AZ ARANYHÁROMSZÖG

Fordította: Dévai Mária

Kiadás: INTERPRESS MAGAZIN1988. 04. 05. 06. szám (folytatásokban)

Első fejezet

A kocsi a Solférino metróállomás táján igen gyorsan haladt. A sofőr nem lassított az útkereszteződésnél, bár a jelzőlámpa épp akkor váltott sárgáról pirosra. Zuhogott az őszi eső.

A körút kihalt volt. Hajnali fél öt körül járt az idő. Az Austin bekanyarodott a rue de Rennes-be, majd balra, a rue de Four-ba. A kocsi fényszórói kialudtak. A fiúról, aki a volánnál ült, patakokban folyt a veríték. Keze reszketett. A mellette ülő kinyitotta a kocsi ajtaját, s előrebillentette ülésének háttámláját. A hátul szorongó három lány kiszállt. Ketten támogatták a középütt ülő harmadikat.

Három taxi állt a droszton. A lányok a leghátsóba, egy kék Peugeot-ba furakodtak be.

Egyikük odaszólt a bóbiskoló sofőrnek:

– A Chocin kórházba. Siessen, a barátnőnk az előbb rosszul lett.

A sofőr már indult is. Észrevette, hogy száz méterrel hátrébb egy Austin Mini követi. Megvárta, míg a Saint-Jacques negyedbe értek, aztán megkérdezte:

– Tudják, hogy melyik ügyeletre kell vinni?

– Az intenzívre. Értesítettük a szüleit is, ők is odajönnek. Talán már ott várnak bennünket.

Mikor a sofőr begördült a kórház kapuján, az a lány, amelyik az előbb válaszolt, száz frankot csúsztatott a kezébe.

– Tessék! Ez a magáé. Megnézem, itt vannak-e már Béatrice szülei.

Társnőjével együtt elment. Segítség nélkül lépkedtek. Béatrice tehetetlenül összecsuklott a hátsó ülésen.

A sofőr akkor jött rá, hogy csapdába került, mikor a lányokat az előbbi Austinban látta viszont, amely minden kivilágítás nélkül, a motort maximálisan felpörgetve menekült a helyszínről.

– Hát ez meg mi? – dörmögte az ügyeletes a felvételi irodában.

– Én se tudok többet, de annyi biztos, hogy a kislányt sürgősen kezelésbe kell venni.

De hiába vették azonnal kezelésbe. Béatrice hajnali 6 óra 32 perckor már nem volt az élők sorában. A klinika igazgatója reggel nyolckor, amikor megérkezett, már csak annyit tudott megállapítani, hogy a halál koronaér-elzáródás következtében állt be.

– Értesítette a rendőrséget, Vigier?

– Nem, uram, önre vártam.

– A személyazonosság ismeretes?

– Igen, uram. Találtunk iratokat a táskájában, alig múlt tizenhat éves.

– És a taxis?

– Meghagyta a címét a felvételi irodában. Megígérte, hogy dél körül bemegy a rendőrkapitányságra, és megteszi a bejelentését. Én küldtem el, nagyon megrendült.

– Értesítse a rendőrséget, Vigier. Mondjon el nekik minden részletet, amiről csak tud. A jelentésben hagyjon tíz százalék lehetőséget annak, hogy a halál önkéntes kábítószer-fogyasztás következtében állt be.

– Tíz százalékot? Túl nagylelkű, uram!

– Inkább óvatos, Vigier.

A tizenkettededik kerületi főfelügyelő táviratozott a bűnügyi rendőrség vezérkarának, amely viszont a kábítószeresekkel és a prostituáltakkal foglalkozó brigádot riasztotta.

Néhány perccel kilenc óra előtt Boyer kerületi felügyelő megkezdte a vizsgálatot. Értesítette a Saint-Honoré negyed ügyeletesét. Azon tűnődött, hogy ő maga menjen-e a lány családjához, vagy küldjön inkább egy beosztott felügyelőt.

Egy rendőr az íróasztalára tette a szerencsétlenül járt kislány táskáját és ruháit. Boyer futtában megvizsgálta a holmikat, majd gondosan egy páncélszekrénybe zárta őket. Épp az elegáns piros bőrtáska tartalmát kutatta át, amikor a telefon csörgése félbeszakította.

– A főnök keresi a felügyelő urat. A négyes vonalon.

– Rendben van, köszönöm.

– Boyer? Itt Gal beszél. Magánál van a Sérignan-ügy?

– A kislány a Cochinből? Igen, rendőrfőnök úr. Épp az imént kaptam meg a lány holmiját.

– Valóban Béatrice Sérignanról van szó?

– Egy másodperc türelmet. Megnézem az igazolványát, itt van előttem. Igen, Béatrice Sérignan, született 1959. június 3-án, Algírban, lakhelye Le Vésinet.

– Az ördög vigye el! Ettől féltem. Azért csak nézzen utána, hogy valóban François Sérignan gyerekéről van-e szó… Sérignan felesége született Bouvier-Chauvigny lány… Aztán pedig, amint teheti, látogassa meg a családot.

– Értettem, rendőrfőnök úr. Azonnal indulok, a megerősítő információt majd útközben megtelefonálják… Nem óhajtana elkísérni? Bevallom, kicsit elfogódottá tesz, hogy egyedül kell forgolódnom ilyen előkelő közegben… Ha nem csalódom, egy tábornokon kívül néhány országgyűlési képviselő is van a családban.

– Tegyen még hozzá egy államtanácsost meg egy bíborost vagy püspököt… Nem is szólva egy sereg nemzetközi hírű iparmágnásról… Gondolom, hallott már François Sérignanról, a híres ezredesről.

– Természetesen. Csak éppen… Nem gondoltam az azonosságra. Azt hittem, az ezredes már nyugállományban van.

– Az lehetséges, de semmiképp nem fog örülni a hírnek, hogy egyetlen lánya intravénás heroininjekció következtében meghalt. Azt tanácsolom, próbáljon meg négyszemközt beszélni vele. Repülőgépalkatrész-üzemek tulajdonosa. Az anyavállalat Saint-Germain-en-Laye környékén van. Lehet, hogy ott találja. Biztosítsa róla, hogy akkor fogadom, amikor csak óhajtja. S ígérje meg, hogy teljes titoktartással kezeljük az ügyet.

François Sérignan szerette az éjszakai esőtől átitatott erdő illatát. Nyomta a pedált: új kerékpárjával tökéletesen elégedett volt. Saját műhelyében készíttette. Jobban alkalmazkodott magas termetéhez, tekintélyes súlyához, mint az, amelyet korábban használt.

Sajnálkozva hagyta ott az erdő ismerős ösvényeit, s tért a gyár fala mellett futó útra.

Már az utolsó munkások blokkoltak. Sérignan gyorsabban hajtott. Nem szeretett utoljára érkezni.

A központi irodaépület körül vagy húsz kocsi sorakozott pedáns rendben. Egyedül a középső hely volt üres. Itt a falon, egy fémtáblácskán ez állt: François Sérignan vezérigazgató. Erre a helyre támasztotta Sérignan minden reggel a kerékpárját, két helyettes főmérnökének Citroënjei közé.

Kezdetben, tíz évvel ezelőtt a bicikli még felborzolta az emberek kíváncsiságát, később mulattatta őket… Ma már senki oda sem figyelt.

– Sérignan, a négy liftre ügyet sem vetve kettesével vette a lépcsőfokokat.

Gyári sziréna jelezte a munka kezdetét. Sérignan a harmadik emeleti folyosón szívélyesen fogadta alkalmazottai üdvözlését. Nem mutatta, de tudta, hogy a pillantások, amelyeknek kereszttüzében állt, minden hétfőn valahogy fürkészőbbek voltak.

A rögbimeccs nyomait próbálták felfedezni az arcán; a Saint-Germain-i öregfiúk csapatának egyik erőssége volt jobb szárnyon, a vasárnapi rangadókon, holott hamarosan betölti ötvenedik évét.

Szerette a társaságot: irodájában, melynek berendezése meglehetősen szerény volt, elfért volna egy teniszpálya. Kinyitotta a középső kerek ablakot, s egy pillanatig az erdő fáinak csúcsán sétáltatta tekintetét. Majd beült karosszékébe, s felbontotta a nagy fémasztalon várakozó szakmai lapok kötegeit. Tíz óra előtt senki nem zavarhatta. Ez kezdettől fogva így volt.

Két oldalt írt róla egy folyóirat abból az alkalomból, hogy felterjesztették a Becsületrend parancsnoki keresztjére. „Ejtőernyős különítményből az ipar élvonalába! François Sérignan példás élete.”

Elég volt egy pillantást vetnie a fotóra, s már tudta, hogy felesége, France-Marie lehetett a dicshimnusz sugalmazója. Sérignant a családi önmutogatás, a magánéletbe való belegázolás újabb megnyilvánulása felbosszantotta. Mint mindig, mist is mindent kiteregetek, kivéve alacsony származását:

”…tizenöt évesen csatlakozik de Gaulle-hoz Londonban… hadapródként beosztják a Szabad Franciaország ejtőernyősei közé… a líbiai hadjárat… a nevezetes ugrás 44-ben Saint-Marcelben… Indokina, Tonkin… a francia hadsereg legfiatalabb századosa… a legifjabb zászlóaljparancsnok… négy évet tölt különítményével a rizsföldeken… a legfiatalabb ezredes… Algéria… házasságkötés France-Marieval, Bouvier-Chauvigny vezérkari tábornok kisebbik leányával…”

Aztán áttértek a hűségére de Gaulle-hoz, felrajzolták felesége egész családfáját: ott volt az államtanácsos sógor, a szenátor, a sebészprofesszor, a bíboros.

Előre tudta, hogy a cikk végén ki megy a mennybe, s nem csalódott: benne volt, hogy a Sérignan-művek a Schöner Acélgyár konzorciumának tagja. Pedig már több mint hat éve visszafizette sógorának, Jean-Noël Schönernek az utolsó fillért is abból a kölcsönből, mellyel kezdetben kisipari műhelynek nevezhető üzemét létrehozta.

François Sérignan unott mozdulattal a papírkosárba hajította a képes újságot, majd megnyomta a házi telefon számos gombja közül az egyiket.

– Philippe…!

Philippe Chauvelot kopogtatás nélkül lépett be.

– Olvastad ezt a sok baromságot?

– Olvastam, és előre tudtam, hogy kidobod, úgyhogy félretettem egy példányt az archívumba. Nem volt kétséges számomra, hogy a tiéd milyen sorsra jut.

Sérignan föl-alá járkált az irodában, majd egy ismerős mozdulattal ráütött a homlokára a jobb tenyerével.

– Hogy is juthatott eszembe, hogy elvegyem ezt az agyalágyult perszónát – dohogta.

– François, ennek már tizenhét éve!

– Tizenhat éve, tizenegy hónapja, és tizenöt napja, de egyre rosszabb a helyzet.

– 59-ben bújtál ki az egyenruhából. A katonai sikerek nyitották ki számodra a kaput: új hatalom meghódítása várt rád… Beleestél a csapdába. Azt tanácsolom: válj el. Az előnyökkel a kellemetlenségeket is elfogadja az ember.

– Ne kívánd tőlem, hogy tisztességtelen legyek. Nagyon jól tudod, hogy a különélésnek vagy válásnak még a gondolatát is elvetem.

– Schöner miatt…

– Ő az egyetlen valamire való tagja ennek a rohadt családnak, az egyetlen emberi lény köztük. És tíz évvel régebben viseli ugyanezt az igát. France-Anne még a húgánál is kiállhatatlanabb… Azaz nem jobban, pontosan annyira. Csakhogy ő ezen felül még rondább is.

– Ne panaszkodj! Ha nem mész bele ebbe a házasságba, velem együtt megmártózol az OAS-ban. S ma talán mind a ketten csavargók vagyunk. Különben… – legyintett Chauvelot –, François; ne folytassuk ezt a vitát. Tudod, hogy este Grenoble-ba utazol. Délután ötkor vár a gép, a meteorológiai előrejelzés kedvező.

– Bocsáss meg a kitörésemért, de rajtad kívül senki előtt nem vezethetem le az indulataimat.

– Teremtsd le France-Marie-t.

– Hova gondolsz, éppen erre vár. Hogy visszapofázzon! Imádja a jeleneteket.

Berregett a házi telefon. Mindketten az órájukra pillantottak. Még nem volt tíz óra.

– Elnézést, uram, de Boyer felügyelő van itt, és sürgős bebocsátást kér.

– Küldje fel! – válaszolta Sérignan meglepett fintorral.

– Túllépted a megengedett sebességet a kerékpárral? – mosolygott Chauvelot.

Mihelyt a felügyelő belépett, François Sérignan a viselkedéséből megértette, hogy látogatásának komoly oka lehet. A holtsápadt arcú rendőrtiszt hiába próbálta palástolni zavarát. Az üdvözlést is alig tudta elrebegni, majd nevét és beosztását közölte.

Sérignan hellyel kínálta egy karosszékben, s maga is leült a felügyelő mellé.

– Gondolom, nyugtalanítja a látogatásom – dadogta Boyer.

Tagbaszakadt ember volt a felügyelő, arca megtöppedt, mint a túlérett olajbogyó.

– Adja elő a mondanivalóját.

– Kellemetlen kötelességem, hogy egy tragédiát jelentsek be önnek.

Nehezen lélegzett, szájpadlása kiszáradt, a nagy szavak nagy összevisszaságban törtek elő a torkából.

– Béatrice-t, a lányát baleset érte… Végzetes baleset – tette hozzá nagy nehezen.

Sérignan egy kiütött bokszoló tekintetével nézte a szemben ülőt. Szája nyitva maradt. Majd szemhéjait leengedte. Hirtelen kimerült ember benyomását keltette. Boyer figyelte a csendet. Sikerült megértetnie magát anélkül, hogy bővebben magyarázkodott volna.

– Óhajt egyedül maradni néhány percre? – kérdezte a felügyelő lassanként visszanyerve biztonságát. – Mert azután, sajnos, folytatnunk kell a beszélgetést.

Sérignan felnyitotta a szemét.

– Meghalt?

Boyer bólintott. Sérignan viselkedése zavarba hozta. A híres ezredest láthatóan éles fájdalom kerítette hatalmába, ugyanakkor arcizma sem rándult.

A rendőrtisztnek hátat fordítva az ablakhoz ment.

– Közlekedési baleset? – kérdezte tekintetét egyenesen előre, a látóhatárra szögezve.

– A kábítószeresekkel foglalkozó brigád helyettes vezetője vagyok – mondta tagoltan Boyer.

Sérignan lassan hátraarcot csinált. Fekte szemébe visszatért a tűz. Könyörtelen, katonás arcán elérzékenyedésnek, haragnak nyoma sem volt. Odament a házi telefonhoz.

– Philippe…

– Tessék?

– Be tudsz jönni?

Sérignan minden ceremónia nélkül bemutatta őket egymásnak.

A két férfi kezet szorított.

Sérignan levette a fogasról az esőköpenyét.

– Párizsba megyek. Mondd le Grenoble-ot, Philippe

Chauvelot soha nem kérdezte, mit miért tesz. Most is csak ennyit:

– Szükséged van a kocsimra?

– Magával visz, felügyelő? – kérdezte Sérignan.

– Természetesen.

– Köszönöm, Philippe. És köszönöm, hogy nem faggatsz… Béatrice-t ma éjszaka baleset érte. Meghalt. Még nem tud róla senki. Újabb utasításig ne is tudjon.

– Ez iszonyú, François!

– Megyünk, felügyelő? – vágott közbe Sérignan ellentmondást nem tűrő hangon.

Boyer maga vezette a fekete szolgálati Peugeot 504-est. Megmagyarázta, miért:

– Elküldtem a sofőrt. Így kevesebb a tanú…

– Köszönöm. Most pedig mondjon el nekem mindent, amit tud.

Boyer elmesélte az éjszaka történteket. Beszámolóját azzal fejezte be, hogy Gal rendőrfőnök úr akkor fogadja, amikor csak Sérignan óhajtja.

A Neuilly-hídon haladtak át.

– Mondja meg Gal úrnak, hogy miután eljöttünk a Cochin-kórházból, egyenest a Saint-Honoré negyedbe indulok – közölte Sérignan. Boyer felemelte a két elülső ülés közt elhelyezett telefon hallgatóját…

Chaumard professzor, a Cochin-kórház intenzív-terápiás osztályának vezetője nem titkolta, hogy bármennyire diszkréten akarják kezelni az ügyet, a boncolás eredményét hivatalosan közölniük kell a rendőri szervekkel.

– Aztán a vizsgálat megy a maga útján – licitált rá Boyer. És Sérignan felé fordulva hozzátette: – A sajtó diszkrécióját pedig, sajnos, egyáltalán nem biztosíthatom.

– Gondolja, hogy én ezt nem tudom? – vágta el a továbbiakat Sérignan. – Mindössze annyit szeretnék tudni, hogy milyen természetű kábítószer végzett a lányommal.

– Elküldöm önnek a boncolási jegyzőkönyv másolatát.

– Mikor vihetem el Béatrice holttestét?

– Estefelé.

– Köszönöm, professzor úr.

Egyetlen szék sem maradt üresen a Saint-Germain-en-Laye-i templomban. Kíváncsiak tömege tolongott, nem akartak kimaradni a vastag pénztárcájúak fájdalmából. A fotósok, filmesek megjelenése lökdösődést, kavarodást váltott ki a ravatalozó kijáratánál.

A szertartás végeztével lassan elindult a négy Rolls-Royce-ból álló menet. Mintha csak egy óriás fekete hernyó csikorgott volna végig a sírhantok és kripták közötti kavicsos úton…

Mielőtt a részvétnyilvánításokra került volna sor, François Sérignan távozott a helyszínről. Gyalog.

A temető külső fala mellett haladt, esőköpenyének zsebébe süllyesztve kezét. Egy fekete Citroën DS állt meg mellette, hátsó ajtaja kinyílt.

– Elvihetem, Sérignan úr?

Gal rendőrfőnök ült az autóban, a kábítószeres brigád vezetője. Sérignan helyet foglalt a magas rangú rendőrtiszt mellett. Alighogy elhelyezkedett, kivett a zsebéből egy csomag filter nélküli Gauloises-t. rágyújtott, kinyitotta az ablakot.

– Dohányzik?

– Igen. Húsz év után először.

– Nem ebédelne velem, Sérignan úr?

– De igen.

A rendőrfőnök egy Marly-le-Roi eldugott kis vendéglő nevét mondta be a sofőrnek.

– Nagyon jól tudom, mit akar mondani – tért rá a tárgyra Sérignan. – S az sem kétséges előttem, hogy meg kell tennie.

– Köszönöm, hogy megkönnyíti a feladatomat. Egyébként a legfontosabb egyetlen mondatban összefoglalható: senkinek sem áll jogában, bármilyen indítékai is legyenek, a rendőrség, az igazságszolgáltatás szerepkörét átvenni.

– Akkor most beszéljünk másról!

Gal megtörölte szemüvegét egy darabka szarvasbőrrel. Magas, nyúlánk férfi volt, a haja ritkás és őszülő. Nyugodtan viselkedett, mozdulatai kimértek voltak. A ranglétrán elfoglalt helyének megfelelően szemmel látható gondossággal öltözködött. Grafitszürke öltönyt viselt fehér inggel és fekete selyemszövet nyakkendőt.

– Négy napja – folytatta –, amióta a tragédia megtörtént, ön egy gyakorló rendőr munkáját végzi. Gondolhatja, hogy minden tettéről, minden gesztusáról értesültem.

– Nem titkoltam semmit.

– Ez igaz. De felteszek önnek egy kérdést: mire akar kilyukadni? Az embereim ott voltak a maga nyomában. Nem bízik bennük?

– Megtudták, kik voltak azok a fiúk és lányok, akikkel együtt volt a lányom vasárnap este, akik letetették a kórháznál?

– Még nem.

– Én megtudtam.

A kocsi ekkor állt meg a vendéglő előtt. A két férfi megszakította a beszélgetést. Gal itt törzsvendég volt. Egy oszlop mögött kaptak egy félreeső asztalt, mintha csak egy különtermet bocsátottak volna a rendelkezésükre.

Leültek, sült húst, fejes salátát rendeltek, az étlapot meg sem nézték.

– Küldöm az italost – sziszegte a főpincér, bosszantotta vendégeinek gasztronómiai közönye.

– Hozzon egy üveg beaujolais-t és egy ásványvizet, aztán hagyjon minket békén – vetette oda neki Gal. – …Azt várja, hogy gratuláljak? – kérdezte szigorú hangon Sérignantól, mihelyt a főpincér kellő távolságban volt.

– A legkevésbé sem. Gyerekjáték volt számomra megtalálni Béatrice társait. A rendőrség illetékessége vitán felül áll. Olyan jelek vezettek nyomra, amelyek a rendőrségnek nem is lehettek a birtokában.

– Elárulja nekem a neveket?

Az italos jött, kinyitotta a borosüveget, így Sérignan egypercnyi gondolkodási időhöz jutott. Hangnemet váltott:

– Lenne szíves meghatározni beszélgetésünk jellegét: hivatalos, félhivatalos, magán-, kicsit bizalmas?

– Zavarba hoz, Sérignan.

– Ha ez megnyugtatja a lelkiismeretét: hiába ismerné a neveket, nem jutna velük semmire.

– Ez esetben szavamat adom, hogy beszélgetésünk magánjellegű.

– Az Austin, amelyben vitték a lányomat, Cyril Schöneré, sógoromnak, Jean-Noël Schönernek a kisebbik fiáé. Cyril még tizenkilenc éves sincs. Van valami halvány elképzelésem arról is, ki lehetett a másik fiú, és ki volt a két lány, de ennek semmi jelentősége. Cyril másodéves orvostanhallgató, lehet, hogy ő adta be a halálos dózist. De véleményem szerint ez csak úgy történhetett, hogy nem ismerte a kockázatot. Nem él kábítószerrel, mint ahogy a lányom sem. A többiek ugyanúgy.

– Honnan ilyen biztos mindebben?

– Egy hete sincs, hogy teniszeztem Cyrillel.

– Gal! Tíz évet töltöttem a Távol-Keleten. Az ópiumnak és minden származékának legkisebb jeleit is ismerem, tudom, milyen nyomot hagy a heroin-injekció a könyökhajlatban.

– Mégis én világosítottam fel a Brown-Sugar létezéséről!

– Hármas számú heroint kellett volna mondania! Abból, hogy kininmolekula okozta a lányom halálát, azonnal tudtam, miféle löttyöt fecskendezet be magának. A Brown-Sugar nem más, mint egy rosszul kezelt morfiumbázis. Ez az éretlen banda ki tudja, hogy jutott hozzá, s egyszerűen kipróbálták.

A pincér az asztalukra tette a sülteket. Hozzá sem nyúltak.

– Az érvelése helytálló. De azért attól tartok, folytatni akarja a magánnyomozást. Értesüléseim szerint ön nincs valami kitűnő viszonyban rangos családjának egyes tagjaival.

– A feleségem elbűvölő családjáról van szó. Ragaszkodom a megkülönböztetéshez.

– Ismerem az életrajzát: tizenkét évesen árva, aztán a La Fleche-i katonaiskola. Apja földműves volt Ariége-ben, korán meghalt.

– Napszámos volt, anyám tanyasi lány. Ez a pedigrémnek az a része, ami soha nem jelenik meg a sajtóban. Röviden, hogy feleljek a kérdésére, utálom a feleségem családjának minden egyes tagját. Jean-Noël Schönert, két fiát és a lányát kivéve. Nincs szerencsém, mert épp az ő fia keveredett ebbe a dologba…

– Vállalnia kell a fiúnak a felelősséget. Az igazságszolgáltatás szemébe súlyos, amit elkövetett.

– Más szóval az a szándéka, hogy felkavarja az egész szart, amit a tragédia óta sikerült eltussolnom? Vannak magának gyerekei, rendőrfőnök úr?

– Két lányom és egy fiam van, s épp abban a korban, amikor hasonló szamárságokba keveredhetnek.

– Akkor hát mi a célja, tulajdonképpen? Hogy őket büntesse meg? De miért nem az igazi bűnösöket?

– Azt hiszem, nem tenném kockára a nyomozást azért, hogy a saját bosszúvágyamat csillapítsam.

– Ez nekem sem áll szándékomban.

– Tegyük fel, hogy megtalálja azt a kis gazfickót, aki beszerezte nekik a szert. Sőt, sikerül szóra bírnia. Amszterdam kínai negyedében fog kikötni. Ott az európai tranzitközpont. De onnan nincs tovább, zsákutcába jut.

– Nem dolgoztam ki semmiféle tervet. Nem szándékozom a műkedvelő nyomozót játszani, nem érzem regényhősnek magam. A valódi bűnösökre akarok lecsapni: a kereskedőkre. Nem tudom, sikerül-e. Ha igen, nem ússzák meg szárazon.

– Ez esetben megnyugtatom. Nem fogom átfésülni a Latin-negyedet, hogy megtaláljam azt a rongyembert, aki beszerezte nekik a csipetnyi halálos mérget. Most velem tart?

– Természetesen.

A borból sem ittak egy kortyot se.

A kocsiban, amely most a bougivali hídon át Le Vésinet felé tartott, Gal folytatta a beszélgetést: – Holnap tíz órakor találkozunk a rue La Boëtie 58-as szám előtt.

– Douglas Hartleyt szóra lehet bírni?

– Szorosan együttműködünk az amerikai Kábítószer-elleni Bizottsággal. Hetente többször is találkoztam Hartleyval.

Sérignan néhány szóval elmagyarázta a sofőrnek, melyik úton jutnak el Le Vésinet-be.

A kapu tárva-nyitva állt, a házhoz vezető kanyargós utat mintha csak egy sűrű erdőbe vágták volna. Gal megbámulta a tanyaépületet utánzó alacsony ház hamisan rusztikus formáit, terméskő és fakombinációit. Csak százezrekben lehetet kifejezni az értékét.

– Maga szépnek találja? – kérdezte Sérignan.

– Hatásos! – felelte Gal, akit meglepett a kérdés.

– Én undorítónak találom. De amíg a feleségem ezzel foglalkozott, engem legalább békén hagyott.

A temetései menetet alkotó kocsik ott álltak az udvaron.

– Búcsúzom – jelentette be Gal – találkozzunk holnap Hartleynél.

– Ha van még néhány perce, jöjjön be.

Gal habozott.

– Kínos számomra, hogy megzavarjak egy családi összejövetelt épp egy ilyen fájdalmas pillanatban.

– Rendőrfőnök úr, ez a ház az enyém. Akármilyen pletyka járja, sem a feleségem, sem családjának bármely tagja nem hitelezett egy fillért se a terasz egyetlen lépcsőjére sem. Hozzá kell tennem, hogy ugyanez vonatkozik a Sérignan-Társaság mind a négy külföldi lengéscsillapító üzemére: az Egyesült Államokban, Svájcban, Németországban és Belgiumban, a hat belföldi üzemre ugyancsak. Az összérdekeltség hetven százaléka az ez enyém, a fennmaradó harmincat bizonyos munkatársaimnak engedtem át, akiknek viszont az égvilágon semmi közük a családomhoz.

– A Schöner Acélgyárra gondoltam…

– Schöner kezdetben finanszírozott. Kutatóintézetei nagy mértékben segítettek. De mindent visszatérítettem!

– Beszéljünk nyíltan: személyes okokból kívánja, hogy jelen legyek ezekben az órákban?

– Mondjuk így… Szóval?

– Magával tartok.

A hatalmas nappaliban három öregember, vagy tíz felnőtt és egy tucat serdülőkorú álldogált rezzenéstelen arccal. Az idegen jelenléte csak fokozta a fagyos hangulatot.

Sérignan még arra is képes volt, hogy körbevezesse a rendőrfőnököt:

– De Bouvier-Chauvigny tábornok.

Az aggastyán valami formális üdvözlésfélét rebegett.

– Gallois professzor, a sógorom… A felesége, Helčne. De Bouvier-Chauvigny érsek, Jean-Noël Schöner, aki ugyancsak a sógorom, France-Anne, a felesége… A gyermekeik: Cyril, Jérome és Marie-Agnčs…

Gal csak hajlongott, szorongatta a kezeket, s közben dühöngött, hogy hagyta magát kelepcébe csalni. Sérignan rettenthetetlenül, ráérősen követte elgondolását. Végül bejelentette:

– Yves Gal úr volt oly szíves, és hazakísért. A kábítószeresekkel és prostituáltakkal foglalkozó ügyosztály vezetője. Kérem, bocsássanak meg, bizonyos kérdésekről négyszemközt kell tárgyalnunk.

Sérignan egy hosszú folyosó felé vezette a rendőrfőnököt, annak végében volt a dolgozószobája.

– Otromba fráter – sziszegte a foga között France-Marie, mikor végre rászánta magát, hogy megtörje az ólomsúlyú csendet, amely a két férfi távozását követte.

Az asszony negyven körül járhatott. Vonásainak kimértsége, a születő ráncok, keskeny ajkai, acélkék szeme gyűlölködő kifejezést kölcsönöztek neki. Karcsú, ideges teste őrzött valami macskaszerű ruganyosságot. Húszéves korában gyönyörű lánynak számított. Mostanra már csak a szépség romjai maradtak meg: a lemenő nap utolsó lobbanása.

– Én előre óvtalak ettől a házasságtól – morogta a tábornok fejét ingatva.

– Pedig ilyen kikezdhetetlen, legendás hős belépése a családba bizony jót tett magának, apám! A baka, ahogyan akkoriban hívta, elfelejtette az emberekkel, hogy maga milyen kétértelműen viselkedett a megszállás alatt!

– France-Marie, tartogasd a megjegyzéseidet Sérignannak – horkant fel az öregúr.

– Gyermekeim… – szólt közbe az érsek – …egy ilyen napon, mikor valamennyiünket ilyen nagy szerencsétlenség ért, egy ilyen napon, mikor az Úr atyai keze sújtott le ránk!…

– Fogd be a szád, Édouard! – torkollta le a tábornok. Köhögési roham fogta el a dühtől.

France-Anne Schöner odasietett hozzá, hogy segítsen elővenni apjának a zsebéből egy lepedőnyi zsebkendőt. Majd beadott neki egy tablettát, miközben Gallois professzor megragadta az öregember bal csuklóját, s elővett egy zsebórát.

A tábornok nagy nehezen visszanyerte lélegzetét. Hirtelen kirántotta a kezét.

– Elég ebből a komédiából, Félix, ugyan, kérem! A pulzusom nyolcvanat ver, de nem vagyok biztos benne, hogy maga el tud addig számolni.

Helčne Gallois, a harmadik lánya vette át a szót:

– Apám, kegyetlen dolog, hogy másoknak kell bűnhődniük Sérignan és France-Marie szemtelensége miatt.

Jean-Noël Schöner, akit ez a komédia felháborított, szó nélkül felállt, kitárta egy könyvespolcnak álcázott bárszekrény ajtaját, s színültig töltötte poharát konyakkal.

A jelenlevők valamennyien túlságosan is becsülték a vagyon hatalmát, semhogy bármelyikük is megjegyzést mert volna tenni a Schöner Acélgyár örökösének viselkedésére. De érezhető volt, hogy milyen ellenséges pillantásokkal méregetik. Jean-Noël egykedvűen, közönyösen foglalt ismét helyet.

Cyril Schöner és ikertestvére, Marie-Agnčs apjuk hű képmásai: szőke hajuk, fehér bőrük, a szemük, vonásaik szinte túlzott szabályossága, Cyril erőteljes izomzata, Marie-Agnčs kissé nehézkes bája azokat a képeket idézte, melyek a hitleri Európának „az árja típus” modelljét szolgáltatták.

– Bocsáss meg egy percre – súgta oda Cyril az apjának. – Találkoznom kell François bácsival.

– Tárgyal.

– Épp azért. Majd elmagyarázom.

Cyril felállt, végigment a dolgozószobához vezető folyosón, bekopogott az ajtón.

– Gyere be!

Gal fotelban ült, egy pohár itallal a kezében. Szivarozott. Sérignan íróasztala sarkának dőlve az óráját nézte.

– Vártalak – mondta unokaöccsének.

– François bácsi, nem akarok hazudni: már két napja rájöttem, hogy mindent tud. Az ön kezébe teszem le a sorsomat. És az önébe, uram – tette hozzá, mereven figyelte Galt.

– Csakis Gal úr kezébe teheted le, Cyril. Nincs beleszólásom az ügybe, semmilyen értelemben. Arról viszont biztosíthatlak, hogy nem tartalak bűnösnek Béatrice halálában. Fájdalmam ellenére ugyanazt a megbecsülést érzem irántad, amit gyerekkorod óta mindig is éreztem. – Gal felé fordult: – Nincs igazam?

– De igen. Százezrével fecskendezik egymás vénájába ezeket a szennyes löttyöket a fiatalok. De az igazi bűnösök másutt vannak… Ami pedig önt illeti, fiatalember, a nagybátyja óhajára foganatosíthatnánk valami megtorló intézkedést. De erről nincs szó. Mivel nekem is más gondom-bajom van, mint hogy magát néhány hónapra börtönbe csukassam, úgy intézem majd, hogy a tragédiának ne egyenek bírósági következményei. Az unokahúga szívgyengeség következtében hunyt el, betegségét Gallois professzor már születésekor megállapította. Ezzel az ügy le volt zárva. Egyébként tulajdonképpen nem is volt ügy.

Cyril Schöner sóbálvánnyá meredt. Láthatóan arra volt elkészülve, hogy megbilincselten hagyja el a dolgozószobát.

– Az apám vagyonának köszönhetem ezt az elnéző bánásmódot?

– Gondolkozz, mielőtt szamárságokat beszélsz. Azt meséltem rólad Gal úrnak, hogy okos fiú vagy…

– Fiatalember – mondta a rendőrfőnök –, ha biztos abban, hogy az a fickó, akitől a kábítószert kapták, nemzetközi fejes, szívesen elfogadom önt informátornak…

– Értem – felelte Cyril.

– Továbbmegyek – folytatta Gal –, még csak a részletekre sem vagyok kíváncsi…

– Senki sem kutatja Cyril – tette hozzá Sérignan, most először kicsit szigorúan –, kik voltak veled azon az éjszakán…

Cyril lehajtotta a fejét, aztán félénken megszólalt:

– Feltehetek egy kérdést?

– Amikor csak akarsz.

– A halál oka?

Gal sietett Sérignan segítségére, akinek a felindulás összeszorította a torkát:

– Vitathatatlanul a kábítószer, amely ráadásul szennyezett volt.

A fiú Sérignanra nézett.

– Tényleg felejteni tudna, François bácsi?

– Azt nem. De soha nem fogok neked szemrehányást tenni. Az ügyben az az első reakcióm, hogy megvetem a statisztikákat. Kérlek, hallgass te is, és hallgattass el körülötted mindenkit, aki csak tud a dologról. S folytasd a tanulást.

– Komolyan azt gondolja, hogy felejteni tudnám?

– Cyril Schöner – szólt közbe Gal –, nem értette jól a nagybátyját. Ő nem azt mondta, hogy felejtse el a tragédiát… Azt kívánja, hogy a szereplőit felejtse el. Még világosabban: nem lehetetlen, hogy újra találkozik azzal a szemét alakkal, akitől a kábítószert beszerezték. Ne is vegyen róla tudomást. Mi nem szeretnénk, ha véletlenül olyat sikerülne behúznia neki, hogy kórházba kerüljön, és emiatt vizsgálat induljon. S ezúttal nem is arról van szó, hogy egy gazdag család tekintélyét védjük. Másról van szó, mint már mondtam. Meggyőződésem, hogy ért engem. Most pedig menjen vissza a családhoz. És egy szót sem…!

– Köszönöm – mondta Cyril. Majd habozva hozzátette: – François bácsi, ne gondolja, hogy megúszhatok minden büntetést.

– Semmi kétség, Cyril. A lelkifurdalás lesz a büntetésed. Csakhogy ez nem adja vissza Béatrice életét.

Sérignan, amint unokaöccse mögött becsukódott az ajtó, kijelentette:

– Beszélgetésünkből kiderült a lényeg. Kikísérem a kocsijához. Majd átadom az üdvözletét a sakálfalkának.

– Mivel magyarázza meg nekik a látogatásomat?

– Katonakori barátságra hivatkozom. A holnapi viszontlátásra!

Schönerék Rolls-Royce-a útnak indult. France-Marie a lépcsőn állva, finom, csipkés zsebkendőt szorongatott a kezében. Szárazon. De a zsebkendő jelképezte mindazokat a könnyeket, amelyeket képtelen volt kisajtolni a szeme sarkából.

Hirtelen mozdulattal becsukta a kaput. Energikus léptekkel sietett a férje után, aki addigra kinyitotta a bárszekrényt, s töltött magának egy pohár konyakot. Sérignan szokatlan viselkedése nem remélt alkalmat szolgáltatott France-Marie-nak.

– Három napja megint dohányzik! Most meg már iszik is! Nagyon szépen viselkedik a szerencsétlenség óta, mondhatom!

Sérignan megőrizte nyugalmát.

– France-Marie, nem kötnénk kivételesen fegyverszünete ma estére?

– Ez aztán mindennek a teteje! Eltűnik a temetőből Éduard bátyám csodálatos halotti beszédének kellős közepén… Három-négy óra múlva váratlanul megjelenik a szomorúan gyászoló család körében egy alvilági ügyekkel foglalkozó hivatalnok társaságában, akit ráadásul még be is mutat.

– Egy bajtársam volt, France-Marie, aki együtt érzett velem gyászunkban.

– Inkább a szesztestvére! Akivel az italba fojthatta a bánatát!

Sérignan kihörpintette a konyakot. Eltökélte, hogy véget vet a jelenetnek.

– France-Marie – közölte higgadtan –ön igazán gyűlöletes, ostoba, igazságtalan, alantas nőszemély; azaz méltó most is mindenkori önmagához. Reméltem, hogy a bennünket ért szerencsétlenség föléleszt önben, ha csak néhány órára is, egy olyan érzést, amelyet ön sohasem ismert: a méltóságot.

– Maga mer méltóságot emlegetni! Ezt a szót veszi a szájára… milyen nevetséges! Az anyja talán méltósággal lapátolta a trágyát?

– Köszönet ezért a mezei hasonlatért. Ezzel legalább le is zárhatjuk a beszélgetésünket. Annyit teszek még hozzá, hogy én most lelépek. Nem tudom, mikor lesz szerencséje viszontlátni.

Az asszon sóbálvánnyá meredt. Csak akkor fogta fel, hogy anyagilag teljesen a férjétől függ.

– Itt akar hagyni egy fillér nélkül?

– Chauvelot fizeti majd a háztartási alkalmazottakat, s kiutal magának, mondjuk havi háromezer frankot a megélhetésre. Mérsékelje a Chanel-rendeléseket, a Bahama-szigeti hétvégéket, és a zseniális ifjú festőművészek iránti lelkesedést… Ha mindez nem elégíti ki, nyugodtan pereljen be hűtlen elhagyásért.

– Isten színe előtt esküdtünk örök hűséget, François.

– Éduard bácsi színe előtt.

– France-Marie, az ön atyja és ön követelte jegyességünk idején, hogy szerződést írjunk alá. Követelték a vagyoni elkülönítést. Akkoriban minden vagyonom a katonaládám volt. Magának káprázatos kelengyéje volt. A derék tábornok bennem megtalálta a legnagyobb balekot, akivel csak találkozott: nem kértem semmi hozományt. De mostanra a szerepek fölcserélődtek: én dúsgazdag vagyok, magának meg semmije sincs.

Sérignan még aznap este szállodába költözött. Taxin hagyta el a házat. A három kocsi France-Marie-nak maradt. Egyetlen bőröndöt vitt magával: benne néhány váltás fehérnemű. A szálloda bárjában felhajtott utolsó pohár konyak után felment lefeküdni. Jó formában akart lenni a Kábítószer-elleni Bizottság franciaországi képviselőjével való találkozásra.

Második fejezet

Három hónappal Béatrice Sérignan halála előtt egy taxi állt meg New Yorkban, a kínai negyedtől keletre a Bayard Street és a Bowery sarkán hajnali két órakor.

Egy sánta fickó szállt ki, megvárta, míg az öreg, sárga Dodge tesz egy fél fordulatot a téren, majd eltűnik a Chatham Square irányában.

A sánta ekkor elindult: a Boweryn haladt, a macskáról, a bűzéről, az éjjel-nappal ott sündörgő emberi roncsokról nevezetes sugárúton.

Csaknem elérte Max bárját, mikor egy viskó árnyékából hatalmas emberi sziluett vált ki, s rontott rá, akár az ördög. Egy pillanatig farkasszemet nézett vele, majd villámgyorsan belerúgott a bal bokájába, pontosan egy hajdani sebesülés közepébe.

A sánta elvesztette egyensúlyát. Leroskadt az előtte meredő izomkolosszus lábánál, mire támadója egy ügyes oldallépéssel kitért előle. Körüljárta a nyomorékot, belemarkolt a hajába, a fejét többször egymás után a téglafalba verte. Egy újabb rúgás a gyomrába, aztán végképp beléfojtotta a szuszt. Elvesztette az eszméletét.

A nagydarab pasas csipeszt húzott elő a zsebéből, s undorodó arckifejezéssel egy pici kis nejlonzacskót emelet ki a sánta hányadékából. Bal kezével belesüllyesztette a zacskót egy nagyméretű papírborítékba, s az egészet a zsebébe mélyesztette.

Rendőrségi autó tűnt fel a láthatáron. A sánta a fékcsikorgásra magához tért, levegőhöz jutott. A nagydarab pasas felemelte a földről, és a kocsiba ültette, amely rögtön el is indult. A magas rendőr kétes tisztaságú frottírtörülközőt nyújtott felé:

– Törülközz meg…

A sánta gyűlölködve nézett a zsarura: – Szállj le rólam, te szemét!

– Nem szégyelled magad, hálátlan kutya? Megbotlasz, összevered a képed… én fölszedlek, erre ez a köszönet!

– Ó, szóval ez a hivatalos álláspont, hadnagy úr? Köszönöm, hadnagy úr!

– Végre udvarias vagy. Így már helyes! – mondta a szaru, és szelídebben folytatta: – Nem az én hibám, ha más módon nem lehet veletek visszaböfögtetni az árut!

– Ide figyeljen, hadnagy, jól tudja, hogy mit emelt el tőlem. Alig egy gramm hasist. Ezzel nem kerülhet a képe a Herald Tribune címoldalára. Valami más oka van rá, hogy lebuktasson…

– Te sánta! Évek óta nem zargattunk. Ma parancsot kaptam rá, hogy kapjalak el. Igen magasról szóltak le. Úgyhogy azt javaslom, pofa be.

– Rendicsek, hadnagy úr.

A hadnagy tekintélyes hüvelykujjával ráütött a sofőr vállára. A rendőrautó, amely addig csak lomhán cammogott, most rákapcsolt, szirénája felbőgött.

Max bárjának hátsó részében Alden Carter hangosan tüsszentett. Homlokát ráncolva, szemét lehunyva, megtörölte arcát ruhaujjával.

Harmincöt, negyven-, negyvenöt éves? Se nem magas, se nem alacsony, bizonyára mindig törékeny alkatú volt. Most ráadásul bőre egyenesen a csontjára tapadt. De a kiugró pofacsontot bevonó viaszos máz ellenére, maradt az arcában valami különös kifejezés. Azoknak az emberi roncsoknak az arckifejezése, akik agyuk valamely rejtett zugában őrzik még azt a tudatot, hogy valamikor nem voltak ilyenek. S akiknek ez az emlékezés fáj.

Maxnál aznap este ő volt az utolsó vendég. Max nyitva hagyta az ajtót, az utca pestises bűze mindent átitatott.

Max, mint mindenki, Kozmosznak hívta Cartert. Régóta így hívták, mert Carter, aki akkoriban tiszta heroinban és konyakban utazott, a bolygóközi rakétákról rendezett valami álkonferenciát. Max egyébként az igazi nevét nem is tudta.

Hogy honnan jött, nem tudta, de fütyült is rá. Melyik utcasarkon vagy tán a folyóban fordul majd fel a kokainista?

– Adj egy sört! – vetette oda Carter, s néhány centet lökött a pultra.

Max közönyös arccal, szó nélkül elővett egy üveg ászoksört a hűtőből, s odacsúsztatta elé a nedves bárpulton. Carter még kettőt tüsszentett. Az „éhség” eluralkodott rajta, tekintete elhomályosult. Ivott egy kortyot, minden meggyőződés nélkül, majd kifújta az orrát.

– Tíz percen belül zárok, Kozmosz! – szólt oda Max. – Úgysem jön már a sánta, nem marad más hátra, vagy a zsákutcában éjszakázol a szabad ég alatt, vagy bemész a menhelyre.

Kozmosz most már a körme hegyéig libabőrös volt. Odakinn több mint harmincfokos hőség, ő meg reszketet és vacogott a foga.

A terem túlsó végében megcsörrent a telefon. Max felvette, egykedvűen beledörmögött valamit, majd intett a szánalmas kokainistának, aki hosszú, vékony ujjaival a bárpultot övező rézcsőbe kapaszkodott.

Végre sikerült elindulnia. Útközben megpróbálta felitatni egy papírszalvétával az izzadságot a tenyeréről. Megragadta a kagylót és dadogva beleszólt:

– Itt Kozmosz.

– Carter?

Határozott, metsző hang volt. Cartert pedig több mint egy éve senki sem szólította a nevén.

– Téved – nyekeregte.

– Hagyja abba a marháskodást, Carter, mindent tudok… Beleértve azt is, hogy most milyen állapotban van. Meg hogy van öt dollárja, amit a sántának szánt. Hívjon egy taxit, s jöjjön ide hozzám a Cortland Streetre, a Hudson Terminal Building elé. Hogy jobb belátásra bírjam: van nálam, ami magának kell, de a tulajnak egy szót se, értette?

Carter válaszolni akart, legalábbis megpróbált válaszolni, de a névtelen hívó addigra letette a kagylót.

– Hívj egy taxit, Max, nekem nincs erőm. – Sután előhúzott egy dollárt a zsebéből.

– Hagyd csak – mondta Max, miközben feltárcsázta a legközelebbi taxiállomást.

A Hudson Building környéke teljesen kihalt volt. Kozmosz, miután kiszállt a taxiból, maradék erejét összeszedve futott néhány métert, mielőtt vacogva össze nem roskadt egy fal tövében. Szó szerint patakzott róla a veríték, s a szeméből a könny, mely eláztatta a négynapos borostáját. A klasszikus, heveny bálgyulladás kikezdte a beleit.

A tekintetét elhomályosító sűrű fátyolon átderengett egy fekete Lincoln-coupé hosszúkás tömege a járda mellett.

A luxuskocsiból fürgén kiszálló férfi képe valahogy összeállt: könnyű, fekete vászonöltönyt, halványkék inget, fekete nyakkendőt és fekete mokasszint viselt.

A legkevésbé sem látszott rajta undor, felsegítette a földről az emberroncsot, s odatámogatta a kocsi bal ajtajához, mely automatikusan, gombnyomásra nyílt.

Carter lerogyott a süppedős ülésre. A férfi elől megkerülte az autót, s újra beült a volán mellé.

A légkondicionáló friss légáramlása először meglepte Cartert, aztán enyhítette görcsös állapotát.

A feketeruhás férfi körbejáratta tekintetét, meggyőződött róla, hogy az utca valóban csendes. Elővett a zsebéből egy kis műanyag dobozt, felpattintotta a tetejét. Egy bűvész ügyességével csúsztatta át a dobozt a bal kezébe, míg jobb kezében előtűnt egy rugós kés éles pengéje: kis halom finom port szórt rá.

Carternek először kikerekedett a szeme a rémülettől. Aztán meg az elképedéstől.

– A zakóm jobb zsebében van egy új dollár – mondta közömbös hangon az ismeretlen.

Carter lázasan kutatott a zsebben, majd előhúzta a papírpénzt, hosszanti irányban cső alakúra sodorta.

– Nekiláthatsz – mondta kereken a férfi, közelebb nyújtva a kést –, kilencvenöt százalékos négyes. Ugyanolyan gyorsan hat, mint az a kotyvalék, amit be szoktál fecskendezni.

Carter, az egydollárost szívószálnak használva, elkezdte beszippantani az erős kábítószert; az adagot egyenlő részekre osztotta, hogy mindkét orrlyukába jusson. Mikor egy szem sem maradt a késpengén, hátradőlt, tarkóját a puha fejtámlán pihentette.

Az ismeretlen gondosan becsukta a dobozkát, visszahúzta a késpengét, s beindította a motort. Megnyomott egy billentyűt, mire utasának ülése automatikusan hátrahajlott, finom szögben, hogy kényelmesebben érezte magát. A Lincoln a kihalt utcákon suhanva érte el a Broadwayt.

Mint ahogy előre várható volt, a tragikus és szánalmas csoda végbement Carter szervezetében. Másodpercről másodperce tisztábban látott, jobban érezte magát. Átengedte egész lényét az ideiglenes feltámadásnak.

Mikor a kocsi Manhattant elhagyva rátért a 9-es útra, már arra is képesnek érezte magát, hogy akár a szenátusban szónokoljon. De inkább a mentőangyalra hagyta a beszélgetés kezdeményezését. Nem sokat kellett várnia.

– Jobban van?

– Ugyanúgy tudja, mint én – felelte Carter tiszta, magabiztosan csengő hangon.

– A kesztyűtartómban van cigaretta. A jobb oldali csomag hamisítvány, de azért csak óvatosan, a dohány közé itt is négyest keverünk. Carter a bal oldali csomagból vett ki egy normál cigarettát. Az ismeretlen tüzet adott:

– Nem kérdez semmit? – faggatta.

Carter elmosolyodott.

– Majdnem felfordultam, maga meg eljátszotta a gondviselést… Ha magyarázkodni akar, csak rajta, de ha nem, akkor is, kész… a lekötelezettje vagyok.

– Szeretném, ha lekötelezettből, mondjuk… közreműködővé lenne.

– Azt nem.

– Hogy mondja?

– Azt mondtam, hogy nem, leállíthatja a mozdonyát, itt hagyhat az útszélen, akár golyót is röpíthet a fejembe, de nem és nem!

– Ezt az eufória mondatja magával! …Carter… néhány órán belül ugyanabban az állapotban lesz, mint amikor felszedtem.

– A nekem ajándékozott néhány óráért cserébe elárulok magának egy titkot: olyan helyre dugtam el a pisztolyomat, ahol senki sem talál rá. Számomra ez az egyetlen kiút; nem tudom, mikor kerül sor a „szertartásra”, de soha, semmi módon nem segítek abban, hogy férfiakból, nőkből vagy gyerekekből élőhalottakat csináljanak. Olyan az én lelkem, mint egy kék virág…

– Mákvirág!

– Mulatságos.

– Nem túlságosan, elismerem. De van még valami, amivel talán jobban el tudom szórakoztatni: a pisztolya 11/43-as kaliberű, a légierőnél 1246 B 11-es szám alatt vették leltárba, jelenleg Samuelnél van, nála zálogosította el húsz dollárért, a pénzt a zálogcédulával együtt a jobb cipőjében őrzi. Alden Carternek hívják, 1928. február 21-én született San Franciscóban, jómódú családból. 1947-ben, ragyogó bizonyítványokkal az elsők között került ki a hajózási főiskoláról, és rögtön a légierőkhöz került. A Forrestal nevű repülőgép-anyahajón szolgált mint vadászpilóta. Három év Koreában, kilenc kitüntetés. Huszonkét évesen kapitány, aztán Vietnam, a kábítószer, satöbbi.

– Maga zsaru? A kábóellenesektől?

– Ne húzza az időt! ’72 februárja ót, miután a vámhatóságokkal megegyeztünk, cégünket Kábítószer-ellenes Bizottságnak nevezik.

– És ez változtat valamit a dolgon?

– Semmit. De nem itt van a kérdés.

– Kezdem nem érteni, hol is van a kérdés.

– Holnap, tíz órakor találkozunk néhány kollégámmal, hogy úgy mondjam, ők a szervezet agytrösztje. Mindenesetre Norman Foster köztük lesz. Mi jóval korábban odaérünk. Aludni szeretnék. Maga addig lezuhanyozhat, megborotválkozhat, megborotválkozhat, átöltözhet.

– Mi ez, az Üdvhadsereg leányvállalata?

– Egy névtelen, eldugott kis villa.

Alden Carter, mikor reggel fél tízkor lejött a szobájából, felismerhetetlen volt. Tisztára mosdott, a haja gondosan ápolt, a tekintete élénk. Nem aludt ugyan, de elszívott öt darab tiszta heroinnal kevert cigarettát, amellyel sikerült a Lincolnban beszippantott tömény adag utáni feldobott állapotot tartósítania. Megmentője egy palackzöld kanapén hevert, és egy csésze kávét szürcsölve a reggeli sajtót futotta át.

– Egy kávét? – kérdezte, fel sem pillantva.

Carter bólintott.

– Elmulasztott bemutatkozni.

– Hívjon Andrew-nak. A nevem Andrew J. Norton, ha érdekli. Eszik valamit?

Carter elhárította az ajánlatot.

– Még túl korán van, köszönöm.

Norton megnyomta a csengő gombját. Egy öreg inas jelent meg.

– Még egy kávét, legyen szíves, Steel úr! – kérte Norton, majd Carterhez fordult: – Harry Steel vezeti ezt a házat, övé minden felelősség. Öt évvel ezelőtt pontosan ugyanolyan állapotban volt, mint maga.

– Nem tudtam, hogy a KEB továbbképző intézet.

– Nem az. Steel bizonyos szolgálatokat tett nekünk; cserében elősegítettük, hogy leszokjon a kábítószerről. Ennyi az egész.

– Értem. Hűséges kutyát csináltak belőle.

– Ha úgy tetszik. Talán jobb hűséges, mint elveszett kutyának lenni.

– Nekem nincs kedvem az elvonókúrához, a másik utat választottam.

– Nem erről fogjuk faggatni.

Pontosan tíz órakor két elegáns autó állt meg a bejárat előtt. Az értekezlet még délután négy órakor is tartott. Szinte kizárólag csak a Norman Foster és Carter közötti párbeszédre korlátozódott. A többiek jegyzeteltek, roppant figyelmesen. A hatórás tanácskozás féleredményeket, félsikert hozott.

– Minden az embertől függ – ismételte Alden Carter, aki már a huszadik cigarettánál tartott. – De ilyet nem lehet találni, mert nem létezik… megtörik az egyéniséget… az egész világon vannak csápjaik…

– Az érvelését elfogadom, de tegyük fel, hogy mi megtaláljuk ezt az embert.

– Akkor benne vagyok!

– Hajlandó itt maradni a házban, ameddig csak kell, s még a parkba sem megy ki vizelni?

– Amíg Norton gondoskodik rólam, semmi probléma.

– Akkor ebben maradunk. Norton majd gondoskodik magáról, hogy a maga szavaival éljek. De vigyázat! Injekcióról szó sem lehet!

– Ha a heroin minősége nem változik, és ha nem próbálnak csalni az adagokkal, nincs okom rá, hogy bármit is befecskendezzek.

Reggel nyolckor Sérignan vizesen lépett ki a zuhany alól a telefon csörgésére. Gal volt a hívó. Emberei működésbe léptek! Mégpedig jó korán!

– A találkozó időpontja változatlan – jelentette a rendőrfőnök. – Menjen a Plaza-Athénée szállodába, s kérdezze meg a portástól, hol van Fabian úr lakosztály. Mondja azt, hogy a fivére, s hogy várnak önre.

– Ha ragaszkodik hozzá… – felelte Sérignan, könnyed vállrándítással.

Később a szálloda 6-os lakosztályába belépve Sérignan három amerikai típusú férfival találta szembe magát: sportos külsejű, egyszerű öltözetű, kopaszra borotvált alakok.

Mindhárman bemutatkoztak:

– Douglas Hartley, a francia iroda igazgatója.

– Andrew J. Norton, a washingtoni bizottság helyettes megbízottja.

– Norman Foster.

– A KEB csak egyesnek nevezi – tette hozzá Gal.

Sérignan kezet szorított mindenkivel. Kicsit meglepte a nagy erőbedobás. Ez a hármas a világ legjelentősebb agytrösztjének magva, amely a kábítószer elleni küzdelmet és a kereskedés megtorlását vezeti.

– Ön tökéletesen beszél angolul, úgyhogy semmi probléma – vetette oda neki Gal, ugyancsak hibátlan angolsággal.

Sérignan fejbólintással helyeselt: – A háborút Angliában csináltam végig.

– Így jobb is – mondta Foster. – Engedje meg, hogy mindenekelőtt együttérzésünket fejezzük ki a tragédia miatt, amely önt érte.

– Köszönöm, de térjünk a tárgyra.

Foster egy pillanatig habozott. De csak egy pillanatig: – Gal úr értesített bennünket, hogy véleménye szerint önnek szándékában áll bosszút állni.

– Legalábbis megpróbálom.

– Benne van, hogy velünk dolgozzék?

– Önök amerikai hivatalnokok, azaz még inkább üzletemberek, akiket a kormányuk választott ki, hogy az érdekeit védjék – felelte Sérignan halvány mosollyal. – Én magam is üzletember vagyok. Ezzel azt akarom mondani, hogy önöknek is vannak kártyák a kezükben, de tudják, hogy nekem is… Ha nem így volna, egy másodpercet sem vesztegetnének velem. Terítsük ki a lapjainkat! Annyit biztosan tudnak rólam, hogy nyugodtak lehetnek: ha nem tudunk megegyezni, én már el is felejtettem ezt a beszélgetést, azt is, hogy beléptem ezen az ajtón.

– Helyesen beszél – mondta elismerően Foster, s elővett egy fém diplomatatáskából egy vaskos dossziét. – Íme, itt az anyagunk magáról.

Sérignan lapozgatni kezdte a sokszorosított oldalakat: ott volt a négy ajánlat, melyet a CIA-tól kapott a vietnami háború alatt, a Pentagon ajánlatai s udvarias visszautasítások másolatai…

Sérignannnak sikerült eltitkolnia elismerő csodálkozását. Inkább az ironizálást választotta:

– Alig érthető, hogyan veszítették el a vietnami háborút! Ha egyszer ilyen alaposak!

– Három hónapja keresünk egy olyan embert, aki megfelel a következő kívánalmaknak: nem gyanúsítható azzal, hogy kapcsolatban áll velünk, imponáló pénzügyi háttere van, s nem fél, hogy akár az életét kockáztassa egy küldetéssel.

Sérignan továbbra is a kitérő válasz mellett maradt:

– S három hónap alatt, olyan eszközökkel, amelyekkel maguk rendelkeznek, nem sikerült előkutatniuk egy Zorrót?

– Sérignan úr, itt most öten vagyunk. További három személy tud a terveinkről. Ez összesen nyolc ember. Vállalkozásunknak csak abban az esetben van reménye a sikerre, ha teljes titoktartással kezeljük. Szükséges, hogy folytassam?

– Értem. Nem bíznak a saját árnyékukban sem, de bennem igen.

– Tudjuk, hogy semmi okunk kételkedni önben, megvan az oka rá, hogy segítsen minket, miközben mi már-már lemondtunk a tervünk végrehajtásáról, mivel sehogyan sem találtuk a megoldást. Az események arra indítottak bennünket, hogy ön jusson az eszünkbe.

– Megtudhatok valamivel többet?

– Csak akkor, ha elfogadja azt a feltételt, hogy minden egyes kiejtett szóval ön is egyre jobban elkötelezi magát.

– Ez fenyegetés?

– Igen. Túl nagy a tét.

– Hallgatom.

François Sérignan éjjel hagyta el a szállót. Az öt férfi néhány szendvicset és sört hozatott fel úgy két óra tájt. Végül Foster kikísérte a lifthez az ezredest, majd visszament a kétszobás lakosztályba, ahol a többiek füstfelhőben várták.

Foster rágyújtott egy szivarra, majd ünnepélyesen kinyilvánította:

– Uraim, a „Háromszög” hadművelet ezennel megszületett.

– Annak a becsületszónak a megszerzése árán, melyet adott nekem, Norman – szólt közbe Hartley kényszeredetten.

– Hartley, nem érti, hogy Sérignan közreműködését egyedül annak köszönhetjük, hogy a gyűlölet tartja életben? Ha valami olyasmire hivatkoznánk, ami másfajta érzelmet kelthetne fel benne, küldetésünket tennénk kockára. Úgy érzem, csak a kötelességemet teljesítettem, amikor hallgattam.

– Nem azt vetem a szemére, hogy becsapta. De van rá esély, hogy megtudja a dolgot, és akkor megharagszik, hogy elhallgattunk előle ezt-azt.

– Mire megtud valamit, már túlságosan belebonyolódik a dologba, semhogy visszakozhasson. Meg aztán, úgysem lehet ránk bizonyítani, hogy már korábban is tudtunk a dolgokról.

Harmadik fejezet

Khun, felfedezésétől rendkívül izgatottan, szinte rohant lefelé a Vieng Thai szálló személyzeti lépcsőjén. Csendben áthaladt a késő éjszakai órában már kihalt mosdón, kicsusszant egy nyitott ablakon, s rátért a Chakkraphong Roadra. A monszun már elvonult, de Bangkokban még mindig forró és párás volt a levegő.

Az apró termetű férfi balra fordult a Phra Sumanéban, s a kiterjedt csatornarendszer egyik ágának partján haladt. Akat a kis kétárbocos mélyén szundikált: az evező helyén japán motor. Khun fürgén beugrott a hajóba, társa pedig már rántotta is a motor indítózsinórját.

A hajó a csatorna közepe felé igyekezett, berregve hasította a sima víztükröt. Holdfény nem volt, de Akat szeme, akár a bagolyé. Bárki másnál jobban ismerte a kínai negyed ezerkarú csatornarendszerének zegzugos szövevényét.

Húsz percig hajóztak, ekkor leállította a motort. A törékeny hajótest egy folyócska két partját szegélyező ágak boltíve alatt siklott, majd orra puhán felfutott az iszapos partra.

A két thaiföldi vagy száz métert futott egy sűrű pandanuszerdőben, míg a hatalmas szálfák között felfedezték a kínai eldugott házát. Csendesen beléptek a fakunyhóba, s tapogatózva leereszkedtek a korhadt lépcsőn a pincébe.

Csien, Ka és két másik kínai feküdt ott a négyzet alakban felállított priccseken. Középen olajmécses égett. Egy fiú a sarokba guggolva folyamatosan készítette az ópiumgolyócskákat, összezsugorította őket egy másik lámpa melegénél, mielőtt behelyezte a pipafejekbe, s egy hosszú tű segítségével előkészítette a szívás útját. Aztán az előkészített pipát odanyújtotta a várakozónak, aki már sürgette.

Khun tiszteletteljes meghajlással, összefont karral köszöntötte a tagbaszakadt kínait. Csien mozdulatlanul, válaszra sem méltatva, kérdő tekintettel nézett a kis thaiföldire. Tekintete metsző és átható volt, bár hájas arcába szemhéja is szinte beleolvadt.

– Csien úr, ő az – lihegte a thaiföldi. – Tévedés kizárva. Angol útlevele Larry Stevenson névre szól, de hamis. Tényleg Carter az, Alden Carter. Figyeltem, nyomon követtem. Jól öltözött, mindig tiszta, számolatlanul költi a pénzt. Minden második éjszakát a Si Nam Son ópiumbarlangban tölti a vénasszonynál. S jók voltak az ön információi is: két fémbőrönd van a szobájában, mindegyikben tizenöt zacskó fehér heroin. Elvettem belőlük néhány grammot, kívánsága szerint.

Khun elővett egy gondosan összehajtogatott zacskót. A kínai kinyújtotta fölpuffadt kezét, meglepő ügyességgel hajtogatta ki a zacskót. Elég volt egyetlen pillantás, már hajtogatta is vissza. Akat, a hajós, ott állt Khun háta mögött. Hirtelen villámgyors mozdulattal derékon kapta, mire a három kínai is felpattant. A földhöz szorították a kis thaiföldit, néhány másodperc alatt levetkőztették. Előkerült az a 250 grammos kis műanyag zacskó, melyet a fickó naivan elrejtett.

Egyetlen szó sem hangzott. Csien párnás mancsával elszorította Khun jobb karját. Minden erejére szüksége volt, hogy a számtalan injekcióval átlyuggatott bőrből kiugrassa a vénát.

A golyógyártó fiú egy injekciós tűvel a kezében odament, s a tűt első szúrásra beledöfte a vénába. Többször egymás után benyomta a fecskendőből a levegőt, a halál szinte azonnal beállt. Csien a legcsekélyebb felindulás nélkül odafordult Kaóhoz, a kémikushoz:

– Elég, ami a kis zacskóban van?

– A négyszerese annak, ami kell.

– Jól van – felelte a hájas kínai, majd Akathoz fordult: – Tedd vissza oda, ahonnan ez a hülye ellopta, és szabadíts meg a tetemétől!

Akat még csak nem is tántorgott, mikor fölemelte honfitársa törékeny testét. A vállán egyensúlyozta, a 250 grammot tartalmazó zacskót a tunikájába süllyesztette, majd felment a lépcsőn. Vagy öt percig hajózott az éjszakában, azután csökkentette a sebességet, s belökte a meztelen testet a sötétlő vízbe. Ezután rögtön gyorsított.

Ismerte a rendszert. A kétárbocos hirtelen gyorsulása felkavarja a vizet, amely a testet így a part felé sodorja; a vándorpatkányoknak, melyek csak úgy hemzsegnek a fövenyen, egy óra sem telik bele, felismerhetetlenné teszik a testet.

A kínai házában Kao előbújt a laboratóriumból, a központi szobához tapadó helyiségből. Átnyújtotta a picinyke zacskót a főnöknek az elemzéssel együtt.

– A négyes számú heroin 95-98 százalékos. Még soha nem analizáltam ehhez hasonlóan tökéletes készítményt.

A hájas Csient mintha lehúzta volna gondolatainak örvénye. Intett a többieknek, hogy menjenek ki.

– Kao, egy hónapja sincs, hogy a határok háromszögében voltál. Netán elfelejtettél volna megemlíteni valami csodálatos vegyészt, aki Kínából vagy akár máshonnan jött?

– Tudja jól, hogy megemlítettem volna, még ha a szóbeszédet hamisnak találom, akkor is. Az viszont tény, hogy a laoszi vállalkozásokról pillanatnyilag keveset tudunk.

– Kao – folytatta a hájas –, ha teljesebb, jobban megmunkált nyersanyagot kapnál, mint a miénk, el tudnál érni hasonló eredményt?

A vegyész keserű arckifejezéssel, tagadóan intett:

– Nekem is, a szervezeten belüli kollégáimnak is minden nyersanyag a rendelkezésemre áll. Aki ezt a csodálatos végeredményt elérte, azt hiszem, annak sem lehet több. Csakhogy olyan adagolással, olyan hőmérsékleten, olyan recept szerint dolgozik, amit mi nem ismerünk. Nem kell önt emlékeztetnem azokra az európai és amerikai laboratóriumokra, amelyek bármilyen modernek is, hihetetlen mennyiségű morfium-alapanyagot pazaroltak el sikertelenül, hogy ehhez hasonló, tiszta port nyerjenek. Tudomásom szerint csak néhány korzikai vegyésznek sikerült elérnie ilyesmit, de legtöbbjüket leleplezték vagy megsemmisítették.

– Lenne valahol egy korzikai Vientianéban vagy Luang Prabangban?

– Nem valószínű. Laoszban nem tudna megmaradni.

– Vagy a háromszögben?

– Képtelenség!

– Malaysiában? Hongkongban?

– Talán egy keletinek is sikerült eltanulnia a dolgot.

– Véleményed szerint hol történik az átalakítás?

– Akárhol. Nem ez a probléma, inkább azt szeretném tudni, honnan kapják a morfium-alapanyagot, s főként azt a temérdek savanhidridet, amire feltétlenül szükség van…

– Ha jól értem, mindehhez egy ugyanolyan jelentős, és ugyanolyan jól felszerelt szervezetre van szükség, mint a miénk.

– Semmi kétség!

Mintha csak a finom por megfejthetné a rejtvényt, Csien még egyszer széthajtogatta a zacskót, s hosszasan belemerült a csillogó szemcsék vizsgálatába. Majd higgadtan folytatta a töprengést:

– Milyen esélyeink maradnak, ha egy konkurens társaság ugyanolyan mennyiségben szállítja ezt az árut, mint mi a miénket?

– Semmilyen. Eltaposnak minket. Még ha mennyiségileg az ötödrészét állítják elő a miénknek, akkor is.

A főnök megértette a veszélyt, aztán ilyen szavakkal próbálta vigasztalni magát:

– Hiszen a „kemény drogosok” épp a mi hármasunkat, amit az amerikaiak Brown-Sugarnak, „nyerscukornak” kereszteltek el, igénylik a leginkább.

– Bocsásson meg, Csien, de ne keverjük össze a dolgokat. A ma hármasunknak megvan az az előnye, hogy sok a használható üledéke, amely a pipa falához tapad. Viszont az ő négyesüket viszont fel lehet hígítani! S mindennek tetejébe a kábítószeresek most már azt is tudják, hogy a tiszta, fehér pornak nem lehet hirtelen vérömlenyképződés a következménye, mint a mi gyártmányunkénak.

– Tehát meg kell találnunk ezt a társaságot. Utána két lehetőségünk van: vagy megsemmisítjük, vagy társulunk vele.

– Az önbölcsességével csak agyának fürgesége ér fel.

Csien, szemét lehunyva, hallgatásba burkolózott.

François Sérignan önkéntelenül is irigyelte a mellette ülő vietnami apró termetét. Ő alig fért el az ülésben.

Az Aeroflot járata tegnap 13 óra 45-kor hagyta el Moszkvát. A TU 154-es a teheráni, a bombayi és a rangooni leszállás után most már Vientianéhoz közeledett. Sérignan már alig várta, hogy néhány pillanatra kinyújtóztassa a lábát, mielőtt továbbrepülnek Hanoi felé.

Sérignannak kereskedelmi vízuma volt Vietnamba, ezt barátja, Ton Van Truong tábornok közbenjárására kapta meg. Kereskedelmi vízum! A gondoltra elmosolyodott magában.

Huszonöt év telt el azóta, de még mindig úgy emlékszik a kis vietkong parancsnok búcsúszavaira, mintha csak tegnap hangzottak volna el.

– Soha nem fogom elfeledni a nagylelkűségét, Sérignan százados. Számíthat rám, utolsó leheletemig.

Ezzel ért véget nyolc hónapos együttlétük és barátságuk; nyolc hónap, melynek során közösen szervezték meg az életüket, bár Truong Sérignan százados foglya volt.

Egy évvel korábban bízták meg Sérignant egy kis elszigetelt állomáshely felügyeletével, néhány kilométerre Na-Chamtól, a 4-es körzetben. Szövetséges osztagából addigra hat ember maradt. Legionárius-csapata is mindössze hatvan katonából állt.

Ennek ellenére 1950 januárjában, egy éjszakai őrjárat alkalmával csapatának sikerült bekerítenie egy kis Vietkong csapatot, amely épp a kínai határon készült átszökni. A mintegy húsz felkelő megveszekedetten védekezett. Kilőtték az utolsó töltényüket is, majd elhajították a maradék kézigránátokat. Kétségbeesett ellenállásuk tette lehetővé, hogy parancsnokuk ezalatt elégessen egy hatalmas dokumentumköteget. Aztán látták, hogy a parancsnok a tűz utolsó lobbanásainak fényénél előrejön, s tüntetően a földre hajítja használhatatlanná vált fegyverét. A nyolc sértetlen férfi és a négy sebesült követte példáját.

– Lőjetek! – üvöltötte franciául az apró termetű parancsnok, szinte utasítóan. – Lőjetek! Csak az időt pazaroljátok, ha megpróbáltok szóra bírni! Én magam sem tudom, mit tartalmaztak azok a papírok, amiket elégettem!

Hajnalodott, a foglyok arca kirajzolódott a kelő nap fényénél: csupa suhanc, csaknem gyerekek, szánalmasak voltak a túlságosan is nagy sapkákban. De tekintetük elárulta, hogy el vannak készülve a halálra.

– Klauss-szakasz, munkára fel! – üvöltötte Sérignan.

Hat légiós ugrott oda, és szempillantás alatt harcképtelenné tették az amúgy is fegyvertelen harcosokat és parancsnokukat. Kezüket hátul összekötötték, aprólékosan átkutatták őket, minden eredmény nélkül.

Sérignan odament hozzájuk.

– Nincs náluk fegyver, kapitány úr – jelentette Klauss őrmester. Sérignan a fejét csóválta, aztán a sebesülteket vette szemügyre. Csak egyiküket érte komoly találat.

Tekintete a parancsnokra esett.

– Ismétlem, százados, csak vesztegeti az idejét – szólalt meg újra a vietnami, s felemelkedett, amennyire a szíjak engedték. – Ton Van Truong politikai tiszt vagyok, többet úgy sem tud meg.

Sérignan végigmérte. Aztán, mintha nem is hallotta volna az előbbieket, azt kérdezte:

– A gyerekei szót fogadnak magának?

– Ezek a vietnami néphadsereg harcosai! Nem gyerekek!

– Az istenit, ne pofázz annyit… Azt akarom, hogy szavadat add: ha megoldatom a kötelékeiket, hogy hordágyakat eszkábáljanak, egyikük se próbál megszökni. Nekem ezek csak kölykök, már épp eleget öltem belőlük. Megértetted?

A pillanatnyi meglepődés elmúltával az apró termetű parancsnok egyenesen a szembe nézett: – Megértettem!

Aztán vietnami nyelven utasította a „gyerekeit”, Sérignan pedig megparancsolta Klaussnak, hogy oldozza el a foglyokat.

– És te? – kérdezte Sérignan a parancsnokot.

– Gondolja, hogy elmenekülnék az elől a sors elől, ami az embereimre vár? Most már az öngyilkosság is gyávaság lenne a részemről.

– Rendben szakította félbe kurtán Sérignan, mielőtt maga oldozta volna ki.

– Százados úr! Hernandez, a spanyol lépett oda hozzá. – Gaven le Bretont telibe találták. De van három sebesültünk is, kettő közülük lábra tud állni, a harmadik a combján sérült meg.

– Ássatok sírokat… nyolcat! A túloldalon hét halott van.

– Nem lehetne csak egy sír? Meg egy árok a vieteknek, százados úr?

– Nyolc sírt mondtam!

– Parancsára, százados úr! – sziszegte a spanyol, majd távozott.

Sérignan négyszemközt maradt Truonggal.

– Két óra járásra van innen az állomáshelyem, ott sebész is van. Gyorsan össze kell ütni a hordágyakat.

A vietnami parancsnok szemmel láthatóan megdöbbent a francia tiszt viselkedésén. Kezdetben megpróbálta érzékeltetni megvetését, később viszont kénytelen volt hangot váltani:

– Bevallom, úgy tetszik, ön valóban becsületes katonaként jár el. Kötelességemnek érzem, hogy megismételjem: ha azt hiszi, hogy felvilágosításokat szerezhet tőlünk…

Sérignan komótosan leült egy nagy kőre, figyelmesen szemügyre vette a másiakt, aztán kimérten magyarázni kezdte:

– Miféle felvilágosításokat? Azt képzeled, nem tudom, hogy ezrével sétáltok át a határon? Tényleg azt hiszed, hogy megkínzok ilyen kölyköket csak azért, hogy megtudjam, Bo Doi 114 fogja helyettesíteni Bo Doi 31-et az ilyen szélességi, és a fene tudja milyen hosszúsági fokon? Tíz éve csinálom a háborút, de még soha, egyetlen foglyomnak nem görbült haja szála se. Viszont az ilyen született mártírok, mint te a bögyömben vannak. Világos?

– Ön nagyon szabad szájú, e nagyon intelligens ember, százados.

– Te meg igazán fejlődőképes vagy.

– Ha már annyira a fejlődés híve, s a maga módján tiszteletben tartja a háború törvényeit, szeretném, ha kissé kevésbé családias hangot ütne meg, s inkább magázna. Azt hiszem, a ranglétrának legalább ugyanazon a fokán vagyunk, s azt gondolom, én vagyok az idősebb.

Sérignanból kitört a nevetés.

– Különös egy fickó maga, Ton Van Truong parancsnok.

– Százados, maga sem mindennapi.

Ez a párbeszéd, amit akkor kezdetek, miközben az elesetteket temették, nyolc hónapig tartott.

Sérignan megerősített állomáshelyéről, melyet éjjel-nappal őriztek, a leghalványabb szökési lehetőség sem kínálkozott, a vietnamiak szabadon jártak-keltek.

Sérignan és Truong együtt étkezett. Mivel a felsőbb parancsnokság megtiltotta, hogy bármilyen okból elhagyják az állomáshelyet, valójában egymás foglyai voltak, ahogyan ezt Truong nagyon helyesen ezt meg is jegyezte. Jól tudta, hogy Cao-Bang és Langson között minden francia állomáshely hosszabb-rövidebb időn belül vereségre van ítélve. Sérignan is tudta.

Szeptember első napjaiban parancs érkezett Langsonból valamennyi francia állomáshelyre: „Mivel a közeljövőben a tonkini francia egységek nagyszabású hadműveletre készülnek, minden foglyot agyon kell lőni.”

Sérignan összehajtogatta, és az inge zsebébe csúsztatta a rádión érkezett üzenetet, aztán utasítást adott, hogy a kantinban aznap tisztességes ebédet készítsenek jobb konzervekből, ne a szokásos „gyíkhúsból”. Ő maga elővett két üveg pezsgőt, melyet már egy éve gondosan őrzött.

A csodának fergeteges hatása volt az őserdő közepén megbúvó, nyomorúságos kis állomáshelyen. Fehér abrosz, ünnepi dekoráció. Aldo az egykori olasz főpincér a legapróbb részleteket is kidolgozta. Egy tűzoltó-készüléket áldozott fel a pezsgő behűtésére. Ráadásként két ételsort állított össze, lehetett választani, s valamennyi ételnek olyan hangzatos neve volt, akárcsak a legjobb vendéglőkben.

Truong, maikor meglátta Aldót a díszes főpincéri uniformisban, arany gombos zöld mellénnyel, fekete csokornyakkendővel, érezte, hogy fontos esemény következik.

Mikor az utolsó pohár pezsgőt is kiürítették, Sérignan átnyújtotta foglyának a Langsonból érkezett üzenetet.

– Kitűzte már az időpontot? – kérdezte Truong látszólag minden felindulás nélkül.

– Mag mit tenne a helyemben, Truong?

– Fölösleges kérdés! Tenném, amit a feljebbvalóim parancsolnak.

– Akkor is, ha ezt a parancsot képtelennek, és embertelennek találná?

– Természetesen! De mi mást is tehetne? Ha úgy dönt, hogy szabadon bocsát minket, újra fegyvert fogunk maguk ellen. A barátságunk miatt habozik? Miért engedte, hogy kifejlődjön?

Ha magára bíznám a szövetséges osztagomból életben maradt hat embert, mi történne velük?

Truong egy pillanatra elképedt, aztán elmosolyodott.

– Maga ravasz imperialista, százados, és az is marad! Egy perccel ezelőtt még megoldhatatlan erkölcsi válaszút előtt állt. De megfordítja a kérdést, s most engem próbál még nehezebb feladat elé állítani… Mert a szóban forgó emberek ölték a saját testvéreiket, az én testvéreimet, s mindezt egy idegen hatalom szolgálatában.

– Pardon, Truong, pardon… Ma reggel hosszasan értekeztem velük: meglátja, hogy elvei meghozták a gyümölcsöt! Valamennyien készek elismerni ön előtt is átmeneti eltévelyedésüket.

– Felmondják a leckét, amit adott nekik? Amit rólam, meg a beszélgetéseinkről prédikált?

– Truong, most maga okoskodik úgy, mint egy gyanakvó imperialista!

A vietkong-parancsnok erre még szélesebben vigyorgott.

– Lehet, hogy nemsokára épp magát öli meg a hat ember közül valamelyik?… Vagy ki tudja, talán én…

– Erre is gondoltam, vállalom a kockázatot.

Alkonyatkor Ton Van Truong parancsnok, tizenkét partizánja és a Sérignan osztag hat szövetséges katonája elhagyta az állomáshelyet. Indulás előtt a parancsnok megszorította a százados kezét.

– Soha nem felejtem el a nagylelkű magatartását… utolsó leheletemig emlékezni fogok rá…

Ezek a szavak huszonöt évvel később is olyan erősen és élesen visszhangzottak Sérginanban, mint a harangszó, miközben a Tupoljev nagy ívben leereszkedve megkerülte Haiphongot, s megkezdte leszállását a hanoi repülőtérre.

Vientaine után, mivel már jóval kevesebb utas volt a gépen, Sérignan helyet változtathatott. Orrával szó szerint a repülőgép egyik hátsó ablakához tapadva kísérte figyelemmel a földet érést. Eszébe jutott az utolsó felszállása a Bach-Mai repülőtérről 1953. november 21-én: Dien-Bien Phunál kellett ejtőernyővel kiugrania. Két nappal később kettős sebesülés: egy gránátszilánk a halántékát, egy golyó pedig a vállát érte. Valójában csak Val de Grace-ban, a koponyalékelés után nyerte vissza eszméletét.

A TU 154-es most már az új nemzetközi repülőtér zord, határozott körvonalú épülete felé gördült.

A gép megállt. Kinyitották az ajtaját. A lépcső tövében egyedül Truong állt. Sérignan ezer közül is felismerte volna hajdani foglyának titokzatos mosolyát, gunyoros, éber tekintetét, kiugró arccsontját, melyre ráfeszült finom, sima bőre. Egyenruhája bizonyára szándékosan egyszerű volt: a világosdrapp, csaknem fehér öltözéken mindössze két picike aranycsillag jelezte a magas rendfokozatot. Hajadonfőtt állt ott, vászonsapkáját a katonazubbony bal oldali vállpántja alá bújtatta.

Úgy ötven méterrel hátrébb Sérignan megpillantott egy elnyújtott formájú, tekintélyes csehszlovák luxusautót: a néhány évvel korábbi típusú, fekete Tatra olyan gondos karbantartást igényel, hogy joggal nevezik némi iróniával „szocialista Rolls-Royce”-nak.

Sérignan kíváncsian várta, hogyan határozza meg Truong kapcsolatuk jellegét. Alighogy leért a lépcső tövébe, a vietnami felemelte mindkét karját, s hosszasan, gyengéden nyugtatta kezét hajdani ellensége és megmentője széles vállán. Ekkor Sérignan is magához ölelte társának törékeny mellkasát, Truong szó nélkül mutatott a két dzsip között álló kocsira. Ez egyik dzsipen lepecsételték Sérignan útlevelét. A vámtiszt és a határőrség tisztje mély tisztelettel köszöntötte Truong tábornokot.

– Otthon nyugodtan megbeszélhetjük az ön problémáját – magyarázta Truong. – Ha pedig hosszabbra tervezi tartózkodását, remélem, lesz szerencsém bemutatni önnek új, fiatal országunkat.

– Nagyon örülök az ajánlatának, tábornok, nincs kiszámítva az időm.

A kíséret nyomában a Tatra is rákanyarodott egy frissen kátrányozott útra. Egy órát tarthatott az útjuk, azalatt a két férfi a múltat idézte fel.

A buján zöldellő park bejáratánál két őrszem állt, fegyverükkel köszöntötték a begördülő járműveket. Truong felesége a középső ajtó küszöbén, fekete ruhába burkolózva várt. A tábornok bemutatta Sérignant, s egyúttal elnézését kérte, hogy három kisfia nincs ott, de azok már korábban lefeküdtek. Beléptek egy hosszúkás, téglalap alakú szobába. A főfalat Huy Toan festőművész hatalmas freskója díszítette, a jelenet Ho Si Minh látogatását örökítette meg a hanoi légvédelmi ütegnél, 1968-ban. A szobában két férfi várta őket. Bizonyára túl voltak már az ötvenen. Ugyanazt az egyenruhát viselték, mint Truong, csakhogy semmiféle rendfokozat nem látszott a zubbonyukon.

A szokásos udvariassági formulák után valamennyien asztalhoz ültek, Truong tábornok felesége a felszolgálás módjában többnyire az európai szokásokat követte. Az oktatásról, az ifjúság neveléséről folyta társalgás.

Az étkezés alatt csak teát ittak. Az egzotikus gyümölcsökből összeállított desszert után két üveg francia pezsgőt hoztak be jegesvödrökben.

A vendégek ettől még nagyobb tisztelettel néztek Truong francia barátjára: a pezsgő azt jelentette, hogy a tábornok megkülönböztetett figyelemben részesíti.

Truong és Sérignan szórakozott tekintettel ürítette ki poharát, gondolataik a múltban kalandoztak. A tábornok hirtelen megtörve a már-már nyomasztó csendet, arra kérte vendégeit, jöjjenek vele a dolgozószobába. Felesége a köszönetnyilvánítás és búcsúzkodás után a keleti nők ruganyos kecsességével távozott.

Miután a négy férfi helyet foglalt egy hosszúkás, ovális asztal körül, a tábornok elsorolta két honfitársának funkcióit:

– Chu-Dong, a biztonsági szervezet egyik vezetője, Van Kao, a népi demokratikus köztársaság különleges megbízottja, a máktermesztés felügyelete és az esetleges büntetőintézkedések foganatosítása tartozik feladatkörébe. – Majd magyarázólag hozzáfűzte: – Az ön beszámolójának kézhezvétele után, Sérignan ezredes, azonnal hívattam két munkatársamat. Kedvező intézkedésemet azoknak az információknak köszönheti, amelyek Van Kao révén jutottak el hozzám; arról a többszöri visszautasításról van szó, amellyel ön az Egyesült Államok legfőbb kémszervezeteinek válaszolt, amikor felkérték, hogy támogassa őket a népünk ellen folytatott harcukban.

– Az információs szolgálata valóban kiválóan végzi a dolgát. Gratulálok! – felelte Sérignan.

– A harcok idején még jobb volt az együttműködés tájékoztató szolgálatunk és a fegyveres erők között. Csak ezen az áron győzhettünk! – jelentette ki Kao.

A tábornok belevágott a mondatba:

– Hagyjuk ezt! Barátunk a segítségünket kéri, készek is vagyunk segíteni. Mindenekelőtt szeretném biztosítani, hogy együtt érzek önnel az elszenvedett megpróbáltatásban, szomorúságom beárnyékolja kissé a viszontlátás örömét.

– Köszönöm, Truong.

– Talán tudja, Sérignan, hogy népköztársaságunkban az imperialista rendszer által meghonosított tizennyolc csapás egyike a kábítószer-élvezés, melynek minden formája ellen harcolunk.

– Azt is tudom, hogy a laosziak csak tizenhét csapást ítélnek el.

– Sajnos, tudjuk. Még a legtisztább, legkeményebb laoszi forradalmárok sem utasítják el a mák ártalmait.

– Sőt – jegyezte meg Sérignan – tudtommal nagyon i számítanak arra a pénzforrásra, melyet a mák termesztése és eladása jelenthet!

– Közbe kell szólnom, ezredes! Úgy látom, maga azt gondolja, hogy ők maguk szervezik meg az üzletelést. Pedig ez hamis elképzelés. Egyszerűen csak engedik, nem büntetik. Csupán ezt lehet a szemükre vetni.

– De ettől még igaz a tény, hogy épp az „Aranyháromszögből” származó csempészszállítmányok mennyisége az elmúlt tíz évben egyre csak nőtt – ellenkezett Sérignan. – S azóta is növekszik, mióta államaik elnyerték függetlenségüket.

– Az „Aranyháromszög” három oldala: Laosz, Thaiföld és Burma. Nekünk ebbe semmi beleszólásunk – magyarázta Chu-Dong. – Az amerikaiak sem tagadják, hogy amikor a velük szövetséges „semleges” övezetet akarták létrehozni, nem sejtették, hogy ugyanakkor a kábítószer előtt tesznek szabaddá egy újabb utat.

– Megjegyzem – vágott kollégája szavába Van Kao –, egy idő óta csak beszélünk a levegőbe, hisz végeredményben minden kérdésben egyetértünk. Sérignan úr, mit vár tőlünk, miben lehetünk a segítségére? Mert Truong tábornoknak az a kívánsága, hogy segítsünk, s ezzel, hangsúlyozom, én is egyetértek…

– Igaza van – vette át a szót Sérignan. – Két dologban van szükségem a támogatásukra. Az első: el kell jutnom Thaiföldre, Laoszon át. A másik: szeretnék minden felvilágosítást megkapni önöktől, amivel csak szolgálni tudnak. Mégpedig ellenszolgáltatás nélkül, vagyis anélkül, hogy felfedném terveimet, pontosabban azokat a terveket, melyeket az illetékes amerikai szervek állítottak össze.

Van Kao kérdő tekintettel nézett a tábornokra, aki beleegyezően bólintott.

– Nos – kezdte Van Kao –, természetesen számos informátorunk van az „Aranyháromszögben”, hiszen meg akarjuk védeni népünket és hadseregünket. Sajnos, a vizsgálataink során inkább csak a statisztikáig jutottunk el. A szervezet valódi központjai nyugaton vannak.

– Az Egyesült Államokban?

– Európában! Az Egyesült Államok piaca ugyan a legfőbb megrendelő és vásárló, de az üzletelés központja mindig is a kapitalista Európa volt. 1971-ig épp Marseille. Most viszont már nem Franciaország.

– Hollandia?

– Az a kereskedelem és az elosztás gócpontja, de valószínűleg nem a szervezet székhelye.

– Nyugat-Németországra gondol?

– Nincs rá a legkisebb bizonyítékunk sem, de én arra gondolok – helyeselt Van Kao.

– Mulatságos látni, hogy önök is ugyanolyan következtetésre jutnak, mint az amerikaiak. Akárcsak ők, önök is azt hiszik, hogy csak egyetlen szervezet van.

– Én nem ezt gondolom, Sérignan úr, de a valószínű, hogy létezik egy vezető szervezet, és hogy ez nagyon nagy hatalom. Körülöttük kisszerű kupecek siserehada nyüzsög, ezek általában arra vannak ítélve, hogy lebukjanak, vagy pedig a szervezet bekebelezi őket.

– Ezen a ponton is ugyanazt mondja, mint az amerikaiak. Szóval, ehhez a szervezethez próbálunk eljutni, ez nyilvánvaló. Gondolják, hogy tudnak ebben segíteni?

Truong tábornok újra intett a fejével.

– Röviden felvázolom önnek a következtetéseinket – folytatta Kao. – Amíg az amerikai csapatok Dél-Vietnamban állomásoztak, a kábítószer kilencven százaléka Saigonon, Laoszon és Kambodzsán át nyers ópium vagy morfium alapanyag formájában jutott rendeltetési helyére. Tudja, hogy a barátai még arra is képesek voltak, hogy halottaik testét is azzal párnázzák ki, mielőtt hazatértek volna. A katonai végtisztességet is morfiumkilóknak adták meg otthon. Mosolyoghattunk volna ezen a bohózaton, de inkább felfordult a gyomrunk. Az viszont mosolyra késztet, hogy a disszidens kínai kereskedők jóval korábban megsejtették a háború kimenetelét, mint a nyugati diplomácia. Ezek már akkor létrehozták a jelenlegi szervezeteket, amikor még az amerikaiak százezrei harcoltak az igazságtalan háborúban. A kínaiak előre látták az Egyesült Államok elkerülhetetlen vereségét, tudták, hogy a vietnami szálak végérvényesen meg fognak szakadni. Mivel Laosz és Kambodzsa sorsa kétséges volt, tanácsosabbnak látszott, ha pillanatnyilag lemondanak arról, hogy a korábbi formába folytassák üzelmeiket. Első feladatuk: a kábítószert kisebb térfogatú formában kell továbbítani, tehát a helyszínen feldolgozott heroint kell elszállítani. Erre alkalmas vegyészeket kellett hát keresniük, és találtak is. Kiképezték őket, bár egyiküknek sem sikerült soha utolérniük a francia szakemberek hozzáértését. Ezzel szemben valamennyien könnyedén elő tudták állítani a hármas számú heroint, a Brown Sugart, amely rögtön a piac királya lett.

A tiszt lélegzetvételnyi szünet után folytatta:

– Kezdetben az volt a terv, hogy az érintetlen „Aranyháromszögben” feldolgozó laboratóriumokat rendeztek be. Csakhogy a nyers ópium hiába volt a helyszínen, hatalmas mennyiségű savanhidridet kellett behozatni, mert a vegyészeknek szükségük volt rá. Elegendő volt tehát, ha Thaiföldön, Csiang Mai alatt, ahol a forgalom szinte a nullával egyenlő, rendőrkordont állítanak fel az érkező szállítmányok lefoglalására, mert mindennek ellenére a thaiföldi rendőrség korrupciójának is vannak határai. Ekkor a kereskedők váltakozó laboratóriumokkal kezdtek dolgozni, szerteszét Thaiföld déli részén, de még Bangkok szívében is, sőt Malaysiában. Még ma is hatalmas mennyiségű szennyezet heroin vándorol ezekből a laboratóriumokból titokzatos utakon, Nyugat-Európa felé. Ezzel kapcsolatosan viszont semmi információnk nincs.

Ismét sóhajtásnyi szünet, majd Van Kao folytatta: – Ezzel párhuzamosan a szervezet bizonyos egységei Laoszban működnek. Azt a célt tűzték ki, hogy szövetségeseink soraiban találjanak olyan magas beosztású, megvesztegethető embereket, akik nem tudnak ellenállni a dollár csábításának. Jelentéseink szerint ez eddig nem sikerült, de tartunk tőle, hogy előbb-utóbb sikerülni fog. Ugyanis az új laoszi kormánynak az az álláspontja, hogy elutasítja a tizennyolcadik cikkelyt, amely végső soron alig burkolt biztatás az üzletelésre.

– Beszámolója világos és pontos, Van Kao úr – mondott köszönetet Sérignan. – Sajnos nyoma sincs benne olyan útmutatásnak, amelyet fel tudnék használni a szervezet felgöngyölítésében.

Van Kao egyelőre megelégedett egy széles mosollyal, azután folytatta:

– Úgy döntöttünk, hogy valamivel többet elárulunk önnek, de azt hiszem, előbb a tábornoknak van valami mondanivalója.

A tábornok is mosolygott.– Sérignan ezredes, Van Kao különleges megbízottunk az ön beszámolójához hasonló helyzetelemzést készített. Az ön szándéka, hogy Laoszon át Thaiföldre akar jutni, felér egy vallomással: az amerikaiak nem macskának használják önt, hanem egérnek, akinek az a küldetése, hogy kiugrassza a macskát a búvóhelyéről. Vagy tévednék?

– Nem. Pontosan így van.

– Tehát ön azt várja tőlünk, hogy megjelöljük azt a helyet, ahol jelenléte nem maradhat észrevétlen.

– Pontosan!

– Ezenkívül, amennyiben ez lehetséges, szeretne valamiféle leírást kapni a „macskáról”…

– Így van!

– Végiggondolta, mekkora esélye van a sikerre?

– Ez másodlagos kérdés!

– Azért nem árt, ha tudja, hogy az esélye egy az ezerhez! Valamint azt, hogy az ázsiai szervezet első számú tagját Csiennek hívják, ez egy hatvan körüli, hájas kínai. Bár csinos kis vagyont szedett össze, valami nyomoróságos barakkban éldegél Bangkok kínai negyedében. Soha, még megközelítőleg sem sikerült felderítenünk a helyet. A mindenese, vagy inkább legfőbb bérgyilkosa Akat névre hallgat. Különleges ismertetőjele: bal alsó karján és kézfején savanhidrides palack robbanása következtében keletkezett mély égési sebek láthatók. A savanhidriddel kapcsolatban annyit megtudtunk, hogy Japánból kapják, ahol több mint kétezer laboratórium gyártja, de közülük csak egyetlen egy szállít nagy mennyiségben Thaiföldre és Malaysiába. Most már mindent tud, amit mi tudunk. Erre szavamat adom!

– Nagyon fontos dolgokat tudtam meg. Nincs is több kérdésem.

– Nekem viszont van. Volna kedve megnézni a kertemet?

– Kész örömmel.

A kert bódítóan illatozott, bíborvörös virágfürtök bukkantak elő újra és újra, ahogyan kanyarodott a döngölt földút. Truong tábornok apró léptekkel haladt, hátán összekulcsolt kézzel. Megálltak egy lugasnál, s leültek egy bambuszpadra.

– Meg akartam köszönni önnek, Sérignan, azt a levelet, melyet jelentéséhez csatolt. Őszintén átéreztem a tragédiát, mely lesújtott önre. De legfőképpen az a kiábrándult keserűség nyugtalanít, amely csak úgy árad a soraiból. Vállalkozása öngyilkosságra hasonlít.

– Ez az igazság, Truong! Ön volna az utolsó, aki előtt ezt el akarnám titkolni.

– Szóval így! És ha én tudnék valamit, ami teljesen megváltoztatná a lelkiállapotát?

– Sérignan tetőtől talpig végigmérte az apró termetű tábornokot. Határozottan kíváncsi lett:

– Valami olyasmit, aminek birtokában lemondok a tervemről?

– Nincs kizárva.

Sérignan a virágokon járatta a tekintetét. Emberfeletti erősfeszítésébe került, hogy válaszoljon:

– Hiszek magának. Elképzelni sem tudom ugyan, milyen adalékról lehet szó, de hiszek magának. És arra kérem, ne is mondjon semmit. Ha sikerül a vállalkozásom, visszajövök, és megkérdezem, mi volt az, ami eltántoríthatott volna.

– Ezt a választ vártam…

Nem fejezte be, amit mondani akart. Majd váratlanul így összegezte mondanivalóját:

– Nagyon szerethette a lányát, Sérignan. Annyira, hogy olyasmit cselekszik, amire egyetlen férfi sem lenne képes.

– Őt szerettem egyedül, Truong.

Negyedik fejezet

Sérignannak negyvennyolc órát kellett Vientianéban időznie, egy Bangkokba tartó, másodosztályú járatra várt. Lefoglaltatott Bangkokban egy lakosztályt a Siam Intercontinentalban, a New Pelchbury Roadon. Bemondta a taxisofőrnek a címet. Csaknem egy órás út volt. Sérignan úgy érezte, széngáz és ólombűz keverékében úszik.

A szálló impozáns bejárata előtt a sofőr százötvenet kért, mire Sérignan egy ötdolláros bakjegyet tűzött a füle mögé. A portás megkaparintotta a csomagokat. A légkondicionálás odabenn úgy hatott Sérignanra, mintha ruhástól megmerült volna a Jeges-tengerben.

Aláírta a vendégkönyvet, s kifogástalan thai nyelven egy Mercedest rendelt az elkövetkező két hétre. Hozzá sem kellett tennie, hogy sofőrrel együtt, Thaiföldön mindig jár sofőr a bérelt autóhoz.

Ezután jó negyed órát időzött a zuhany alatt. Majd gondosan felöltözött: könnyű vászonöltönyt vette fel, melyet egy éjszaka leforgása alatt csináltatott Hongkokngban. A hallban a portás rámutatott egy apró termetű thaiföldire, akinek rövid ujjú szürke zakóján a „Rendelésre” felirat díszelgett.

– Tökéletesen ért és beszél angolul – állította a portás szemérmetlenül hazudva. – Mai a neve.

– Remek – helyeselt Sérignan, majd rögtön oda is fordult a sofőrhöz:

– Remélem, jól ismeri a várost.

– Persze, persze, Kou-Nai, mindent ismerek, mindenkit ismerek, egész országot ismerek, ismerek vezetni, ismerek autót javítani, ismerek teát főzni… ismerek lányokat, masszázst ismerek…

– Jól van, jól van, egyelőre vigyél a Rajadamnoen Avenue-ra, az Állami takarékpénztárhoz.

– Ismerek, ismerek, megyek kocsiért, Kou-Nai.

A Sawankalok táján Mai jobbra indexelt, Sérignan erre rácsapott a vállára.

– Én meg ismerem a Royal Turf Clubot. Úgyhogy nem szükséges megkerülnöd. Sietek.

– Csak az ön szórakoztatására, Kou-Nai. Szóval ismerek Bangkok?

– Hát igen! Nagyon sajnálom, öregem.

A bankban, mihelyst felmutatta az útlevelét, rendkívüli tisztelet övezte: minden alkalmazott úgy emelte rá a tekintetét, mintha valamiféle mesehőst látna. Azonnal bevezették az igazgató szobájába, aki mélyen meghajolt, mielőtt még belefogott volna a szertartásos üdvözlési formulákba. Köszönetet mondott neki és az egész Sérignan cégnek, hogy az általa vezetett intézménybe helyzete bizalmát. No, és természetesen… a Zürichből átutalt ötszázezer dollár már három nappal korábban megérkezett. A rendelkezésére áll.

Sérignan kétezer dollárt utaltatott ki magának százas címletekben, húszezer thaiföldi bath-ot és egy csekkfüzetet. Az igazgató elkísérte az ügyintézőhöz, majd a pénztárhoz is. Az igazgató elkísérte az ügyintézőhöz, majd a pénztárhoz is.

– Ha akár az intézmény, amelyet irányítok, akár jómagam, személyesen bármilyen ügyében szolgálatára lehetek, habozás nélkül hívjon fel – ajánlotta.

– Ezt megjegyzem – mondta Sérignan. – És köszönöm.

De főként azt jegyezte meg, hogy milyen szép számmal vannak alkalmazottak a bankban: a nagy összegű átutalást és az ő látogatását az egész város tudni fogja, mire beesteledik.

– Visszamegyünk a szállodába – vetette oda Mainak, aki már nyitotta is a Mercedes hátsó ajtaját –, s ezúttal mehetünk a Royal Turf felé, most már ráérek.

Miután a szálloda húsz butikjának egyikében kiválasztott egy fürdőnadrágot, egy jó félórát úszkált a medence langyos, átlátszó vizében.

Négy óra ötvenötkor elnyúlt az ágyán, rágyújtott egy cigarettára, széthajtotta az éjjeliszekrényre helyezett Bangkok Postot. Öt órakor csengett a telefon.

– Larry Stevenson úr keresi a városból Sérignan urat.

– Kapcsolja fel.

– François úr?

Ez a kicsit otrombán bizalmaskodó megszólítás azt jelentette, hogy Carter, alias Stevenson biztos benne, hogy beszélgetésüket lehallgatják.

– Itt Stevenson beszél. Jól utazott?

– Köszönöm, remekül.

– Hány órakor találkozhatnánk, hogy önnek is alkalmas legyen az időpont?

– Jöjjön ide egy órán belül.

– Remek. A mielőbbi viszontlátásra.

Hat órakor Carter csöngetett a lakosztály bejárati ajtajánál. A portás előbb bejelentette érkezését.

Szakértőnek kellett lenni ahhoz, hogy megállapítsa valaki: javíthatatlan kábítószeressel áll szemben. A Boweryn kószáló emberroncs visszanyerte természetes eleganciáját, határozott mozdulatait; mosolya, mely két árkot vont az arcán, s még jobban kiemelte gödrös állát, állandóan gunyorosnak tetszett. Mindent összevéve megnyerte Sérignan tetszését.

– Iszik valamit? – kérdezte a francia.

– Biztosan van hűtött teája a jégszekrényben az pontosan megteszi.

– Nekem is az lesz a legjobb.

Sérignan maga szolgálta ki az amerikait. Mindketten helyet foglaltak a szalon süllyesztett karosszékeiben. Sérignan mutatóujjával a szoba falai felé bökött.

– Nem – felelte Carter habozás nélkül a néma kérdésre. – Ilyen luxosra nincsenek berendezkedve.

– Én is úgy gondoltam. De a maga hívásait lehallgatják.

– A Vieng Thai Hotel hat telefonkezelője közül az egyik. Ő segített annak a „látogatónak” is, aki behatolt a szobámba, és lenyomatott vett mindkét bőröndöm zárjáról. Egyébként háromszor is meglátogattak, először a lenyomatok miatt, másodszor egy kétszázötven grammos zacskót emeltek el, harmadszorra pedig a zacskó néhány órával később visszakerült eredeti helyére, s mindössze öt-hat gramm hiányzott belőle.

– Végeredményben teljes a siker.

– Ha kitartunk amellett, hogy engem élő céltáblává alakítani siker!…

– Ez másodlagos kérdés! Azokkal híres-neves mikrofelvevőkkel tudta rögzíteni a műveletek részleteit?

– Pontosan! Mégpedig minden szögből. Hatot helyeztem el a szobámban, egyik sem nagyobb, mint a maga hüvelykujja.

– Felderíthetetlenek?

– A kábós bizottság legjelesebb emberei nemhiába töltöttek az okításommal három hónapot. Három szakértő felváltva mérte fel a terepet, mielőtt ideérkeztem. Az egyes berendezési tárgyakról gipszlenyomatot vettek. Egy óra sem kellett, s minden a helyén volt.

– Természetesen továbbította a filmeket Washingtonba, miután levetítette őket…

– A megállapodás szerint. A vetítéshez egy karórában elrejtett készülékem van. A filmkockák mérete akkora, mint egy aszpiriné.

– Viszont éjjel-nappal a nyomában vannak!

– Csak ha akarom. Ne felejtse el, hogy egy évet Bangkokban töltöttem. Hárman szimatolnak utánam, hetenként kétszer-háromszor lerázom őket a nyakamról, hogy fenntartsam a feszültséget…

– S a filmekből milyen következtetéseket tudott levonni?

– Egy kis termetű thaiföldi vette a lenyomatokat, másnap ő jött vissza, és elvitte a kétszázötven grammot. Viszont már egy kínaira bízták, hogy visszahozza a zacskót. Minden jel arra mutat, hogy a thaiföldi megpróbált elcsenni magának egy kis 4-est, mindek következtében a Chaoprhaya-folyó halai most ünnepig lakomát csaphatnak a húsából. Ami a kínait illeti, ő a három „árnyékom” egyike, bizonyára most is itt van valahol a környéken. Meg van győződve róla, hogy több mint egy hónapja észre sem veszem. Ezek a „sárga patkányok” ördögiek és naivak egyszerre, valójában azt gondolják, hogy hülyék vagyunk, s a legjobb meghagyni őket ebben a hiedelmükben. Például az én „piócámat” ezer közül is fel lehet ismerni, mert állandóan hosszú ujjú európai ingben jár…

Sérignan felugrott a fotelből.

– Van valami elképzelése arról, hogy miért?

– Persze! A bal kezén súlyos égési sebhelyek vannak. Valószínű, hogy a forradások az alsó karján is folytatódnak, és ezt akarja elrejteni.

– Savanhidrid? Talán vegyész az illető?

– A savanhidrid stimmel, a vegyész nem. Inkább azt mondanám, kocsikísérő, akinek a kezében felrobbant egy anhidrides palack túlságosan kapós ahhoz egy vegyész, hogy utánam szimatoljon, és így vesztegesse az idejét.

– A nevét tudja?

– Nem vagyok gondolatolvasó, Sérignan.

– Akatnak hívják, veszélyes, akár egy kobra. Bérgyilkos.

– Köszönöm, hogy így megnyugtat, és gratulálok a jóstehetségéhez. Megtudhatom, honnan szerzi az információit?

– Nem.

Sérignan érezte Carter rosszallását: az lesz a vége, hogy elutasító válaszát a bizalom hiányával magyarázza.

– Bocsásson meg – folytatta Sérignan –, nem maga miatt hallgatok, hanem a forrás titoktartásra kötelez. Viszont, mondok magának még egy nevet, egy bizonyos Csienről van szó, állítólag ő az ázsiai hálózat feje.

Carter halkan, de elismerően füttyentett.

– A hájas Csien? Ha igaz, amit mond… szép karriert futott be.

– Ismeri?

– Valamikor ismertem, amikor még a bangkoki alvilágban tengődtem, mint egy élőhalott. Ő ellenőrizte a legtöbb ópiumbarlangot, ahová csavargók jártak, meg azt a néhány prostituáltat, akik a masszázsszalonokban tengődtek. De megerősíti az ön információját, hogy tulajdonképpen ő volt az egyetlen, akitől bármikor kaphatott az ember néhány dollárért egy kis romlott heroint.

– Mióta itt van, nem látta viszont?

– Nem. Meg is kérdeztem, egyszerűen, mert kíváncsi voltam rá, hogy mi lett vele. Az öregasszony a Si Nam Son-barlangban azt mondta, hogy a „háromszögbe” ment meghalni, mert a hájtól már lépni sem tudott.

– Nem igaz! Ha tud járni, ha nem, itt van.

– Elképzelhető.

– Bizonyos. És mi a gyengéje, Carter, ennek a Csiennek?

– Sérignan, maga tíz évet töltött ezekben az országokban, ne mondja nekem, hogy nem ismeri eléggé a kínai kereskedők mentalitását! Az egyedüli gyengéjük maga a kereskedelem, az üzletelés, a „boldogulás”. Mindennap elszív egy-két pipa ópiumot, mint ahogy maga is megissza azt a néhány pohár italát, de nem kábítószeres, ahogyan maga sem alkoholista. Nem azért gyűjti a pénzt, mintha el akarná költeni valamire, hanem mert maga a gyűjtés valami meghatározhatatlan belső kielégülést okoz neki. Számára az az öröm, hogy megtagad egy szem rizst az éhezőtől, pedig nála egész hegy van belőle, de inkább hagyja elrohadni. Azok után, amit magától hallottam, úgy hiszem, Csien bizonyára megszázszorozta ezt a kifinomult élvezetet. Ezenkívül viszont semmiféle érzelmi vagy családi kapcsolata nincs, a tudomásom szerint a szex sem érdekli.

– Ez nem valami bíztató. De végtére is úgy gondolom, mielőbb találkozni fogunk vele. Fogja! Kivettem kétezer dollárt, hogy alkalomadtán megtalálják magánál. Apropó, és a huszonöt kiló heroin?

– Ne féljen… a fürdőkádban van! Ez a világ legdrágább fürdőkádja! A zacskók pedig egyenesen a szálloda kazánjába kerültek… sehol semmi nyom.

– Elnézést, a kérdés fölösleges volt. És azok az adagok, amikre magának van szüksége, biztonságban vannak egy esetleges átkutatás elől?

Ez is fölösleges kérdés.

– S még egy utolsó: miféle ember a KEB thaiföldi képviselője?

– Csodálatos! Éppolyan tökéletesen működik, mint a mikrokamerák. Waxey Drake-nek hívják, hivatalosan az Egyesült Jefferson Cement Művek tanácsadó mérnöke. Két éve tölti be ezt az állást, hála a princetoni egyetemen szerzett természettudományi diplomájának, és apja közben járásának, aki maga is élvonalbeli cementgyáros és építési vállalkozó Kaliforniában. A fiú tiszta apja. Veleszületett természetességgel játszotta el a szerepét. Senki egy pillanatig sem gondol rá, hogy komolyan vegye. Minden nagy amerikai trösztnek vannak tengerentúli leányvállalatai, s ezek tele vannak élősdiekkel, akik egy diplomával, egy teniszütővel és golfütőkkel szállnak partra. A vezetők nem félnek tőlük, legfeljebb akkor, ha hasznossá akarják tenni magukat. Drake rögtön ráérzett a szerepre. Minden áldott nap egy-két órát azzal tölt, hogy az újságokat olvassa légkondicionált irodájában. Egyszer egy hónapban a pénztár felé veszi útját, s zsebre vágja a szerződésben kikötött háromezer dollárt. A fennmaradó időben szépfiús izomzatát tartja karban a sportpályákon, s a helyi nagypolgárság magánuszodáiban. Gyakorlatilag minden bajnokságot megnyer, a teniszt, a golfot, a pólót. Rendszerint ágyba dönt minden közelébe kerülő vagyonos asszonyt és lányt, legyen az európai vagy ázsiai, kivéve azokat, akik kapcsolatban állnak azzal a céggel, aki őt alkalmazza.

– De mégis, milyen?

– Maga homokos?

– Ne komolytalankodjék, Carter!

– Nem komolytalankodom… Ha meglátja, a végén még az lesz. Valamivel alacsonyabb, mint maga, de meghaladja a száznyolcvan centit. Kicsit hosszúra növeszti világos, gesztenyebarna haját, gondosan fésülködik, frizuráját minden héten épp az ön szállodájának fodrásza tartja karban. Amikor Drake elmosolyodik, s kivillannak alabástromfogai, a nők alig tudják megállni, hogy ne tapsoljanak. Legalább tíz fehér szmokingja van…

– Jól van, jól van… értem.

– Nem, Sérignan, nem érti. A KEB az egyik legjobb ügynökének tartja

– Ilyen pasas nem terme minden bokorban. Miként állt kötélnek?

– Norton szerint a családja kitagadta. Akár hippi is lehetett volna belőle, vagy kábítószeres. Huszonkét évesen megismerkedett Norton fiával Princetonban. Jelenleg huszonkilenc éves, közel hat éve dolgozik a kormánynak, anélkül, hogy bárkinek is sejtelme volna róla, a családját és a Norton fiút is beleértve. Végezetül hozzáteszem, hogy Norton szerint meglepően értelmes. Én mindössze egyszer láttam, egy fogadáson, a svájci követségen, úgyhogy személyes ítéletet nem mondhatok róla. Egyébként akkor is play boy szerepét gyakorolta.

– Két éve, amióta itt van, jutott valamire?

– Majd személyesen elmondja. Kap majd tőle egy kártyát, amelyen meghívja, hogy töltsön egy hétvégét Axel von Kersting rezidenciájában.

– A hamburgi óngyárosnál?

– Nála bizony? Gyakorlatilag a thaiföldi és malaysiai ónbányák egynegyed része az ő kezében van, s ez a világ ónkészletének több mint egytizede. Villája Bangkoktól úgy hatvan kilométerre van, a Sziámi-öbölre néz. Drake azt mondta neki, hogy ismeri magát, így aztán a legcsekélyebb nehézség nélkül kapott meghívást. Drake holnap hatkor felveszi magát a tetőn.

– A tetőn?

– Helikopterrel! És próbáljon szerezni egy teniszütőt, úgy tudják, három évvel ezelőtt megverte Drake-et San Franciscóban. Különben is vesse be magát az efféle hőstettek végrehajtásába, és magán lesz az egész város szeme. Ezt is akarja, nem?

– Miért, ott lesz az egész város?

– Az a százötven-kétszáz, aki számít. S ez így van minden hétvégén.

– A tenisszel nem lesz baj, de attól tartok, a keleti tivornyázásban nem fogom magam kitüntetni.

– Sose féljen, ne keverje össze von Kersting köreit a követségi attasék és banktanácsosok kicsinyes világával.

– Nem értem, mire lesz jó ez az egész…

– Drake szerint Kersting nemcsak ónkirály, hanem a Brown Sugar királya is!

– Tréfál?

– Drake nem tréfál, bár nincsenek kézzel fogható bizonyítékai. Találja meg a bizonyítékot… s akkor nyert ügye van. Most pedig azt javaslom, igyunk meg egy pohárkával a bárban. Hivatalos jelleget kell adni a találkozónknak, hiszen Akat barátom nyilván tud a látogatásomról.

– Remek ötlet.

Ez volt az az időpont, amikor a Siam szálló legnagyobb bárja zsúfolásig megtelt. Kikent-kifent nagyhangú, nemzetközi tömeg iszogatott, a három mixer megállás nélkül keverte a koktélokat. A két férfi már éppen vissza akart fordulni, miikor gondviselésszerűen felállt egy amerikai turista házaspár, s így megürült egy asztal. Carter odafurakodott, jó két hosszal megelőzve három üzletembert, akik már egy órája várakoztak. Tiltakozni akartak, de ekkor észrevették Sérignan széles vállát.

– Ne nézzen oda – suttogta Carter mosolyogva –, a barátunk ott ül hátul, a hosszú ujjú ingében, és két cimborája is vele van. Ez az első eset, hogy együtt látom őket, valószínűleg el fognak kapni a kijáratnál.

– Meg fog izzadni, Carter?

– Nem olyan biztos.

– Ha túl hamar köp, gyanút fognak.

– Negyvennyolc óráig egy szót se szólok.

– Ki fogják éheztetni…

A pincér odajött, hogy felvegye a rendelést. Sérignan skót whiskyt kért szódával, Carter egy pohár Chian-Mai vizet.

A szomszéd asztalnál egy olasz turistacsoport ült, a becsípett vendégek valamennyien egyszerre beszéltek, szédítő gyorsasággal. Még ha akarta volna is hallgatni valaki Sérignan és Carter beszélgetését, akkor se jutott volna el hozzá egyetlen hangfoszlány sem.

– Negyvennyolc órás éheztetés magának a legnagyobb kínzás… – mondta Sérignan.

Carter elmosolyodott, megvárta, míg a pincér leteszi az italokat, és elmegy.

– Hallott már az alkoholelvonó kúráról?

– Valami keveset. Van olyan gyógyszer, ami megutáltatja az alkoholt…

– Másról beszélek. A kérdéses gyógyszer, amelyet egyébként Esperalnak hívnak, nem utáltatja meg az alkoholt. Ha az ember minden reggel beveszi, tilos alkoholt fogyasztani, különben elviselhetetlen, sőt veszélyes rosszullét támadja meg.

– Már olvastam erről valahol, de nem látom az összefüggést.

– Hadd folytassam. Kitaláltak jobbat is: mesterséges mirigyet ültetnek be az ember lágyékába, amely egy egész évig tárolja az Esperalt. A beavatkozás ártalmatlan. Kezdi már érteni?

– Magának heroinos átültetést csináltak?

– Pontosan! A legeredetibb a dologban, hogy ez műszer csak akkor kezd működni, ha a szervezetem igényli.

– Ha jól értem, amíg beszippantja az adagokat, a mirigy nem választ ki semmit.

– Világos, mint a nap! Hogy még jobban leegyszerűsítsem, a hirtelen éheztetés olyan erős reakciót vált ki, hogy a mesterséges mirigy azonnal működésbe lép… s vagy egy fél évig bírom így.

– Biztos benne, hogy működésbe lép?

– Egy hétig figyeltek.

– Hát ez csodálatos! De nem lehet, hogy ezek a kíniak gyanút fognak? Hogy azt gondolják, maga elvonókúra után van?

– Minden második éjszaka egy ópiumbarlangban alszom, heroinporral tömöm a pipámat. Feltűnően szívom el, sőt körbe is adom. Az öreg Csiennek már biztosan tudomására jutott a fogyasztásom mértéke. Ami pedig a „libabőrtechnikát” illeti, elég gyakran volt szerencsém ténylegesen vacogni, hogy hitelesen tudjam előadni a jelenetet. Elég, ha lenyelek egy bizonyos port, s attól hat órán át úgy csurog rólam a víz, mint egy szökőkútból. Egyébként az előbb már be is vettem, de magának elkerülte a figyelmét.

– Úristen, Carter! És ha téved?

– Nyugodjon meg, nem tévedek! Hívjon fel egy óra múlva a szállodámban. Ha még nem értem haza, az annyit jelent, elkezdődött. S amíg újra fel nem bukkanok, felejtsen el. Ha pedig négy napon belül sem kerülök elő, felejtsen el örökre!

– Carter…

– Semmi érzékenykedés, öregem, ugyanabban a szarban vagyunk, de nekem jók az esélyeim. És ha kicsinálnak, legalább nem magamnak kell megtennem később.

– Karakán fickó maga!

– Maga meg jó pszichológus, osztom a véleményét.

Sérignan intett a pincérnek.

– Maradjon – intette le Carter –, hagyja, hogy játsszam nekik a milliomost.

Kivett egy köteg százdollárost a zsebéből, s kérte, hogy váltsanak fel egyet thaiföldi pénzre.

A három kínai, miután kedvére kileshette Sérignant és Cartert, a hátsó ajtón át elhagyta a bárt.

– A Siam Intercontinental bejáratánál Carter elhárította a portás ajánlatát, hogy taxit hív. Futott vagy száz métert a Pelchbury Roadon, majd leintett egy bérkerékpárt, s megadta a szállodája címét.

A liftben azon kezdett töprengeni, vajon nem hiába vette-e be a port. A válasz a szobában várta. Akat és két cinkosa ott ült kényelmesen elhelyezkedve, valamennyi lámpa égett; a két bőrönd, amelyben korábban az ötven kiló heroint tartotta, a földön hevert kinyitva, üresen.

– Csukd be az ajtót, Carter – parancsolta Akat.

– Tévednek uraim, a nevem Stevenson, Larry Stevenson… – dadogta az amerikai.

Egy nagy kaliberű, rövid csövű pisztoly jelent meg Akat kezében, s ő felhúzta a ravaszt.

– Vetkőzz le, Carter! Meztelenre!

Akat angolsága vitathatatlanul elárulta, hogy a kínai hosszú időt tölthetett az Egyesült Államok alvilági köreiben. Carter agya megragadta ezt a részletet, miközben végrehajtotta, a kapott parancsot.

Ahogy lekerültek róla a ruhadarabok, Akat két cinkosa tüzetesen átkutatta a zakót, a nadrágot, az inget, az alsónadrágot. Megtalálták a pénzt, a Larry Stevenson névre szóló útlevelet, s az alsónadrág belsejére gondosan fölvarrt zsebecskét, benn vagy százgrammnyi heroinnal.

– Vegyék le a pénzt, de ezt adják vissza! – könyörgött Carter.

– Öltözz fel – parancsolta Akat, mintha nem is hallotta volna. – Megtartom a pénzt is, az alsónadrágot is, te pedig velünk jössz.

– Idehallgasson – folytatta Carter –, tudja jól, mi van a zacskóba varrva, adjon belőle legalább egy szippantást! Hiányozni fog!

– Még egy szó, és többe semmi nem fog hiányozni, megértetted?

Carter tökéletesen játszotta a megfélemlített ember szerepét, reszketve öltözött fel. Az egyik kínai haladt a csoport élén, a szolgálati lépcsőn lefelé, a másik Carter mögött, s folyton bökdöste egy éles késpenge hegyével, úgy vesetájon. Akat zárta a menetet. Áthaladtak a mosodán, Carter még látta, hogy egy öreg Chevroletbe lökik be. A kést tartó kínai egy hosszú, fekete selyemsállal kötötte be szemét. Ebből az következett, hogy van esélye az életben maradásra: ha úgy döntöttek volna, hogy rögtön az érkezés után végeznek vele, nem törődnének azzal, hogy eltitkolják előle az útvonalat. Azt is felfogta, hogy a sofőr tesz egy kört, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy elmossa a nyomokat. Ezután csatornaszag csapta meg Carter orrát. A kínaiak besegítették egy kétárbocosba, majd lenyomták hasra, a hajó fenekében. Carter hallgatta a motor hangját: egy 75 lóerős, négyütemű Honda volt, amelynek az egyik gyertyája ki-kihagyott.

Mikor felszólították, hogy szálljon ki, biztos volt benne, hogy ha kiszabadulna, egy napba se telne, és megtalálná a helyet, ahová hurcolták. A málladozó lépcsőlejáraton ópium illata borzolta fel érzőidegeit; leültették egy bambuszágyra, aztán leoldozták a szeméről a kendőt.

A hájas Csien, mintha csak hidegen hagyná Carter jelenléte, teli tüdővel szívott egy drága pipát, melynek gyöngyházfényű szára volt. Carter látta, mint zsugorodik össze a kövér, barna golyó, melyet a pipakezelő fiú egy tömör aranyból készült olajlámpa lángjától néhány centiméternyire tartott. Mindig más irányba fordította a pipa fejét, hogy a láng a szer minden részecskéjét nyaldosni tudja. A szemcséket egy hosszú, finom tű segítségével a pipaszár csatlakozása felé tartotta, amint a többi szemcse már füstté vált.

Carter bámulta a hájas férfi tüdejének befogadóképességét, mert hosszú időn át még csak levegőt sem vett. A hájas csaknem fél percig nem fújta ki a füstöt, visszatartotta a lélegzetét, szemét a mennyezetre szögezte, majd egy sor egészen halvány füstkarikát eregetett ki apránként a szájából.

Carter mosolygott, mikor a hájas végre odafordította a fejét.

– Hát te vagy az, Csien? Te használsz ilyen rossz bűnügyi filmekbe illő módszereket a barátaiddal szemben?

– Elnézést kell kérnem, Carter, de változnak az idők. És én most nem tudom, hogy a barátaim, vagy az ellenségeim táborába soroljalak-e?

– Volt valaha is panaszod rám, Csien?

– Változnak az idők, változnak az emberek, Carter! Csak a bölcsesség és az ostobaság örök.

– Azt hittem, itt nálatok a vendégszeretet is örök.

A hájas ezekre a szavakra megparancsolta:

– Kai, készíts elő egy pipát a barátunknak.

Mire Carter könyörgő hangon fordult hozzá:

– Feljavíthatnám, Csien?

A kövér féri betegesen apró szemeit Akatra emelte. Ez utóbbi átadta neki a heroinos zacskót tartalmazó alsónadrágot. Csien megvetés és undor keverékével nézte a csillogó port. Kimérten kezébe vett egy porcelánedényt, s óvatosan levette a fedelét.

– Éveket töltöttem azzal, hogy megtaláljam a tökéleteset. Ez itt, ebben az edényben burmai, malaysiai és thaiföldi szentelt virágok keveréke. Mit gondolnál akkor, ha egy nyugati ember a legértékesebb francia fajbort 90 fokos alkohollal vegyítené?

– Azt gondolnám, hogy egyszerűen a mámort keresi, Csien.

– Carter, elhatároztam, hogy ezt az éjszakát a barátságnak és az elmélkedésnek szentelem. Döntsd el magad, hogy mennyi heroinra van szükséged hajnalig, és beszélgessünk.

Csien rászórt egy-két szippantásnyi fehér port egy elefántcsont papírvágó kés pengéjére, és az amerikai felé nyújtotta. Carter egész testében remegve ragadta meg a kést, beszippantotta az adag felét, majd lehunyt szemmel hátravetette a fejét. Csien intett a négy másik kínainak, mire azok elhagyták a szobát.

– Most aztán, Carter barátom, senki nem hall bennünket. De az első fenyegető mozdulatra… tudod, az embereim riadókészültségben állnak.

– Miért tenném?

– Egy olyan embernek, aki biztos önmagában, mindig jó, ha tudja, hogy biztonságban van.

– Hallgatlak, Csien.

– Én hallgatlak… A szobádban találtak két bőröndöt ötven kiló tiszta heroinnal. Ma pedig ezek a bőröndök már üresek voltak. Mindent tudni akarok. Miért, hogyan?

– Megölnének, Csien!

– Szerinted… hogyan, és miért ölnének meg?

– Nem értem a kérdésed. Revolverrel, tőrrel vagy vízbe fojtanának: tetszés szerint.

– Választék nagyobb, mint gondolnád, Carter… Be fogom neked bizonyítani. Az egyik munkatársam, aki a barátomnak vallotta magát, súlyos hibát követett el: azzal próbálkozott, hogy meglop! Az erős kábítószereket kedvelte. Néhány évvel ezelőtt olyasféle fickó volt, mint te: napi tíz-tizenkét intravénás injekció a „nyers cukorból”. Felajánlotta, hogy több kiló árut szállít az én számlámra… Megkötöttük az egyezséget. De ő megpróbált becsapni, s haza akart térni a szállítmánnyal. Ez három nappal ezelőtt történt. Aztán a Mekong partján utolértük.

– Kegyetlenül kiéheztettétek, igaz? – kérdezte aggódva Carter. Csien megnyomott egy gombot. Akat kezében a pisztollyal megjelent.

– Nem, tedd csak el, Akat! A barátom jó fiú. Csak azt szeretném, ha megmutatnád neki az alsó szintet.

Akat elmosolyodott.

– Gyere – szólt oda könnyedén Carternek. De maga elé engedte, és a pisztoly csövét végi a hátának szegezte.

Egy földbe vájt lépcsőn ereszkedtek le. Minden egyes fok még nehezebb volt, mint az előző. Odalenn pedig szinte olyan a talaj, mint a szivacs. Néhány gerenda tartotta a mennyezetet. Akat megtorpant egy masszív faajtó előtt, melyen kémlelőnyílás volt. Cartert odalökte a nyíláshoz. Aztán eloltotta az elemlámpát, melyet addig savmarta kezében tartott. Visszataszító látvány volt az a kéz. A helyiséget, ahová be lehetett látni, halvány, szórt fény világította meg: két sarkában két nagy elemlámát helyeztek el.

– Nézd meg jól! – gúnyolódott Akat.

Carter benézett. Lába kifutott alóla, összegörnyedt, s kihányt mindent, ami a gyomrában volt: a teát is és a Siam bárjában fogyasztott vizet is. Epével keverve.

Akat megragadta a hajánál fogva: – Csien azt mondta, nézned kell… akkor pedig nézd. Ha behunyod a szeme, tökön rúglak, megértetted?

Carternek engednie kellett. Szaggatottan, lihegve szedte a levegőt, s nézte a nyíláson át a megkínzottat, egy csontsovány laoszit, akinek állapota a heroinéhségtől válságosra fordult. Patakokban folyt róla az izzadság. Két karja csupa véraláfutás a százszámra beadott intravénás injekcióktól. Görcsös rángásokkal vonaglott.

Tébolyult állapotában, melyet Carter is jól ismert, nemi szervét akarta letépni. Mikor ez nem ment, a fejét próbálta a falba verni. Hiábavaló igyekezet. Erőtlen volt a keze, lehanyatlott a feje.

Carter számtalanszor elviselte már ezeket a szenvedéseket. Nincs agyafúrtabb, kegyetlenebb kínzás… Valami orvosilag még ki nem derített csoda folytán a heroinista nem veszti el az eszméletét akkor sem, ha nem jut heroinhoz. Nem képes belemerülni egy olyan örvénybe, mely lehúzná, ahol mindenről elfeledkezhetne. A rab foghíjas, tátongó szájával a fájdalomtól üvöltő ember szobra lehetett volna. De fehér tajtékos ajkáról egyetlen hang se rebbent. Néma volt. A szenvedéstől.

És távolról sem ez volt a legrosszabb: száznál is több patkány ülte pokoli dáridóját a megkínzott ember teste körül, falánk nyüszítésük fülhasogató lármát csapott.

Taszigálták egymást, összegabalyodtak, egymáshoz tapadtak. Néha-néha kimutatták hegyes tépőfogaikat. Sárga szemük ebben a megvilágításban pirosan izzott. Az ingoványos partról tódultak oda egy csövön át. Még nem támadtak, az elkínzott férfi mozdulatai elriasztották őket.

– Nézd meg az ujjait – mondta Akat. – Savba mártottuk. Nem tud velük fogni. A szemét sem tudja kikaparni, hogy ne lásson. Egyébként is, ha megtenné, vérezne, s akkor az állatok rögtön támadnának. De ne félj, előbb megkezdik a lakmározást, mint ahogy ez meghal. Szerintem… négy órán belül. A végbélnyíláson kezdik. Aranyosak ezek a kis állatok. Csak sajnos itt ritkán falatozhatnak kedvükre…

– Elég volt… – hebegte Carter –, értem már.

Émelygő gyomorral, támolyogva hátrált.

Akat mosolygó arccal fedte be a kémlelőnyílást. Támogatnia kellett az amerikait a Csien barlangjába vezető, durván kimunkált lépcsőn. A küszöbön rámutatott egy vödör vízre, és átnyújtott neki egy rongyot, amely csak úgy ragadt a mocsoktól:

– Mosd meg a pofádat! A főnök undorodik a nyáladzó anyámasszony katonáitól.

Carter engedelmeskedett. A langyos víz, amellyel lemosta arcáról a hányadékot, jólesett. De a förtelmes látványtól hiába próbált elfeledkezni. Előre tudta, hogy ha neki kellene kiállni ugyanezt, képtelen lenne negyvennyolc órán át tartani magát, ahogyan ígérte. Beléptek a szobába, ahol Csien trónolt. Leroskadt a bambuszágyra, és egész testében reszketett.

Csien, aki épp akkor gyújtott rá egy újabb pipára, gunyoros elégedettséggel méregette az amerikait.

– Nos, Carter barátom, Akat jól elszórakoztatott?

– Az isten szerelmére, Csien! Akat egy agy nélküli barom! De egy ilyen intelligens és finom ember, mint te, hogyan tűrhet el ilyen iszonyatot?

– A kérdés kitűnő. A válaszom pedig szomorú és kiábrándító: akik elárulnak, azokra ez vár. Igen fontos hálózatot irányítok, csakhogy a munkatársaim több mint háromnegyede kábítószeres, mégpedig az erős szerek rabja. Csakis megfélemlítéssel tudom őket kordában tartani… Mivel az erőszakos haláltól nem rettennek vissza, kénytelen voltam más eszközt találni, hogy az árulásnak még a gondolatától is elvegyem a kedvüket. Nem is olyan egyszerű kitalálni valami jót, amikor olyan kokainistákkal van dolga az embernek, akik a családjukat is kiirtanák egyetlen injekcióért.

Egy pillanatig hallgatott, majd sokat sejtető hangon folytatta, mely minden félreértést kizárt:

– Erről jut eszembe, felfogtad, mi várhat rád?

– Természetesen, Csien. Nem titkolok előled semmit… elmondok mindent, amit tudok…

– Mielőtt belefognánk, be kell vallanom, hogy én is tudok már sok mindent. Úgyhogy vigyázz, Carter! Vigyázz! Ez csupán baráti tanács.

– Ha kérdezel, Csien, legjobb tudomásom szerint válaszolok. Megígérem.

– Akkor kezdjük. Első kérdés: ki áll annak a szervezetnek az élén, amelynek dolgozol?

– Egy francia, aki nemrég érkezett Bangkokba, a Siam Intercontinentalban lakik, 122–124-es szoba.

– Neve?

– François Sérignan. Hajdani légiós tiszt. Több mint tíz évet töltött Vietnamban és Laoszban. Vagyonát repülőgépgyártás révén szerezte, hangtompítókat és egyéb alkatrészeket gyártanak. Maga sem tudja, hány milliárdnál tart, hat-hét üzeme van…

– És minek üti az orrát a kábítószerügybe?

– Hát erről fogalmam sincs! Talán valami rossz befektetés miatti deficitet akar így kompenzálni? Nem hiszem.

– Mégis, mi a feltevésed?

– Azt hiszem, a vérében van a kalandvágy, a küzdelem vágya. Vagyis a vállalkozásai, ha úgyis mennek maguktól, már nem érdeklik… Hallottál már Sérignanról, Csien?

– Legendás figura! S hogy őszinte legyek: tudtam, hogy ő áll a szervezetetek élén.

– Láthatod, hogy nem hazudok. Nem is titkolok semmit.

– Nekem nem lehet hazudni. Eltitkolni sem lehet előlem semmit.

– Azt is tudod, hogy milyen nagy számban találtak menedéket korzikai csavargók a Légióban?

– Ne vesztegessük az időt! Ki dolgozza föl a morfiumot?

– Laoszi vegyészek, akiket Marseille-ben képeznek ki korzikai kollégáik.

– A feldolgozás már Laoszban történik?

Csien hangja, akarata ellenére, némi meglepetésről árulkodott. Carter válaszolt:

– A laboratóriumok nincsenek messze Vientianétől. Többet nem tudok a dolgokról, talán még annyit, hogy dögivel áramlik oda a por… és hogy a magas állású laoszi vezetők is Sérignan tenyeréből esznek.

De Csien még többet akart tudni: – És mi a te szereped a dologban, Carter?

– Idáig huszonöt kilós bőröndöket kaptam. Egy keleti pasas, aki a Vieng Thai szállóban lakott, átadta nekem a bőröndöket. Két-három nap múlva egy nyugati pasas jelent meg, s elvitte a kábítószert, ugyanilyen módon. Nem tudom a nevét sem az egyiknek, sem a másiknak. A jel az volt, hogy felmutattak nekem egy ezüst egydollárost a bal kezükkel.

– Azt mondod, „idáig”…

– Igen, mert ez még csak a bemelegítő szakasz volt. De holnap Sérignan magánrepülőjének le kell szállnia Bangkokban. A szokásos pilóták vannak a fedélzetén, akik nincsenek beavatva az ügybe. Egyébként vissza is mennek még aznap az Air France menetrendszerű járatával. Utána már nekem kell vezetnem a gépet…

– A gép típusa?

– Mystére 10, Fan Jet Falcon 10, Dassault.

– Repülési magassága?

– 3500 méter.

– Sebessége?

– Óránként több mint 800 kilométer.

– Befogadóképessége?

– Tizenkét-tizennégy utas… körülbelül ezerötszáz kiló terhelés.

– Hol száll le Párizs és Bangkok között?

– Athénban, Teheránban, Bombayben.

– Egy rakományt nem lehet csak úgy kihajítani, ahhoz meglehetősen hosszú terep kell… Hova kell szállítanod a kábítószert?

– Nem erről van szó, Csien… A Falconnal nem heroint kell szállítanom. Oszakába kell vezetnem, Japánba, Hongkongon át, s onnan savanhidridet szállítok Vientianéba. Az ég szerelmére, higgyél nekem. Hogy milyen úton exportálják nyugatra a szert, arról fogalmam sincs.

– Az valószínű, ha te nem vagy benne… Viszont ismerlek, Carter, a kisagyad azért dolgozik… biztosan van valami ötleted. S biztos vagyok benne, hogy megszerzed nekem az örömet, és elárulod ezt az ötletet.

– Csak feltevés az egész, Csien. Nyolc hónappal ezelőtt szerveztek be New Yorkban. Hármas heroint szoktam beadni magamnak, de csak ritkán lehetett hozzájutni. Akkor egy pasas kisegített egy kis tiszta heroinnal. Az a fickó egészen addig szánalmas kis viszonteladó volt. Néhány nap múlva találkoztam Sérignannal, aki a Bronxban adott randevút, a Botanikuskertben.

– A viszonteladód révén?

– Pontosan!

– Tehát Dél-Amerikán át vinne az út?

– Én se tudok róla többet, mint te.

– Kitarthat az a bizonyos repülőgép Dél-Amerikáig? Ne is mondd, hogy még nem gondoltál erre…

– Lehetséges, ha Afrikán, majd az Atlanti-óceánon át, Szenegálból repül Brazíliába… de erről Sérignan sosem beszélt. Meg aztán, miért is menne Bangkokon át?

– Mikor találkozol vele legközelebb?

A jövő héten keres fel a japán út miatt. De a szállodájában korábban is fel tudom hívni.

– Ellenezné, hogy kiegyezzen velünk?

– Mit nyerhet rajta?

– Legalább az életét…

– Ne becsüld le! Mindig is a háború volt a mestersége. S azt se felejtsd el, hogy sokan védik, támogatják.

– Nem vagyunk Laoszban.

– Csien, elmondtam neked a tényeket, aztán a feltevéseimet is… láthatod, hogy komoly szervezetről van szó. Egy ilyen csakis akkor tud dolgozni, ha valamelyik kormánynak óriási haszna van belőle. Vagyis egy egész néppel, egy valódi hadsereggel kellene megküzdened!

– A heroingyártás Laoszban nem legális.

– De szemet hunynak felette! Sérignannak pedig nagy adu van a kezében.

– Sejtettem, hogy elhallgattál valami részletet…

– A lényeget a végére tartogattam, ez így is van rendjén. De mielőtt elmondanám, kaphatnék…

Carter mutatóujjával az elefántcsont papírvágó kés felé bökött. A pengén maradt még egy szippantásnyi heroin.

– Vedd el!

Carter beszippantotta a port, egy darabig kimerülten hallgatott, majd nyugodtan folytatta:

– Sérignan a szolgálatokért modern fegyverekkel fizet…

Csien kis híján felugrott.

– Bolondot akarsz csinálni belőlem? Hol tudná átvinni a fegyvereket?

– A szokott úton: Haipong–Hanoi.

– A kommunista Vietnam nem keveredik kábítószer-csempészésbe!

– Abba nem, de itt fegyverszállítmányról van szó…

– Honnan tudod ezeket? Sérignan nem olyan őrült, hogy beavasson ilyesmibe!

– Csien, azért én sem vagyok újonc a szakmában. Valamivel csak meg kellett győznie engem, hogy amikor elszállok a délceg géppel, fedélzetén több mint ezer liter savanhidriddel, nem találom magam a Mekong fenekén, ólomcsizmákkal a lábamon…

– És honnan valók a fegyverek?

– Sérignan cége százezer dollárokért szállít repülőgép-alkatrészt Csehszlovákiába, Lengyelországba, Észak-Koreába, sőt a Szovjetunióba is.

A hájas Csien, akármennyire igyekezett is, hogy kifele ne mutasson semmit, a szó szoros értelmében elképedt: birodalmát látta összeomlani.

Csöngetett, hogy készítsenek neki még egy pipát. Csak félórás gondolkodás után szólalt meg újra:

– Intézkednem kell – mondta végül. – Akat visszakísér. Felhatalmazlak, hogy elmeséld a beszélgetésünket Sérignannak…

Az amerikai szemét újból bekötötték. Épp hajnalodott, amikor Akat kilökte a Chevroletből, néhány száz méterre a szállodájától. Carter minden pórusából ömlött a veríték: a por elkezdett hatni. Akat visszatérve beszámolt a kínainak: küldetését teljesítette.

– Menj vissza a városba – parancsolta Csien. – Telefonálja hollandnak, hogy sürgősen találkoznom kell vele. Várd meg a hajóval, és hozd ide!

Péntek délután négy órakor Sérignan a szálloda tetőteraszán várta a helikoptert, mely érte jön és elviszi Axel von Kersting hétvégi házában, ahová Waxey Drake meghívatta. Lábánál egy disznóbőr koffer pihent, valamint két teniszütő, aznap reggel szerezte be őket.

Amint meghallotta a motorzúgást, feltette a napszemüvegét, és az égre pillantott. Halvány mosoly jelent meg ajkán, mikor felismerte a jelzést. A gép olyan függesztőszerkezettel volt felszerelve, melyet a Sérignan-cég gyárt. Von Kersting nem tagad meg magától semmit!

A helikopter egy percig csak állt egy helyben a tetőtől néhány centire, majd két hosszan kinyúló csúszótalpa földet ért. A pilóta leállította a motort. A légcsavar még tovább forgott, de egyre lanyhábban.

A pilóta egyedül ült a gépben. Megszabadult a hevederektől, és levette a füléről a rádió-vevőkészüléket, aztán kiugrott a helikopterből. Halványzöld pólóinget és világosszürke könnyű vászonnadrágot viselt. Széles mosollyal közeledett Sérignanhoz, sűrű, hosszú haja szabadon lengett az óriás légcsavar utolsó fordulataitól felkavart levegőben.

Sérignan azonnal felismerte Waxey Drake-et. Carternek igaza volt. Drake túl csinos fiú volt, semhogy a legkisebb gyanút ébressze. De tekintete, hangjának könnyedsége és határozottsága ügyesen leplezett intelligenciájáról árulkodott.

– Örülök, hogy újra látom, François! Gratulálok!… Úgy látszik, vagyonának gyarapítása nem kezdte ki remek kondícióját. Csak a bankszámlája hízik, maga nem!

Az átható tekintet, a gép felé mutató hüvelyujj alig észrevehető jeladása elég volt: Sérignan megértette, miért választotta ezt a hangnemet a fiatalember. Bár szemtanúk nem voltak, beszélgetésüket lehallgatták. Sérignan belement a játékba.

– Hello Waxey! Kimondhatatlanul örültem a meghívásának. Nem is tudtam, hogy Bangkokban van, de majd elmesél mindent. Remélem, mérnöki teendői mellett van egy kis szabadideje…

– Szálljon be – felelte Drake, továbbra is mosolygósan. – Vegye fel a sapkát. Majd linguaphonnal beszélünk. A gép pokoli berregéssel felemelkedett, majd gyorsan, mozgékonyan dél felé fordult.

– Tudja, hogy részben én gyártom ennek a masinának a függesztőszerkezetét? – kérdezte Sérignan, hogy mondjon valamit.

– Persze hogy tudom! … Az apám is ezt a modellt vette. Ő maga is remek pilóta. Szeretné viszontlátni?

– Meglátogatja magát Bangkokban?