15

Mindig zavarba ejtő, ha egy fickó - még ha olyan kis növésű is, mint amilyen Gussie - teljes svunggal a gyomorszájába vágódik az embernek, amint ezt magam is tanúsíthatom, minthogy ugyanezt az élményt tapasztaltam meg, amikor egy New York-i látogatásom során a Washington Squre-en sétáltam. A Washington Square bőségesen el van látva szomorú szemű olasz kölykökkel, akik ide-oda cikáznak görkorcsolyájukon, és egyikük, lehajtott fejjel haladva útján, a harmadik mellény gombom szomszédságában csapódott belém nagy sebességgel. Az ütközés furcsa „hol vagyok?"-érzést keltett bennem, és gondolom, nagyjából Spode is hasonlóképpen érezhette magát. A lélegzet egy éles „Uff" formájában szökkent ki belőle, és úgy hajladozott, mint valamely erdei faóriás a favágó fejszéje alatt. Ám sajnos Gussie ugyancsak hajladozási szünetet tartott, és ez Spode-nak időt adott arra, hogy átcsoportosítsa erőit. Kinyújtván sonkaszerű kezét, rácsatlakoztatta Gussie tarkójára, és így szólt: „Hah!"

A „Hah!" azon dolgok egyike, amelyekre sohasem könnyű megtalálni a helyes választ - e tekintetben a „Maga!" kiszólásra emlékeztet -, ám Gussie-nak most nem volt rá szüksége, hogy szavak után kutasson, éspedig ama ténynek köszönhetően, hogy oly hevesen rázták, mint egy rumbatököt, és ez teljességgel kizárta a beszédet, már ha a „kizárta" az a szó, amelyet keresek. Szemüvege leesett, és ama hely közelében jutott nyugalomba, ahol álltam. Lehajoltam és fölvettem, azzal a szándékkal, hogy majd visszaadom a fiúnak, mihelyt szüksége lesz rá, ami, ahogy elnéztem, nem éppen azonnal volt várható.

Minthogy ez a Fink-Nottle gyermekkori barátom volt, akivel, mint már mondottam, gyakran osztottam meg az utolsó csésze kakaómat, és mivel nyilvánvalónak látszott, hogy ha valaki sürgősen közbe nem lép, fennáll a veszélye, hogy valamennyi belső szervét egyfajta francia salátává vagy pürévé turmixolják, természetesen átfutott agyamon a gondolat, hogy valamilyen lépéseket kellene tenni, véget vetendő e fájdalmas jelenetnek. A probléma, amely számos érdekes részmozzanatból tevődött össze, mármost természetesen abban állt, hogy mifélék is legyenek e lépések. A tonnatartalmam teljesen elégtelen volt ahhoz, hogy képes legyek kézitusába bocsátkozni Spode-dal, és azzal a gondolattal játszadoztam, hogy fejbe suvasztom egy fahasábbal. Hanem ez a terv meg ama tény folytán bizonyult véghezvihetetlennek, hogy a közelben nem voltak fahasábok. Ezek a tiszafasorok vagy rododendron-sétányok csupán apró ágacskákkal és lehullott falevelekkel szolgálnak, és semmiféle olyan hasábot se találni bennük, amelyet bunkósbotként lehetne használni. És éppen úgy döntöttem, hogy jobb híján azzal próbálok meg elérni valamit, hogy a hátára ugrok Spode-nak, és a nyaka köré fonom a karjaimat, amikor meghallottam, hogy Stiffy azt kiáltja: „Harold!".

Sejteni lehetett, milyen indíték vezérli. Noha Gussie nem tartozott ugyan a bizalmas pajtásai közé, de érző szívű ifjú leányzó volt, és az ember mindig szeretné megmenteni egy felebarátja életét, ha ez lehetséges. Stiffy a célból szólította most Gikszert, hogy az lépjen színre, és mentse meg Gussie-ét. Ám egyetlen gyors pillantással, melyet Gikszerre vetettem, átláttam, hogy a srác teljesen tanácstalan a dolog mikéntjét illetően. Csak álldogált ott, ujjával töprengően simogatva az állát, akár a mesebeli macska.

Tudtam, mi tartja vissza attól, hogy akcióba lépjen. Korántsem hogyishívják volt... a nyelvem hegyén van... ká-val kezdődik... Jeevestől hallottam használni e szót... kishitűség, na ez az, ami nagyjából annyit jelent, hogy egy fickó heveny betojiságban szenved... szóval korántsem - mint már mondottam volt, amikor félbeszakítottam magam - kishitűség volt az, ami visszatartotta a fiút. Rendes körülmények között oroszlánok nyugodtan beiratkozhattak volna hozzá levelező tanfolyamra, és ha a rögbipályán találkozott volna Spode-dal, egy tizedmásodpercig se habozott volna a nyakának ugrani, hogy nyolcas alakú zsinórdíszt kössön belőle. A gondot az okozta, hogy a srác káplán volt, és az egyházi elöljárók görbe szemmel néznek az olyan káplánokra, akik zsinórdíszeket kötnek a hívek nyakából. Vágd szájba a nyájad, és megütöd a bokádat. Ilyenformán tehát most húzódozott a közbelépéstől, és amikor pedig közbelépett, ezt csupán szelíd szóval tette, ami állítólag elűzi a haragot.

- Ejnye-bejnye, hát szabad ilyet? - mondta.

Megmondhattam volna neki, hogy helytelen szemszögből közelíti meg a dolgot. Amikor egy Spode-szerű gorilla szabadjára engedi az indulatait, csekély vagy épp semmi haszna sincs a szelíd szemrehányásnak. Erre szemlátomást maga Gikszer is ráeszmélvén, odaballagott, ahol a gazfickó most épp azon igyekezett - vagy legalábbis úgy tűnt -, hogy megfojtsa Gussie-t, és Spode vállára tette a kezét. Látván, hogy ez se jár semmilyen kézzelfogható eredménnyel, rándított egyet a vállon. Repedés zaja hallatszott, és a szorongató kéz fellazította markolását.

Nem tudom, önök próbáltak-e már valaha elválasztani a zsákmányától egy himalájai hópárducot - valószínűleg nem, mivel a legtöbb ember aránylag ritkán fordul meg olyan távoli vidéken -, de ha mégis, akkor alighanem számoltak bizonyos bosszúság nyilvánítással az állat részéről. Spode is ugyanilyen módon reagált. Felbőszülve ezen a, véleményem szerint, általa illetéktelennek ítélt beavatkozáson szándékaiba és célkitűzéseibe, orrba vágta Gikszert, és mindazok a kétségek, amelyek Isten eme szolgáját gyötörték, egyetlen szempillantás alatt tovatűntek.

Azt hiszem, ha van valami, amitől egy fickó megfeledkezik róla, hogy a papi rendhez tartozik, hát az egy jókora horogütés a cserpákra. Egy perccel ezelőtt Gikszer még csupa aggodalom volt reverendát viselő elöljárói rosszallása miatt, ám most láttam rajta, hogy így szólt magában: „Pokolba a reverendát viselő fölötteseimmel", vagy bárhogyan is szokta ezt megfogalmazni egy káplán, „Tehetnek egy szívességet".

Rövid bár, de fenséges látványosság volt, s most értettem csak meg, mire gondolnak az emberek, amikor a „harcos egyház"-ról beszélnek. Mélységesen sajnáltam, hogy nem tartott tovább. Spode-ot heves győzni akarás sarkallta, Gikszer oldalán volt viszont a szakértelem. Nem semmiért lett ő tagja a rögbiválogatotton kívül az ökölvívó-válogatottnak is, annak idején, a jó öreg Alma Materben. Rövid kavarodás támadt, és a következő, amit észleltem, az volt, hogy Spode a földön hever, éspedig olyan küllemmel, mint egy hulláé, amely jó néhány napig volt a vízben. A bal szemén a duzzanat szemmel láthatóan növekedett, és egy bíró százat is rászámolhatott volna anélkül, hogy választ kapott volna.

Stiffy egy rövid „Bravó! "-t hallatva elvezette Gikszert, nyilván, hogy lemossa az orrát és megállítsa az életnedv elfolyását, ami jelentékeny mérvű volt, én pedig odaadtam Gussie-nak a szemüvegét. Valamiféle transzba révedve forgatta a kezében, s egy javaslattal éltem, amely úgy éreztem, a leginkább szolgálja az érdekeit.

- Távol áll tőlem, Gussie, hogy parancsolgassak, de nem volna-e célszerű, ha eltávoznál a helyszínről, mielőtt még Spode magához tér? Annak alapján, amennyit tudok róla, arra következtetek, hogy azon fickók közé tartozik, akik rosszkedvűen ébrednek.

Ritkán láttam bárkit is gyorsabban mozogni. Csaknem mielőtt szavaim elhagyták ajkamat, már kívül is voltunk a tiszafasoron, ha ugyan tiszafasor volt, avagy rododendron-sétányon, ha így nevezik. Továbbra is jó iramot diktáltunk, ám végül kissé lelassítottunk, és a srácnak módja nyílt rá, hogy kommentálja az iménti jelenetet.

- Rémes egy élmény volt, Bertie - mondta.

- Csöppet se lehetett kellemes - értettem egyet.

- Az egész eddigi életem leperegni látszott előttem.

- Ez fura. Hiszen nem vízbe fulladáson mentél keresztül.

- Nem, de az elv ugyanaz. Elhiheted, oltári hálás voltam, amikor Pinker érezhetővé tette a jelenlétét. Micsoda remek fickó!

- A legjobbak egyike.

- Éppen ez az, amire szüksége van a mai egyháznak: minél több olyan káplánra, akik képesek rá, hogy móresre tanítsák az ilyen Spode-szerű fazonokat. Olyan biztonságos érzés tudni, hogy a közelben van.

Rámutattam egy apróságra, amely elkerülni látszott a figyelmét.

- Csakhogy nem mindig lesz ám a közelben! Hittanórák meg szülői értekezletek meg más effélék töltik ki az idejét. És azt se felejtsd el, hogy Spode, noha jelenleg földre van sújtva, újból életre kap majd.

Az állkapcsa kissé megereszkedett.

- Ez eszembe se jutott.

- Ha rám hallgatsz, egy időre lelécelsz a környékről, és a föld alá költözöl. Stiffy majd kölcsönadja a kocsiját.

- Azt hiszem, igazad van - mondta, valamit hozzátéve még arról, hogy szopós csecsemők szájából kell hallania a dolgokat, amit kissé sértőnek találtam. - Ma este távozom.

- Anélkül, hogy elköszönnél.

- Természetesen anélkül, hogy elköszönnék. Állj, ne arra menj! Mindvégig balra tarts. A konyhakertbe akarok menni. Emnek azt mondtam, ott találkozunk.

- Kinek mondtad?

- Emerald Stokernek. Mit gondoltál, ki másnak? A konyhakertbe kellett mennie, hogy babot és miegymást szedjen a ma esti vacsorához.

És a lány csakugyan ott volt: kezében egy nagy tállal, szorgosan végezte munkaköri teendőjét.

- Em, itt van Bertie - szólt Gussie, amire a lány megperdült a tengelye körül, kiborítva néhány szem babot.

Szemsértő látványt nyújtott, ahogy az arcán minden egyes szeplő kivirult, miközben a srácra nézett, mintha valamely bájos látnivalót szemlélne, holott messze nem így állt a helyzet. Énirántam nem sok érdeklődést tanúsított. Egy kurta „Hello, Bertie"-vel elintézett, minden figyelme Gussie-ra lévén összpontosítva. Úgy meresztette rá a szemét, ahogy egy anya meresztette volna imádott gyermekére, aki egy szomszéd gyerekkel való összecsapás után érkezik haza. Mindeddig túlságosan fel voltam kavarva ahhoz, hogy észrevegyem, mennyire ziláltan került ki a fiú a Spode elleni csetepatéból, de most láttam, hogy az általános megjelenése olyan volt, mint valamié, ami egy ruhacsavarógépen ment keresztül.

- Mit... mit csináltál magaddal? - lövellt ki a lányból, ha ugyan ez rá a jó szó. - Úgy nézel ki, mint egy háború dúlta terület.

- Az adott körülmények közt elkerülhetetlen - szóltam. - Egy kis nézeteltérése volt Spode-dal.

- Azzal az emberrel, akiről meséltél nekem? Az emberszabású gorillával?

- Pontosan.

- Mi történt?

- Spode megpróbálta kirázni belőle a belsőségeket.

- Te szegény, drága kis barikám! - szólt Emerald, és Gussie-hoz, nem pedig hozzám intézte szavait. - Az áldóját, bárcsak a kezeim közé kaparinthatnám őt egy percre! Én majd megtanítanám!

És ekkor, egy olyasmi folytán, amit én mindig különös egybeesésként határoztam meg, Emerald kívánsága teljesült. Holmi olyanszerű recsegő zaj vonta magára a figyelmemet, mint amilyet egy folyóparti nádason keresztülcsörtető vízilócsorda szokott kelteni, és Spode-ot pillantottam meg, amint 60 mérföldes sebességgel közelített, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a lehető legkorábbi időpontban folytassa a Gussie belső szerveinek színére irányuló vizsgálódásait, melyeket Gikszer közbelépése folytán kénytelen volt a bevégzetlen ügyek dossziéjában kartotékolni. Ilyenformán tehát az a jóslatom, miszerint ez a közellenség, bár földre volt sújtva, újból életre fog kapni, tökéletesen helytállónak bizonyult.

Az újonnan érkező magatartásában erős hasonlóságot véltem fölfedezni azon asszírokéval, akik, mint hozzájuk közel álló forrásokból tudjuk, úgy csaptak le, mint farkasok a juhnyájra, seregükön bíbor és arany csilláma. Nyugodtan besétálhatott volna a táborukba, s leterítették volna számára a vörös díszszőnyeget, nyomban felismerve, hogy belevaló srác, akinek közöttük a helye.

Hanem amiben az asszírok előnyösebb helyzetben lettek volna nála, az az a tény volt, hogy őket nem várta volna a nyájban egy anyáskodó fiatal nő, erős csuklókkal és egy tállal a kezében. Ez a tál szemlátomást valamilyen vaskos porcelánféléből készült, és amint Spode megragadta Gussie-t, és nekilátott a már ismert belsőségkirázósdinak, nevezett tál olyasfajta hangot adva landolt a feje búbján, amit egyesek tompa, mások émelyt keltő puffanásnak neveznek.

Számtalan darabra törött, ám küldetését immár beteljesítette. Spode, az ellenállóereje nyilván kiszipolyozván a H. P. Pinker tiszteletessel történt iménti összeütközés során, a földre zuhant, hogy hová, nem tudta, és feküdt ott békésen. Emlékszem, arra gondoltam, hogy nem éppen szerencsés napja volt ez a mai, és az esetből jól kiviláglott, vontam le a tanulságot, hogy mennyire téves elgondolás, ha valaki emberi alakba bújt tetűként éli az életét, ahogyan ő születésétől fogva tette, mivel előbb-utóbb a büntetés utoléri az embert. Ahogy Jeevestől hallottam egyszer fogalmazni, Isten malmai lassan őrölnek, ám szerfelett apróra, vagy valami ilyesmi.

Egy ideig Emerald Stoker arcán elégedett mosollyal szemlélte a keze munkáját, és nem hibáztattam érte, hogy kissé önelégültnek tűnt, mivel kétségkívül derekasan kitett magáért. Aztán hirtelen egy gyors „Ó, a kutyafáját!" hagyta el ajkát, és úgy elillant, mint egy fürdőzés közben meglepett nimfa, s egy pillanattal később megértettem, mi okozta e mozgékonyságot. Meglátta a közelgő Madeline Bassettet, és hát egyetlen szakácsnő se szereti, ha a munkaadója előtt magyarázkodásra kényszerül annak kapcsán, hogy miért kólintotta fejbe porcelántálakkal annak vendégeit.

Amint Madeline tekintete a maradványokra esett, szemei akkorára tágultak, mint két golflabda, és olyan pillantást vetett Gussie-ra, mintha az egy tömeggyilkos lett volna, akit nem túlságosan szível.

- Mit műveltél Roderickkel? - kérdezte.

- He? - mondta Gussie.

- Mondom: mit műveltél Roderickkel?

Gussie megigazította szemüvegét, és megvonta a vállát.

- Ja, hogy vele? Csak megdorgáltam kicsit. Csupán önmagát okolhatja a fickó. Ő kereste a bajt, és muszáj volt megleckéztetnem.

- Te vadállat!

- Szó sincs róla. Megvolt rá a lehetősége, hogy visszavonuljon. Sejtenie kellett volna, mi fog történni, amikor látta, hogy leveszem a szemüvegem. Olyankor, mikor leveszem a szemüvegem, mindazok, akik tudják, mi a jól felfogott érdekük, a hegyekbe menekülnek.

- Gyűlöllek, gyűlöllek! - kiáltotta Madeline, amely kitételről mindeddig úgy hittem, még soha senki szájából nem hangzott el, kivéve egy zenés komédia második felvonásában.

- Csak nem? - szólt Gussie.

- De igen. Utállak!

- Ez esetben - szólt Gussie - én most megeszem egy sonkás szendvicset.

S ehhez legott hozzá is látott, éspedig olyan farkasétvággyal, hogy a hideg futkározott tőle a gerincemen, és Madeline éleset sikoltott.

- Ez a vég! - mondta, ami megint csak olyasmi, amit nem túl gyakran hall az ember.

Amikor két, egykor szerelmes szív között ily mértékig felforrósodnak a dolgok, a jámbor szemlélő számára mindig az a legbölcsebb eljárás, ha elpárolog a helyszínről, s jómagam is így tettem. Visszaindultam a házhoz, és a kocsifelhajtón Jeevesszel találkoztam. Stiffy autójának kormánykerekénél ült. Mellette Bertalan kutya foglalt helyet, olyan ábrázattal, mint egy skót metodista lelkész, aki épp a bűnt ostorozza.

- Jó estét, uram - mondta Jeeves. - Az állatorvosnál jártam ezzel a kis fickóval. Miss Byng nyugtalankodott, mivel az eb megharapta Mr. Fink-Nottle-t. Attól tartott, hogy netán elkapott tőle valamit. Örömmel közölhetem, hogy az orvos kifogástalan egészségi állapotban találta.

- Jeeves - szóltam. - Egy rémtörténetről kell beszámolnom magának.

- Csakugyan, uram?

- A húr elnémult - mondtam, és a lehető legrövidebbre fogva birtokába juttattam a tényeknek. Miután befejeztem, egyetértett abban, hogy a dolog fölöttébb nyugtalanító.

- De attól tartok, nincs mit tenni, uram. Elkábultam. Annyira hozzászoktam már, hogy Jeeves minden problémát, bármilyen rázós legyen is, megold, hogy cselekvésképtelenségének ez az őszinte beismerése teljesen elgyöngített.

- Paffá van téve?

- Igen, uram.

- Tanácstalan?

- Pontosan, uram. Alkalmasint valamely későbbi időpontban felötlik majd bennem holmi megoldásmód a dolgok rendezésére, de pillanatnyilag, sajnálattal közlöm, semmit sem tudok kitalálni. Elnézését kérem, uram.

Megvontam a vállam. Lelkemet csüggedés szállta meg, ám a pléhpofát megőriztem.

- Rendben van, Jeeves. Nem a maga hibája, ha egy efféle probléma kifog magán. Hajtson tovább, Jeeves - mondtam, s ő tovább hajtott. Elmenőben Bertalan kutya kellemetlenül dölyfös pillantással mért végig, mintha azt kérdezné, hogy bűnbocsánatot nyertem-e.

A szobámba siettem, az egyetlen olyan helyre e borzalmak kéglijében, ahol bárminemű békében és nyugalomban lehetett része az embernek, és még ott se túl sokban. A Totleigh Towers-i élet vad rohanása kimerített, és egyedül akartam lenni.

Gondolom, egy jó fél óra hosszán keresztül üldögélhettem ott, megpróbálván kiötleni, mi is lenne a legcélszerűbb tennivaló, amikor az érzelmek zűrzavarából, ahogy Jeevestől hallottam jellemezni, egy összefüggő gondolat bukkant a felszínre, éspedig az, hogy ha rövid időn belül nem jutok egy pohár szíverősítőhöz, ültő helyemben kiszenvedek. Immár a koktél órájában jártunk, és tudtam, hogy bárminő hibái vannak is Sir Watkyn Bassettnek, aperitifet azért biztosít vendégeinek. Való igaz, Stiffynek megígértem, hogy kerülöm az öreg társaságát, de akkor még nem láthattam előre, hogy efféle szükséghelyzet adódik elő. Két dolog közt választhattam: vagy visszaélek a lány bizalmával, vagy ültő helyemben kilehelem a lelkem, és az előbbi alternatíva mellett döntöttem.

Bassett papát a szalonban találtam, könyökénél egy dúsan megrakott tálcával, és ajkamat nyalogatva siettem előre. Túlzás volna azt állítani, hogy a pali örvendezett a láttomon, de mindenesetre egy életmentővel megkínált, amit én hálásan fogadtam. Ezután körülbelül húsz percig tartó kínos csend következett, és akkor, éppen amint a második pohárkával is végeztem, és az olajbogyóért nyúltam, Stiffy lépett be. Gyors szemrehányó pillantást vetett rám, s láttam, hogy Bertram ígéreteibe vetett bizalma többé soha nem lesz már a régi, ám Bassett papa volt az, akire a figyelmét irányította.

- Hello, Watkyn bácsi.

- Jó reggelt, drágám.

- Felhajtasz egy pohárkával vacsora előtt?

- Fel, drágám.

- Legalábbis így gondolod - szólt Stiffy. - De tévedsz, és azt is megmondom, hogy miért. Semmiféle vacsora nem lesz. A szakácsnő megszökött Gussie Fink-Nottle-lal.