– Szórakozz csak! – zsörtölődött Ugi. – Légy vidám a farkas fogai között! De ha majd varjak szaggatják a hulládat, ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!

A makacsul visszatérő józan tárgyilagosság arra késztette Holgert, hogy elgondolkodjon a törpe szavain, miközben lefelé haladt a lépcsőn. Valóban lehetséges, hogy mindez csak fortély. Távol akarják tartani őt a dolgoktól, amíg túl késő nem lesz… Túl késő, mihez? Ha valóban a vesztét akarják, már nyugodtan leszúrhatták vagy megmérgezhették volna. Igaz, hogy legyőzte egyik harcosukat – aki valószínűleg csak azért támadta meg, mert a titokzatos szívek és oroszlánok lovagjának fegyvereit viselte –, de egy tucatnyival már nem bírna el. Vagy mégis? Kezét a tündérkardra csúsztatta. Megnyugtató érzés volt, hogy nála van.

Meriven nem adott meg pontos időpontot, nem is lett volna értelme itt, ahol idő sem nagyon létezett. Holger ide-oda csellengett a nagyteremben. Egy idő után az jutott eszébe, hogy felkereshetné a grófot, és megkérdezhetné, van-e valami új fejlemény az ügyével kapcsolatban. Egy mogorva kobold rabszolgától érdeklődve Holger megtudta, hogy a mester szobái az északi szárnyban, az első emeleten helyezkednek el. Hármasával vette a lépcsőfokokat, közben vidáman fütyörészett.

Épp abban a pillanatban ért fel a lépcsőn, amikor Alfric és egy nő lépett ki az egyik szobából. Holger csak a szeme sarkából pillantotta meg a nőt, aki azonnal gyorsan visszahúzódott, de a lovag megdöbbent a látványtól. Úgy látszik, ez a világ tele van gyönyörű lényekkel! A nő az emberi fajhoz tartozott, magasabb és teltebb volt, mint a tündérhölgyek. Hosszú, éjfekete hajfonatán aranykorona ragyogott, fehér selyemruhája a földet söpörte. Arca elefántcsontszínű volt, orra finom metszésű, vérvörös ajkán és csillogó sötét szemeiben kihívás villant. Hmm! Szerencsés fickó ez a gróf!

Alfric mogorva arca lassan kisimult.

– Jó reggelt, Sir 'Olger! Hogy érzi magát? – érdeklődött udvariasan, és miközben meghajtotta a fejét, kezeivel különös mozdulatokat tett.

– Ragyogóan, uram – viszonozta a meghajlást Holger. – Remélem, ön szintén…

– Á, hát itt vagy te kis csintalan! Miért szaladtál el tőlem? – Meriven ragadta meg a dán karját. Vajon honnan a pokolból került elő? – Gyere, a lovakat már felnyergelték. Tudod, hogy solymászni megyünk.

Még mielőtt Holger szólásra nyithatta volna a száját, a lány elhúzta onnan.

Nagyon jól szórakoztak, míg sólymaikat darvak, vadpávák és a férfi számára kevésbé ismerős prédák után eresztették. Meriven egész idő alatt vidáman csacsogott, és Holgernek nevetnie kellett vele. Az az anekdota a sárkány vadászatáról… Nos, aligha helyénvaló egy előkelő társaságban, de mindenesetre mulatságosan hangzott. Holger még jobban érezte volna magát, ha az emlékei nem kínozták volna újra. Az a nő a gróffal… Az ördögbe is, ő ismerte azt a nőt!

. Csak egy futó pillantást vethetett rá, de a kép élesen belevésődött az agyába; tudta, hogy a hangja mély, modora fennhéjázó, szeszélyes, néha kedves, néha kegyetlen, de mindezek a hangulatok csupán a szivárvány csillogásai egy meg nem alkuvó akarat felszínén. Meriven kifejezetten sápadtnak tűnt összehasonlítva… kivel is? Mi volt a neve?

– Szomorú vagy, uram. – A farizeus lány megérintette a lovag kezét.

– Ó, nem! Nem. Csak gondolkodtam.

– Ejnye! Gyere, hadd bájoljalak el, hogy elűzzem a komor gondolatokat! Ők a gond gyermekei, és szomorúságot szülnek.

Meriven letört egy zöld faágacskát, meghajlította, és néhány szót mormogott. Az ág hárfává változott, melyen a lány szerelmes dalokat játszott a férfinak. Holgert valóban kellemesen megnyugtatták, de…

Ahogy újra a kastély közelébe értek, Meriven megragadta a férfi karját, és az erdő felé mutatott.

– Nézd! – suttogta. – Egy egyszarvú! Mostanában nagyon ritkák errefelé.

Holger is megpillantotta a gyönyörű fehér állatot elsuhanni a fák között. Egy borostyáninda beleakadhatott a szarvába. Váljunk csak! A férfi pislogva próbált átlátni a félhomályon. Nem lépked valaki mellette?

Meriven teste párducszerűen megfeszült.

– Ha közelebb lopóznánk… – suttogta. Lova arrafelé indult, patái semmi zajt nem csaptak a pázsiton.

Az egyszarvú megtorpant, visszanézett rájuk, aztán már ott sem volt. A ragyogó alak gyorsan eltűnt a szemük elől. Meriven úrinőhöz nem méltó találékonysággal káromkodott. Holger nem szólt egy szót sem, mert sikerült megpillantania az egyszarvú kísérőjét. Egy pillanatra egymás szemébe néztek Alianorával. De most már a lány is eltűnt.

– Hát, ilyen az élet! – Meriven visszatért Holgerhez, és együtt lovagoltak tovább. – Ne légy lehangolt, uram! Talán gyűjtünk majd egy csapatot, és elfogjuk azt az állatot.

 

Holger azt kívánta, bárcsak jobb színész lenne. Nem engedhette meg, hogy a lány észrevegye hirtelen feltámadó gyanúját. Ugyanakkor időre is szüksége lett volna, hogy átgondoljon mindent. Nem mintha bármi oka lett volna, hogy hirtelen rossz véleménnyel legyen Tündérországról, csak éppen az, hogy megpillantotta Alianorát, megérintett benne valamit. Szüksége lett volna Ugi tanácsára.

– Ha megbocsátasz, hölgyem – mondta –, szeretnék megfürödni vacsora előtt.

– Ó, az én fürdőmedencém elég nagy mindkettőnk számára, sőt néhány kellemes sport számára is, melyeket megtaníthatnék neked – ajánlkozott a lány.

Holger azt kívánta, bárcsak rajta lenne a sisak, hogy eltakarja a füleit. Úgy érezte, lángolnak.

– Szeretnék egy kicsit szundítani is – mentegetőzött esetlenül, majd egy hirtelen sugalmazásra még hozzátette. – A legjobb formámban akarok lenni, ha majd újra találkozunk. Meg kell felelnem az igényeknek.

Gyorsan takarodót fújt, még mielőtt a lány tovább unszolhatta volna, és szinte futva indult a lakosztálya felé. Ugi fölnézett az ágyról, ahol összegömbölyödve feküdt. Holger a törpe fölé hajolt.

– Láttam egy nőt ma reggel – kezdte hadarva, és leírta a nő külsejét. Nem a futó pillantás alapján, hanem az emlékeiből, melyek mintha már sok éve benne éltek volna. – Ki lehet ő?

– Micsoda?! – Ugi szeme tágra nyílt. – Ez úgy hangzik, mintha Morgan le Fay királynőt láttad volna. Lehet, hogy őt magát hívta ide Alfric a múlt éjjel Avalonból. Akkor már külföldön is készülődik a gonosz.

Morgan le Fay! Ez az! Holger azonnal tudta – valami ösztönös bizonyossággal –, hogy ő volt az. És Avalon. Igen, ő látta már a madarak és rózsák, szivárványok és varázslatok szigetét! De hol, mikor és hogyan?

– Beszélj róla! – sürgette a törpét. – Mondj el mindent, amit tudsz.

– Nocsak, új szeretőre vágysz? Nem az efféléknek való ő, mint te vagy, de még csak nem is Alfric grófnak. Ne emeld túl magasra a tekintetedet, mert elvakít a nap! Vagy inkább a hold veszi el a józan eszedet.

– Nem, nem, nem! Tudnom kell mindent! Akkor talán rájövök, miért van itt.

– Hát, ez esetben… Keveset tudok. Avalon messze fekszik innen, messze a Nyugati Óceánban, olyan távoli világnak a része, amelyről csak öreg nagyanyók meséiből hallottunk. De azért a nép úgy tudja, hogy Morgan le Fay Arthur nővére, a britek utolsó nagy királyáé, bár benne a család vére és a tündér-hajlamok keveréke erőt és vadságot eredményezett. Ő a leghatalmasabb boszorkány a keresztények világában és a pogányok földjén egyaránt, és nagyon is valószínű, hogy kapcsolatban áll Középföldével. Halhatatlan ő is és nehezen kezelhető. Senki sem tudja, hogy a Rend vagy a Káosz oldalán áll-e, vagy esetleg a sajátján. Azt mondják, magával hurcolta Arthurt, amikor az sebesülten feküdt, hogy gyógyítsa, és ne engedje felgyógyulása előtt visszatérni. De ez lehetetett egy ravasz kifogás is, hogy visszatartsa a bátyját. Brr, nem szívesen élnék ezzel a nővel egy fedél alatt!

De ez még nem bizonyíték. Morgan azért is jöhetett, hogy segítsen Alfricnak megoldani Holger problémáját, de járhatott valami egészen más, tőle független ügyben is. Mindenesetre különösnek tűnt az egész.

Egy kobold lépett be a hálószobába.

– A gróf úr ünnepséget rendez a szolgái számára – jelentette. – Te is meg vagy hívva, törpe!

– Hm… – rángatta meg Ugi a szakállát. – Köszönöm, nem. Nem érzem magam túl jól.

A kobold felvonta szőrtelen szemöldökét.

– Rossz fényt vetne rád, ha visszautasítanád a meghívást – közölte.

Ugi gyors pillantást váltott Holgerrel. A férfi bólintott. Talán ez is csak fortély, hogy eltüntessék a törpét az útból, de ha így is van, nem nagyon tudnak mit tenni ellene.

– Menj csak! – egyezett bele a lovag. – Jó szórakozást!

– Rendben. Vigyázz magadra!

Ugi eltrappolt a kobold nyomában. Holger meggyújtotta a pipáját, és belefeküdt a fürdőkádba, mely teleengedte magát. Gondolkozni akart. Úgy érezte, mintha pókhálóba gabalyodott volna. Nagyon finom, nagyon szép hálóba, de az ember nem tud szabadulni belőle. Egy őrült pillanatig kiabálni szeretett volna, majd elfutni. Elnyomta ezt a vágyát. Jelenleg nem tehet mást, mint hogy éberen figyel. A gyanúinak oly kevés az alapjuk! Mégis…

A szobájában egy új ruhát talált. Felöltötte, a csatok és gombok maguktól bekapcsolódtak. Alig készült el, amikor az ajtó gombja fémszájakká változott, és udvariasan megszólalt.

– Őfelsége, a herceg engedélyt kér, hogy beléphessen.

– Jaj! – kiáltott fel döbbenten Holger, de aztán összeszedte magát. – T-t-t-tessék, lépjen be!

A rabszolgák nyilvánvalóan észrevétlenül és kérés nélkül jártak-keltek, ám a felsőbb osztályok tiszteletben tartották egymás magánéletét.

A farizeus belépett, fehér arcán mosoly ragyogott.

– Jó híreket hozok – jelentette be. – Számos Hatalommal tárgyaltam, és úgy tűnik, jó esélyünk van rá, hogy sikerül hazaküldeni önt.

– Nos… igen… nem is tudom, hogyan köszönjem meg a kegyet – dadogta Holger.

– Időbe fog telni, amíg összegyűjtöm a varázslathoz szükséges eszközöket – jegyezte meg Alfric. – Addig is, azt hiszem, különleges mulatságban lehet része. Ünnepséget szervezünk a Tündérhegyen.

– Hmm? Ó, igen! Láttam azt a helyet.

Alfric megfogta a lovag karját.

– Akkor mehetünk? Kezeskedem róla, hogy nagyszerű órákban lesz része. A tündérek tudják, hogyan vidítsanak fel egy embert.

Most Holgernek nem sok kedve volt a mulatozáshoz, de nem állt módjában, hogy visszautasítsa. Lementek a lépcsőn. A kastély lakói, mint valami morajló, színes forgatag, a hallban és az udvaron gyülekeztek. Meriven furakodott elő közülük, és Alfric a gondjaira bízta vendégét.

– Majd én elkísérlek a hegyhez – jelentette ki a tündér mosolyogva. – Eszem ágában sincs hagyni, hogy valami kacér leányzó elraboljon tőlem.

– Mindenki jön?

– Majd igen. Te és én lépünk be elsőként, a többiek később követnek. Majd meglátod, milyen nagyszerűen meg van szervezve minden!

Holgernek a vadcsapdák jutottak észébe, de elhessegette a gondolatot, hiszen vele lesz Meriven, aki a tündérek közül való.

A menet kihömpölygött a kapun, át a felvonóhídon a rózsákkal borított Tündérhegy felé. Holger mögött harcosok haladtak lóháton, lándzsáikon zászlók lobogtak. Mögöttük zenészek jöttek kürtőkkel, hárfákkal és lantokkal, majd Tündérföld hölgyei és urai, akik táncolva közeledtek a dombhoz. Ekkor Holger szemből is zenét hallott, mely mintha hívogatta volna. Az édes dallam felforralta vérét és elhomályosította gondolatait. Hirtelen támadó vággyal rámosolygott Merivenre, és a lány szorosan a karjába kapaszkodva visszanevetett rá. A tündér halványszínű haja lobogott a szélben, és szinte körülfonta a férfit, parfümje erős borként kábította el. A hegy megnyílt. Meriven hajfürtjein át Holger pislákoló fényeket látott, melyek előtt magas alakok álltak. A zene egyre siettette lépteit, nem bírt már várni.

Patadobogás hangzott fel. Egy ló hangosan és dühösen felnyerített. Holger megpördült, és Alianorát látta Papillon hátán elővágtatni a fák közül. A lány arcát eltorzította a rémület.

– Holger! Ne, Holger, ne lépjen be oda!

 

9.

 

A háta mögött Alfric hangosan szitkozódott. Egy lándzsa süvített át a levegőn, alig kerülte el a lányt. Holger a döbbenettől dermedten állt.

– Vigyétek be a hegy gyomrába! – kiáltotta a gróf.

Meriven megragadta a férfi karját. Három farizeus férfi vetődött előre, mint egy-egy rugby-csatár. Holgerben hirtelen düh lángolt fel. Megfeszített testtel várta támadóit. A legelsőt merev karjával állította meg, az nyögött egyet, és csendben összeesett. Jobb ökle is lecsapott, súrolta Merivent, majd egy újabb jóképű arcba vágódott. A harmadik harcost egyszerűen kikerülte. Egy lovas magasodott fölé, lándzsája már majdnem elérte a bordáját. Holger megragadta a még mindig bele csimpaszkodó Merivent, a feje fölé emelte és a lovas ölébe dobta. Mindkettő lezuhant a lóról.

Három lovag eközben bekerítette Alianorát. Papillon felágaskodott, rúgott egyet mellső lábaival, és egyik zörögve esett ki a nyeregből. A hatalmas fekete csataló nyerítve harapta meg a legközelebbi tündérlovat, amely szinte emberi hangon felsikoltott, és elmenekült. A harmadik lovas Alianora felé sújtott. A lány lebukva kerülte el az ellenfél kardját, és a földre szökkent.

– Hohó! – A lány csaknem egy bársonyba öltözött farizeus uraság ölébe ugrott. Az vigyorogva ragadta meg, miközben Alianora rángatózva próbált szabadulni. Ám a következő pillanatban egy hattyút tartott a keze között. Márpedig a hattyúknak néha nagyon rossz a természetűk.

– Jaaajjj! – kiáltotta, ahogy a hatalmas madár a szemébe csípett. – Aurgh! – tette hozzá, amikor egy szárnycsapás majdnem eltörte az állkapcsát. – Segítség! – kiabálta végül, amikor Alianora az egyik ujját csípte meg. Elengedte a hattyút, és elmenekült.

A tündérek összesereglettek Holger körül, és folyamatosan vagdalkozva csépelték fegyvertelen testét. A férfi túl izgatott volt ahhoz, hogy megérezze az ütéseket. Valahol mélyen a tudatában csodálkozott, milyen hihetetlen szerencséje van, hogy csupán apró karcolásokat szerzett. Vajon szerencse volt ez? Öklével alaposan szájon vágta legközelebbi ellenfelét, megkaparintotta a kardját, és cséphadaróként kezdte forgatni maga körül. A fegyver könnyebbnek bizonyult a vasnál, így fél kézzel is könnyedén forgatta, de a penge borotvaéles volt. Egy baltás harcos Holger fedetlen fejére sújtott. Ő szabad kezével elkapta a nyelet, kirántotta a tündér kezéből. Most már fejszével és karddal felfegyverkezve gázolt a farizeusok közé.

Papillon hátulról támadta a tömeget, rúgott, harapott, letiporta, aki az útjába került, míg el nem érte Holgert. A férfi lába azonnal rátalált a kengyelre, és a nyeregbe lendült. A ló azonnal vágtára váltott.

Patadobogás támadt mögöttük. Hátrafordulva Holger megpillantotta a fenyegetően közeledő lovagokat. Hátasaik még az övénél is gyorsabbak voltak. Eldobta a tündérektől zsákmányolt fegyvereit. Alianora biztosan elhagyta a lándzsát, de lenyúlva megtalálta a nyeregre akasztott kardot és pajzsot. Arra aligha lett volna ideje, hogy felöltse a nyeregtáskába csomagolt páncélt.

A hattyú fehéren szárnyalt előtte. Hirtelen elkanyarodott. Egy sas csapott le oda, ahol az előbb még a hattyú volt. Holger felnézett, és még több óriási madarat látott leereszkedni az égből. Ó, Istenem, sasokká változnak, és el fogják kapni…

Alianora sziszegve vágott utat szárnyával és csőrével két ragadozó között, az erdő felé menekült. Újra emberré változott, így menedéket talált a madárlények elől a sűrű bozótban. De hogyan tud így elég gyorsan elmenekülni a földi üldözői elől?

Egy ló ért egy vonalba Papillonnal. Maga Alfric ülte meg kezében egy karddal. Hosszú, ezüstös haja lobogott arca körül, melyen még mindig mosoly játszott. A patadobogás, a süvítő levegő és a vadászkürtök fülsiketítő zaján keresztül felhangzott kiáltása.

– Hát lássuk, valóban legyőzhetetlen vagy-e, Sir 'Olger du Danemark!

– Örömmel állok elébe! – kiáltott vissza Holger fogcsikorogva.

Alfric a védtelen oldaláról támadott, de az ilyesmi Holgert már rég nem zavarta. Kardja lecsapott, és a levegőben találkozott a tündér könnyű pengéjével. Alfric fegyvere félreszökkent, és kikerülte Holger védelmét. A dán begyakorlott mozdulattal – melyről fogalma sem volt, hogy tudja – az ellenség kardmarkolatába akasztotta pengéjét, és válla egész erejével nekifeszült. Végül sikerült kitépnie a gróf kezéből a fegyvert. Az fogvicsorogva közelebb irányította a lovát, hogy vágta közben a térdük összeért. Bal keze egy kígyó gyorsaságával ráfonódott Holger kardot tartó csuklójára. Nem tarthatta így sokáig nagyobb termetű ellenfelét, de nem is volt szüksége több időre ahhoz, hogy előhúzza övéből a tőrét. |

Holger kissé elfordult a nyeregben. Nem volt már ideje kettejük közé rántani a pajzsot, de a szélével rávágott Alfric tőrt tartó kezére. A gróf felsikoltott. Kezéből füst szivárgott. Holger érezte a megperzselt hús bűzét. A fehér ló megfordult és eszeveszetten menekülni kezdett. A mindenségit, tényleg igaz, amit beszélnek! A tündérek nem bírják elviselni a vas érintését.

Holger meghúzta a gyeplőt, Papillon patája alatt záporoztak a göröngyök. Kirántotta a kardját, és rákiáltott az üldöző lovasokra.

– Rendben, gyertek csak! De csak szép sorjában, nem illik tolakodni!

Az üldözők épp olyan gyorsan torpantak meg, mint előzőleg ő, és soraik összekeveredtek. De az alkonyi fényben Holger megpillantott néhány harcost, akik gyalog futottak felé íjjal a kezükben. Nem derítette fel a látvány. Biztonságos távolból nyugodtan teletűzdelhetik nyílvesszőikkel. Vakmerően feléjük indult azzal a homályos szándékkal, hogy megbontja soraikat.

– Huj-huj-huj, rajta, rajta! – rikoltotta.

A lovasok szétszéledtek a közeledtére, de az íjászok szilárdan álltak a helyükön. Meghallotta a füle mellett elsüvítő első nyílvesző zümmögését.

– Jesu Kriste, Fili Mariae!

A farizeusok felsikoltottak. Eldobálták fegyvereiket, futásnak eredtek vagy megsarkantyúzták lovaikat, és úgy menekültek, mintha egy robbanás vetette volna szét őket. Tehát az is igaz, hogy nem bírják hallani a szent neveket, gondolta Holger ujjongva. Erre igazán emlékezhetett volna, de… vajon miért könyörgött öntudatlanul is latinul?

Kísértést érzett, hogy az egyház összes szentjét utánuk kiáltsa, de úgy döntött, nem él vissza az előnyével. A szívből jövő fohász egy dolog, szájára venni a szent neveket ok nélkül, csupán remélt előnyök érdekében megint más, és nem vezethet jóra. (Honnan tudta ezt? Mindegy – tudta. ) Visszafordította Papillont nyugat felé, és felkiáltott.

– Juhé, ezüst!

Végül is a mesék szerint a tündérnépség az ezüstöt sem szereti.

Valami megvillant a letaposott fűben. Holger megállította a lovát, lehajolt és felkapta Alfric gróf eldobott kését. Nem tűnt félelmetes fegyvernek, nem volt túl éles sem, és pehely-könnyűnek érezte a kezében. De a pengéjébe a már látott felirat volt belevésve: A Tűz Pengéje. Zavartan az övébe dugta a tőrt azzal a homályos reménnyel, hogy hasznos talizmán lehet.

És most, Alianora. Holger a lány nevét kiáltozva végigügetett az erdő szélén, de nem jött válasz. A diadal túláradó öröme kihunyt benne. Ha megölték… ördög és pokol, gondolta égő szemmel. Nem azért, mert akkor egyedül maradna ebben az ellenséggel teli világban, hanem mert nagyszerű kölyök volt, és megmentette az életét. És ő hogyan hálálta meg? – kérdezte magától komoran. Miféle barát az, aki csak zabál, vedel és idegen nőkkel enyeleg, míg szegény lány a hideg, harmatos erdőben fekszik és…

– Alianora!

Semmi válasz. Semmi hang. Mintha a szél is aludni tért volna. A kastély a gyorsan terjedő ködben rejtőzött, az erdő egy éj-falnak tűnt. A köd kivételével semmi sem mozgott, egy hang sem hallatszott, ő volt az egyetlen élőlény ebben a homályban. Kelletlenül gondolt rá, hogy nem csellenghet itt örökké. A farizeusok hamarosan kitalálják majd, hogyan kapják el. Hívhatnak olyan szövetségeseket, akiket nem zavar a vas vagy Isten neve. Például Morgan le Fayt. Ha menekülni akar, jobb ha azonnal megteszi.

Nyugat felé lovagolt az erdő széle mentén, még mindig Alianorát szólongatva. A köd még mindig tovább sűrűsödött. Fehér csíkokban szállt fel a földről, elfojtotta Papillon patáinak zaját és már-már a férfi lélegzetét is. A ló sörényében vízcseppek csillogtak, a pajzs is nedvesen fénylett. A világ bezárult körülötte, míg végül már alig látott két yardnyira.

Valami tündértrükk, gondolta, s félelmében nyelt egyet. Könnyen lehet, hogy megvakították, hogy aztán utolérhessék. Vágtára ösztökélte Papillont. A nyirkos hideg ellenére teljesen kiszáradt a szája.

Valami felderengett előtte, valami bizonytalan, sápadt alak a gomolygó szürkeségben.

– Halló! – kiáltotta Holger. – Ki van ott? Állj vagy neked megyek!

Nevetés felelt vissza, nem a tündérek gonosz vihogása, hanem egy tiszta, fiatal hang.

– Csak én vagyok, Holger! Lóra kellett szállnom. De aligha ülhetnénk ketten egy ilyen lovon a hosszú út során, amelyet meg kell tennünk, és a szárnyaim hamar kifáradnak.

Végre láthatóvá vált a lány: egy karcsú, barna alak fehér tollruhában. Hajában vízcseppek csillogtak. Egy egyszarvú hátán ült, kétségtelenül ugyanazén, amelyet Holger korábban is látott. Az állat óvatos szemekkel vizsgálgatta a férfit és nem jött közelebb. Alianora előtt Ugi esetlen alakja kuporgott.

– Visszafordultam, hogy felszedjem ezt a fickót – magyarázta a lány –, aztán visszatértünk az erdőbe, és előhívtam a paripámat. De most át kell vennie az utasomat, mert ez volt a legtöbb, amire rá tudtam venni Einhornt. Rajtam kívül nem nagyon hajlandó a hátára venni senkit.

Holger rettenetesen elszégyellte magát. Teljesen megfeledkezett Ugiról. Márpedig a feldühödött Alfric rövid úton elbánt volna a törpével. Átvette a kis emberkét Alianora karjaiból és a saját nyergébe ültette.

– Most mit csináljunk? – kérdezte.

– Most olyan gyorsan kilovagolunk ebből a szörnyű birodalomból, ahogy csak bírunk – morogta Ugi. – Minél hamarabb leszünk becsületes vidéken, annál nagyobb esélyünk van rá, hogy életben maradunk és elhenceghetünk ezzel az ostoba kalanddal.

– Hm, igen. De attól félek, el fogunk tévedni ebben a ködben.

– Majd én néha felrepülök, hogy bemérjem az útirányt – javasolta Alianora – így túljárhatunk azok eszén, akik felidézték a ködöt.

Folytatták útjukat a hangtalan, nedves homályban. Holger kezdte érezni a csata hatását. Egyre inkább meggyőződött arról, hogy mennyire nem ér semmit. Mire jó ő azon kívül, hogy olyan nagyszerű embereket, mint Alianora halálos veszélybe rángasson? Vajon mit tett eddig? Tett-e akár csak annyit is, amivel megszolgálta volna a kenyeret, amit eddig megevett? Olyannak érezte magát, mint egy nyugdíjas aggastyán, egy kétbalkezes idióta, akit csak könyörületből tartanak életben.

Eszébe jutott egy kérdés, amely már régebben felmerült benne.

– Ugi – kérdezte –, miért volt veszélyes belépnem a hegy gyomrába?

– Hát nem tudod? – A törpe felvonta sűrű szemöldökét. – Hát ezért csalogattak el engem a közeledből! Hogy ne tudjalak figyelmeztetni… Nos, akkor tudd meg, hogy a Tündérhegy belsejében különös módon működik az idő. Csupán egy éjszakán át tartó mulatságra tartottak volna ott, de mire újra kijössz, huss, száz év is elmúlt volna. És közben a középföldiek megtehették volna azt, aminek az útjában állsz, bármi légyen is az.

Holger megborzongott.

De ez új megvilágításba helyezte a saját helyzetét. Az nem lehet, hogy Alfric és Morgan továbbra is összetéveszti valami vitézzel, akinek a fegyverét viseli. Így hát ő maga, Holger Carlsen, az árva száműzött, ő volt valamiképpen a sűrűsödő válság középpontja. Hogyan? Azt el sem tudta képzelni. Talán az, hogy egy másik világegyetemből jött, felruházta valami… mivel? Aurával? Bárhogy legyen is, a Káosz erőinek meg kellett őt nyerniük a saját ügyüknek vagy – mivel ez nem sikerült – eltenni láb alól.

Az a pazar vendéglátás – beleértve Merivent is – nyilvánvalóan az elsőre tett kísérlet volt. Emellett azt a célt is szolgálta, hogy elvakítsa és félrevezesse őt, mialatt Alfric elhívja Morgan le Fayt, és tanácskozik vele. Láthatóan úgy döntöttek, hogy nem vállalnak kockázatot, hanem tudatlanságát felhasználva hidegre teszik a Tündérhegy belsejében a következő egy-két évszázadra.

De miért nem mártottak egyszerűen tőrt az oldalába? Igazán egyszerű feladat lett volna. Az üres lovag támadása bizonyára valami ilyesféle kísérletnek indult. Minthogy kudarcot vallott, Alfric taktikát változtatott, és fortélyhoz folyamodott. Először is honnan tudott róla a gróf? Persze, Gerd anyó! A démon, akit megidézett, biztosan mondott valamit neki Holgerről, ami miatt nagyhatalmú ismerőséhez irányította a férfit Tündérföldre. Kétségkívül előre küldte a hírét valamilyen mágikus módon. Bizonyára azt remélte, Alfric majd elbánik vele.

De mit mondhatott a démon? És mivel próbálkozik Középfölde legközelebb, most hogy a gyilkosság és a trükk nem sikerült?

Mindenesetre a hazatérésnek ez az útja lezárult. Valami más módot kell keresnie. Abból ítélve, amit eddig látott és hallott, nemcsak fekete, hanem fehér mágusok is élnek itt. Talán tanácskozhat majd valamelyikkel. Nem állt szándékában belekeveredni az itteni harcba, ha el tudja kerülni. Egyszerre csak egy háborút, ha lehet!

Alfric igazából akkor járt volna a legjobban, ha becsületesen játszik, és hazaküldi őt, ahogy kérte. Hogy mégsem ezt tette, az azt bizonyítja, hogy képtelen lett volna rá.

Valami felnevetett a ködben, mély és förtelmes hangon. Holger felriadt. Ugi a fülére szorította a kezeit. A fejük fölött bőrszárnyak suhogását hallották, de mindössze a csöpögő szürkeséget látták.

– Úgy tűnik, az a valami pont előttünk van – dörmögte Holger. – Ha kikerülnénk…

– Nem! – Alianora ajka megremegett, de hangja határozottan csengett. – Ez csak egy trükk, hogy letérítsenek bennünket az ösvényről. Ha egyszer eltévedünk ebben a ködben, akkor valóban semmi reményünk nem marad.

– Oké – adott neki igazat Holger rekedten. – Én megyek elől.

Idegtépő lovaglás várt rájuk. Árnyak csúsztak-másztak körülöttük, hogy épp csak a szemük sarkából látták őket. A levegő tele volt gonosz neszekkel, sziszegéssel, huhogással és nevetéssel. Egyszer egy szörnyű arc tűnt fel Holger előtt. Csak függött a pára közepén, és rémületesen fintorgott. A férfi makacsul folytatta az útját, mire az arc visszavonult. Ugi összeszorított szemmel kántált.

– Jó törpe voltam. Jó törpe voltam. Jó törpe voltam.

Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre felszállt a kőd. A homály földjének határán álltak. Papillon és az egyszarvú érezte meg először a napfény illatát. Vágtában törtek ki és lelkesen nyerítettek a fényben.

Már esteledett. Máshol bukkantak ki Tündérországból, mint ahol beléptek. Sziklák és tűlevelű fák vetettek hosszú árnyat a tövises bokrokkal borított, durva hegyoldalakra. Hideg szél fújt Holger körül, és egy vízesés morajlott nem messze. A Tündérországban töltött napok – mennyi is? – után a valódi világ látványa szívbe markolónak hatott.

– A farizeusok üldözhetnek sötétedés után – jelentette ki Alianora. – De a varázserejük gyengébb itt kint, ezért több az esélyünk.

A lány hangja tompa volt a kimerültségtől. Holger kezdte érezni, milyen fáradt ő is.

Előre ösztökélték paripáikat, hogy még napnyugta előtt a lehető legmesszebbre kerüljenek a határtól. Aztán tábort ütöttek egy fenyővel benőtt hegyoldalban. Holger a kardjával lenyesett két facsemetét és keresztet eszkábált belőlük. A földbe szúrta a tábortűz mellé, melyet egész éjjel táplálni akartak. Ugi óvintézkedése valamivel pogányabb volt: kövekből és vastárgyakból egy kört rakott ki varázsigéket mormolva.

– Most már azt hiszem, valahogy átvészeljük a legsötétebb órákat – jegyezte meg Alianora, és Holgerre mosolygott. – Még nem is mondtam, milyen bátran küzdött ott a kastélynál. Huh, igazán nagyszerű látvány volt.

– Hm… izé… köszönöm.

Holger a lábát bámulta, mellyel zavartan turkálta a földet. Nem igazán bánta, hogy egy csinos lány felnéz rá, de… nem is tudta, mi baja. Hogy zavarát leplezze, leült és az Alfrictól szerzett tőrt kezdte vizsgálgatni. A csontmarkolathoz egy aránytalanul nagy kosármarkolat és egy vékony penge kapcsolódott, amelyről úgy gondolta, hogy magnéziumból lehet. Ez a fém túl lágy volt ahhoz, hogy jó fegyver lehessen, nem is beszélve a gyúlékonyságáról. De mivel Alfric láthatóan nagyra tartotta a tőrt, Holger úgy döntött, hogy megtartja. Beletúrt a nyeregtáskájába, és néhány jelentéktelen felszerelési tárgy – mint például egy korsó olaj – mellett talált egy felesleges tőrt is. Ugi viselheti tok nélkül is. Holger a megüresedett hüvelybe dugta a magnéziumpengét, és az övére akasztotta az acélkése mellé. Alianora addigra elkészítette a vacsorát a megmaradt készleteikből.

Éjszaka szállt rájuk. Holger, akire a harmadik őrködés jutott, az erdő fenyőtűvel borított, puha talaján feküdt. A tűz forrón és vörösen lobogott. Lassacskán megnyugodtak idegei. No persze tudta, hogy képtelen lenne elaludni. Ilyen körülmények között nem. Túl rossz a helyzetük. Bár nagy szüksége lenne alvásra…

Megrándulva ébredt fel. Alianora keltegette. A táncoló fényben hatalmasnak látta a lány szemeit, s a hangja is csupán rekedt suttogás volt.

– Hallgassa csak! Valami van odakint.

Holger fölkelt, kezébe vette kardját, és belebámult a sötétbe. Igen, már ő is hallotta a sok-sok láb topogását, és megpillantotta a felvillanó ferde vágású szemeket.

Farkasüvöltést hallott egészen közelről. Előreugrott és lecsapott a kardjával. Metsző, undok nevetés felelt rá.

– In nomine Patris – kiáltotta, de a hangok újra kigúnyolták. Ezek a lények vagy immúnisak voltak a szent nevekre, vagy nem voltak elég közel ahhoz, hogy kárt tegyen bennük. Valószínűleg az előbbi az igaz. Ahogy Holger szeme hozzászokott a sötétséghez, meglátta az árnyakat is. A varázskör mentén járkáltak körbe-körbe. Óriásiak voltak.

Ugi a tűz mellett lapult, és vacogott a foga rémületében. Alianora felsikoltott, és megragadta Holger szabad kezét. A férfi érezte, mennyire remeg a lány.

– Nyugodjon meg! – mondta neki kedvesen.

– De ezeket utánunk küldték – zihálta a lány. – Holger, mindenütt éjjeli csavargók vesznek körül! Eddig még sohasem támadtak meg. Nem bírom nézni.

A férfi vállába temette arcát. Ujjai egyre szorosabban markolták a lovag karját.

– Ez nekem is új – jegyezte meg Holger. Különösnek találta, mennyire nincs megrémülve. Persze a lények szörnyű látványt nyújtottak, de hát nem kell őket nézni. Különösen nem, ha ott van helyettük Alianora. Hál' istennek, hogy ilyen flegmatikus a természete! – Nem jöhetnek közelebb, kedves – szólalt meg hangosan. – Ha képesek lennének rá, már megtették volna. Így hát nem képesek.

– De… de…

– Láttam már megáradt folyókat, amelyek egy egész völgyet eláraszthattak volna. Senki sem aggódott. Tudták, hogy a gát ki fog tartani.

Magában persze eltöprengett rajta, vajon mitől olyan biztonságos a táboruk. De valamiképpen – egy újabb eltemetett emlék – érezte, hogy a védelmük elég erős.

– Nyugodjon meg, minden rendben lesz. Nem tehetnek többet, minthogy ébren tartanak bennünket ezzel a pokoli lármával.

Mivel a lány még mindig reszketett, Holger megcsókolta. Alianora bizonytalan, tapasztalatlan félszegséggel viszonozta. A férfi kivigyorgott Középfölde küldötteire. Remélte, hogy valami újat tanulnak, miközben ott ülnek és őket bámulják.

 

10.

 

Az ellenség hajnaltájban távozott. Ugi azt állította, hogy jóval napfelkelte előtt vissza kell jutniuk a búvóhelyükre. Holger kíváncsi lett volna, vajon mit nem bírnak napfényben. Az aktinikus sugárzást? Ha így van, azt kívánta, bárcsak lenne egy ultraibolya lámpája.

Hé, várjunk csak! Ez megmagyarázta Alfric magnézium tőrét. Ezek szerint csupán alkalmanként használták szúrófegyverként. Ha nagyon megszorongatták esetleges középföldi ellenfelei, a gróf meggyújthatta a fémet. A markolat leárnyékolta a kezét az intenzív ultraibolya-sugárzás elől, a másik kezével pedig kétségtelenül az arca elé emelte a köpönyegét. Ellenfelei egész biztosan elmenekültek. Nos, az efféle ismeret jól jön egy kalandornak is.

Holger, Ugi és Alianora nyugtalanul átaludták a reggelig fennmaradt két-három órát. Amikor a dán felébredt, meztelenül találta magát. Tündérruhái eltűntek. Ez elég kicsinyes húzás volt Alfrictól, gondolta dühösen. Szerencsére Alianora még aludt; nem mintha attól félt volna, hogy a lány zavarba jön. Inkább attól, hogy ő maga pirulna el. Belebújt régi utazóruhájába, beleértve a páncélinget és sisakot is.

Jobban felfrissültek, mint ahogy várták, és felkészültek a továbbindulásra. Alianora még mindig az egyszarvú hátán ült; Holgert érdekelte volna, vajon hogyan képes hatni erre a félénk jószágra, de nem kérdezte meg.

– Most merre menjünk? – érdeklődött inkább.

– Nem tudom pontosan – felelte a lány –, de az biztos, hogy legjobb lesz valami emberi települést keresni. Világos, hogy Tündérország a nyomodban van, Holger – váltott át a lány tegezésre és rajongva mosolygott a férfira –, de a lelketlenek nem mehetnek templom közelébe, így ott legalább egy kis haladékot nyerünk. Aztán keresnünk kell valami erős védelmező mágiát, persze fehér mágiát.

– Hol?

– Ismerek egy varázslót Tarnbergben, jó szíve van és elég ügyes. Azt hiszem, arrafelé kellene mennünk.

– Rendben. De mi van, ha az a helyi sámán nem képes szembeszállni ezekkel a szörnyszülöttekkel? – Holger zavarodottságot látott a lány csodáló pillantása mögött, így gyorsan magyarázkodni kezdett. – Úgy értem, feltételezhető, hogy egy vidéki, gyakorló varázsló nem rendelkezik olyan képességekkel és eszközökkel, mint Alfric és Morgan le Fay.

– Akkor valószínűleg a Birodalomba kell menned. Messze nyugaton találhatod, nehéz és veszélyes út vezet oda, de biztosan örömmel üdvözölnének egy erős lovagot. – A lány elhomályosuló szemmel felsóhajtott. – És Károly óta nem élt olyan lovag, mint te.

– Ki az a Károly? – kérdezte Holger. – Hallottam már ezt a nevet.

– Hát a Szent Birodalom alapítója! A király, aki erőssé tette a kereszténységet, és visszaszorította a szaracénokat Spanyolországba. Károly, a Nagy Carolus Magnus. Biztosan hallottál már róla.

– Hmm… talán igen – Holger kutatott az agyában. Nehéz volt megmondani, tudásának melyik része származott az iskolából és melyik azokból a megmagyarázhatatlan emlékekből, melyek mintha egyre gyakrabban bukkantak volna elő agyából. – Nagy Károlyra gondolsz?

– Sokan így hívják. Látom, hírneve eljutott még a te Észak-Carolinádba is. Azt mondják, nagyon sok bátor lovag állt a szolgálatában, bár én csak Rolandról hallottam történeteket, aki Roncesvallesnél esett el.

Holger gondolatai vadul kergetőztek agyában. Valóban a múltban lenne? Nem, lehetetlen! Mégis: Nagy Károly történelmi személy volt.

Á, megvan! A Karoling-ciklus, a Chansons de Geste, a késő középkori románcok és népballadák. Igen, ez beleillik a képbe. Tündérföld és szaracénok, hattyúlányok és egyszarvúak, boszorkányság és Tündérhegy, Roland és Olivér – ördög és pokol! Csak nem került véletlenül egy… egy könyvbe?

Nem, ennek így nincs értelme. Sokkal ésszerűbb kitartani amellett a feltételezés mellett, hogy ez egy másik világegyetem, egy teljes tér-idő kontinuum a maga saját természeti törvényeivel. Ha adva van elég nagy számú univerzum, egyiküknek illeszkednie kell bármilyen tetszőleges mintára, akár egy ilyen pre-reneszánsz európai legendára is.

Bár a dolgok nem lehetnek ilyen egyszerűek. Betörése egy tetszőleges kozmoszba nem történhetett minden ok nélkül; tapasztalatainak nagy része túlságosan is megfelelt valami ilyesmi elfogadásának. Így tehát: otthoni világa és e között létezik valami kapcsolat. Nemcsak a csillagászat és földrajz mutat hasonlóságokat, de még a történelmi részletek is. Ennek a világnak a Károlya nem lehet azonos a földi Nagy Károllyal, de valamiképpen hasonló szerepet töltöttek be. Az otthoni misztikusok, álmodozók, költők és írók valamilyen öntudatlan módon összhangban álltak a két világegyetemet összekötő erőkkel; a történetek, melyeket fokozatosan kifejlesztettek, sokkal valósabbak, mint gondolták volna.

Kétségtelenül több mint két rendszer tartozik ide. Talán mindegyik. A megszámlálhatatlan csillagrendszer talán mind egyetlen transzcendentális létező egy-egy felülete. Holger nem vitte tovább ezt a gondolatot. Sokkal sürgetőbb kérdései is akadtak. Vajon mi mást ismer még ebből a világból?

Nos, Ugi úgy beszélt Morganról, mint Arthur király nővéréről. Arthur király! Holger azt kívánta, bárcsak figyelmesebben olvasta volna a régi meséket. Most már csak homályos, gyermekkori emlékei voltak róluk.

Ami a többit illeti, lássuk csak: Károly vitézei közé tartozott Roland, Olivér és Huon és… Tyűha! Honnan emlékszik ő Huonra? Egy sötét, idegen arc tűnt fel emlékei között, szardonikus humor sugárzott róla, mely oly gyakran idegesítette a többieket: Huon de Bordeaux. Aki végül elment, és valami király vagy gróf vagy hasonló lett Tündérföldön. De honnan tudom én ezt?

Ugi morgása szakította meg gondolatmenetét. A félig megragadott emlékek visszasiettek rejtekükbe.

– Nem lesz valami kellemes utazás, ha minden éjjel ezeket a hosszú lábú szörnyeket kell hallgatnunk a tűz fényén túl.

– Nem, nem hiszem, hogy folytatnák – vitatkozott Alianora. – Semmi hasznuk belőle, különösen most nem, amikor azzal vannak elfoglalva, hogy összegyűjtsék seregeiket a háborúra. – Összeráncolta a szemöldökét. – De valószínű, hogy valami mással próbálkoznak. Alfric nem az a fajta, aki lemond a zsákmányáról.

Ez nem volt igazán kellemes gondolat.

A lány irányításával magasabbra vándoroltak a hegyek közé északnyugatra tartva. Délidőre már magasan jártak. A vidék itt tele volt kőszirtekkel, sziklákkal, szívós fűvel és hébe-hóba egy satnya, göcsörtös fa látszott. A látóhatár minden irányban messzire nyúlt, Tündérföld egyre távolodó homályától egészen a magas hegyekig, melyeken még át kell kelniük. Leláttak a kanyonokba, melyekben jégkorszaki folyók zubogtak. Az ég sápadt színnel borult föléjük, rongyos felhőfoszlányok úsztak rajta. A levegő kristálytiszta és jéghideg volt. Egy partmeredély tövében kerestek menedéket, amikor megálltak ebédelni. Holger egy szelet kőkemény kenyeret és egy darab gumiszerű sajtot rágcsálva nem állta meg, hogy ne zúgolódjon.

– Dánia az egyetlen ország a világon, ahol tudják, hogyan kell egy tisztességes szendvicset elkészíteni? Szeretnék egy kis zabkenyeret vékonyra szelve, apró tengeri rákokat, tojást…

– Te szoktál főzni? – nézett rá Alianora tiszteletteljes csodálattal.

– Nem egészen, csak…

A lány szorosan odasimult hozzá. A férfi kissé zavarónak találta ezt, hiszen abban a tudatban… vagy illúzióban… nőtt fel, hogy a férfinak kell kezdeményeznie.

– Használd ki az alkalmat! – mormolta Alianora. – Mindent megteszek, amit kívánsz, és boldogok leszünk, csak mi ketten.

– Hm – szólalt meg Ugi. – Azt hiszem, megyek szétnézek, hogy milyen idő van.

– Hé, gyere vissza! – kiáltotta Holger, de a törpe már eltűnt a meredély mögött.

– Nagyszerű emberke – jegyezte meg Alianora, és Holger nyaka köré fonta karjait. – Tudja, mikor van egy lánynak szüksége „magányra”.

– No várj egy percet! Nézd, izé, te szörnyen kedves vagy, és én nagyon kedvellek. De… Úgy értem… Ó, a pokolba! Felejtsd el! – Holger magához ölelte a lányt.

Ugi majdnem az ölükben landolt.

– Egy sárkány! – rikoltotta. – Egy sárkány repül odafent!

– Tyűha! – Holger felugrott és félretolta Alianorát. – Micsoda? Hol?

– Egy tűzokádó sárkány! Ó jaj, Alfric küldte, és most végünk! – Ugi a férfi térdébe kapaszkodott. – Ments meg minket, lovag úr! A te dolgod a sárkányölés, vagy nem?

Papillon felhorkant és megremegett. Az egyszarvú már rég elinalt. Alianora fütyülve rohant utána. Az állat csak annyi időre állt meg, hogy felvegye a lányt, aztán eltűnt szem elől. Holger megragadta Ugit, nyeregbe pattant és utánuk vágtatott. Ahogy felért a meredély tetejére, megpillantotta a szörnyet. Dél felől közeledett. Még fél mérföldnyire volt, de már hallatszottak mennydörgésszerű szárny csapásai. Ötven láb hosszú, gondolta a férfi pánikba esve. Ötven lábnyi, pikkellyel borított izom; kígyófej, amely két harapásra lenyelheti őt; denevérszárnyak és fémkarmok. Nem kellett megsarkantyúznia Papillont. A ló szinte félőrült volt a rémülettől, és majdnem olyan gyorsan rohant, mint az egyszarvú. Patkói alól szikrák pattantak ki. Ám a paták zaja a sziklán elveszett a sárkány szárnyának közeledő morajában.

– Jujuj! – visított Ugi. – Meg fog sütni minket!

A szörny lefelé siklott, és rémálomba illő gyorsasággal utolérte őket. Holger újra hátrapillantott, lángot meg füstöt látott előgomolyogni az agyarakkal szegélyezett szájból. Egy őrült pillanatig a lény anyagcseréjén tűnődött, és azon, hogy a természeti törvények miféle módosításai teszik lehetővé, hogy ez az esetlen test repüljön. Kén-dioxid szaga csapta meg az orrát.

– Odanézz! – Alianora kiáltása visszhangzott végig a lejtőn. A férfi arra pillantott, amerre a lány mutatott, és egy szűk barlangszájat pillantott meg egy közeli sziklában. – Oda nem tud követni minket!

– Nem! – ordított vissza Holger. – Ne menj oda! Az biztos halált jelentene!

A lány rémült pillantást vetett rá, de engedelmesen tovább ösztökélte az egyszarvút a barlang bejárattól. Holger megérezte a hátán az első hőhullámot. A fenébe is, ha bementek volna abba a lyukba, a sárkány hat lehelettel megfullaszthatta volna őket.

– Vizet kell találnunk! – kiáltotta.

Felfelé menekültek a sziklás vidéken, miközben a szárnycsapások zaja és a lángok moraja egyre hangosabban hallatszott. Holger előhúzta a kardját. De hát mi esélye van? A sárkány a páncélingében fogja megsütni.

Nos, gondolta, legalább esélyt nyernék, hogy Alianora elmeneküljön.

Nem állt meg eltűnődni azon, vajon honnan jutott eszébe, hogy vizet kell találniuk. Csupán a menekülésre maradt idő, át a hegyeken, végig egy szakadék szélén, le egy szurdokba. Papillon felnyerített, ahogy a tűz megcsapta.

Aztán áttörtek egy sűrű bozótfalon, s egy folyót láttak maguk előtt valamivel lejjebb. Zöld volt, gyors folyású és harminc láb széles. Az egyszarvú azonnal belevetette magát. Vízpermet borította el csavart szarvát. Papillon követte. A közepén álltak meg. A folyó jéghideg vize tőrként hasogatta lábukat.

A sárkány a parton landolt. Felpúposította hátát, és úgy fújtatott, mint egy dühös mozdony. Fél a víztől, ébredt rá Holger. Hát ez az, amit ösztönösen tudott.

– Fel fog repülni és a levegőbe ragad – zihálta Alianora.

– Akkor szálljatok le! – Holger leugrott a nyeregből a kavicsos folyómederbe. Az áramlat a mellkasa körül örvénylett. Ugi és Alianora paripáik farkába kapaszkodtak. – Ha támad, bukjatok a víz alá! – utasította őket.

De egy ember sem maradhat lent elég sokáig. Végük van.

Nemsokára tálalhatók lesznek.

A sárkány esetlenül csapkodva a magasba emelkedett. Árnyéka eltakarta előlük a napot. Lassan leereszkedett. Lángok csaptak ki a szájából.

Lángok! Holger visszadugta kardját a hüvelyébe, lecsatolta a sisakját és telemerítette vízzel. A sárkány lecsapott. A férfi felemelte egyik karját, hogy védje a szemeit, míg a másikkal vakon a sárkány felé zúdította a vizet.

Gőz csapott fel körülötte. A sárkány úgy ordított, hogy csaknem megrepesztette a dobhártyáját. A hatalmas tömeg megingott a levegőben, hosszú nyaka ide-oda csapkodott, farka a párafelhőt csapdosta. Holger káromkodva újabb sisakra való vizet zúdított a szörnyeteg szájába.

A sárkány döbbenten felüvöltött. Lassan és fájdalmasan felemelkedett, és visszafordult dél felé. Még sokáig hallották a bömbölését.

Holger csak most fújta ki a tüdejébe szorult levegőt. Mozdulatlanul állt, kimerülten, míg a szörnyeteg eltűnt szem elől. Végül megengedte a többieknek, hogy kimenjenek a partra.

– Holger, Holger! – Alianora a karjába csimpaszkodva sírt és nevetett egyszerre. – Hogy csináltad? Hogyan győzted le, lovagok legjobbika, drágám, szerelmem?

– Nos hát… – Holger érezte, hogy húzódik az arca. Jó néhány égési sérülést szerzett. – Egy kis termodinamika, ennyi az egész.

– Hát az miféle varázslat lehet? – kérdezte a lány tiszteletteljes hangon.

– Nem varázslat. Nézd, ha egy lény tüzet lehel, akkor odabenn, a belsejében még nagyobb forróságnak kell lennie, így hát lezúdítottam egy fél gallon vizet a torkán. Ezáltal kisebb fajta kazánrobbanást idéztem elő. – Holger óvatosan legyintett fájó kezével. – Semmi az egész.

 

11.

 

Néhány mérfölddel arrébb egy sziklafalakkal takart völgybe értek. Olyan nyugodt és napfényes volt, mint bármelyik alföld. Bükk-és nyárfák susogtak a fejük fölött, a hosszú fű közt kankalin virult, patak csörgedezett és egy csapat seregély röppent fel. A hely ideálisnak tűnt a pihenésre, különösen mivel ők és lovaik egyaránt szörnyen kimerültek.

Miután megalkották a védőkört, Alianora ásított egyet – még ezt is olyan bájosan csinálta! – és összegömbölyödve lefeküdt aludni. Ugi leült a kereszt mellé, és egy fadarabot farigcsált új késével. Holger nyugtalan volt.

– Azt hiszem, körülnézek – mondta. – Kiabálj, ha valami baj lenne.

– Biztonságos egyedül mászkálni? – kérdezte a törpe, de aztán válaszolt is magának. – Igen, persze hogy az. Mi árthat egy sárkányölőnek?

Holger elpirult. Ő volt a nap hőse, de nagyon is jól tudta, hogy ez mennyire a véletlenek sorozatának köszönhető.

– Nem megyek messzire.

Meggyújtotta a pipáját, és elsétált a táborból. A táj nagyon békésnek tűnt: mező, virágok, fák, víz, a legelésző egyszarvú és Papillon, egy rigó tiszta hangja. Holger sajgó égési sebeitől eltekintve nagyon jól érezte magát, akár le is ülhetett volna, hogy Alianorán töprengjen. De nem! Gyorsan elterelte gondolatait. Fontosabb dolgokat kell átgondolnia.

Rendben, fogadjuk el, hogy központi figura, vagy legalábbis fontos ebben a Karoling világban. Mindaz, ami eddig történt vele, több mint véletlennek kellett lennie, hogy a természetfölöttien erős és intelligens Papillon éppen ott várakozott, ahol ő feltűnt, ruhákkal és páncélzattal együtt, melyek pontosan illettek az ő túlméretezett alakjára. Aztán ott van az a riadalom, melyet Tündérföldön okozott, és az a különös tény, hogy nemtörődömsége ellenére nem voltak képesek elbánni vele. Nos, Nagy Károly mindkét világban létezett. Lehet, hogy ő maga is valamiképpen megkettőződött. De akkor ki ő? És hol van? És miért?

Kószálás közben lassan elveszítette szem elől a tábort, miközben megpróbálta valamiféle rendszerbe illeszteni mindazt, amit eddig megtudott. Ez a Káosz és Rend dolog például sokkal többnek bizonyult, mint puszta vallási dogmák különbségének. Ez itt a gyakorlati létezést érintette. Erről a termodinamika második törvénye jutott eszébe, a fizikai világ hajlamossága a zűrzavarra és az entrópia növelésére. Talán ez a hajlam itt egy jóval… animisztikusabb… kifejezési módot talált rá. Vagy váljunk csak! Nem ugyanígy van ez a saját világában is? Mi ellen harcolt, amikor a nácik ellen küzdött, ha nem az ősi borzalom ellen, amelyről a civilizált emberiség már azt hitte, hogy elpusztult?

Ebben a világegyetemben Középfölde vad népe talán épp a megfelelő, gondosan megalkotott rend ellen tör, hogy visszaállítson valami korábbi állapotot, amelyben bármi megtörténhet. A tisztességes emberek ugyanakkor mindig is erősíteni és terjeszteni akarják a rendet, a biztonság és a megjósolhatóság érdekében. Ezért van az, hogy a kereszténység, a zsidó vallás és még a mohamedanizmus is helyteleníti a boszorkányságot, amely inkább a Káosz, mint a fizikai természet szövetségese. Bár el kell ismerni, hogy a tudománynak is meg vannak a maga ferde hajtásai, és a mágiának is a maga törvényei. Bizonyos fajta szertartásra akkor is szükség van, ha valaki repülőgépet épít, és akkor is, ha repülőszőnyeget. Gerd említett valamit a természetfölötti személytelen jellegéről. Igen, akkor ezért próbálhatta meg Roland eltörni Durindalt utolsó órájában Roncesvallesnél: hogy a bűvös kard ne kerülhessen pogány kezekbe…

A szimmetria sokat sejtetett. Holger világában a fizikai erők erősek és jól érthetőek voltak, a mentális-mágikus erők pedig gyengék és kezelhetetlenek. Ebben a világegyetemben épp ellenkezőképpen működtek. Mindkét világban létezett valamilyen homályos módon a Rend és a Káosz végeérhetetlen küzdelme, s mindkettőben egyszerre érte el a tetőpontját. Az az erő, amely hasonlóvá tette a két világot, Holger úgy gondolta, meg kell törnie és el kell ismernie, hogy csak Isten lehetett. Pedig nem hajlott a teológiai gondolkodásra. Mindig is ahhoz ragaszkodott, amit közvetlenül megvizsgált, valamint a gyakorlati kérdésekhez. Mint például annak az oka, hogy miért van itt.

De erre továbbra sem sikerült rájönnie. Emlékezett a másik világban leélt életére a gyermekkortól kezdve addig a bizonyos pillanatig, amíg el nem került a Kronborg melletti tengerpartról. Valahogyan rendelkezni kellett egy másik élettel is, de nem tudta, hol és mikor. Azokat az emlékeket mintha ellopták volna. Nem, inkább, mintha visszaszorították volna a tudatalattijába; csak különleges ingerekre bukkantak elő.

Egy gondolat futott át az agyán. Cortana. Hol hallotta ezt a nevet? Ó, igen, a nikkel említette. A Cortana egy kard. Mágia itatja át, de most az emberek szeme elől mélyen elrejtve hever. Valamikor a kezemben tartottam a Cortanát, amikor parázs fénylett a megsebzett mezőn.

Megkerült egy facsoportot. Mögötte Morgan le Fay várt rá.

Holger először moccanni sem bírt. A szíve őrülten vert, különös sötétség ereszkedett rá, de ez a sötétség gyönyörű volt. A nő előrelépett, alakját megvilágította a zöld levelek között átszűrődő aranyszínű fény. Ruhája hófehér volt, ajka korallvörös, haja úgy csillogott, mint egy mély, csillagfényes tó. A férfi először csupán a színeit látta, melyek teljesen elárasztották.

– Üdvözöllek, Holger. Milyen régen is találkoztunk!

A férfi küzdött, hogy megőrizze higgadtságát, de kudarcot vallott. Morgan megfogta a férfi kezeit. A nő magas volt, és mosolya megbizsergette a férfi szívét.

– És milyen magányos voltam nélküled! – duruzsolta tovább a nő.

– Nélkülem? – Holger hangja idétlen nyikkanásra sikeredett.

– Igen, ki más nélkül? Hát ezt is elfelejtetted? – A nő szavai szinte cirógattak. – Valóban éjszaka ereszkedett rád. Sokáig voltál távol, Holger.

– D-d-d-de…

Morgan felnevetett, de nem úgy, mint a hétköznapi emberek, nevetéséből valami különös felhang csendült ki.

– Ó, te szegény! Kevés férfi tudott volna úgy kiállni egy tűzokádó sárkány ellen, mint ahogy te tetted. Hadd nézzem azokat a sebeket! – Ujjai megérintették a hólyagokat. Holger érezte, hogy azok a fájdalommal együtt eltűnnek. – Úgy. Ugye, most már sokkal jobb?

Az igazat megvallva nem volt jobb. Holgerről ömlött a veríték, és a köpönyeg is mintha túl szoros lett volna a nyaka körül. Kezdett annyira magához térni, hogy meglássa a részleteket is, de azok éppen nem arra szolgáltak, hogy megnyugtassanak egy férfit; sápadt, tökéletes vonások, macskaszerűen kecses mozdulatok, és egy test több hajlattal, mint egy hullámvasút.

– Néhány elég faragatlan szokást vettél fel abban a másik világban. – Morgan kivette a pipát a férfi zsibbadt ajkai közül, kirázta és az övén lógó tasakba tette. Keze visszafelé végigsimította a férfi oldalát, majd megpihent a felsőkarján. – Rosszcsont kisfiú!

Ettől Holgernek valamelyest visszatért az öntudata. Felnőtt nőknek nem kellene ilyen gyerekesen viselkedniük. Pláne nem szabadna így bánni egy pipával!

– Nézd! – köszörülte meg a torkát Holger. – Te Alfrickal voltál, márpedig ő mindent elkövet, hogy megöljön engem. Mit akarsz akkor tőlem?

– Mit akarhat bármelyik asszony, aki már régóta vágyódik egy férfi után? – A nő közelebb húzódott. Holger hátrált, míg egy fa meg nem állította.

– Valójában – folytatta Morgan – nem tudtam, ki vagy te, és öntudatlanul segítettem Alfricnak. Amint tudomást szereztem fortélyáról, siettem, hogy megtaláljalak.

A férfi megtörölte verejtékező homlokát.

– Hazugság! – csattant fel élesen.

– Nos, mi, a gyengébb nem tagjai igazán folyamodhatunk néha egy kis találékonysághoz, vagy nem, édesem? – A nő megveregette a férfi arcát. – Isten a tudója, milyen igaz, hogy érted jöttem! Vissza akarlak kapni!

– Hogy megnyerj a Káosznak! – tört ki Holger.

– És miért ne? Mi van abban az unalmas Rendben, ami arra késztet, hogy védelmezd? Nézd, én becsületes vagyok veled; most légy te is becsületes magaddal! Holger, édes kicsi medvém, miért védelmeznél faragatlan parasztokat és potrohos polgárokat, amikor tiéd lehetne a Káosz minden öröme és hatalma… a mennydörgés és a lángoló csillagok. Mikor akartál te nyugodt és beszűkült életet, mely saját önelégültségébe zárkózik, savanyú szürke ég borul rá és füsttől meg trágyától bűzlik… Te, aki seregeket vezettél a harcmezőn! Napokkal dobálózhatnál és világokat formálhatnál át, ha akarnád!

Morgan feje már a férfi mellkasán pihent és karjai a dereka köré fonódtak.

– N-n-nem! – dadogta Holger. – Nem bízom…

– Ah, istenem! Ez lenne az a férfi, aki oly sokáig élt velem Avalonban? Hát elfelejtetted, hány évszázadnyi fiatalságot kaptál tőlem? És hatalmat, szerelmet! – Újra felnézett a férfira nagy, sötét szemével. Holger azt mondta magának, milyen giccses ez a viselkedés, de saját állítását sem hitte el. – Ha nem tartasz velünk, legalább ne harcolj ellenünk! Térj vissza Avalonba, Holger! Gyere vissza velem a szép Avalonba!

Valahol zavart elméje mélyén Holger tudta, hogy bizonyos mértékig a nő őszinte. Azt akarja, hogy ne álljon az útjukba az eljövendő csatában, de ugyanakkor őt is akarja – jelenleg. És miért is ne? – ingadoztak a gondolatai. Mivel tartozik ö bármelyik szemben álló félnek is ebben a világban, mely nem az övé? Amikor Morgan le Fay a karjaiban tartja…

– Milyen hosszú évek teltek el – suttogta a nő –, és amikor találkozunk, még csak meg sem csókolsz.

– Ezen – krákogta a férfi – k-k-könnyen segíthetünk.

Olyan volt az egész, mintha egy gyengéd ciklon ragadta volna el. Semmi másra nem tudott koncentrálni. Nem mintha akart volna.

– Ah-h-h – sóhajtott végül Morgan még mindig csukott szemmel –, én uram, csókolj meg újra! Csókolj örökké!

Holger magához szorította. A szeme sarkából valami fehéret pillantott meg, s amikor felemelte fejét, Alianorát látta az egyszarvú hátán. Épp egy közeli csalitost került meg.

– Holger! – szólongatta. – Drága Holger, merre vagy… Ó… !

Az egyszarvú felágaskodott, és a fűre vetette a lányt. Egy hangos horkantással az állat elmenekült. Alianora felugrott, majd a párt bámulta.

– Most nézd meg, mit csináltál! – kiáltotta teljesen logikátlanul. – Soha sem fog visszatérni!

Holger kibontakozott az ölelésből. Alianora könnyekben tört ki.

– Tűntesd el innen ezt a parasztlányt! – kiáltotta Morgan dühösen.

Alianora felkapta a fejét.

– Tűnj el te magad! – sikoltotta. – Te ronda boszorkány, hagyd őt békén!

A királynő kivillantotta hófehér fogait.

– Holger, ha ez a babkaró nem tűnik el innen ebben a minutumban…

– Babkaró! – kiáltotta Alianora. – Megállj, te túl tömött húsosfazék, kivájom a dülledt szemedet!

– A kislányok csak ne kiabáljanak! – vicsorogta Morgan. – Előbb nőjenek fel, hadd legyenek még jelentéktelenebbek, mint most.

Alianora ökölbe szorította a kezét, és büszkén előrelépett.

– Jobb egy kicsit fiatalnak lenni, mintha lóg az ember bőre az öregségtől.

– Neked aztán igazán csodálatos a bőröd – sziszegte Morgan. – Hogy sikerült elérned ezt a leégett hámló hatást?

– Nem a boltban, ahol te az arcszínedet vetted – vágott vissza Alianora.

Holger óvatosan félrelopózott, fogalma sem volt, hogyan ússza meg mindezt élve.

– Látom, hattyúlány vagy – jegyezte meg Morgan. – Raktál mostanában tojásokat?

– Nem. Én nem tudok olyan követelőzően kotkodácsolni, mint némely öreg tyúkok.

Morgan elvörösödött, és egy hirtelen mozdulattal felemelte a kezét.

– Lássuk, hogy tetszik, ha te magad változol tyúkká!

– Hé! – lépett előre Holger. Nem állt szándékában megütni Morgant, de egyik karja súrolta a királynőt, aki ettől a fűre zuhant. – Erről szó sem lehet!

A nő lassan talpra állt. Mintha minden szín eltűnt volna az arcából.

– Szóval így állunk – jegyezte meg vészjóslóan.

– Azt hiszem, igen – felelte Holger, és maga is eltűnődött, hogy komolyan gondolja-e.

– Hát akkor járd a saját utadat! De találkozunk még, barátom.

Morgan felnevetett – hangja ezúttal csúnyán hangzott –, majd hajladozni kezdett.

Hirtelen eltűnt. A levegő halk csattanással zárult össze ott, ahol előzőleg állt.

Alianora igaz szívéből zokogni kezdett. Egy fatörzsnek támaszkodott, és egyik karjába temette arcát. Amikor Holger odalépett, és átölelte a vállát, a lány lerázta a kezét.

– Menj el! – zokogta. – M-m-menj csak azzal a boszorkánnyal, ha annyira tetszik… – Hangja elcsuklott.

– Nem az én hibám volt – mentegetőzött Holger gyámoltalanul. – Nem én hívtam ide.

– Nem érdekel. Menj el!

Holger úgy döntött, hogy most már elég bajt okoztak neki a hisztérikus nőszemélyek. Megfordította a lányt, jól megrázta, és összeszorított foggal rákiáltott.

– Semmi közöm az egészhez. Hallod? Most pedig velem jössz, ahogy felnőtt emberhez illik, vagy vonszoljalak?

Alianora nyelt egyet, ránézett tágra nyílt, könnyes szemeivel, aztán lesütötte szempilláit. A férfi csak most fedette fel, milyen hosszú szempillái vannak.

– Veled megyek – felelte a lány szelíden.

Holger újra meggyújtotta a pipáját és végig füstölögte az utat visszafelé a táborhoz. Az ördögbe, az ördögbe és harmadszor is az ördögbe! Amikor Morgannal volt, már majdnem emlékezett arra a másik életére. De csak majdnem, és az emlék újra megszökött előle.

Nos, már úgyis késő. E naptól kezdve a királynő kétségtelenül a legesküdtebb ellensége lesz. Bár az igazat megvallva, valószínűleg jó, hogy megzavarták kettejüket. Nem lett volna képes tovább ellenállni a nő hízelgésének.

S az volt a legrosszabb az egészben, hogy igazából nem is akart. Ki is írta egyszer azt, hogy semmi sem olyan hiábavaló, mint egy kísértés emlékén rágódni, melynek ellenálltunk?

Túl késő. Most már végig kell csinálnia. Eszébe jutott valami, s a lelke mélyén tudta, miért menekült el az egyszarvú. Morgan le Fay lehetett az utolsó csepp – vagy az utolsó korty – a pohárban, szegény pára idegei már így is megsínylették az utazást. Erre a gondolatra kuncogni kezdett, majd megfogta Alianora kezét. Kéz a kézben sétáltak vissza a táborba.

 

12.

 

Aznap éjjel senki nem gyötörte őket, aminek Ugi szerint az volt az oka, hogy valami sokkal szörnyűbb dolgot készítenek elő. Holger hajlott arra, hogy megossza a törpe pesszimizmusát. Ráadásul most már csak egy lovuk volt hármójuk számára. Persze Alianora tölthetett valamennyi időt a levegőben is, de a hattyúk nem képesek sokáig lebegni a levegőben, túlságosan előreengedni pedig nem merték. Akármilyen óriásinak is vélték Papillon állóképességét, nem lehetett képes a megszokott sebességgel cipelni egy teljes páncélzatba öltözött, hatalmas termetű harcost, egy lányt, egy apró emberkét és még a felszerelésüket is.

Ezért aztán korán indultak, és Alianora hattyúalakban kikémlelte fentről, melyik számukra a legmegfelelőbb útvonal. Aztán visszatért, és Holger háta mögé ült, karját a férfi dereka köré fonva – ami valamelyest kárpótolta őt a kényelmetlenségekért –, és mutatta az utat. A lány úgy remélte, szürkületre elérik a hágót, másnapra pedig az emberlakta vidékek határát. Még sok mérföldnyi út állt előttük a vadonban, a hegylánc másik oldalán is, de Alianora látott néhány tisztást, elszigetelt tanyákat és kis falucskákat.

– Márpedig ahol több ember lakik, hacsak nem gonosztevők, ott lennie kell valamilyen szentélynek, ha más nem, egy temető, ahol a bennünket követő lények többsége nem árthat nekünk.

– De akkor – kérdezte Holger – hogyan gondolhat Középfölde egyáltalán az emberek földjének elfoglalására?

– Olyan lények segítségével, akik nem félnek a napfénytől vagy a papi furfangoktól. Állatok, mint az a sárkány volt; lélekkel bíró lények, mint például a gonosz törpék. Ezek a szövetségesek azonban túl kevesen vannak, és többnyire túl ostobák ahhoz, hogy különleges eseteken kívül felhasználják őket. Röviden, szerintem Középfölde azoktól az emberektől függ, akik a Káosz mellett harcolnak. Boszorkányok, varázslók, banditák, gyilkosok, észak és dél pogány vademberei. Ezek képesek megszentségteleníteni a szent helyeket, és megölni az ellenük harcolókat. Aztán az életben maradt emberek elmenekülnek, és senki sem marad, hogy megakadályozza a kék homály újabb mérföldekkel történő továbbterjedését. Minden ilyen lépés gyengíti a Rend birodalmát, nemcsak szám szerint, de szellemében is, mert a Káosz közeli jelenléte hatással van a jólelkű népekre is, duhajjá, törvényszegővé és gonosz dolgok elkövetőivé teszi őket. – Alianora gondterhelten megrázta a fejét. – Ahogy a gonosz előretör, az emberek, akik a jó pártján állnak, szörnyű eszközöket fognak használni félelmükben, és ezzel újabb értékes területet engednek át a gonosznak.

Holger a saját világára gondolt, ahol Coventiyt Cologne-on bosszulták meg, és bólintott. Hirtelen súlyosnak érezte a sisakját.

Részben azért, hogy megszabaduljon ettől az emléktől, újra a sürgetőbb dolgoknak szentelte a figyelmét. Üldözőinek hatalma egyáltalán nem korlátlan, hiszen akkor már rég megállíthatták volna. De mik a határai? Különös módon a lélektelennek tartott tündér faj számos fizikai hátránnyal rendelkezett és nagyrészt fortélyokra kellett hagyatkoznia. Gyorsaságukat és rugalmasságukat nem tekintve meg sem közelítettek egy átlagosan erős embert. (Persze meg kell vallani, hogy az óriások, a trollok és Középfölde más lényei sokkal nagyobb nyers erővel rendelkeztek, de Alianora szerint lassúak és esetlenek voltak.) Egyikük sem bírta a napfényt, ezért az emberek birodalmába vezetett kiruccanásaikat csak sötétedés után ejthették meg. Még ilyenkor is gondosan el kellett kerülniük a megszentelt helyeket. Varázsigéik biliárdgolyóként visszapattantak bárkiről, aki a kegyelem állapotában volt; szokásos mennyiségű jósággal és határozottsággal bármelyik ember megmenekülhetett. Igen, ők vagy az intrikáik megölhették a halandót; rászedhették, elvakíthatták, meggyötörhették; de egy bizonyos, végső értelemben nem győzhették le, hacsak ő maga nem akarta.

Emellett egy varázsige ereje a távolságtól is függött. Minél messzebb került Holger Tündérföldtől, annál nagyobb biztonságban volt annak lakóitól.

Nem mintha Alfric grófot el lehetett volna intézni egy legyintéssel. Éppen ellenkezőleg. Bár nem ő volt az ellenség feje – Morgan le Fay magasabb rangú volt nála, s még a királynő mögött is bizonyára álltak mások egészen addig a bizonyos Valakiig, akire Holger még gondolni sem akart. De Alfric nagyhatalmú volt, ravasz és ügyes – és még nem adta fel. Morgan szinte még el sem kezdte.

Ha legalább tudnám, mit akarnak tőlem!

A ló egész nap fölfelé kapaszkodott. Ahogy a nap lement, Holger végre meghúzta a gyeplőt a hegylánc legtetején. Az elszórt sziklák között ritka fű nőtt, egyébként a vidék sivár volt. Rideg szél fujt végig a hegyháton. Papillon kimerülten prüszkölt, feje lekonyult.

– Szegény pára! – Alianora megveregette az állat bársonyos orrát. – Keményen megdolgoztattunk, ugye? És éjszakára sem jut neked más, mint néhány szál száraz gaz.

A lány talált egy sziklát, amelynek egy horpadás volt a tetején, és addig töltötte a vizet türelmesen egy bőrtömlőből, amíg a ló eleget nem ivott. Holger maga csutakolta le a paripát. Már kezdte természetesnek tekinteni lovagi képességeit, de az mégis meglepte, mennyire megkedvelte Papillont. A szakadt és sáros holmikból valamiféle takarót rakott a ló hátára. Miután tábort vertek, és bekapták a vacsorát, az elcsigázott utazók lepihentek.

Alianora őrködött először, aztán Holger, végül Ugi. Miután Holger visszafeküdt a lány mellé, rájött, hogy képtelen újra elaludni. A lány feje valahogyan a vállára került, egyik karja pedig keresztben a lány mellkasára. A lélegzetét nem hallotta a széltől, de Holger érzékelte finom, ütemes mozgását, és túlságosan is érezte, milyen forró a lány teste, ahol hozzáér. Máshol átkozottul hideg volt, a fagy átszivárgott a takaróként használt köpönyegeken. Az alájuk terített pokróc sem enyhítette különösebben a föld keménységét.

De nem emiatt maradt ébren. Amikor a veszély megélesítette érzékeit, és ráadásul ez a forró, kócos teremtmény gyakorlatilag rajta fekszik… Megpróbálta azzal múlatni az időt, hogy felidézte Meriven emlékét, de ez csak tovább rontott a dolgon. Keserűen gondolt rá, hogy most akár Morgan le Fayjel is lehetne.

Hagyja egyedül Alianorát, amikor támad az ellenség? Nem! Csaknem öntudatlanul a lány felé nyúlt. Ez újabb hibának bizonyult. Még mielőtt rájött volna, mit csinál, keze besiklott a fehér tunika alá, és simogatni kezdte Alianora fiatalosan feszes mellét. A lány megmoccant, és motyogott valamit álmában. A férfi nem moccant, de arra sem volt ereje, hogy visszahúzza a kezét. Végül megremegve, bizsergő bőrrel kinyitotta a szemét.

A csillagok úgy ragyogtak, mint télen. A hold nem volt fenn az égen, de a Göncölszekér helyzetéből megállapította, hogy nincs már messze a napkelte. A Földön csaknem tökéletes volt a sötétség. Látta Ugi körvonalait a vöröslő tűz mellett púposodni, azonkívül csupán egy felgyűrődött sziklatömböt. Az a kőszirt ott…

Azt a kőszirtet eddig még nem is vette észre!

Holger egy pillanattal korábban ugrott talpra, minthogy a föld megremegett volna. Újabb rázkódás következett, majd még egy. Olyan hangja volt, mint egy óriási dobnak. A hegy úgy rázkódott, ahogyan egy ház szokott, ha egy súlyos ember megy fel a lépcsőn. Holger hallotta, ahogy kövek zúzódnak szét és gurulnak le a lejtőn. A kardja után kapott, ám az óriás már ott is volt.

Egy láb, akkora mint Holger maga, félrerugdosta a védőkört. A tűz fénye megvilágította a hatalmas lábujjakat. Alianora felsikoltott. Holger azonnal maga mögé rántotta a lányt. Papillon a férfi felé indult, nyerítése kihívásnak hangzott, nyakát és farkát felvetette, orrlyukai kitágultak. Ugi sietett csatlakozni Alianorához.

Az óriás leguggolt, és szőrös rúdszerű mutatóujjával megpiszkálta a tüzet. Ahogy a lángok fellobbantak, Holger látta, hogy a lény emberszabású, de a magasságához képest túlságosan zömök és rövid lábú. Nos, villant az agyába, még ha az arányok itt nem ugyanolyan törvények szerint működnek is, mint otthon, akkor is elég nagy keresztmetszetre van szüksége, hogy elbírja a súlyát. Az esetlen testet durva öltésekkel összevarrt bőrök borították, melyeknek szagát Holger csak egy pillanatra érezte, de azonnal hálát adott, amiért felőlük fujt a szél. Már amennyire a gubancos haj és a szakáll ellenére meg lehetett ítélni, az óriás vonásait a kóros megnagyobbodás jellemezte, a szemei fölött csonttaréj állt ki, orra és állkapcsa durván előreugrott, vastag szája és óriási, szörnyű fogai voltak.

– Szállj fel Papillonra, Ugi! – szólalt meg Holger. Most, hogy az első sokk elmúlt, már nem félt. Nem engedhette meg magának. – Feltartom, ameddig tudom. Alianora, te repülj fel!

– Veled maradok. – A lány hangja halk volt, de büszkén, fölvetett fejjel lépett a férfi mellé. i – Hogy történhetett ez meg? – morfondírozott Ugi. – Ő is a középföldi fajtához tartozik, a varázsigéknek meg kellett volna állítaniuk.

– Becserkészett minket – felelte Alianora ridegen. – Az effélék nagyon halkan tudnak lopakodni, ha akarnak. Kivárta azt a pillanatot, amikor olyan istentelen gondolatok merülnek fel valamelyikünkben, hogy a szent jelek érvényüket vesztik. – A lány vádló pillantást vetett a törpére. Holger nyomorultul érezte magát, mert tudta, hogy Ugi nem hibás semmiért. De…

– Beszéljetek úgy, hogy én is halljam!

Az óriás nem ordított fülsiketítőén hangosan, még a kiejtése sem mondható túl barbárnak. Ami miatt mégis nehézen érthető volt a beszéde, az a hangmagassága: annyira mély, hogy már-már a hallhatóság határát súrolta, és megremegtette az emberek csontját. Holger megnedvesítette ajkát, előrelépett és a legmélyebb hangján szólalt meg.

– Az Atya a Fiú és Szentlélek nevében felszólítalak, hogy távozz!

– Ha-ha-ha! – gúnyolódott az óriás. – Ezzel elkéstél, halandó, már megtörted a jó kört bűnös vágyaiddal, és még nem tanúsítottál bűnbánatot. – Előrenyújtotta a kezét. – Alfric mondta, hogy ezen az ösvényen finom zsákmányt találok. Add nekem a szüzet, és folytathatod az utadat!

Holger szeretett volna valami jól csengő kihívással felelni, amely még egy ilyen lényt is érzékenyen érint. Az egekre, vannak még a halálnál is rosszabb dolgok! Sajnos csupán olyasmi jutott eszébe, ami nem egy fiatal lány fülének való. Ezért inkább előredöfött. Kardja megvillant az óriási kézbütykök felett.

Az óriás visszarántotta a kezét, melyen füstölgött a seb, és pfujozva felkiáltott.

– Várj! Beszéljük meg!

A hangerőtől csaknem összerogyva Holger megtorpant.

Számára, aki ahhoz szokott, hogy ő itt a legnagyobb termetű férfi, a fölé magasodó arc nagyobbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. De szilárdan állt, és hallgatta, mit mond ez a kontrabasszus hang valamivel normálisabb hangerővel.

– Figyelj ide, halandó! Látom, nagy harcos vagy. És persze a vas érintése sebet ejt rajtam. Én azonban sokkal nagyobb vagyok, és össze tudnálak zúzni sziklákkal, még mielőtt két lélegzetet vennél. Miért ne küzdhetnénk meg valami könnyebb módon? Ha a bölcsességeddel győzöl, sértetlenül továbbmehetsz. Sőt adok neked egy sisakra való aranyat is. – Az oldalán lógó tarisznyára mutatott, amelyben több száz aranynak kellett lennie. – Ha veszítesz, lemondasz a lányról a javamra.

– Nem! – prüszkölte Holger dühösen.

– Várj! Várj, drágám! – Alianora váratlan erővel ragadta meg a férfi karját. – Kérdezd meg, találós kérdés-versenyt akar-e!

Holger zavartan megtette. Az óriás bólintott.

– Igen. Mert tudd meg, mi, a Nagy Nép otthon ülünk termeinkben a végtelen téli estéken évről-évre, évszázadról-évszázadra, és ilyen versenyekkel múlatjuk az időt. A találós kérdéseinkre vagyunk a legbüszkébbek. Nekem megérné, hogy tovább engedjelek, ha mondanál három újat, amelyre nem tudok válaszolni, hogy aztán elmondhassam a többieknek. – Szörnyű ábrázatát idegesen kelet felé fordította. – De siess!

Alianora arca felderült.

– Erre számítottam, Holger. Fogadd el az alkut! Talán túljárhatunk az eszén.

Úgy tűnt, az óriás nem figyel oda. Hát persze, jött rá Holger. Egy ekkora lény nem hallhatja valami jól az emberi hangokat. A lehető legmagasabb hangján válaszolt.

– De nem jut eszembe semmi.

– Dehogynem! – A lány önbizalma kissé megingott. A földre bámult, és egyik lábával szórakozottan rugdosott egy göröngyöt. – Ha valóban nem, nos, akkor adj oda neki! Csak meg akar enni. Te túl sokat érsz az egész világ számára, Holger, ahhoz, hogy az életedet kockáztasd értem.

Holger vadul kutatott az emlékei között. Milyen fejtörőket is ismer? „Négy oszlop közében négyujjú kéz, kettő vezeti, egy kíséri, mi az? Tehén” – Sámson tette fel a filiszteusoknak. Meg még néhány ehhez hasonlót. De az évszázadok alatt az óriás biztosan hallotta őket. És ő, Holger, nem elég okos ahhoz, hogy néhány pillanat alatt kitaláljon egy új fejtörőt.

– Inkább harcolok valakiért, akit úgy ismerek, ahogy téged, mint… – kezdte.

A zömök szörnyeteg nyersen félbeszakította.

– Mondtam, hogy siess!

Holgernek hirtelen eszébe jutott valami.

– Nem bírja a napot? – kérdezte Alianorát vékony hangon.

– Nem – felelte a lány. – A napsugarak kővé változtatják a húsát.

– Hohó! – rikoltott közbe Ugi. – Ha elég jól forog az agyad, és itt éri a hajnal, akkor a mienk lehet az a zsák arany!

– Ebben nem vagyok olyan biztos – vitatkozott Alianora. – Azt hallottam, hogy az ilyen fortéllyal szerzett kincs meg van átkozva, és az az ember, aki elnyeri, hamarosan meghal. De egy órán belül el kell menekülnie a hajnal elől. Nem tudnád feltartani egy órán át, te, aki legyőztél egy sárkányt?

– Hát… azt hiszem… – Holger a kolosszus felé lépett, aki már kezdett morogni dühös türelmetlenségében.

– Kiállók veled! – kiáltotta.

– De csak erre az éjszakára – felelte az óriás gonosz vigyorral. – Egy másik éjszakán talán három újabb fejtörőt követelek tőled, aztán a következő éjjel még hármat… Most kötözd meg a lányt, hogy ne repülhessen el! Siess!

Holger olyan lassan mozgott, amennyire csak mert. Miközben megkötözte Alianora csuklóit, a fülébe súgta.

– Ezt a csomót könnyedén kibonthatod, ha bekövetkezik a legrosszabb.

– Nem, nem fogok elrepülni, mert akkor rád támad.

– Mindenképpen meg kell küzdenie velem – jelentette ki Holger. – Akkor pedig akár el is menekülhetsz. – De hangja remegett, s valahogy ez nem hangzott valami hősiesnek.

Dobott néhány fadarabot a tűzre, aztán az óriás felé fordult, aki térdére támasztott állal ücsörgött.

– Rajta! – kiáltotta.

– Helyes. Talán jó ha tudod, hogy én vagyok kilenc határ fejtörő bajnoka. – Az óriás Alianorára pillantott, és megnyalta a száját. – Finom falat!

Holger kardja máris a magasba lendült, még mielőtt tudta volna, hogy mit tesz.

– Tartsd a mocskos szádat! – dörögte.

– Inkább harcolni akarsz? – Az óriás hatalmas izmai megfeszültek.

– Nem! – Holger megfékezte indulatait. De hogy egy ilyen víziló szemet merjen vetni az ő Alianorájára… ! – Oké! – csattant fel. – Az első kérdés: miért megy át a csirke az úton?

– Micsoda? – Az óriás eltátotta a száját, fogai nedves sziklákként bukkantak elő. – Ezt kérdezed tőlem?

– Ezt.

– De ezt minden gyerek tudja: hogy a másik oldalon legyen.

Holger megrázta a fejét.

– Nem talált!

– Hazudsz! – Az óriás félig felemelkedett ültéből.

Holger kardja csengve ugrott elő hüvelyéből.

– Én tudom a tökéletes választ, neked ki kell találnod.

– Sohasem hallottam még – mentegetőzött az óriás. De aztán leült, és mocskos kezével a szakállát kezdte húzogatni. – Miért megy át a csirke az úton? Miért, ha nem azért, hogy átkerüljön a másik oldalra? Milyen rejtélyes oka lehet? Mit jelképezhet a csirke és az út?

Becsukta a szemét, és előre-hátra hintázva gondolkozott. Alianora, aki összekötözve feküdt a tűz mellett, egy mosolyt küldött Holger felé.

Végtelennek tűnő idő után, mialatt csak a hideg szél fújt és a csillagok hideg fénye ragyogott, Holger látta, hogy a szörnyeteg szemei kinyílnak. Úgy ragyogtak a tűz fényénél a bozontos szemöldökök alatt, akár két vérszínű lámpa.

– Megvan a válasz – jelentette be a szörnyű hang. – Ez ugyanaz, mint amivel Thiazi rászedte Grotnirt ötszáz téllel ezelőtt. Halld, halandó: a csirke az emberi lélek, és az út az élet, melyen át kell kelnie a születés árkától a halál árkáig. Ezen az úton sok veszély leselkedik, nem csak a kemény munka kerékvágásai és a pocsolyák bűne, de a háború és a pestis szekerei is, melyeket a pusztítás ökrei húznak; míg a kerekek fölött sólyomként leselkedik a Sátán, mindig készen, hogy lecsapjon. A csirke nem tudja, miért kel át az úton, hacsak azért nem, mert a másik oldalon zöldebb mezőket lát. Azért kel át, mert kénytelen, ahogy mindannyian azok vagyunk.

Az óriás arca önelégülten ragyogott. Holger megrázta a fejét.

– Nem, megint hibás a válasz.

– Micsoda? Megállj, te… – ugrott fel az óriás.

– Szóval mégis inkább harcolsz? – kérdezte Holger. – Tudtam, hogy nincs semmi intellektuális állóképességed.

– Nem, nem, nem! – üvöltötte az óriás kisebb fajta földcsuszamlást előidézve. Egy darabig fel-le járkált, míg eléggé visszanyerte az önuralmát ahhoz, hogy újra leüljön.

– Az idő sürget, ezért ezt feladom, szabad a gazda. Miért megy át a csirke az úton?

– Mert megkerülni túl sokáig tartana – felelte Holger.

Az óriás káromkodása percekig dübörgött fölötte. Holger elégedett volt az eredménnyel, hiszen az egésznek az időhúzás volt a célja, ha lehet olyan sokáig, hogy az első napsugarak váratlanul érjék ellenfelét. Amikor az óriás végre összefüggően tiltakozott, Holger jó néhány érvet felsorakoztatott a „kérdés” és a „válasz” szavak jelentésére vonatkozólag, s ezzel elérte, hogy még fél órán keresztül üvöltöztek egymással. Holger magában megáldotta a főiskolai szemantikai szemináriumot. További tíz percet töltött el azzal, hogy Bertrand Russell tipológia-elméletét adta elő.

Az óriás végül megvonta a vállát.

– Hagyjuk – mondta vészjósló hangon. – Lesz még újabb éjszaka is, barátom. De azt hiszem, legközelebb nem te fogsz legyőzni engem. Gyerünk tovább!

Holger nagy lélegzetet vett.

– Mi az, aminek négy lába van, sárga tolla, kalitkában lakik, és nyolcszáz fontot nyom?

Az óriás ökle akkora erővel csapott a földre, hogy a sziklák felugrottak.

– Te valami sosem látott szörnyetegről kérdezel! Ez nem találós kérdés, hanem természetfilozófiai probléma.

– Ha van találós kérdés, melyet józan ésszel meg lehet fejteni, akkor ez az.

Holger kelet felé pillantott. Vajon tényleg sápadtabb már az ég egy kicsivel?

Az óriás be akart húzni neki egyet, de elhibázta, és a földre hengeredett bajuszát rágcsálva. Ez a behemót nyilvánvalóan nem valami intelligens. Ha évei vannak, hogy eltöprengjen egy problémán, még a leglassúbb agy is rájön a válaszra, de amit egy embergyerek percek alatt belátott volna, arra ennek a baromnak órák kellenek. Bár természetesen képes koncentrálni is. Most éppen szorosan csukott szemmel ült, és előre-hátra hintázva motyogott magában. A tűz lassan kialudt, és most csak egy idomtalan árnynak tűnt.

Ugi megrángatta Holger nadrágját.

– Ne felejtsd el az aranyat! – suttogta kapzsi szemmel.

– De a rajta ülő átkot sem! – szólt közbe Alianora. – Mert attól tartok, ha mi győzünk is, nem teljesen becsületes eszközökkel fogunk győzni.

Holger túl gyakorlatias volt ahhoz, hogy most emiatt aggódjon. Kétségtelen, csak egy szent harcolhatna a gonosz ellen anélkül, hogy bizonyos mértékig megfertőznék a saját tettei. Mindazonáltal az óriás indokolatlan támadóként lépett fel, ráadásul emberevő. Őt rászedni azért, hogy megmentse Alianorát, nem lehet túl nagy bűn.

De azért… az átkokat nem szabad kinevetni. Holgernek hirtelen mintha jeges kéz markolt volna a gyomrába. Nem tudta miért, de ösztönösen úgy érezte, hogy a győzelem ellenfele fölött épp olyan veszedelmes lehet, mint a vereség.

– Megvan! – Az eddig rejtőző arc felnézett. – Megtaláltam a választ, lovag. Két négyszáz fontos kanári!

Holger felsóhajtott. Végül is nem győzhetett mindig.

– Oké, Jumbó, a harmadik kérdés…

Az óriás összecsapta a kezét.

– Ne hívj engem Jumbónak!

– És miért ne?

– Mert az én nevem Balamorg. Félelmet keltő név, melyet jó oka van ismerni sok özvegynek, árvának és porig rombolt falunak. Hívj a valódi nevemen!

– Ó, de tudod, ahonnan én jövök, ott a Jumbó a tisztelet jele. Mert hallgasd csak… – Holger egy hosszúra nyúlt, valószerűtlen történetet rögtönzött tíz-tizenöt perc erejéig.

Balamorg csikorgó hangon szakította félbe.

– Az utolsó fejtörőt! Siess, vagy most azonnal neked esek!

– Tyűha! Ahogy akarod. Akkor mondd meg, mi az: zöld, kerekei vannak és a ház körül nő.

– Mi? – A hatalmas száj újra tátva maradt.

Holger megismételte.

– Milyen ház körül? – kérdezte az óriás.

– Bármilyen ház körül – felelte Holger.

– Azt mondod, ott nő? Annyit mondhatok, valamilyen csodafáról szóló kérdések, amelyeken szekerek nőnek, mint a gyümölcs, nem igazi fejtörők.

Holger leült, és a körmét kezdte tisztogatni a kardja hegyével. Eszébe jutott, hogy aztán Alfric magnézium tőrének ugyanolyan hatása lenne, ha meggyújtaná, mint a napfénynek. De az is lehet, hogy nem. A teljes energiakifejtés valószínűleg túl kicsi lenne. De azért ha harcra kerülne sor, majd kipróbálja A Tűz Pengéjét. Most már ki tudta venni ellenfele vonásait, pedig a tűz csupán parázslott.

– Azok a kérdések, amiket neked adtam, jól ismertek az én szülőföldem gyermekei között – jegyezte meg Holger.

Ez igaz is volt, de Balamorg sértett büszkesége további néhány perc dühös fúj tatást eredményezett. Végül egy utolsó morgással újra transzba esett, és koncentrálni kezdett.

Holger nagy csendben ült. Alianora és Ugi úgy feküdtek, mint egy-egy kődarab. Még Papillon is mozdulatlan maradt. De mindnyájan keletre függesztették tekintetüket.

És az ég egyre világosodott. Néhány örökkévalóságnak tűnő perc után az óriás a földre vágott öklével, majd rájuk nézett.

– Feladom – csikorogta. – A nap már fáj. Menedéket kell találnom. Mi a válasz?

– Miért mondanám meg neked? – állt fel Holger.

– Mert én azt akarom! – A kolosszus szintén felugrott, Holger felé hajolt, ajka hátrahúzódott agyarairól. – Vagy különben összelapítom a lányt!

Holger a kardját méricskélte a kezében.

– Rendben van – felelte. – Fű.

– Micsoda?

– A fű a válasz.

– De… miért vannak a fűnek kerekei!

– Hogy nehezebb legyen kitalálni – ismerte be Holger könnyedén.

A düh egyestlen mennydörgésszerű üvöltésben tört ki Balamorgból. A lovag felé vetette magát. Holger félreugrott, minél messzebb Alianorától. Vagy sikerül tovább dühíteni a szörnyeteget még öt percig, és életben maradnak, vagy…

– Hi-hi-hi, nem tudsz megfogni!

Balamorg mancsa feléje lendült. Holger felemelte a kardját, és teljes erejéből rávágott az óriás mutatóujj ára. Aztán félre ugrott és lebukott, vágott és elhajolt, gúnyolódott, hogy tovább bőszítse ellenfelét, pedig már alig kapott levegőt.

Mígnem a nap pereme felbukkant, és elűzte keletről a sötétséget.

Ahogy az első sugarak megérintették, Balamorg felsikoltott. Holger sohasem hallott még ilyen szörnyű kiáltást. Még akkor is kísértette a rettenetes hang, amikor elrohant a lezuhanó hatalmas tömeg útjából. Az óriás olyan robajjal zuhant a földre, hogy minden szikla rázkódott körülötte. Egyre vonaglott és hátborzongató változáson ment keresztül. Aztán elcsendesült. A napsugarak egy hosszú gránittömböt világítottak meg, melynek emberi formája már alig volt felismerhető, de amelyet még mindig bőrdarabok borítottak.

Holger szintén a földre zuhant, morajlást hallott fülében.

Amikor magához tért, a feje Alianora keblén pihent. A lány fürtjei és könnyei az arcába hullottak. Ugi a hatalmas szikla körül szökdécselt.

– Arany, arany, arany! – lelkendezett. – Az óriások mindig rengeteg aranyat hurcolnak magukkal. Gyerünk, vágd ki azt a zsákot és gazdagabbak leszünk, mint a királyok!

Holger feltápászkodott, és közelebb lépett.

– Nem tetszik ez nekem – szólt rájuk Alianora. – De ha te azt tartod a legjobbnak, hogy vegyük el a kincsét, mert valóban hasznát vennénk néhány pennynek az út során, akkor segítek vinni a terhet, és imádkozni fogok, hogy az átok csak engem sújtson. Ó, drágám!

Holger félretolta Ugit, és leguggolt a durva, zsinórral összehúzott tarisznya mellé. Néhány érme már kigurult. Úgy ragyogtak, mint egy-egy apró nap. Talán, gondolta Holger, ha a kincs egy részét jó célokra fordítaná, mint például kápolna építésére Szent Györgynek, akkor sértetlenül megtarthatná a többit.

Mi ez a szag? Nem a bőrök bűze, hanem valami más. Halvány illat, mint zivatar után… Ózon? Igen. De honnan jön?

– Úristen! – kiáltott fel Holger. Felugrott, a karjába kapta Alianorát és a tábor felé rohant. – Ugi! Tűnj el onnan! Menekülj még a környékről is! Semmit se érints meg, ha élni akarsz!

Néhány perc múlva már lovon ültek, és lefelé ereszkedtek a nyugati lejtőn. Csak miután mérföldeket tettek meg, érezte Holger biztonságosnak, hogy megálljanak. Aztán valahogy le kellett szerelnie társai kérdéseit azzal a gyenge magyarázattal, hogy a szentek egy látomást küldtek rá a szörnyű veszélyröl. Szerencsére túlságosan nagyra értékelték a véleményét ahhoz, hogy bármelyikük is vitatkozzék vele.

De hát hogyan értethette volna meg velük az igazat? Ő maga sem értette egészen az atomelméletet. Egyszerűen csak tanult az egyetemen a Rutherford és Lawrence által végzett átalakítási kísérletekről és a radioaktív sugárzásról.

Azok a mesék a naptól átváltozott óriások fosztogatóit sújtó átokról tökéletesen megfeleltek a valóságnak. Ha a karbon szilikonná alakul, valószínűleg mindig keletkezik valamennyi rádioaktív izotóp – márpedig itt több tonna anyag átalakulásáról volt szó.

 

13.

 

A délután hegyről való leereszkedés közben érte őket, de nem haladtak már olyan erőltetett iramban, és a hangulatuk is más volt, mint ebéd előtt. A tölgyből, bükkből és elszórtan fenyőkből álló erdőben emberi tevékenységek nyomait fedezték fel: fatönköket, frissen ültetett facsemetéket, lelegeltetett aljnövényzetet és végül egy útféleséget. A falu felé kanyargott, melyet Alianora reményei szerint még aznap el kell érniük. Kimerülten a Balamorggal vívott küzdelemtől, Holger elszundikált a nyeregben. A madárdal úgy elringatta, hogy órák teltek el, mire észrevette, hogy ez itt az egyetlen zaj.

Elhaladtak egy tanya mellett. A zsúpfedelű faház és a juhaklok jómódú gazdáról tanúskodtak. De a kéményből nem szállt fel füst, és semmi sem mozdult, kivéve egy varjút, amely az üres ólak között ugrált, és gúnyosan károgott rájuk. Ugi az ösvényre mutatott.

– Amennyire a nyomokból ki tudom olvasni, a gazda néhány nappal ezelőtt a város felé hajtotta a jószágait – közölte a törpe. – Miért?

Holger hirtelen kevésbé érezte melegnek az erdő leveleinek boltívén át rájuk eső napsugarakat.

Estére kiértek az erdőből. Érett gabonatáblák húzódtak előttük, melyeket kétségtelenül a falu lakói műveltek meg. A nap már lement az erdő mögött, mely most feketének látszott a kevés, vöröses fényben. Keleten, a hegyeken túl felpislákoltak az első csillagok. Éppen csak annyi fény volt, hogy Holger észrevegye előttük az úton a porfelhőt körülbelül egy mérföldnyire. Megsarkantyúzta Papillont, mire a ló fáradt ügetésbe fogott. Alianora, aki eddig azzal szórakozott, hogy a napnyugtával szárnyra kelő denevéreket hajkurászta, leszállt a férfi mögé, és visszaváltozott saját alakjára.

– Semmi értelme megrémíteni azokat az embereket – mondta. – Bármi legyen is a baj, már épp eléggé meg vannak riadva miatta.

Ugi hatalmas orrával beleszimatolt a levegőbe.

– A birkákat és a marhákat hajtják be a falak mögé – jelentette ki. – Hej, ezt a szagot semmivel sem lehet összekeverni! De van valami más is mellette… a veríték csípősebb szagú, ha egy ember meg van rémülve… és még valamit érzek, valami kísértetiest. – A törpe visszahőkölt a nyeregben és nekiütközött Holger páncélos mellkasának.

A nyájak meglehetősen nagyok voltak. Megtöltötték az egész utat, sőt a vetésbe is jutott belőlük. A kutyák és pásztorfiúk körbe-körbe rohangáltak, hogy visszatereljék az elbitangolt állatokat, s közben lekaszált renden tapostak. Valami nagy veszélynek kellett lennie, hogy ilyesmi megtörténhessen, állapította meg Holger. Meghúzta a gyeplőt, amikor néhány lándzsás férfi közeledett felé. A porfelhőn átpislogva megállapította, hogy parasztok; izmos, egészséges arcszínű emberek szakállal és hosszú hajjal, durva bélelt kabátban és lábszárvédős nadrágban. Túlságosan egykedvűek voltak ahhoz, hogy meg lehessen rémíteni őket, de a hangjukon érezni lehetett a feszültséget, amikor harsányan a nevét kérdezték.

– Sir Holger du Danemark és két barátja – felelte Holger. Nem volt értelme elmagyarázni a bonyolult helyzetet. – Békében jövünk, és szeretnénk itt maradni éjszakára.

– 'Olger? – Egy termetes, középkorú férfi, aki a vezetőjüknek látszott, leengedte lándzsáját és megvakarta a fejét. – Nem hallottam én már ezt a nevet valahol? Vagy valami hasonlót?

A férfiak között mormogás támadt, de senki sem tudott válaszolni, az özönlő jószágok pedig nem hagytak időt az elmélkedésre. Holger gyorsan újra megszólalt.

– Bárki viseljen is hasonló nevet, az nem lehetek én. Messzi földről jött idegen vagyok, csupán átutazóban.

– Nos, uram, Isten hozott Lourville-ben – mondta a parasztok vezetője. – Attól tartok, rossz időpontban érkeztél, de Sir Yve biztosan szívesen lát… Hé, ti ott, kapjátok el azt az istenverte nyavalyás üszőt, még mielőtt a szomszédos uradalomban köt ki!… Az én nevem Raoul, Sir 'Olger. Elnézésedet kérem ezért a zűrzavarért.

– Mi a baj? – kérdezte Alianora. – Úgy látom, behajtjátok a jószágokat éjszakára a városfalon belülre, pedig az nemigen arra épült.

Holger véletlenül meghallotta az egyik idősebb férfi morgását a külföldi turistákról és botrányosan hiányos öltözékű szeretőikről. Valaki más leintette.

– Hallottam már róla, ő egy hattyúlány, aki Lourville-től kissé északnyugatra él. Azt mondják, nagyon kedves lélek.

Holger azonban inkább Raoulra figyelt.

– Igen, hölgyem, az utóbbi néhány napban egyetlen nyájba tereltük mindenki állatait, és sötétedés után a városba zárjuk őket. Ma éjjel azonban az emberek is mind a falon belülre menekülnek, senki sem mer többé egyedül lenni a környező vidéken, ha leszáll az éjszaka. Egy farkasember garázdálkodik errefelé.

– Mit mondasz? – kapta fel a fejét Ugi. – Egy alakváltó?

– Igen. Az utóbbi néhány évben sok minden rosszra fordult, szerencsétlenség szerencsétlenséget követ minden háznál. A saját fejszém is kicsúszott a kezemből és megvágta a lábamat idén tavasszal, aztán ugyanezt tette az idősebbik fiammal. Három hétre ágyhoz lettünk kötve éppen vetési időben. Nem is egy család tudna hasonlókat mesélni. Azt mondják, mivel Középföldén, a hegyeken túl egyre nagyobb a készülődés, úgy megerősödött a boszorkányság, hogy hatalma idáig ér, és mindent a fonákjára változtat. Ezt beszélik. – Raoul keresztet vetett. – Én ugyan nem tudom. Eddig a legrosszabb dolog, ami történt velünk, ez a farkasember. Krisztus oltalmazzon minket!

– Nem lehetett egy egyszerű farkas, amely megtámadta az állataitokat? – kérdezte Alianora. – Elég gyakran hallottam már, hogy az emberek alakváltónak neveznek egy farkast, pedig csak egy az átlagosnál nagyobb és ravaszabb bestiáról van szó.

– Éppen lehetne – felelte Raoul makacsul –, bár nehéz megérteni, hogy egy egyszerű állat hogyan tud betörni annyi kaput és elhúzni annyi reteszt. A valódi farkasok nem gyilkolnak le egyszerre tucatnyi birkát csupán kedvtelésből, mint a menyét. De múlt éjjel minden bebizonyosodott. Pier Bigfoot és a felesége, Berte a házukban voltak három mérföldnyire az erdő mélyén, amikor valami szürke alak tört be az ablakon, és kiragadta a gyermeküket a bölcsőből. Pier ledöfte a nyesőkésével, és esküszik, hogy a fém anélkül haladt át a farkas bordái között, hogy bármi kárt tett volna benne. Aztán Berte teljesen megvadult, és szinte eszét vesztve rávágott a bestiára egy öreg ezüst merőkanállal, melyet még a nagyanyjától örökölt. A farkas eldobta a gyereket, Istennek hála nem lett semmi nagyobb baja, és kimenekült az ablakon. Kérdem én, egyszerű állat ez?

– Nem – ismerte el Alianora halkan, rémült hangon.

Raoul a földre köpött.

– Ezért aztán mindnyájan a városfalon belül alszunk, amíg tart a veszély, hadd portyázzon a farkas a lakatlan erdőben. Talán rájövünk, ki változtatja az alakját, és megégetjük. – Valamivel lágyabb hangon folytatta: – Bizony nagy csapás ez Sir Yve-nek, pont most, amikor a lánya Raimberge épp arra készül, hogy nyugatra utazzék és feleségül menjen Vienne őrgrófjának harmadik fiához. Imádkozzunk Istenhez, hogy hamar véget éljen ez a csapás!

– A mi urunk bizonyára nem tudja majd úgy fogadni önöket, ahogyan megérdemelné, Sir 'Olger – tette hozzá egy fiú. – Egész éjjel a falakon kíván őrködni, nehogy a farkas átmásszon. Hitvese, Blancheflor ágyban fekvő beteg. De a fia és a lánya biztosan megteszik, ami tőlük telik.

Holger feltételezte, hogy önként fel kellene ajánlania a segítségét az őrködéshez, de nem hitte, hogy képes lenne ébren maradni egy ilyen nap után. Ahogy lassan a város felé lovagoltak a nyájak előtt, megkérte Alianorát, hogy mondjon el mindent a fenyegető veszélyről.

– Két módja van annak, hogy az emberek állati alakot vegyenek fel – magyarázta a lány. – Az egyik az, amikor egyszerű emberek teszik ezt valamilyen mágikus eszközzel, mint az én tollruhám is, amely akkor változtat át, amikor akarom. A másik jóval sötétebb mód. Bizonyos emberek kétféle természettel születnek. Nekik nincs szükségük varázsigére, hogy alakot változtassanak, és a vágy, hogy medvévé, vadkanná, farkassá változzanak vagy bármilyen állattá… a vágy minden éjjel eluralkodik rajtuk. És akkor megőrülnek. Bármilyen kedves és érző szívű emberek legyenek nappal, állatként nem bírják abbahagyni a tombolást, amíg el nem oltják vérszomjukat, vagy amíg a lelepleződéstől való félelem vissza nem változtatja őket a mi formánkra. Amíg bestiák, majdnem lehetetlen megölni őket, mert a sebek azonnal beforrnak. Csak az ezüst tesz kárt bennük, s az ezüst fegyver meg is öli őket. Ám az elől gyorsabban elmenekülnek, mint bármely hús-vér teremtmény.

– Ha ez a… hmm… vérfarkas nem saját akaratából változik át, akkor ennek a mostaninak idegennek kell lennie, vagy nem? Egy helybeli már évekkel ezelőtt garázdálkodni kezdett volna a vidéken.

– Nem. Szerintem, ahogy a gazda is mondta a lény valószínűleg közülük való. Ha csak egy kis hajlam van valakiben a vérfarkas véréből, az talán észrevétlenül marad egy egész életen át, mivel nem elég erős ahhoz, hogy lelepleződjék. Csak mostanában történhetett, hogy a boszorkányság úgy megerősödött, hogy az alvó démon felébredt. Nem kétlem, hogy maga a farkasember is meg van rémülve. Isten segítsen neki, ha az emberek valaha is megtudják, ki ő!

– Isten segítsen bárkinek, akire ezek a félelemtől elvadult parasztok ráfogják, hogy ő a vérfarkas! – morogta Ugi.

Holger mogorván nézett maga elé, amíg a kapu felé lovagoltak. Ebben a világegyetemben érvényesülő hátborzongató, természetfölötti dolgok között látott értelmet. A farkasemberség… hogy is van az a szó?… ó, igen, lycanthropia valószínűleg a recesszív gének útján öröklődik. Ha valakinek az egész génkészlet a testében van, akkor lycanthróp lesz mindig és mindenütt – valószínűleg már az első alkalommal megöli az apja, amikor egy farkaskölyköt talál a gyermek bölcsőjében. Részleges öröklés esetén az átváltozásra való hajlam gyengébb. Eddig bizonyára teljesen rejtett volt abban a szegény ördögben is, aki most az átkot hordozza itt – egészen addig, amíg Középfölde megduplázott mágiája át nem áramlott a hegyeken, hogy megerősítse azt, ami eddigi a testben jelen volt.

Holger szemét erőltetve bámult a szürkületbe. A városkát erős cölöpkerítés vette körül, tetején szűk folyosóval, melyen Sir Yve fog őrködni az éjjel. Odabenn faházak zsúfolódtak össze két-három sorban. A közöttük kígyózó utcák csupán sikátorok voltak, s bűzlöttek az éjszakára bezárt állatok trágyájától. Amelyen most haladtak, valamivel szélesebb és egyenesebb volt, de nem sokkal. Néhány hosszú ruhás, főkötős asszony, kócos gyerek és kötényes kézműves bámulta meg őket, ahogy áthaladtak a kapun. Legtöbben fáklyát tartottak a kezükben, amely pattogva égett, s elég nagy fényt nyújtott a mélylila ég alatt. Fecsegésük tisztelettudóan lehalkult, ahogy elhaladtak mellettük.

Holger megállt egy elágazó utcánál, amely fekete alagútnak tűnt. Egymáshoz közel álló házfalak határolták és kiugró ereszek, erkélyek borultak rá tetőként. A háztetők körvonalai fölött halványan egy szögletes torony látszott, amely kétségtelenül Sir Yve udvarházához tartozott. Holger egy tagbaszakadt férfi felé fordult, aki üstökébe túrva megszólalt.

– Odo vagyok, a kovács, szolgálatára, uram.

Holger a sikátorra mutatott.

– Ez az út vezet az uratok házához?

– Igen, uram. Hé, Frodoart, otthon van az úr?

Egy fiatalember fakó vörös térdnadrágban, karddal a kezében, bólintott.

– Épp most jövök tőle, tetőtől talpig páncélban van már, csak egy kancsó sört iszik még, mielőtt fölmegy a falakra. Én az apródja vagyok, lovag úr, odavezetlek, mert ez a hely egy igazi labirintus.

Holger levette a sisakját, mert haja már nedves volt a verítéktől, hiszen egész nap páncélban lovagolt. A levegő kellemesen hűvös volt, bár kissé büdös. Rájött, hogy nem várhat semmi pazar fényűzést az udvarházban. Sir Yve de Lourville nyilvánvalóan nem volt gazdag – egy határvidéki lovag néhány csatlóssal, aki védte a környéket a banditák ellen és valamiféle igazságot szolgáltatott, ha kellett. Raoul tele volt polgári büszkeséggel, amiért Raimberge-t eljegyezte egy kisebb nemes harmadszülött fia valahol nyugaton a Birodalomban.

Hát igen, gondolta magában Holger, valami ennivaló és egy hely, ahol alhatunk – ez minden, amire most szükség van.

Az apród magasra emelte a fáklyát. Holger bátorítóan megveregette Papillon nyakát, és előreindult a sikátorban.

Valahol felsikoltott egy nő.

Holger visszavette a sisakját, és kirántotta a kardját még mielőtt a kiáltás elhallgatott volna. Papillon idegesen forgolódott. Az emberek közelebb húzódtak egymáshoz, hangok csaptak fel. A táncoló fáklyafény különös árnyakat vetett a főutca házaira, míg a felső emeletek eltűntek a sötétségben. Holger látta, hogy minden ajtó és ablak be van zárva. A nő újra sikoltott valahol a falak mögött.

Egy fémpánttal megerősített ablaktábla recsegve tört szét. Az előbukkanó alak hatalmas volt, bozontos és acélszürke a vöröses fényben. Kiugrott a megnyíló résen. Ahogy az utcára huppant, felemelte lehajtott fejét. Fogai között egy meztelen csecsemő kapálózott.

– A farkas! – kiáltott fel a kovács. – Szűz Máriám, bezártuk a farkast magunkkal együtt!

A gyermek anyja tűnt fel az ablakban.

– Hátulról tört be – kiáltotta szinte eszét vesztve. Kitárta a karját a bestia és a lent állók felé. – Betört és elragadta Lusiane-t! Ott van, ott van, az Isten verjen meg titeket, ti férfiak, hozzátok vissza az én Lusiane-mat!

Papillon azonnal előreiramodott. A farkas, szájában a gyerekkel dühösen vicsorgott. A baba rózsaszín bőrét vér maszatolta össze, de ő még mindig vékony hangon sírt és kapálózott. Holger felkiáltott. A farkas már nem volt ott. Hátborzongató gyorsasággal lebukott, és Papillon lábai közt eliramodva eltűnt az utca végén.

Frodoart, az apród előrevetődött, hogy feltartóztassa. A farkas még csak nem is lassított, miközben átugrotta. Előrébb egy újabb sikátor nyílt. Holger megfordította Papillont és a szörnyeteg üldözésére indult. De már tudta, hogy túl késő. Ha egyszer a farkas bemenekül a sötét mellékutcák útvesztőjébe, felfalhatja áldozatát, és újra emberré változhat jóval azelőtt, hogy bármiféle keresés…

Fehér szárnyak csaptak fel a magasba. Alianora hattyú formában a farkasra támadt és csőrével a szeme felé döfött. Az hátracsapta füleit, félreugrott és a következő utca felé rohant. A hattyú lecsapott előtte, s mint valami hóvihar, csapkodva és döfködve megállította a menekülőt.

Aztán Holger is megérkezett. Ilyen messze a fáklyák fényétől alig látott valamit, de a nagy, sötét alakot ki tudta venni. Kardja süvítve zúgott át a levegőn. A férfi érezte, hogy a penge húsba hasít. A hideg zöld, gyűlölettel teli farkasszemek rávillantak. Felemelte kardját, mely visszatükrözte azt a kis fényt, ami ott volt, s látta, hogy egy csepp vér sincs rajta. Az acélnak nem áll hatalmában megsebezni a farkasembert.

Papillon hatalmas patáival a földre rúgta a bestiát és rátaposott. A szőrös alak félregördült, még mindig sértetlenül. Aztán elmenekült, végig a sikátoron. De a gyermeket eldobta, s az hangosan sírva feküdt a porban.

Mire a helybeliek odaértek, Alianora már újra ember volt. A karjába szorította a vértől és sártól maszatos kisbabát.