Nem tudom, hogy különösebben élénk képzelettel vagyok-e megáldva − valószínűleg nem −, ám a fentebb vázoltakhoz hasonló körülmények között az embernek nincs szüksége nagyon élénk képzelőerőre ahhoz, hogy képes legyen maga elé vetíteni a várható fejleményeket. Oly tisztán láttam, mintha csak egy szemorvosi látáspróba-tábla legfelső sorába lett volna felírva, hogy mit tartogat Bertram számára a jövő.

Miközben ott álltam, a bezárt széf ajtóra bambulva, látomás kélt előttem, amelynek két sztárszereplője én és egy rendőrfelügyelő, mellékszereplője pedig egy, az utóbbi kíséretében levő, különösen marcona kinézetű őrmester volt.

− Hajlandó feltűnés nélkül követni, Wooster? − kérdezte a felügyelő.

− Ki, én? − kérdeztem vissza, minden tagomban cidrizve. − Nem tudom, miről beszél.

− Hahaha! − nevetett a felügyelő. − Ez jó, mi, Fotheringay?

− Nagyon muris, uram − mondta az őrmester. − Kuncognom köll tülle.

− Már túl késő ilyesmivel próbálkoznia, jóember − folytatta a felügyelő, ismét komolyra váltva. − A játszmának vége. Bizonyíték van a kezünkben arra nézve, hogy maga odament ehhez a széfhez, és eltulajdonított belőle egy értékes gyöngysort, mely Mrs. L. G. Trotter tulajdona. Ha ezért nem kasznizzák be vagy öt évre, hát nagyon meg leszek lepve.

− De becsszóra, azt hittem, Dahlia nénié.

− Hahaha! − kacagott a felügyelő.

− Hihihi! − vihorászott az őrmester.

− Csinos egy sztori − szólt a felügyelő. − Mondja ezt el az esküdtszék előtt, aztán majd jól figyeljen, miként vélekednek róla. Fotheringay, a bilincset!

Szóval ilyesfajta látomás kélt előttem, miközben a bezárt széf ajtóra bambultam, és úgy összezsugorodtam, mint egy besózott csiga. Künn a kertben a madarak esti dalukat énekelték, és úgy tűnt nekem, mintha minden egyes madár így dalolna: „Nos, fiúk, Wooster kihúzta a gyufát. Az elkövetkező néhány évben nemigen fogjuk őt látni. Ez ciki, nagyon ciki. Pedig milyen rendes fickó volt, amíg nem adta bűnözésre a fejét!”

Tompa nyögés hagyta el ajkamat, de mielőtt még egy újabb követhette volna, Dahlia néni szobája felé vágtáztam. Mikor odaértem, Trotter mama lépett ki, zord pillantást vetett rám, majd útjára indult, én pedig bementem. Az éltes rokon partvisnyél-egyenesen ült a foteljében, üres tekintettel meredve maga elé, és nyilvánvaló volt, hogy megint történt valami, ami sarkvidéki hideget fecskendezett napsugaras kedélyébe. Az Agatha Christie-kötet rá se hederítetten hevert a padlón, nyilván a borzongás röpítette ki a néni öléből.

Talán aligha kell mondanom, hogy rendes körülmények között, valahányszor olyan állapotban találom e derék matrónát, hogy le van törve, mint a bili füle, azt a politikát követem, hogy megpaskolom a lapockáját, és arra biztatom, hogy fel a fejjel, ám most saját gondjaim nemigen engedtek időt arra, hogy nagynénikbe verjek életet. Bármiféle szerencsétlenség vagy kataklizma szakadt is rá, úgy éreztem, súlyosságban aligha érhet föl azzal, mint ami engem sújtott.

− Dahlia néni! − mondtam. − Rettenetes dolog történt! Komoran bólintott. Egy kivégzőosztag előtt álló mártír alighanem derűsebben festett volna.

− Ahogy mondod − felelte. − Trotter nyanya kimutatta a foga fehérjét, hogy a pokol tüze emésztené el! Anatole-t akarja!

− Ki ne akarná?

Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a néni lendületet készülne venni, hogy bemázoljon egyet szeretett unokaöccsének, de hatalmas erőfeszítéssel lecsillapította magát. Nos, amikor azt mondom: „lecsillapította magát”, nem úgy értem, hogy megszűnt fortyogni, de indulatainak mindenesetre verbálisan adott kifejezést.

− Hát nem érted, te vadszamár? Színt vallott, és ismertette a föltételeit. Azt mondta, csak akkor engedi meg Trotternek, hogy megvegye a Budoárt, ha átengedem neki Anatole-t.

Hogy szorult helyzetem mily mélységesen fölkavart, abból is látható, hogy reagálásom e szörnyű bejelentésre gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Ha bármely más időben arról tájékoztatnak, hogy akár a legparányibb esélye is fennáll annak, hogy az a bámulatos konyhaművész benyújtani készül a lemondását, és a Trotter-otthon sivatagi levegőjében készül elpocsékolni páratlan virtuozitását, kétségkívül elsápadtam, levegő után kapkodtam és szédelegtem volna, de most, mint mondom, lényegében érzéketlenül hallgattam e közlést.

− Csak nem? − mondtam. − Dahlia néni, ide hallgass, agg hús-vér. Épp, amikor a széfhez értem, és visszatenni készültem a Trotter-gyöngysort, az a tökfej L. G. Trotter nagy fontoskodva becsukta előttem az ajtaját, meghiúsítva törekvésemet és célkitűzésemet, és átkozottul nagy slamasztikában hagyva engem. Úgy remegek, mint a nyárfalevél.

− Én is.

− Fogalmam sincs, mit tegyek.

− Nekem se.

− Hasztalanul keresem a kiutat ebből a zsákutcából.

− Én is − mondta a néni, s fölvéve az Agatha Christie-t, hozzávágta egy arra flangáló vázához. Ha mélyen fel van dúlva, mindig hajlamos belerúgni dolgokba és elhajítani dolgokat. Totleigh Towersben például, az egyik, különösen feszültségteli eszmecserénk során a hálószobámban a kandallópárkányt minden egyes dísztárgytól megfosztotta, köztük egy terrakotta elefánttal és „A gyermek Sámuel ima közben” című porcelánszoborral. − Nem hiszem, hogy volt valaha asszony, akinek ennyire súlyos ügyben kellett döntésre jutnia. Mert egyrészt Anatole nélkül az életet szinte lehetetlen…

− Itt állok befürödve, zsebemben ezzel az értékes gyöngysorral, Mrs. L. G. Trotter tulajdonával, és amikor az eltűntét…

− …elképzelni. Másrészt…

− …fölfedezik, kitör a parasztgyalázat, és rendőrfelügyelőket meg őrmestereket hívatnak…

− …viszont el kell adnom a Budoárt, mert különben nem tudom kiváltani a zaciból a nyakláncomat. Úgyhogy…

− …és elcsípik a frakkomat, birtokomban a szajréval, aztán mehetek jeget aszalni.

− Jég!

− Mert te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy mi történik azokkal, akiknek szajréval a birtokukban csípik el a frakkját.

− Jég! − ismételte meg a néni, és ábrándozva sóhajtott. − Azok a felséges jegelt aszpikos garnélarákjai jutottak eszembe, és azt mondom magamnak, hogy őrültség lenne egy életen át Anatole főztje nélkül tengődni. Az a Selle d’ Agneau á la Grecque! Az a Mignonetté de Poulet Roti Petit Duc! Az a Nonats de la

Méditerranée au Fenoil! És aztán meg úgy érzem, célszerűen kell eljárnom. Vissza kell szereznem azt a nyakláncot, és ha az egyetlen mód a visszaszerzésére… Ó, irgalom atyja, ne hagyj el! − jajdult föl szenvedélyesen a néni, s minden arcvonását gyötrelem torzította el. − Ugyan mit szól majd Tom, ha meghallja, hogy Anatole elhagy minket!

− Én meg arra vagyok kíváncsi, akkor mit szól majd, ha meghallja, hogy az unokaöccse Dartmoorban raboskodik.

− Hol?

− A dartmoori fegyházban.

− Kicsoda készül Dartmoorban raboskodni?

− Én.

− Miért?

Olyan pillantást vetettem rá, amilyet igazából egyetlen unokaöcsnek se volna szabad nagynénire vetnie. De mentségemül szolgált, hogy cefetül fel voltam bőszülve.

− Hát nem figyeltél rám? − kérdeztem indulatosan.

Hasonló hévvel replikázott.

− Hát persze, hogy nem figyeltem rád! Gondolod, hogy amikor azzal a kilátással kell szembenéznem, hogy elveszítem a közép-angliai grófságok legkiválóbb szakácsát, van rá időm, hogy a te üres szócséplésedre figyeljek? Mi a kórságról lapatyoltál?

Kihúztam magam. A „lapatyol” szó az elevenembe vágott.

− Pusztán arról tettem említést, hogy mivel az a tulok L. G. Trotter becsukta a széf ajtaját, mielőtt visszatehettem volna a végzetes gyöngysort, most itt állok befürödve a cuccal, melyet az imént „szajré”-ként írtam le.

− Ó, szóval ennek kapcsán emlegettél holmi jégaszalást.

− Pontosan. Továbbá megkockáztattam a jóslatot, miszerint kábé két kacsafarok-rándításnyi időn belül felügyelők és őrmesterek robognak ide, hogy elcsípjék a grabancomat és beszállítsanak a dutyiba.

− Micsoda badarság! Miért gondolná bárki is, hogy neked bármiféle közöd lehet a dologhoz?

Fölnevettem. Ama rövid, kesernyés nevetéseim egyikével.

− Szerinted talán nem keltené föl a gyanakvásukat, ha a nadrágzsebemben találnák ezt a nyüves smukkot? Bármelyik pillanatban elcsíphetnek, birtokomban a cuccal, és nem sok detektívregényt kell olvasnod ahhoz, hogy tudhasd, milyen sors vár azokra a szerencsétlen balfácánokra, akiket a szajréval a birtokukban csípnek el. Piszkosul ráfaragnak.

Látni való volt, hogy a néni végtelenül meg van indulva. A gondtalan óráimban ez a derék rokon néha szeszélyes, kiszámíthatatlan, és nehéz a kedvére tenni, s fiatalabb koromban nemegyszer előfordult, hogy alaposan fültövön csördített, ha a viselkedésem effajta eljárást tett szükségessé, ám fenyegesse csak valódi veszély Bertramot, Dahlia néni mindannyiszor maga a megtestesült részvét.

− Ez nem túl jól fest − kapott föl egy kis zsámolyt, és egy, a kandallópárkányon álló porcelán pásztorlánykához vágta.

E nézetet helybenhagyva annak a véleményemnek adtam hangot, hogy ez csakugyan átkozottul ciki.

− Kénytelen leszel…

− Pszt!

− Hogy?

− Pszt!

− Mi a nyavalyát pisszegsz?

Ezt azért tettem, mert lépteket hallottam az ajtó felé közeledni. Mielőtt ezt kifejthettem volna, hirtelen elfordult a kilincsgomb, és Tom bácsi lépett be.

Fülem nyomban elárulta, hogy nincs minden a legnagyobb rendben ennél a nem vér szerinti nagybácsinál. Amikor Tom bácsinak valami nyomja a lelkét, csörgeti a kulcsait. Ezúttal is akkora csilingeléssel volt, akár egy xilofon. Arca azt a nyúzott, elgyötört kifejezést viselte, amely olyankor szokott rá kiülni, ha azt hallja, hogy hétvégére vendégek várhatók.

− Ez kész istencsapása! − robbantak ki belőle a szavak, akár pezsgőspalackból a dugó.

Dahlia néni olyasmivel palástolta izgatottságát, amit megítélésem szerint barátságos mosolynak vélt.

− Hello, Tom, gyere, csatlakozz a társasághoz. Mi a kész istencsapása?

− Ez az egész, ami a fejemre szakad. Amiért pipogya módon hagytam, hogy meghívd ide azokat a förtelmes Trotteréket. Tudtam, hogy valami szörnyűség fog történni. Éreztem a csontjaimban. Efféle alakokkal nem töltheted meg a házat anélkül, hogy kihívnád a bajt. Ez teljesen nyilvánvaló. Hiszen a pasasnak olyan a képe, mint egy menyétnek, az asszonyon legalább húsz font súlytöbblet van, a fiuk meg pofaszakállt visel. Őrültség volt megengedni, hogy egyáltalán betegyék ide a lábukat. Tudod, mi történt?

− Nem. Mi?

− Valaki elcsórta az asszony nyakláncát!

− Te jó Isten!

− Gondoltam, hogy ettől égnek áll majd a hajad − mondta Tom bácsi komor diadallal. − Épp az imént csípett el a hallban, és azt mondta, ma este vacsorakor szeretné viselni a holmit, erre én odavittem a széfhez, kinyitottam az ajtaját, és a nyaklánc nem volt benne.

Arra intettem magam, hogy okvetlenül meg kell őriznem a nyugalmamat.

− Úgy érted − szóltam −, eltűnt?

A bácsi meglehetősen csúnyán nézett rám.

− Villámgyorsan vág az agyad! − mondta maró gúnnyal.

Nos, ami igaz, az igaz.

− De hogy tűnhetett el? − kérdeztem. − Nyitva volt a széf?

− Nem, be volt zárva. De én valószínűleg nyitva hagytam. Az azzal kapcsolatos felhajtás, hogy ágyba fektessük azt a rémes Spode-ot, elvonta a figyelmemet.

Gondolom, azt készült hozzátenni, hogy ebből is látható, mi történik, ha efféle alakokat engednek be a házba, de eszébe jutván, hogy ő volt az, aki Spode-ot meghívta, féket tett a nyelvére.

− Nos, így áll a dolog − szögezte le. − Úgy látszik, valaki arra járt, amíg mi az emeleten voltunk, meglátta a nyitott széfajtót, és kiszolgálta magát. A Trotter nő a plafonon van a pipától, és csupán a nyomatékos kérlelésemre állt el attól a szándékától, hogy azon melegében rendőrt hívasson. Azt mondtam neki, hogy titkos puhatolózások révén sokkal jobb eredményre számíthatunk. Nem szeretnénk botrányt, mondtam. Ámde kétlem, hogy meg tudtam volna győzni, ha nem jön arra az ifjú Gorringe és a pártomra nem áll. Egészen értelmes fiatalember, komolyan mondom; jóllehet pofaszakállt visel.

Közömbösen megköszörültem a torkom. Legalábbis igyekeztem közömbösen csinálni.

− Akkor hát milyen lépéseket szándékozol tenni, Tom bácsi?

− A vacsoraasztalnál fejfájásra fogok hivatkozni − amivel, őszintén megmondom, nem is állítok majd valótlant −, és elmegyek átkutatni a szobákat. Könnyen meglehet, hogy előások valamit. Hanem addig is elhúzok lehajtani valami innivalót. Jócskán felkavart ez az egész. Velem tartasz egy szíverősítőre, Bertie fiam?

− Ha nem haragszol, inkább még itt maradnék − feleltem. − Dahlia nénivel elbeszélgetünk erről-arról.

Tom bácsi egy végső, zengzetes kulcscsomó-akkordot szólaltatott meg.

− Nos, te tudod. Nekem a jelenlegi lelkiállapotomban mindenesetre furának tűnik, hogy bárki is képes legyen visszautasítani egy itókát. Ezt nem hittem volna lehetségesnek.

Amint az ajtó becsukódott mögötte, Dahlia néni úgy fújta ki a levegőt, mintha halálhörgést hallatna.

− Mennyei Atyám! − fohászkodott.

A kifejezést abszolút találónak éreztem.

− Szerinted most mitévők legyünk? − tudakoltam.

− Csak azt tudom, mi az, amit szeretnék. Legszívesebben az egész dolgot Jeeves kezébe tenném le, ha bizonyos hájfejek nem engedték volna el Londonba dáridózni, épp amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá.

− Lehet, hogy már vissza is ért.

− Csöngess Seppingsért, és kérdezd meg tőle.

Megnyomtam a csengőt.

− Á, Seppings − szóltam, mikor a komornyik belépett. − Visszaért már Jeeves?

− Igen, uram.

− Akkor küldje ide, de üstöllést.

Néhány perccel később a pasas már velünk is volt, s oly mérvű eszesség és intelligencia sugárzott róla, hogy szívem akkorát ugrott, mintha szivárványt pillantottam volna meg az égen.

− Ó, Jeeves! − nyikkantottam.

− Ó, Jeeves! − nyikkantotta Dahlia néni, velem holtversenyben.

− Parancsolj − szóltam.

− Nem, kezdjed csak − engedte át udvariasan a terepet a néni.

− A te kutyaszorítód súlyosabb, mint az enyém. Az enyém várhat.

Meg voltam hatva.

− Ez nagyon szép tőled, öreg csont − szóltam. − Fölöttébb nagyra értékelem. Jeeves, jól nyissa ki a fülét. Bizonyos problémák merültek föl.

− Igen, uram?

− Egész pontosan: kettő.

− Valóban, uram?

− Nevezzük talán a) és b) problémának?

− Hogyne, uram, ha így tartja kedve.

− Nos, akkor íme az a) probléma, amely engem érint. Végigfutottam a forgatókönyvön, világosan és hatásosan vázolva föl a tényeket.

− Hát ennyi, Jeeves. Állítsa rá az agyát. Ha óhajtja róni a folyosót, csak rajta.

− Nem lesz rá szükség, uram. Már látom, mi a teendő. Azt feleltem, örülnék, ha oda hatna, hogy ez mindnyájunk számára láthatóvá váljék.

− Vissza kell szolgáltatnia a nyakláncot Mrs. Trotternek, uram.

− Úgy érti, adjam vissza neki?

− Pontosan, uram.

− De Jeeves − mondtam kissé remegős hangon −, nem fog Mrs. Trotter elcsodálkozni azon, hogy miként tudtam horogra kaparintani a cuccot? Nem fog-e majd kurkászni és faggatózni, ezt követően pedig a telefonhoz rohanni, és leadni a megrendelését felügyelőkre és őrmesterekre?

Jeeves szája sarkában egy izom elnézően megrándult.

− A visszaszolgáltatást természetesen titokban kell majd végrehajtani, uram. Azt javasolnám, hogy az ékszert egy olyan pillanatban kellene a hölgy hálószobájába juttatni, amikor az üres. Esetleg aközben, amíg Mrs. Trotter a vacsoraasztalnál ül.

− No de én is a vacsoraasztalnál fogok ülni! Nem tehetem meg, hogy a halétel kellős közepén azt mondjam: „Ó, elnézést!”, s azzal felszáguldjak az emeletre!

− Azt készültem tanácsolni, hogy engedje át nekem a dolog intézését, uram. Az én mozgásterem kevésbé lesz behatárolt.

− Úgy érti, maga venné kézbe az egész ügyet?

− Ha ön ideadná nekem az ékszert, uram, a legnagyobb örömmel vállalkoznék rá.

Egészen elérzékenyültem. A bűntudat és szégyen pírja ömlött el orcámon. Beláttam, mekkorát tévedtem, mikor az imént azt hittem, Jeeves a levegőbe beszél.

− Az áldóját, Jeeves! Ez átkozottul rendes magától.

− Szóra sem érdemes, uram.

− Maga az egész problémát megoldotta. Rem… hogy is szól az a kifejezése?

− Rem acu tetigisti, uram.

− Na, ez az. És azt jelenti: Rátapintottál a lényegre, nemde?

− Ha hevenyészett fordításban adnánk vissza a latin eredetit, uram. Örülök, hogy kiérdemeltem a megelégedését. De jól értettem, hogy egy további nehézség is aggasztja önt, uram?

− A b) probléma engem érint, Jeeves − mondta Dahlia néni, aki e dialógus folyamán mindvégig az oldalkulisszák mögött várakozott, kissé bosszúsan, amiért nem uralhatja a színpadot. − Anatole-ról van szó.

− Igen, asszonyom?

− Mrs. Trotter benyújtotta rá az igényét.

− Valóban, asszonyom?

− És azt mondta, csak akkor engedi meg Trotternek, hogy megvegye a Budoárt, ha megkapja Anatole-t. És maga is tudja, milyen létfontosságú számomra, hogy eladjam a Budoárt. Ó, te szentséges salétrom! − fohászkodott fel szenvedélyesen az agg rokon. − Bár lenne rá valamilyen mód, hogy hátgerincet lehessen kalapálni L. G. Trotterba, ily módon képessé tenni arra, hogy a sarkára álljon és szembeszálljon azzal a házisárkány nejével!

− Van rá mód, asszonyom.

Dahlia néni körülbelül negyvenöt centiméternyire felugrott. Olybá tűnt, mintha e nyugodt válasz keleti tervezésű tőr lett volna, melyet a lábikrájába döftek.

− Mit mondott, Jeeves? Jól hallottam, hogy azt mondta: van rá mód?

− Igen, asszonyom. Úgy vélem, viszonylag könnyű feladat lesz rábírni Mr. Trottert, hogy semmisnek tekintse a hölgy óhaját.

Nem akartam lehűteni a kedélyeket, de itt muszáj volt közbeszúrnom egy-két szót.

− Szörnyen sajnálom, hogy el kell vonnom ajkadtól az öröm poharát, drága, elgyötört öreg szülém − szóltam −, de attól tartok, mindez az ábrándok világába tartozik. Szedje össze magát, Jeeves. Az a gyanúm, hogy maga banda… handabandázik, ugye ez rá a jó szó?

− Handabandázni vagy halandzsázni, uram.

− Köszönöm, Jeeves. Az az érzésem, hogy maga handabandázik vagy halandzsázik, amikor azt állítja, hogy rá lehet bírni L. G. Trottert, hogy vesse le az igát és szálljon szembe az oldalbordájával, de nem táplál maga túlságosan… a fenébe, nem jut eszembe, hogy mit.

− Vérmes reményeket, uram?

− Na az az. Pontosan. Bármennyire új keletű is az ismeretségem ezzel a házaspárral, azért L. G. Trotter jelleme nyitott könyvként áll előttem. A Trotter mamával szemben tanúsított viselkedése olyan, akár egy kivételesen félénk gilisztáé egy robusztus plymouth-rock tojóhibriddel vagy egy kendermagos orpingtonnal szemben. Egyetlen erélyes szó az asszonypajtástól, és Trotter gombolyaggá gömbölyödik össze. Szóval mire is alapozza azt az „egyszerű-feladat-óhajokat-semmisnek-tekinteni”-féle kijelentését?

Azt hittem, most megfogtam a pasast, de tévedtem.

− Ha szabad lesz megmagyaráznom, uram. Mr. Seppingstől, akinek alkalma volt kihallgatni a hölgy beszélgetéseit, úgy értesültem, hogy Mrs. Trotter, becsvágyó társasági figura lévén, rendkívüli módon vágyik rá, hogy Mr. Trotter lovaggá üttessék, asszonyom.

Dahlia néni bólintott.

− Igen, így igaz. Egyfolytában erről ömleng. Azt tartja, ha ez sikerülne, Mrs. Alderman Blenkinshop megpukkadna a méregtől.

− Pontosan, asszonyom. Jócskán meg voltam lepve.

− Ilyesféle mókusokat is lovaggá ütnek?

− Ó, igen, uram. Egy, a laptulajdonosok világában olyannyira kiemelkedő személyiségnek, mint Mr. Trotter, állandóan számolnia kell a lovaggá ütés veszélyével.

− Veszélyével?! Hát nem olvadoznak ezek a mukik a gyönyörűségtől, ha lovaggá ütik őket?

− Egyáltalán nem, uram, ha olyan zárkózott természetűek, mint amilyen Mr. Trotter. Ő hallatlanul kemény megpróbáltatásnak találná. A ceremónia azzal jár ugyanis, hogy a lovaggá ütendő személynek szatén-bricseszt kell öltenie, és karddal a lábai közt elhátrálnia, ami egyáltalán nem az a fajta dolog, amiben egy érzékeny, megállapodott életmódot folytató úriember élvezetét lelné. Azonkívül, semmi kétség, Mr. Trotter attól a kilátástól is húzódozik, hogy az élete hátralévő részében Sir Lemuelnek szólítsák.

− Csak nem Lemuelnek hívják?

− De attól tartok, igen, uram.

− És nem használhatná a második nevét?

− A második neve pedig Gengulphus.

− Te jó ég, Jeeves! − szörnyülködtem, Tom Portarlington bácsira gondolva. − Úgy látszik, néha piszokul komisz munka megy végbe a keresztelőmedencénél, mi?

− Valóban, uram.

Dahlia néni arcáról olyasvalakinek a zavarodottsága volt leolvasható, aki hasztalanul igyekszik kihüvelyezni az összefüggéseket.

− Vezet egyáltalán valahová ez az egész, Jeeves?

− Igen, asszonyom. Azt a javaslatot készültem megkockáztatni, hogy ha Mr. Trotternek tudomására jutna, hogy amennyiben nem vásárolja meg a Milady Budoárját, azzal az alternatívával kell szembenéznie, hogy Mrs. Trotter megtudja: férjének egyszer már felajánlották a lovagi címet, ám ő visszautasította azt, akkor kegyed bizonyára könnyebben formálhatónak találná az urat, mint a múltban, asszonyom.

E közlés úgy érte Dahlia nénit, mintha a szeme közé csaptak volna egy vizes homokkal teli zsákkal. Megtántorodott, és támasztékért a jobb felkaromba kapaszkodott, valami kegyetlenül nagyot belecsípve. A gyötrelem folytán elszalasztottam a néni következő megjegyzését, habár, minthogy az kétségkívül csupán holmi „Atyavilág!” vagy „Rögvest lepetézek!”, vagy valami efféle lehetett, úgy hiszem, nem sokat veszítettem. Miután szemem elől eloszlott a köd, és újból korábbi önmagámmá váltam, már Jeeves vitte a szót.

− A jelek szerint Mrs. Trotter néhány hónappal ezelőtt ragaszkodott ahhoz, hogy Mr. Trotter a szolgálatába fogadjon egy úriember személye körül tevékenykedő úriembert, egy Worple nevű fiatal kollégát, és Worple-nek a papírkosárból sikerült megszereznie Mr. Trotter visszautasító levelének hevenyészett vázlatát. Worple mostanában lett tagja az Ifjú Pincérfiúnak, és a tizenegyes szabálypontnak megfelelően a dokumentumot átadta a titkárnak, a klubarchívumban való elhelyezés céljából. A titkár előzékenysége folytán módom nyílt rá, hogy azt a díszebéd után gondosan áttanulmányozhassam, és hamarosan postázzák nekem a fénymásolatát. Úgy vélem, ha erről kegyed említést tenne Mr. Trotternek, asszonyom…

Dahlia néni bősz harci kiáltást hallatott, hangerőben azokhoz hasonlót, melyeket a régi, Quorn és Pytchley-féle napokban szokott kibocsátani, amikor arra biztatott egy kopófalkát, hogy vegye föl a szagot és teljes gőzzel lásson neki a csapázásnak.

− A markunkban van az ürge!

− Az embernek csakugyan ez a benyomása támad, asszonyom.

− Megyek is, és kezelésbe veszem.

− Most nem tudod − mutattam rá. − Már lefeküdt. Vacakolt az emésztése.

− Akkor majd holnap, közvetlenül reggeli után − mondta Dahlia néni. − Ó, Jeeves!

Erőt vettek rajta az érzelmei, s ismét a karomba csimpaszkodott. Olyan volt, mintha aligátor harapott volna meg.