EGY VÉGET NEM ÉRŐ ÉJSZAKA

---

 

A nevem Oscar Vincent. Nőtlen vagyok. Van egy kis könyvesboltom a Montparnasse negyedben. Nemrég múltam ötvenéves. Mint mindenki, én is végigcsináltam a háborút. Úgy vélem, hogy egy férfi múltjában szükséges, de elég is egy háború.

Sokat olvasok. Érdekelnek az irodalmi, filozófiai és tudományos újdonságok. Néha eltöprengek a lét problémáján, és ez kielégíti a rejtélyek iránti szükségletemet. Csodálom azoknak a tudósoknak a leleményességét, akiknek sikerült feltörniük az atom magját. A bámulattól kissé megborzongok, ha arra gondolok, hogy ebben az évszázadban születtem. Csupán a véletlennek köszönhető, hogy a megszokottól eltérő események közepébe csöppentem. Nem mondok köszönetet a véletlennek, de nem is átkozom. Egy kicsit fatalista vagyok. De nagyon szeretném tudni, hogyan fogok kimászni ebből a helyzetből.

 

 

A kaland 1949. augusztus 9-én kezdődött. A La Coupole teraszán üldögéltem. Mint a nyári hónapok alatt általában, hideg sört iszogatva nézegettem a járókelőket. Mint mindennap, ugyanebben az órában, egy nyitott újság volt előttem, és időnként, ha a járókelők látványa elfárasztott, olvastam néhány sort.

Úgy gondoltam, hogy nem is állnak olyan rosszul a dolgok.

Ez volt az a pillanat, amikor a badari belépett az életembe, olyan fensőbbséggel, ami csak a jelentős személyiségek sajátja.

 

Figyelmemet néhány perce magára vonta az az egyén, aki már harmadszor haladt el az asztalom mellett a vendégek arcát fürkészve. Vörös római tógát viselt; ez meglepő volt, de még meglepőbb a külsejéből áradó idegenség, valami teljesen „újszerű”, talán arcvonásainak előkelősége? Talán magas homlokának fenségessége vagy orrának olümposzi íve tette rám ezt a hatást? Talán bőrének aranyos csillogása, amilyent még soha nem figyeltem meg élő embernél? Az átlagnál jóval magasabb termete különös módon egy egyiptomi istenre emlékeztetett, aki játékból latin tógát öltött magára.

Figyeltem a viselkedését. Lassan, habozva újra elment előttem, mint olyasvalaki, aki eltévedt a városban, és nem meri megkérdezni, hogy merre kell mennie. Végül úgy tűnt, hogy döntött, és leült az enyémmel szomszédos asztal mellé. A hozzálépő pincérnek az előttem álló pohár sörre mutatott olyan mozdulattal, ami azt volt hivatva kifejezni: „ugyanazt”. Tanácstalannak látszott. Észrevettem, hogy jelenléte nem csupán az én érdeklődésemet keltette fel: nem messze tőlem egy alacsony, kopasz, szemüveges úr majd felfalta a tekintetével.

Az aranyos bőrű férfi ivott egy kortyot a sörből, és borzalmas grimaszt vágott. Hosszú ideig csendben, merengve ült, majd megszólított:

– Ó, barátom – mondta ünnepélyesen –, végtelen kedvességedből futná-e arra, hogy megmondd nekem, melyik évszázadban élünk?

– Tessék? – kérdeztem.

– Hálás lennék neked – folytatta –, ha közölnéd velem ennek az évszázadnak a számát.

Kérdésének formája nem csökkentette azt a megdöbbenést, amelyet keltett bennem. Az idegen ugyanis latinul fejezte ki magát. Én is otthonos vagyok ebben a nyelvben, így tehát semmiféle nehézséget nem okozott, hogy megértsem őt, és válaszoljak neki. Egész beszélgetésünk tehát (melyről itt hozzávetőlegesen hű beszámolót adok) klasszikus latin nyelven folyt.

Azt gondoltam, hogy rossz tréfáról van szó. Ugyanakkor aggodalmasan udvarias hangja meghazudtolni látszott azt a feltételezésemet, hogy tréfacsinálóval van dolgom. Talán bolond? Elhatároztam, hogy vállalom a játékot vagy egy elmebeteg beszélgetését.

– Ó, polgár – válaszoltam –, a legnagyobb örömmel! A huszadik században élünk, a közepe felé. Még pontosabban ezerkilencszáznegyvenkilencben.

Arckifejezése fájdalmas csodálkozást tükrözött. Neheztelően nézett rám, és ezt mondta:

– Ó, barátom, ki sugalmazta neked, hogy gúnyt űzz a hontalan idegenből egy olyan században, amely egyáltalán nem az övé. Jól tudom, hogy nem vagyunk ezerkilencszáznegyvenkilencben, mint azt nyelved megtévesztően mondta, mivel ha számításaim pontosak, Badari királyságát körülbelül nyolcezer évvel ezelőtt hagytam el. Márpedig abban a korban már a tízezredik évben jártunk.

Mindig azt hallottam, hogy az őrülteknek nem szabad ellentmondani... Ennek a hóbortja valószínűleg az, hogy más korból valónak hiszi magát. Eszembe jutott egy cikk, melyben arról olvastam, hogy nemrégiben Brunton úr felfedezte egy ókori városnak, Badarinak a maradványait, és hogy mennyire érdekelt az a csodálatos civilizáció, melyet a tudós kutatása feltárt. Bizonyára valami hasonló olvasmány zavarta meg a jóember fejét. Higgadtan válaszoltam, ugyanebben a stílusban:

– Nem tagadom, ó, idegen, a csodálatos badari civilizáció rendkívüli régiségét. Isten a tanúm, hogy nem akartalak kigúnyolni. Szavaim egyszerűen azt jelentették, hogy a keresztény kor ezerkilencszáznegyvenkilencedik esztendejében vagyunk. Te is tudod, ó, bölcs, hogy az idő relatív. Ezért lehetünk Krisztus születése után a huszadik században és ugyanakkor a tizennyolcezredik évben, vagy körülbelül akkor, ahhoz az időponthoz viszonyítva, melyet az általad említett nagyon híres és nagyon tudós város lakói a kezdetnek tekintenek.

Ezek a szavak megnyugtatták. Mély töprengésbe merült, úgy tetszett, hogy bonyolult számításokat végez.

– Barátom – mondta végül –, bocsásd meg, hogy kételkedtem a jóhiszeműségedben, de amint látod, jogos kérdés nyugtalanít. Bizalmam jeléül elárulok neked egy titkot. Nem hiszem, hogy a tudós Academia, mely engem ide küldött, neheztelne érte. Különben arcodon látom a szellemi gyengeségnek jelét, mely nálunk a hűség biztosítéka. Bocsáss meg az őszinteségemért, a badariaknál ez szokás... Tudd meg tehát, amire ha ügyesebb vagy, már rájöttél volna: én az időben utazom. A nevem Amoun-Kah-Zailat. Amint mondtam, Badari híres városából érkeztem, melyet az én időszámításom szerint néhány pillanattal ezelőtt, vagyis a földi időszámítás szerint körülbelül nyolcvan évszázada hagytam el. A királyi kollégium tudósa vagyok, és az a feladatom, hogy kipróbáljam a tudós szervezet által feltalált gépet, amely lehetővé teszi a helyváltoztatást az időben. Egyik kollégám már tett rövid távú kísérleteket. Ezek elvezették a rómaiak koráig, melyet már elég jól ismerünk, ez a magyarázata annak, hogy ilyen könnyedén beszélek latinul. Azért öltöztem ennek a kornak a ruhájába, mert arra gondoltam, hogy talán a tóga, ugyanúgy, mint a nyelv, megőrződött az idők folyamán, de látom, hogy tévedtem. Induláskor húszezer évre a jövőbe állítottam be a készülékemet; ez a legvégső határ, amelynek elérésében reménykedhetünk. Útközben vettem észre, hogy ez az időtartam túl hosszú ahhoz, hogy egyetlen repüléssel átszeljem. Elhatároztam, hogy megállok útközben, így érkeztem ide néhány perccel ezelőtt, egy olyan korba, amely szerintem nyolcezer évre van a miénktől, de nem vagyok biztos a számításaim pontosságában, tehát ezt kívánnám tisztázni.

Bármennyire furcsának tűnik is, hinni kezdtem, hogy igazat mond. Elbeszélése alatt elmebeli állapotára vonatkozó kétségeimet lázas izgalom váltotta fel, ami talán végül is az én elmém törékenységét bizonyította. Ez itt egy valódi badari ember – mondtam magamban –, egy azok közül, akiknek létezését Brunton The Badarian Civilization című művében megsejtette.

Milyen csodás, hogy tanúja lehetek ennek a kalandnak. Utazás az időben! Lehetséges volna, hogy Wells kitalált történetei valósággá váljanak? Ezer kérdés tolult az ajkamra. Az idegen folytatta:

– Megértem a meglepetésedet, ó, fiam. Valószínűleg semmit sem tudsz a csodálatos badari civilizációról. Valószínű, hogy az én néhány perces utazásom közben, a Földön eltelt nyolcvan évszázad alatt...

Ezt a feltételezést, még ha latinul hangzott is el, nem tudtam hidegvérrel tovább hallgatni. Kérve kértem az idegent, hogy üljön az asztalomhoz, és ennek az évszázadnak üdvözleteként fogadjon el egy italt. Nem kérette magát. Megkérdeztem, hogy mit óhajt inni. Azt válaszolta, hogy a világ minden kincséért sem nedvesítené meg az ajkát még egyszer azzal az undorító itallal, amit a rabszolga az imént felszolgált neki, de néhány nappal korábban (néhány napja az ő időszámítása szerint) a palotájában gyönyörűséget szerzett neki a rómaiaktól hozott rubinszínű folyadék, amelyet azok vinumnak neveztek. Két üveg burgundit rendeltem a legjobb fajtából. Nagyot kortyolt belőle, elismerően intett, és ünnepélyesen megszólalt:

– Kellemes ez az ital, és felmelegít. Visszatértemkor magammal viszek néhány üveggel. Ami engem illet, egymás után négy nagy pohárral ittam belőle, majd megkértem a badarit, hogy folytassa történetét.

– Amint mondtam – folytatta Amoun-Kah-Zailat –, az alatt a nyolcvan évszázad alatt, amely utazásom néhány percében eltelt a Földön, a ragyogó badari civilizációt minden valószínűség szerint elpusztították. Megértem az álmélkodásodat, mivel az is valószínű, hogy csodálatos felfedezéseink szintén elvesztek. Már a rómaiak sem tudtak róluk. Többek között az időt kutató leleményes készülékünk is ismeretlen volt számukra. Nem hiszem, hogy azóta újra feltalálták volna.

Biztosítottam arról, hogy az időutazás gyakorlati lehetősége még soha nem merült fel korunkban.

– Ó, Amoun-Kah-Zailat – mondtam –, számomra ez a helyváltoztatás az időben az emberiség egyik legcsodálatosabb alkotásának tűnik és most látom, hogy tudományunk fejlődése ellenére még gyermekek vagyunk csupán. Azért évszázadunk nem annyira tudatlan, mint feltételezed. A badari civilizáció egyáltalán nem ismeretlen számomra. Az emberek emlékezetében kihunyt, de tudósaink nemrégiben tanulmányozták. Új kutatások feltárták dicső múltját. Tudd meg, hogy városod hatezer évvel ezelőtt elpusztult, és belepte a homok. Manapság merész úttörőink ássák a talajt, és tárják fel romjait.

– Lehetséges volna? – kérdezte Amoun érdeklődve.

– A földből edénycserepek, bronzkések és eltorzult végtagú csontvázak kerültek elő. De semmiféle nyomát nem találták azoknak a csodálatos találmányoknak, amikről beszélsz. Azt gondoltuk, hogy földművelő nép voltatok. Tudtuk, hogy utolérhetetlen művészettel faragtátok elefántcsont szobraitokat, munkáltátok meg a gyöngyházat, véstétek a rezet; de senki nem tételezte fel nálatok azt a tudományos kultúrát, amelynek eredményét ma a saját szememmel látom.

– Ha elgondolom, ez nem meglepő. Az általad említett közönséges tárgyak természetesen ellenálltak az évszázadoknak; de legszebb alkotásaink a réznél és a bronznál sokkal finomabb anyagból készültek... Még soha nem hallottál a fizikai hullámokról és a sugárzásról? Nem tudjátok az energiát a láthatatlan közvetítők révén továbbítani?

Kijelentettem, hogy tudjuk, és nagyon szép eredményeket értünk el ezen a területen. Szívesen beszéltem rádió- és televíziókészülékeinkről.

– Nos tehát – válaszolta –, te is látod, hogy készülékeitek lényege nem érzékelhető. Képzeld el, hogy néhány év múlva a rádióhullámok továbbításának titka elvész, és egy jövőbeni hódító felfedezi azoknak a tárgyaknak a maradványait, amelyekre oly büszke vagy. Nem fogja megérteni, mire használták. Arra gondol majd, hogy talizmánokkal vagy dísztárgyakkal van dolga. Ugyanúgy gondolkodnak a tudósaid, amikor számukra érthetetlen szimbolikájú vésett fémdarabokat vagy vázatöredékeket ásnak ki a földből... De látom, hogy ti még csak a megismerés kezdeteinél tartotok. A mi legutóbbi mechanikai felfedezéseinket a látszólagos egyszerűség jellemzi. Én például egy nagyon összetett fénysugárzási rendszer jóvoltából vagyok itt, amelynek materiális hordozója igen kicsi... Tessék, ez az. Nem csoda, egy ilyen közönséges tárgyra nem figyelnek fel.

Kivett a zsebéből egy kis fénytelen, fehér, majdnem ellipszoid alakú tárgyat. Kiálló gombok és emeltyűk billentyűzetéből állt az egész. Ekkor észrevettem, hogy az alacsony, szemüveges férfi, akit az imént említettem, rendkívüli érdeklődéssel hajol felénk. Nem messze ült tőlünk, és bizonyára hallotta egy részét a beszélgetésünknek. A badari gyorsan visszatette a tárgyat a zsebébe.

– Szükségtelen mondanom, barátom, hogy különleges bizonyítékát adtam, mennyire megbízom benned. Pillanatnyilag ez a tárgy a királyi kincstár összes szent vázájánál értékesebb számomra. Nincs szándékomban elidőzni korodban. El akarom érni a húszezredik évet, amit célul tűztem magam elé, és azután hazatérek... Azt mondtad, hogy Badari isteni városa elpusztult?

– Hát nem tudod? – kérdeztem hosszas gondolkodás után. – Te, aki az időben utaztál, nem voltál tanúja évszázadokig tartó lassú hanyatlásának? Nem láttad saját halálodat? Nem láttad, amikor hamvaidat elhelyezték az általunk ma annyira csodált, színekkel gazdagon díszített urnák egyikében?

– Hogy megkönnyítsem a beszélgetésünket – mondta a badari –, jobb lesz, ha néhány felvilágosítással szolgálok módszereinkről. Ez megkímél majd attól, hogy számtalan, bocsáss meg, barátom, de nekem ostobának tűnő kérdést tegyél fel... De ha már megismerkedtünk, nem mondanád meg a nevedet? Az ilyen kifejezések az emberek megszólítására, mint „ó, barátom” vagy „ó, idegen”, fárasztanak. A latinokra emlékeztetnek.

– Oscar Vincent-nak hívnak – mondtam.

– Igen... Jó... Végül is, ha téged nem zavar, azt hiszem, továbbra is „ó, barátom”-nak foglak szólítani... Arról beszéltem tehát, hogy az időutazásról való elképzelésed gyermeteg. Figyelj!

 

Egymással szemben ültünk a montparnasse-i nyár esti langyosságában. Elbeszélése annyira felkavart, hogy még az étkezésről is megfeledkeztem. Kilenc óra volt. Üresek voltak az üvegek. Éppen újabbakat akartam rendelni, amikor az alacsony, szemüveges férfi hozzánk lépett, és legnagyobb megdöbbenésemre latinul szólt hozzánk.

– Ó, polgárok – mondta –, ne haragudjatok, hogy beszélgetéseteket bátorkodom megzavarni. Ne vádoljatok tapintatlansággal, amiért végighallgattalak benneteket. Már érkezésedkor nagy benyomást tettél rám, ó, ősöm. Akaratlanul is meghallottam első szavaid. Annyira felkavartak, hogy a többit is meghallgattam. Ne nehezteljetek rám, áldjátok a véletlent, mely találkozásunkat lehetővé tette, és az emberek érthetetlen ragaszkodását a múlthoz, mely arra készteti őket, hogy még napjainkban is tanítsák a latint az iskolákban... napjainkban! Azt kéne inkább mondanom, ó, nemes idegenek, hogy az ÉN napjaimban, mivel nem ugyanabból a KORBÓL valók vagyunk. Bármilyen csodálatosnak tűnik, tudjátok meg, barátaim, hogy egy másik időutazó áll előttetek. De én a ti távoli jövőtökhöz tartozom. Senki nem gyanítja létezésemet, mivel – tudd meg te, párizsi, és te is, badari – csak tíz- vagy tizenkétezer év múlva fogok megszületni; pontosabban nem tudom meghatározni az időt, mert mint te, ó, Amoun ősöm, én is véletlenül érkeztem ebbe az évszázadba, kétszáz évszázadra állítottam be a készülékemet, de rájöttem, hogy ez az időtartam egy közbülső állomást tesz szükségessé.

Barátaim, a Pergoliai Köztársaság tudományos életének egyik dicső képviselője, Djing-Djong doktor áll előttetek... de sajnos, ti semmit sem tudtok a Pergoliai Köztársaságról, mivel azt a földet, amelyen ez a tündöklő ország meg fog születni, még az óceán borítja, melyet te, ó, párizsi, Csendesnek hívsz. Azzal bíztak meg... akarom mondani, a Pergoliai Akadémia azzal fog megbízni, hogy utolsó találmányunknak, az időkutató készüléknek a felhasználásával földerítő utat tegyek a múltban. Földi időszámítás szerint kétszáz évszázadban fogjuk az utazás időtartamát meghatározni. Számításaim szerint a tudományunk által feltárt híres badari kort kellett volna így elérnem. Egy közönséges kis hiba késztet az itt-tartózkodásra. Ennek most már örülök, mert így egyszerre két különböző kort ismerhetek meg.

A te időszámításod szerint öt nappal ezelőtt érkeztem ide, párizsi, pergoliai ruhámat a te korodból való kevésbé feltűnővel cseréltem ki, és íme, itt van a készülékem.

Az Amounéhoz hasonló, ovális tárgyat vett elő.

– Ó, isteni Djing-Djong – kezdtem. De olyan erős felindultság vett erőt rajtam, hogy képtelen voltam folytatni. Intettem a pincérnek, majd hellyel kínáltam a pergoliait, éppen csak annyi erőm volt, hogy megkérdezzem, mi a kedvenc itala. Azt mondta, hogy a „konyak” nevezetű ital minden szempontból kielégíti.

– Hasonlít – tette hozzá – egy likőrhöz, amit nálunk rendszeresen fogyasztottam... Akarom mondani, fogyasztani fogok. Az az igazság, hogy még nem szoktam hozzá, hogy koromtól tízezer évvel korábban élek, bocsássátok meg, hogy keverem az elmúlt időket és a jövőt... Engedelmeddel konyakot kérek, és egy kis szénsavas vizet.

Egy üveggel rendeltem, és mellé szódát. Csendben figyeltem az újonnan érkezettet Alacsony volt és teljesen kopasz, elég tisztességes fekete redingote-ot viselt. Tekintetében sátáni fény villogott, és nyilván feltűnt volna koponyájának abnormis mérete, ha figyelmemet nem kötötte volna le a badari. Utóbbi a kis ember tolakodó fellépése óta egyetlen szót sem szólt. Bosszúsnak látszott.

Nagyot húztam a konyakból, és ettől kissé visszanyertem hidegvéremet.

– Uraim – kezdtem. – Pardon, gentlemen... Akarom mondani: ó. Bölcsek Bölcsei! Te, badariak közül a leghíresebb, és te, kinek híre elhomályosítja... elhomályosítja a legkiválóbb pergoliaiakat, ami ma este velem történt: életem legnagyobb eseménye, és köszönöm a gondviselésnek, hogy ebben a csodában részesülhettem. Csodálatos bölcsességedre gondolva, Amoun-Kah-Zailat, és arra, amely majd a tiéd lesz, Djing-Djong, pirulok méltatlanságom láttán. De ennek az évszázadnak a tudatlanságát bánjátok, amely mint látom, alig különbözik a sötét középkoritól. Könyörgök, adjatok néhány dologra magyarázatot. Tehát te, badari, aki nyolcezer évvel ezelőtt éltél, legalább hetvenkilenc évszázada meghaltál. Hogyan lehetsz itt, a szemem előtt?

– Szívesen kielégítem kíváncsiságod, bár kérdéseid ritka naivságról árulkodnak. Engedd meg, hogy az elejénél kezdjem, épp erre készültem, amikor a pergoliai tudós félbeszakított bennünket... és te is, ük-ük-ükunokám, hallgasd meg elbeszélésemet, ami után boldoggá tennél, ha meghallgathatnám a tiédet!

Miután Djing-Djong doktor beleegyezően intett, a badari folytatta elbeszélését.

 

– Tudósaink már több generációval ezelőtt felismerték a jövőben történő gyorsított helyváltoztatás elméleti lehetőségét. Egyik fizikusunk bebizonyította, hogy az idő nem egységes a különböző rendszerekben élő egyének számára, és ezeknek a rendszereknek relatív sebességétől függően változtatható... De nem tudom, hogy intelligenciádhoz képest, párizsi, elég világosan fejezem-e ki magam?

– Folytasd. Ez az elmélet nem ismeretlen előttem. Egyik tudósunk hasonló felfedezést tett.

– Lehetségessé vált tehát, ismétlem, csupán elméleti lehetőséggé, hogy a földi időtől eltérő időt éljünk, de ennek megvalósításához a fénysebességet kellett megközelíteni. Mondok egy számodra is érthető példát; ezt tanítják iskoláinkban is: egy utazó, aki másodpercenként kétszázkilencvenezer-kilencszáznyolcvanöt (290 985) kilométer másodpercenkénti sebességgel hagyja el a bolygót, és két év után tér vissza, a Földet két évszázaddal öregebben fogja viszontlátni...

– Tudom – mondtam ismereteimre büszkén –, Langerin professzor azáltal vált híressé, hogy...

– Jól van, de többet ne szakíts félbe. Most olyan dolgokat mondok, amiket nem tudsz. Ez az igazság csupán elmélet maradt egészen addig a napig, amíg fel nem fedezték azt a nevetségesen egyszerű eljárást, amellyel az emberi test károsodása nélkül elérhették a fényhez közeli sebességet. Ettől kezdve lehetővé vált az egyirányú időutazás. Futárokat küldhettünk előre az időben. Elég volt kilőni őket a világűrbe, és egy hirtelen fordulat után nagyon gyorsan visszahozni őket Földünkre. Sematikusan, vázlatosan beszélek. A valóságban, miután a kísérleti alany elindult, nem tudták ellenőrizni, mivel a mi időnktől független időben létezett tovább. Tehát indulása előtt különleges kiképzést és nagyon részletes útbaigazítást kapott.

Mintegy tíz embert „lőttünk” így ki, és nemrégiben fogadtuk az első visszatérőt, akinek pályáját úgy számították ki, hogy néhány másodperces út után, a mi időszámításunk szerint huszonöt évvel később érjen vissza a Földre. Nagyon jó egészségben volt, és igen csodálkozott, amikor viszontlátta a fiát, aki vele egyidős lett. Ami ennek az első szériának a többi utasát illeti, sorsukról semmit sem tudunk, mivel még nem értük be őket.

Ha előadásomat figyelemmel kísérted, egy nagy hiányosságot állapíthattál meg ezeknél az első kísérleteknél. Futáraink elérhették némelyik eljövendő földi kort, de nem tudtak visszajönni. A találmány nem volt tökéletes. Küldöttünk az emberiség minden addigi fejlődésének eredményét felhasználhatta az utazása alatt, de semmi lehetősége nem volt rá, hogy kortársaival is közölje ismereteit... egészen addig, amíg azok, miután időben beérték, ugyanolyan tudósokká nem váltak, mint ő maga. Ez elfogadhatatlan volt. Tehát Badari minden tudósa a visszatérés problémájának szentelte magát.

Büszke vagyok rá, hogy én is hozzájárultam ahhoz a felfedezéshez, amely lehetővé teszi a teljes ciklus megtételét. Végre rendelkezünk azzal az eszközzel, amely az idők folyamán visszavezet bennünket, pedig bizonyos tudósok ezt lehetetlennek tartották, mert az időt visszafordíthatatlannak hitték. Nem az. A technikai részleteket mellőzöm, te, Párizsi, nem értenéd meg; ami téged illet, Pergoliai, itteni jelenléted bizonyítja, hogy találmányunkat újra felfedezték. Ha majd vissza akarok térni Badariba, egyetlen kart kell csak készülékemen elmozdítani. Akkor majd a tér és az idő komplex számadatain alapuló összetett sebességgel fogok a Földről elrugaszkodni. Az időt negatív irányban fogom beutazni, és visszatérek saját koromba. Minden kísérletünk eredményes volt, és mint már mondtam, egyik küldöttünk már nagyon érdekes dokumentumokat hozott vissza a Római Birodalomból.

 

Mélységes áhítattal hallgattam az előadást. Djing-Djong beérte azzal, hogy időnként helyeslően bólintson. Amikor Amoun-Kah-Zailat elhallgatott, felkiáltott:

– Csodálatos pergoliai bölcsesség, újjá fogod éleszteni ezeket a csodákat. Számomra kevés dolog szorul magyarázatra elbeszélésedből, Badari. Mi is rátaláltunk... rátalálunk majd a mesés sebességek elérésének módjára. Mi is felfedezzük majd a tér kiterjedésének komplex számain alapuló összetett helyváltoztatás elvét. A te és az én kalandom közötti egyetlen különbség, ó, ősöm, az utazás irányában van. Mi úgy fogunk határozni, hogy a múlt felé hajtjuk végre. Tehát miután készülékemet beállítjuk, minden pergoliai lelkes reményének megtestesítőjeként a badari kor felé fogok elrepülni. Tizenkétezer év múlva indulok majd. Néhány órás út után érkeztem ide öt nappal ezelőtt...

Az „összetett sebesség” és a „tér kiterjedésének komplex számai” kifejezéseket elviseltem, de a múlt, jelen és a jövő idő állandó keveredésétől ideges remegést kaptam. Újabb italokat rendeltem.

– Bocsássátok meg, barátaim, hogy félbeszakítalak benneteket – könyörögtem –, de hagyjatok egy kis időt, hogy alkalmazkodjam. Ne haladjatok túl gyorsan a titkok feltárásának útján... Lássuk csak – folytattam, megpróbálván összeszedni gondolataimat –, te azt állítod, Amoun-Kah-Zailat, hogy az évszázadok folyamának ellenében vissza tudsz térni kiindulási pontodra, a saját korodba?

– Pontosan.

– És később, ha meghalsz is, tovább fogsz utazni a jövőben. Tehát ennek az évszázadnak az emberei, például én, téged halálod után fogunk élve látni?

– Ehhez a kétség árnyéka sem férhet – mondta a badari.

– Miért ne? – vágott közbe Djing-Djong. – Hiszen engem is látsz a születésem előtt.

– Ez igaz – mormogtam elmélázva –, erre nem gondoltam... De hát akkor ki állíthatja, hogy MOST nem vagy halott, helyesebben, igazam van, bizonyosan halott vagy.

– Ó, párizsi, jó a borod, de a fejed még egy bölényénél is keményebb. Pedig ez milyen egyszerű: számodra halott vagyok, de a saját korom számára nagyon is élő, hiszen létezem. A halálom a JÖVŐMBEN van, ezek szerint a TE MÚLTADBAN. Vagy ha jobban tetszik: a te nyolcvan évszázadodnál valamivel kevesebb idő múlva fogok meghalni. Nincs itt semmiféle ellentmondás.

– Igen... igen... De tegyük fel, hogy csupán egy kétéves utat teszel előre az időben; két földi évről beszélek. Néhány napot töltesz ebben a korban, majd visszatérsz a tiedbe, amit nem hagysz el többé; ha jól értem, visszatérésed után két évvel önmagáddal fogsz találkozni abban a korban, amelyben már éltél... ahol élni fogsz két évvel korábban... Akarom mondani, két év múlva.

– Ez tagadhatatlan, és az önmagáddal való találkozás csak egyik velejárója az ilyen kalandnak. Nyilvánvaló, hogy egy kisebb ívű zárt ciklus esetében, utána normálisan, a földi időben élve, szembe kell találkozzam önmagammal, ugyanúgy, ahogyan pillanatnyilag szemben ülök veled.

– Ó, micsoda gondolat! – kiáltottam fel kimerülten. – De te, Djing-Djong, amikor majd megszületsz... Amikor megszülettél... Amikor majd már megszületett leszel, és visszajössz ebbe az országba, fel fogod ismerni Párizst, amit már láttál... amit majd látni fogsz, igen, tizenkétezer évvel a születésed előtt?

– Nem hiszem – mondta Djing-Djong. – Mindig elfelejted, hogy csupán a számodra FOGOK MEGSZÜLETNI, a magam számára MÁR MEGSZÜLETTEM, mivel itt vagyok. Pillanatnyilag csupán két vagy három órával vagyok fiatalabb a koromnál, és mivel hatvanéves vagyok, pergoliai időszámítás szerint hatvan évvel ezelőtt születtem.

Így folytattuk a társalgást a La Coupole teraszán. A konyak jóvoltából, annak ellenére, hogy az igeidőket szánalmasan kevertem, sikerült nem túl szánalmas benyomást tennem. Derűs éjszaka volt. A Montparnasse negyed olyan élénk és festői volt, mint a háború előtt. A tömegben mindenfajta külföldi volt, különféle ruhában. A badari tógája nem keltett föltűnést.

„Senki nem sejti – gondoltam –, hogy itt a történelem legkülönlegesebb eseménye zajlik... zajlott, fog zajlani... és hogy nekem, Oscar Vincent-nak adatott meg, hogy ezt a kalandot megélhessem! Ez a gondviselés csodálatos rendelése!

Eszeveszetten hálás lévén a sorsnak, félénken megkérdeztem látogatóimat, hogy nem óhajtják-e megkóstolni egyik neves italunkat, és rendeltem két üveg pezsgőt. Koccintottunk.

Amoun-Kah-Zailat kegyeskedett hangot adni elégedettségének. Így beszélt:

– Különös érzés, barátom, nyolcezer évvel a saját kora után találnia magát az embernek. Nem fogok rosszat mondani az évszázadodról, párizsi, pedig úgy tűnik, hogy elérte a tudatlanság szinte felfoghatatlan mértékét. De enyhe a levegő, kellemes a fény, és szokatlan melegséget érzek a belsőmben. Tisztelettel adózom vendéglátói érzékednek, amit a tudós kollégium nevében is megköszönök... Mit csinálnak pillanatnyilag tudós badari kollégáim?... Inkább mit csináltak nyolcvan évszázaddal ezelőtt? Aggódva várták visszatérésemet. Nem fognak csalódni. Az eredmény, amit visszaviszek, korszakos jelentőségű lesz a tudománytörténet számára...

De nem andalodhatom el, barátom, korod vaskos természetű örömein; egy feladatot kell teljesítenem. El kell indulnom a cél felé, amelyet magam elé tűztem; a te korszakodba érkezem majd, Djing-Djong. Lehetséges, pergoliai, hogy még létezésed alatt odaérkezem hozzátok. Tehát lehet, hogy ott viszontlátlak, de nem ismersz majd meg, mivel még nem élted át mostani találkozásunkat. Remélem, hogy ugyanolyan udvariasan fogadsz, mint párizsi barátunk, és hogy a jó bor készítésének művészete nem vész ki addig.

– Erről légy meggyőződve, ó, ősöm, de bolond reményt táplálsz. Nem találkozhatsz velem Pergoliában, mivel ha találkoznál (bocsáss meg a pongyolaságért), az csak a múltban lehetett volna, és én tudnék róla. Az arcod pedig ismeretlen számomra.

– Ez igaz, ó, jövendőbeli tudós, erről elfelejtkeztem... De itt az idő. Párizsi, tennél nekem egy utolsó szívességet? Nem szívesen indulnék útra ebben a tömegben, az időbe való indulás nem történik észrevétlenül. Elvezetnél egy néptelen helyre, ahonnét megbotránkozás nélkül elindulhatnék?

Felálltam, hogy elkísérjem. Megígértettem Djing-Djonggal, hogy megvár a La Coupole-ban, mivel szerettem volna még beszélgetni vele.

– Nem mozdulok innen, míg vissza nem jössz – mondta a pergoliai. – Én csak holnap szándékozom továbbindulni. Ami téged illet, Amoun ősöm, szerencsés utat kívánok neked. De nem akarsz üzenni valamit a testvéreidnek, ha miként ez lehetséges, megérkezem a te évszázadodba?

– Mondd meg nekik, hogy útközben találkoztál Amoun-Kah-Zailattal, minden rendben van, és nemsokára visszatérek. Vale!

 

Néhány lépést tettünk a körúton. Magammal vittem Amount egy mellékutcába, a Luxembourg-kert irányába. Menet közben a badari ezt mondta nekem:

– Bocsáss meg, barátom, hirtelen távozásomért, de ez a kis pergoliai nem túl bizalom gerjesztő. Gyanítom, hogy sötét terveket forral. Előérzetem sötét mesterkedésre utal. Badari gazdag és hatalmas országa minden időkben felkeltette szomszédai hódítási vágyát. A múltban számtalan ellenség ellen kellett harcolnunk. Mi fog történni, ha virágzó gazdagságunkat a jövő népei megismerik? Ha ugyanolyan műveltek és erősek, mint mi, s ez igaz a pergoliai esetében, nem esnek-e kísértésbe, hogy egy múltba küldött expedíció segítségével elhódítsák javainkat? Egyáltalán nem tetszik ennek a Djing-Djongnak a koponyája, ellenszenvesek pókhálószerű végtagjai. Számomra, aki elmélyült tanulmányokat folytattam a fizikum és az erkölcs kapcsolatáról, ezek a gonoszság külső jelei... Bevallok neked valamit, párizsi, mert érzem, hogy nem fogsz elárulni. Utamra mindenekelőtt az önzetlen tudományos szellem indított, de bizonyos információkat is kell szereznem. Miután feltártuk a világegyetem legnagyobb titkait, értékeink és dicsőségünk teljes tudatában akarjuk elterjeszteni a badari civilizáció áldásait minden korok összes népei között. Félek a pergoliaiak terveitől, amelyek a mi terveinket veszélyeztetik.

Máris határoztam. Úgy állítom be a készülékemet, hogy ennek az embernek a korába kerüljek. Ott töltök néhány hetet, hogy megtudjam, mit terveznek. Azután visszatérek Badariba, és beszámolok király őfelségénknek. Akkor majd megtesszük a szükséges intézkedéseket.

Egy néptelen utcában voltunk. Elővette zsebéből időutazó készülékét, és gondosan beállította.

– Minden rendben – jelentette ki végül.

– Lehetséges volna – kérdeztem elszomorodva –, hogy ilyen rövid együttlét után a visszatérés reménye nélkül elhagyj engem? Örökre el kell veszítselek, miután ilyen csodákat tártál fel előttem? Ezer kérdésem van még hozzád. A tündöklő badari civilizációról még alig beszéltél.

– Talán előbb fogsz viszontlátni, mintsem gondolnád – mondta Amoun-Kah-Zailat mosolyogva. – Ígérem, hogy visszatértemkor újra megállok itt.

– És honnan tudjam, hogy hol és mikor láthatlak újra?

– Bízzál a badari bölcsességben, barátom... Most néhány lépéssel húzódj hátrébb. Gondosan tógájába burkolódzott, kezével felém intett, majd megnyomott egy gombot a készülékén. Lila láng csapott fel, fehér villám, rakéta indulásához hasonlatos süvöltés, és a fejem fölött, a fekete égbolt felé kirajzolódott egy fénysugár. Mindez egy rövid pillanatig tartott, majd újra sötét és csend lett. Egyedül voltam, izgalmamban a Luxembourg-kert rácsos kerítését szorongattam.

 

Néhány másodpercig a kerítésnek támaszkodtam. Alighogy zavaromon sikerült úrrá lennem, újabb fényvillanás világította meg az éjszakát. Az égbolton egy második fénysugár rajzolódott ki, és előttem, ugyanazon a helyen, amelyet az imént elhagyott, újra feltűnt Amoun-Kah-Zailat barátom, testhez simuló fekete trikóba öltözve.

– Mi történt?! – kiáltottam fel. – Az istenért, mit jelentsen ez a hirtelen visszatérés? Persze boldog vagyok, hogy újra láthatlak, de milyen baleset zavarta meg a tervedet? Talán egy porszem rontotta el a készülékedet?

Leereszkedően mosolygott.

– Nem történt baleset, Párizsi. Minden nagyszerűen megy. Hát nem megmondtam, hogy visszatérés közben itt újra megállok? Amint látod, tartom a szavam. Pergoliából jövök, ahol egy hónapot töltöttem, az ország egyáltalán nem tetszik, és örülök, hogy újra megmártózhatom a langyos párizsi levegőben.

Ismét nem tudtam megdöbbenésemet palástolni.

– De hiszen csupán néhány másodperccel ezelőtt váltunk el egymástól!

– Ez igaz. Mi ebben a csodálatos? Hányszor kell még neked megismételnem, hogy attól a pillanattól fogva, hogy a világűrbe repülök, az én időszámításom nem ugyanaz, mint a tiéd? Kevesebb, mint egy óra alatt elértem Pergoliát, ami körülbelül tizenegyezer földi évnek felelt meg. Amint szándékomban állt, hozzávetőleg egy hónapot éltem ott – mellesleg sokat szenvedtem az undorító ételektől és az ízetlen italoktól, amiket a huszonkilencezer-százötvenhármas évben felszolgáltak –, és ahogy megígértem, úgy állítottam be a készülékemet, hogy az idő sodrában visszafelé haladva itt megállhassak. Mivel első találkozásunk napja és órája kellemesnek tűnt, igyekeztem ugyanakkor és ugyanoda visszatérni. Ez különösebb nehézség nélkül sikerült. Itt vagyok. Gyakorlatilag azóta egy hónapot éltem. Te pedig tíz másodpercet, a Föld pedig hozzám viszonyítva tizenegyezer évet pozitív és tizenegyezer évet negatív irányban. Mindez világos. Haboztam, ne jöjjek-e vissza az indulásom ELŐTT. Nem tettem, mivel meg akartalak kímélni a fölösleges izgalmaktól, hiszen amint látom, nem vagy még tökéletesen hozzászokva az idő relativitásához.

– Értem – mondtam révedezve –, értem... Köszönöm, hogy vártál még néhány pillanatig. De valóban elérted a huszonkilencezer-százötvenhármas évet? Láttad?... Valóban látni fogod... Kérlek, szánj meg, egyezzünk meg, hogy csak a múlt időt fogjuk használni, még akkor is, ha az illogikus! Valóban láttad a Pergoliai Köztársaságot, amelynek egyik képviselője egy üveg pezsgő mellett vár rám pillanatnyilag?

– Ebben ne kételkedj. Láttam, és baljós híreket hozok onnan. A helyzet komoly. Elmesélem neked a kalandjaimat... De nem ülhetnénk le az egyik intézményben, ahol olyan italt adnak, amelynek az ízére még egy hónap után is emlékszem? Djing-Djong aljas gazember, hadd várakozzon.

Néztem őt. Amint már mondtam, testhez simuló, fekete trikót viselt, amely kiemelte ókori istenekhez hasonló alakját. Az egyik Saint-Germain-des-Prés-i kis bár felé vittem, remélve, hogy nevetséges öltözete nem fog feltűnést kelteni. Valóban, ügyet sem vetettek rá. Italt rendeltem.

Ezután folytatta:

– Igen, fiam, Pergolia, amely a matematikai és fizikai tudományokban elég magas színvonalra jutott, nem az a világ, amelyet utolsó napjaim színhelyéül választanék. Lakói ellenszenvesek, mit sem tudnak az élet édességéről. Ezenkívül, mint ahogy gyanítottam, semmirekellő lakói háborús expedíciót készítenek elő a tündöklő Badari ellen. De hadd meséljem el kalandjaimat. Voltak különösek is közöttük.

Amint tudod, megcéloztam a pergoliai korszakot Djing-Djong felvilágosításai alapján, és készülékem olyan tökéletes, hogy pontosan abba a korba érkeztem, amelyikbe akartam, méghozzá a köztársaság Bala nevű fővárosába, amely a legrondább város, amit valaha egy nemes badari láthatott.

Elvegyültem a nép között, óvakodtam felfedni valódi kilétemet. Sikerült tógámat elcserélni egy pergoliai öltözékre, ami kissé sérti esztétikai érzékemet. Néhány nap alatt megtanultam az ország nyelvét, majd megpróbáltam bekerülni a tudósok társaságába, akik ott valóságos arisztokráciát alkotnak. A véletlen segítségemre volt. Sikerült szolgaként elszegődnöm a pergoliai Academia egyik doktorához. Itt tudtam meg, hogy Bala városában vagyok, és ó, csodálatos tudomány! nemcsak hogy Djing-Djong életének időszakában, hanem éppen akkor, amikor ez a tudós VISSZATÉRT IDŐUTAZÁSÁBÓL. Felhívom a figyelmedet arra, hogy idegeid ingerlékenysége miatt használok múlt időt, azt kéne mondanom: akkor, amikor a tudós vissza fog térni. Ezzel a megjegyzéssel ellenvetéseidet kívánom megelőzni. Emlékezzél még, amikor elképzeltem, hogy ott esetleg Djing-Djonggal találkozhatom, ő kiigazított: ha már találkoztunk volna, emlékeznie kellene rám. Márpedig találkoztunk Pergoliában, de az itteni beszélgetésünk UTÁN, a Badariban tett múltbéli utazása UTÁN, visszatérése UTÁN. Az esetről tehát semmiféle emléke nem lehetett, hiszen a JÖVŐJÉBEN FOG MEGTÖRTÉNNI. Tudsz követni?

– Folytasd – mondtam, és felhajtottam egy nagy pohár tiszta konyakot.

– Hol tartottam?... Ja igen. Tehát ott voltam Djing-Djong visszaérkezésekor. Volt egy felejthetetlen pillanat, amikor meglátott – most nagyon figyelj minden szavamra! –, és amikor megértette, hogy mivel kétszer találkoztunk a te évszázadodban (hiszen nemsokára csatlakozunk hozzá), ő nem tudta a második találkozásunk alkalmával, hogy Pergoliában én láttam-e mindkettőnket, vagy ő látott-e tizenegyezer évvel később, de én tudtam, tehát időközben csatatervet készítettem!

– Hogyan?! Hogyan?! – kiáltottam fel.

– Elismerem, nagyon kell figyelni ahhoz, hogy kettőnk kölcsönös helyzete, Djing-Djongé és az enyém, érthető legyen, de könyörgöm, erőltesd meg az agyadat. Megismétlem: mindjárt újra találkozunk vele. Ezt tudom, mert huszonkilencezer-százötvenháromban, dührohamában megmondta nekem. Most még nem tudja, hogy Balába való visszatérésének pillanatát én már átéltem. De majd ha Pergoliában ő is átéli azt a találkozást, amit én már átéltem, akkor meg fogja érteni, hogy én már ismertem az eljövendő találkozás körülményeit, és kijátszottam őt... Így is történt, ezt akkor keserűen a szememre is vetette. Nem tudom, hogy érthetően fejeztem-e ki magam?

– Folytasd. Körülbelül látom, hová akarsz kilyukadni.

– Djing-Djong tehát visszatért kutatóútjáról. Eleinte persze nem mutatkoztam előtte. Egy bútor mögé bújva sikerült végighallgatnom ennek az árulónak a jelentését, melyet a munkaadómnál egybegyűlt Pergoliai Akadémia tagjai előtt tett. Ó, fiam, milyen elvetemültek azok az emberek, és milyen borzalmas veszély fenyegeti Badarit!...

Mindenekelőtt elégedetten hallhattam a saját szájából, hogy az én utazásom szerencsésen befejeződött... Itt meg kell jegyeznem, hogy Djing-Djong az én HAZATÉRÉSEM UTÁN érkezett Badariba. Kétlem, hogy a helyzet különlegességét felfoghatod, bevallom, hogy az én gondolataim is összezavarodnak kissé. De mindegy... Tehát oly szerencsés voltam, hogy riválisom elbeszélésében egy olyan cselekedetemről hallhattam, amelyet még nem vittem véghez, és egy olyan eseményről, amit még ő sem élt át. Rövidebb leszek, mert sajnállak. Minden jól ment. De folytatom Djing-Djong jelentésével.

Leírta a Badari civilizáció szépségeit, a virágzó város boldogságát, kisszámú lakosainak bölcsességét. Felidézte a várost körülölelő hatalmas szabad területeket, és összehasonlította a pergoliai vidék szűkösségével. Itt szorít a csizmájuk. A jövővel nem törődő, nevetséges, ösztönös szaporodási mániájuk miatt olyan sűrűn élnek szűkké vált földjükön, mint ahogy az én időmben a patkányok éltek néhány idegen országban. A föld már nem tudja táplálni a lakosokat. Amit gyanítottam, sajnos túlságosan is igaz. Átkozott tudósaik ördögi tervet eszeltek ki: hadsereget akarnak küldeni a múltba Badari meghódítására.

Djing-Djong jelentése felbátorította őket. Hozzáfogtak az utazókészülékek sorozatgyártásához. Megkezdődött a hódító kalandok légiójának kemény kiképzése Most, amikor beszélgetünk, a hadsereg előőrse talán már útban van... De nem, én is félrebeszélek! Pergolia csak tizenegyezer év múlva fog létezni. Djing-Djong még nem indult el. Annak az intézménynek a teraszán vár rád, ahol az előbb, egy hónappal ezelőtt ültünk. Fáradtnak érzem magam, fiam. Ezek az utazások olyan gondolatmenetet követelnek, amely még a legkiegyensúlyozottabb szellemet is kemény próbára teszi. Minden összezavarodik... De hadd folytassam.

Tehát láthatatlanul részt vettem a tudósok tanácskozásán, és a doktor jelentését hallgattam. Megmutatott néhány csodálatos tárgyat, melyeket a gazember a múzeumainkból lopott. Beszélt több, általa végzett kísérletről. Elmesélte, hogy pusztán tudományos kíváncsiságból, egy hibrid faj kifejlesztése céljából miként érintkezett testileg a badari asszonyokkal. Visszataszító volt. Ennek az aljasságnak a hallatán elveszítettem hidegvéremet. Kiugrottam rejtekhelyemről, odasiettem a nyomorult kis doktorhoz, és keserűen szemére vetettem gazemberségét. Felismert, megértette, amit az előbb megmagyaráztam neked, és ujjával felém mutatva ezt kiáltotta kollégáinak:

„Íme, ez az az ember, akivel mindenhol, minden korban és mindenütt találkozom! Ez a badari már húszezer évvel előttem merészen nekivágott az időnek! A keresztény kor huszadik évszázadában kétszer is belebotlottam. Azért jött ide, hogy kikémleljen engem, mialatt én a Párizsnak nevezett város egyik kávéházának teraszán gondtalanul üldögélve várakozom! Az aljas, még azelőtt, hogy most itt a szemem előtt látom, visszaindul Párizs felé, ismerve a terveimet. Megpróbálja majd elámítani azt a szegény kis ostoba fickót, akinek a bizalmába férkőzött. Ennek az Oscar Vincent-nak a segítségével majd megpróbál leitatni, és megpróbálja ellopni a készülékemet. De a gondviselés vigyázott rám, kijátszottam a tervüket, mivel itt vagyok, és azután, hogy Badariban elvégeztem a feladatom! Átkozott ős, aki minden korban, múltban, jelenben és jövőben az utamba áll! Életeink annyira összegabalyodtak, múltam a jövőjével, a jövőm a múltjával, hogy még az istenek sem ismerik ki magukat benne! Badariban megint találkoztam vele, miután itt részt vett titkos találkozónkon, és kilyukasztotta a bőrömet, amint ezt néhány pillanat múlva látni fogják. Tehát álnokul, részletesen megismerte nagyszerű tervünket, és azon töprengett, hogyan tudná megakadályozni. Náluk eldicsekedett azzal, hogy megölt engem, amint azt excellenciás uramék szeme láttára hamarosan megteszi... Nos hát, teljesüljön a sors akarata! Dögölj meg, gazember! Tudom, hogy ellenem fogod fordítani azt a tőrt, amit feléd tartok, de mivel az a jelenet bevésődött az időben, kénytelen vagyok mindent megtenni, hogy megöljelek téged, tudván, hogy én fogok elpusztulni. Dögölj meg hát, nyomorult gyilkos!” És felemelt tőrrel nekem rontott.

– Hogyan?! – üvöltöttem fel.

– Könyörgök, párizsi, ne szakíts félbe. Ez már így is elég bonyolult. Csak tudd meg, hogy igazat mondott. A készülékének ellopását majd mindjárt megmagyarázom neked. Ami a gyilkosságot illeti, minden szava igaz volt.

Tehát magasra emelt tőrrel rám rontott. Szerencsére sokkal erősebb vagyok nála, és vigyáztam is. Egy szempillantás alatt kicsavartam a karját, és megkaparintottam a fegyverét.

„És azt hiszed, gyalázatos – kiáltottam fel én is felháborodottan –, azt hiszed, hogy engem nem gyötör a gondolat, hogy találkoztam veled, most is itt vagy, és mindig és mindenütt találkozni fogok veled?! Azt hiszed, engem szórakoztat, hogy a sors eszköze vagyok? Azt hiszed, örömmel fogom alávetni magam a nevetséges komédiának, hogy megpróbálom ellopni a készülékedet, tudva tudván, hogy elbukom, mivel itt látlak magam előtt? Pusztulj el, gazember, mivel ez van megírva a sors könyvében!”

Miután ezt elmondtam, belemélyesztettem a tőrt a szívébe. Nagyot kiáltott, és csúf lelkét visszaadta az ördögnek...

Igen, fiam, bűnös vagyok, de nincs lelkiismeret-furdalásom; különben önvédelemből cselekedtem, csak azt sajnálom, hogy nem vetettem véget a sötét lelkű alak pályafutásának. Sajnos, itt is viszont kell őt látnom, és Badariban... és tizenegyezer év múlva Pergoliában, ahol visszatérése után majd leszúrom őt... és akkor majd újra vissza kell indulnom Badariba... azután megint találkozunk... Tudod-e, hogy ezek az utazások furcsa gondolatokat ültettek belém az időről? Kezdem felfogni, hogy nem is olyan egyszerű, mint gondoltuk... De befejezem az elbeszélést.

Tehát megböktem a kis Djing-Djongot – miért is nem tettem már meg előbb! Szép kis felfordulás tört ki a tudós gyülekezetben. Az összes kis firkász nevetségesen kicsiny ökleit rázva, vad kiáltásokkal rohant felém. Szívesen megnyitottam volna néhányuk koponyáját, de túl sokan voltak, és nem tudtam volna élve kikerülni korszakukból. Inkább nagyszerű visszavonulást hajtottam végre. Hála fejlettebb tüdőmnek és hosszú lábaimnak, sikerült elmenekülnöm. Elrejtőztem a városban. Ott maradtam még néhány napig, hogy megtudjam, mit forralnak a pergoliai Akadémia tagjai. Djing-Djong halála nem bátortalanította el őket; tervükről nem mondtak le. Közel már a csata Pergolia és Badari között. A háború elkerülhetetlen. Miután megtudtam, amit akartam, sietve a visszatérés útjára léptem. A többit már tudod.

 

Csendben hallgattam a különös elbeszélést, némi alkoholt híva segítségül, hogy elviseljem a badari különös felfedezéseit. Körülöttünk fiatal párok rángatództak egy bizarr zene ritmusára. Amoun-Kah-Zailat nyilvánvaló elégedettséggel, mosolygó szemmel figyelte őket.

– Szeretem évszázadod összefüggéstelen nyugtalanságát – mondta sóhajtva. – Bár hosszabb ideig itt maradhatnék, és pihentethetném szellemem. Sajnos, itt az indulás ideje, máshová szólít a kötelesség.

Megkérdeztem, hogy mik a tervei.

– Íme: a tisztességtelen ellenfél ellen minden eszköz megengedett. Elhatároztam, hogy ravaszul megkaparintom az átkozott Djing-Djong készülékét. Segíteni fogsz nekem; jól kitolunk vele. Nem beszélsz neki az utazásomról. Majd azt mondom neki, hogy valamilyen okból elhalasztottam az indulásomat, és az éjszaka hátralevő részét ivással fogjuk tölteni. Észrevettem, hogy kedveli a nálatok felszolgált erős italokat. Részegen kiszolgáltatja magát nekem, és elemelhetem a készülékét. Akkor a te évszázadod foglya lesz, és Badari megmenekül.

Gondolatmenetének ellentmondásossága sértette a józan eszemet.

– Szívesen segítek neked – mondtam –, de nem jelentetted-e ki, hogy ez a terv megbukik? Hogy ez a sors nem teljesedik be? Mi haszna olyasmit tettetnünk, amiről tudjuk, hogy nem sikerülhet?

– Ki beszél tettetésről? Amit át fogunk élni, az a világegyetem valóságos eseménye, úgy fog lezajlani, ahogyan elmondtam neked. Annak ellenére, hogy tökéletesen tudom, mi fog történni, hiszen hallottam, ahogyan Djing-Djong elmesélte, nem áll hatalmamban megváltoztatni a sorsot. Tényleg olyan naiv vagy, hogy nem tudsz a tudományos determinizmus törvényéről? A következő fog pontosan történni: doktor Djing-Djong kijátszik bennünket. Máris megtévesztett: az a tárgy, amit neked mutatott, és amit a szemed láttára redingote-jának jobb zsebébe tett, nem az igazi készülék: csupán egy másolat, a tolvajok megtévesztésére szolgál. Ha majd meglátja gondterhelt arcodat, zavart viselkedésedet, gyanítani fogja tervünket. Ezenkívül egy megbocsáthatatlan hibát fogok elkövetni. Azt mondom neki, hogy még nem indultam el, megfeledkezvén arról, hogy pergoliai öltözéket viselek. Tehát rá fog jönni, hogy utamat már megtettem, azonban ottani találkozásunkról nem fog tudni, és nagyon óvatos lesz. Tetteti majd a részegséget. Én megkaparintom a hamis készülékét, azt hívén, hogy a valódit szereztem meg. Akkor majd előhúzza a valódit a bal zsebéből, amiről mi nem tudtuk, hogy ott van, és diadalmasan felkiált... De mire jó a jóslás? Úgyis meghallod majd. Nincs módom arra, hogy ezt az eseményt elkerüljem. De tudnod kell, hogy szabad akaratomat megőrzöm; igen nehéz lenne ezt neked megmagyarázni, de legnagyobb filozófusaink is ezt a következtetést vonták le. Teljesen szabadon, a kedvem szerint cselekedhetek, de azt akarom, most úgy határozok, hogy végrehajtom a végzetes tettet, a készülék ellopását... Gyerünk! És ne felejtsd el, hogy le kell őt itatni.

Engedelmesen felálltam, fizettem, és elkísértem a sorsa felé induló nemes badarit.

Minden úgy történt, ahogy elhatároztatott, és ahogy előre láttuk. Viszontláttuk Djing-Djongot a La Coupole-ban, ahol éppen záráshoz készülődtek. Egy kocsmába vittem vendégeimet. Iszogatás közben a múlt és a jövő dolgairól társalogtunk. A kis pergoliai vihogva nyeldeste az általam álnokul kevert italokat. Reggel három óra felé Amoun-Kah-Zailat úgy ítélte meg, hogy már elég részeg, és ügyesen elcsente az ördöginek hitt masinát. De Djing-Djong hirtelen felpattant és felkiáltott:

– Szegény bolond! Tudd meg, hogy sejtettem, mit tervezel, úgy csaptalak be, mint egy ostoba fajankót, hiszen ősiséged ellenére sem vagy más. Azt meséled, hogy el sem hagytad a Montparnasse negyedet, közben pedig pergoliai nemzeti viseletben látlak! Nem sikerült becsapnod. Hagytalak játszadozni, hogy lássam, meddig terjed a ravaszságod. Csupán egy élettelen fémdarab került hozzád, amit az isteni Bala város egyik kézművese készített, és azért hoztam magammal, mert előre láttam, hogy előfordulhat ilyen eset. Ami téged illet, ostoba Párizsi, akiben megbíztam, rövidesen újra látjuk egymást... Az igazi készülék, csalfa és tudatlan ember, itt van!

Ruhájának bal zsebéből előhúzta és két kézzel szorosan átfogta az ovális tárgyat.

– És most én, Djing-Djong, akit senki sem akadályozhat meg útjának folytatásában, azt mondom nektek, hogy viszontlátásra. Vale!

Lila színű lángnyelv és fehér villanás sápasztotta el a kocsma fényeit, hosszú süvítés hangzott fel, majd csend lett. A doktor eltűnt.

– Na végre! – mondta Amoun-Kah-Zailat. – Vége ennek a kínos jelenetnek. Örülök neki. Kellemetlen egy nemes badari számára, ha egy kései leszármazottja ostobának és tudatlannak nevezi. Most vége. Megkönnyebbültem. Igyunk és gondolkodjunk.

 

Egyedül ültem a pult előtti bárszéken, és megpróbáltam rendezni a gondolataimat. Négy óra volt. Amoun-Kah-Zailat az imént hagyott itt, és ment vissza az övéihez, hogy felkészítse őket a pergoliai invázió ellen. A pincér kíváncsian nézett rám.

– Üdv neked, Oscar Vincent, hűtlen Párizsi! – szólalt meg egy csípős hang latinul. Megfordultam, Djing-Djong doktor állt előttem. Már nem csodálkoztam.

– Foglalj helyet – mondtam neki. – Bizonyára bejelented, hogy több hónapot töltöttél Badariban. Ez már nem lep meg. Remélem, hogy megbocsátottál azért, mert segítettem ősünknek, hogy kijátsszon téged. Magasrendű szellemed nem sértődhet meg ilyen gyerekességtől. De miféle bizarr holmit vettél magadra?

Utóbbi szavaim arra a harsány színekben pompázó anyagra utaltak, amelybe a kis doktor burkolódzott.

– Ez a badariak egyetlen öltözéke. Amint rájöttél, hosszabb időt töltöttem abban a korban, és most visszatérek hazámba. Egy feltétellel megbocsátom ostobaságod. Párizsi... De előbb kínálj meg egy szíverősítővel, mert az utazás elfárasztott, és szomorú a lelkem. Az imént Amoun-Kah-Zailat saját szájából hallottam, hogy a nyomorult leszúrt engem Pergoliában, és nem nyugszom bele szívesen, hogy meg kell majd élnem ezt az eseményt.

Hosszan ivott, majd folytatta:

– Szükségem van a segítségedre. Tervem a következő. Amoun azt hiszi, hogy ismeri, de nem tud mindent... Közbevetőleg, már semmiről sem tud, hiszen meghalt... Visszaindulásom előtt sikerült megszabadulnom tőle...

– Lássuk csak... – dadogtam. – De hiszen ő fog téged megölni Pergoliában!

– Épp ezért előztem meg őt. Amikor bejelentette a halálomat, az agyamat elöntötte a vér, és nem tudtam uralkodni magamon. Felkaptam egy közelben heverő kalapácsot, és betörtem a fejét. De nem ez a lényeges. Én...

A fejemet két kezem közé fogtam.

– Bocsáss meg – könyörögtem –, de amikor egy órával ezelőtt itt járt, tudnia kellett volna, hogy... a halálába fut. Márpedig erről semmit nem mondott.

– Egyáltalán nem így van. Ez az esemény a jövőjében volt, ugyanúgy, mint a tiédben. Én most már tudom, és esetleg megmondhatnám neki Pergoliában, de érzem, hogy nem fogom megtenni.

– Á! – mondtam, mivel barátom halálhíre megzavart.

– Ne beszéljünk többet arról a bolondról. Csak azt kívánom, hogy az ő és az én halálom örökre megszabadítson a jelenlététől. De sajnos, ez nem lehetséges.

– Nem lehetséges...

– Gondolkozz! Nem; fejezzük be a fecsegést. Hallgasd meg a tervemet: először is tudd meg, hogy bizonyos kísérleteket végeztem a badari korban. A pergoliai nép legkülönb hímjeitől gyűjtött spermát hoztam magammal. Kiválasztottam néhány nőstényt, akiket sikerült megtermékenyítenem. Az eredmény minden várakozásomat felülmúlta, a pergoliai férfitól és badari nőtől származó gyerekek csodálatos felépítésűek, és külön legesen intelligensnek tűnnek. Lehetőség nyílik egy felsőbbrendű faj létrehozására...

– Bocsánat, mennyi ideig maradtál Badariban?

– Tizenkét évet töltöttem ott... Tehát, amint mondtam, a keresztezési kísérletek tökéletes sikerrel jártak. Különben nem szorítkoztam csupán a mesterséges megtermékenyítésre; ugyanilyen sikerrel cselekedtem a saját számlámra. Mondtam már, hogy a badari nők nagyon kellemesek? De ez részletkérdés... Egy nagyvonalú tervet dolgoztam ki. Tudom, hogy kedves Pergoliám legnagyobb átka a túlnépesedés; nos hát, próbáld megérteni: honfitársaim fölöslegét az időben fogom utaztatni. Elviszem őket Badariba. Ott majd letelepszenek, szaporodnak, keverednek a bennszülöttekkel. Velünk született értékeink, nagyobb létszámunk eredményeképpen a badari nép fokozatosan elgyengül, elsorvad, eltűnik. Csak az isteni pergoliai faj marad fenn... és leszármazottaik húszezer évvel később ÚJRAALKOTJÁK a pergoliai fajt. És akkor mi történik majd? Erre nem is merek gondolni. Ezek az utak a visszájára fordított időben szokatlan helyzeteket teremtenek... valószínűleg változtatnunk kell gondolkodásunk bevett formáin... de ez még mind semmi! A mai napig készülékeink hatósugara még csak húszezer évre korlátozódik. Gondold el, mi lesz, ha még távolabb jutunk el az időben! Elérni azt a kort, amikor a Földön megjelent az élet! Kijavítani, igen, kijavítani a természet tévedéseit! Igen, barátom, ez így lesz, tehát így volt. A pergoliai saját képének formálója. Zsenialitása tette olyanná a világot, amilyen. Mi leszünk FORRÁSAI MINDANNAK, AMI MEGSZÜLETETT. Ez a tudomány legszebb diadala. De térjünk vissza a badariakhoz...

Gyorsan kell cselekedni. Az átkozott Amoun, halála ellenére, még képes arra, hogy kellemetlenkedjék. Amilyen gyorsan csak lehet, hazatérek. Halálom előtt még lesz annyi időm, hogy kollégáimnak kiadjam az utasításaimat. Azonnal elküldünk egy előőrsöt a terület elfoglalására. Ehhez van rád szükségem. Nyugodj meg, pillanatnyilag nincs szó egy egész hadseregről. Badari lakosainak lélekszáma nem haladja meg a tízezret. Ahhoz, hogy legyőzzük és rabszolgává tegyük őket, elég a híres halálsugarunkkal felfegyverzett ötven pergoliai. Ötven jól felfegyverzett katona. A te évszázadodban állnak majd meg útközben. Fogadod őket. Adsz nekik ételt és italt, hogy harcképességük a legmagasabb nívón maradhasson. Ez minden, amit tőled kérek.

– De hát – vetettem ellen – hogy várhatod el egy magamfajta szegény könyvárustól, hogy egy egész csapatot vendégül lásson?

– Ez a te ügyed. Ha visszautasítod, jól vigyázz! El sem tudod képzelni, párizsi, hogy egy huszadik századbeli élet milyen keveset számít annak, aki nyolcezer évvel ezelőtt meggyilkolt valakit, és tizenegyezer év múlva az áldozata saját kezűleg fog vele végezni...

Szorult helyzetbe kerültem. Mi mást tehetünk az erőszakkal szemben, mint hogy meghajlunk előtte? Ezt tettem én is, habár szegény Amoun emléke kínossá tette számomra a megalkuvást.

– Legalább jelöld meg a pontos dátumot, amikor fogdmegjeid ideérkeznek – mondtam.

– Már itt is vannak – jelentette be Djing-Djong doktor.

Hullócsillagok esője törte át a kocsma mennyezetét. Ötven kopasz, fekete trikós pergoliai vált szemem előtt anyagi valósággá. Tele lett velük a helyiség. Az utoljára érkezettek nem találván máshol helyet, a pultra ültek.

– Itt vannak – folytatta Djing-Djong. – Minthogy bizonyos akartam lenni afelől, hogy nem árulsz el, a jelent választottam ki érkezésük pillanatául. Rendelj mindenkinek italt. Nagy zavarban voltam. Az éjszaka kifizetett számlák többé-kevésbé kiürítették a pénztárcámat. Vakmerő elhatározással pezsgőt rendeltem mindenki számára. A pincér, aki érzéketlenül fogadta az érkező csapatot, kezdte sorba rakni a poharakat. Djing-Djong elkapott egy üveget, és egyetlen hajtásra kiitta; ezután közvetlenné vált.

– Végül is nem vagy te rossz fiú, párizsi. Szívesen emlékeztem vissza rád és az országodra is. De itt az ideje, hogy elváljunk, elő kell készítenem az itt látható katonák ideindulását, és szembe kell néznem a tőrrel. Éljen Pergolia! Isten veled!

Elrepült a születő hajnalban, magamra hagyott ötven alacsony, vékony karú, vékony lábú, vigyorgó pergoliaival. Nem tudtam, mit tegyek. A pincér megnyálazta piszkos ceruzáját, és a számlát írta. Kiürítettem poharam, és az istenekhez fohászkodtam. Újra hullócsillagok fénye szelte át az eget. Eltakartam az arcom, megértettem, hogy soha nem hallott események elébe nézünk.

Kinyitottam a szemem. Ott volt ötven badari; ötven hatalmas termetű, aranyosan csillogó bőrű fickó állta el a bejáratot. Élénk színű, pompás leplet viselő, sűrű szemöldökű, kihívó orrú főnökük, Amoun-Kah-Zailat büszkébben, mint valaha, ott állt mellettem.

– Ne félj, barátom – mondta. – A badari bölcsesség éber. Eljött a harc ideje.

– Téged is halottnak hittelek – mormogtam.

– Az voltam. Amint látom, Djing-Djong elmesélte neked a kalandot; de ezt hallgasd meg: néhány perccel azután, hogy az az áruló betörte a koponyámat, egyik tanítványomban megfogant egy kísérlet ötlete. Az egyik időutazó készüléket automatikus indító- és állítóberendezéssel szerelte föl, és a még langyos kezembe rakta. A készülék nagyon rövid útra volt beállítva a múlt felé. A kísérlet sikerült, élve és virulva Badariba érkeztem tizenöt nappal korábban. A két hét elég volt arra, hogy mindent előkészítsek. Kitaláltam, hogy a pergoliai sereg nálad fog megállni. Felszereltem ellenük néhány badarit, és itt vagyunk. Nagy csata lesz a korszakodban.

Ezekből a szavakból végre megértettem, mi lesz a vége az egésznek, és elkeseredésemből bátorságot merítve, védekezni kezdtem.

– Ó, fékezhetetlen badari – kiáltottam fel –, akit még a halál sem tud megállítani, ez a gyilkos harc valóban csak itt törhet ki, itt, ahol most éppen béke van, és ahol a tökéletesedés útján járunk? Te magad mondtad, hogy ezt a korszakot és ezt a helyet kellemesnek találod, és hogy még nem fürkészted ki bölcsességünket. Engedd meg, hogy feltárjam előtted néhány vonását azért, hogy eltérítselek szándékodtól.

Évszázadunk a tudományban jeleskedik. A „fizikában” például nemrégiben bizonyítottuk be, hogy az eddig lefektetett törvények tévesek; sőt hogy „nem törvények” is léteznek, és hogy a világegyetemben minden a véletlenen múlik. Nem tudunk anyagot létrehozni, de azt megtanultuk, hogyan kell szétrombolni.

A matematikának nevezett tudományban sikerült meghatározást adnunk a meghatározhatatlannak, éppen meghatározhatatlan tulajdonságára építve, ami átlagon felüli találékonyságunkat bizonyítja.

Ami az erkölcsöt illeti, hosszú fejlődés után elértünk odáig, hogy elismerjük: a szaporodásunkat biztosító nemzési folyamat önmagában véve nem teljesen erkölcstelen és nem elitélendő, ami bizonyítja, hogy merészségünk felér bölcsességünkkel. Ennél is jobb, és ebből képet alkothatsz magadnak a logikánkról, hogy egyforma hevességgel állítottuk eleinte azt, hogy a jó valóban jó, azután pedig, hogy rossz. Ha létezik a Földön vagy az egekben egy másik szemlélet, nyugodt lehetsz, Amoun-Kah-Zailat, hogy nem fogjuk elereszteni a fülünk mellett, és egyszer majd azt is védeni fogjuk.

Talán a metafizika fejezete az, ahol kutatásainkat a legkirobbanóbb sikerek koronázták. Miután felismertük, hogy az Isten és a világ egyaránt felfoghatatlanok, körülbelül minden elméletileg lehetséges szisztémát felállítottunk a két fogalom tulajdonságainak egységesítésére. Csak arra van időm, hogy röviden felsoroljam: először azt állítottuk, hogy Isten teremtette a világot, majd azt, hogy a világ önmagát teremtette meg; majd pedig, hogy ez a két érthetetlen dolog eggyé olvadt; azután azt, hogy vagy az egyik, sem a másik létezik csak; később azt, hogy sem az egyik, sem a másik nem létezik; végül, történelmünk legmerészebb intellektuális erőfeszítésének eredményeképpen elképzeltünk egy világot, amely istent teremt. Zseniálisak vagyunk, hallod, zseniálisak, hogy olyan tényezőket kombináltunk, amelyek felfoghatatlanok a számunkra.

Sok más területen is nagynak mutatkoztunk. Például az irodalomban... Sajnos, látom, nincs elég időm arra, hogy minden jó tulajdonságunkról beszéljek neked. De sírva kérlek, hagyd, hogy sorsunk békében teljesedjék be, vívd meg csatádat néhány évszázaddal később.

Saját érdemeink felidézése annyira meghatott, hogy zokogva fejeztem be mondanivalómat. De badari barátom türelmetlenül hallgatott, majd megszólalt:

– Lehetetlen, fiam – mondta –, ez a harc, amiért panaszkodsz, a te korodban játszódik le. Büszkének kéne lenned, hogy átélheted ezt a hőskölteményt, mely az idő végtelen folyamában csak önmagához hasonlítható... Fölösleges mondanom, hogy csapataim különleges kiképzésben részesültek. Egyik emberem előtt sem titok az időben való helyváltoztatás művészete, hogy megismerhessék az ellenség rejtett gondolatait, és felderítsék végbevitt akcióikat. De mindezt a saját szemeddel is látod majd.

– Ütött az óra, badariak! – folytatta harsány hangon, csapata felé fordulva. – Előre a térben és az időben!

Szavaira harsány kiáltás felelt, amelyre a pergoliaiak csataüvöltése válaszolt, és Djing-Djong vihogása, aki nem tudom, milyen csoda folytán visszajött. Megkezdődött a harc előttem és a pincér előtt, aki zavartalanul rótta tovább egymás mellé a számokat.

Elképzelhetetlen kavarodás támadt. Hullócsillagok felhője vett körül, mely időről időre különböző korok ruháiba öltözött harcosokká változott. Megértettem, hogy a harcosok ellenfelük megtévesztésére hol a múltba, hol a jövőbe cselezték magukat.

Láttam, amint az összes badari egyszerre eltűnt, majd medvebőrbe bújva, kőbaltákkal felfegyverkezve tért vissza. Valószínűleg valami hibát követtek el, és túlságosan messze távoztak a múltba. A pergoliaiak ezt látván tűzijátékként elenyésztek, majd hosszú dárdákkal felfegyverkezve, feltételezésem szerint makedóniai falanx eredetű négyzetet alkotva tűntek fel újra. Akkor a badari csapat motorizált alakulattá változott.

Párbajok is kialakultak. A nemes Amoun-Kah-Zailatot görög tunikában, majd középkori lovagi öltözetben felpáncélozott csataménen láttam lovagolni. A szemem előtt jelent meg amerikai katonai egyenruhában, és változott át pólyás csecsemővé. Valószínűleg egy újabb hiba történhetett. Gyorsan eltűnt, és undorító csontváz formájában jelent meg újra. Kampós ujjaival megragadta a szőrsapkás Djing-Djongot. De ő egyetlen mozdulattal egy történelem előtti óriási majommá változott át, amelynek szemei ugyanúgy villogtak, mint a pergoliai tudósé. Amoun-Kah-Zailat erre fel porrá változott.

A kocsma küszöbét holttestek borították, majd felálltak, bizarr nyelvjárásban szidalmazták egymást, egymásba kapaszkodtak, összezsugorodtak, megnőttek, szörnyetegekké, majd magzattá, atomcsoportokká váltak. Sugarak keresztezték egymást. Rádióhullámok interferáltak. A teremben patakokban folyt a vér, majd ugyanabban a pillanatban felszáradt és eltűnt.

Láttam... de hogyan írhatnám le azt, ami leírhatatlan? Többet már nem tudtam elviselni. Megragadtam egy üveget, amely átvészelte az öldöklést, és lélegzetet sem véve ittam, hogy italba fojtsam ezeket a borzalmakat.

 

Lecsendesült a vihar. A sugarak fokozatosan kihunytak. Eltűntek a szörnyek. A terem kihalt és szomorú lett. A néma pincér felsöpörte az üvegcserepeket. A harcosok elrepültek. Egyedül Amoun-Kah-Zailat barátom ült mellettem. Ezt mondta:

– Tölts, fiam, kemény csatánk volt. Ráadásul gondolataim a legnagyobb mértékben összezavarodtak. Az ellenség szétszóródott az időben; az én katonáim is. Ami engem illet, azt hiszem, legalább tizenkétszer megöltek, de voltam olyan ügyes, hogy negyven különböző évszázadban kiloccsantottam Djing-Djong agyát. De mindez ne akadályozzon meg bennünket abban, hogy jó borodat élvezzük.

– És az eredmény? – kérdeztem remegve.

– Ó! – mondta zavartan. – Ez kényes ügy. Még nem merek véleményt mondani. Hirtelen fáradtnak, öregnek, kiábrándultnak látszott. Megváltozott a külseje. Arckifejezése elvesztette büszkeségét, tartása nemességét.

– Figyelj – szólalt meg újra lassan. – Kezdem érteni, hogy mi az igazság. Ismered Djing-Djong tervét, hogy a pergoliai népesség egy részét Badariba áttelepítse. Nos hát, az előőrsöt megállítottuk, de a csapatok zöme egy korábbi korszakot választott az áttelepülésre. Badarit már jóval az én létezésem előtt elfoglalták ezek a lények, akiket már nem merek nyomorultaknak nevezni.

Rövid csend lett. Nem álmodtam. A szemem láttára zsugorodott össze. Megöregedett. Bőre megráncosodott. Milyen utolsó csodának leszek a tanúja? Vajon megőrültem? Vagy valahol már láttam ezeket a vékony ajkakat, ezeket a gonosz, ravaszságtól csillogó szemeket, ezt a sátáni mosolyt?... Folytatta:

– Djing-Djong terve tehát sikerülni fog, sikerült; és akkor az történt, amit egy éles elme előre láthatott volna, de amit még nem tudok teljesen felfogni ebben a zavaros állapotban, amelybe ezek az események vetettek.

A badari faj eltűnt; a pergoliai faj foglalta el a helyét. Térdelj le, párizsi, a létezés fantasztikus titka előtt! A pergoliaiak badaríakká váltak, de a történelem folyamán a badariak visszaváltoztak pergoliaiakká. Tehát egyszerre az őseink, mi magunk és a leszármazottaink; mi az ő őseik és unokáik vagyunk. Abszolút kölcsönösség, tehát azonosság áll fenn. Ők Ml vagyunk, és mi, akik Badariban kibontakoztunk – ŐK.

Az általad látott mindkét csoport egyazon valóság különböző oldalát képviselte. Mindegyik harcos ÖNMAGA ellen harcolt, és én, Amoun-Kah-Zailat nem vagyok más, mint Djing-Djong, a pergoliai tudós. Önmagamat fogom nemzeni a jövőben, és a múltban újjászületek...

Az átalakulás befejeződött. Djing-Djong iszogatott mellettem. Megszédültem. Az események megzavarták értelmemet, tönkretették az idegeimet.

Kijöttem a kocsmából. A felkelő nap sápadt fénybe borította a Montparnasse öreg negyedét, ahol eddig oly nyugodtan éltem. Djing-Djong gúnyosan vihogva követett, tudván tudva, hogy mi fog történni. Tovább nem tudtam elviselni a jelenlétét. Mindenképpen meg kellett szabadulnom ettől a lázálomtól.

A lábam előtt, a csatornában észrevettem egy fehéres, ellipszis alakú tárgyat. Az egyik harcos elvesztette a készülékét. Felvettem, és kíváncsian megvizsgáltam. Két gomb vonta magára a figyelmemet. A pergoliai tudós meglepő szívélyességgel megmagyarázta, hogy az egyik az indulásra, a másik a megállásra szolgál.

– Ez a készülék a múlt felé van beállítva – mondta biztatóan. – Próbáld ki. Csak egy egész kis utazást. Nyomd meg az első gombot, és majdnem ugyanakkor a másodikat. Csak néhány órával korábbi időpontra fogsz visszaérkezni. Nem nehéz.

Oly nagy volt a menekülési vágyam, hogy nem gondolkodtam. Nem tűnt fel, hogy a tudós kedveskedő szívélyessége milyen álnok gondolatot takar. Behunytam a szemem, és csak a végzetes mozdulat megtétele után átkoztam el az isteneket és az embereket.

Erős rázkódást éreztem. Émelygés lett rajtam úrrá. Csillagok suhantak el a szemem előtt, majd egy erős lökés után újra a Földön voltam.

És abban a pillanatban mindent megértettem. A világ tizenkét órát fiatalodott. Előző nap este volt, és én a kaland kezdete előtti szellemi állapotban voltam. Újra végig kell éljem ezt a pokoli éjszakát, és mivel minden részletét újra fogom élni, SZÜKSÉGKÉPPEN HAJNALBAN MAJD FELVESZEM A KÉSZÜLÉKET, ÉS MEGNYOMOM A GOMBOT. Akkor majd visszatérek a múltba, és újra átélem ezt az éjszakát... újra és újra, örökké.

Egyetlen kis mozdulatom hozzáláncolt az idő végzetes körforgásához...

Kinyitottam a szemem, és körülnéztem.

 

A La Coupole teraszán üldögéltem. Mint a nyári hónapok alatt általában, hideg sört iszogatva nézegettem a járókelőket. Mint mindennap, ugyanebben az órában, egy nyitott újság volt előttem, és időnként, ha a járókelők látványa elfárasztott, olvastam néhány sort.

Úgy gondoltam, hogy nem is állnak rosszul a dolgok.

Ez volt az a pillanat, amikor a badari belépett az életembe...

 

Egy elmés megfigyelő azt az ellenvetést teheti, ha számomra az események mindannyiszor pontosan ugyanúgy kezdődnek újra, akkor az elbeszélés folyamán előre tudnom kell az egymást követő mozzanatokat. Valóban ez a helyzet. Ennek a körforgásnak, amelyben örök idők óta és az örökkévalóságig élek, semmilyen részlete nem ismeretlen előttem. Hogy előre nem árulom el, az azért van, hogy az érdeklődést fenntartsam az olvasóban... Különben valahol, ugyebár, el kellett kezdenem a történetet? – O. V.

 

(Galaktika 44. Mónos Attila fordítása)