– Hová gondol! Két éve nem láttam. A kongresszusok után az utazásokat gyűlöli a legjobban.
A helikopter a bangkoki öböl felett repült.
– Nézzen balra: az ott a Chonburi, az pedig, valamivel előtte a Si Ratche.
A nap a helikopter hasa felől állt, villództak a kis, koncentrikus körök.
– Erről jut eszembe, François, van egy tengervizű tavacska az egyik lakatlan kis szigeten, itt az öbölben, oda szoktam járni fürödni… nem csábító lehetőség?
– Nincs lehetőség, ami jobban csábítana!
– Meg fogja látni, maga a paradicsom… az én paradicsomom.
Drake könnyedén megnyomta a botkormányt, ezzel módosította a gép irányát, ezúttal a tenger felé tartottak. Feltűnt a tó: aranyszínű homokkal övezett smaragd a mozdulatlan, hársfatea színű tenger közepén.
Drake egy mélyedésbe állította le a helikoptert. A két férfi levetkőzött, felvette a fürdőruháját, majd eltávolodott a géptől, belesétált a nyugalmas tóba. A víz ugyanolyan hőmérsékletű volt, mint a levegő. Néhány percig csendben úsztak, majd visszamentek a homokos partra. Drake leterített egy nagy frottírtörölközőt. Egy sziklás fal felé tartott, mikor visszajött, apró kis kagylókkal volt tele a keze, ügyesen felnyitotta egyiket a másik után.
– Kóstolja meg! Igen ízletes – mondta –, és még néhány óránk van, itt legalább senki nem hallgatja ki a beszélgetésünket.
– Gondolja, hogy a helikopterbe lehallgatókat szereltek? Kívül-belül?
– Vera von Kerstingé a helikopter… a férje pedig meglehetősen féltékeny…
– És ön az asszony személyes pilótája? Már megbocsásson a kérdésemért.
– Nem! A házaspár barátja vagyok, s két év óta mindent megteszek, hogy az is maradjak, ennek érdekében többször bebizonyítottam már a hűségemet. Egyébként Vera nagyon óvatos.
– Meséljen nekem von Kerstingről.
– Hatvan körüli férfi… Úgy tíz évvel ezelőtt örökölte az apja vagyonát. A háborúban hírszerző tiszt volt Japánban.
– A Gestapónál?
– Az Abwehrnél, a kémelhárításnál. Canaris admirális titkosszolgálatába volt beépítve.
– Hivatalosan?
– Természetesen nem. De folyton a körzetben cirkált, s a japán-thaiföldi szövetség révén apja ónbányákhoz jutott a náci rendszer alatt.
– Carter szerint önnek az a gyanúja, hogy Kersting a kábítószercsempész szervezet jelenlegi feje.
– Nem egyszerűen gyanítom, hanem meg is győződtem róla az elmúlt évben, igaz, óriási kockázat árán.
– Van rá ideje, hogy elmagyarázza a dolgot?
– Néhány szóban, igen… ha nem szakít félbe.
– Hallgatom.
– A legutóbbi monszun idején ki akartam venni az évi szabadságomat, Szumátra szigetén akartam eltölteni. A Pakan-Bariba tartó, menetrend szerinti járatra szálltam. Ott aztán eltűntem, s etnológus-útlevéllel felszerelkezve bevettem magam Szingapúrba és Malaysiába. Autóbuszon érkeztem Kuala Lumpurba. Sikerült kivennem egy szobát Port Swettanhamben, egy ócska matrózszállóban, ahonnan viszont remek kilátás nyílt von Kersting raktáraira. Két héten át ebben a füst- s döglött-halszagú zugban tengettem idilli életemet, ahol kurvák és homokosok környékeztek meg, vasúti kocsik nyikorgása, mozdonyok füttye ment az idegeimre.
Megvonta a vállát, aztán folytatta:
– Aztán megjött a szállítmány!… Éjjel kettőkor arra ébredtem, hogy az ablakom alatt egy rizstermesztő kamionja halad el, aztán eltűnik Kersting ónraktárában. Egy óra múlva jött ki, s újra elhaladt az ablakom előtt, az ellenkező irányba. Ezután három maláj bezárta a raktárt, majd nyugodtan hazamentek… Sikerült behatolnom az épületbe, s a hangárban százötven kiló 3-as számú heroint találtam. A részletekre most ne térjünk ki. Másnap egy hat kamionból álló szállítmány indult el a kikötőből az ellenkező irányba. Vitathatatlanul a vállalat tizenhat ónbányájának valamelyikébe.
Mindegyik bánya mellett van egy leszállópálya, ahol nyugodtan rakodhat négy Rockwell Trust Commander, amolyan miniatűr, kis hatótávolságú teherszállító gép…
– Ismerem, legfeljebb ezer kilométer a hatótávolságuk – szólt közbe Sérignan.
– Még annyi sincs, ha a rakomány hatszáz kiló. Az előző este felfedezett heroint húsz, légmentesen lezárt gumikonténerbe rakták, egyenként huszonöt kiló volt bennük. Aztán egy rugalmas acélszállal egymáshoz kötözték valamennyit, s felszereltek rájuk huszon-egynéhány úszót. Másnap Kersting egyik teherhajója is útra készen állt a Port Swettanham kikötőben… A többit már ki lehet következtetni: az egyik repülőgép felvette a konténerfüzért, aztán a teherhajó közvetlen közelében ledobta, valahol a Malakkai-szoros kijáratánál. A hajóról aztán újra a vízbe dobták az úszó kábítószert, mielőtt elérték volna a végső illetőségi kikötőt, Hamburgot.
– Nem tudott közbeavatkozni?
– A malaysiai rendőrség biztosan egy követ fúj Kerstinggel. Meg van kötve a kezünk; mert ezen a vidéken csak a pénz számít… és von Kersting egyszerűen izzadja az aranyat. Talán azzal, hogy ön és Norton társultak, valamivel előbbre juthatunk: a kifőzött mesterkedéseken kívül teljesen tehetetlenek voltunk. Önnek van valami híre Carterről?
– Ma reggel a szállodámban járt.
Sérignan részletesen elmesélte az egész lidércnyomásos éjszakát, melyet az amerikai átélt.
– Hát ez remek! De a fejem merném rátenni, hogy Csiennek sejtelme sincs Kerstingről. Az összekötő bizonyára az öreg ónkirály titkára, egy homoszexuális holland, Maxime Rietveld. Még néhány perc, és láthatja: folyton a nyomában van Kerstingnek, akár egy pulikutya. Hát akkor, indulás!
*
Annak, amit a bangkoki elit von Kersting rezidenciájának nevezett, több köze volt egy vendéglátó komplexumhoz, mint egy magánlakhoz. Vagy harminc teakfa bungaló állt szétszórtan a Sziámi-öböl fölé nyúló kilenchektárnyi füves területen. E drága, elegáns fakockákban a kicsi méretek ellenére keleti kényelem uralkodott: egy kétágyas szoba, márvánnyal burkolt fürdőszoba, kicsike konyha. S egy terasz rejtőzött a kókuszpálmák és egyéb pálmafák árnyékában.
A főépület ugyancsak teakfából készült, itt kapott helyet a hatalmas, keleti stílusú étterem. Nyugat felé a tengerre nyílt, kelet felé több másik helyiségbe: a könyvtárszobába, a francia- és amerikaibiliárd-terembe, a pihenőhelyiségekbe… Odalenn, a pandaluszfák alatt három vörös salakos teniszpálya.
Ami az uszodát illeti, felvette a szikék aszimmetrikus formáit, majd végül egy óriási medencében végződött. Közepén egy nagy, hosszúkás, téglalap alakú bárpult állt a fürdőzők rendelkezésére, ha épen koktélra támadt kedvük, márványülőkékre telepedve szürcsölhették az italt, miközben a langyos, átlátszó víz a mellükig ért.
Vagy száz méterrel onnan, egy másik, alacsony épületben von Kersting magánszentélye, a dolgozószobája. Rajta kívül ide csak titkára, Maxime Rietveld és a szolgálatára rendelt három inas léphetett be.
Ezen a pénteken, miközben Drake és Sérignan leszállt a kihalt strandon, von Kersting és Rietveld nagyban tanácskozott. A holland részletesen előadta azokat a bizalmas közléseket, melyeket előző éjszaka sikerült „kihúzniuk” Carterből. Aztán átnyújtotta azt a magnószalagot is, melyet Csien az amerikai tudta nélkül vett fel.
Von Kersting nem volt ugyan kövér, de zömök, erőteljes alkata volt. A naptól mézeskalács színű bőrének tónusát szőke haja még ki is emelte. Mellkasát sűrű szőrzet borította, mely őszesbe játszott. Büszke volt erre a férfias tulajdonságára, olyannyira, hogy mindig áttetsző vászoninget viselt.
Arcának jobb felén hosszú forradás vonult végig. Olyan pillanatokban, mikor gondolataiba merült, öntudatlanul végighúzta mutatóujját a forradáson, miközben szemét félig lehunyta. Nem dohányzott, és kizárólag csak teát ivott. Töprengő pózba merevedett, amíg lejátszották Carter aggódó hangját.
Rietveld a falnak támaszkodott. A magas, karcsú titkár kisujján négykarátos gyémántkő díszelgett. Mályvaszínű öltönyt viselt, öv helyett ugyanolyan selyemkendőt hordott, mint amilyen sál volt a nyakában. Bár gazdája gyűlölte az ilyesfajta öltözéket, ezúttal fontosnak érezte, hogy előbb közölje a híreket, és nem fecsérelte az időt holmi átöltözéssel, ahogy ez már máskor is előfordult. És bűzlött a levendulakölnitől.
Von Kersting megállította a magnót az utolsó szavaknál, melyeket Csien Carterhez intézett. A német anélkül, hogy rápillantott volna titkárára, hirtelen felüvöltött:
– Menjen tusolni, és vegye le ezt a bohócruhát! Olyan, mint egy eunuch! Öt perce van rá! Rögtön itt lesznek az első vendégek. Apropó, Sérignant megnyerjük – tette hozzá kicsit békülékenyebben.
Rietveld meglepett fintort vágott: – Ismeri talán?
– Nem. Drake, az a cementgyári ficsúr kérte, hogy hívjam meg. Akkor még mit sem tudtam a tevékenységéről, ha tudom, még nagyobb lelkesedéssel invitálom.
– Egyéb közlendőim is vannak, uram.
– Azok várhatnak öt percet. A szagától felfordul a gyomrom…
Miután a holland eltávozott, von Kersting újra feltette a magnószalagot, s teljesen elmélyülten tanulmányozta a forradását. Épp egy pohár jégbe hűtött teát szolgáltak fel neki, mikor Rietveld újra megjelent, tetőtől talpig fehérben. A levendulaillatot szantál váltotta fel.
– Hallgatom – mondta csikorogva Kersting.
– Minden ellenőrizhető adatot ellenőriztem. Sérignan Moszkván át érkezett, négy napot Hanoiban, kettőt Vientianéban töltött.
– Biztos benne? Egy ilyen pasas… négy napot Hanoiban?
– Tudja, milyen jóban vagyok a nemzetközi repülőtér parancsnokával…
– Folytassa, ha lenne szíves.
Rietveld letett egy papírlapot az asztalra.
– Itt a járatok listája, melyeket igénybe vett.
Kersting épp csak rápillantott a jegyzékre. Tudta, hogy Rietveld csak biztos információkat közöl vele. Dühödten dörzsölte a forradást. Felállt, és úgy járkált a dolgozószobában, mint a ketrecbe zárt vadállat.
Rietveld elegánsan leült egy széles bőrkanapé szélére, keresztbe tette a lábát. Kersting visszaült az íróasztalához. Mint az az ember, aki végre elhatározásra jutott.
– Jó – mondta –, programváltozás! Maga Európába utazik. 23 órakor indul egy gép Zürichbe. Ha nincs szabad hely, dobjanak ki valakit… Majd a homokos barátja elintézi. Aztán, magára bízom hogyan, de szedje össze ennek a Sérignannak minden adatát. Ugyanannyit akarok tudni róla, amennyit ő maga tud, a születésétől máig: a családjáról, a gyengéiről, sebezhető pontjairól, kapcsolatairól, szokásairól, pontos vagyoni helyzetéről. Aztán pedig menjen Hamburgba, és pörgesse le ezeket az információkat a számítógép-központban. Két hete van rá. S természetesen szabad költségvetés. A viszontlátásra!
– Viszontlátásra, uram! – felelte könnyedén Rietveld, s egy szó ellenvetés nélkül elhagyta a szobát.
*
Este nyolc óra után még négy helikopter érkezett, meg egy sereg luxusautó. Drake észrevette Rietveld távollétét, amint Sérignannal együtt megérkeztek.
Von Kersting és Sérignan találkozása olyan volt, mint két üzletemberé, akik elég udvariasak ahhoz, hogy egy hétvégén ne emlegessenek számokat, statisztikákat. Vera von Kersting pedig az ifjú milliomosfeleség prototípusa volt, semmi több. Hol nyájaskodott, hol átöltözött.
Teniszben egy maratoni mérkőzés után Drake megverette magát Sérignannal. Szemmel láthatóan megvetette ellenfelének rinocéroszszívósságát. Sérignan ugyanis frissebb volt a játszma után, mint ifjú ellenfele.
Ötödik fejezet
Mióta a harmadik gyalogezred a madagaszkári Diego-Suarezből Guayanába távozott, Perrier ezredest az aubagne-i „1. számú idegenlégiósok” élére nevezték ki; Marseille külvárosában állomásoztak. Hiába kapta meg az előléptetésével járó ötödik aranysávot, nehezen szokott hozzá az „ülőfoglalkozáshoz”. Nyugdíjazását várta.
Segédtisztje a postázással és egyéb mindennapi teendőivel foglalatoskodott, mint reggel kilenckor általában. Bár a misztrál lassan fújni kezdett, a „szent útra” nyíló ablakok nyitva maradtak. A fiatal hadnagy nemigen értette, hogyan bízhatott a vezérkar ilyesféle szerepet egy olyan tisztre, akinek a szokásai inkább egy faragatlan altiszthez illettek, semmint egy ezredparancsnokhoz.
Az ezredes úgy írta alá a leveleket, hogy el sem olvasta őket, a bűzös pipáját pedig valami közönséges dohánnyal tömte meg.
– Ez minden, hadnagy úr?
– Igen, ezredes úr. Azazhogy van még valami jelentéktelen apróság…
Perrier meggyújtotta a pipáját.
– És mi lenne az?
– Wilhem tizedes erőnek erejével kihallgatást követel… Megmagyaráztam neki, hogy olyan ezred kebelében szolgál, ahol a ranglétra nem üres szó csupán. S megparancsoltam, hogy jelentse kérését a szakaszparancsnokának , és ha majd az megalapozottnak ítéli…
– Hadnagy úr!
– Ezredes úr…?
– Azt mondta: „erőnek erejével”?
– Vette magának a bátorságot, hogy személyesen engem molesztáljon.
– Hívja ide azonnal!
– No, de… ezredes úr!
– Honnan veszi a bátorságot, hogy megkérdőjelezze a parancsaimat?
A hadnagy visszakozott: – Parancsára ezredes úr!
Öt perc múlva egy magas, erőteljes fickó lépett be a parancsnoki irodába. Három lépést előre lépett, tisztelgett, levette a sapkáját, majd egy méterre az íróasztaltól mereven megállt, akár egy kőszikla.
– Pihenj, Wilhem! Beszélni akartál velem?
– Engedelmével, ezredes úr.
– Hallgatlak.
– Kellemetlen ügy, ezredes úr.
– Ülj le. Maga pedig hagyjon magunkra, hadnagy úr!
Mikor a tiszt kiment, így dorgálta a tizedest:
– Indokinában nem csináltál az ilyesmiből ekkora ügyet.
– Maga akkor még nem volt ezredes!
– Valami baromságot csináltál?
– Még nem, ezredes úr, legalábbis… azt hiszem.
– Beszélj!
Wilhem elég erős német akcentussal beszélt.
– Ezredes úr, én homokos vagyok.
– Nagy újság!… Már huszonöt éve tudom!
– Igen, ezredes úr, csakhogy szombaton, amikor kimenőm volt, elmentem a Poli bárjába.
– Térj a tárgyra!
– Egyszóval… szombaton találkoztam egy holland pasassal… de olyan folyékonyan beszélt németül meg franciául, mint én… és kikezdett velem, ahogy ez Polinál lenni szokott. Erre elmentünk és… Nagyon tetszett neki és nekem is, mert igazi úr, annyi szent… Azt mondja, szeretné, ha máskor is találkoznánk… én erre mondom neki, hogy mindennap 7-től 11-ig szabad vagyok. Ez négy napja történt. Azóta minden este egy Mercedes vár a kapunál, Marseille-be megyünk, lenyomok neki egyet, aztán visszahoz!…
– Szép szerelemi történtet, Wilhem, de most már elegem van belőle.
– Várjon csak, ezredes úr! Tegnap este azt kérdezi, megtennék-e neki egy szívességet, ugyanis Politól megtudta, hogy a hadtörténeti archívumban dolgozom. Ötezer frankot ígért… új frankot, ezredes úr!
Erre már Perrier ezredes kíváncsian ráncolta a szemöldökét.
Wilhem előhúzott a zsebéből egy egészen kisméretű japán fényképezőgépet.
– Ezt ideadta. Megmutatta, hogy kell vele bánni, s azt mondta, másoljam le neki Sérignan ezredes dossziéját, én meg azt mondtam, hogy jó, mert arra gondoltam, hogy úgyis beszélek magával, ma reggel aztán meggyűlt a bajom ezzel a hülye hadnaggyal… már elnézést, ezredes úr!
– Jól van, add csak ide ezt a gépet, Wilhem!
Az ezredes eltüntette a Minoxot íróasztalának egyik fiókjában.
– A nevét tudod?
– Jerome Hansen… nekem így mutatkozott be.
– Rendben van, most pedig kopj le. S egy szót se senkinek, értetted?
– Parancsára, ezredes úr. A gondolkozás nem erős oldalam, de azért, gondoltam, csak beszélek magával. Különben is, micsoda alak az, aki úgy gondolja, hogy elárulom az ezredemet öt rongyért meg egy-két numeráért! Micsoda alak lehet, mi?
– Jól van, ne menj el sehová, később hívatni foglak. Mikor kell visszaadnod neki a filmet?
– Hát… ma este, ezredes úr!
– Nagyon helyes, várj, míg üzenek érted!
Az ezredes, miután egyedül maradt, megnyomta a házi telefon gombját, és behívta a titkárát.
– Körülbelül egy hónapja kaptunk egy szolgálati feljegyzést a szárazföldi csapattestek vezérkarától – mondta – Sérignanra vonatkozóan.
– Pontosan így van, ezredes úr, egy érdekes feljegyzést.
– Keresse elő, sürgősen!
A „szigorúan titkos” feljegyzés kilátásba helyezte, hogy a közeljövőben illegális úton megkísérlik Sérignan katonai dossziéjának áttanulmányozását. Továbbá arra szólított fel, hogy ha csak a gyanú árnyéka merül fel, akkor is értesítsék a legszigorúbb titoktartás mellett Gal rendőrfőnök urat, a kábítószeres brigád főnökét. Következett a telefonszám.
Perrier felemelte a kagylót: személyi telefonkészülékét használta. Tíz perccel később Saint-Honoré negyedbeli irodájából Gal épp Douglas Hartley-t, a párizsi KEB-kirendeltség igazgatóját hívta.
– De ez disznóság, Hartley!
– Nekem is pontosan ez a véleményem, de nincs más választásunk… Hónapok óta egy helyben topogunk, s lehet, hogy ma, éppen ezen a réven, a megoldás előtt állunk.
– Sérignan kudarc esetén golyót röpít a maga fejébe!
– Gal, én is vállalom a magam kockázatát. Egyébként az a feltett szándékom, hogy elküldök magának egy levelet. Abban leszögezem, hogy ha Sérignan merényletet követne el személyem ellen, kérem, hogy bírói elnézően ítélkezzenek.
Gal vállat vont.
– Na jó, Hartley. Megteszem a szükséges lépéseket.
Gal letette a kagylót, rágyújtott egy cigarettára, majd az 1-es idegenlégiós ezred főparancsnokát kérte.
– Itt ismét Gal beszél, ezredes úr. Az első járattal Marseille-be repülök. Addig is az a tizedes másolja le a Sérignan-dossziét, s adja át a filmet a megbízójának. Megbízható az embere?
– Úgy bízom benne, mint saját magamban! Vadember, de nem fogja kifecsegni a dolgokat, s úgy fogja követni az utasításaimat, hogy magyarázatot sem kér.
– 12 óra 45-kor indul a gépem, Aix-en-Provence-ban szállok meg. Philippe Bertrand néven jelentkezem be. Oda tud jönni három órára?
– Természetesen.
*
A bérelt Mercedes az autópálya Aubagne-Marseille-i szakaszán haladt. A holland aggályosan betartotta a sebességkorlátozást és valamennyi közlekedési szabályt. Wilhem civilben ült mellette.
– Sikerült? – kérdezte a holland.
– Ha masina működött, akkor biztosan – felelte a légiós.
– Mindjárt megtudjuk. A szállodában minden megvan hozzá, hogy előhívjam.
A holland a Canebiere-en, a Hotel de Noailles előtt állította le a kocsit. Wilhem észrevette, hogy kesztyűben vezetett. Maga elé engedte a légióst a liftnél. Hogy ne kelljen a portással találkoznia, magánál tartotta a kulcsot.
A két férfi belépett a fürdőszobába. A holland ellenőrizte a két bakelitedényben tárolt előhívó hőmérsékletét. Teljes sötétséget csinált a helyiségben, s nekikezdett az előhívásnak. Tíz percig tartott a művelet. Egy röpke pillantás elegendő volt, hogy meggyőződjön róla, a képek tökéletesen sikerültek. A Sérignan-dosszié harmincegy lapja nagyításban olyan tökéletesen olvasható lesz, mint az eredeti. Felakasztotta a filmet a kád fölött kifeszített spárgára, majd elhagyta a fürdőszobát.
Kihúzott a zsebéből tíz darab ötszáz frankost, s odadobta a légiósnak. Aztán közelebb húzódott hozzá, s édeskés hangon a fülébe suttogta:
– Ma férfinak érzem magam, Wilhem, vetkőzz le!
Ez már a második eset volt, hogy a holland felcserélte a szerepeket. Az első eset kudarccal végződött. De ma este, úgy látszott, derekasan meg fog fizetni a szolgálataiért. Egyébként Wilhemnek sem volt a dolog ellenére, levetkőzött. A holland lázas sietséggel követte példáját. Kihívó büszkeséggel mutogatta férfiasságát.
– Hasra, feküdj hasra! – lihegte. Erőteljes csípőmozgással hatolt belé.
Wilhemnek tetszett a váratlan „támadás”. Az egyik arcát a díványpárnára helyezte, hogy könnyebben tudjon lélegezni. Lihegve kapkodta a levegőt. A holland, anélkül, hogy elengedte volna a légiós bal vállát, becsúsztatta kezét a matrac és a sodrony közé. Megtalálta a szikét, melyet odarejtett. Gyors mozdulattal a légiós tarkójába döfte. Az acélpenge behatolt a nyakszirt résén és elérte a gerincvelőt.
A holland beletörölte a szikét a lepedőbe. Aztán egy kis bőröndből elővett egy tőrt. Vagy húsz dühöngő, heves szúrással lyuggatta át a testet, a nemi szerveket megcsonkította. Végül egy utolsó döféssel abba a sebhelybe mélyesztette a tőrt, amelyet először a szikével okozott. Egy sebész precizitásával szadista bűntettnek álcázta a gyilkosságot…
Áldozatának még langyos vérétől csatakosan, meztelenül bement a fürdőszobába. Gondosan lemosta magát a zuhany alatt. Miközben öltözött, vigyázott, hogy kikerülje a test körül felgyűlt vértócsákat, a vérfoltos ágyat és a szőnyeget. Betette a már megszáradt filmet egy kis fémdobozba, berakott néhány személyes holmit a kis bőröndbe, magához vette az ötezer frankos pénzösszeget, s eloltotta a szobában a lámpát. Beszállt a liftbe, a kulcsot magával vitte.
Egyébként a portás úgyis bóbiskolt. Este tíz óra volt.
Felhúzta a kesztyűjét, a bőröndöt a Mercedes hátsó ülésére hajította, és az aix-i kikötő felé vette az irányt.
*
Teljes riadókészültséget rendeltek el a rendőrség és a csendőrség berkeiben, a belügyminiszter utasítására. Még a parancs végrehajtóinak, magas rangú hivatalnokoknak sem adták, a legcsekélyebb magyarázatot sem.
Aix-ben, a Hotel Roy René egyik harmadik emeleti nagy szobájában egy hatalmas adó-vevő készülék körül ott csoportosult Gal, Perrier ezredes, a körzeti rendőrfőnök és a Rhône torkolatvidékének információs parancsnoka. A Mercedes útját követték a készülék segítségével. A holland könyörtelenül kifeszülő pókháló közepén haladt.
– Tizenkettes jelenti a tizenhatosnak – recsegte a készülék. – A nyúl most tért le az autópályáról Avignon északi kijáratánál. Tizenhatos, jelentkezzen…
– Tizenhatos, a huszonhármasnak! Irány az avignoni pályaudvar, közölje a huszonnégyessel.
– A menetrendet – kérdte Gal.
– Az Azúr-expressz négy percen belül indul.
– Tegye meg a szükséges lépéseket. Egy embere szálljon fel a vonatra.
Az információs parancsnok az órájára nézett.
– Értettem. Vége.
Maxime Rietveld minden nehézség nélkül kapott egy egyszemélyes hálófülkét.
Akkor is megfigyelés alatt állt, amikor leintett egy taxit a lyoni pályaudvarnál, vett egy jegyet a Zürichbe tartó Orly-Sud expressz első osztályú kocsijára. Az útlevél- és vámvizsgálaton könnyedén továbbjutott.
A KEB ügynöke délelőtt tizenegykor jelezte, hogy a megfigyelt személy Zürichben felszállt egy Hamburgi Swissair-gépre.
Gal bement a fürdőszobába. Megborotválkozott és lezuhanyozott. Elégedett volt. A megfigyelt valódi nevére is fény derült: Maxime Rietveldnek hívják, Axel von Kertstingnek, az ónmágnásnak személyi titkára.
Gal éppen törülközött, mikor az információs parancsnok rátört a fürdőszobában. A guta majd megütötte:
– Jó nagy szarba kerültünk maga miatt, Gal!…
A rendőrfőnök kérdően nézett rá.
– Most találták meg a légióst a Noailles szállóban, karikára szeletelve. Az ön parancsára pedig udvariasan kísértük a gyilkost egész éjszak, míg csak külföldre nem távozott! Szép munka volt!
Perrier ezredesnek sem igen tetszett az események ilyetén alakulása.
– Egy pillanatig sem gondoltam, hogy ez lesz a vége – jelentette ki Gal lesújtva. – De kérem, higgye el, becsületszavamat adom rá, hogy embere nem hiába halt meg!
– Azért csak nem a becsület mezején esett el – válaszolta keserűen Perrier. – De ha úgy áll a dolog, ahogy mondja, az a pasas olyan veszedelmes, mint egy mérges kígyó.
Gal, mielőtt a Párizsba tartó gépre felszállt volna, kedvező hírt kapott: a hálókocsi-fülkében és a taxiban, melyet Rietveld igénybe vett, kitűnő ujjlenyomatokat találtak. A hollandot előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság vádjával a francia rendőrség is letartóztathatta volna.
De nem ez volt a hadművelet célja.
Hatodik fejezet
Carter gondosan beállította az irányzékot, majd bekapcsolta az automata vezérlőszerkezetet. Most már csak Tajvan fölött kellett módosítania az irányt. A Falcon-10 nemrég szállt fel Hongkongból, ahol Waxey Drake-et vette fel. Két hét óta ez volt a harmadik repülés a Bangkok-Hongkong-Oszaka-Luang-Prabang-Bangkok útvonalon.
Sérignan mindannyiszor elkísérte Cartert. De egyszer sem voltak három napnál tovább távol a thaiföldi fővárostól. Oszakában felvettek nyolcszáz liter savanhidridet, aztán kirakták Luang-Prabangban. Az ügy érdekében Truong tábornok megszerezte a laosziak beleegyezését: egy jelentősebb gépszállítmányért cserébe készek szemet hunyni a csempészés felett.
A repülőút első perceiben Drake szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Az a tudat, hogy egy heroinista vezeti a gépet, a KEB ügynökéből érthető nyugtalanságot váltott ki… Annál is inkább, mivel Carter épp rágyújtott egy cigarettára, melynek dohánytartalma vitatható volt.
Sérignan mosolyogva megnyugtatta.
– Sosem ismertem még ilyen tisztán látó, óvatos és tapasztalt pilótát, mint Carter – mondta, s nem is törekedett rá, hogy Carter ne hallja meg.
Drake gyakran fordult meg Hongkongban a cementművek költségén. Tokióból egy menetrendszerinti géppel utazik majd tovább. Azért utazott ezen a darabon Sérignannal, hogy teljes nyugalommal vitassák meg a helyzetet.
– Ne vesztegessük az időt! Tud valami újat? – kérdezte Sérignan.
– Igen, találkoztam a hongkongi emberemmel. Ha egy szegény buzi légiós nem hagyta volna ott a fogát Marseille-ben, azt mondhatnánk, hogy minden a legjobban halad.
Drake részletesen elmesélte a marseille-i eseményeket.
– Tudja, mit tartalmaz a dossziéja, Sérignan?
– Pontosan nem tudom. Diszkréten kezelik.
– A lényeg az, hogy bármi áron információkat akartnak szerezni magáról. Ez azt jelenti, hogy lépre mentek.
– Gondolom, az említett légiósnak is ez a véleménye.
– Ide figyeljen, Sérignan: az ön élete, Carteré és az enyém csak egy hajszálon függ… Úgyhogy halasszuk későbbre a légiós lelki üdvéért mondott imát. Annál is inkább, mert az az érzésem, hogy Amerikában hamarosan nagy mészárlások kezdődnek. A legtöbb kokaineladót titkosügynökeink beszervezték, és olyan áron szállítanak nekik fehér heroint, amely a konkurenciában gyanút ébreszt. Tombolnak a dühtől! Még néhány hét, és már az óvodákban sem tudják elsózni a hármast! Ugyanez a forgatókönyv Amszterdamban és az NSZK-ban is.
– De von Kersting ellen még egyetlen bizonyíték sincs…
– Sajnos. Meg kell várnunk, míg valami rosszat lép. Bizonyára beijedt, de elég szívós alkat. Rietveldet természetesen letartóztathatnánk gyilkosság vádjával. De ezzel semmit sem nyernénk… A hal ráharapott a horogra, márpedig nagy hal, és úgy kell kifognunk, hogy közben a zsineg el ne szakadjon.
*
Mialatt a Falcon az oszakai repülőtérhez közeledett, Maxime Rietveld beszámolt küldetésének végrehajtásáról von Kerstingnek, aki kivételesen egész héten át el sem hagyta a Sziámi-öböl partján épült rezidenciáját.
Miután végighallgatta a hollandot, kijelentette:
– Mindent le kell állítani újabb parancsig! Adja át az üzenetemet a kínainak. Fölösleges kockázatot vállalni olyan áru szállításával, amely eladhatatlan.
– Nem akarom vitatni döntése helyességét – szólt közbe a homokos –, de miért hagyjunk időt, hogy kiépíthessék eladóhálózatukat?
– Mit javasol helyette? Az a fontos, hogy Sérignant sarokba szorítsuk.
Von Kersting abbahagyta forradásának tapogatását, s dühös mozdulattal megragadott egy piros ceruzát. Vastag vonallal bekarikázta a Sérignan-dosszié utolsó lapjának négyötödét. Rietveld értett a mozdulatból. Meg sem kellett néznie a szöveget, kívülről tudta.
– Flossie? Sérignan viselkedésében semmi nem utal arra, hogy a legkevésbé is érdekelné a dolog.
– De semmi sem mutat arra, hogy ne érdekelné.
Hetedik fejezet
A repülőgép személyzetét szállító mikrobusz megállt az O’Farell Streeten, repülőtér termináljának központi épületétől néhány méterre. Négy steward és három stewardess szállt ki bágyadtan; minden mozdulatuk fáradtságról, kimerültségről árulkodott.
Az imént tették meg leszállás nélkül a London-Los Angeles távolságot. Los Angelesben épp csak annyi idejük volt, hogy beugorjanak egy San Franciscóba tartó helyi gépbe.
– Itt a kocsid, Flossie? – kérdezte az egyik steward.
– Igen, Max, köszönöm – válaszolta a lány –, majd csak sikerül elvonszolnom magam hazáig. Aztán alszom, alszom, alszom… – nevetett.
Flossie beszállt a személyzetnek fenntartott parkolóház liftjébe. Bőröndjét a Dodge márkájú sportkocsi bal oldali ülésérre hajította, begyújtotta a motort, és már indult is.
Éjfél elmúlt, a forgalom teljesen áttekinthető volt. Flossie nem is figyelt fel a két rendőrautóra, amely villogó fényszórókkal, szirénázva, teljes sebességgel megelőzte.
Lassan fordult be a Beach Streetre. Ott lakott a nagyszüleinél, néhány száz méternyire a híres Halász-öböltől.
Hirtelen magához tért. A két rendőrautó, amely megelőzte az imént, aztán még kettő meg egy mentőautó, rendőrkordon és egy sereg bámészkodó, többen pizsamára felkapott háziköntösben… mind ott álltak, szabálytalan kört formálva a kétemeletes kis épület körül, melyben ő lakott azokkal, akiket a családjának tekintett. Megállt. A kormány fölé görnyedt, a torka összeszorult, a gyomra görcsösen megrándult.
Hanyag tartású, magas zsaru közeledett a sportkocsi felé.
– Menjen tovább, kisasszony, nincs itt semmi látnivaló.
– De hát… mi történik itt?
A rendőr észrevette a légikisasszony egyenruháját, s szelídebb hangon folytatta:
– Arrafelé lakik? Akkor utat csinálunk. A többit pedig… olvassa el a holnapi újságban.
– Nem arrafelé lakom… itt lakom.
– Kérem az iratait!
A lány átnyújtotta a jogosítványát. A rendőr egy zseblámpa fényénél futó pillantást vetett rá.
– Lenne szíves várni egy pillanatig…
Leakasztotta derékszíjáról az adó-vevőt, és kihúzta az antennáját.
– Joe? A hadnagy ott van a közelben?
– Igen.
– Passzold ide.
– …itt MacGivern hadnagy, hallgatom.
– Harrison rendőrbiztos. Hadnagy úr, itt van velem a PanAm egyik légikisasszonya, a jogosítványa szerint itt lakik.
– Egy perc és ott vagyok. Várjon meg, Harrison. Köszönöm.
– Mindjárt itt lesz a hadnagy úr, kisasszony! – És… nem tudok semmit – hazudta ügyetlenül.
Flossienak nem kellett sokat várnia. MacGivern szándékosan is nyersen tört át az embertömegen, odaért a helyszínre, s nagy léptekkel közeledett a sportkocsi felé.
Olyan volt a külseje, mint egy öreg, életunt bikának: vászonöltönye gyűrött, nyakkendőjén a csomót csak hevenyészve kötötte meg, s az most ziláltan lógott kigombolódott ingnyaka alatt. Barna, cserzett az arcbőre. Nagyon kiizzadt, mielőtt odalépett volna, egy zsebkendővel megtörölte az arcát.
Françoise Suelien, hadnagy úr – kezdte a szaru, s átnyújtotta a lány jogosítványát.
– Maga lenne Flossie? – szólt a rendőrtiszt, és már vissza is adta az iratot a légikisasszonynak.
A lány bólintott.
– Bizonyára fáradt. Húzódjon odébb! Majd én vezetek. Maga pedig, Harrison, menjen vissza a helyére! És mondja meg az őrmesternek, hogy szabadítson meg a sok bámészkodótól.
Flossie kábultan engedelmeskedett, hagyta, hogy a rendőr beüljön a kormányhoz. MacGivern gyorsan hátraarcot csinált, és a centrum felé vette az irányt.
– Nincs véletlenül egy cigarettája? – kérdezte, miközben teljes sebességre kapcsolt. – A zsaruknak soha nincs, a légikisasszonyoknak meg mindig van… A nevem MacGivern, Patrick MacGivern, de hívjon csak Patnek, mint a többiek.
A lány egy Winstont nyújtott felé. Gondolkodási készsége lassan visszatért:
– Idefigyeljen, hadnagy úr, nem vagyok gyerek… Mondja el, mi történt a Beach Streeten?
– A nagyszüleit, szóval… Evans urat és nejét egy fél órával ezelőtt meggyilkolták.
– De hát… de hát ez lehetetlen!
– Azt mondtam én is. De a tények beszélnek, Flossie…
Rápillantott a lányra. Az csendesen, mozdulatlanul sírt.
– Hova megyünk? – kérdezte megtört hangon.
– Hol tudna aludni?
– Nem vagyok már álmos, és különben is, látni akarom őket, meg akarom érteni… És Mamie… és a kutyák. Vissza kell mennem.
MacGivern lassan haladt a Columbus Avenue felé.
– Azt a szerencsétlen néger cselédlányt meg két kis uszkárt sem kímélték… Nagyon sajnálom, Flossie…
– Nem igaz!…
– Jöjjön el hozzánk, jó? A fiam most kollégiumban van, a feleségem néhány perc alatt megágyaz magának a szobájában.
MacGivern leállította a Dodge-ot a Filbert Streeten egy kertes ház előtt, fogta a lány bőröndjét, kinyitotta a gondozott kert kapuját, majd lámpát gyújtott.
Anna MacGivern elegáns pongyolában jelent meg. Lágy tekintetű, magas asszony volt.
– Ez Flossie, Anna – mondta egyszerűen MacGivern. – Szerencsétlenség érte.
– Megágyazok Bob szobájában – felelte rögtön Anna. – Üdvözlöm, Flossie!
– Flossie – dünnyögte a hadnagy –, itt vannak a kocsikulcsok… Nekem most vissza kell mennem. Anna majd ad magának altatót: aludjon, holnap majd beszélgetünk.
– Nem tudok aludni! Nagyon kérem… tudni akarom, mi történt.
– Én is annyit tudok, mint maga. Legyen okos, Flossie!
Anna MacGivern ellentmondást nem tűrő mozdulattal nyújtott egy tablettát és egy pohár vizet a lány felé. Flossie gépiesen bevette.
– És most jöjjön velem – mondta Anna.
Kinyitotta egy aktfotókkal tapétázott szoba ajtaját. Minden kamasz fiúnak ilyen a szobája. Aztán félreállt.
– Magára hagyom. Feküdjön le minél hamarabb, nagyon erős altatót adtam. Legyen elnéző a férjemmel… folytatnia kell a nyomozást. Szüksége lesz magára. De ha ennyire fáradt és ideges, nem tud segíteni neki, hogy megtalálják a bűnösöket. A saját kocsijával megy vissza.
Flossie az ágyra heveredett.
A hadnagy elindította a motort, felesége ezalatt a garázs ajtaját nyitotta ki. Mielőtt férje elindult volna, odament a kocsihoz:
– Nem szabályos, amit csinálsz…
– Persze hogy nem, de ellenkező esetben vagy lakat alá teszem, vagy futni hagyom.
– Biztos vannak barátai, kollégái, lehet, hogy jobban szerette volna, ha…
– Az lehet, de én nem szerettem volna jobban!
– Mit akarsz tőle? Hallgattam a rádiót, az valami olyan rémtörténet, amiben a kislány biztosan nem volt benne…
– Ide figyelj, Anna, több dolog is nagyon különös nekem ebben a tömegmészárlásban. Most pedig menj be, és ne feledkezz meg az egyezségünkről!
Anna MacGivern főnővér volt egy kórházban. Egyezségük, amelyre most a férje célzást tett, évekkel korábban kelt: megfogadták, hogy nem avatkoznak a másik hivatásával kapcsolatos dolgokba.
– Ugye holnap van a szabadnapod? –kérdezte Pat indulásra készen.
– Igen.
– A kislány csak aludjon, engem meg ébressz fel délben.
A kocsi lassan elindult, mikor az asszony egy kézmozdulattal jelezte, hogy még valamit szeretne mondani: – Megnézted a lányt?
– Hát persze! Mi ez, féltékenységi jelenet?
– … szóval, én még életemben nem találkoztam ilyen csinos lánnyal.
– Őszinteségért őszinteség: én is ugyanezt gondoltam. Viszlát! – megnyomta a gázpedált, a kocsi megugrott.
Bob szobájának ajtaja nyitva állt. A villany égve maradt. Flossie ott feküdt ruhástól, keresztben az ágyon; mély, szabályos álomba merült, olyan nyakatekert pózban, hogy az még egy artistának is becsületére vált volna. A tabletta teljesen főbe kólintotta. Flossie álmában letolta magáról a lepedőt és a takarót. Hosszú, sűrű fekete haja félig elfedte vállát. Lehunyt szemhéja még jobban kiemelte szempilláját, amely még mindig nedves volt a könnyektől. Minden lélegzetvételnél megremegett az orrcimpája, az arcvonásai tökéletesek. A sötétpiros száj íve szinte hihetetlenül szép összképpé állt össze.
Anna kivett egy mentolos cigarettát az íróasztalon egy doboz gyufa társaságában heverő csomagból. Elgondolkozva szippantott néhányat. Saját viselkedése kíváncsivá tette: vajon miért keres mindenáron valami hibát a lányon? Valami groteszk női féltékenység fűti? Nem, teljesen normális, mait érez: a múzeumban is megáll az ember egy-egy gyönyörű kép előtt.
A racionális Anna most az egyszer elérzékenyült: a Kelet és a Nyugat minden istene kivételesen összefogott, hogy erre a fiatal keverék lányra ruházza, ami csak telik.
Anna abbahagyta szemlélődést, s Flossie felsőtestét gyengéden felemelve ráhúzott egy trikót. Csaknem az ő mérete volt. Flossie magas lány, lehet úgy százhetven centi, mérte fel Anna. Aztán betakarta a lepedővel, és leoltotta a lámpát.
*
A kíváncsi tömeget szétoszlatták a Beach Street-i ház elől. Csak néhány javíthatatlan szenzációhajhász és megrögzött álmatlanságban szenvedő alak tartott ki abban a reményben, hátha lát egy kis vért.
A körzeti rendőrség szakértői átfésülték a házat. Pat MacGivern csatlakozott hozzájuk. Nehézkes lépteivel felment Flossie első emeleti szobájába. A műszaki alakulat emberei épp kifelé jöttek onnan.
– Befejezték a munkát?
– Igen, hadnagy úr! Most már akár táncestélyt is adhat. Vagy a levegőbe is repítheti az egész házat! Amennyiben voltak egyáltalán ujjlenyomatok, azokat már levettük…
MacGivern körülnézett a szobában: ágy, fém íróasztal, hozzávaló székkel, egy kis könyvszekrény, néhány értéktelen csecsebecse; a túlsó végén a mosdófülkébe vezető ajtó. Az asztalon telefonkészülék.
Egy pillanatra kiment a szobából a lépcsőházba:
– A százados úr mikor ment el?
– Talán egy negyed órája, hadnagy úr.
MacGivern már tárcsázta is a főnöke számát. A harmadik csengetésre vették fel a kagylót.
– John? – kérdezte MacGivern.
– Gondoltam, hogy hívni fogsz – dohogta Sloan.
– Két perce sincs, hogy hazaértél, úgyhogy ne játszd a mártírt.
– Van viszont feleségem, és vannak gyermekeim, akik éjjel aludni szoktak. De most már aztán beszélj végre… a lány?
– Minden rendben, nálam van. Anna beadott neki valamit, amitől tizenkét óráig nem tér magához.
– És hogy reagált?
– Sehogy, halálfáradt volt; holnap kettőkor magammal viszem.
– Pat, továbbra is azt hiszed, hogy nem elmebeteg bandával van dolgunk, afféle Mansonékkal?
– Engem azért fizetnek, hogy nyomozzak… téged meg azért, hogy nyomozni engedj.
– Na jól van, ugorj fejest! Van rá két heted.
– Az lehet túl sok is, de túl kevés is, az elkövetkező napok majd eldöntik. De ha nagyon ragaszkodsz hozzá, hogy határidőt szabj, inkább kiszállok most rögtön.
– Jó… szabad kezet kapsz. Most pedig hagyj aludni.
A telefonbeszélgetés alatt MacGivern a szemét mindvégig egy ezüst keretbe foglalt 18x24-es, kicsit homályos, az évek során megsárgult fényképre szögezte. Egy magas férfi állt rajta, érdemrendekkel teletűzdelt katonai zubbonyban, és egy népviseletbe öltözött vietnami nőt karolt át, aki mosolyogva nézett fel rá. Egészen kicsinek látszott a nő, finom, kecses alakja szerelmesen simult a nagydarab emberhez.
MacGivern először arra gondolt, hogy a férfi talán az amerikai Special Forcesnál, a különleges haderőknél szolgált. Kiment a szobából, és lekiabált a lépcső korlátján áthajolva:
– Collins!
– Igenis, hadnagy úr – felelte egy hang.
– Azt hiszem, maga volt Vietnamban…
– Négy évet húztam le… – felelte Collins, s már meg is jelent a lépcső alján. – A fene ette volna meg…!
– Csak semmi dühöngés, öregem, nem én robbantottam ki a vietnami háborút. Jöjjön fel hozzám egy nagyítóval.
– Megyek, hadnagy úr.
MacGivern megmutatta neki a fényképet.
– Ez a bohóc itt, nem a mieink közül való?
– Ha ezért hívott, ehhez nincs szükségem nagyítóra: ez egy francia pofa, ejtőernyős tiszt, egész pontosan százados. A fényképet 1953. novemberében készítették, néhány nappal Dien-Bien-Phu előtt.
– Aha… aha… Információs szolgálata, úgy látom, roppant fejlődőképes!
– A technika napról-napra újdonságokkal szolgál, hadnagy úr. Ma este például leszedtük ezt a keretet, és megnéztük, mi van a fénykép hátára írva… ott találtuk a dátumot. Aztán továbbléptünk: átkutattuk az íróasztal fiókjait. Ha valaki szeret olvasni, találna itt egy-két csemegét… Mi viszont beértük azzal, hogy mindent lefényképeztünk és visszatettünk a helyére.
– Jól van, Collins! Köszönöm a tájékoztatást és a leckét is. Menjen, csinálja tovább a munkáját.
MacGivern kivette a fényképet a keretéből. Hátán gyerekes írással franciául ezt olvasta: „Papa és Mama – Hanoi – 1953. november.”
MacGivern kihúzta az íróasztal legfelső fiókját, és elővett belőle egy finom bőrbe kötött albumot. Három órájába telt, míg megemésztette a benne foglaltakat, meg azt, amit négy iskolai füzetben talált.
Világos nappal volt, mikor visszatért a Filbert Street-i kertes házba. Végigfeküdt az ágyon, Anna segített neki levetkőzni. Mielőtt elaludt volna, ezt morogta:
– Kelts fel délben, el ne felejtsd…
*
Flossie fél egy körül tért magához. Percekig elképedve törte a fejét, mit kereshet ezen a helyen. Aztán apránként visszatértek emlékezetébe az előző este történtek. Próbálta meggyőzni magát, hogy az egész csak lidérces álom volt.
Megjelent Anna egy csésze forró kávéval. Rámutatott a széken gondosan elrendezett ruhákra, melyeket Pat hozott magával a Beach Streetről.
Mindössze negyedórába telt, és a lány már el is készült. Félénken belépett a nappaliba, ahol Pat a reggeli lapokat bújta. A férfi felállt, és hellyel kínálta Flossie-t.
– Kialudta magát?
– Tökéletesen.
– Remek! Ide hallgasson, Flossie, egy csomó kérdést kell föltennem. Legszívesebben itt beszélgetnék magával, de a szolgálati szabályzat előírja, hogy a körzeti rendőrkapitányságon kell a dolognak lezajlania.
– Értem… én kész vagyok.
Egy rendőrautó érkezett a ház elé. Néhány perccel később Flossie egy üvegfalú, nagy irodában ült, szemben a hadnaggyal.
– Miután elváltam magától – kezdte MacGivern – az éjszaka nagy részét azzal töltöttem, hogy betörtem az ön Beach Street-i szentélyébe. Bocsásson meg, de ez a mesterségem.
Flossie elpirult. A rendőrtiszt nem vett tudomást zavaráról, úgy döntött, hogy egyenesen a tárgyra tér:
– Az apját tehát François Sérignannak hívják. Mondana róla valamit?
– Hadnagy úr, elolvasta a gyerekkori és serdülőkori naplóimat… Így hát maga is mindent tud.
– tényleg mindent elolvastam. Beleértve a sajtókivágásokat is, amelyek szerint az ön apja igen híres ember Franciaországban. Ezeket ő küldte el magának?
– Nem. Megrendelem őket egy sajtófigyelőnél. Így tudtam összegyűjteni az összes információt. Vele sosem találkoztam, nem is tudja, hogy létezem.
– Tréfál?
– Gondolja, hogy van kedvem tréfálni?
– Akkor lenne szíves elmagyarázni…
A lány unottan biggyesztett.
– Ha gondolja, hogy ez a segítségére lehet…
– Még nem tudom, Flossie. De a tegnapi embertelen, vad mészárlással kapcsolatban két feltételezés lehetséges: vagy zavaros fejű gyilkosok követték el, akik teljesen véletlenül választották az ön fogadott nagyszüleit áldozatul. Vagy pedig előre megfontolt szándékkal, nagyon is határozott céllal kitervelt gyilkosságról van szó.
– Anyámat Jannine Sueliennek hívták – fogott bele Flossie felindulástól megtört hangon. – 1950-ben, miután a francia csapatok kiürítették Észak-Vietnamot, megismerkedett François Sérignan századossal. Halálosan beleszeretett…
Egy pillanatig habozott az elbeszélésben, MacGivern segített a segítségére.
– Olvastam Sérignan leveleit. Az éjszaka folyamán minden levelet lefordítottak. Fél tizenkettőre itt volt nálam az egész levelezés. Szerelmük kölcsönös volt: az ön apja feleségül akarta venni az ön anyját…
– 1953. november 23-án François Sérignan kiugrott ejtőernyővel a Dien-Bien-Phu-i medence fölött. Nagyon súlyosan megsebesült, hazavitték Franciaországba, mielőtt anyám viszontláthatta volna. Apám több hónapon át szinte eszméletlen volt. A sors iróniája folytán anyám november 27-én kapta meg azt a házassági engedélyt, amelyet apám ezredének hadtestparancsnoka küldött el. Mind a ketten már több mint egy éve vártak erre az engedélyre.
– Hogyan lehetséges, hogy az ön édesanyja nem is próbált Sérignan után menni Franciaországba? Akkoriban még megtehette volna… S ha jól számolom… már több mint két hónapja teherben volt.
– Anyám nem tudott a sebesülésről, és arról sem, hogy Sérignan századot hazaszállították. Az egészségügyi gépek úgy hagyták el Hanoit azokban a napokban, hogy a felvilágosító irodák nem közölték az utasok nevét.
– Értem! Szóval anyja azt hitte, hogy Sérignan Dien-Bien-Phu-ban van.
– Pontosan. Később pedig azt, hogy fogságba esett. Én pedig éppen a Genfi egyezmény idején születtem, mikor a tizenhetedik szélességi kör mentén kettéosztották Vietnamot.
– De az édesanyjának sikerült átjutnia Saigonba…
– Hat évvel később… Végül mégiscsak talált valami nyomot. Akkor tudta meg, hogy François Sérignan megnősült, és hogy kislánya született. Heteken, hónapokon át sírt… Még hétéves sem voltam, de már megtanított franciául írni és olvasni.
– Tanítónő volt, ha jól tudom.
– Tanárnő. Párizsban szerzett bölcsészdiplomát. 1954-ig a hanoi francia líceumban tanított.
– Az édesanyja félvér volt?
– Szó sincs róla! Százszázalékosan vietnami volt. Haipongban született. A Jannine keresztnevet találja furcsának?
– Hát, elég furcsa.
– Sok vietnami nőt hívtak Jannine-nak akkoriban, mivel fonetikusan hasonlított ez a Ja-Ninh-hoz.
– És önt az apja iránti tiszteletből keresztelték Françoise-nak?
– Természetesen.
– Az édesanyja tehát annak az embernek a szeretetére nevelte önt, aki otthagyta… És ez a szeretet önnél már-már bálványozásig fajul…?
– Sérignan nem hagyta el anyámat! Az események álltak közéjük. Apám sohasem tudta, és ma sem tudja, hogy létezem. Négy éven át kétségbeesetten próbált kapcsolatot teremteni anyámmal Észak-Vietnamban. Anyám ezt csak Saigonban tudta meg. De minthogy anyám Hanoiból Vinh-be költözött, a hanoi hatóságok hivatalosan közölték, hogy Jannine Suelient eltűntnek nyilvánították.
– És magának sohasem támadt az a gondolata, hogy jelentkezik apjánál?
– Ezerszer, de mindig visszakoztam.
– Félt, hogy csalódik?
– Nem! Attól féltem, hogy ok nélkül felkavarom a lelkiismeretét. Az anyám annyit mesélt róla… Soha életében nem szűnt meg az a nagy szerelem, amelyet érzett iránta.
– Pedig 1965-ben férjhez ment Donald Evanshez, az amerikai hadsereg őrmesteréhez!…
Flossie kis ideig habozott.
– Anyám nagyon szép volt, hadnagy úr. Donald teljesen belebolondult. Tizenegy éves voltam akkor, de nagyon jól emlékszem, anyám egyáltalán nem titkolta előtte, hogy Sérignan kapitányba szerelmes. Végül engedett Evans kitartó ostromlásának. Főként azért, hogy nekem is legyen családom, otthonom.
– Maga 1967-ben érkezett San Franciscóba, 1968-ban megkapta az amerikai állampolgárságot, s azóta a Beach Streeten lakott, anyja férjének szüleinél.
– Így van, hadnagy úr. A Carlmont főiskolán tanultam. Anyámat és Donaldot 1969-ben megölte egy bombatámadás Vietnamban. Evans úr és a felesége úgy tekintettek, mint saját unokájukat. Egy éve, hogy megkaptam ezt az állást a PanAm-nél. Most már mindent tud.
– És most mit szeretne tenni, Flossie?
– Először is sírni, ha ad rá időt. Aztán pedig tovább élni. A holttesteket megnézhetném?
– Nem akadályozom meg, de nem tanácsolom.
– Nagyon kérem…
A halottasházban, ahová MacGivern elkísérte Flossie-t, a lány elájult.
Patrick MacGivern este nyolc óra körül ért haza. Anna látta, hogy a kellemetlen napok következtében rossz a hangulata. A vihar előtti fülledtség, a forró, talaj menti szél sem volt valami bíztató. Pat szó nélkül vette le a zakóját, letépte nyakkendőjét, s az egyik karosszékbe dobta a nehéz 38-as pisztolyt. Kivett egy üveg sört az óriási hűtőszekrényből. Majd beleroskadt egy nagy fotelbe a nappaliban.
Anna odament hozzá.
– Kérdezhetek valamit, Pat? Azért veszed ezt az ügyet olyan nagyon a szívedre, mert a lány ilyen csinos?
MacGivern meghökkenten méregette a feleségét. Húzott egyet a sörből. Rájött, hogy ő még nem is tette fel magának a kérdést ebből a szemszögből. Egy percnyi gondolkodás után így válaszolt:
– Valóban nem hagy hidegen a lány szépsége, intelligenciája. Az biztos viszont, hogy Flossie csak érdeklődést ébreszt bennem, más semmit.
– Felhatalmazol, hogy most az egyszer megszegjem „be nem avatkozási szerződésünket?
MacGivern megadóan intett.
– Elsőnek úgyis én szegtem meg azzal, hogy idehoztam a lányt.
– Szóval… Mondd, Pat, van valami újság?
– Semmi, azon kívül, hogy valami rossz érzésem van…
Megszólalt a telefon. Anna volt a készülék közelében, felvette a kagylót.
– Anna?
– Igen.
– Adná nekem egy kicsit Patet?
– Ki keresi?
– Egy barátja.
Az asszony odanyújtotta a hallgatót a férjének.
– Téged keres egy barátod.
– Pat?
– Igen.
– Itt egy barátja beszél.
– Kihez van szerencsém, és mit óhajt?
– Azt szeretném tudni, hogy Flossie jól tö9ltötte-e az éjszakát? Jólesett-e neki a séta a kapitányságra 13 óra 02 perc és 13 óra 21 perc között, magához tért-e ájulásából, miután 18 óra 16 perckor rosszul lett a halottasházban, s hogy valóban biztonságban hiszi-e a lányt barátnőjénél, Doris Newtonnál, a Brannam Streeten, ahová maga pontosan negyvenhat perccel ezelőtt vitte el… A viszonthallásra! Most ne hívjon senkit, MacGivern hadnagy, két percen belül keresni fogja valaki.
– Halló, ne tegye le! – kiáltotta Pat naivan, mielőtt a férfi letette volna a kagylót.
Hivatásából következő reflexmozdulattal megragadott egy noteszt, és feljegyzett mindent, amit a névtelen hang mondott. Alig ért a végére, mér csöngött is a telefon. Felvette a kagylót. Nem ugyanaz a hang beszélt.
– MacGivern, még ma kap postán egy magnótekercset, amelyen rajta van a Beach Street-i hármas gyilkossággal kapcsolatos minden információ. Jó éjszakát!
– Ide hallgasson…
De már letették a kagylót.
– Mi történik itt, Pat? – kérdezte Anna, látva férje feldúlt arcát.
Harmadszor is csengett a telefon.
– Jó estét, hadnagy úr, itt Flossie! Valaki az előbb felhívott itt Dorisnál, azt mondta, hogy az ön barátja, és hogy maga holnap reggel mindent meg tud nekem magyarázni.
– Ez így enyhe túlzás, Flossie, de valóban lehetséges, hogy addigra lesz mit mondanom.
– Tényleg valamelyik munkatársa volt? Olyan különösnek találtam a hangját…
– Igen. Ne nyugtalankodjék, Flossie, aludjon jól. Holnap tíz óra körül elmegyek magáért.
MacGivern feltárcsázta John Sloan századost, és rögtön beszámolt neki a három hívásról. Majd hozzátette:
– Jegyezte, John?
– tudja jól, hogy minden beszélgetést feljegyzek.
– Mondja, küldhetek ki két pasast a Brannam Street-i házhoz, hogy figyeljék?
– Szabad kezet adtam, vagy mi a fene?
– Ezután MacGivern felhívta a rendőrség ügyeleti szolgálatát- kérte, hogy másnap reggel nyolcra küldjenek ki hozzá egy laboratóriumi szakértőt.
*
– Egy csésze kávét, Collins? – kérdezte Pat.
– Köszönöm, hadnagy úr.
Collins az imént kapcsolt be egy igen nagy érzékenységű magnetofont. És most várták a szalagot.
A kis csomag a többi postával hullott be a postaládába. Collins kesztyűs kézzel megfogta, és tüzetesen megvizsgálta a csomagolást. Aztán ügyesen felbontotta a küldeményt, majd elvégezte ugyanazt a műveletet a kazetta sima felületén is. Megrázta a fejét.
– A celluxon, amellyel leragasztották a csomagolópapírt, van egy látható ujjlenyomat, a kazettán viszont semmi.
– Az az ujjlenyomat pedig a postásé vagy valamelyik alkalmazotté! – sóhajtott fel MacGivern. – Azért vegye le azt is! Aztán halljuk, mit tudnak mondani nekünk!
Collins becsúsztatta a kazettát a készülékbe. A két férfi leült.
„Patrick MacGivern hadnagy! Az a kitüntetés érte, hogy maga az első rendőrtiszt, akit ezennel meghívunk a túsz segítségével végrehajtandó zsarolási kísérletek legújabb formájának bemutatójára. Sajnos, a legkisebb esélye sincs rá, hogy részt vegyen a bemutatón.
Először, mert indokainkat sem ön, sem emberei nem tudják felderíteni.
Másodszor, mert a túsz nem a mi kezünkben van, hanem az önében, és ott is marad.
Flossie Suelienről van szó. Úgy kapjuk el, ahogyan akarjuk: ma, holnap, egy hét, egy hónap, egy év, vagy tíz év múlva… Ha otthagyja a légikisasszonyi állását, ha nem, mit sem változtat a dolgokon. Csodás alakja mindig alkalmas lesz arra, hogy hullát csináljunk belőle. Vallja be, nem tehet ez ellen semmit! Egy szabadon mozgó túsz! Ez azért meglepi önt, ugyebár? Rablók, akik nem raboltak el senkit, és nem követlenek semmit… most aztán törheti a fejét. S még két apró kis adalék: a Beach Street-i gyilkosságokat azért követtük el, hogy megmutassuk magának, nem vagyunk kisszerű élcelődők; e felvétel másolatát megküldjük valamennyi jelentős sajtóorgánumnak, s arra kérjük őket: emeljék ki, hogy azon a napon, amikor esetleg sor kerül az ítélet végrehajtására, mindenkit, aki segítséget nyújt Flossie Sueliennek, szervezetünk a lány cinkosának tekint. S ugyanaz a sors vár ár is! Tegnapelőtt éjjel magára is ez várhatott volna, ma déltől pedig Doris Newton, a lány kolléganője került ebbe a helyzetbe.
Összefoglalva: mindazok, akik menedéket nyújtanak Flossie Sueliennek, saját felelősségükre, saját kockázatukra teszik.
Mindamellett humánus gondolkodásunk bizonyítására, rendkívüli érzékenységünk szellemében, amint sikerült elérnünk célunkat, amely – hangsúlyozzuk – nem tartozik önre, értesíteni fogjuk önt is a „túsz” fiktív szabadlábra helyezéséről. Vége.”
– Óhajtja még egyszer lehallgatni? – kérdezte Collins.
– Most nem. Bemegyünk.
MacGivern néhány perccel kilenc óra után lépett be az irodájába. Collins a földszinten elvált tőle, lement az alagsorba, a laboratóriumba.
A hadnagy aprólékosan áttanulmányozta a jelentéseket, melyeket a helyettese egy dossziéba rakott. Valamennyi François Sérignanra vonatkozott. Ott volt az Interpolé, az FBI-é, és a nagyobb amerikai városok helyi rendőrségei is küldtek valamit. Tulajdonképpen már valamennyinek ismerte a tartalmát: feddhetetlen francia állampolgár, hatalmas vagyon tulajdonosa. Számos üzleti utat tett az Egyesült Államokba. A Flossie-val való rokoni kapcsolatra a legcsekélyebb célzás sincs. Semmiféle kihágást nem követet el. John Sloan szélvészként rontott a szobába.
– Hallgatta már a magnószalagot?
– Persze! Maga lent járt a laboratóriumban Collinsnál, aki feltette magának. Ezt súgja a hetedik érzékem.
– Gúnyolódik velem? Reggel kilenc óra óta minden állomás csak ezt sugározza a rádióban!
– Az istenit! A lány…
– Pont a lányon jár az esze, amikor az egész sajtó mindjárt itt lesz a nyakunkon!
– Ne tettesse magát cinikusabbnak, mint amilyen!
– Maga meg ne tettesse magát hülyébbnek! Mit fog válaszolni az újságíróknak? Hogy képtelenek vagyunk garantálni egy amerikai állampolgár biztonságát, akit egy kegyetlen gyilkosokból álló banda nyíltan fenyeget? Kellemes olvasmányaink lesznek a következő napokban! Nem, öregem… a lányt valamilyen ürüggyel szépen lakat alá teszi, míg újabb utasítást nem adok! A börtönben legalább biztonságban lesz!
– Először is, jól tudja, hogy a zárkában is alig lenne biztonságban, ha egy ilyen rendkívül erős szervezettel állunk szemben, márpedig nekem ez a véleményem. Ne is tiltakozzon, volt rá sajnos precedens, hogy egyeseket a vádlottak padján nyírtak ki! Ezenkívül a lányt a legutolsó külvárosi zugügyvéd is percek alatt kiszabadítaná a börtönből. Valamint gondoljon arra is, hogy ha a lányt úgy nyírnák ki, hogy börtönben van, maga megint felveheti az egyenruhát, és mehet közlekedést irányítani, én meg sorba állhatok a népkonyhán.
Sloan lenyugodott. Leült, inge zsebéből elővett egy csomag cigarettát, egyet odahajított MacGivernnek.
– És minek kérte ezt a rengeteg információt erről a francia iparmágnásról?
– Csak úgy… Nem akarok kihagyni semmit. A kislány anyja ismerte ezt a pasast Vietnamban.
– Na ne akarja azt mondani, hogy ennyi az egész…
– Jól van, százados úr… A pasi a lány apja… De az apa nem is tud a lány létezéséről.
– Ez biztosan nem igaz! És azért fenyegetnék a lányt, hogy zsarolják a pasast? Mert tudják, hogy majd felveti a pénz?
– Mondom, hogy a pasas azt sem tudja, hogy létezik egy lánya! Kemény fickó, háborús díszpinty, minden jelentésből ez derült ki. A Pentagon is meg az FBI is ott kúszott a lábánál, hogy megnyerje magának a vietnami háború idején… De a pasas elküldte őket a fenébe. Dolgoztassa meg, főnök, egy kicsit az agyvelejét: egy ilyen mesterfokú zsarolókból meg gyilkosokból összeverődött banda ezer más áldozatot szemelhetne ki, nem egy ilyen kaliberű fickóval akasztaná össze a bajuszát.
– Szóval nyakig benne vagyunk?
– Legalábbis tocsogunk benne.
Felberregett a házi telefon. Pat felvette a hallgatót, és előrehajolt, hogy jobban halljon.
– MacGivern hadnagy?
– Igen, tessék?
– Le tudna jönni az erkölcsrendészetre? Moretti hadnagy szeretne beszélni magával.
– Rögtön megyek. Elkísér, John?
– Nem. Ha ezzel az üggyel kapcsolatos a dolog, akkor közölje velem a fejleményeket. Én most inkább ülök az irodámban, és várom, mikor hívatnak a nagyfejűek. Már nem húzhatják sokáig!
– John, maga azért százados, én meg azért vagyok csak hadnagy, mert maga ért hozzá, hogyan kell „elaltatni” ezeknek a fejeseknek és a politizáló cimboráiknak a kíváncsiságát. Ezúttal engedje szabadon a szónoki képességeit, jobban, mint valaha… Varrjon nyugodtan mindent az én nyakamba. Csak hagyják, hogy folytassam a nyomozást…
– Megpróbálom.
Az erkölcsrendészeti osztály az épület tizenkettedik emeletét teljes egészében elfoglalta. Moretti hadnagy kis termetű, szicíliai származású, aszalt szilva arcszínű, korán megkopaszodott férfi volt. Erőteljes alkatú, egyetlen izomköteg. Mosolyával, amely kivillantotta ragyogó fogsorát, és tekintetével bizalmat, rokonszenvet ébresztett.
– Kérettél, Gianni? – szólt oda neki MacGivern, és kivett egy cigarettát a kollégája íróasztalán heverő csomagból.
– Igen! Ülj le, Pat! Kérsz egy kávét?
– De mennyire!
Moretti szerelmesen húzta meg az Olaszországból hozatott kávéfőzőgép kallantyúját. Nézte, hogyan hullanak a fekete cseppek a csészékbe, és közben hozzáfogott a mondandójához:
– Pat, tegnap este mindenhonnan információkat kértél egy bizonyos François Sérignanról…
– Így van. A bűnügyiseknek adtam ki az utasítást.
MacGivern elkerekedett szemmel nyúlt a csészéért, amelyet kollégája nyújtott felé. Cukrot nem kért.
– Kaptál valamit?
– Igen, az előbb. „Piros telexen” érkezett, aminek csak én tudom a kódját. Rajta van a szigorúan bizalmas jelzés. „Az üzenetet egyedül a nyomozással megbízott brigád vezetőjével közöljék, csakis élőszóban. Ne archiválják az üzenetet, hanem semmisítsék meg.”
– Hallgatlak, Gianni.
A szicíliai átnyújtott neki egy hosszú papírcsíkot.
– Olvasd! Ne készíts feljegyzést, de jegyezz meg jól mindent, ami érdekel. Mert öt perc múlva le kell égetnem ezt az egész papírt.
MacGivern felvette az olvasószemüvegét. Amint előrehaladt a szövegben, egyre jobban zavarba jött, egyre inkább megdöbbent.
„Kábítószer Ellenőrző Bizottság Központi Irodája Washington
Moretti hadnagynak – Erkölcsrendészeti Osztály San Francisco
Bár kézzelfogható bizonyítékaink nincsenek, ügynökeink megbizonyosodtak róla, hogy a mindmáig legjelentősebb 4-es számú heroinkészítményt előállító és szállító hálózat megteremtője és haszonélvezője François Sérignan. Ő szállít a legtöbb európai országba, és úgy látszik, sikerült túltennie a venezuelai és az uruguayi kokainszállítókon is. A piacra dobott kábítószer minősége eléri a francia kapcsolatét, tisztasági foka: 95-96 százalék.
Minden arra enged következtetni, hogy a feldolgozás különböző fázisait a három határ alkotta úgynevezett aranyháromszög laoszi szektorában végzik, amely lehetetlenné teszi, hogy felkutassuk az új hálózat létesítményeit.
Françoise Suelien, becenevén Flossie, származását hónapokkal ezelőtt minden kétséget kizáróan megállapítottuk. Vitathatatlanul François Sérignan lánya, bár az apa sohasem tudta meg létezését.
Az a tény, hogy a Sérignan-féle 4-es számú heroin egyre nagyobb mennyiségben áramlik az Egyesült Államok piacaira, végzetesen fenyeget egy másik, hasonló szervezetet, amelyről semmit sem tudunk, kivéve azt, hogy meglehetősen jelentős, de csak másodrendű heroint, azaz heroin 3-at tud előállítani. Ez a szervezet, amely a csőd szélén áll, megpróbálja tönkretenni Sérignant, tudomására hozva a lánya létezését, majd megfenyegeti, hogy a lányt megölik. Sérignant ugyanis nemrégiben nagyon lesújtotta Flossie-nál később született, tizenhat éves lányának hirtelen bekövetkezett természetes halála. Vége.”
MacGivern letette a papírt az íróasztalra, és a foga közt ezt morogta:
– Úristen! Szegény kislány! Hogy épp egy ilyen szemét alak legyen az apja! Moretti, te sem tudsz semmit, sem az egyik, sem a másik bandáról?
– Legfeljebb egy-két csavargófélét kapunk el itt-ott, akik maguk is velőig át vannak itatva kábítószerrel. De KEB információi helytállóak, mi is találtunk 4-es heroint jelentéktelen kis kokainüzéreknél. Ettől tartottunk a legjobban!
– S ezeket a kis üzéreket nem lehet szóra bírni?
– Ide hallgass, Pat, ha ezek közül egy is tudna valamit, hidd el nekem… szóra bírnám! De épp ebben van a kereskedők ere: ezek a szemét alakok nem tudják, ki kicsoda.
MacGivern újra megdézsmálta kollégája cigarettáját. Levertnek látszott, aztán hirtelen felélénkült.
– Üzenhetek Washingtonba ezen a „zongorán”?
– Elküldhetem a nevedben.
– Adj egy papírt és ceruzát!
Idegesen firkálni kezdett.
„Patrick MacGivern hadnagy, akit a Beach Street-i hármas gyilkosság ügyében a nyomozással megbíztak, felhatalmazást kért, hogy tudassa Françoise Sueliennel az apjának tulajdonított titkos tevékenységet. Személyes felelősséget vállal a lány hallgatásáért az információs szervek és környezete előtt.”
Megállt, habozott, majd hozzátette:
„A washingtoni KEB elutasító válasza esetén MacGivern hadnagy úgy határozott, lemond állásáról. Vége.”
Átnyújtotta a papírt Morettinek, aki elolvasta a szöveget.
– Alaposan mérlegelted az elhatározásodat, Pat?
– Gépeld le, megvárom a választ.
– Elcsavarta a fejedet ez a Françoise Suelien.
MacGivern vállat vont.
– Túl hosszú lenne elmagyarázni.
Gianni odaült a telexhez. Tíz másodperccel azután, hogy lekopogta az utolsó szót, a telex újra kopogni kezdett.
„Továbbítottuk az illetékeshez. Válasz negyedórán belül. Vége.”
– Náluk most házny óra van? – kérdezte Pat.
– Négy múlt, de benn kajálnak.
Tizenkét perc múlva a telex megszólalt.
„A felhatalmazást megadjuk – MacGivern felelős Françoise Suelien titoktartásáért. Ha nem vállalja, a meghatalmazást azonnal visszavonjuk. Vége.”
Moretti nem akart hinni a szemének. Nem hitte volna, hogy MacGivern kérését ilyen kedvezően fogadja a washingtoni iroda. Egyébként MacGivern maga sem hitte…
– Várj – szólt gyorsan, mielőtt még Moretti megszakíthatta volna a kapcsolatot. – Tedd hozzá, hogy szeretném négy órára megkapni az első üzenet másolatát, azután visszaadom neked.
– Ne vidd túlzásba, Pat!
– Rajta, írd.
Moretti megtette. Öt perc múlva a gép válasza megérkezett:
„MacGivern hadnagy dossziéját áttanulmányoztuk, az engedélyt megadjuk. A no. 1341-es dokumentumot használat után semmisítse meg. A 1341-es záradékát őrizze meg biztosítékul, de sem feletteseinek, sem beosztottainak semmit el ne áruljon. Ezért az utasításért teljes felelősséget vállalunk. Vége.”
– Hát tudod, Pat, nagyon szép lehet a pedigréd!
– Gondolom. Harminc év a rendőrség kötelékében, az esetek hetven százalékában sikeres nyomozás, ez jó pont. De van egy rossz pont is: egyetemi diplomám van… és még mindig csak hadnagy vagyok! Végeredményben megvesztegethetetlen, de korlátolt rendőrtiszt, akinek nincs más ambíciója, mint hogy becsületesen ellássa a melóját. Szép lehet a dossziém, ahogy mondod!
Felállt és elköszönt. Dolgozószobájának üvegfala mögött megpillantotta Flossie-t, aki egy széken ülve várt rá. A lány felugrott, mikor MacGivern a vállára tette súlyos mancsát. Ránézett a rendőrre. Olyan mozdulattal tapogatta zsebeit, mint amikor a megrögzött dohányos cigaretta után kutat. Flossie ideges mosollyal nyújtotta felé az ő csomagját.
Mögöttük, a nagy teremben hirtelen csend lett, az írógépek elhallgattak…
MacGivern hátrafordult, és ezt ordította:
– Azt hiszik, moziban vannak? Hülye banda!
A húsz felügyelő, aki addig mohón bámulta Flossie-t, újra belemerült a munkájába.
– Hallotta a rádiót? – kérdezte MacGivern a lánytól.
– Igen, hadnagy úr. Azért jöttem, hogy megkérdezzem magától, mi a teendőm.
– Flossie, attól tartok, olyan híreket kell közölnöm magával, amelyek kegyetlenül meg fogják viselni.
A lány mosolya még kesernyésebb lett.
– Gondolja, hogy bármi, amit közölni akar, még jobban megsebezhet, azok után, amit elszenvedtem?
– Sajnos, attól tartok.
– Hát akkor, Pat, ne kíméljen!
A hadnagynak átfutott az agyán, hogy a lány jó diplomata: most nevezte őt először a keresztnevén.
– Egy másodperc türelmét kérem…
Megnyomta a házi telefon egyik gombját.
– John? Itt Pat. Átadnád néhány percre az irodádat? Beszélnem kell a Suelien lánnyal, és nem ragaszkodom hozzá, hogy ez itt történjen az én üvegkalitkámban.
– Rendben, sőt lesz elég időd a beszélgetésre, mert engem hívat a polgármester.
– Köszönöm, megyek.
Szembetalálkoztak a folyosón; Pat bemutatta Flossie-t. elégedett volt a hatással, melyet a lány a főnökére tett. John áhítatosan bámulta, és kétségbeesett igyekezettel próbált kinyögni néhány összefüggő szót.
– Kikapcsolom a lehallgatódat, jó?
– Persze, persze! Bocsáss meg öregem, én elfelejtettem.
Kikapcsolta a magnetofont, s előhúzta a zsebéből a KEB információit. Lassú mozdulattal nyújtotta át Flossie-nak.
– Olvassa el – mondta –, nincs hozzá bátorságom, hogy én magam mondjam el kíméletesen.
Figyelte a lányt, mialatt az olvasott. Először csodálkozott, majd egyenesen felizgatta a lány reakciója. Úgy gondolta, hogy robbanni fog… ehelyett nyugodt volt, uralkodott magán. Végül minden felindulás nélkül visszaadta a papírt és kijelentette:
– Maga nem habozott, hogy odadobja a karrierjét, csak azért, hogy megpróbáljon biztonságba helyezni. Ezt a gesztust soha nem felejtem el, Pat. Alig ismer, és képes felelősséget vállalni azért, hogy becsületes vagyok.
– Flossie, most legalább a tények ismeretében tud határozni. Ami a felelősséget illeti, mondjuk, hogy szimatom súgta, hogy maga nem fog cserbenhagyni.
– Ez agy is van, ne féljen semmitől.
– Egy dolog azonban megdöbbent, Flossie… Amit az imént megtudott az apjáról, mintha teljesen hidegen hagyná.
– Hidegen hagy, mert az első szótól az utolsóig hazugság!
– Flossie, nem szabad, hogy megtévessze az a feltétlen imádat, amellyel apja iránt viseltetik. A KEB értesülései mindig pontosak.
– Egy pillanatig sem kételkedem a pontosságukban. Az igazságukban kételkedem.
– Flossie! Térjen vissza a felhőkből a földre! Nem ismeri az apját, soha nem is találkozott vele.
– Nem találkoztam, de ismerem. A maga jelentésében is benne van, hogy nincs „semmi kézzel fogható bizonyíték”. A maguk washingtoni szuperkémei tévednek. Az egész, amit kiagyaltak, olyan, mint egy rossz ponyva!
– Más körülmények között csodálnám a viselkedését. Egy lánynak kötelessége megvédeni apja jó hírét, kerül, amibe kerül.
– Nincs semmi csodálatra méltó a viselkedésemben, a szimat és a megérzés nem tartozik a rendőrség erényei közé.
– Ide figyeljen, Flossie, azt csak nem tagadja, hogy a tragédia és Sérignan között valami összefüggés van?
– Azt nem. De nem hiszem, hogy apám kábítószerügyletekbe keveredett volna.
– Hiszen a maga összes információja az anyjától származik! Húsz év alatt megváltozhat egy ember!
– Ennyire nem!
– Fáj, hogy ezt kell mondanom, de véleményem szerint az apja nem érdemli meg az ön feltétlen bizalmát.
– Beszéljünk másról, Pat, vagy elégedjen meg ennyivel.
– Legyen! Mi a terve?
– Találkoznom kell az Evans család jegyzőjével. Ha egy óra körül ráér, elmondanám, mik a szándékaim.
– Két felügyelőt rendelek az őrizetére.
– Csak azt ne! Fölöslegesen kockáztatnák az életüket, miközben a legkisebb esély sincs rá, hogy legalább eredményesen.
– Akkor találkozzunk egy vendéglőben, a Sutter Streeten.
A lány kicsit habozott. MacGivern hirtelen megértette, miért, s dühösen kifakadt:
– Nem, Flossie! Nem félek, és magának sem kell aggódnia értem! Nem vagyok már kisfiú. Akkor és ott találkozom magával, ahol nekem tetszik. Csak nem fogom hagyni, hogy egy csomó gyáva gazember diktálja a lépéseimet!
*
MacGivern egy száraz Martinit szopogatott nyugtalanul, amikor a lány megérkezett. Néhány percet késett. Minden szem rátapadt, hiszen a déli lapok az első oldalon hozták nagyméretű fotóját, mely a PanAm archívumából származott. A nagybetűs cím pedig a fenyegetést emlegette, melyet a lány kapott…
Egy házaspár sietve rendezte a számláját, és az étterem túlsó végébe, egy másik asztalhoz költözött.
MacGivern felállt.
– Mi újság, Flossie?
A lány elmosolyodott.
– Új szakasz nyílt az életemben, egyelőre csak előnyei vannak… mindenütt előreengednek, annyira szeretnének kint látni az emberek, akár hivatalba, akár üzletbe lépek be. Láthatta, még itt is…
– Képzeljük magunkat a helyükbe.
A lány őszintén felnevetett.
– Szegény öreg jegyző! Még soha nem intézett el ügyet ilyen gyorsan! Szintem megbénította a rémület…
Aztán elkomorodott: – Röviden: azt mondta, hogy én öröklöm Evansék minden megtakarított pénzét. Valamivel több, mint ötvenezer dollárt gyűjtöttek össze értékpapírokban, melyeket az én nevemre írattak. Meghirdettem a Beach Street-i házat. Pénzé tettem az értékpapírokat. S az egész egy órába sem tellett. Felmondtam az állásomat is a PanAmnél. Este 6-kor Los Angelesbe utazom, onnan Londonba… s utazgatni fogok Európában.
– Kötelességem, hogy megmondjam: ott sem lesz nagyobb biztonságban.
– Nem is azért csinálom. Sőt arra kérem, értesítse a saját elutazásomról; mondja meg az újságíróknak, hogy semmiféle módon nem próbálok elrejtőzni. A kolostori életre nem érzek elhivatottságot. Csak jobbnak látom, ha senki sincs a közelemben azon a napon, amikor…
– Ha jól értem, meg akarja könnyíteni a dolgukat azoknak a…
– Gyilkosoknak, mondja csak ki.
– Flossie, könyörgök…
– Mit javasol? Hogy ássam el magam valamiféle különleges ügyosztály őrizete alatt, és rejtőzködjem életem végéig?
– Megpróbálja megkeresni az apját, ugye?
– Igen. De Pat, erről ne szóljon senkinek!
– Jól tudja, hogy nem vagyok fecsegő.
A lány egy percig hallgatott. Majd hirtelen feltett egy kérdést:
– Hogy lehet, hogy a sajtó nem tesz említést Sérignanról? Átfutottam valamennyi lapot… azt írják, apám ismeretlen.
Ez a hivatalos változat. Csak a magasabb rendőri szerveknek van tudomása az ön valódi származásáról… No meg a gyilkosoknak… De ők is óvakodnak attól, hogy ezt napfényre hozzák. Ez a tény, érzésem szerint annyit jelent, hogy az akció tulajdonképpen ellene irányul.
Ebéd után MacGivern kikísérte a lányt a nemzetközi repülőtérre. Megvárta, míg a gépbe felszáll. Aztán telefonált Los Angelesbe. Kérte, hogy titokban tartsák szemmel, amikor leszáll a gépről, és átszáll a londoni járatra. Dolgozószobájába visszatérve egy kis csomagot talált az asztalán, melyen kézírással ez állt: Patrick MacGivern-nek Flossie „S”-től.
Kíváncsian felbontotta.
Egy csomag cigaretta és egy tiszta arany öngyújtó volt benne, Dupont márkájú, s a nevének kezdőbetűi is bele voltak vésve. Kiszólt a házi telefonon:
– Kisasszony, jegyezze, amit mondok, és közölje minden osztállyal.
– Hallgatom, hadnagy úr.
– Patrick MacGivern hadnagy, a San Franciscói bűnügyi csoport helyettes vezetője örömmel értesíti valamennyi munkatársát, hogy a mai naptól saját maga gondoskodik cigarettaszükségletéről.
– Jól érzi magát, hadnagy úr?
Nyolcadik fejezet
Londonban, a Westbury szállóban állapodott meg, a New Bond Street sarkán. Úgy jött el az Államokból, mint a szélvész, üres kézzel. Azt a negyvennyolc órát, amit Angliában akar tölteni, vásárlásra fordítja a Regent Streeten.
Az érkezése utáni napon hatalmas csomagokkal megrakodva ment fel a szobájába, mikor megcsörrent a telefon.
– Flossie?
A hangsúlyban benne volt az a bizonyos utánozhatatlan londoni közönségesség.
– Én vagyok az.
– Itt a szervezet… Jól utazott?
A lány megőrizte hidegvérét. Kötekedő stílusban válaszolt:
– Miért, azt hitték, belepusztulok a félelembe? Vagy tátott szájjal bámulom rendkívüli képességüket, hogy kémkedni tudnak utánam? Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom önöknek, de ha nem tudnák, közzétettem a sajtóban is, hogy nem fogok elrejtőzni. Egy közönséges tyúktolvaj is könnyedén megtalált volna! Megvetést és undort érzek maguk iránt, de nem tudnak megfélemlíteni… Adja át ezt az üzenetet azoknak a disznóknak, akik felfogadták…
– Van magában bátorság.
– Tartsa meg a véleményét! A gyáváktól csak azok félnek, akik még náluk is gyávábbak. Egyébként, holnap 11 óra 30-kor egy Air France-géppel repülök Párizsba. A Cayré szállodában foglaltam szobát, a Boulevard Raspailon.
– Kicsit átlátszó a csel, drágaságom!
– Azt tudtam, hogy maguk gyávák és kegyetlenek… De lassanként rájövök, hogy ostobák is… Magától is meg a szervezetétől is egyre kevésbé félek. Le is teszem a kagylót!
A különös ügynek, és a rémes gyilkosságnak, amely minden amerikai napilap első oldalára került, csak nagyon halk visszhangja volt Franciaországban. A Cayré szállodában Flossie-t észre sem vették. Ő viszont úgy érezte, hogy életének fontos fordulópontjához jutott. Párizst, ahogy a legtöbb európai fővárost, csak nagyon felszínesen ismerte: egy-egy leszállás és indulás közé legfeljebb a Louvre, az Eiffel-torony, a Champ-Élysées, az Opera fért be. Orlyban vett egy térképet a külvárosokról. Minden különösebb nehézség nélkül megtalálta rajta a birtokot Le Vésinet-ben. A szállodával szomszédos Hertz-garázsban bérelt egy Peugeot-t, aztán felment a szobájába, és átöltözött.
Egy klasszikus szabású jerseykosztüm és egy kámzsa nyakú fehér lámaszőr pulóver mellett döntött. Befonta és kontyba csavarta hosszú, ébenfekete haját. Egy percnyi áhítatos csend után felhúzott a bal mutatóujjára egy aranyba foglalt smaragdköves gyűrűt. A kő, sápadt színe után ítélve nem lehetett nagy értékű, de ez volt François Sérignan első ajándéka Flossie anyjának.
Csaknem fél órába telt, mire elért a Diadalívhez, a sok behajtani tilos tábla miatt kerülőket kellett tennie, de mikor kiért az Avenue de la Grande Armée-ra, már tudta, merre kell mennie. Az Ibisz-tó közelében megállította az autót, hogy még egyszer megnézze a térképet. Öt perc múlva már a Sérignan házhoz vezető, fákkal szegélyezett, kanyargó úton haladt.
Ekkor fél hét volt. Úgy érezte, a szíve majd kiugrik. Túl erősen fékezett a kavicsos úton, a gumik súrlódtak. Rádöbbent, hogy remeg. A park bokraiban félig rejtett fényszórókból kellemes világítás áradt. Néhány méterrel arrébb egy Rolls-Royce állt… A hallból beszélgetés hallatszott ki… Egy pillanatig úgy érezte, rögtön sarkon fordul. De addigra egy vietnami inas már oda is sietett, és kinyitotta a kaput. A férfi minden bizonnyal elmúlt már hatvan éves. Nem tudta titkolni a meglepetést, amely kiült arcára az ismeretlen hölgy láttán, akinek vonásai elárulták közös származásukat.
– Kit jelenthetek be? – kérdezte. Mosolyogva várta a választ. – A nevem Lee, de az asszonyom csak Louis-nak hív – tette hozzá kicsit meglepő bizalmassággal…
– Az én nevem Flossie – felelte a lány. – François Sérignan úrral szeretnék beszélni.
– Ó! Az úr már több mint két hónapja elutazott. Óhajt az asszonyommal találkozni?
Nem, nem… köszönöm, majd máskor visszajövök – felelte Flossie, s közben dühöngött a gyávasága miatt. – Köszönöm, Lee…
– Ki az, Louis? – kiáltott ki France-Marie Sérignan száraz hangon. Alakja kirajzolódott az ajtó keretében.
– Egy kisasszony az urat keresi, asszonyom… De nem akar bejönni.
– Hogyhogy? Jöjjön csak be! – rendelkezett France-Marie ellentmondást nem tűrő hangon.
Flossie összerezzent a szigorú, parancsoló szavak hallatán. A hang megalázó volt az inassal és fensőbbséges a vendéggel szemben. A másodperc töredéke elég volt ahhoz, hogy tudja: ezt az asszonyt élete végéig gyűlölni fogja.
A fényűzően kivilágított hallban a két nő bemutatkozott egymásnak. France-Marie képmutató farizeusmosolyát szemmel láthatóan a lány szépsége váltotta ki. Kalandot szimatolt, utált férje kalandját, amely most lepleződik.
– Kérem, jöjjön be!
Bevezette Flossie-t a szalonba.
– A nővérem, France-Anne, a férje, Jean-Noël Schöner és az unokaöcsém, Cyril. Az ő ittlétük eseményszámba megy. Ritkán látogatnak meg, mióta a férjem ostoba módon elhagyta a házat.
Flossie azt gondolta magában, hogy tulajdonképpen szerencséje van: az első nyilat nem őrá lőtték ki! De tudta, hogy a második lövés nem várat magára sokáig…
– Mit iszik, kisasszony? François Sérignan volt olyan udvarias, és nem ürítette ki a pincét, mielőtt elmenekült volna…
Ez volt a második, gondolta Flossie.
– Ha egy kis teát is hagyott…
Aztán megsajnálta, hogy visszavágott. Inkább a buta libát kellett volna játszania. Főként azért, hogy bele ne lovallják magukat a finom kis társasági szurkálódások stílusába.
France-Marie megrázta a csengőt, Lee jelent meg az ajtóban.
– Louis, csinálna egy teát a kisasszonynak? Kínait vagy ceylonit? Ó, de ostoba vagyok, hiszen Louis biztosan jobban tudja, hogy maga milyet szeret…
– Bizonyára, asszonyom – felelte Flossie –, megbízom benne… Mi, bennszülöttek, mégiscsak jobban ismerjük egymás gyengéit…
Ezúttal nem bánta meg a sértő kitételt. France-Marie gorombasága, kihívó modora azt bizonyította, hogy magánkívül van. Mivel Jean-Noël Schöner felkacagott, az asszony még epésebb arcot öltött.
– Térjünk a tárgyra! Tehát ön ismeri a férjemet…
– Ó, csak nagyon felületesen – rögtönzött Flossie.
– Úgy látom, zavarban van… Elcsábította, aztán otthagyta?
Flossie nem tudta megállni, hogy el nem mosolyodjon.
– Nem, szó sincs róla!… Nagyon sajnálom, hogy csalódást kell okoznom önnek, de látogatásom oka egyáltalán nem regényes. A PanAm légitársaságnál voltam stewardess, és egy repülés alkalmával találkoztam az ön férjével. Elmondtam neki, hogy szándékomban áll másik repülőtársaságnál elhelyezkedni, mire ő megígérte, hogy közbenjár az érdekemben. S azt mondta, látogassa kel hozzá, ha már döntöttem. Nem gondoltam, hogy épp ilyen rosszkor érkezem…
– Sajnálom, de Sérignanról több mint két hónapja nincs semmi hírem. Biztosan segített volna magán! Persze, gondolhatja, milyen feltétellel!
Flossie egy másodpercig felfújta magát, aztán megenyhült mosollyal az arcán ezt mondta:
– Nem is képzeltem másként, asszonyom. Egyébként Sérignan úr első látásra is vonzó férfinak látszott.
– Hagyja abba ezt a játékot, kicsikém! – szólt közbe haragosan csóválva a fejét Schöner. – Ügyesen védi magát a sógornőm gyanúsítgatásival szemben. De a gyanúsítgatása alaptalan, mint ahogyan a maga védekezése is. Nem tudom, hogy François képes lenne-e elcsábítani egy csitrit, de ha valamit nagyon akar, azt meg is kapja anélkül, hogy ellenszolgáltatást kellene nyújtania. Ami pedig magát illeti, kisasszony, nem az a típus, aki első osztályon utazó ötvenes utasokra feni a fogát. Igya meg szépen a teáját, aztán hazaviszem.
– Köszönöm, de kocsival jöttem.
– A kocsit majd a fiam utánunk hozza. Egyedül. A feleségem itt alszik ma a húgánál.
– Ha tapintatlanságról van szó, Jean-Noël, valljuk be, magának nem kell rá ürügy – gúnyolódott France-Marie kétértelműen.
Schöner válaszra sem méltatta. Előhúzott zsebéből egy csekkfüzetet. Idegesen ráfirkantott egy több nullára végződő számot, majd a kitépett lapot a zongora szélére csúsztatta.
– Magától értetődik, hogy Françoisnak ezekhez a kölcsönökhöz semmi köze. Majd maga személyesen fizeti vissza, ha lesz rá valamikor is lehetősége!… Jöjjön utánam, kisasszony! Te pedig, Cyril, gyere a Rue de Varenne-be!
Flossie habozás nélkül követte. Bármiféle ok vezérli is Schönert, egyáltalán nem keltette a kalandot kereső ember benyomását. A lány odaszólt Cyrilnek: – A Peugeot kulcs a kocsiban maradt. Köszönöm.
A Schöner Acélművek feje maga nyitotta ki a Rolls-Royce bal oldali ajtaját, majd amikor a lány is elhelyezkedett, finoman becsukta. Amint elfoglalta helyét a volánnál, és indított, kertelés nélkül belefogott a mondókájába:
– Minden reggel kapom az amerikai lapokat, magát tehát az első pillanatban felismertem. Milyen kapcsolatban áll François-val?
Flossie-t megrendítette a kérdés nyíltsága. Rágyújtott egy cigarettára, mielőtt felelt volna.
Schöner úr, én is tudom, hogy maga kicsoda, és mit képvisel. Tudom viszont, hogy mit köszönhet magának Sérignan úr, de a tragédia óta, melyben nagyszüleim életüket vesztették, mindössze egy embert találtam, aki őszintén és érdek nélkül támogatott: s ez egy San Franciscói rendőrhadnagy volt.
MacGivern?
– Látom, valóban olvassa az újságokat! Igen, MacGivern. És kölcsönösen megesküdtünk egymásnak, hogy nem árulunk el semmit senkinek. Könyörgök, ne ragaszkodják hozzá…
– Hát először is, François nem köszönhet nekem semmit. Másodszor pedig nincs kizárva, hogy én tudok segíteni magának.
– Tudja, hol van most Sérignan úr?
– Nem, de azt hiszem, ismerek valakit, aki talán tudja. S ha tudja, akkor magának el is árulja.
– Anélkül árulja el, hogy kénytelen volnék olyan magyarázatokkal szolgálni, amelyekkel megszegném az ígéretemet?
– Úgy nézek, ki, mintha a zsarolás volna a mesterségem?
– Bocsásson meg, teljesen megzavarodtam. – A lány egy pillanatig hallgatott, majd hozzátette: – Higgye el, François Sérignannal nincs semmiféle gyanús kapcsolatom.
Schöner hangosan, torokhangon felkacagott.
– Ebben egy percig sem kételkedtem. Ismerem François-t.
Felvette a hallgatót. Megnyomott egy gombot, közben továbbra is szemmel tartotta az utat.
– Agnčs… Cyril mindjárt otthon lesz, mondd meg neki, hogy várjon rám. Vacsorázzatok nélkülem, lehet, hogy valami közbejön… De először is, köpd ki a rágógumit, ha velem beszélsz!
A hallgató egy erősítőre volt kapcsolva. Agnčs Schöner zavaros kiejtéséből világosan meg lehetett állapítani, hogy továbbra is rágja a rágógumit.
– Rendben, főnök! Azt mondják, a mama szeme láttára felcsípted François bácsi kínai nőjét, igaz ez? Le a kalappal… a te korodban…
– Emlékeztess rá, ha hazaértem, hogy lekenjek neked egy pofont.
– Miért? Nem én találtam ki…
– „Nem én találtam ki” – ismételte Schöner. – Úgy beszélsz, mint egy buta kölyök. Egyébként, jegyezd meg magadnak, hogy aki France-Marie ostobaságait terjeszti, az a szememben alávaló féreg. Mert gondolom, ő rohant rögtön a telefonhoz, ugyebár? Az a dög!
– Papa! A nagynénémet okolod… ezt a szent asszonyt, aki a légynek sem ártott soha… legfeljebb a szárnyát tépné ki, meg a lábát, ha nagyon unatkozik egy esős vasárnapon… De nemcsak France-Marie mesélte el a dolgot, hanem Cyril is, neki pedig hiszek! Úgy hírlik, a lány valami szépségkirálynő, Cyril meg dühös, hogy elhappoltad előle… és mindennek a tetejébe még később is jössz…
– Abbahagyod végre? És bemondanád Chauvelot telefonszámát?
– Várj csak… keresem… Chauvelot… az otthonit?
– Persze!
– Mondom… Philippe Chauvelot: Mirabeau 51-51. A címet is mondjam?
– Köszönöm, az megvan, később találkozunk.
– Rendben van. Papa, még ne tedd le a kagylót!
– Mit akarsz?
A lány ezúttal kiköpte a rágógumit.
– A kocsiból hívtál fel?
– Igen.
– És be volt kapcsolva az erősítő?
– Igen.
– Ó, bocsánat! Akkor a lány is hallotta?
– Nem süket.
– Na de, papa! Magyarázd meg neki papa, és kérj tőle a nevemben elnézést.
Flossie mosolyogva vette át a kagylót Schöner kezéből.
– Agnčs – szólt bele –, nem vagyok se süket, se hülye, Flossie-nak hívnak, s amit mondott, az tulajdonképpen hízelgő.
– Köszönöm, kisasszony – válaszolt nevetve Agnčs. – Maga francia?
– Amerikai.
– Ahhoz képest piszok jól beszél franciául.
– Maga is szépen fejlődik.
Mind a két lány szívből kacagott.
– Kicsit szabadosan neveltem a gyerekeimet – mondta Schöner.
– Nagyon kedvesnek találom a kislányt.
– Hát igen! Nagyszájú, de kedves és becsületes. Most viszont, hogy nemsokára betölti a tizenhatodik évét, felül fogom vizsgálni nevelési módszereimet.
Schöner feltárcsázta Chauvelot számát.
– Nora? Jó estét! Itt Schöner beszél, Jean-Noël. Philippe hazaért már?
– Nemsokára itthon lesz, hívja vissza?
– ha nem nagyon zavarom, szeretnék inkább felmenni magukhoz egy barátnőmmel.
– Rendben van. Ma úgysem megyünk el sehová, vacsorázzanak velünk, Jean-Noël!
– Köszönöm! Most az Avenue de Neuillyn vagyunk, mindjárt ott leszünk.
– Addig is csinálok egy whiskyt citrommal, jó?
– Köszönöm, Nora.
Schöner letette a kagylót, s bekanyarodott a Bois de Boulogne-ba, La Muette felé vette az irányt.
Chauvelot-ék a Rue Raynouard egyik házának legfelső emeletén laktak. Erkélyükről a Trocaderóra, a Szajnára, az Eiffel-toronyra lehetett látni. A lakás berendezése hagyományos volt.
Philippe Chauvelot csak néhány perccel előttük ért haza. Ingujjban fogadta őket. Rövidre vágott haja, szögletes arca, nyílt mosolya volt. Megszorította Schöner kezét. Akik hajdan hivatásos katonák voltak. Soha nem tudtak leszokni erről.
– Mindig örülök, ha látom, Jean-Noël! Örvendek, hogy megismerhettem – tette hozzá, és könnyedén meghajolt a lány előtt. – Nora rögtön jön, elment átöltözni. És ön iszik valamit, kisasszony?
– Talán én is ugyanazt.
– Hans! – kiáltott Chauvelot.
A lakáj megjelent. Rögtön látszott rajta, hogy valamikor légiós lehetett, csak a fehér sapka hiányzott róla.
– Csinálj nekünk még két „whisky sour:-t, légy szíves!
– Igenis, parancsnok úr.
Chauvelot felsóhajtott, az együttérzés jelét fürkészte Schöner tekintetében. Már tizenkét éve, hogy Hans nem hajlandó másként szólítani gazdáját, mint a hadseregben.
– Hol láttam én már magát? – kérdezte hirtelen Chauvelot Flossie-tól.
– A New York Herald címoldalán – szólt közbe Schöner.
– Hát persze!… Szóval maga ennek a valószínűtlen históriának a hősnője? – kiáltott fel Chauvelot.
Nora lépett be: ő is osztotta férje megdöbbenését. Üdvözölte a vendégeket, majd kedvesen és meglehetős ügyességgel megpróbálta csillapítani azt a kíváncsiságot, melyet az ébresztett benne, hogy Flossie-t Schönerrel látja.
Jean-Noël néhány szóval elmesélte a délután történteket, és hangsúlyozta, hogy a lány, mivel esküje köti, semmiféle magyarázatot nem adott arra, miért is látogatta meg Sérignant.
Megvacsoráztak, mielőtt rátértek volna váratlan látogatásuk kára: vajon tudja-e Chauvelot, hol van jelenleg Sérignan.
– Persze – felelte Philippe –, persze, hogy tudom.
– És hajlandó is megmondani nekem? – kérdezte Flossie.
– Holnap felhívom Sérignant, aztán majd felelek a kérdésére. Hol lakik?
– Egy szállodában, a Boulevard Raspailon…
– Ma éjjel itt alszik…
– Köszönöm, de…
– Semmi de… Ez parancs: e perctől kezdve felelősséget vállalok magáért, ami annyit jelent, hogy a biztonságát is garantálom.
– Nekem viszont nincs jogom veszélyeztetni sem az önét, sem a feleségéét.
– Épp akkor járna el így, ha nem engedelmeskedne a parancsomnak.
Schöner rögtön megérezte, hogy ebben a kijelentésben van valami szokatlan.
– Segíthetek még valamiben? – kérdezte Jean-Noël.
– Köszönöm, nem, Jean-Noël! Pontosan azt tette, amit tennie kellett. Köszönöm!
– Ebben az esetben búcsút veszek. Ha szükségük van rám, a rendelkezésükre állok.
– Köszönöm, Jean-Noël! François és én tudjuk, hogy mindig számíthatunk önre. Nora kikísérte a lifthez Schönert. Mikor visszament a szalonba, a férjét egy öblös fotelba süppedve találta, amint mélyen a lány szemébe nézett.
– Philippe!… Térj magadhoz!
A férfi valóban mintha álmából ébredt volna fel.
– A hírt el sem olvastam, Flossie, csak a fényképet néztem. Maga olyan szép. Arra kérem tehát, meséljen el mindent… kivéve persze azt, hogy mi fűzi Sérignanhoz. Nem akarom, hogy az én hibámból megszegje esküjét.
Flossie részletesen elmesélte a San Franciscói tragédiát. Mikor befejezte, Chauvelot azt kérdezte:
– Flossie, én igazán nem akarom kiszedni a titkát. Csak erre az egy kérdésre feleljen: kételkedik, vagy kételkedett-e akár egyetlen percig is François Sérignan tisztességében?
– Egy percig sem!
– Ilyen jól ismeri tehát? – kérdezte Nora.
– Soha nem is látta – szakította félbe kurtán Chauvelot.
– Honnan tudja, hogy soha nem láttam? – kérdezte most már Flossie.
Chauvelot erre hirtelen tegezni kezdte.
– Mert ha François tudná, hogy létezel, akkor mi is régóta tudnánk.
Nora, Philippe hirtelen közvetlenségén megbotránkozva közbeszólt:
– Philippe!… Egy hölggyel beszélsz, nem valami bakával a századodból.
– 1954 első felében születtél – folytatta Chauvelot, válaszra sem méltatva felesége megjegyzését.
– 1954 júliusában, huszonegy éves vagyok.
– Köszönöm, számolni tudok! Én egy hónappal korábban sérültem meg, mint François, és hazakerültem. Sem ő, sem én nem tudtunk arról, hogy Jannine teherben van, sem arról, hogy te megszülettél.
– Hát kitalálta?
Chauvelot elkiáltotta magát: – Hans!
Azt egykori légiós inas szinte vigyázzállásban jelent meg.
Chauvelot rámutatott Flossie-ra. – Ki ez a lány, Hans?
– Jannine és az ezredes úr lánya, parancsnok úr.
– Honnan tudod?
– A gyűrű, parancsnok úr… meg hasonlóság.
– Jól van! Lefekhetsz!
– Parancsára, uram.
Flossie elképedve nézett a smaragdra, amely ott csillogott a mutatóujján. Mire Chauvelot megszólalt, rámutatott az ékszerre:
– Én is együtt voltam François-val, mikor ezt a gyűrűt vásárolta anyádnak. Hans vezette a dzsipet. Abban a pillanatban kitaláltam, amint megláttalak. A hasonlóság döbbenetes!
Kilencedik fejezet
François Sérignan fürgén lépett be a Siam-Intercontinental kapuján, nyomában Carter, mint az árnyéka. Mióta a heroinista gyanús pilótatevékenysége szemet szúrt a többi kereskedőnek, Sérignan kibérelte neki a vele szomszédos szobát.
Az ezredes elkérte a szobakulcsot a postástól. A lift felé igyekezett, mikor visszahívták.
– Sérignan úr, egy vastag boríték érkezett a nevére!
A csomagolópapírba burkolt küldeményt Bangkokban adták postára. Mikor felért a lakosztályába, Sérignan levetette a zakóját, a nyakkendőjét. Kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivett belőle egy üveg sört. Ivott belőle egy kortyot, majd felbontotta a borítékot: fotók, újságkivágások voltak benne, meg egy géppel írt levél. Ez utóbbi néhány mondattal megmagyarázta a Beach Street-i gyilkosság okát, majd az a fenyegetés következett, hogy „megöljük a lányát”…
– Hát ilyen ostoba ez a szervezet, még azt sem tudja, hogy a lányom meghalt? – csodálkozott megvetően Sérignan. De azért figyelmesen megnézte a teleobjektívvel készített 13X18-as felvételeket, és az újságkivágásokat. S ekkor hirtelen fény gyúlt az agyában. Egyre csak Truong tábornok titokzatos kijelentése forgott a fejében. Mindent megértett. De legfőképp azt, hogy a bérgyilkos fotósok fényképezés helyett akár golyót is ereszthettek volna a szerencsétlen kislány fejébe. Az újságkivonatok között nem volt meg az, amelyben Flossie bejelentette, hogy felmondta légikisasszonyi állását, és Európába utazik. Viszont a névtelen levél ultimátummal fejeződött be:
„Tűnjön el Carterrel együtt, hagyja az üzlethálózatát a fenébe, de előbb közölje velünk, hogyan találhatjuk meg az odavezető szálakat. Ha a kereskedelem újra csak a mi kezünkben összpontosul, a lányára semmiféle veszély nem leselkedik. Felhívjuk telefonon, hogy megtudjuk a válaszát.”
Sérignan elképedve és döbbenten nézte továbbra is az ágyon szétszórva heverő dokumentumokat. Nagyon hosszú idő óta először érezte, hogy meggondolatlan indulat vesz rajta erőt. Azonnal indul, és beveri von Kersting fejét meg Rietveldét is, felgyújtja ezeknek a szemeteknek a vityillóját, felkutatja a kínai házát… és megfojtja, mint egy kutyát!
A telefon szakította félbe a háborgását. Sérignan izzadt. Úgy izzadt a gyűlölettől, mint mások a félelemtől… Az ezredes keze remegett. Nehezen tudott mozdulatain uralkodni. Nagy erőfeszítéssel tudta csak felemelni a kagylót.
– A bárban voltam, most tudtam meg, hogy már visszajött…
– Jöjjön fel! – üvöltötte Sérignan.
Két perccel később Waxey Drake-nek nyitott ajtót… Durván megragadta a zakója hajtókáját és bependerítette az előszobába, majd egy rúgással becsukta maga mögött az ajtót.
Drake csak gyorsaságának és ruganyosságának köszönhette, hogy be nem törte a fejét, úgy odakoppant a falhoz.
Sérignan megmutatta neki a borítékot, a fényképeket, az újságkivágásokat:
– Maga tudott erről?
Waxey vállalta a kockázatot, hogy akár meg is ölik. De nem tudta rászánni magát, hogy hazudjon.
– Engem is, akárcsak magát, kész tények elé állítottak.
– A főnökei?
– A hongkongi hálózat.
– Elejétől fogva tudnak mindent?
– Nem próbálna meg lecsillapodni, Sérignan?
– Beszéljen… Nem bántom, és elnézést az előbbiért.
– Megértem a dühét. Igen, tudták, hogy van egy lánya. De eltitkolták, mert attól tartottak, hogy feltámad magában az életkedv, és az annyit jelenthet, hogy lemond az együttműködésről. Ocsmány dolog volt; most meg már egyenesen undorító! Igaz viszont, hogy senki sem látta előre a fejleményeket.
– Ocsmány, undorító dolog volt kezdettől fogva! Most pedig kiderült, hogy ostobaság is, mert ne reménykedjen! Abbahagyom!
– Szóval eltűri, hogy ezek a zsarolók diktálják a lépéseit.
– Így van, öregem! És ezt a döntésemet senki és semmi meg nem másíthatja. Megkímélhet a formás kis szónoklattól, amelyet előkészített. Lehet, hogy cinikus gazember vagyok, de még mindig inkább elnézem, hogy a világ kölykeinek fele mérgezze magát, semhogy Flossie életét kockára tegyem. Pedig néhány perccel ezelőtt még azt sem tudtam, hogy létezik.
– Javasolhatok magának valamit?
– Ezt nyugodtan megteheti – vetette oda a francia.
– Vegyen hideg zuhanyt, aztán jöjjön ide vissza. Szeretnék azzal a Sérignannal beszélni, akit eddig ismertem.
– A zuhany jó ötlet.
Sérignan szemmel láthatóan lecsillapodva jött vissza a szobába. Drake, míg távol volt, gondosan berakta a fényképeket és az újságkivágásokat a borítékba, majd a borítékot az éjjeliszekrényre tette. Egy karosszékbe süppedve ült egy pohár jeges teával a kezében. Sérignan leült egy másik fotelba, és rágyújtott. Drake felállt, odament a hűtőszekrényhez, megtöltött teával egy poharat, és odavitte Sérignannal.
– Nos, François – fogott bele a mondókájába –, szeretném, ha meghallgatna, ezért előrebocsátom, hogy ha befejeztem a szónoklatomat, újabb híreket mondok Flossie-ról. Olyanokat, amelyek bíztatóak!
– Kezdje inkább azzal!
– Bízzék bennem!
– Hónapok óta megbíztam a maga szemét KEB-jében.
– Ide hallgasson, most, hogy így összeszedte magát, François, hagyja abba ezt a durcás kamaszhoz illő viselkedést.
– Rendben van, kezdje el, Waxey!
– Jól van. Ha engedi, hogy zsarolják, mert az imént ezt a szándékát nyilvánította ki, csak annyit ér el vele, hogy súlyosbítja a lányára leselkedő veszélyt. Ezek nem elégszenek meg annyival, hogy azt mondja nekik: „Elmegyek, többé híremet se hallják.” Az a céljuk, hogy rátegyék a kezüket a maga szervezetére, a vegyészeire, a dél-amerikai kapcsolatra… Csupa olyan dolgot szeretnének, amit maga nem tud produkálni, azon egyszerű oknál fogva, hogy ezek soha nem is léteztek.
A zuhany alatt én is végiggondoltam ezt. Remélem, megelégszenek azzal, ha azt mondom, hogy a kereskedelem a kommunista országokon át bonyolódott, tehát nem tudom a rendelkezésükre bocsátani a kapcsolatot…
– Maga tényleg ilyen naiv? Azt hiszi, beveszik ezt a szöveget? Olyan együttműködést fognak követelni, amelyben magának csak bábszerep jut. És ha a KEB cserbenhagyja magát, még ezt a szerepet sem tudja eljátszani.
Sérignan ivott egy korty teát, és nagyot szippantott a cigarettájából. Az agya olyan pontosan működött, mint egy óramű.
– Rendben van – fogadta el Drake feltételezését –, ebben az összecsapásban kétségkívül az kerekedik felül, aki a legaljasabb. Szerintem a maga megbízóinak nagy esélyük van, hogy nyerjenek. Mit tanácsol?
– Carter itt lakik a szállodában. Először is hívja ide, hisz ő is benne van a dologban.
Sérignan beleszólt a telefonba: – Jöjjön a szobámba, Carter…
A három férfi megszakítás nélkül tanácskozott több mint három órán át. Biztonság kedvéért – bár ezt talán kicsit túlzás is volt – két csomag kártyát terítettek le az asztalra, hogy azt a látszatot keltsék, mintha pókereznének. Valójában egészen más lapokkal játszottak… Sérignan halkan füttyentett.
– Maga nagyon szívós, Waxey… rettentően szívós!
– Magam is elismerem, mivel sikerült meggyőznöm önt.
– És most halljam a Flossie-val kapcsolatos híreket!
– Nos, jelenleg Franciaországban tartózkodik. Megpróbált találkozni önnel Le Vésinet-ben, ahonnan Jean-Noël Schöner elvitte Philippe Chauvelot-hoz. Ha jól tudom, Chauvelot-ban maga tökéletesen megbízik.
– Mint önmagamban!… Csak az a szörnyű, hogy egy távcsöves puskával szemben ő is tehetetlen.
– Azon a fronton addig úgysem lépnek, amíg magával folyik az egyezkedés. Hisz akkor a legnagyobb adut engednék ki a kezükből. Úgy gondolják, hogy bőven van idejük. S arról is meg vannak győződve, hogy a lánya sehol sem lehet biztonságban.
– Elismeri, hogy ez az adott esetben így is van?
– François, most jól figyeljen rám! Abban a játszmában, amelybe most belemegyünk, természetesen nincs kizárva, hogy Flossie újra veszélybe kerül. De én találtam egy jó módot arra, hogy több hónapra kivonjuk a forgalomból… s ez a mód kivédhetetlen!
– Hallgatom!
– Ezen a ponton viszont teljes titoktartást kérek. Sem maga, sem a KEB főnöke nem tudhatja, hol lesz a lány. Ha akarja, elfogadja az ajánlatot, ha nem akarja, nem. Mindössze annyit árulhatok el, hogy én mindig Flossie mellett leszek.
– Hol az a hely, a Holdon?
– Maga is majdnem ott van, öregem. De ez csak egy feltétellel sikerülhet: ha a lány hallgat rám, nem kutatja, ki vagyok, és nem kér semmiféle magyarázatot… Mindez magától függ!
– Nemigen tudom, hogyan léphetnék közbe. Flossie bizonyára megvet, számára én vagyok a gazember, aki „dobta” az anyját. Ráadásul, ha jól értettem, amit maga az előbb maga mondott, Flossie most azt képzeli, hogy valami kábítószerben utazó fejes vagyok.
Waxey Drake a beszélgetés kezdete óta most először jött zavarba. Nagy adag konyakot töltött magának, s egy hajtásra kiitta.
– Bizonyos részleteket elhallgattam. Szándékosan. Attól tartottam, hogy ha elmondom őket, maga habozni fog… Mikor beszámoltam magának a San Franciscói eseményekről, François, elhallgattam, hogy minden beszélgetést, magnószalagon rögzítettek, ami Flossie és MacGivern között folyt anélkül, hogy MacGivern, Sloan és Moretti az erkölcsrendészetről tudott volna róla.
– Nem értem.
– Pedig egyszerű. A KEB-nek minden államban vannak titkos ügynökei. Gondolhatja, hogy San Franciscóban több, mint bárhol másutt.
Kivett a zsebéből egy géppel írt papírlapot.
– Mindjárt megtudja, hogyan gondolkozik magáról a lánya.
Sérignan elolvasta a cédulát. De ettől csak még nyugtalanabb lett.
– Tépjen össze mindent, és dobja a vécébe! – kérte Drake a papírokra mutatva.
Sérignan kimerülten továbbra is a kezében szorongatta a papírokat. Drake elragadta őket tőle, és gondosan összetépte mindet. Sérignan csak a vécétartályból zuhogó víz hangjára tért magához kábultságából.
– Szegény kislány – mondta keserűen –, az a csapás, amit most mérünk rá, talán jobban fog fájni neki, mint egy puskalövés.
– Lefogadom, hogy továbbra is hisz majd magában, minden és mindenki ellenében!
– Még a józan ész ellenében is! – mormolta Sérignan.
– Igen, még annak ellenében is!
– Nos, mit tanácsol, Waxey?
– Írjon saját kezűleg egy levelet Flossie-nak. Chauvelot majd bizonyítja, hogy a levél hiteles. Parancsolja meg a leányának, hogy kövesse vakon az utasításaimat.
– Hiszen maga mondta, hogy Kaliforniába megy… Flossie és Chauvelot pedig Párizsban van…
– Senki nem sejt majd semmit. Kiveszem a három hónapos szabadságomat, és hazamegyek: gondolom, Los Angelesen keresztül. A csomagjaim az éjszakai fél egyes járattal mennek. Aztán majd meglátom, mi a teendőnk. Persze, magának is tudnia kell a magáét. Most búcsúzom, még von Kerstingtől is el kell köszönnöm, és Vera előtt is tisztelegnem kell. Ma még a szokásosnál is vidámabb és fecsegőbb leszek. Azt fogom mondani, hogy háromezer dollárt csaltam ki magából pókerben, ha véletlenül megtudták volna, hogy ennyi ideig magánál voltam. Bár ezt nemigen hiszem.
– A kábítószer?
– Százötven kiló, három bőröndben. Az uszodában van, a maga kabinjában.
– Sohasem kételkedik önmagában, Waxey?
– Az ön intelligenciájában nem kételkedem. Szóval megírja nekem azt a levelet?
Sérignan odaült az íróasztalához. A borítékot szó nélkül adta át Drake-nek, aki leragasztotta. A szomszédban Carter már egy fél órája mélyen aludt.
– Üdvözölje a nevemben, derék fickó ez a Carter! – mondta Waxey.
– Waxey, ha úgy látja majd, hogy mindennek vége, mondja meg Flossie-nak.
– Megígérem, öregem! És most, újabb utasításig, ne csináljon semmit.
Drake kiment, Sérignan ledőlt az ágyra Carter mellé; nem ébresztette fel.
Éjfél után húsz perccel megszólalt a telefon: Chauvelot úr előzetesen értesíti, hogy felhívja Párizsból.
– Mondja azt, hogy Sérignan úr egy hétre elutazott Bangkokból – mondta az ezredes fájó szívvel, mielőtt letette volna a kagylót. Aztán ruhástól elnyomta az álom. Reggel nyolckor valami zavaros, lidérces álomból ébredve ugrott ki az ágyból. A telefon ismét csengett.
– Brown úr keresi a városból.
– Kapcsolja fel!
– Sérignan úr?
– Én vagyok.
– Itt Brown. Én vagyok az összekötő.
– Értem. Hol és mikor? Ne vesztegessük az időt!
– Ismeri a Roma-Hilton szállót?
– Természetesen.
– A 421-es szobában talál meg. Stanley Brown néven. Várom.
– Indulok, csak megborotválkozom és lezuhanyozom.
Carter is felébredt. Beszippantott két csipet heroint, mire ismét kiült arcára szokásos vigyora.
– Együtt aludtunk?
– Menjen vissza a szobájába. A szervezet az előbb vette fel velem a kapcsolatot.
– Szavamra, elég gyorsan alakulnak a dolgok.
– Az igaz, de milyen áron!
Az az ember, aki Stanley Brown néven várt rá, tökéletesen más volt, mint amilyennek Sérignan előre elképzelte. Köpcös, vállas fickó, barázdált arcát félig eltakarta őszülő szakálla. A haja ritka, a szeme kék. Ha nem ilyen körülmények között találkoznak, Sérignan valószínűleg szimpatikusnak találta volna. Amikor az ezredes belépett, a pasas felállt. Mivel éppen azzal volt elfoglalva, hogy a pirítós kenyerét vajazta, Sérignant is hellyel kínálta, s meghívta, hogy reggelizzen vele együtt.
– Nincs szándékomban bármit is együtt csinálnom magával! – ordította Sérignan –, mondja el a mocskos feltételeiket, aztán fejezzük be.
A férfi erre letette a vajas kenyeret, s láthatóan kényelmetlenül, monoton hangon magyarázkodni kezdett:
– Felhatalmaztak, hogy elmondjam magának, milyen helyzetben vagyok. Bizonyítékot persze nem tudok szolgáltatni. Majd maga eldönti, hisz-e nekem.
– Térjen a tárgyra!
– Sérignan, amit most elmondok magának, nem tartozik szorosan az ügyleteinkhez, de ha meghallgat, legalább könnyebben tudunk együtt dolgozni…
– Hallgatom. De fogja rövidre!
– Német származású vagyok, észrevette a kiejtésemen?
A pasas tökéletesen beszélt angolul. Így folytatta:
– Több mint tíz éve dolgozom egy hatalmas üzlettársaságnak. Körülbelül hat évvel ezelőtt felajánlották, hogy lépjek be a kábítószer-kereskedelembe. Visszautasítottam az ajánlatot, és felmondtam. S ekkor jött a fenyegetés: szinte pontosan ugyanolyan, mint amely most önre nehezedik. Nem fogadták el a felmondásomat, és azzal fenyegettek, hogy megölik a gyermekeimet, szép sorjában. Először azt hittem, hogy csak blöffölnek, és elküldtem őket a fenébe, sőt eltökéltem, hogy feljelentést teszek a rendőrségen. Gyorsabbak voltak nálam. A legidősebb fiamat, aki tizenöt éves volt akkor, elütötte egy autó. Valami csoda folytán életben maradt, de egész életére megbénult. Ekkor kötélnek álltam, és azóta egyre több illegális munkát végeztem el a társaság számára.
– Miért nem értesítette a rendőrséget az első merénylet után?
– Az arcomba nevettek volna! Semmi bizonyíték! A Szervezet olyan ügyesen dolgozik, hogy sem én, se maga nem tudunk vele megküzdeni.
– S miért szánta rá magát erre a bizalmas vallomásra?
– Mikor kértem, hogy mindezt elmondhassam, beleegyeztek. Az a céljuk, hogy fokozzák az ön szemében kegyetlenségük és hatalmuk tudatát. Nekem csak az volt a célom, hogy úgy beszélhessek magával, hogy maga ne köpjön szembe.
– De hisz tudja, hogy én magam is üzérkedem… ez is gyerekgyilkosság!
– Igaza van, de én valahogy sosem tudom a kettőt közös nevezőre hozni. Hisz nekem?
– Tegyük fel, hogy hiszek magának, ez tényleg megkönnyíti az együttműködésünket. És most térjünk a tárgyra. Mit kívánnak?
– Mindent!
– Ez így túl általános!
– Ellenkezőleg, nagyon is konkrét. Az a követelésük, hogy az ön egész üzletmenetét ellenőrizhessék.
– Ez lehetetlen, hiszen annak politikai alapjai vannak! Az egész kommunista területen bonyolódik.
– Ezt is tudják. Megengedik, hogy laoszi szervezetét továbbra is működtesse. Ami viszont a latin-amerikai kokaincsempészekkel kiépített kapcsolatait illeti, erre kap egy helyettest, engem. A követelésük csak arra szorítkozik, hogy titokban mindenen rajta tarthassák a kezüket. A költségeket vállalják, a jövedelem az övék, e maga is részesedik belőle.
– Hát ez nagyon kedves! – gúnyolódott Sérignan.
– Ha akarja, elfogadja, ha nem akarja, nem.
– És ha a maga közvetítésével a kezükben lesz a latin-amerikai kapcsolatom, akkor lemondanak a tiszta heroinról, amit úgysem tudnak megkaparintani, rásózzák a moslék Brown Sugarjukat arra a csempészbandára, amellyel idáig én voltam kapcsolatban, és ugyanazon a napon, amikor ez bekövetkezik, megkérik magát, hogy eresszen golyót a fejembe.
– Nem avattak be a további terveikbe. De igaz, ami igaz, maga elég világosan látja a folytatást…
– És ha magát azzal bízzák meg, hogy öljön meg engem, maga habozás nélkül engedelmeskedik.
– Habozás nélkül. De nem hinném, hogy rám bízzák ezt a munkát. Válogathatnak a legkitűnőbb szakemberekben. Viszont azon a napon a lánya már nem lesz veszélyben.
– Megértettem, köszönöm. Egy pillanat. Szívesen iszom egy csésze teát…
– Már kihűlt.
– Az nem érdekel. Csak azt akartam közölni, hogy kezdem elhinni a maga történetét.
– Értem. És köszönöm.
Sérignan ivott három kortyot a langyos, túlságosan erős teából, melyet partnere töltött, majd nyugodtan így folytatta:
– Jó, mondom a válaszomat, adja át nekik…
– Felvehetem?
– Ha magának úgy jobb…
Brown odament az éjjeliszekrény-fiókhoz, ebben volt a kis kazettás magnó. Az asztalra helyezte: – Kezdheti – mondta.
Sérignan megfogta a mikrofont, és belefogott:
– Százötven kiló van jelenleg nálam, feldolgozott állapotban. Caracasba kell eljuttatnom háromszori odarepüléssel a saját gépemen. Az első út újszerű lesz, a nagy mennyiségű szállítás szempontjából. Kockázat nincs, miután a technikai okokból végrehajtott útközbeni leszállások alkalmával nincs vámvizsgálat. Leszállunk Ceylonban, a Seychelles-szigeteken, Madagaszkáron, majd Rhodesiában, végül Afrika átrepülése után Dakarban ereszkedünk le. Onnan az út: Natal, Belém, Caracas, mivel a gépem hatótávolsága 3700 kilométer. – Nagyon fontos, hogy ezt az első szállítást még egyedül ejthessem meg a pilótámmal. Venezuelában elmagyarázom a kapcsolatomnak, hogy a legközelebbi úton az önök Brown barátja fog helyettesíteni. Carternek pedig lesz ideje, hogy elmagyarázza, miért nem fognak gyanakodni rá a helyettesítés miatt. A kapcsolatom nem ismeri azt az embert, akinek át kell vennie tőlem a feladatot. Annak zálogául, hogy állításaim valódiak, kész vagyok átadni önöknek a megmaradó két bőröndöt, egyenként ötven kiló heroinnal.
– Félbeszakíthatom egy percre? A magnót nem állítom le… – szólt közbe Brown.
– Csak kérdezzen.
– Miért nem lehet egyszerre elszállítani az egész árut? Ha egyszer nincs semmi kockázat? Egyébként is, ugyanaz a kockázat ötven kilóval, mint százötvennel…
– Találó kérdés. A válaszom: nem akarjuk telíteni a dél-amerikai szervezetet. Ha fenn akarjuk tartani az árakat, sejteniük sem szabad, hogy milyen könnyű nekünk az előállítás. Úgy állapodtunk meg, hogy kéthetenként ötven kilót szállítunk. Az út költségei nem számottevőek, szóra sem érdemesek. Ezért teljesen közömbös, egyszer tesszük-e meg, vagy háromszor…
– Hány napig vannak ilyenkor távol?