Másnap reggel, úgy kilenc óra tájban szokatlan látványra lehetett fölfigyelni Brinkley Court fő lépcsőházában. Bertram Wooster volt az, amint lefelé tartott reggelizni.

A köreimben köztudomású tény, hogy csupán a legritkább esetben tódulok be a közös reggeli étkezésre, mivel jobban szeretem inkább a hálószobám magányában elcsócsálgatni a füstölt heringet vagy bármiből is álljon a menü. Ám egy karakán férfiú szinte bármire képes elszánni magát, és szilárdan el voltam tökélve, hogy semmi szín alatt se szalasztom el azt a drámai pillanatot, amikor Dahlia néni kirukkol a farbával és közli egy citerázó L. G. Trotterrel, hogy mindent tud. Úgy éreztem, egy efféle jelenet minden pénzt megér.

Bár kissé még álomittas voltam, nem tudom, mikor járt át erősebben az érzés, hogy gyöngyharmatos a fű, pacsirta száll a légbe, csiga kúszik gallyakra, Isten fent van az égben, s a világ gyönyörű. Hála Jeeves tüneményes éleslátásának, Dahlia néni problémái megoldódtak, s jómagam is abban a helyzetben voltam, hogy − ha kellően bárdolatlanul kívánok fellépni − módomban állt az arcába röhögni bármely rendőrfelügyelőnek és őrmesternek, aki csak be talál toppanni. Azonfelül pedig, mielőtt az előző éjszaka nyugovóra tértem, óvintézkedésül visszakértem a suhit az éltes rokontól, és most újból a zsebemben szolgálta biztonságomat. Ilyenformán aligha lehet hát csodálkozni rajta, hogy miközben beléptem az ebédlőbe, egy hajszál választott el attól, hogy fuvolázó danára fakadjak, mint egy kenderike, ahogy Jeevestől hallottam fogalmazni.

Az első, ami a küszöböt átlépve a szemembe tűnt, Stilton volt, amint két pofára falta a sonkát, a következő pedig Daphne Dolores Morehead, aki étkezése utolsó fogásaként lekváros pirítóst eszegetett.

− Á, Bertie, öreg fiú! − kiáltotta az előbbi, a legbarátságosabb módon lóbálva meg felém a villáját. − Te vagy az, Bertie, vén csataló? Gyere be, Bertie, öreg haver, Isten hozott! Nagyszerű, hogy ilyen remek színben látlak!

A szívélyessége méginkább meglepett volna, ha nem látom meg mögötte a fortélyt, vagyis az arra irányuló hadicselt, hogy a pasi elaltassa az éberségemet, és hamis biztonságérzetbe ringasson. Hallatlan vigyázattal a pohárszékhez léptem, és bal kezemmel kolbászt és szalonnát vettem ki magamnak, jobb kezemet közben az oldalzsebemben lévő suhin tartva. Ez a dzsungelhadviselés megtanítja az embert arra, hogy ne vállaljon kockázatot.

− Szép időnk van − szóltam, miután leültem és ajkamhoz emeltem egy csésze kávét.

− Gyönyörű − értett egyet a Morehead, aki még inkább, mint valaha, úgy nézett ki, mint egy harmatos virágszál virradatkor. − D'Arcy mindjárt elvisz engem csónakázni a folyóra.

− Igen − mondta Stilton, izzó pillantást vetve a lányra. − Az az érzésem, Daphne-nek okvetlenül látnia kell a folyót. Akár meg is mondhatod a nénikédnek, hogy ebédre nem érünk vissza. Szendvicsekkel és kemény tojással bőségesen el vagyunk látva.

− Annak az aranyos komornyiknak a jóvoltából.

− Igen, ahogy mondod, annak az aranyos komornyiknak a jóvoltából, akinek arra is volt gondja, hogy idecsomagoljon nekünk egy palacknyit a legjobbféle, legrégebbi évjáratú nedűből. Pár pillanat, és már itt sem vagyunk.

− Megyek, és elő is készülök − mondta a Morehead.

Ragyogó mosollyal felállt, és Stilton, bár dugig volt sonkával, gálánsán felpattant, hogy kinyissa neki az ajtót. Amikor visszatért az asztalhoz, azon kapott, hogy meglehetősen feltűnően csóválom a suhit. Ez szemlátomást meglepte.

− Hékás! − szólt. − Mi a csudát művelsz azzal az izével?

− Ó, semmit − feleltem közönyösen, a tányérom mellé helyezve a szerszámot. − Csak gondoltam, nem árt, ha kéznél van.

Stilton tanácstalan arckifejezéssel nyelt le egy jókora darab sonkát. Aztán hirtelen felderült.

− Te jó Isten! Csak nem gondoltad, hogy el akarlak tángálni? Azt feleltem, hogy éppenséggel valami efféle elképzelés járta meg az agyamat, amire ő vidáman felkacagott.

− Az ég szerelmére, dehogy! Hiszen úgy tekintek rád, öreg fiú, mint a legkedvesebb cimborámra.

Az volt az érzésem, hogy ha a tegnapi magatartása mintájául szolgált annak, ahogy a legkedvesebb cimboráival szemben viselkedik, akkor azoknak, akik nem ennyire kedvesek a szemében, végképp nem szeretnék a bőrében lenni. Ezt szavakba is foglaltam, amire ismét olyan jóízűen hahotázott, mintha a vádlottak padján állt volna a Vinton Street-i rendőrbíróságon, miközben Őméltósága csak úgy ontja magából ama szenzációs aranyköpéseit, melyekkel valósággal kifekteti a hallgatóságát.

− Ó, az? − mondta, könnyed kézmozdulattal ütve el a dolgot. − Felejtsd el az egészet, drága egykomám. Verd ki a fejedből. Talán kissé ingerült voltam az eset idején, amelyre célzol, de már egyáltalán nem vagyok az.

− Nem-e? − kérdeztem óvatosan.

− Nem hát. Most látom csak, hogy mélységes hálával tartozom neked. Ha te nem vagy, még mindig annak a szipirtyó Florence-nek lennék a jegyese. Köszönöm, Bertie, öreg haver!

Nos, valami olyasmit feleltem erre, hogy „Nincs mit” vagy „Szóra sem érdemes”, vagy holmi hasonlót, de szédelgett a fejem. Részint a reggeli miatti korai kelés, részint pedig annak folytán, hogy Cheesewrightot „szipirtyó”-ként hallottam utalni Florence-re, az volt az érzésem, mintha egy álom szereplője lennék.

− Én azt hittem, szereted őt − mondtam, miközben teljesen megrökönyödve ástam bele villámmal a kolbászomba.

Stilton újból fölnevetett. Csupán egy ilyen nagydarab, joviális hústorony, mint G. D'Arcy Cheesewright lehetett képes ekkora mérvű vígságra egy ilyen korai órán.

− Kicsoda, én? Az ég szerelmére, dehogy! Meglehet, egykor azt képzeltem, hogy szeretem… tudod, ama kisfiús fellángolások egyike… de amikor azt mondta, hogy olyan a fejem, mint egy sütőtök, a hályog lehullt a szememről, és felocsúdtam az éter hatása alól. Még hogy sütőtök! Hadd mondjam meg neked, Bertie, aranykomám, hogy mások szerint − neveket nem említek − a fejformámra a legalkalmasabb szó a „fenséges”. Igen, megbízható forrásból tudom, hogy királyi jelleget kölcsönöz a megjelenésemnek. Már ebből is valamelyes fogalmat alkothatsz arról, hogy micsoda elképesztően buta liba az a nyavalyás Florence Craye. Végtelen megkönnyebbülés tölt el, hogy lehetővé tetted számomra, hogy lerázzam őt a nyakamról.

Ismételten köszönetét fejezte ki, s én azt feleltem: „Szóra sem érdemes”, bár könnyen lehet, hogy „Nincs mit” volt. Jobban szédelgett a fejem, mint valaha.

− Akkor hát nem tartod valószínűnek − kérdeztem remegő hangon −, hogy később, miután az indulatok elcsitulnak, kibékülésre kerülhessen sor?

− Ki van zárva.

− Már korábban is megtörtént.

− Még egyszer nem fog megtörténni. Most már tudom, mi is az igazi szerelem, Bertie. Elárulom neked, hogy amikor valaki − kinek nevét hadd burkolja homály − a szemembe néz, és azt mondja, hogy midőn legelőször meglátott − dacára annak a ténynek, hogy akkor bajuszt viseltem, mely ugyanolyan pocsék volt, mint most a tiéd −, valami olyasmi rándult végig rajta, mint az áramütés, nos, akkor én úgy érzem magam, mintha épp megnyertem volna a gyémántevezőket Henleyben. Florence és énköztem mindennek vége. Ő immár a tiéd, öreg fiú. Vedd úgy, hogy a tiéd, drága egykomám, és legyetek nagyon boldogok.

Nos, erre alighanem valami udvariasat felelhettem, úgymint „Ó, köszi”, de ő már nem figyelt rám. Egy ezüstös hang szólította a nevén, s mindössze egyetlen másodpercet időzve, melynek során még bekapta sonkája utolsó maradékát, eltűzött a szobából; arca lángolt, szeme sziporkákat szórt.

Midőn magamra hagyott, szívem nehéz volt, mint az ólom, s a kolbász meg a szalonna megkeseredett a számban, íme hát, döbbentem rá, elérkezett a vég. A legrenyhébb szem számára is nyilvánvaló volt, hogy G. D'Arcy Cheesewright totál be van zsongva. Morehead királynő teljesen meghódította a szívét, Craye tucatcsaj pedig odalent tanyázik a pincében.

Pedig én oly nagyon biztosra vettem, hogy kellő időben a bölcs megfontolás kerekedik majd fölül, melynek folytán e két, egymástól elszakadt szerető szív megreparálja a kobozon támadt törést, és úgy dönt, hogy ismét nekidurálja magát a dolognak, ily módon újfent megmentve engem a vérpadtól. De nem így állt a helyzet. Bertram megütni készült a bokáját. Utóvégre csak ki kell hát hörpintenie a keserű poharat.

Éppen egy második adag kávéba kortyoltam bele − olyan íze volt, mint a fent említett keserű pohárnak −, amikor L. G. Trotter lépett be.

Amihez jelenlegi recege állapotomban végképp nem éreztem kedvet, az egy Trotterekkel folytatott bájcsevely volt, ám amikor egy ebédlőben egyedül vagy egy fickóval, elkerülhetetlen valami társalgásféle, ezért hát miközben Trotter kitöltött magának egy csésze teát, megjegyeztem, hogy gyönyörű a reggel, és figyelmébe ajánlottam a kolbászt meg a szalonnát.

Hevesen reagált: feje búbjától a cipője talpáig megborzongott.

− Kolbász? − szólt. − Szalonna? − szólt. − Ne beszéljen nekem kolbászról meg szalonnáról! Jobban csikar a hasam, mint valaha!

Nos, ha a sajgó pocija témáját óhajtotta kivesézni, kész voltam teljes figyelmemmel csüggeni a szaván, ám más tárgyra tért.

− Maga nős? − kérdezte.

Kissé összerezzentem, s azt válaszoltam, hogy ténylegesen még nem vagyok az.

− És soha nem is nősül meg, ha egy morzsányi sütnivalója is van − folytatta, majd egy percig sötéten borongott a teája fölött.

− Tudja, mi történik, mihelyt megházasodik? Elkezdenek basáskodni magával. Még a tulajdon lelkét se mondhatja a sajátjának. Egy nagy nullává válik az otthonában.

Meg kell mondjam, egy kicsit meglepőnek találtam, hogy a pasas ennyire bizalmas hangot üt meg valakivel, aki végső soron szinte vadidegen a számára, de az emésztési zavarnak tudtam be a dolgot. Semmi kétség, a nyilalló fájdalom megfosztotta szegényt a józan ítélőképességétől.

− Vegyen egy tojást − kínáltam udvariasan, mintegy ily módon mutatva ki, hogy keblemben érző szív dobog.

Elzöldült, és nyolcas alakú csomóra kötötte magát.

− Dehogy veszek tojást! Ne hajtogassa itt nekem, hogy vegyek ezt meg vegyek azt! Azt hiszi, a jelenlegi állapotomban képes vagyok akár ránézni is a tojásra? Mindennek ez a pokoli francia konyha az oka. Nincs az a gyomor, ami ezzel meg tud birkózni. Hej, házasság! − kanyarodott vissza ismét a kedvenc témájára. − Ne is beszéljen nekem házasságról! Mihelyt megnősül, az lesz az első, hogy mostohafiúkat szabadítanak magára, akik pofaszakállt növesztenek, és gőzük sincs róla, mi is az a becsületes munka. Egyébbel se foglalkoznak, mint naplementékről firkálnak verseket. Pöhh!

Meglehetősen éles eszű vagyok, és e ponton bevillant: egészen valószínű, hogy Percy nevű mostohafia az, akire beszélgetőtársam oly kicirkalmazva céloz. Mielőtt azonban e gyanúmat megerősíthettem volna, a helyiség elkezdett feltöltődni. Egy vidéki udvarházban a személyi állomány általában ilyen tájban, azaz fél tíz körül szokott felsorakozni a burkolnivalóért. Belépett Dahlia néni, és kivett magának egy tükörtojást. Megjött Mrs. Trotter, és elvett egy kolbászt. Megérkezett Percy és Florence, s mindketten elvettek egy szelet sonkát és egy adag tőkehalat. Mivel Tom bácsinak nyoma sem volt, föltételeztem, hogy ágyban reggelizik. Általában ott szokott, minthogy ritkán érez magában elég erőt ahhoz, hogy szembenézzen vendégeivel, mielőtt felvértezné magát kissé e kemény megpróbáltatás ellen.

Immár valamennyi jelenlévő leszegte a fejét, könyökét derékszög alakzatba helyezte, és beletemetkezett a táplálkozásba, amikor Seppings megjelent a reggeli lapokkal, és a társalgás − nem mintha különösebben élénk lett volna − elbágyadt. Ilyenformán egy néma gyülekezetbe lépett most be az újonnan érkező, körülbelül két méter tíz centi magas férfi, szögletes, erőteljes arccal, melyet középtájt keskeny bajusz keresztezett. Eltelt már némi idő azóta, hogy utoljára láttam Roderick Spode-ot, de semmi nehézséget nem okozott, hogy fölismerjem. Ama jellegzetes külsejű nyikhajok egyike ő, akiket ha egyszer lát az ember, soha többé nem felejti el.

Egy kicsit sápadtnak tűnt, mintha a közelmúltban megszédült és beverte volna a fejét a padlóba. Meglehetősen erőtlen hangon „Jó reggelt”-et köszönt, és Dahlia néni fölpillantott a Daily Mirrorjából.

− Nahát, Lord Sidcup! − álmélkodott. − Sose gondoltam volna, hogy képes lesz lejönni reggelire. Biztos benne, hogy bölcs dolog volt? Jobban érzi már magát?

− Számottevő mértékben, köszönöm − felelte vakmerően amaz. − A duzzanat valamelyest lelohadt.

− Ezt végtelen örömmel hallom. Jót tett neki a hideg borogatás. Mindvégig bíztam benne, hogy attól majd rendbejön. Lord Sidcup − magyarázta Dahlia néni − tegnap este csúnyán elesett. Arra gyanakszunk, hogy alighanem hirtelen megszédült. Minden elsötétült előtte, ugye, Lord Sidcup?

A kérdezett bólintott, ám ezt a következő pillanatban szemmel láthatólag alaposan megbánta, mert úgy összerázkódott, ahogy olykor én szoktam, midőn elhamarkodottan buksicsóválásra ragadtatom magam valamely, a Parazitában töltött különösen görbe éjszakát követően.

− Igen − mondta. − Fölöttébb különös volt az egész. Ott álltam, és tökéletesen jól éreztem magam − mi több, soha jobban −, amikor úgy tűnt, mintha valami kemény tárgy főbe kólintott volna, és egyébre nem is emlékeztem mindaddig, amíg a szobámban magamhoz nem tértem arra, hogy ön épp lesimítja a párnámat, a komornyikja pedig egy hűsítő italt készít nekem.

− Ilyen az élet − mondta Dahlia néni komoran. − Úgy ám, uram, csakugyan ilyen. Ma még kutya bajod, holnap meg már alulról szagolod az ibolyát: mondogatom gyakorta. Bertie, te pokolfajzat, tűnsz ki innen rögtön avval a rohadalom bagóval! Büdös, mint a trágyadomb.

Felálltam, mindig kész lévén a kedvére tenni a néninek, és körülbelül félúton járhattam a franciaablak felé, amikor Mrs. L. G. Trotter ajkáról hirtelen olyasmi hangzott fel, amit csupán vérfagyasztó sikolyként tudok definiálni. Nem tudom, önök véletlenségből léptek-e már rá egy láthatatlan macskára. Nagyjából ahhoz hasonlított. Gyors pillantást vetve Trotter mamára, konstatáltam, hogy az arca csaknem ugyanolyan vörösre váltott, mint amilyen Dahlia nénié.

− Nahát! − kiáltotta.

Körülbelül ugyanolyan arckifejezéssel meredt a Timesra, melyet a reggeli lapok kiosztásakor kaparintott magához, mint ahogy egy indiai telepes meredt volna egy kobrára, ha azt a fürdőkádjába befészkelődve találja.

− Még ilyen… − kezdte, ám cserbenhagyták a szavak.

L. G. Trotter olyan pillantást vetett rá, amilyet a kobra vetett volna az indiai telepesre, aki arcátlanul megzavarta őt a reggeli fürdőzése közben. Meg tudtam érteni a pasas érzéseit. Egy emésztési zavarral küszködő férfi, akinek a nejével való viszonya amúgy se nevezhető éppen harmonikusnak, nem szívesen hallja, ha a neje torkaszakadtából rikácsol a fülébe a reggeli kellős közepén.

− Mi a búbánat esett beléd? − tudakolta zsémbesen.

Az asszony keble úgy hullámzott, mint egy színpadi díszlet-tenger.

− Megmondom neked, mi esett belém. Lovaggá ütötték Robert Blenkinshopot!

− Csak nem? − szólt L. G. Trotter. − Ugyan!

A lesújtott asszonyság elégtelennek látszott ítélni ezt az „Ugyan!”-t.

− Őrület! − tette hozzá a férje, mintegy fokozásként.

Az asszony továbbra is úgy fortyogott, mint egy vulkán, mely hajlamos időről időre túlfröccsenni, némileg gondolkodóba ejtve ezzel a közeli háztulajdonosokat.

− Még hogy Robert Blenkinshop! Robert Blenkinshop! Még ilyen méltánytalan, észveszejtő húzást! Hát tényleg nem tudom, hová fajulnak manapság a dolgok. Még soha életemben nem hallottam ilyen… Megmondanád, mit nevetsz?

L. G. Trotter úgy zsugorodott össze nejének pillantása alatt, mint egy ív indigó a tűzben.

− Nem nevetek − mekegte −, csak mosolygok. Arra gondoltam, ahogy Bobby Blenkinshop szaténbricseszben elhátrál.

− Ó?! − mondta Trotter mama, és hangja úgy döndült keresztül a helyiségen, mint egy piaci kofáé, aki azt adja tudtára a vásárlóközönségnek, hogy friss kelbimbót és vérnarancsot kínál eladásra. − Nos, hadd mondjam meg neked, hogy ez teveled soha nem fog megtörténni. Ha valaha is fölajánlják neked a lovagi címet, Lemuel, vissza fogod utasítani. Megértetted? Nem hagyom, hogy lealacsonyítsd magad.

Csörömpölés hallatszott. Dahlia néni ejtette el a kávéscsészéjét, és meg tudtam érteni a felindulását. Pontosan ugyanúgy érezhetett, ahogy én, midőn Percytől arról értesültem, hogy a Wooster nevet viselő dartstikett gazdát cserélt, lehetővé téve Stilton számára, hogy foggal-körömmel támadjon rám. Semmitől sem keskenyedik el úgy egy asszony, mint attól a váratlan felismeréstől, hogy valaki, akiről azt hitte, hogy a markában tartja, még csak távolról sincs a markában. Sőt, ahelyett hogy a néni markában kornyadozna, L. G. Trotter peckesen kihúzta magát székében, a fején tetszetősen félrecsapta a kalapot, s én csöppet se csodálkoztam azon, hogy e látvány szegény Dahlia nénit a lelke legmélyéig megrázta.

A síri csöndben, amely L. G. Trotter ezen hitvestársi ultimátumra adott válaszát követte − amely válasz, ha jól emlékszem, így hangzott: „Oké” −, Seppings tűnt fel a küszöbön.

Kezében ezüsttálcát tartott, melyen egy gyöngy nyaklánc feküdt.