TIZEDIK FEJEZET

Párizs egyik legnagyobb terének, a Concorde-nak keleti végében szálltak ki a hintóból. A tér közepén a luxori obeliszk állt, amelyet Lajos Fülöp király az egyiptomi alkirálytól kapott ajándékba tizenöt évvel korábban. Regina már régóta szerette volna a saját szemével látni a híres kőoszlopot, de sajnos nem úgy jött Párizsba, ahogyan tervezte, és jelenlegi helyzete teljesen lehangolta. A hatalmas teret kétoldalt hosszan elnyúló virágágyak keretezték. A Concorde tulajdonképpen egy még éjszakai is jól látható tengely középpontján helyezkedett el. Az utcai gáz– és villanylámpák ragyogó gyöngysora túl az obeliszken, nyugat felé kígyózott, végig az élettől lüktető Champs-Elysées mentén, Napóleon Diadalíve felé. A másik út, melyen most Regina Victoria és Martin társaságában haladt, a híres Tuileriák kertjébe, és azon túl a Louvre-ba vezetett.

– A palota mintha soha nem is létezett volna – suttogta Victoria megdöbbenve.

– Ugyan kérlek! – horkant fel Martin. – Persze te mindig is szépnek találtad az arannyal díszített homlokzatát. Szerintem viszont sokkal kellemesebb így ez a korábban annyira nyomasztó hely, a tüzet pedig látnod kellett volna! Egyszerűen lenyűgöző látványt nyújtott.

Regina végre megértette, hogy Martin a Tuileriák pusztulásáról beszél. A palota a mostani kert és a Louvre között állt. Itt lakott III. Napóleon, és szimbolikusan a királyi hatalom is – ezért fordult ellene a kommünárok haragja a múlt század utolsó évtizedében. Regina igazat adott Victoriának: jóformán a palota helyét sem lehetett látni.

– Nem tervezték a helyreállítását?

Regina érezte, hogy Victoria megint nosztalgikus hangulatba került. Hirtelen eszébe jutott közös álmuk, és eltűnődött, vajon milyen lehet csaknem száz év elteltével viszontlátni egy hajdan jól ismert várost.

– Szinte semmi nem maradt az épületből, amit helyre lehetett volna állítani, kedvesem. A fiúk a kommün alatt alapos munkát végeztek. Bár még egy-két éve is gyönyörködhettünk az épület megfeketedett maradványaiban, hiszen csak a közelmúltban takarították el a romokat. Azt hiszem, Villonnak jobban tetszik így a kilátás.

A néhai palota kertjét a jellegzetes francia szokás szerint alakították ki: mindenütt nyílegyenes vonalak, precíz geometriai formák. Az első kavicsos terecskét, melynek közepén egy hatalmas szökőkút állt, egy kisebb erdő követte. A fák katonás rendben sorakoztak egymás mellett, egészen a keleti oldalig, ahol korábban a palota állt. A gázlámpák helyét is mértani pontossággal számították ki: a fénypontok tökéletes, egyenes vonalat adtak ki. Regina akaratlanul is összevetette a látottakat a Hyde Parkkal, London hatalmas, zöld szívével: a természetes tavacskákkal és a szeszélyesen kanyargó sétányokkal. A lány mindig a rendezettség mintaképeként gondolt a Hyde Parkra, de a Tuileriák láttán felfogta, mit is jelent valójában a rend szó. London ehhez képest valóságos dzsungelnek tűnt.

Martin nem a szökőkutas terecske és a kiserdő felé vette az irányt, hanem délre kanyarodott. Itt is gondosan metszett fák határoltak a másikhoz megszólalásig hasonló, kaviccsal felszórt, szökőkutas teret. Egy enyhén emelkedő sétány vezetett a szökőkúthoz, de Martin messziről elkerülte a csobogót. Most már látszott, hogy a park és a Szajna partja között félúton elhelyezkedő, hosszúkás épület felé tartanak. Amikor az épület mellé értek, a férfi körülnézett, hogy tartózkodik-e hallótávolságon belül valaki, aztán Reginához fordult.

– Meséljen az édesanyjáról, Blake kisasszony! Victoria igyekezett elejét venni a faggatózásnak.

– Már mindent elmondtam neked, Martin...

– Az ő szájából akarom hallani, kedvesem. – A férfi keserűen elmosolyodott. – Villon herceg és csatlósai még nem felejtették el, mit tettem a kommün alatt. Nincs kedvem miattatok guillotine alá hajtani a nyakamat.

– Akkor miután itt végeztünk, talán kérj meg valaki mást, hogy bemutasson Londonban, rendben? Bár tartok tőle, hogy lady Anne és lord Mitrász még Villonnál is jobban megveti a szánalmas forradalmárokat.

– Emlékszem még arra az időre, amikor nem tartottad szánalmasnak az ügyünket, Victorine – vágott vissza megvetően a férfi.

Reginát egy szempillantás alatt elöntötte a méreg: a Victoriában forrongó érzések árnyéka. Miss Ash alig tudta türtőztetni magát.

– És elárulnád, mire mentetek a hangzatos eszméitekkel?

Martin is türelme végéhez ért; halk, zengő hangja rekedtesen tört elő a torkából.

– Többre, mint a te drágalátos Maximiliened valaha is...

– Kérem, hagyják abba! – kiáltott fel Regina. – Elmondok én mindent. Lady Emma, az édesanyám karácsonykor vértestvérré változott Durham megyében, ahol a családunk él.

– Értem – mondta Martin kissé még mindig durván, de a hangján hallatszott, hogy a haragja már elpárolgott.

– Akkoriban még nem tudtam, hogy anyai ági rokonaim kapcsolatban állnak a Tremere-házzal, amely, ha jól értem, különleges pozícióval bír a vértestvérek társadalmában.

– Nagyjából ez a helyzet. Folytassa!

– Miss Ash segítségével sikerült édesanyám nyomára bukkannom, és egy Anton Wellig nevű férfival is találkoztam. Ő... – Regina a megfelelő szó után kutatott –, ő támasztotta fel az anyámat. Azt is kiderítettem, hogy anya nem akart az éjszaka népének tagja lenni. Wellig a saját céljaira akarta felhasználni őt.

– És mik ezek a célok?

– Nem tudom pontosan. Csak azt tudom, hogy az édesanyám nem ilyen sorsot érdemel. – Regina szándékosan hallgatott el néhány nem is annyira jelentéktelen részletet. Például, hogy látta, amint Wellig valamiféle sötét varázslatba kezdett anyja vérének segítségével, ami aztán odavonzotta Mitrász herceget. A rítus egy egészen rövid ideig megtörte az ősöreg lény akaratát. A lánynak valami azt súgta, jobb, ha ezekről mélyen hallgat.

– Ön pedig szeretné megszabadítani az édesanyját?

– Igen. Ez a tervem.

Martin fél szemmel Victoriára sandított, de mondandóját továbbra is Reginának címezte.

– Nem lesz könnyű dolga, kicsikém. A tremere boszorkánymesterek még a forradalmároknál is veszedelmesebb népség – fejezte be a mondatot a férfi egy széles mosoly kíséretében.

Most Victoria is megszólalt.

– A kérdés csak az, hogy számíthatunk-e egy bizonyos forradalmár segítségére?

– Mindenben a szolgálatukra állok, mesdemoiselles – hajlott meg Martin könnyedén, és kezével a Tuileriák legszélesebb sétánya felé intett.

Egész úton a Louvre-ig Regina a férfi váratlan dühkitörésén tépelődött. Bár Martin ismét a kedélyes vendéglátó szerepét öltötte magára, a lány a lelkében még mindig érezte mindent elsöprő haragjának rezdüléseit. Felrémlett előtte az első éjszaka, melyet a londoni vértestvérek társaságában töltött. Ezek a lények az egyik pillanatban még elbűvölően viselkedtek, a következőben meg észvesztve tomboltak. Regina rettegett a szeszélyességüktől. Amióta számíthatott Victoriára, könnyebben viselte a többi vértestvér gyors hangulatváltozásait, de még így sem tudott teljesen megszabadulni az állandó fenyegetettség érzésétől.

A lány szinte ügyet sem vetett a káprázatos franciakertre, melyet a gázlámpák és a fák váltakozásának megfelelően árnyékfoltok cifráztak. A szökőkutak csobogása sem keltette föl a figyelmét, csak ment, ment gyászos gondolataiba merülve, mígnem azon kapta magát, hogy Martin és Victoria nyomában áthaladt egy kisebb diadalív alatt. A díszes kapu egy hatalmas kertbe vezetett, amelyet három oldalról a Louvre zárt körül.

Regina amióta csak az eszét tudta, küzdött az ellen az általánosan elfogadott tétel ellen, miszerint a művelődés a férfiak kiváltsága. Hivatalosan Regina csak néhány évet járt iskolába, de a szülei házitanítókat fogadtak mellé Egyiptomban, és a lány önszorgalomból több könyvtárnyi irományon rágta át magát. Különösen az ókorért rajongott; a hellén civilizáció virágkoráért, amikor művészet, filozófia és politika kényes egyensúlya azóta is megismételhetetlen harmóniát hozott létre. Valószínűleg az itáliai reneszánszot is azért kedvelte annyira, mert a reneszánsz mesterek ugyanazt bálványozták, amit ő: az ókori Hellászt. Amikor tehát kísérőivel együtt belépett a Louvre képtárába, amely a Szajna-parti palota teljes déli szárnyát elfoglalta, tudta, hogy a világ egyik legfontosabb gyűjteményei között jár. A Louvre közel egy évszázadon át büszkélkedhetett Párizs első számú múzeumának címével. Hatalmas gyűjteménye évszázadok alatt halmozódott fel, miközben királyok és forradalmak váltották egymást. Regina megdöbbent a szeme elé táruló látványtól.

A képtár egyetlen hatalmas teremből állt. Gázlámpák és csillárok fénye verődött vissza az aranyozott tetőről, mintegy harminc láb magasból. A terem két falát különféle méretű képek kavalkádja borította, melyeket úgy helyeztek egymás mellé, hogy egyetlen négyzetcentiméter sem maradt szabadon. Csak a márvány ajtó– és ablakkeretek szakították meg helyenként olaj és vászon színpompás mozaikját.

Az emberek valósággal eltörpültek itt. A káprázatos, márvánnyal fedett padló szélesebb volt, mint egyes londoni utcák. Martin haladt legelöl. Az egyik oldalsó ajtón át egy inas lépett be, hogy fogadja őket. A férfi az előző század divatjának megfelelő egyenruhát hordott.

Martin nem állt meg, menet közben vetette oda:

– Monsieur Fleury és vendégei.

Az inas a franciák mesterkélt modorában mélyen meghajtotta magát: egyik térdnadrágos-harisnyás lábát a másik mögé tette, orrával szinte a márványpadlót súrolta. Martin még csak nem is lassított léptein.

A képtárban rajtuk kívül mások is tartózkodtak. Egy kisebb csoport például szemmel láthatóan elmerült a képek csodálatában. Néhányan elismerően bólogattak egy nagyméretű olajfestmény előtt, amely a Szabadságot fedetlen mellű nőalakként ábrázolta egy barikád tetején, de Reginának úgy tűnt, hogy monsieur Delacroix ecsetkezelésénél jobban érdekli Őket az, hogy kik lépnek be a terembe. A képtárban elszórva több inas is álldogált.

Mindannyian régimódi, fodros ruhákat és rizsporos parókákat viseltek. Az egyik udvarra nyíló ajtón egy férfi jött be, kimért léptekkel. Kezében egy ezüsttálcát tartott, a tálcán egy lepecsételt levél hevert. Regina körülbelül húszlépésnyi távolságból követte pártfogóit. A levelet vivő inas közvetlenül

Regina mellett haladt el, de a legkisebb figyelemre sem méltatta. A lány megborzongott, és az a különös érzése támadt, hogy a férfi valószínűleg habozás nélkül átgázolt volna rajta, ha szerencsétlenségére az útjába áll.

A terem végét hatalmas dupla ajtó zárta le, melynek szárnyait, a többi inashoz hasonlóan gépiesen viselkedő lakáj nyitotta ki, amikor Victoria és Martin odaértek. Regina meggyorsította lépteit, hogy utolérje őket, és velük együtt lépett be a fényűző előcsarnokba. A termet a párizsi építészetre jellemző hófehér mészkő uralta. Középen egy széles lépcső vezetett a palota második emeletére. A kisebb ajtók mögött további termek nyíltak. Regina itt is felfedezett remekműveket, de nem olyan sokat, mint a külső képtárban. A csarnok szépségét sokkal inkább lenyűgöző architektúrája adta. A világos falak és a lépcső menti, vörös márvány árkádsor kontrasztja izgalmas hatást keltett. A rózsaszínnel erezett, fehér márványpadlót, és a főlépcső pihenőjére letekintő, klasszicista stílusú süllyesztett szobrokat aranyló fényben fürösztötték a mennyezetről lógó csillárok. Regina úgy érezte magát, mintha egy görög szentélyben járna, és levegőt venni is alig mert.

– Bonaparte építészei kedvelték a monumentalitást – jegyezte meg Martin. – Elég ránézni erre a lépcsőre.

– Csodálatos – rebegte Regina, de addigra Martin már a lépcső felénél járt.

– Igen, az – helyesek Victoria, aztán átölelte Regina derekát, és együtt indultak fölfelé.

A képtárban saját lépteik neszétől és a műélvezők suttogásától eltekintve néma csend honolt. Ezzel szemben a lépcsőn meglepő zaj fogadta őket: fojtott suttogás, pusmogás, mormogás; mintha valahol több tucat beszélgetés zajlana párhuzamosan. A lépcső egy nagy, nyitott teremhez vezetett, melyet szintén az előcsarnok klasszicista stílusa jellemzett. A teremben szétszórva legalább ötven ember lehetett. Az összegyűltek kisebb klikkekbe tömörültek, és halkan beszélgettek, vagy csak sokatmondó pillantásokat váltottak.

A csarnokban szinte tapintható volt a feszültség. Reginát vihar idején szokta hasonló érzés hatalmába keríteni, a villámlás és a mennydörgés hangja között eltelő, végtelennek tetsző másodpercekben. A lány karján és tarkóján minden szőrszál égnek meredt; érzéseit nem tudta volna szavakba önteni, de ösztönei azt súgták, hogy valami nincs rendben a teremben.

A kényes helyzetet Victoria is érzékelte, és tekintetével vértestvéreinek arcát fürkészte, hogy rájöjjön, mi lehet az oka az általános nyugtalanságnak. Regina eltűnődött, vajon hogy lehet az, hogy ő és az élőhalott teremtés mindig ugyanazt érzik? Victoria vette volna észre az ő idegességét? Vagy pont fordítva: Miss Ash óvatossága lett úrrá Reginán is, a sötét vérnek köszönhetően, amelyet Calais-ban ivott? Vagy mindez már egyáltalán nem számít?

Regina, minthogy kérdésére nem kaphatott választ, inkább a külső eseményekre fordította a figyelmét. Martin a terem egyik sarkába vezette őt és Victoriát, ahol két sötét színű oszlop által közrefogva, egy falifülkéből fehér márványból faragott Démétér hajolt föléjük. Egy nagy ablak előtt több díványt helyeztek el, amelyen néhány meglepően konzervatívan öltözött asszony ült. Pillantásaikból Regina kikövetkeztette, hogy Martin nem véletlenül hozta őket ide. A klikkek mind valamilyen elv szerint rendeződtek, de hogy ezek mik lehetnek, arra Reginának nem sikerült rájönnie.

A nyarat Victoria azzal töltötte, hogy bevezette Reginát a londoni vértestvérek társadalmába. A lány a vég nélküli bálokon és szoárékon néhány hét alatt megtanulta felismerni azokat a finom célzásokat és viselkedési mintákat, melyek segítségével eligazodhatott a vértestvérek világában. Regina még egy viszonylag pontos elméletet is kidolgozott, mely szerint az élőhalottak összejövetelein a kisebb társadalmi pozícióval rendelkezők holdakként keringenek a befolyásosabbak körül. A riválisok egyfajta gravitációs egyensúly értelmében mindig egymással szemközt helyezkedtek el. A modellnek persze megvoltak a maga korlátai, de mostanáig Regina egészen jól boldogult a segítségével.

Ez az estély azonban más szabályok szerint működött. Regina fölfedezte, hogy az első ránézésre mozdulatlannak hitt klikkek valójában nyughatatlanul kavarognak fel-alá a teremben. Londonhoz hasonlóan itt is érvényesült az a szokás, hogy a vértestvérek sleppje jól látható módon fejezte ki hovatartozását: az egyik csoportosulásba csupa archaikus, arisztokratikus szépség tartozott, egy másik klikk férfitagjai mindannyian katonai vagy haditengerészeti egyenruhát viseltek. De Regina kiindulhatott volna a saját példájukból is, hiszen saját, rózsát mintázó nyaklánca és Cedric gyűrűje is azt a gyönyörű, fekete kámeát utánozta, amelyet Miss Ash a keblére tűzve viselt. A hasonlóságok ellenére úgy tűnt, hogy ezen az összejövetelen sokkal kevesebbet számított az efféle összetartozás: a résztvevők egyesével jöttek-mentek, és különféle társaságokhoz csapódtak, de amilyen gyorsan érkeztek, olyan gyorsan tovább is álltak. Ahogy telt az idő, Regina egyre több lopott pillantásra, váratlan kacsintásra, ökölbe szoruló kézre lett figyelmes.

Hirtelen egy találó hasonlat jutott az eszébe: a vértestvérek úgy viselkednek ma este, mint a ketrecbe zárt ragadozók. Regina arról sem feledkezett meg, hogy ő tulajdonképpen potenciális zsákmány, aki úgy járkál a nagyvadak között, hogy fogalma sincs róla, meddig ér a póráz, amelyen tartják őket. Ez a gondolat félelemmel töltötte el. Ezt azzal igyekezett leplezni, hogy megszólalt.

– Mindannyian félnek – suttogta pártfogóinak. – Minden egyes vértestvér, aki itt van, retteg valamitől.

Erre Victoria és Martin is felkapta a fejét. Mindkettőjük arckifejezésén rosszul palástolt döbbenet tükröződött, de

Regina azért észrevette, hogy Victoria tekintetében büszkeség csillan.

– Mindig is csodáltam az ízlésedet, Victorine – szólt Martin, fejével finoman Regina felé intve. Aztán a lányhoz fordult. – Talán faragatlanság részemről, de ha már szóba hoztad, elmondanám, hogy a lehető legrosszabbkor jöttetek szeretett városunkba.

Körülbelül egy órával később az inasok – egytől egyig az ancien régime-re emlékeztető ruhákban – bejelentették uruk, Francois Villon, Párizs és az Ile-de-France hercegének érkezését. Nem szavakkal, hanem testtartásukkal adták tudtul a hírt. Az egyik pillanatban még a vendégek között elvegyülve álldogáltak, kerülve minden feltűnést. A következőben pedig mindannyian, mintegy varázsütésre, teljes testükkel a csarnok déli fekvésű ajtaja felé fordultak; mintha számtalan iránytű mutatója ugyanabban a másodpercben találta volna meg a helyes, északi irányt. Egy másodperccel később a hatalmas tölgyfa ajtó kinyílt, és Villon herceg belépett a terembe.

Villont nem lehetett sem különösebben magasnak, sem kifejezetten alacsonynak nevezni, megjelenése mégis ámulattal töltötte el Reginát. A herceg nem volt szép, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan Victoria vagy Mitrász, London hercege, akit egy hónappal korábban látott. Az angol élőhalottak uralkodójából sugárzott a tökéletesség; Regina Apollónnak hitte őt, aki leereszkedik az Olümposzról, hogy beleszóljon az egyszerű halandók ügyeibe. Mitrász isteni volt, Villon csak fenséges.

A francia herceg varázsa mozdulatainak hanyag eleganciájában rejlett. Reginát szédülés fogta el, miközben figyelte. A herceg lassan, ráérősen lépkedett, akár a férfi, aki felajzott szeretője ágyához közelít. Mégis nagy távolságot tett meg néhány szempillantásnyi idő alatt. Regina elméjének az a parányi része, mely nem került teljesen Villon hatása alá, felidézte, hogy az élőhalottak gyakran természetfölötti képességekkel bírnak: legtöbbjük elmondhatatlanul gyönyörű, és a lány egyszer a saját szemével látta, hogy Victoria a szó szoros értelmében a szélnél is sebesebben mozog. De az eszével hiába tudta mindezt: a lelkét rabul ejtette Villon kisugárzása. A herceg szépsége jeges volt, metsző, halálos – és ellenállhatatlan. Regina megszokta, hogy a vértestvérek gyakran az udvariasság álarca mögé rejtik valódi lényüket. Ehhez képest Villon nyíltan, a maga valójában jelent meg; mint az olyan emberek, akiknek a szemükből egyenesen a lelkükbe lehet látni.

Regina a herceg arcvonásait fürkészte, és megállapította, hogy Villonnak valószínűleg egyáltalán nincs lelke.

Az uralkodó jó tizenöt lépés távolságban állt meg táluk, és bár jóformán átnézett rajtuk, érdeklődése annyira nyilvánvalónak tetszett, hogy Regina kis híján megfordult, hogy megnézze, ki vagy mi áll a hátuk mögött, ami ennyire leköti a herceg figyelmét. Martin kissé meghajtotta magát, Victoria viszont mély pukedlibe ereszkedett. Regina, egy kicsit megkésve ugyan, de utánozta patrónusai. Villon semmivel sem jelezte, hogy fogadja a köszönésüket. Egyszerűen elfordította a tekintetét, és kényelmes léptekkel indult tovább. A bemutatás véget ért, anélkül, hogy egy szó is elhangzott volna.

Reginának csak most tűnt fel, hogy a herceg belépése óta az egész csarnokban síri csend honol, olyannyira, hogy hallja a saját lélegzetvételét.

Egyikőjük sem szólt egy szót sem, miközben lementek a lépcsőn, átvágtak a képtáron, ki a Tuileriák kertjébe. Végül Regina törte meg a hallgatást.

– Hogy értette azt, hogy a „lehető legrosszabbkor”, monsieur?

A férfi mosolyától Regina hátán végigfutott a hideg.

– Úgy értem, kicsikém, hogy valaki párizsi vámpírokra vadászik.

A Leopold Társaság párizsi rendháza, ahová André Desosiers atya néhány nappal a Mars-mezőn folytatott beszélgetésük után meghívta Oszmán al-Maszrit, az előkelő Ile St. Louis-n állt. A parányi sziget, melynek hossza nem haladta meg a száz yardot, a város középpontjában, közvetlenül a valamivel nagyobb Ile de la Cité-vel szemben található. A Cité-sziget volt a metropolisz szíve. Már a gallok idejében laktak itt emberek, és itt ragyogott teljes, gótikus pompájában a Notre-Dame katedrális. Amikor átkelt a folyó bal partját az Ile St. Louis-val összekötő Pont de la Tournelle-en, Oszmán megcsodálta a székesegyházat. Igaz, hogy az épületnek innen csak a hátsó oldalát látta, így nem tudott a katedrális fenséges homlokzatában gyönyörködni, de a gigantikus támpillérek és a káprázatos ólomüveg ablakok bőségesen kárpótolták ezért. Oszmánt annak ellenére nyűgözte le a keresztény katedrális, hogy maga a mohamedán hitet vallotta. Úgy érezte, a Notre-Dame körül szinte tapintható az Úr – áldassák az ő neve! – közelsége. Az Eiffel-torony, ez a gőgösen magasba törő acélóriás már nem is tűnt annyira nagyszerűnek a székesegyházhoz mérve, hiszen ez utóbbi jóval az ipar fellendülése előtt épült.

Az idős pappal a rakparton, a híd közelében találkozott. Amikor Oszmán megérkezett, André atya éppen egy könyvárussal alkudozott, és nagy hangon többször is szabadkőművességgel vádolta a hajthatatlan kereskedőt. Végül a kiszemelt három kötet közül csak egyet vett meg, és zsörtölődve fordított hátat a könyvesbódénak. Annyira feldühítette a kudarc, hogy egy pillantást sem vetett a tündöklő katedrálisra.

– Hogy vakulna meg a semmirekellő! – mormogta bosszúsan. – Nem tisztel ez már sem Istent, sem embert.

A pap a St. Louis-templom mögé vezette Oszmánt. Magát a rendházat egy nagy, a párizsi lakóházakra (különösen a gazdagabb negyedekben) annyira jellemző belső udvaron át közelítették meg. André atya egy vaskulccsal kinyitotta a kaput, melyet mindig gondosan zártak, hogy a párizsi csőcselék ne juthasson be az udvarba. A rendház ajtaja közvetlenül az udvarra nyílt. Oszmán eltűnődött, vajon mit gondolhatnak a szomszédok a Rue des Deux Ponts 12/B számú lakását látogató különös emberekről. Lehet, hogy az egész lakóház a Leopold Társaságé – gondolta, miközben a lépcsőházon keresztül eljutottak a második emeleti szalonba.

André atya egy tekintélyes dolgozóasztalhoz lépett, és egy kulccsal kinyitotta a fiókok egyikét. Néhány másodpercig szótlanul kutatott, majd kivett egy zsineggel rögzített levélköteget, és meglengette Oszmán orra előtt.

– Az ön levelei. Mindegyiket megőriztem. Oszmán ráismert az elefántcsontszínű borítékokra.

Halott barátja és segítőtársa, Nicholas testvér tanácsára vette fel a kapcsolatot az akkor még ismeretlen André atyával.

– Bevallom, én Kairóban hagytam az ön leveleit. Egy társam őrzi őket.

A pap helyet foglalt az asztal mellett egy magas támlájú széken, mielőtt folytatta volna a mondandóját.

– Véleményem szerint Nicholas testvér túlságosan lágyszívű volt a hivatásunkhoz, de mindig nagyra értékeltem a véleményét. Nicholastól a legjobbakat hallottam önről.

– Megtisztel vele. Ő is csupa jót mesélt nekem önről, és a társaság többi tagjáról – felelte Oszmán.

– Rendben. Akkor most, hogy leróttuk a szokásos tiszteletköröket, beszéljünk arról, amiért fölkeresett minket. Oszmán is leült, és mesélni kezdett.

– Lady Emma Blake-et régóta ismertem, még Kairóból. Emmával nagyon jó barátok voltunk. Tanítottam a gyermekeit, és a férjével is gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Lady Blake múlt télen hunyt el, és attól tartok, visszatért a halottak közül.

– Csak tart tőle – kérdezte higgadtan André –, vagy bizonyítéka is van rá?

– Higgye el, nem dobálózom a szavakkal. Lord Blake több táviratot is küldött. Panaszkodott, hogy a felesége szelleme kísérti. Továbbá kiderült, hogy Emma sírját még decemberben üresen találták.

– És arra kér, hogy segítsek megtalálni ezt az elkárhozott lelket?

– Igen. Sokkal tartozom lord és lady Blake-nek. Nem nézhetem tétlenül, hogy...

– Tisztában van vele – vágott a szavába André atya –, hogy el kell pusztítanunk ezt a nőt? Vissza kell adnunk a sírnak, hogy teremtőjének színe elé járulhasson kegyelemért?

Oszmán nagyot nyelt.

– Igen, tisztában vagyok vele.