A KÍGYÓ KUDARCA

---

1

A bolygó, ahol ez a hallatlan esemény történt, tagja a mi világunk egy igen távoli csillagrendszerének. A történet épp akkor játszódik, amikor a mezők már magot hozó növényeket és a fák pompás gyümölcsöket érlelnek.

A fákat és ligeteket mindenféle madár és vad népesíti be. Az ég vizétől nemrég elvált tengelyekben pedig változatos formájú halak siklanak nagy bőségben.

Egy erdő mélyén, ahol kusza liánok még őrzik az alig elmúlt káosz némi nyomát, néhány napja egy nagy kiterjedésű, de arányaiban tökéletes kert bukkant fel. A zöld gyep, a csodálatosan illatozó virágmezők és a fák ezerszínű lombozata híven tükrözik alkotójuk művészi ízlését és képességeit.

Az örömöknek e helyén egy fiatal és tökéletes szépségű nő sétál. Meztelen, és nem tud róla.

Lassan megy, kissé még bizonytalan léptekkel; táguló orrcimpája élvezettel szívja be a körülötte lengedező illatokat. Bársonyos simaságú csillogó kavicsösvényen halad, amely puha a lábnak, mint a finom homok. Az út egy kanyarulatához érve megfordul, és a földön, nem messze tőle, egy elnyúló emberi alakon pihen meg a tekintete. Mikor meglátja a fa árnyékában heverő társát, elmosolyodik. Gyakran mosolyodik el. Ebben a kertben az élet minden megnyilvánulása felderíti arcvonásait.

A férfi nem látja e mosolyt, mert alszik, boldog ártatlanságban ég felé fordítja arcát. Meztelen, és ő sem tud róla.

Az asszony egy pillanatig habozik: hívja vagy ne hívja társát sétálni. De nem szólítja, és csendben folytatja útját. Bár szívesen járja társa oldalán az ösvényeket: a jelenlététől, a hozzásimult csípőjétől, derekát átfonó izmos karjától szelíden elbódul, de ízleli már a magány varázsát is ebben a kertben, ahol számára minden újdonság, talán mert így egyedül mélyebben átjárja a gyönyör, minden élő-buja hajtás, fű, fa, virág láttán.

A kertet átszelő folyóhoz ér, és egy ideig homokos partját követi. Ott áll meg, ahol a folyó négy ágra szakadva elhagyja ezt a területet. Fellép egy kőre, hogy jobban szemügyre vegye az áramló, csillogó vizet, amely elvész az erdő ismeretlenjében. Mosolyog; szeme hasonlóan csillog, mint a folyó vize.

Percekig így marad, szinte álomba merülve, majd elindul ismét. De nemsokára másik útra tér, amely lassan kanyarodva visszavezet a facsoporthoz, ahol társával lakóhelyet választottak. Ügy határoz, hogy meghosszabbítja az egyedüllét perceit. Talán ettől – érzi zavarosan – nagyobb lesz az öröm, ha majd újra rátalál társára.

Az ösvényen körülbelül a kert közepéig jut.

Ez itt a gyümölcsös. Ezt is, mint a kert más részeit, biztos művészettel szerkesztették és alkották meg, az érzékek ártatlan kielégülésére. Selymes pázsitján, amely olyan egyenletes, mint a szőnyeg – bár sohasem nyírták fák magasodnak szétszórtan, fajtáik minden változatában. Az árnyas lombot a gazdagon termő piros héjú gyümölcs, amelyből még nem laktak jól soha, csillagos égbolttá változtatja; lakoma a szemnek, mindaddig míg a zamatos gyümölcsök a fiatal bolygó minden illatát magukbh nem sűrítve, finom táplálékul nem szolgálnak, amivel aztán betelni sohasem lehet majd.

A gyümölcsös felépítésének van néhány különös vonása is, köztük az, hogy ennél az alkotója a geometriára ügyelt. A pázsit nagy kiterjedésű, de pontos ellipszis alakú. A kerületén erdőt alkotnak a sűrűn növekedő fák, a belseje felé, a nagytengely irányában pedig fokozatosan ritkulnak. így aztán a középpont közelében a térség teljesen szabad. Itt csak két fa áll, két különálló magas fa, lombozatuk dúsabb, gyümölcsük élénkebb színű, mint a többinek.

Ez a két szimmetrikusan ültetett fa az ellipszis egy-egy fókuszában magasodik. A középpontban pedig egy olyan szökőkút működik, melynek vize csodálatosképpen kiapadhatatlan.

A vízsugár az ég felé emelkedik, és apró cseppekben hull vissza a gyümölcsösre, sőt termékenyítő permete eljut a kert legszéléig is, a virágokra, növényekre és gyümölcsökre.

Az asszony újabb pihenőt tart a gyepszőnyeg szélén. A csodálatos forrás szivárványra vízsugarának játékát szemléli a magasban. Amikor mellét a finom permet alá tartja, mosolyog. Aztán a fák közt kanyargó ösvények egyikén belép a gyümölcsösbe.

Az ágak szinte a földig hajolnak. Itt mindent úgy terveztek, hogy ne kelljen vesződni semmivel sem. A legszebb gyümölcsök kéznyújtásnyira vannak tőle, de az asszony nem nyúl értük.

Mélyebben hatol a gyümölcsösbe, átvág az első fák sűrűjén, egy gyérebb ligeten, és csak az ellipszis közepe táján áll meg, nem messze a bűvös kúttól, a többitől különböző és különálló két fa egyikénél, amelynek gyümölcseit napfény aranyozza be. Lábujjhegyre kell emelkednie, hogy elérje a legmagasabb ágakat, de ez a jelentéktelen erőfeszítés, vágya kielégülésének forrása, a homlokot is szárazon hagyja. Leszakít egy gyümölcsöt, végighúzza ujját a héj gyönge hamván, és bő levű húsába harap.

– Asszony!

Az asszony meglepődik, és először az ég felé néz. Csak egy hangot ismer ebben a kertben a társáén kívül, és az a hang mindig felülről jön.

– Asszony, itt vagyok! Vesd tekinteted a földre!

Engedelmeskedik, és a szökőkút szivárványfátylán keresztül, a másik fókuszt elfoglaló fa lábánál, észrevesz egy kígyót. Az asszony átmegy a bűvös szivárványon, odalép a kígyóhoz, fölé hajol és rámosolyog:

– Mit akarsz?

Csöppet sem csodálkozik, hogy állatot hall beszélni. Igazán semmilyen csoda nem lepheti meg ezen a helyen, hisz naponta számtalan tárul elé.

– Miért nem eszel ennek a fának a gyümölcséből? Ezek a legjobbak.

Az asszony azt feleli:

– A társam és én a kert minden gyümölcséből eszünk, kivéve e fáéból, mert ez a fa a jó és a rossz tudásának a fája. Az Úr azt rendelte nekünk, hogy egy szemet se együnk belőle. Meghalunk, ha nem engedelmeskedünk neki.

A kígyó fáradt és monoton hangon felel neki, elismétli a számtalanszor hallott tanítást: „Bizonyosan nem haltok meg; de tudja az Úristen, hogy mihelyt esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lésztek, mint az Isten: a jó és rossz tudói.”

Kitekeredik tehát, és visszahúzódni készül, nem törődve a jól ismert folytatással. De az asszony a szökőkút túloldalára mutat, arra a fára, amelyet az imént hagyott ott, és ezeket a meglepő szavakat mondja:

– Mindennap eszem a többi fa gyümölcséből, és különösen abból ott, amely az élet fája, de semmi sem bírhat arra, hogy ennek a gyümölcséből egyek, amely a jó és a rossz tudásának a fája.

Ezekre a szavakra a kígyó megfeszült testtel megáll:

– Valószínűleg félreértettétek... – kezdi.

De az asszony magatartása nem hagy kétséget megmásíthatatlan elhatározása felől. A kígyó még egy jó darabig ott marad, de nem szólal meg. A világmindenség hárommilliárd bolygóján eljátszotta már ezt a szerepet, és ez az első eset, hogy ilyen választ kap.

Az elbizonytalanodott, megalázott és dühös kígyó megpróbálja eltitkolni nyugtalanságát, és meggyőződéssel kísérletezik, olyan szelíd és álnok hangon, amire csak képes.

– Bizonyos, hogy tévedsz. Nézd ezt a sötéten pirosló gyümölcsöt! Ismersz-e kellemesebbet, étvágygerjesztőbbet ennek a látványánál? Márpedig tanúsíthatom, hogy a szem élvezete semmi ahhoz a boldogsághoz képest, amely akkor vár rád, ha megízleled. A húsának zamatja utolérhetetlen égen és földön. Csak egy harapás, és a legnagyobb gyönyör árad szét ereidben. Nem hiszel nekem? Figyelj hát!

A kígyó leszakított egy gyümölcsöt, és egyszerre lenyelte, majd rögtön vad rángatózásba kezdett a földön, hogy vonagló teste a végletes gyönyör látszatát keltse. Az asszony még mindig mosolygott, de közönnyel nézte.

– Érdekes vagy – mondta – de nem tudsz kísértésbe vinni, mert nem ettem a gyümölcsből, és nem ismerem a jót, és így azt sem, amit te boldogságnak, élvezetnek, gyönyörnek nevezel.

A kígyó haragra lobbanva e választól, nem fékezte már dühét. – Ha nem eszel a gyümölcsből, beléd harapok, és az nagyon rossz lesz neked.

– Rossz? Mivel nem ettem a gyümölcsből, most sem tudom, hogy miről beszélsz. Szavaidnak nincs semmi értelme. Nem fogsz megkísérteni.

– Meghalsz – hörögte a kígyó, végsőkig elkeseredve.

– Nem halok meg – felelte az asszony makacsul – mert ettem az élet fájának gyümölcséből, és ezzel elnyertem az örök életet. De te mindjárt meghalsz, mert ettél a tiltott gyümölcsből.

Egy erős ágat ragadott, és egyetlen ütéssel összetörte a kígyó gerincét. Kíváncsian szemlélte vergődését, egészen addig, míg a halál nem végzett vele. Aztán még egyszer elmosolyodott:

– Láthatod, hogy igazam volt – mondta.

S gyorsan elment az átkozott fától, vigyázva, hogy még csak hozzá se érjen, ahogyan az Úr parancsolta.

Az asszony folytatta sétáját, és nem gondolt többet az esettel, gyorsan elfelejtette .Elhagyta a gyümölcsöst, és ösztönözve az öntudatlan vágytól, hogy társával találkozzon, meggyorsította lépteit.

A sarjerdőt, amelyen áthaladt, élénkvörös, tüskétlen virágok borították. Meg sem állt, úgy szakított le egy szálat, és nézegette, aztán, hirtelen ötlettel, minthogy könnyű szellő szállt a kerten át, leszedte a finom szirmokat, és szélnek eresztette, kíváncsian, hogy lássa, hogyan libegnek-szállnak erre-arra a fuvallatban. Ebben a pillanatban a feje körül egy tűzpiros pillangó kezdett röpködni, és leszállt a karjára.

Az asszony megfogta, bámulta egy ideig, majd egyenként kitépte szárnyait, és a levegőbe szórta, mint előbb a szirmokat. Mivel nem tudta, hogy mi a jó és mi a rossz, továbbra is csak egyre mosolygott a színes számyfoszlányok és az ujja közt vonagló megcsonkított test láttán.

Mikor kiért a sűrűből, egy fa mellett egy farkast vett észre, amely a szájában egy bárányt tartott, és épp a torkát készült átharapni. Melléjük lépve az asszony lehajolt, és ugyanolyan mosolygós pillantást vetett a vad kegyetlenségtől csillogó szemére, mint az áldozat megtört, könyörgő tekintetére. Mihelyt a farkas, a jelenlététől megriadván, engedett szorításán, a bárány félholtan, utolsó ösztönével szökni próbált. Az asszony megfogta, és visszarakta a hóhérja szájába, mire a vad megnyugodva, egyetlen roppantással átharapta a bárány torkát. Az asszony ezután megsimogatta a farkas hátát, majd megállt, hogy ugyanazzal az ártatlan kézzel az áldozat puha és meleg gyapját is megsimogassa. Gonoszság nélkül tette mindezt, egyre mélyebbre merülve a jó és a rossz tudásának nem ismerésében.

Később csatlakozott társához; eszébe jutott a kígyóval való találkozása, és elmesélte neki a történteket. A férfi csöndben hallgatta, és konkoly arccal helyeselt. Miközben együtt örültek pnnak, hogy az asszony ellenállt a kísértésnek, és engedelmeskedett az Úr parancsainak, a szellő, amely a kertben fújdogált, egyszerre felerősödött, és az ő hangját hallották:

– Ember, asszony, hol vagytok?

– Itt vagyunk – felelték mindketten. – Itt vagyunk előtted. Hallottuk hangodat, és idefutottunk, készen rá, hogy szolgáljunk téged.

Az Úristen egy ideig elbizonytalanodva hallgatott, éppúgy, mint a kígyó, de határoznia kellett, mert a férfi és az asszony itt álltak előtte; nem is gondoltak rá, hogy elrejtőzzenek, pedig meztelenek voltak, de nem tudtak róla. Amikor végre beszélni kezdett, árnyalatnyi bosszúság érzett a hangján.

– Tehát nem ettetek a gyümölcsből, amit tiltottam tőletek?

– Nem, Uram – válaszolta az asszony örök mosolyával. – Ettem az élet fájának gyümölcséből, ahogy megengedted, de a jó és a rossz tudás fájának gyümölcsét megérinteni is óvakodtam, noha a kígyó megkísértett, de én ellenálltam neki. Nagyon értékelem tilalmad mindenhatóságát, Uram, mert a kígyó, aki evett a tiltott gyümölcsből, a kígyó rögtön meghalt.

– A kígyó meghalt – mormolta a hang különös hangsúllyal.

– Én öltem meg, hogy megbüntessem – mondta az asszony –, eszközül szolgáltam igazságos haragodnak. Ami engem llet, továbbra is alávetem magam parancsaidnak, ártatlanul és örökké, mivel ettem az élet fájának gyümölcséből.

– Én is így fogok cselekedni, Uram – mondta a férfi, aki eddig még nem szólalt meg. – Így leszünk mi mindketten halhatatlanok, ahogy ígérted nekünk.

– Ez igaz, megígértem – mormolta a hang alig hallhatóan.

Az esti szél elnyugodott. A férfi és az aszszony egyedül maradtak, ártatlan meztelenségükben.

Az Úr lement, zaklatottan az ellentmondó gondolatoktól, és mivel nem sikerült bennük rendet teremtenie, homályos jelentésük nyomasztóan nyugtalanította. Az asszony szokatlan viselkedése megfosztotta őt a kiátkozás lehetőségétől, és a bűnnek e makacs elutasítása olyan rendellenességnek Játszott, amely felbolygathatja a világmindenség rendjét. Ebben a kellemetlen állapotban ért a gyümölcsös közepére, ahol a kígyó élettelen testének látványa megerősítette benne, hogy az asszony igazat mondott.

A kígyó halott volt, de a rossz szelleme, amely elhagyta, örökkévaló. Abban a pillanatban, mikor az Úr megjelent, ez a végképp kimerült szellem, az előző anyagi formájának teteme mellett, épp keserű könnyekkel siratta megaláztatását, és csak úgy ontotta magából a gyűlölködő szavakat:

– Átkozott legyen e bolygó asszonya! Átkozott a bolygó is! – nyögte a Démon. – Átkozott legyen ez az elbizakodott, aki visszautasította a bűnt! Átkozott a teremtés e szörnyetege, aki megcsúfolja a bölcs törvényeket! Én hárommilliárd asszonynak nyújtottam a tiltott gyümölcsöt, hárommilliárd földön, és soha, semmikor a mai napig sosem vallottam kudarcot! Egy se volt, aki ne engedett volna a kígyó kísértésének! Erre jön ez az asszony, és összezavarja a tervet, ó, ez a nap a gyász, a szégyen napja! Nemsokára anya lesz, és én gúny tárgya leszek gyermekeinek és unokáinak, akik benépesítik majd ezt az átkozott bolygót!

Az Úristen ekkor, akit feldühített ez a siránkozás és a történtek ilyen egocentrikus szemlélete, előlépett, és félbeszakította a Démont.

– Ha csak ennyi volna – mondta nem lenne nagy baj. Te csak magadra gondolsz. Neked a világban csak másodlagos jelentőséged van, neked elég a puszta átkozódás, hogy megkönnyebbülj. Sokkal súlyosabb dologról van itt szó. A legnagyobb baj az, hogy én nem átkozhatom meg ezt az asszonyt, mivel engedelmeskedett parancsaimnak.

– Ez igaz – ismerte el a Démon kissé megnyugodva. – És most mi lesz?

– Mi lesz? Az én helyzetem sokkal rosszabb, mint a tied. Olyan zavart vagyok, hogy nem látom még világosan ennek a makacs engedelmességnek a következményeit, de érzem, hogy komolyak lehetnek. Olyan komolyak, hogy beszélnem kell a Nagy Számolóval. ő az egyetlen, aki előre látja az eseményeket Gyere, kérdezzük meg Omegát! Gyere velem, bizonyára szükségem lesz még rád!

 

2

Az eget az Úr egészen szokatlan és lázas forrongásban találta. Az örök életű teremtményeket soha semmi sem érintette közelebbről, amióta begyepesedett églakók lettek, és vissza kell menni azokhoz a távoli napokhoz, amikor az első föld kiszakadt a semmiből, hogy hasonló izgatottságra példát találjunk. Az aszszony erényes ellenállásának híre a fény sebességével terjedt, és a mennyei szellemek először hitetlenkedtek, majd mikor már nem kételkedhettek benne, csodálattal, bámulattal hallgatták, mint valami rendkívüli csodát. A dicső trombiták a mennyboltozat négy sarkán hirdették a csodatettet.

– Ellenállt a kígyónak! – harsogták a szeráfok.

– Nem engedett a kísértésnek! Nem evett a tiltott gyümölcsből! Nem követte el a bűnt! Csoda! Csoda! Csoda! – susogták a kerubinok ezrei, és nagy szárnysuhogással röpültek át a paradicsom felett.

– Csoda! – ismételték kórusban az angyali seregek. – Nem követte el a bűnt! Nem rejtőztek el a Magasságos elől! Meztelenek, és nem tudják, hogy meztelenek! Csoda! Hozsánna! Halleluja!

Az Úr megjelenése alig csillapította a kavarodást, így éneklő és suhogó díszkísérettel érkezett a Nagy Számoló elé. Alighogy az Úr tájékoztatni kezdte (mert ő volt az egyetlen, aki még nem tudott róla, nem értve a tömegek nyelvét), Omega elkomorult.

– Isten, hallgattasd el ezeket a szajkókat – mondta. – Semmit sem értenek az egész helyzetből, ami, biztosíthatlak, messze jár attól, hogy ilyen érzelemkitörést okozzon.

A rend helyreállt, és a Számoló korábbi jóslatainak védelmével kezdte, mert úgy látszott, hogy az Úr őt tartja felelősnek a mostani meglepetésért.

– Isten, amikor nagy vonalakban elém tártad a tervet a teremtmények természetéről, azokról a férfiakról és nőkről, akiket életre hívni szándékoztál, és a próbatételről, amit nekik szántál, én a szokásos pontossággal végeztem el számításaimat, és arra az eredményre jutottam, amit akkor adtam neked: a kudarc lehetősége igen kicsi, körülbelül egy a két- vagy hárommilliárdhoz. Ez a szám megnyugtatott téged. Valóban, ez szinte a bizonyossággal ért fel néhány kísérlet esetére. Csakhogy te megsokszoroztad ezeket, jóval túl azon, ami előre látható volt, így ez a hárommilliárdadik megkísértett asszony. Ilyen körülmények kozott a kudarc lehetséges volt, és tökéletesen egybeesik számításaimmal. Hozzáteszem, hogy kevéssé valószínű, hogy ez egyhamar megismétlődjék.

– Remélem is – bosszankodott az Úr. Már egy is nagyon kellemetlen az ilyen eseményből.

– Ebben igazad van – mondta a Számoló.

– Ez az eset rendkívüli zavarba hoz bennünket. Ez még komolyabb is, mintsem képzeled. Te még nem látod minden bonyodalmát. Elárulom, hogy pillanatnyilag én sem. Nos, mielőtt jósolnánk, foglaljuk össze és elemezzük az adatokat: feltételezem, hogy ezeknek a teremtményeknek is megmondtad, mint eddig: „Egyetek a kert minden gyümölcséből. Főleg az élet fájának gyümölcséből egyetek, és így örökké éltek majd; de ne egyetek a jó és a rossz tudásának fájáról, mert mihelyt arról esztek, meghaltok.”

– Ezeket mondtam – helyeselt az Úr.

– És minden várakozás ellenére az asszony és a férfi pontosan azt tették, amit előírtál nekik?

– Pontosan azt. Ez az asszony hibája. Nem láthattam előre...

– Ez nagyon lényeges kérdés – szakította félbe a Számoló. – Semmilyen kényszer nem befolyásolhatta? ... Úgy értem, teljesen szabad volt, amikor elutasította a kísértét?

– Ebben a dologban vitának nincs helye! kiáltotta az Úr hevesen. – A szabad akarat kérdése a hit rendíthetetlen pillére! Mélyreható kutatásokat és szenvedélyes vitákat okozott az égben és az összes földön, amit teremtettem. A megoldás mindenütt ugyanaz lett, és most megtámadhatatlan: az asszony teljesen szabadon követi vagy nem követi el a bűnt. Ő, aki szerencsétlenségünkre azt válaszolta, hogy nem követi el, éppen olyan szabad volt, mint a többi.

– A tények kezdenek kialakulni – jegyezte meg Omega. – Ha kitartanak az engedelmességben, akkor először: nem ismerik a jó és a rossz tudását, másodszor: halhatatlanok lesznek.

– Ez elkerülhetetlen. Nem vonhatom vissza ígéretemet...

– Ugyanez lesz a gyermekeik és azok gyermekeinek sorsai is. Mert azt is mondtad nekik: „növekedjetek és sokasodjatok”. Megkapván az utasítást, és minthogy szó sem lehet róla, hogy az asszony fájdalommal szüljön, fogadhatunk, megtalálja a módját, hogy megtegye, bűn nélkül és nagyon hamar.

– Ha a tények világosak, mi hát a következtetésed? – türelmetlenkedett az Úr.

– Szükségem van egy kis időre, hogy értelmezzem őket. Azt már előre megmondhatom, hogy a véletlen szeszélyére bízva cselekszenek majd, így mindaz, ami a többi bolygón és az égben bűnnek számít, ezen a földön tudatlanságuk és ártatlanságuk állapotának lesz a természetes következménye, anélkül hogy bármi módon megbüntethetnéd őket.

– Már elkezdték – szakította félbe a Démon. – Az asszony agyonütötte a kígyót...

– Ez semmi, de segített a farkasnak egy vérengzés elkövetésében. Azt mondom neked: a véletlen fogja irányítani kezüket, és éppúgy el lehetünk készülve kegyes cselekedetekre, mint a legnagyobb becstelenségre. Pillanatnyilag úgy látom... – Szünetet tartott egy gyors elemzés idejére, majd folytatta: – Látom a gyilkosságokat, a testvér-, apa- és... s

– Várjunk csak, várjunk csak – lépett közbe a Démon –, ez egyáltalán nem történhet meg.

– Miért?

– Mert halhatatlanok.

– Ez igaz – ismerte el némi gondolkodás után kissé bosszúsan a Számoló. – Még csak az első adatot, az ártatlanság állapotát elemeztem. És a halhatatlanság bonyolítja a kérdést... Mégis, nagyon tisztán látom, hogy olyan szörnyű pusztítást fognak véghezvinni az állatokban és növényekben, a lopásról, erőszakról, vérfertőzésről és egyéb ostobaságokról nem is beszélve, amiket te semmilyen okoskodással nem tudsz majd megakadályozni, de amit mégsem engedhetsz meg. Várható következtetésem tehát ez: nem lehet elfogadni ezt a helyzetet. Ennek véget kell vetni valahogy. Ezért az asszonynak, majd a férfinak meg kell szereznie a jó és a rossz tudását, tehát enniük kell a tiltott gyümölcsből. Az kell tehát, hogy a kígyó újra próbálkozzon megkísérlésükkel.

– Miért én? – tiltakozott a Démon.

– Te. Mert, legalábbis első látásra, te vagy a legalkalmasabb rá, hogy bűnre ösztönözzél.

– Omegának igaza van – helyeselt az Úr.

– Akkor megyek, és megpróbálom – mondta a Démon. – Azt hiszitek, hogy nekem kellemes lenne elviselni ezt a kudarcot?

– Javaslom azt is – tette hozzá a Számoló –, hogy más formát vegyél föl, ne a kígyóét. A csúszómászó állatokban nincs semmi, ami el tud csábítani egy emberi teremtményt. Szinte meglepő, hogy máskor azzal a külsővel olyan gyorsan sikerült neked. Csak úgy lehetett, hogy az eddigi asszonyok nagyon is hajlamosak voltak a bűnbeesésre. Ennek az asszonynak más a természete. Vedd elő a képzelőtehetségedet!

– így cselekedj – mondta az Úr. – Úgy csináld, hogy valahogy sikerüljön, mert Omega valóban meggyőzött róla, hogy a bűnnek meg kell történnie.

 

3

A Démon ekként cselekedett, és fontolóra véve a tanácsokat, elhatározta, hogy csodálatos tollú páva képében jelenik meg az asszony előtt. Semmi sem vetekedhetett díszes tollazatával. Aranykarikába zárt bűvös szeméhez semmi sem volt hasonlítható, amikor a tiltott fánál megjelent, amelyhez – győzelme színhelyéhez – az asszony néhány nap múlva visszatért.

A Démon még elmésebb fogást eszelt ki elcsábítására. Gyengén zihálni kezdett, színlelve, hogy megsebesült, miközben a sérült nyakáról gyöngyöző vércseppek vörös foltokkal tarkították ezerszínű tollazatát. Remegő torkán fájdalmas panasz tört ki, amivel magára vonta az asszony figyelmét. Amikor az a közelébe ért, szavaival még az ösvény kavicsaiban is szánalmat keltett:

– Asszony, nem akarsz segíteni rajtam?

Egy hegyes faág átszúrta a nyakamat. Nézd, milyen állapotban vagyok! Mindjárt meghalok!

– Mit tehetek érted?

– Egy apróságot. Semmilyen erőfeszítést nem kíván tőled: harapj bele e fa gyümölcsébe, a húsát morzsold szét a fogaddal, és a levét csepegtesd a sebemre, mert ezt nem tudom egyedül megtenni. Csodálatos hatású gyümölcs ez, meggyógyít minden bajt. Ismerem. Több állat használta iriár ezt az orvosságot, és meggyógyultak tőle.

Még a Számoló javasolta ezt az ötletet. Az égben elég hosszú vitára adott okot, de némi tartózkodás után az Úr végét vetette, elfogadva azt, hogy ha az asszony egyetlen cseppet sem nyel le a tiltott léből, és a húsának minden darabját ki is köpi, a gyümölcsbe harapás tényét az engedetlenség – tehát a bűn – elegendő megnyilvánulásának lehet tekinteni.

De mindez kevés volt hozzá, hogy legyőzze az asszonyt, aki továbbra is makacsul őrizte ártatlanságát.

– Tévedsz – felelte az asszony. – A megsebesült állatok nem gyógyulhattak meg ettől a gyümölcstől: ez halált okoz. összetéveszted azzal a fával ott, a szökőkút túlsó oldalán. Az adja az életet. Ha annak a levét csöpögtetem a sebedre, akkor biztos nem halsz meg.

A páva tiltakozása ellenére úgy tett, ahogy mondta, és alighogy orvosolta, csoda történt: elállt a vérzés, és a sebnek semmi nyoma nem maradt. A Démon szemmel láthatóan visszanyerte egészségét, és hogy csele ki ne derüljön, nem maradt más lehetősége, mint hogy elismerje tévedését, és köszönetét mondjon, mielőtt az erdőbe futna, hogy mérgét elrejtse.

– Most már látod, hogy igazam volt – mondta még az asszony, a felszálló pávára nézve.

A Démon más cselekkel is próbálkozott: sorra felvette a földön és a fákon élő legkecsesebb állatok külsejét, sőt fává, virággá meg patakká is változott. Az asszony konokul ellenállt a kísértéseinek, egymás után hiúsítva meg a fortélyait. Végül a Démonnak be kellett látnia, hogy nem képes elcsábítani az asszonyt, és elszánta magát, hogy beismeri kudarcát. így megcsúfolva, mint soha azelőtt, szégyenkezve és haragtól tajtékzón jelent meg újra a Magasságos előtt.

– Nos? – kérdezte ő aggodalmasan.

– Mindent megpróbáltam – mondta a Démon. – Sajátságos természete van. Ez a két teremtmény megmenekül az átkodtól, és örök boldogságban fog élni.

– Azt akarod mondani, hogy... ?

– Hegy még mindig meztelenek, azok is maradnak, és sohasem fognak tudni róla.

– De ez lehetetlen! – kiáltotta az Úr feldühödve. – Omega bebizonyította nekünk, hogy a következmények...

– Tragikusak és végzetesek – erősítette meg a Számoló –, s most még elrettentőbb következtetéseim is vannak.

– Végzetes vagy nem – mondta a Démon –, én elmentem hatalmam és ravaszságom szélső határáig. Le kell mondanom. Mások megpróbálhatják, ha gonoszabbnak hiszik magukat, mint a Gonosz.

A Számoló egy darabig csöndben töprengett, az Úr aggódva nézte. Végre megszólalt szokásosan nyugodt és kimért hangján:

– Először is – mondta –, azt hiszem, hogy igaza van. A tények bebizonyították, hogy ezen a bolygón nincs ereje. Haszontalan dolog mindenáron ragaszkodni ehhez az úthoz.

– Mit tegyünk hát?

– Más módszerhez kell folyamodni. Átgondolom. De először küldd el a Démont, nem lehet többé hasznunkra. Nem kell hallania, amiről szó lesz.

Így tett az Úr. Omega meggyőződött róla, hogy a Démon elment, és komolyan folytatta:

– Egy egészen friss adaton töprengek, amit az utolsó szavak szolgáltattak: „Mások megpróbálhatják, ha gonoszabbnak hiszik magukat, mint a Gonosz.”

Elhallgatott, és mély, sokatmondó pillantással nézett az Úrra. Az kitalálta gondolatát, és méltatlankodva pattant fel.

– Ha jól értelek, azt ajánlod, hogy én magam...

– Létezhet gonoszabb, mint a Gonosz?

– Csak nem képzeled, hogy visszavonhatom a tilalmat, és más parancsot adhatok?

– Erről szó sem lehet – tiltakozott a Számoló –, több oknál fogva, mivel a lényeg az, hogy ha eltörlöd parancsaidat, nincs többé bűn, és akkor sem lesz kevésbé zavaros a helyzet. Nem, egyszerűen arra gondoltam, hogy megtehetnéd ugyanazt álruhában, amit a Démon, de több leleménnyel ingerelve bűnre az asszonyt. Ha komolyan elgondolkozol ezen a lehetőségen, mint ahogy magam is tettem, meglátod, hogy semmit sem változtatna a szabad akarat kérdésén, ami – ebben egyetértünk – lényeges és érinthetetlen.

– Biztos vagy benne? – kérdezte az Úr.

– Igen fárasztó számítások után jutottam erre a következtetésre.

Az Úr hosszasan latolgatta a dolgot, és nem találta meggyőzőnek.

– És ha magad próbálnád meg? – mondta hirtelen. – Végül is egy rész vagy belőlem, nem?

– Gondoltam már rá – mondta Omega. Bizonyos dolgokban én valószínűleg gonoszabb vagyok, mint a Gonosz, de képtelen vagyok a döntésre.

– Jobban okoskodsz, mint bárki, és mégsem tudsz dönteni. Pontos utasításokat adok neked: tégy úgy, hogy egyenek a tiltott gyümölcsből. Talán a logika győz ott, ahol a csábítás elbukott.

– Megpróbálhatom – mondta Omega. Alapos okok vannak rá, de ha ez logika és érvelés kérdése, azt hiszem, érdekem, hogy inkább a férfit vállaljam el, mint az asszonyt.

– Szabad teret adok neked – zárta le a vitát az Úr. – Ha a férfi enged, az asszony bizonyára követi őt a bűnbe. Számomra az eredmény ugyanaz.

 

Így történt, hogy Omega, a Nagy Számoló az ellenszegülő bolygó kertjébe ment. Fehér galamb képében ült a tiltott gyümölcs fájának egy alacsony ágára, és kivárta azt a pillanatot, amikor a férfi, a patak tükrében szemlélődő társát egyedül hagyva, magányos sétára indult és a gyümölcsös közepére ért.

A jelenet kezdete gyorsan pergett. A férfi sem csodálkozott jobban, mint az asszony, mikor meghallotta a madarat beszélni. Ez kertelés nélkül megkérdezte tőle:

– Miért nem eszel ebből a gyümölcsből? Ezek a legjobbak a kertben.

– Az Úristen megtiltotta, hogy egyem belőle – felelte a férfi.

– És miért engedelmeskedsz az Úristennek?

A férfi habozott. Ez a kérdés még sohasem merült fel elméjében. Végül bizonytalan hangon válaszolt.

– Nem tudom... Egyszerűen engedelmeskedem.

– Segíteni akarok neked, és rendet teremteni gondolataidban. Nem azért cselekszel így, mert úgy érzed, jó dolog engedelmeskedni?

– De, azért.

– És hogy az engedetlenség rossz lenne?

– Így van – mondta a férfi, és úgy látszott, nagy súlytól könnyebbült meg.

– És hogyan tudhatod, hogy mi a jó és mi a rossz? – kezdte újra diadalmasan a Számoló. – Mivel sosem ettél ebből a gyümölcsből, egyáltalán nem ismerheted a jó és a rossz tudását.

Zavarba hozó kérdés volt. De a férfi válaszából kiderült, hogy távol áll tőle, hogy a logika legyőzze őt.

– Az Úristen viszont ismeri azt a tudást – mondta.

– Tehát ő evett a gyümölcsből – vágott vissza olyan gyorsan a Számoló, hogy lélegzetvételnyi időt sem hagyott.

– Kétségtelenül.

– És nem halt meg. Tehát lehetséges, hogy valaki eszik a gyümölcsből, és nem hal meg. Tehát tévedtél.

Így folytatták a vitát, de a Számoló logikája nemn boldogulhatott a férfi konokságával.

– Elfárasztasz – zárta le végül a férfi a vitát. – Nem szoktam hozzá az okoskodáshoz. Engedelmeskedem.

 

4

– Nagy ártatlanságukban az egyik olyan makacs, mint a másik – jelentette a Számoló az Úrnak, amikor küldetéséből visszatért. – A férfi éppúgy ellenszegül az érveknek, mint az asszony a csábításnak. Megbuktam én is, mint a Démon. Nem látok más reményt, csak téged.

– Soha! – tiltakozott az Úr. – Végiggondoltam, én nem játszhatom el ezt a szerepet!

– Figyelj ide! — mondta komolyan a Számoló –, én is gondolkoztam első elemzésem óta, a teljesebb adatok birtokában, és kijelenthetem, hogy helyzetünk bonyolultabb, mint gondoltuk. Nemcsak végzetes, de logikai szempontból is lehetetlen. Csak a jó és a rossz nem ismerésével néztem szembe, és már ez is aggasztó helyzetet teremt. De...

Szavait ebben a pillanatban szárnyas küldönc érkezése szakította félbe, aki a bolygó legfrissebb híreit hozta. Fuldoklott a nagy izgatottságtól.

– Uram! – mondta, miután földre borult. – Odalenn a helyzet egyre elképesztőbb. Mindenféle ostobaságot követnek el. Az utolsónak nagyon rossz vége lehetett volna. Felgyújtották a paradicsomot.

– Felgyújtották?

– Szerencsére idejében közbe tudtunk lépni, megfékeztük a pusztítást, és eloltottuk a tüzet, de bármelyik pillanatban újra fellobbanhat.

– De hogy történhetett ez meg? – kiáltotta az Úr. – Nem fedezhették fel a tüzet. Ehhez nemzedékek hosszú sora kell.

– Azt hiszem, hogy tudom a választ erre az ellenvetésre – lépett közbe a Számoló. Ők nem arcuk verítékével keresik kenyerüket. Hála neked, ellátásuk könnyen biztosított Semmi anyagi gond! Nem létezik kemény munka számukra, a tevékenység öröm. Megjósolhatom hát, hogy minden irányban gyorsabban fognak fejlődni, mint a többiek, különösen ami a felfedezéseket illeti. Gyorsabban nyílik fel a szemük, és előbb lesznek nagyok mindenféle tudományban... kivéve, sajnos, a jóét és a rosszét, amely mindig idegen lesz tőlük. Az eredmény? Ma a tűz; látod, mit kezdenek vele. Holnap talán az atomerő, amelylyel teljesen elpusztítható a bolygó, állataival, gyümölcseivel, mindazzal, ami élelmezésüket szolgálja. Márpedig egyrészt nem haragudhatsz meg rájuk ezekért a merényletekért, másrészt fent kell tartanod mindezeket a könnyű és boldog élethez nélkülözhetetlen kincseket, mert megígérted nekik. Látod, hogy mire akarok kilyukadni? Neked és seregeidnek éber őrzőkké kell átalakulnotok, állandóan résen kell lennetek, hogy elkerüljük a katasztrófákat, amiket ártatlanságuk próbál előidézni... De ez még mindig semmi.

– Azt mondod, hogy ez semmi?

– Éppen ide akarok kilyukadni. Van egy másik fontos adat, amelyet első elemzésem alkalmával csak érintettem.

– Melyik?

– Az, hogy halhatatlanok.

– Ez igaz – nyögte az Úr. – Megígértem.

– Ebben a különös esetben felmérheted-e a halhatatlanság minden következményét? Halhatatlanok, ahogy azok lesznek a gyerekeik és a gyerekeik gyerekei is. Tehát? A katasztrófákból, amelyeket felidéztem, sértetlenül kell kikerülniük. Szó sem lehet háborúkról vagy gyilkosságokról. Szó sem lehet éhínségről, járványról, semmiféle betegségről sem. Te az örök élettel a boldogságot ígérted meg nekik. Tehát sokasodni fognak, elképzelhetetlen ütemben. Volt egy álmom ezzel kapcsolatban. Akarod, hogy elmeséljem?

– Csak nem álmodtál?

– Az én álmaim: csak számításaim folytatása a tudattalanban. A kiindulási pont ez volt: egy halhatatlan pár az idők kezdetén, és a te meggondolatlan rendelkezésed: növekedjetek és sokasodjatok!... Ismered a sakktábla és a búzaszemek történetét?

– Maradjunk ennél a párnál, kérlek! mondta az Úr ingerülten. – Kímélj meg az álmaidtól vagy a szállításaidtól, és csak a következtetéseket mondd.

– Jó. A következtetésem az, hogy a bolygód népessége olyan sűrű lesz néhány száz éven belül, hogy élelmezésük biztosítására minden talpalatnyi föld szükséges lesz. Minden talpalatnyi földet meg kell majd művelni, de ez mérhetetlen munkát követel majd... amit nem tudnak véghezvinni, mivel felmentetted őket alóla. Ez még semmi. Fussunk át csak néhány ezer évet, te is elismered, hogy ez nem sok. Akkorára a népesség a te ártatlan teremtményeid milliárdjaiból áll majd. Most tehát egy abszolút lehetetlenséghez értünk el, mert minden földdarabot megművelve, a tengereket is kiszárítva, nem lesz többé elég termőföld a bolygón, hogy ellásd őket. Nézz még egy kicsit távolabb a jövőbe és meglátod majd, ahogy én láttam őket az álmomban, álló helyzetre vannak ítélve, nem lévén lehetőségük már arra sem, hogy lefeküdjenek vagy leüljenek; látom őket egyiket a másikhoz szorítva, mint a sűrű búza kévéjének szálait. Nem lesz helye a legkisebb állatnak, növénynek sem, és nem oldható meg a helyzet a pusztulásukkal sem, sem úgy, hogy tovább éljenek szerencsétlenül és kiéhezve ebben a lehetetlen helyzetben, ezen a földön, ahol már nincsen termőföld. Még egyszer ismétlem: te örök életet és boldogságot ígértél nekik.

– Megoldhatatlan – hebegte az Úr.

– Logikailag lehetetlen helyzet, ahogy mondtam... De nincs még vége.

– Ennél már semmi sem lehet rosszabb.

– De igen. Az álmom még távolabbi időkig folyt. Az eljövendő helyzet lehetetlenségét bebizonyítottam neked; de bizonyos, hogy a növekedés ilyen mértéke elkerülhető.

– Hogyan?

– Általuk, azzal a segítséggel, amit neked köszönhetnek. Fejlődni fognak, ne felejtsd el, gyorsabban, mint a többiek, és olyan energiaforrásokat fedeznek majd fel, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy arra vállalkozzanak, amit a tér meghódításának neveznek, mivel ez a tér majd mindennél szükségesebb lesz nekik. Résztvevői lesznek a kirajzásnak; az ártatlan halhatatlanok egymást követő kirajzássorozatának, a világegyetem minden lakható, tehát lakott földjére, és minden ilyen művelet pillanatnyi megkönnyebbülést hoz majd... De most gondolj arra, hogy mi történik a megszállt bolygókon, melyeknek lakosai halandók, mivel elkövették a bűnt!

– A teljes pusztulás, értem – mondta az Úr.

– Törvényszerűen. Eljön majd az idő a többi bolygón, amikor az állandó szaporodás következtében az erőforrások kezdenek kimerülni. Az őslakóknak el kell tűnniük. Semmiféle védekezés nem lesz lehetséges, még azok is elpusztulnak, akik pusztító fegyverek birtokosai. Egyébként neked helyeselned kell ezt a folyamatot, sőt elősegítened, még mindig azért, hogy biztosítsd a halhatatlan ártatlanok ellátását és boldogságát.

– Bizonyos értelemben – jegyezte meg az Úr némi töprengés után – ez megnyugtató törvényeim szempontjából: a bűnösök megbűnhődnek, és az ártatlanok elégtételt nyernek.

– És nekem úgy tűnik, hogy a logikámmal is tökéletesen összefér. Erről a részről tehát nincs mit beszélni... Hacsak az összes többi ember, kiket teremtettél, meg nem semmisül majd, mert a halhatatlan ártatlanok mindenütt megtelepednek, és eljön az az idő, mikor nem marad a világodban más, csak ők. De az ártatlanság tovább terjeszkedik, és biztosabban felemészti a világegyetem földjeit, mint a húst a lepra. Akkorára, és most akarom levonni a következtetést, te éppen az előző problémával állsz majd szemben, amely – mint alaposan bebizonyítottam – megoldhatatlan, és ebben a helyzetben, kozmikus méretben, még lehetetlenebb lenne, ha egyáltalán vannak fokok a lehetetlenségben. Hát így állunk.

– És mindez – kiáltotta az Úr keserűen mindez azért, mert ez az ostoba nőszemély nem akar enni a tiltott gyümölcsből!

– Ezt te mondtad, és én sem mondhatok mást. Tehát az egyetlen lehetséges orvosság: rá kell bírni, hogy engedjen a kísértésnek. És újra ide értünk vissza. A Démon százszor próbálta meg. Én kudarcot vallottam. Kitartok amellett, hogy te légy rajta, személyesen.

– Azt feleltem neked, hogy nem játszhatom el a csábító szerepét.

– Akkor használd az erődet. Megismétlem: bűnbe kell, hogy essen. Nem te vagy a Mindenható? Nem tudod megmarkoltatni két izmos arkangyallal, hogy erővel szorítsák össze azt a makacs állkapcsát, és kényszerítsék, hogy nyeljen le egy falatot a gyümölcsből? Szerintem ez igen egyszerű.

– Szerinted ez lehet egyszerű, de nem jó semmire. Egyszer már elkövettél egy vaskos tévedést törvényeimet illetően. Megfeledkeztél a szabad akarat szükségességéről.

– Ez igaz – ismerte el a Számoló bosszankodva. – A szabad akarat kötelező. Elismerem, hogy az erőszak elfogadhatatlan.

– így nem fogunk kijutni a bajból – sóhajtotta az Úr.

A Nagy Számoló egy percig hallgatott, mély elmélkedésbe merülve, aztán így szólt:

– Te nem teheted meg, mondod, hogy személyesen cselekedj, és ez valóban nem is kívánatos, mégis ügy sejtem, hogy van még egy megoldás, egyetlenegy, és ez volna a legjobb, gondolom.

– Melyik?

– Amikor a gyümölcsösbe mentem, hogy meggyőzzem a férfit, nem te cselekedtél közvetett módon? Mégsem kifogásoltad. Márpedig még nem használtuk ki minden lehetőségét annak a ténynek, hogy te több személy vagy.

– Azt mondod, hogy...

– Azt – mondta Omega lassan, hangját lehalkítva –, a Második Személyre gondolok.

Az Atya és az Omega egy hosszú percig csendben néztek egymásra. Az első méltatlankodni látszott az ajánlaton, de a Számoló kitartott, és nem hagyott időt az ellenérvei kifejtésére:

– A teljes elemzés után, most, hogy birtokában vagyok minden adatnak, egész lelkemmel és tudatommal hiszem, hogy a Fiú az egyetlen személy, aki igazán képes rá, hogy kihúzzon minket ebből a szorult helyzetből.

– De ez lehetetlen! – kiáltott az Úr. – Te összevissza beszélsz. A Fiú egyáltalán nem játszhatja el ezt a szerepet. Először is, sosem fogadná el.

Ekkor egy rég nem hallott hang szállt fel az égbe.

– Megengeded, Atyám, hogy elmondhassam szándékomat?

 

5

Ez volt a a Második Személy: a Fiú. Mindeddig távol tartotta magát a vitától, de most közbelépett, szelíd hangjából méltóság és némi türelmetlenség áradt.

– Beszélhetsz – engedte meg az Úr. – Elvégre ilyen esetben neked is van szavad.

– Atyám, úgy látszik, nemcsak hogy szavam van, de mindez a legteljesebb mértékben rám is tartózik; mert ha az eredendő bűnt nem követik el ezen a bolygón, akkor én legalább olyan nehéz helyzetbe kerülök, mint ti.

– Igazad van – helyeselt a Számoló. Ha nincs bűn, nincs megváltás, nincs Megváltó.

– Nincs számomra megtestesülés ezen a földön. Lehetetlen megszületnem, szeretnem, szenvednem, meghalnom és trónra emelnem közülük egyet, hogy képviseljen engem, és hogy növekedjék eggyel a világ hárommilliárd pápájának a száma, akiknek hatalmát megalapoztam. Bizony, Atyám, ez az ártatlan föld semmit sem fog ismerni vallásom rejtelmeiből. Pogányok lesznek hát, és ahogy Omega megjósolta, egy napon kirajzanak majd, hogy ellepjék a világmindenséget, és hogy nemcsak tűrnünk, hanem segítenünk is kell nekik benne. Ez azt jelenti, hogy pártfogolnunk kell a hitetlenek győzelmét a keresztények felett, sőt a megsemmisítésüket és az igaz hit eltűnését a világból. Én még kevésbé találom ezt igazságosnak, mint ti az előbb.

– Ezerszer is igaza van – helyeseli a Számoló. – Még egy adat, amivel nem számoltam. Ez a kérdés különösen bonyolult.

– És mindez azért, mert ahogyan te, Atyám, hangsúlyoztad, egy asszony nem hajlandó a tiltott gyümölcsből enni. Ez megengedhetetlen. Itt visszatérek Omega következtetéséhez: el kell követnie a bűnt. Rajtam a sor, hogy megpróbáljam rávezetni.

– Azt hiszed tehát, hogy alkalmas vagy erre a feladatra? – kérdezte az Atya rövid hallgatás után.

A Fiú elmosolyodott, és a Számolóhoz fordult:

– Nem méltó hozzám, hogy dicsérjem csekély érdememet, de magyarázd el az Atyának, miért gondoltál rám, és mért hiszed, hogy van reményem a sikerre ott, ahol mások kudarcot vallottak.

– Több okom is van rá – mondta Omega. – De elsősorban kettő: először is, a Fiú a válságos esetek Személye. Bebizonyította ezt hasonlóan kibogozhatatlan körülmények között. A megátkozás ma már nem nyugtalanít bennünket. Számtalan tapasztalat után, hála neki, szokássá vált, amellyel baljós következméményeket hárítunk el; de emlékezz csak, hogy milyen bajban voltunk először, ő mentette meg a helyzetet, a földeken és az égben egyaránt.

Omega szava, bár először kissé eltöprengett, meggyőzte az Urat. Omega folytatta:

– Másodszor, közéjük keveredve olyan ismereteket szerzett a férfiakról és asszonyokról, amelyekkel közülünk senki más nem rendelkezik, és ez értékes segítséget jelenthet neki akkor is, ha most új esettel állunk is szemben. Semmi sem idegen tőle, ami emberi, ő tudja...

– És van még egy „harmadszor” is – szólt közbe halkan a Fiú. – Nemcsak mély emberismerettel rendelkezem, de némi tapasztalattal is a bűnről, miután hárommilliárdszor váltottam meg az összeset. Márpedig bűnről van szó, nem igaz?

– Ez nem ugyanolyan dolog – dühösködött az Atya.

– Elég – mondta mosolyogva a Fiú –, ha egy kissé a képzeletre bízza magát az ember... Hozzáteszem, hogy a Démon és te is, Omega, ebben az ügyben nagy tudatlanságot és ritka naivságot tanúsítottatok ügyetlen külsőtökkel. Kígyó, háziszárnyas, galamb és más többé-kevésbé vonzó állatok? Igen furcsa csábítók! Ami pedig a beszédeteket illeti, engedd meg, hogy kissé gyermetegnek nevezzem.

– Biztos vagyok benne, hogy te nagyobb bizalmat kelthetsz bennük – jelentette ki a Számoló. – Nincs még semmi kész terved?

Ezalatt az Úr még habozott, mivel több ellenérve is támadt. – Nem fenyeget-e valamiképpen veszély ebben a kalandban?

– Atyám – mondta a Fiú – történhet velem nagyobb rossz, mint a hárommilliárdszor kiállt szenvedés a többi bolygón?

– Legyen meg az akaratod! – döntött az Úr. – Menj, és ments meg bennünket!

 

Így történt, hogy egy este, mikor az asszony egyedül sétált a gyümölcsösben, egy angyali szépségű ifjút vett észre a jó és a rossz tudásának fájánál. Mihelyt megpillantotta, életében először megremegett. Alaposan szemügyre vette a kert csodálatos jelenségeit, de semmi sem hatott rá ágy, mint az ifjú látványa. Hozzá volt szokva, hogy csak magát és a társát látja, ők lévén az egyetlen emberpár a paradicsomban; e harmadik személy váratlan feltűnése csodaként hatott rá.

Az ifjú nézte, és hallgatott. Az asszony végigpásztázta tekintetével. A testének arányai tökéletesek voltak. Szeme ibolyakék volt, és szél borzolta szőke fürtjei dicsfényt vontak arca köré. Az asszony újra érezte a különös nyugtalanságot, amikor észrevette az ellentétet az ifjú vonásainak lágysága és a társáénak nyersesége között.

Az ifjú rámosolygott ő ügyetlenül megpróbálta viszonozni a mosolyt Az ifjú intett, hogy jöjjön közelebb. Érezte, hogy tagjai reszketnek, és úgy látszott, nem képes megtenni azt a néhány lépést, annyira gyenge volt a lába. Mégis odaért hozzá, és csak egy lépéssel az ifjú előtt állt meg. Az lassan felemelte a karját, és míg az asszony az izmai mozgását csodálta, az ifjú leszakított a fáról egy gyönyörű gyümölcsöt Két részre osztotta, és szüntelenül mosolyogva az egyik felét neki nyújtotta.

– Egyél – mondta az ifjú.

Nyugodt méltósággal beszélt. Hangjának csengése oly dallamos volt, hogy a kert minden madara abbahagyta énekét, és bűvös csönd vette körül őket. Az asszony rögtön tudta, hogy nem képes sokáig ellenállni ennek a varázsnak. Mégis megpróbálta.

– Az Úristen azt mondta, hogy ez bűn lenne – rebegte.

– Az dobja rád az első követ – mondta egyszerűen a Fiú – aki sosem követett el bűnt.

– Megtegyem hát?

– Magam is megteszem.

És továbbra is nézte az asszonyt, mosolyogva, miközben evett néhány falatot a gyümölcsből. Az asszony kíváncsiságtól csillogó szemmel figyelte.

– Most meg fogsz halni, hogy megetted?

– Meg fogok halni, de majd feltámadok.

– És ha én követem el a bűnt, én meghalok?

– Meghalsz, de az én jóvoltomból te is feltámadsz. Majd később megváltalak.

– Ebben az esetben... mondta az asszony.

Megette a gyümölcs másik felét, kicsordult levét keze fejével letörülte ajkáról, és maga is mosolygott.

– Neked van igazad – mondta.

Így minden rendbe jött a lázadó bolygón, és az élet tovább folytatódott a maga megingathatatlan útján. Miután az asszony evett a tiltott gyümölcsből, a férfi sem állt ellen sokáig a kísértésnek. Mindketten elnyerték rövidesen a jó és a rossz tudását, szemük kinyílt, észrevették, hogy meztelenek, és fügefaleveleket aggattak derekukra. Természetesen kiűzték őket a paradicsomból, az arcuk verítékével kényszerültek keresni kenyerüket, aminek következtében körülbelül annyi ostobaságot és bűnt követtek el, mint amennyit ártatlanságukban tettek volna a Számoló álma szerint, de ennek nem volt egyetemes jelentősége, mivel halandókká váltak, kiszolgáltatva az isteni igazságszolgáltatásnak, amely mindig hajlandó rá, hogy elpusztítsa őket, ha kicsapongásaik veszélyeztetnék az egyetemes tudatot és harmóniát.

Ami a Fiút illeti, levetette földi formáját, és újra mennybe szállt, hogy elfoglalja helyét az Úr jobbján, és fogadja az égi seregek hódolatát. Szokatlan fénnyel ünnepelték győzelmét. A szeráfok és a kerubinok himnuszokba kezdtek, olyan hévvel köszöntötték a bukást, mint azelőtt az erényt, rajongó strófákkal magasztalták a Fiú dicső győzelmét és az Atya örök bölcsességét.

 

6

Az ünneplés vége felé, mikor már a trombiták és kórusok hangja halkulni kezdett, a Számoló észrevette, hogy a Megváltó arcáról különös fény sugárzik. Odalépett hozzá, és megkérdezte az okát.

– Azt hiszem – felelte ő – az elégedettség öröme sugárzik arcomról, hiszen kényes feladatot teljesítettem, valamint szertelenül felizgatott megbolygatott életrendem. Az igazat megvallva, elárulom neked, erre a másféle elfoglaltságra szükségem volt a tartós szenvedések után.

– A feladat kínos volt a számodra? – kérdezte a Számoló.

– Semmiképp sem. Előre megmondtad: ahhoz, hogy sikerüljön, elegendő jól ismerni és szeretni ezeket a teremtményeket. Hogy megismerjük őket, hozzájuk hasonlóvá kell válni, és én ezt megszoktam. A szeretet is Második Személyem lényege. Az égben senkinek sem jutott abból annyi, mint nekem. Valóban, mire eljön a nap, és meg kell majd váltanom őket, azt hiszem, szenvedésem is enyhül.

– Így hát – jegyezte meg Omega – az Atya művében minden jóra fordulhat, még a rendellenességek is, amelyek első megközelítésre inkább a pokoltól látszanak függeni, mint az égtől.

– Úgy van, ahogy mondod – hagyta jóvá a Fiú. – Az isteni műben végül minden a jó felé tart, és nagyon helyes, hogy most az ő győzelmét és bölcsességét magasztalják.

Mégis könnyű felhő vetett árnyékot vonásaira, mikor megkérdezte a Számolót:

– Te, aki ismered a számok törvényét és minden esemény valószínűségét, képes vagy kiszámítani, meg tudod-e nekem mondani, hogy ennek a bolygónak az esete kivétel-e, vagy van rá esély, hogy az elkövetkezendő teremtések során megismétlődjék?

Omega, a Nagy Számoló, számításokba révedt, majd döntést hozott, míg a Fiú aggódó tekintettel figyelte.

– Az esemény ritka – mondta. – Rendellenesség, amelynek valószínűsége, mint már hangsúlyoztam, igen kicsi. De van rá esély, hogy még néhány milliárd teremtés kozott előfordul két-három alkalommal.

A Fiú arca felderült, és ember voltának utolsó jeleként különös mosoly áradt szét újra isten szemében.

 

(Rakéta, 1981/23. Szállási Zoltán fordítása)