MÁSODIK FEJEZET

Nimród leánya

 

Az az ismeretlen egyén, aki kiszakította helyéről a Sam érdeklődését annyira felcsigázó fényképet, amint már volt alkalmunk leszögezni, vigyázatlanul szakított. Ha egy kicsivel több műgondot fordított volna rá, a szerelemittas fiatalember a kép alatt ezt olvashatta volna:

 

miss kay derrick,

eustace derrick ezredes leánya,

a wiltshire-beli midways hallból

 

És ha történetesen épp a Piccadilly Circust járta volna egy bizonyos délutánon, mintegy három héttel Todhunter Fasírttal folytatott eszmecseréje után, személyesen is találkozhatott volna Miss Derrickkel. A lány ugyanis ott állt a járdaszigeten, és várta a hármas számú autóbuszt.

Első benyomása, ha így látja az ábrázolt személyt, az lett volna, hogy a fénykép lett légyen bár önmagában igen vonzó, nem vált a modell dicsőségére. Négy év telt el azóta, hogy a kép készült, tizennyolc és huszonkét esztendős kora között pedig a lányok nagy része előnyére változik. Kay Derrick is ezek közé tartozott. Sam ezenkívül azt is megfigyelhette volna, hogy a lány külsejére vonatkozó elképzelései helyesek. Kay szeme, amint azt megsejtette, valóban kék – nagyon sötét, meleg kék, mint a nyáresti égbolt –, a haja pedig, már amennyi a helyre kis kalap alól kilátszott, lágy, aranyosbarna. A harmadik dolog, amit megfigyelhetett volna, hogy a lány fáradtnak látszik. És valóban az is volt. Napi feladata az volt, hogy lakásán felkeressen egy bizonyos Mrs. Willington-Batest, a dél-kensingtoni Thurloe Square-en, abból a célból, hogy felolvasson a hölgynek, és gondját viselje terjedelmes levelezésének. És azok közül, akik csak egy kicsit is behatóbban ismerték Mrs. Willington-Batest, senki nem akadt volna, aki elvitatja egy lánytól azt a jogot, hogy olyan fáradtnak lássék, amilyennek csak akar.

Az autóbusz megérkezett, és Kay felment a lépcsőn a tetőre. Lyukasztóval kezében megjelent a kalauz.

– Hováccik?

– Valley Fields.

– Sznöm.

A kalauz nem tanúsított semmilyen meglepetést, ahogy átadta a jegyet, nem mutatott semmit a féltő aggodalomból, amit a vakmerő világjárók iránt érez az ember; azok az idők régen elmúltak, amikor Valley Fieldsbe utazni meglehetősen kétes kimenetelű kalandnak számított. Kétszáz évvel korábban, amikor útonállók portyáztak Nyugat-Kensingtonban, a Regent Streeten pedig szalonkára vadásztak, az S. E. 21-es postai körzet, ez a kellemes kertváros olyan isten háta mögötti terület volt, ahová csak a megcsömörlött aranyifjak lovagoltak ki, ha igazán közel akartak kerülni a természethez. Mostanra már a London nevű hatalmas kő- és aszfalttenger elöntötte a partjait, és bekebelezte. A mai Valley Fields már házak tömegéből áll, és nemcsak busszal – vonattal, sőt villamossal is megközelíthető.

Ismerős volt már Kaynek a hely, mintha egész életét itt töltötte volna, jóllehet csak néhány hónap telt el, amióta erre a partra vetődött, mint egy darabka hordalék; vagyis, hogy a tényeket egyszerűbb képrendszerben ismertessük: mióta Mr. Wrenn (Burberry Road, San Rafael villa) a szülei halála után érte jött, és otthont adott itt neki. Ez a Mr. Wrenn volt az a rossz Matthew bácsi, aki a távoli múltban – valamikor az 1905-ös év táján – iszonyú szégyenfoltot ejtett a Derrick család címerén, amikor megszöktette Kay nagynénikéjét, Enid nénit.

Kay kétéves volt ekkor, és nyolcéves koráig nem is hallott semmit az egész történetből; értesülését végül az ifjú Willoughby Braddocktól szerezte – attól a kövér fiútól, aki gyámjának felügyelete alatt uralta a szomszéd házat és a hozzátartozó terjedelmes birtokot. Romantikus történet volt ez: egy fiatalember leutazik Midwaysbe, hogy cikket írjon az akkor újonnan megindult, Pyke-féle Házi Társalkodó „Angol otthonok” rovatába; eközben megismerkedik a tulajdonos lányával, és pár héttel később már ráveszi, hogy megszökjön, és feleségül menjen hozzá, ezáltal – a család véleménye szerint – tönkretéve jó hírét ebben a világban, esélyeit az odaátvalóban.

Húsz éven át Matthew Wrenn a család számkivetettje volt, és most az idő alkalmat adott, hogy még egyszer látványos bosszút álljon. Derrick ezredes halála, mely néhány hónappal feleségéé után következett be, napvilágra hozta, hogy az elhialt családfő az ereiben csörgedező normann vér mellett amaz együgyű hittel is rendelkezett, amelyet a költők oly magasra értékelnek; ez utóbbi pedig abban öltött testet, hogy olyan ígéretekben is megbízott, amikkel egy csecsemőt sem lehetne megtéveszteni, a csökkenő telekárak miatt szenvedett veszteségeit úgy próbálta behozni, hogy spekulációkba kezdett – egyik hiábavalóbb és katasztrofálisabb volt, mint a másik. Vagyona szétszóródott a szélrózsa minden irányában, Midways a hitelezőké lett, Kay pedig, akit a történtekről az együttérző családi ügyvéd világosított fel, Matthew Wrennhez került. Wrenn ekkor már évek óta ugyanannak a Pyke-féle Házi Társalkodónak volt főszerkesztője, amelynek egykor csak tudósítója lehetett.

Az autóbusz megállt a Burberry Road sarkán, Kay leszállt, és elindult a San Rafael felé. A Burberry Road nem tartozott Valley Fields divatosabb, gazdagabb részeihez; a házak rendszerint párosával épültek egymás mellé, oldalukkal mintegy: egymásnak támaszkodva. A San Rafael is ilyen volt; elválaszthatatlanul eggyé forrt szomszédjával, a Mon Repos villával, mint egy stukkós homlokzatú sziámi ikerpár. Előtte kavicsos sáv húzódott, két, örökzölddel beültetett, tessék-lássék virágágyás között, majd a kerítés a kapuval – ugyanolyan, öt keresztrúddal ellátott kapu volt, mint bármelyik vidéki házé.

Ezen a kapun, ahogy Kay közelebb ért, éppen kilépett egy idősebb úr; magas, ősz hajú, a háta a tudóshátak görbcségét viselte magán.

– Helló, drága bácsikám! – mondta Kay. – Hová indulsz?

Szeretettel megcsókolta a nagybátyját, mert együttélésük hónapjai alatt nagyon megszerette.

– Csak ide, Corneliushoz – mondta Mr. Wrenn. – Talán egy parti sakkról is szó lehet.

Éveinek számát tekintve Matthew Wrenn még innen volt az ötvenen, de miként a Pyke-féle Házi Társalkodóhoz hasonló orgánumok főszerkesztői általában, ő is idősebbnek látszott a koránál. Szelíd, álmodozó ember volt, nehéz lett volna lendületesnek elképzelni, Kay ezért arra gyanakodott, hogy a hírhedt szökési esethez szükséges energiát és lendületet inkább a női szereplő oldalán kellett volna keresni.

– El ne késs a vacsoráról – mondta Kay. – Willoughby otthon van?

– A kertben hagytam – mondta Mr. Wrenn tétován. – Furcsa egy fiatalember az, Kay.

– Rémesen szégyellem, hogy így a nyakadba varrtain, bacsíkam – mondta Kay. – Tudod, a házvezetőnője száműzte otthonról. Nagytakarítást akar csinálni. Willoughby utál szállodában meg a klubjában aludni, én meg ismerem, amióta csak élek, ő pedig megkérdezte, nem tudnánk-e befogadni, most aztán… ez van. De ne ess kétségbe, csak ma éjjelről van szó.

– Drágám, tudod, hogy mindig örömmel látom bármelyik barátodat. De ez nagyon furcsa fickó. Egy órán át próbáltam beszélgetni vele, de csak bámult rám egész idő alatt, mint egy aranyhal.

– Mint egy aranyhal?

– Igen, a szeme kidülledt, a szája meg mozgott ugyan, de egy hangot se adott ki.

Kay nevetett.

– A beszéde! Elfelejtettem szólni neked. Szegénykémnek ma este beszédet kell tartania az évi rendes osztálytalálkozón. Még soha nem csinált ilyesmit, borzasztóan odavan miatta.

Mr. Wrenn láthatóan megkönnyebbült.

– Ó, ezt nem tudtam! Komolyan, drágám, már arra gondoltam, hogy gyengeelméjű. – Az órájára nézett. – No, ha úgy gondolod, hogy te el tudod szórakoztatni, akkor megyek is.

Mr. Wrenn útnak eredt, Kay pedig belépve az öt kereszlrudas kapun, végigment a házat körülfogó kavicsos ösvényen a kertbe.

Mint a környék valamennyi kertje, ez is dicsőségére vált gazdájának: kicsiny volt, de zöld, tiszta és megnyugtató. Az a tény, hogy Valley Fields, bár jócskán beépült már, mégsem vesztette el régi, falusias hangulatát, csakis az amatőr kertészek buzgalmának köszönhető. Valley Fieldsben tavasszal több magot vásárolnak, több fűnyírót tologatnak, több gyephengerlőt kölcsönöznek, több csigát pusztítanak, több legyet permeteznek be szabadalmazott keverékkel, mint bármelyik másik külvárosban a folyó surreyi oldalán. Lehet Brixtonban nagyáruház, lehet Sydenhamben kristálypalota, de ha árvácskáról, rózsáról, tulipánról, mályvarózsáról vagy sarkantyúvirágról van szó, Valley Fields viszi a pálmát.

Egyéb vonzó vonásai mellett a San Rafael kertje e percben egy rózsaszínű, köpcös, ünnepélyes, barna ruhás fiatalembert is tartalmazott, aki üveges szemmel rótta útját fel s alá a gyepen.

– Szervusz, Willoughby – mondta Kay.

A fiatalember heves rázkódással ébredt fel önkívületéből.

– Ó, szervusz, Kay!

A pázsiton átballagtak a teázóasztalhoz, mely egy pompás fa árnyékában állt. Mert hát Valley Fieldsben fák is vannak, nemcsak virágok.

– Kérsz teát, Willoughby? – kérdezte Kay, kellemesen belesüppedve egy nyugszékbe. – Vagy már teáztál?

– Igen, már ittam… azt hiszem… – Mr. Braddock elgondolkodva mérlegelte a kérdést. – Igen… igen, ittam már.

Kay megtöltötte csészéjét, és kéjesen hörpintett belőle.

– Hú, de fáradt vagyok! – mondta.

– Rossz napod volt?

– Csak mint mindig.

– Az asszonyság nem valami szívélyes, mi?

– Nem nagyon. És sajnos az elsőszülött fia maga a megtestesült szívélyesség.

Mr. Braddock bólintott.

– Fárasztó egy fickó.

– Egy kissé.

– Valakinek meg kéne rugdosni.

– Nagyon is.

Kay enyhén összeborzongott. Thurloe Square-béli teendői elméletileg abból álltak, hogy olvasott és levelet írt Mrs. Willington-Batesnek, de néha úgy érezte: azért tartják, hogy lelki bokszolózsák legyen munkaadója számára, A hölgyet ma különösen nehéz volt elviselni. Viszont a fia, aki nemrégiben tért meg Sussexből, ahol sikertelen kisérletet tett a szárnyastenyésztés gyakorlatának elsajátítására, és most egyéb dolga nem lévén, otthon lopta a napot; ez a fiú ama ritka pillanatokban, amikor lehetősége nyílt, a szokásosnál is több figyelmességet tanúsított iránta. Az élet egyszerűbb volna – gondolta Kay –, ha Mrs. Bates egy kicsivel többre becsülné őt, Claude Bates pedig egy kicsivel kevesebbre.

– Emlékszem rá az iskolából – mondta Mr. Braddock. – Féreg.

– Együtt járt veled iskolába?

– Igen. Fiatalabb nálam. Iszonyú kis kölyök, tömte magába az ételt, elaludta az ébresztőt, és kivonta magát a játékból. Emlékszem, Sam Shotter egyszer nagyon elagyabugyálta, mert lekváros kenyeret lopott a büféből. Erről jut eszembe, Sam ide készül. Most írta.

– Valóban? És kicsoda az a Sam? Még sosem említetted.

– Nem meséltem neked Sam Shotterről? – kérdezte Mr. Braddock meglepetten.

– Soha. De hallomás alapján rendkívül vonzónak tűnik. Bárki légyen is, aki elagyabugyálja Claude Batest, abban eleve sok jó lakozhat.

– Együtt jártam vele iskolába.

– De sokan jártak veled együtt iskolába!

– Hát, voltunk vagy hatszázán Wrykynban. Sam meg én egy szobában tanultunk. Egyébként ő az, akit irigylek. Keresztül-kasul bejárta a világot, úgy élt, mint hal a vízben. Ma Amerika, holnap Ausztrália, holnapután már Afrika.

– Mozgékony ember – mondta Kay.

– Utoljára azt hallottam róla, hogy a nagybátyja irodájában dolgozik New Yorkban, de ebben a levelében azt írja, hogy idejön a Tilbury céghez dolgozni.

– A Tilburyhez? Csakugyan? Kíváncsi vagyok, találkozik-e a bácsikámmal.

– Nem gondolod, hogy jó volna egyszer meghívni vacsorára, ahol megismerkedhet a többiekkel? Veled meg természetesen a bácsikáddal, és ha rá tudom venni az öreg Tilburyt, vele is.

– Te ismered Lord Tilburyt?

– Ó, hogyne! Néha bridzselek vele a klubban. Tavaly meg vadászaton voltam nála.

– Mikor érkezik Mr. Shotter?

– Azt nem tudom. Azt írja, bizonytalan. Tudod, teherhajón érkezik.

– Teherhajón? Miért?

– Hát ő mindig ilyesmiket csinál. Amiket én is szeretnék csinálni.

– Te? – kérdezte Kay elámulva. Willoughby Braddockot olyan embernek hitte, akinek jó közérzetéhez elengedhetetlen a civilizáció, sőt a fényűzés. Életének egyik első emléke volt, ahogy egy fa tetején ülve válogatott sértéseket vágott Willoughby fejéhez, mert megbízható forrásokból úgy értesült, hogy az ifjú zokniban alszik. – Micsoda őrültség, Willoughby! Nem bírnád ki a nélkülözést.

– Dehogyisnem – mondta Mr. Braddock határozottan. – Nagyon örülnék egy kis kalandnak.

– Hát akkor miért nem vágsz bele? Rengeteg pénzed van. Akár kalóz is lehetnél a spanyol vizeken, ha akarnád.

Mr. Braddock szomorkásán csóválta a fejét.

– Mrs. Lippett nem eresztene.

Willoughby Braddock egyike volt azoknak a szerencsétlen agglegényeknek, akik életüket egy házvezetőnő vagy inas zsarnokságának jármában élik. Az ő keresztje a házvezetőnője volt, s hatalma attól még megtörhetetlenebb lett, hogy Mrs. Lippett volt a dajkája gyerekkorában. Vannak férfiak, akik dacolni tudnak a nőkkel. Vannak férfiak, akik állják a sarat egy hűséges, öreg bútordarabbal szemben. Ám ha vannak is olyan férfiak, akik el tudnak bánni egy hűséges, öreg női bútordarabbal, aki annak idején sűrűn elnáspángolta őket a hajkefe hátával, Willoughby Braddock nem tartozott ezek közé.

– Rohamot kapna vagy idegösszeomlást, ha megpróbálnék elszabadulni.

– Szegény öreg Willoughby! Nehéz tud lenni az élet, mi? Erről jut eszembe, hogy a ház előtt találkoztam a bácsikámmal. Panaszkodott, hogy nem voltál vele valami barátságos.

– Csak nem?

– Azt mondta, úgy bámultál rá, mint egy aranyhal.

– Jaj, a mindenségét! – mondta Mr. Braddock bűnbánóan. – Szörnyen sajnálom. Pedig olyan rendes volt tőle, hogy befogadott, meg minden. Remélem, elmagyaráztad neki, hogy jogosan drukkolok a beszédem miatt.

– El. De nem értem, miért kell úgy odalenned. Olyan egyszerű dolog beszédet mondani. Különösen egy ilyen osztálytalálkozón, ahol nem várnak tőled sokat. Ha a helyedben volnék, elmondanék egy-két vidám történetet, és kész.

– Hát volna éppen egy viccem – mondta Mr. Braddock most már reménykedve. – Egy skótról. New Yorkban van éppen, aztán kimegy a mólóra, aztán meglátja, hogy egy búvár felmerül a vízből, szóval olyan búvárruhában, tudod, erre azt gondolja, hogy a pasas, szóval a búvár, tudod, gyalog kelt át az óceánon, mire arra gondol, hogy miért nem jutott ez neki is eszébe, mert akkor megspórolhatta volna az útiköltséget, érted?

– Értem. Ez egy olyan csekély értelmű skót.

– Gondolod, hogy mulattatja majd őket? – kérdezte Mr. Braddock aggódva.

– Szerintem le fognak fordulni a székről.

– Tényleg? – Itt félbeszakította a mondatot, és rémülten kinyújtotta a kezét, – Csak nem akarsz enni abból a kősziklából?

– Akartam. De nem eszem, ha nem akarod. Nem jó?

– Jó? Kedves pajtásom – mondta Mr. Braddock ünnepélyesen –, a sütemény terén Clarának ez a legrosszabb próbálkozása. Abszolúte a legrosszabb. Nekem muszáj volt enni egyet, mert itt állt mellettem, és figyelte, amíg eszem. Nem is értem, miért nem rúgjátok ki ezt a lányt. Iszonyatos, ahogy főz.

– Claire-t kirúgni? – nevetett Kay. – Éppígy te is megpróbálhatnád kirúgni a mamáját.

– Lehet, hogy igazad van.

– Egy Lippettet nem lehet kirúgni.

– Igen, értem, mire gondolsz. Bárcsak ne ismerne annyira.

– Hát igen, majdnem olyan régóta ismer, mint én. Mrs. Lippett mindig valami anyaféléd volt neked, Claire meg ebből a meggondolásból amolyan nővérnek tekinti magát.

– Én sem hiszem, hogy segíteni lehetne ezen – vallotta be Mr. Braddock férfiasan, aztán az órájára nézett. – Ideje volna bemennem átöltözni. Kint leszel még, amikor elmegyek?

– Persze.

– No, robogok is. Izé, gondolod, hogy ez a skót vicc jó lesz?

– A legjobb, amit valaha hallottam – mondta Kay tapintatosan.

Miután Willoughby elment, Kay hátradőlt székében, és csukott szemmel élvezte a barátságos kert esti csendjét.

– Nem kér több teát, Miss Kay?

Kay kinyitotta a szemét. Egy tömzsi, alacsony, kartonruhába öltözött kis figura állt mellette. Lenszőke haját vidám szobalányfityula koronázta. Pisze orra, széles, barátságos szája volt, amelyről odaadó mosoly sugárzott Kay felé.

– Ezeket hoztam – mondta, és leejtett egy pokrócot, két kispárnát, valamint egy lábzsámolyt, melyeknek terhe alatt tántorgott a gyepen át, mint egy kicsi málhás öszvér. – Így lesz finom, kényelmes a szunyókálás. Látom, megint halálra hajszolta magát.

– Ez borzasztóan kedves, Claire. De igazán nem kellett volna fáradnia.

Claire Lippett, Willoughby Braddock zsarnoki házvezetőnőjének lánya, egyben a San Rafael szakácsnője és mindenese, a midwaysbeli korszak élő emléke volt. Tizenkét éves korában lépett be a Derrick-háztartásba, s akkoriban körülhatárolatlan munkaköre elég szabad időt biztosított neki ahhoz, hogy részt vegyen az akkor tizenhárom éves Kay madárfészekrabló akcióiban. Tizennyolcadik születésnapján előléptették a Kay személye körüli szobalány posztjára; ez az az időpont, amikor tulajdonképpen átvette a marsallbotot. A Lippettek jelszava: Hűség; s még az ismert gazdasági csőd sem tudta a törzs e jeles tagját eltántorítani ettől. Elszántan követte Kayt a száműzetésbe, és miként már említettük, Mr. Wrenn szakácsnője lett. Méghozzá, amint azt Mr. Braddock jogosan megállapította: iszonyatosan rossz szakácsnő.

– Magának nem kellene ennyit fáradnia, Miss Kay. Leginkább kényelmesen kéne üdögélnie.

– Hiszen úgy ülök – mondta Kay.

Voltak pillanatok, amikor – akárcsak Mr. Braddock – a Lippett-féle gondoskodást egy kissé terhesnek érezte. Kay energikus lány volt, szerette volna a világot a dacos „kit érdekel” jelszóval szemlélni, Ez pedig nem volt egyszerű, mikor Claire úgy dédelgette, mintha egy törékeny, kényes palánta lenne. Mindazonáltal hiábavaló lett volna bármi ellenállás. Még senki nem tudott úrrá lenni a Lippettek anyai ösztönén, és talán soha nem is fog.

– Mán úgy értem – magyarázta Claire, megigazgatva a lábzsámolyt –, hogy nem kéne a kézit munkával bepiszkolnia, csak ezt akarom mondani. Szégyen, hogy…

Itt hirtelen elhallgatott. Felvette ugyanis a tálcát, és közben fájdalmas felfedezést tett.

– Hiszen hozzá se nyúlt a süteményemhez – mondta, s hangjában finoman vegyült a szemrehányás és a csalódottság. – Pedig külön magának csináltam.

– Nem akartam elrontani az étvágyamat vacsora előtt – mondta Kay sietve. Claire temperamentumos leányzó volt; könnyen zokon vette, ha bírálat érte a keze munkáját. – Biztos vagyok benne, hogy valami finomat csinált.

Claire meghányta-vetette magában a kérdést.

– Hát, igen is meg nem is – felelte végül. – Ha a pudingra gondol, az bizony nem lett valami híres. A cica beleesett a lábosba.

– Ne mondja!

– Be bizony. És mire kihalásztam, alig maradt valami a sodóból. Mintha spongya lett volna, úgy magába szívta. De azért magának maradt még egy kevés, ha Mr. Wrenn nem kér.

– Nem, köszönöm, nem lényeges – mondta Kay gyorsan.

– Viszont kipróbálok egy újfajta levest kárpótlásul. Egy könyvben olvastam. Úgy hívják, pottage ála princess. Biztos, hogy nem kér a süteményből, Miss Kay? Erőt adna.

– Nem, köszönöm, igazán.

– No jó, ahogy gondolja.

Mlss Lippett eltűnt a gyepen át, s a kertre megnyugtató csönd telepedett. Csakhogy néhány perc múlva, amikor Kay már éppen elszundított volna, az egyik emeleti ablakból fülsiketítő, rekedt ordítás tört elő, ahhoz hasonló, mikor a zöldséges a primőr karfiolját kínálgatja, vagy amikor a túlsó határból hazafelé hívják a csordát.

– Kiváló elnökünk szavairól eszembe jut – üvöltötte a hang – egy kis történet, amelyet talán néhányan még nem ismernek a jelenlevők közül. Eszerint egy bizonyos skót lement New Yorkba… Illetve már ott volt New Yorkban, és lement a mólóra… és amint ott… amint ott…

A hang elhalt. A tüdő látnivalóan megtette volna a magáét, csak a memória makacskodott. Hirtelen egy újabb részlet tört elő.

– Mert az iskola, uraim, olyan helyet foglal el szívünkben… szíveinkben… mindannyiunk szívében… egy olyan helyet foglal el mindannyiunk minden szíveiben, uraim, amit semmi más nem tud betölteni. Megalkot egy olyan, ha szabad így kifejeznem magam, elnök úr és uraim, megalkot egy… egy… egy… egy olyan kapcsot, ami összekapcsolja a nemzedékeket. Legyünk bár ötvenévesek, vagy negyven vagy harminc vagy húsz, mindazonáltal mindannyian kortársak vagyunk. És miért? Azért, uraim, mert mindnyájunkat… ööö… összekapcsol az a kapocs.

– Ez igen – mormogta Kay elismerően.

– Ezért, kedves elnök úr és uraim, habár öröm, boldogság, mámor és gyönyörűség számomra, hogy látom, mennyien engedtek az iskola hívó szavának, mégsem meglepetés.

A konyhaajtóban megjelent Claire Lippett, egyik kezében egy konyhakést, a másikban egy félig meghámozott hagymát tartva, és bősz arckifejezéssel nézett fel az ablakra.

– Hé!

– Nem, nem meglepetés.

– Hé!

– És ha már a meglepetésről esik szó, eszembe jut egy kis történet, amelyet talán néhányan még nem ismernek a jelenlevők közül. Eszerint egy bizonyos skót…

Amióta anyáik a törzs férfiaival vállvetve vettek részt abban az akcióban, amelynek során a betolakodó dánok megbánták, hogy nem maradtak Dániában, azoktól az időktől fogva Claire Lippett famíliájának nőtagjai mindig is a cselekvés hívei voltak. Huszadik századi leszármazottjuk, miután kétszer azt mondta: „hé”, úgy ítélhette, hogy megtette, ami a szavak terén megtehető. Jobb karjának szép ívű meglendítésével felfelé tartó pályára küldte a hagymát. És e kiváló leány, mint mindig, ezúttal is jeleskedett: a tárgy besüvített a nyitott ablakon, amelyből csekély szünet után kihajolt Mr. Willoughby Braddock frakkingbe, fehér nyakkendőbe öltözött fele, és a fülét dörzsölte.

– Nem tud csöndben maradni? – érdeklődött Miss Lippett.

Mr. Braddock zordonan bámult a mélybe. Eltekintve attól, hogy a személyek felcserélődtek, és a társalgás hangneme némiképp más jellegű volt, a jelenet akár a Rómeó és Júlia nagyjelenete is lehetett volna.

– Mit mond?

– Azt mondtam, maradjon csöndben. Miss Kay aludni szeretne. Ilyen lármában nem lehet aludni.

– Klára! – mondta Mr. Braddock jelentőségteljesen.

– Claire – helyesbített a másik hidegen; olyan dolog volt ez, amelyért egész életében harcolnia kellett.

Mr. Braddock nyelt egyet.

– Én… ööö… meg fogom mondani a mamájának – mondta.

Üres fenyegetőzés volt ez; Claire olybá is vette, mert rosszallóan, megvetően vállat vont, mielőtt a győzedelmesen megvívott csata után visszavonult volna a házba. Tudta – és Mr. Braddock tudta, hegy tudja –, hogy a kedvenc leányát érintő panaszok hűvös fogadtatásra találnak Mrs. Lippettnél.

Mr. Braddock visszavonult az ablakból, majd kisvártatva megjelent a kertben szépen kicsinosítva.

– Hohó, Willoughby – mondta Kay elismerően –, de jól nézel ki!

A kedves bók gyógyír volt Mr. Braddock sebzett érzelmeire.

– Tényleg? – mondta, és közben úgy érezte, mint már annyiszor korábban is, hogy Kaynek a világon nincs párja, és ha az ember nem félne annyira a házasságnak még a gondolatától is, ember éppen ki is próbálhatná, mi történik, ha feleségül kéri.

– A beszéd meg nagyon jól hangzott.

– Tényleg, igazán? Tudod, hirtelen az jutott eszembe, hogy hátha a hangom nem bírja.

– Bírja – biztosította Kay.

A fellegek, melyeket Kay bókjai elűztek, ismét gyülekezni kezdtek Mr. Braddock homlokán.

– Ide hallgass, Kay, tényleg csinálnod kellene valamit ezzel a Klárával. Lehetetlenül viselkedik. Hagymát vág az emberhez, meg minden.

– Nem szabad most ezzel foglalkoznod. Ne izgasd magad, mert elfelejted a beszédedet. Mennyi ideig kell szónokolnod?

– Úgy gondolom, vagy tíz percig. Hanem, tudod, azt hiszem, bele fogok pusztulni.

– Sok-sok pezsgőt igyál, arra van most szükséged.

– De attól berúgok.

– Hát rúgj be. Engem nem zavar.

Mr. Braddock töprengett.

– Jó – mondta. – Kitűnő ötlet. No, azt hiszem, indulok is.

– A kulcsod megvan? Helyes. Persze későn fogsz hazajönni. Szólok Claire-nek, hogy ne tegya fel a láncot az ajtóra.

Ahogy Kay a konyhába ért, azt tapasztalta, hogy hűséges csatlósa átlépett a Rómeó és Júlia oldalairól a Macbethbe. Claire egy üst fölé hajolt, és különböző dolgokat hullajtott belé. A macska, viszonylag száraz és sodótlanított állapotban, érdeklődéssel figyelte egy polcról.

– Ez az új leves, Miss Kay – jelentette Claire szerény büszkeséggel.

– Az illata jó – mondta Kay egy kissé megborzadva, ahogy orrába csapott az iszonyú égésszag. – Ide hallgasson, Claire, szeretném, ha nem vagdosna hagymát Mr. Braddockhoz.

– Fölmentem és visszahoztam – csillapította Claire. – Már benne van a levesben.

– Maga lesz benne, de nyakig, ha ilyesmit csinál. Mit fognak szólni a szomszédok? – érvelt Kay az erkölcs védelmében.

– Nincsenek szomszédok – mutatott rá Claire. Sóvárgó kifejezés ült csintalan arcára. – Bárcsak beköltözne már valaki abba a Mon Repos-ba – mondta. Nem szeretem, hogy nincsen szomszéd. Nagyon magányosnak érzi magát az ember lánya, ha egész álló nap nincs kihez szólnia.

– Nohát. ha Mr. Braddockhoz szól, ne tegye teli torokból, Értse meg, hogy ezt nem szeretem.

– Most – szögezte le Ciaire – haragszik rám. – S azzal minden átmenet nélkül szenvedélyes zokogásba kezdett.

Ez az érzékenység volt az, ami oly nehézzé tette a San Rafael ifjú úrnője számára a személyzet irányítását. Kay melegszívű lány volt, és melegszívű lányok soha nem érzik maradéktalanul boldognak magukat, ha megríkatják a szakácsnőt. Tízpercnyi szorgos engesztelgetésbe került, míg az érzelemdús Miss Lippett visszanyerte szokásos vidámságát.

– Eztán csak suttogni fogok azzal az emberrel – jelentette be a végén bűnbánóan. – Pedig…

Kay nem kívánta a Braddock-vita újrakezdését.

– Jól van, Claire. Tulajdonképpen csak azt akartam mondani, hogy ne tegye fel a láncot ma éjjel a bejárati ajtóra, mert Mr. Braddock későn jön haza. De nagyon csendes lesz, nem fogja zavarni.

– Ajánlom is – mondta Miss Lippett zordan. – Pisztoly van nálam.

– Pisztoly?!

– Az! – hajolt Claire komoran az üst fölé. – Az ember soha nem tudhatja egy ilyen külkerületben, hogy mikor törnek be hozzá. Az egyik lány az utcából mesélte, hogy éppen tegnap loptak el két tejeskannát a küszöbükről. És mondok én még valamit, Miss Kay. Szerintem a Mon Repos-ba is betörtek.

– Ugyan miért törtek volna? Hiszen üres.

– Tegnap nem volt üres. Éppen migrényem volt az éjjel, aztán ahogy kinéztem az ablakon, éccaka kettő és három között lehetett, hát látom ám, hogy titokzatos fények mennek föl-le a lépcsőn.

– Biztos képzelődött.

– Ne haragudjék, Miss Kay, de én nem képzelődök. Világosan láttam, hogy világos van. Biztos olyan elektromos zseblámpa lehetett, amit a bűnözök szoknak használni. Ha éppen tudni akarja, Miss Kay, szerintem valami titokzat van a Mon Repos-ban, és bizony nem bánnám, ha becsületes népek végre kibérelnék. Ahogy ma állnak a dolgok, azon se csodálkozhatnánk, ha reggel felébredünk, aztán azt vesszük észre, hogy halomra gyilkoltak álmunkban.

– Nem kéne ennyire idegeskednie.

– Idegeskedni? – felelte Claire sértődötten. – Nem elég ahhoz egy betörő, hogy engem felidegesítsen. Csak annyit mondok, hogy én felkészültem.

– Mindenesetre nehogy Mr. Braddockot lője le.

– No hát – mondta Miss Lippett, nem akarván elkötelezni magát –, majd meglátjuk.