NEGYEDIK FEJEZET

– Dr. Scott jött önhöz látogatóba, dr. Herringbone. – Mrs. Holden egész életét szolgálattal töltötte, és a hosszú évek megtanították hangtalanul és szinte varázslatos gyorsasággal megjelenni. A gazdája, a lambethi Doris Streeten lakó dr.

Nathaniel Herringbone már észre sem vette a jelenlétét, ezért rendszeresen összezavarodott, amikor a cseléd hirtelen, látszólag a semmiből eléje toppant. Most, ezen a késő augusztusi reggelen sem tudta leplezni meglepetését.

– Hogyan? – nézett fel a doktor a jegyzetkötegből, melyet már jó néhány órája tanulmányozott. Herringbone már-már mániákusan jegyzetelt, és ez a szokás nem csak számtalan bekötött jegyzetfüzetet, és kötetlen, az asztalán tornyosuló papírhalmokat eredményezett – ez a szenvedélye tette orvosi munkáját igazán felbecsülhetetlenné. Időről időre alaposan átnézte minden részletre kiterjedő feljegyzéseit, és így olyan kórtörténeteket tudott felállítani, amely másoknak soha nem sikerült volna. A betegek gyógyításából élt, de a betegségek feltérképezése hozta csak igazán lázba.

– Dr. Scott, sir. A földszinti könyvtárban várja önt. Előre egyeztetett találkozóra érkezett.

– Valóban! Köszönöm, Mrs. Holden. – Azzal Herringbone visszatért legújabb naplójához, hogy még néhány sort papírra vessen egy dokkmunkás esetéről, akit aznap reggel vizsgált meg. Kutatásai során jótékonyan a kevésbé gazdag londoniakat is ellátta, mert ők, úgy tűnt, sokkal könnyebben betegednek meg, mint a jómódúak. A reggeli páciens förtelmes kiütéstől szenvedett, a bőre teljesen kipirosodott, sőt ki is vérzett a combhajlatánál. Igazán izgalmas! Herringbone már találkozott egy hasonló esettel, amikor...

– Nathaniel?

Herringbone fölemelte tekintetét, és meglátta az irodájába belépő Gerald Watson Scottot. A doktor azonnal felállt az asztal mellől.

– Gerald! Már megint megvárattalak?

Scott odalépett a másik férfihoz, és szívélyesen kezet rázott vele.

– Nem jobban, mint annak idején, a St. Bartholomew-ban, mikor még együtt tanultunk. „Natty, a jegyzetkészítés világbajnoka – egyszerűen verhetetlen!” Emlékszel?

– Hah! Még szép, hogy emlékszem, öreg cimbora! – Herringbone a fal mellett álló üvegszekrényhez fordult. – Egy italt? – kérdezte, miközben két bőrfotel felé intett, melyek közül kivételesen csak az egyiket rakták meg rogyásig papírkötegekkel és könyvekkel.

– Még szép, hogy kérek! – kontrázott Scott, és elfoglalta az üres fotelt. Herringbone az üvegszekrényhez lépett, és egy whiskysüveget meg két poharat vett elő.

– Kérlek, bocsáss meg nekem, Gerald. Mostanában egy igen érdekes betegség felgöngyölítésén dolgozom.

– Ha jól sejtem, az a „mostanában” körülbelül az elmúlt tíz évet jelenti, drága barátom. – Scott a magasba emelte poharát. – A régi szép időkre!

– A szép időkre! – bólintott Herringbone, és nagyot kortyolt a borostyánszínű italból. – Azt írtad, néhány betegemmel kapcsolatban szeretnél kérdéseket feltenni.

Scott is legurította a maga whiskyjét, csak utána szólalt meg.

– így van. Néhány hónappal ezelőtt kikérted a véleményemet egy – ha jól emlékszem – kocsis ügyében, akit apró sebhelyek borítottak...

– Mr. Tinwick! Igen, emlékszem. – Herringbone felpattant, és a szó szoros értelmében odarohant a dolgozóasztal melletti könyvespolcok egyikéhez, ragyogva a boldogságtól, hogy jegyzetelési mániájának hasznát veheti. – A páciens elmeállapotáról konzultáltunk, ugye? Annyira örülök, hogy az elme betegségeivel kezdtél foglalkozni, Gerald! Igazán nagyszerű, hogy olyan területtel foglalkozol, melyet már oly régóta...

– A páciens, Nathaniel!

– Ó, igen, igen, hát persze! – Herringbone leemelt egy bőrkötéses naplót a polcról, ami első ránézésre megkülönböztethetetlennek tűnt a többi könyvtől, de Scott biztosra vette, hogy kollégája kidolgozott valami igen hatékony módszert a katalogizálásukra. – És itt is van. Mr. Arthur Tinwick, a walesi Cardiff szülötte, jelenleg a Sohóban él. Herringbone visszaült a bőrfotelbe, és végigpörgette a kötet lapjait.

– Mr. Tinwick feleségét visszatérő szélütéssel kezeltem. A páciens a felesége unszolására kereste fel a rendelőmet. Panaszai: állandó fejfájás, időnkénti emlékezetkiesések. Azért kértem tőled konzultációt, mert az alapos kivizsgálás során több vágott sebet is találtam a páciens testén. Véleményed szerint...

– Véleményem szerint a sebeket nem saját maga okozta – fejezte be a mondatot Scott, majd az ajkához emelte poharát, hogy az utolsó csepp whisky se menjen veszendőbe. – Felvettem egy új beteget, akit ugyanilyen sebhelyek borítanak.

– Hadd találjam ki – vágott közbe Herringbone, rosszul leplezve lelkesedését. – Egy újabb kocsis! Én is összeakadtam egy hasonló tünetekkel rendelkező beteggel, bizonyos Garnet Codgerrel, aki a város északi részében egy postakocsival dolgozik.

– Az én betegem nő, Nathaniel. Mrs. Joanna Claremont, Sydney Mewsról.

Herringbone láthatóan elszontyolodott.

– Akkor nem lehet kocsis, ugye? Nem, hát persze hogy nem. Pedig meg mertem volna esküdni... Azt gondoltam, talán egy bűnözővel állunk szemben, aki ezektől a fickóktól akar pénzt kicsikarni... Vagy valamilyen beavatási szertartás nyomai a sebhelyek, hiszen manapság olyan népszerűek a titkos társaságok...

– Ha ez is a helyzet, nem csak kocsisok a tagjai. Herringbone mindkettőjüknek töltött még egy pohár whiskyt.

– Minden jel erre utal. És most mesélj nekem Mrs. Claremontról, én pedig mindent elmondok a fuvarosról, amit tudok.

*

Malcolm Seward a Taurus Klub szalonjában találkozott Anthony Poollal. Pool is a tizenkettedik huszárezredben szolgált, akárcsak Seward, és ő ajánlotta be Malcolmot a Taurus Klubba, így aztán a két férfit szoros barátság fűzte össze. Többek között együtt kísérték el (Easton hadnaggyal kiegészülve, aki szintén a huszárok közé tartozott) Regina Blake-et a múlt télen a Lion’s Green-i kriptába. Az apró, Durham megyei birtok, melyet Emma Blake (született Ducheski) családja uralt, haIálos meglepetéseket tartogatott számukra. Négyesben kiderítették, hogy Emma Blake holtteste, melyet a Lion’s Green-i sírboltban helyeztek végső nyugalomra, eltűnt. Am erre csak egy hosszú, az elhunyt lady rokonaival vívott küzdelem után jöttek rá. Átkozott egy hely – összegezte tapasztalatait Seward a birtokról.

Meglehet, a Taurus Klub is hasonlóan átkozott helynek tűnik – mások szemében.

– Szörnyen nézel ki, Seward! – Pool kedélyes természete még feddéséből is kihallatszott. Anthony egy jókora adag whiskyt nyomott társa kezébe. – Gurítsd le, cimbora!

Seward engedelmeskedett, és az ital kellemes, bizsergető érzést keltett a nyelőcsövében.

– Köszönöm. Az a helyzet, hogy lord Blake és én, nos, kutatni kezdtünk, legalább is azt hiszem. Tehát én... vagyis azt akarom mondani...

– Te jó ég, öregfiú – nevetett fel Pool. – Mit hablatyolsz itt összevissza? Bökd már ki!

– Rémséges dolgok történnek körülöttünk, Tony – nyögte ki végül Seward, és lehuppant az egyik magas támlájú bőrfotelbe.

– Emlékszel a téli eseményekre? Még nincs vége a borzalmaknak! Láttam lady Blake-et!

– Elevenen? – Sem döbbenet, sem hitetlenség nem csengett Pool hangjában, csak hétköznapi érdeklődés.

– Igen! Azaz nem. – Malcolm megitta a whiskyje maradékát, és a poharat letette a likőrös üveg mellé, amelyet Tony valószínűleg az egyik inastól szerzett. – Lord Blake élőhalottakról meg boszorkányvadászokról mesélt, és tudom, hogy kész őrültségnek hangzik, de mégis...

– Nem kell részletezned, mennyi szörnyűség történik a világban. Pontosan ezért annyira fontos, hogy ez a klub, ez a testvériség létezzen.

– Hát épp erről beszélek, Tony! A klub... amit azzal a nővel tettem. Meggyilkoltam... – Az utolsó szót már csak suttogta Seward. – Akkor este úgy tűnt, hogy mindez... nem helyes, de valahogy...

– A szó, amit keresgél – hangzott fel a közeli székek egyikéből –, a „szükséges”. – Ellijay kapitány, aki (Seward tudomása szerint) a Taurus Klub elnöki posztját töltötte be, fölemelkedett székéből, és átült egy másikba, közvetlenül a két hadnaggyal szemben.

Sewardnak hevesen vert a szíve, és nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy a széken, melyből Ellijay az imént felállt, egy perccel ezelőtt még nem ült senki.

– Igen – mondta Seward, bár maga sem tudta, miért.

– A szükségszerűség az áldozat nélkülözhetetlen velejárója, hadnagy – folytatta Ellijay. – A gyilkos élvezetből öl, gyűlöletből vagy haszonért. A gyilkos ölni akar. Aki áldozatot mutat be, nemcsak saját jobb érzései ellenére öl, hanem pontosan érzései miatt. Cselekedetével egy felsőbb hatalomnak adózik. Feláldozta a bikanőt Mitrásznak, és így szövetséget kötött a harc istenségével. Esküvel fogadta: „Mindent megteszek a birodalomért és a társaimért, mint ahogy ők is mindent megtesznek értem.” Együttérzése a bikanőt játszó prostituált iránt dicséretes, mégis azt mondom, ne bánjon meg semmit. Ön végrehajtott egy tettet, és ennek vállalnia kell a következményeit.

– Igen, de... – kezdte Seward.

– Katonának érzi magát? – szakította félbe Ellijay. Nyugodtan tette fel a kérdést, az mégis úgy hatott, mint egy tiszt által elüvöltött parancsszó. Seward ennek szellemében felpattant a fotelből, és vigyázzba vágta magát.

– Igen, uram!

– És mikor érezhet egy katona megbánást?

– Soha, uram!

– Jól mondja, hadnagy. Az előbb akaratom ellenére meghallottam, hogy ön aggodalmát fejezte ki lord Blake-kel és az őt ért tragédiával kapcsolatban. Ellijay rezzenéstelen tekintettel meredt Sewardra, akár egy ragadozó a kiszemelt prédára. – Attól tartok, emlékeztetnem kell önt, hogy esküje szigorú titoktartásra kötelezi önt a Taurus Testvériséget érintő ügyekben.

Más nem hangzott el, de Seward érzett valamit, mintha valami ólomsúlyként nehezedne a lelkére. Minden aggodalma megszűnt, amelyet a bikafej maszkot viselő nő miatt érzett, akit a testvériségbe való beavatása során ölt meg. Ezeket az emlékeket acélkalitka zárta elméje legmélyére. Hiszen szentségről van szó – értette meg a hadnagy –, és a szent titok megosztása egy be nem avatottal szentségtöréssel érne fel. Seward nem tudta volna megmondani, mikor távozott Ellijay a szalonból.

*

Gareth már majdnem készen állt – de csak majdnem. Úgy érezte, még szüksége van néhány éjszakára – talán csak egyetlenegyre! –, mielőtt teljesen erőre kap, végre megszökhet ebből az átkozott házból, és csatlakozhat a mesterhez. Az ereje pedig percről percre nőtt.

Sajnos addig is el kell viselnie a vénember állandó locsogását. Gareth mindig is sejtette, hogy unokahúga, Emma egy igazi brithez, vagyis a földkerekségen elképzelhető legszánalmasabb és leghitványabb lényhez ment feleségül, és lord Blake nevetséges kérdezősködése csak még jobban meggyőzte erről. A vén bolondnak sikerült egyet s mást megtudnia tőle még a hónap elején, de akkor Gareth nagyon rossz állapotban volt. Nem úgy, mint most.

– Utoljára kérdezem – üvöltötte tehetetlenül az idősödő arisztokrata –, hol van a lányom?

Gareth kuncogott. Hát ez az ostoba soha nem hagy fel az értelmetlen kérdéseivel az édes kicsi Regináról? Meg kell adni, bűbájos teremtés, de már hét határon túl jár azzal a Victoria Ash nevű szukával. Ám hogy miért, arról Gareth semmit sem tudott – ennek ellenére Blake heteket pazarolt arra, hogy kiszedje belőle akár a legkisebb, Reginára utaló hírmorzsát.

– Örökre elvesztette a lányát és a feleségét – szólalt meg végül, mintegy válaszul Blake kérdésére. – Itt az ideje belenyugodni a megváltoztathatatlanba.

Az öreg harcos feje szilvakékre váltott a dühtől. Olyan erősen markolta lovassági ostorát, hogy az ujjai szinte elfehéredtek, végül hatalmasat suhintott, egyenesen Gareth varas, hólyagokkal borított képébe.

– De kérem – röhögött Blake arcába Gareth –, hogy tehette ezt csodálatos orcámmal? – Valamikor tényleg csinosnak lehetett nevezni a férfi vonásait – vékony, karakteres arc, mely jól illett nyúlánk termetéhez, kígyózó mozgásához. így nézett ki azelőtt, hogy imádott Thomas bácsikája – saját vérének elárulója! – mágikus lángokkal támadt rá, hogy megvédje Reginácskát. Thomas az életével fizetett, de a varázslattal létrehozott tűz sebhelyek és hólyagok összefolyó masszájává változtatta

Gareth bőrét. Néhány ostorcsapás már nem ronthatott az összképen.

– Azt akarod, hogy hozzam a tüzet, te elfajzott szörnyeteg? – Blake csak a lángok segítségével tudta egykor szóra bírni Garethet – de azóta sok minden változott.

– Ha ön fázik, mélyen tisztelt uram...

Blake felhördült, és ismét lesújtott az ostorral. Gareth mélyet lélegzett, és saját vérének és ürülékének szagán túl érezte a kétségbeesés illatát, mely kínzójából áradt. Blake élete és biztosnak hitt világa összeomlani látszott a tragédia súlya alatt, és ez Garethet örömmel töltötte el.

*

Gerald Albin már tizenkét éve szolgált Monroe House-ban. Hajdanán istállófiúnak vették fel, de hét évvel ezelőtt kinevezték a ház első számú kocsisának. A szolgálatban töltött évek könnyen teltek – már amennyire egy szolgának könnyű lehet az élete –, mivel lord és lady Blake Egyiptomban éltek, és csak ritkán jöttek Londonba. A kocsis állandó járadékot kapott, és még arra is jutott ideje, hogy egyszer-egyszer a városban is elvállaljon egy fuvart. Két évig Luke mester, lord Blake unokaöccse a londoni házban lakott. A rossz természetű unokaöcsnek Gerald nem szívesen szolgált, de ez aligha számított kellemetlenségnek ahhoz viszonyítva, ami rá várt volna, hogyha kilép, és jobb híján elmegy dolgozni egy gyárba. A kocsis egyike volt azon keveseknek, akik túlélték Mr. Goosehound három évvel ezelőtti, nagy tisztogatását. A tömeges elbocsátást a házban elharapódzó lopás váltotta ki. Régi alkalmazott lévén Gerald jobban ismerte Monroe House istállóit és a ház többi részét, mint bárki más. Ezért aztán azonnal tudta, hogy a konyha alatti kamra felől hallatszó kopogás semmi jót nem jelent. Nem valószínű, hogy rajta kívül valaki más is hallotta volna a hangokat, mivel a kamra melletti egyetlen helyiséget, egy szerszámok tárolására szolgáló pincét csak az istállók felől lehetett megközelíteni. Gerald a kocsi javításához szükséges szerszámok mellett néhány személyes holmiját is itt tárolta – elsősorban azért, mert nem akarta, hogy Mr. Goosehound, a főkomornyik és házvezető mindenét átmotozza, amikor „rendet rak” a szállásán. Még gyermekkorában csúnyán eltángálták, amiért pornográf, lovakkal kéjelgő nőket ábrázoló képeket találtak nála. Megtanulta hát, hogy bizonyos dolgokat jobb elrejteni.

A kamra és a pince között téglafal húzódott, a vakolat azonban már nagyon elöregedett, és több lyukon át lehetett hallgatódzni. Későre járt az idő, és miután Gerald elfújta a saját gyertyáját, jól lehetett látni, hogy a málladozó téglák közti résen fény szűrődik át. A kopogó hang közelről úgy hangzott, mint mikor az ostor pattog a ló hátán, de a hús elnyeli az ütés hangját. Gerald kíváncsisága felülkerekedett egyébként sem jellemző tartózkodásán, amikor a kamrából két ütés között vihogást hallott. Vajon mi folyik a rothadó fal túloldalán? A kocsis visszamászott az istállóba, megveregette egy alvó ló oldalát, és a koromfekete éjszakában a konyha felé vette az irányt. Ott, miként az várható is egy ilyen késői órán – teljes sötétség honolt. Mrs. Lorrie, a főszakács (ő állt Gerald szerint a személyzet nagy részének elbocsátásához vezető lopási hullám hátterében) elhíresült mély, kábulatszerű alvásáról, így a kocsisnak nem okozott nehézséget a felségterületére való bejutás. A konyhában a férfi észrevette, hogy a kamrába vezető csapóajtó alól fény szűrődik ki. Lábujjhegyen tette meg az ajtóig a távolságot.

Lenézett a lépcsők tövébe. A padlón két férfi árnyéka imbolygott. Gerald a gazdája hangját hallotta:

– Hol... van... a lányom?! – üvöltötte lord Blake, és minden egyes szavának egy-egy ütéssel adott nagyobb nyomatékot.

– Bottal ütheti a nyomukat, Blake.

– Hol vannak? – Újabb ütés.

– Ahová tartoznak.

Gerald visszaengedte a csapóajtót, és reszketve osont a szobájáig.