Osiris Könyvek 12.

 

Poul Anderson

OROSZLÁNSZÍV

 

Holger meg én több mint húsz évvel ezelőtt találkoztunk először. Egy másik nemzedék idejében történt – másik korban. Holger Carlsen a ma már távoli 1938-as esztendő végén került a tervezőtársasághoz, amelynél dolgoztam. A következő hónapok során elég jól megismertem őt.

Dán volt, és mint a legtöbb fiatal skandináv, telve vágyódással, hogy világot lásson. Fiatalabb korában Európa nagy részét bejárta gyalog vagy kerékpárral. Később – telve honfitársainak hagyományos csodálatával az Egyesült Államok iránt – kiügyeskedett egy ösztöndíjat az egyik keleti-parti egyetemünkre, ahol gépészmérnök-hallgató lett. A nyarait stoppolással és alkalmi munkákkal töltötte, beutazta egész Észak-Amerikát. Annyira megszerette ezt a földet, hogy miután elvégezte az egyetemet, itt keresett munkát és komolyan fontolgatta honosíttatásának kérdését.

Mindannyian a barátai lettünk. Szeretetre méltó, lassú beszédű fickó volt, két lábbal állt a földön. Életstílusát és humorát az egyszerűség jellemezte – bár gyakran kirúgott a hámból, és elment egy bizonyos dán étterembe, hogy jól teleegye magát smörébröddal és akvavittal. Munkáját kielégítően végezte, de nem túl látványosan. Képességei inkább a gyakorlatias, kézzelfogható problémák felé vonzották, semmint az elméleti kutatás felé. Röviden: semmi figyelemreméltó nem volt benne.

A külseje már más kérdés. Óriási termetű volt, hat láb magas és olyan széles vállú, hogy alacsonyabbnak tűnt valódi magasságánál. Természetesen futballozott, és ha tanulmányai nem foglalták volna le olyan sok idejét, akkor az egyetemi csapat sztárja lehetett volna. Zord, szögletes arca volt, magas arccsontja, kissé lapos orra, távol ülő kék szemei és szőke haja. Ha egy kicsivel jobb a technikája – ami alatt azt értem, hogy kevesebbet aggodalmaskodik, nehogy megsértse érzelmeiket –, alapos rendet vághatott volna a helyi hölgyek között. Ám a helyzet úgy állt, hogy érzékenysége, s szégyenlőssége miatt kevesebb efféle kaland jutott osztályrészéül, mint amennyi kijárt volna neki. Mindent egybevetve Holger egy kedves, hétköznapi fickó volt.

Egyszer beszélt nekem a származásáról.

– Ha hiszed, ha nem – vigyorgott –, tisztára egy filmbe illő csecsemő voltam, tudod olyan, akit kitesznek a lépcsőre. Csak néhány napos lehettem, amikor megtaláltak Helsigör egyik házának udvarán. Ez az a hely, amit ti Elsinore-nak neveztek, Hamlet szülővárosának. Sohasem tudtam meg, honnan származom. Efféle dolgok nagyon ritkán történnek Dániában, s a rendőrség mindent elkövetett, hogy felderítse az ügyet, de hiába. Engem hamarosan őrökbe fogadott a Carlsen család. Ettől eltekintve semmi különös nincs az életemben.

Emlékszem, egyszer rávettem, hogy jöjjön el velem egy fizikus előadására. Az előadó azon nagyszerű tudósok közé tartozott, akik, úgy tűnik, csak Nagy-Britanniában teremnek: természettudós, filozófus, költő, társadalomkritikus és bölcs egyszerre, mintha a reneszánsz tért volna vissza kifinomultabb formában. A világegyetem új metafizikájáról beszélt. Azóta a fizikusok még tovább jutottak, de a műveltebb emberek már akkoriban is vágyakozva gondoltak vissza arra az időre, amikor az univerzum még csupán különös volt – s nem felfoghatatlan.

S eddig csupán a saját világunkat vettük figyelembe! Mi a helyzet más világegyetemekkel? A kvantummechanika ma már elismeri, hogy létezhet egy másik kozmosz a mienkkel egyidejűleg. Az előadó elmondta, hogy nem nehéz felírni az ilyen párhuzamosan létező világok végtelen sorára vonatkozó egyenleteket. A logikai szükségszerűség, hogy e világok természeti törvényei különbözzenek egymástól, így valahol a realitások végtelenjében mindennek léteznie kell, amit csak el tudunk képzelni!

Holger nagyrészt végigásítozta az egész előadást, s utána a büfében szarkasztikus megjegyzéseket fűzött hozzá.

– Ezek a matematikusok úgy túlterhelik az agyukat, hogy nem csoda, ha szabadidejükben a metafizikába másznak bele nyakig. Természetes reakció.

– Pont a megfelelő kifejezést használtad – ugrattam –, bár biztosan nem szándékosan.

– Mi az?

– A „metafizika”. Szó szerint azt jelenti: fizikán túli. Más szavakkal: ahol az általad ismert fizika, amelyet a műszereiddel megmérhetsz és a logarléceddel kiszámíthatsz, és ahol ez véget ér, ott kezdődik a metafizika. S ez az, ahol most tartunk, barátom: a fizikán túli világ kezdetén.

– Húú! – Holger felhajtotta az italát és intett, hogy hozzanak még egyet. – Neked is az agyadra ment ez a metafizika.

– Nos, talán igazad van. De gondolkodj csak el egy kicsit! Vajon valóban ismerjük a fizika dimenzióit? Nem csak definiáljuk őket valahogyan, hogy összhangban legyenek egymással? Abszolút értelemben, Holger, mi vagy te? Hol vagy? Vagy inkább ki-hol-mikor vagy?

– Én én vagyok, itt és most, és épp egy nem túl jó italt iszogatok.

– Te egyensúlyban… esetleg összhangban… vagy egy egyedi egésszel… netalán beleágyazódsz. Csakúgy, mint én; ez mindkettőnk számára közös. Ez az „egész” magába foglal egy sor matematikai törvényszerűséget az olyan dimenziók viszonyára vonatkozólag, mint a tér, az idő, az energia. Mi ezeket „természeti törvényeknek” nevezzük. Olyan kategóriákba foglaltuk őket, mint a fizika, a csillagászat, a…

– Fekete mágia! – Holger megemelte a poharát. – Itt az ideje, hogy abbahagyd a gondolkodást, és elkezdj komolyan inni. Skaall Annyiban hagytam a dolgot, s Holger sem említette többet a témát. De egész biztosan emlékezett rá, hogy miről volt szó. Talán még segített is neki valamelyest – jóval később. Merem remélni.

A tengeren túl kitört a háború, és Holger idegeskedni kezdett. Ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre boldogtalanabb lett. Soha nem voltak túlságosan mély politikai meggyőződései, de a nácikat olyan hévvel gyűlölte, hogy mindnyájunkat megdöbbentett. Amikor a németek megszállták a hazáját, három napig egyfolytában ivott.

Pedig a megszállás igazán békésen kezdődött. A dán kormány lenyelte a keserű pirulát, a helyén maradt – az egyetlen kormány volt, amely ezt megtette –, és elfogadta a német védelem alatt álló önálló ország státuszát. Nehogy bárki is azt higgye, ehhez nem kellett bátorság! Ráadásul ez többek között azt is jelentette, hogy a királynak néhány éven át sikerült kivédenie azokat a – főként a zsidók ellen irányuló – gaztetteket, amelyektől a többi megszállt ország polgárai szenvedtek.

Holger mégis örömmel fogadta, hogy Dánia amerikai nagykövete a Szövetségesek mellett foglalt állást és felhatalmazta őket arra, hogy Grönland területére lépjenek. Ekkoriban történt, hogy többen kezdtünk ráébredni: Amerika előbb vagy utóbb bele fog sodródni a háborúba. Holger számára az lett volna a legésszerűbb, ha megvárja ezt, és akkor belép a hadseregbe. De akár máris csatlakozhatott volna a brit vagy a szabad norvég csapatokhoz. Többször is elismerte nekem bánkódva és zavarodottan, hogy maga sem érti, mi tartja vissza.

De az 1941-ben Dániából érkező hírek megtették hatásukat. A dolgok még nem fajultak a végső nagy robbanásig, amikor egy össznemzeti sztrájk arra késztette a németeket, hogy elűzzék a királyi kormányt, és ugyanúgy kormányozzák az országot, mint bármely más leigázott provinciájukat, de már lehetett érezni a puskapor szagát. Holgernek sok idejébe és töprengésébe került, míg végre elhatározta magát. Végül valamiképpen arra a meggyőződésre jutott, hogy haza kell térnie.

Ennek ugyan semmi értelme nem volt, de nem tudott szabadulni a gondolattól, így végül megadta magát. Végül is nem amerikai származású volt, hanem dán. Kilépett a munkahelyéről, és miután kis búcsúünnepséget rendeztünk neki, elutazott egy svéd hajóval. Halsingborgból már kompon hazatérhetett.

Gondolom, a németek egy ideig rajta tartották a szemüket. Nem okozott sok gondot, csendesen dolgozott a Burmeister & Wain hajómotor üzemben. 1942 közepén, miután meggyőződött róla, hogy a nácik elveszítették érdeklődésüket iránta, belépett az ellenállási mozgalomba… és különlegesen jó pozícióban volt szabotázsok elkövetéséhez.

Ez a tevékenysége azonban nem fontos a tárgy szempontjából. Biztosan nagyon jól csinálta. Az egész szervezet jól működött; olyan hatékonyak voltak, és olyan közeli kapcsolatban álltak a britekkel, hogy azon a területen csak kevés légitámadásra volt szükség. Elég rombolást végeztek Holger és ellenálló társai is.

Ám egy napon, úgy tűnt, rajtavesztettek. A németek bekerítették őket, és hamarosan heves tűzharc kezdődött. Holger azok közé tartozott, akik hátramaradtak, hogy fedezzék társaik menekülését. Ám a golyózáporban utolérte a végzete…

Egy golyó fejen találta, megszédült, és elhomályosult a szeme előtt a világ…

1.

 

Lassan tért magához. Egy darabig semmi mást nem érzett, csak a fájdalmat a fejében. A látása is apránként tért vissza, míg végül rájött, hogy az orra előtt egy fa gyökere húzódik. Ahogy megfordult, a vastag avarszőnyeg zörögni kezdett alatta. Orrát szúrta a föld és a moha nyirkos szaga.

– Det var som fandenl – morogta, ami körülbelül annyit tesz, „mi az ördög!”. Felült.

A fejét megérintve alvadt vért tapintott. Agya még mindig tompa volt, de észrevette, hogy a golyó valószínűleg csak súrolta a fejét, s ettől veszíthette el az eszméletét. Ha néhány centiméterrel lejjebb éri… Megborzongott.

De mi történt azóta? Most fényes nappal egy erdőben feküdt. Senki nem volt mellette. És semmi jelét nem látta annak, hogy bárki is lenne a közelben. A társai biztosan elmenekültek, magukkal hozták őt, aztán itt elrejtették. De miért vették el a ruháit, és miért hagyták magára?

Végtagjait merevnek érezte, száját száraznak és rossz ízűnek. Szédült és éhes volt. Megfogta a fejét, mert úgy érezte, menten darabokra hullik. Felállt. A fatörzsek között ferdén rávetülő napsugarakból megállapította, hogy késő délután lehet. A reggeli fénynek nincs ilyen különös aranyszíne. Tyűha! Majdnem átaludta a napot. Tüsszentett.

Nem messze tőle egy patak csörgedezett az árnyak és napsütötte foltok között. Odament, leguggolt és jót ivott belőle. Aztán megmosta az arcát. A hideg víztől valamelyest visszanyerte az erejét. Körülnézett, és megpróbálta kitalálni, hol lehet. Grib erdejében?

Nem, a fenébe is! Ezek a fák túl nagyok, túl vadak és viharvertek: tölgy, kőris és bükk sűrű mohával borítva. Köztük összefonódó aljnövényzet, mely csaknem szilárd falat alkot. Ilyen hely a középkor óta nem létezett Dániában.

Egy mókus szaladt föl gyorsan egy fatörzsre, mint egy piros tűzcsík. Néhány seregély repült tova. A lombok közti résen át Holger egy sólymot látott egész magasan körözni. Maradtak még ebben az országban sólymok?

Nos, talán néhány igen; nem tudta biztosan. Végignézett meztelenségén, és bizonytalanul azon tűnődött, most mit tegyen. Ha a társai levetkőztették és itt hagyták, annak biztosan jó oka van, és nem kellene elmászkálnia. Különösen ilyen hiányos öltözékben. Másrészt viszont lehet, hogy történt velük valami.

– Nem táborozhatsz itt le éjszakára, haver! – mondta magának. – Legalább azt találd ki, hol vagy most! – Hangja természetellenesen hangosnak tűnt az erdő susogásában.

De hallott még valamit. Megdermedt, de aztán felismerte, hogy lónyerítést hall. Ettől rögtön jobban érezte magát – egy farmnak kell lennie a közelben. A lába már elég erős volt, hogy át tudjon furakodni a fűzfák között, és megtalálja a lovát.

Amikor rábukkant, dermedten torpant meg.

– Na ne! – tört ki belőle.

Az állat óriási volt, akkora csődör, mint egy Percheron, de sokkal kecsesebb felépítésű. Fényes szőre fekete, mint a csillogó éjszaka. Nem volt kipányvázva, ám az ezüstös, cikornyás kötőfékről szépen megmunkált kantárszár lógott. A hátán szintén díszes bőrből készített nyereg volt; egy szinte földet söprő fehér selyemtakaró, melybe fekete sasokat hímeztek; és valamiféle batyu…

Holger nyelt egyet, és közelebb lépett. Rendben van, gondolta, tehát valaki ilyen stílusban szeret kilovagolni.

– Halló! – kiáltotta. – Van itt valaki?

A ló megrázta leomló sörényét, és felnyerített, ahogy a férfi közelebb lépett hozzá. Puha orra megszaglászta a férfi arcát, és a hatalmas paták úgy dobbantottak, mintha el akarna menekülni. Holger megveregette az állat nyakát – sohasem látott még lovat, amely ennyire barátságos lett volna az idegenekhez –, és közelebbről vette szemügyre. A kötőfék ezüstjébe különös, ősi formájú betűkkel egy szó volt bevésve: Papillon.

– Papillon! – szólalt meg csodálkozva. A ló újból felnyerített, dobbantott és megrántotta a kantárt, melyet a férfi a kezében tartott.

– Szóval Papillon a neved? – veregette meg Holger az állatot. – Franciául pillangót jelent, ugye? Különös dolog egy ilyen termetű „fickót”, mint te, Pillangónak nevezni.

Holger figyelmét most a nyereg mögötti csomag vonta magára, és odalépett, hogy megnézze. Mi az ördög! Egy sodronying!

– Halló! – kiáltott újra. – Van itt valaki? Segítség!

Csak egy szarka kiáltott vissza gúnyosan.

Körülpillantva Holger egy kosárszerű markolattal ellátott, hosszú, acélhegyű dárdát vett észre egy fának támasztva. Egy lándzsa! Az áldóját, egy valódi középkori lándzsa! Izgalom lett úrrá rajta. Nyughatatlan élete folytán kevésbé volt pedáns törvénytisztelő, mint a legtöbb honfitársa, s így habozás nélkül kinyitotta a batyut. Talált néhány érdekes dolgot: egy csaknem térdig érő sodronyinget; egy csúcsos, bíbor színű tollforgós sisakot, melynek nem volt rostélya, csupán egy orrvédője; egy tőrt; különböző hosszúságú bőrszíjakat; páncél alá való, steppelt alsóruhát. Aztán volt még ott néhány váltás ruha, nadrágok, hosszú ujjú ingek, zekék, köpönyegek és így tovább. A ruhák vagy vastag, élénk színűre festett vászonból, vagy prémmel szegélyezett selyemből készültek. Ahogy a ló bal oldalára lépett, Holger egyáltalán nem volt meglepve, hogy egy kardot és egy pajzsot talál a nyereghez erősítve. A pajzsnak a szokásos címerpajzs formája volt, a hossza körülbelül négy láb. Egészen újnak látszott. Amikor levette róla a vászon borítót, előbukkant a vékony acélréteggel bevont felszín, melyen három aranyszín oroszlán és három vörös szív váltakozott kék mezőben.

Homályos emlék derengett fel agyában. Egy darabig zavartan állt. Ez nem a… váljunk csak! A dán címer. Nem, azon kilenc szív van. Az emlék újra elhomályosult.

De mi ez az egész? Holger tűnődve vakarta meg üstökét. Valaki karnevált rendez, vagy mi a fene? Kihúzta a kardot: hatalmas, széles pengéjű, keresztmarkolatú, kétélű, borotvaéles fegyver volt. Mérnök szeme azonnal felismerte az alacsony széntartalmú, kiváló minőségű acélt. Senki sem reprodukálna ilyen pontosan egy középkori fegyverzetet, még egy filmforgatás kedvéért sem, nem is beszélve egy karneválról. Még emlékezett a múzeumokban látott kiállításokra. A középkori emberek jóval alacsonyabbak voltak, mint a jelenkori leszármazottaik. Ez a kard azonban úgy illett a kezébe, mintha neki készítették volna – márpedig ő még a huszadik században is nagy termetűnek számított.

Papillon prüszkölt és felágaskodott. Holger megpördült… és megpillantotta a medvét.

Hatalmas, barna állat volt, mely talán azért baktatott elő a sűrűből, hogy megvizsgálja, mi ez a zaj. Hunyorogva nézett rájuk – Holger hevesen kívánta, bárcsak nála lenne a puskája –, majd az állat visszacammogott a bozótba.

Holger nekidőlt Papillonnak, míg végre sikerült visszanyernie a lélekjelenlétét.

– Az talán lehetséges, hogy megmaradt egy darabka érintetlen vadon – jelentette ki határozottan. – Esetleg néhány sólyom is él még itt. De medvék egészen biztosan nincsenek Dániában.

Hacsak nem szökött meg egy az állatkertből… Kezdett az idegeire menni ez az egész. Csak egy dolgot tehet, megvizsgálja a tényeket, és megbirkózik velük.

Vajon megőrült, önkívületben van vagy álmodik? Egyik sem valószínű. Az agya talán túlságosan is tiszta. Érzékelte a napfényt és a benne táncoló apró porszemecskéket, a hosszú boltíveket formáló faleveleket, a ló, az erdő földje és a saját verítékének csípős szagát, minden apró prózai részletet. Akárhogy is van, döntötte el, amint visszanyerte természetes higgadtságát, nem tehet mást, minthogy folytatja a játszmát, még ha ez csak egy álom is. Ehhez elsősorban információra van szüksége és némi élelemre.

A következő gondolattal felcserélte e két dolog fontossági sorrendjét.

A csataló elég barátságosnak tűnt. Holgemek nem volt ugyan joga, hogy elvigye az állatot vagy akár a ruhákat, ám a helyzete kétségtelenül sokkal sürgetőbbnek bizonyult, mint azé a valakié, aki olyan óvatlanul itt hagyta a tulajdonát. Módszeresen felöltözött; az ismeretlen ruhadarabok ugyan okoztak némi fejtörést, de elég hamar kiókumlálta, hogyan viselje őket. Minden, még a cipők is zavarba ejtően illettek rá. Ezután becsomagolta a fölösleges ruhadarabokat és a páncélt, majd visszaerősítette a csomagot a helyére. Ahogy Holger a nyeregbe pattant, a mén halkan felnyihogott és a lándzsa felé indult.

– Sohasem gondoltam volna, hogy a lovak ilyen okosak – jegyezte meg Holger. – Oké, értek én a szóból.

Beillesztette a fegyver vastagabbik végét a nyeregről függő tokba, bal kezébe fogta a kantárszárat, és indulásra ösztökélte a lovát. Papillon elindult a nap irányába.

Holger már jó ideje lovagolt, amikor felfedezte, hogy milyen jól csinálja. Eddigi tapasztalatai a béristállókban néhány kifejezetten szerencsétlen kimenetelű esetre korlátozódtak, és most eszébe jutott, milyen gyakran mondogatta: a ló egy nagy, idomtalan tömeg, amely csak arra jó, hogy elfoglalja azt a helyet, melyet egyébként egy másik ló foglalna el. Ezért is volt különös az a gyors rokonszenv, melyet e fekete szörnyeteg iránt érzett. Még ennél is különösebbnek tűnt, hogy milyen könnyedén ül a nyeregben, mintha egész életében cowboy lett volna. Amikor ez járt az eszében, újra ügyetlen és félszeg lett, és Papillon felhorkant – Holger meg mert volna esküdni rá, hogy gúnyosan. Így hát kiverte a fejéből ezeket a gondolatokat, és arra koncentrált, hogy az utat kövesse a fák között. Bár egy szűk ösvényen haladtak – talán szarvasok taposták ki? – mégis elég bajos volt a fák között lovagolni, különösen egy lándzsát hurcolva magával.

A nap egyre alább szállt, míg végül csak néhány vörös fénycsík utalt rá a fekete fatörzsek és ágak mögött. Az ördögbe is, ekkora kiterjedésű vadon nem létezhet sehol Dániában! Átvitték volna Norvégiába, miközben eszméletlenül hevert? Vagy Lappföldre? Az ég szerelmére, csak nem Oroszországba? Vagy a golyó emlékezetkiesést okozott nála, talán hetekre is? Nem, ez lehetetlen. A seb még friss.

Felsóhajtott. Még az aggodalom sem tudta elterelni gondolatait az evésről. Lássuk csak, körülbelül három roston sült tőkehal, egy korsó Karlsberg Hof… Nem, legyünk inkább amerikaiak, és együnk egy sertésbordát franciásan pirított hagymával…

Papillon megtorpant. Holger csaknem előrebucskázott a nyeregből. A bokrok közül a sűrűsödő sötétségben egy oroszlán közeledett.

Holger felkiáltott. Az oroszlán megállt, felvetette farkát és dörgő hangon felmordult. Papillon nyugtalanul toporzékolt. Holger hirtelen azon kapta magát, hogy előhúzta a lándzsát és vízszintesen előre szegezi.

Valahonnan újabb hang hallatszott, ami csak farkasüvöltés lehetett. Az oroszlán szilárdan állt a helyén. Holgernek nem sok kedve volt megvitatni vele az út használatának jogát, ezért kitérésre ösztökélte Papillont, bár a ló harcra késznek tűnt. Ahogy elhagyták az oroszlánt, Holger szeretett volna ügetésre váltani, de ha megpróbálta volna ebben a félhomályban, egy ág biztosan kivetette volna a nyeregből. Verítékben úszott.

Leszállt az éj. Tovább botladoztak a sötétben, akárcsak Holger gondolatai is. Sólymok, farkasok és oroszlánok – ilyen hely nincs is a Földön, hacsak nem India valamelyik távoli csücskében. Csakhogy Indiában nincsenek európai fák, vagy mégis? Megpróbált visszaemlékezni Kipling könyveire, melyeket gyermekkorában olvasott. Semmi sem jutott eszébe, kivéve azt a halvány bizonyosságot, hogy a kelet az kelet, a nyugat pedig nyugat. Aztán egy ágacska arcon csapta, és ő szitkozódni kezdett.

– Úgy tűnik, szabad ég alatt fogjuk tölteni az éjszakát – jegyezte meg. – Az áldóját!

Papillon folytatta útját, mint egy újabb árny a sötétségben. Holger bagolyhuhogást hallott, távoli rikoltást, amely talán egy vadmacskától származott, majd farkasüvöltést… Hát ez mi volt? Gonosz kuncogás valahol a bozótban…

– Ki van ott? Ki az?

Apró lábak távolodó neszezését hallotta. A nevetés a távolodással együtt halkult. Holger megborzongott. Akár tovább is mehetnénk, döntötte el magában.

Az éjszaka egyre hidegebbé vált. Csillagok gyúltak az égen. Holgernek eltartott egy ideig, míg rájött, hogy egy tisztásra értek. Fény pislákolt előtte. Talán egy ház? Ügetésre ösztökélte Papillont.

Amikor közelebb értek, Holger egy kunyhót látott a legprimitívebb fajtából: agyaggal tapasztott vesszőfalak, gyeptéglatető. Füst kígyózott elő a tetőn lévő apró nyílásból, tűz vörös fénye szűrődött ki a fatáblás ablakokon és a megereszkedett ajtó résein. Holger meghúzta a gyeplőt, és megnedvesítette az ajkát. A szíve úgy dobogott, mintha az oroszlán tért volna vissza.

Mindazonáltal viszont…

Úgy döntött, az lesz a legbölcsebb, ha a nyeregben marad és a lándzsája végével kopogtat be. Az ajtó nyikorogva tárult fel. Egy hajlott alak állt ott, feketén a vörös háttér előtt. Egy öregasszony magas, rekedtes hangját hallotta: – Ki vagy? Ki látogatott el Gerd anyóhoz?

– Azt hiszem, eltévedtem – felelte Holger. – Tudna szállást adni éjszakára?

– Ó, vagy úgy! Egy nemes ifjú lovag, látom már, igen, igen. Lehet, hogy öreg már a szemem, de azért Gerd anyó jól tudja, kiféle-miféle az, aki éjnek éjjelén az ajtaján kopog.

Úgy ám! Jöjj, jó uram, szállj le a nyeregből, és fogadd el, amit egy szegény, kis öregasszony fel tud ajánlani. Igazán, semmi félnivalód tőlem, sem nekem tőled… az én koromban már nem… bár jegyezd meg, volt idő, amikor… De ez már régen történt, még mielőtt te megszülettél volna, és most nem vagyok más, mint egy szegény, magányos öreganyó, aki a legnagyobb örömmel fogadja a híreket a nagy tettekről, melyek kis kunyhóján kívül történnek. Gyere csak, gyere, ne tarts semmitől! Gyere be, kérlek! A menedék nagyon ritka errefelé, a világ peremén.

Holger az öregasszony mögé sandított, be a kunyhóba. Nem látott senki mást. Kétségtelen, itt nyugodtan megpihenhet.

Már leszállt a lóról, amikor rádöbbent, hogy az öregasszony egy számára ismeretlen nyelven beszélt – és ő ugyanúgy válaszolt neki.

 

2.

 

Holger egy gyalulatlan fából készült rozoga asztalnál ült. Szemét csípte a tetőgerendák alatt összegyűlt füst. Egy ajtó vezetett az istállóba, ahol most a lova állt kikötve, egyébként az épület csupán ebből a piszkos padlójú helyiségből állt. Az egyedüli fény a tűzhelykövön pislákoló tűzből áradt. Körülnézve Holger néhány széket látott, egy szalmazsákot, néhány szerszámot és konyhaedényt, valamint egy fekete macskát, amely egy oda nem illően díszes, hatalmas faládán ült. Sárga szeme meg sem rebbent, kitartóan bámulta őt. A házigazda, Gerd anyó egy fémserpenyőt mozgatott a tűz fölött. Hajlott hátú, ráncos öregasszony volt, ruhája leginkább egy rongyos zsákra hasonlított. Kócos, ősz haj keretezte kampós orrú, beesett arcát, melyen mintha mindig kifejezéstelen vigyor ült volna kimutatva kiálló fogait. Szemei azonban élénken, feketén csillogtak.

– Ó, bizony, bizony – szólalt meg. – Nem illik a magamfajta szegény öregasszonyhoz, hogy olyasmiről kérdezősködjön, amit az idegenek örömest titokban tartanának. Sokan vannak, akik szívesebben járnak-kelnek titokban ezen a kellemetlen vidéken, nem messze a világ peremétől. Amennyire én tudom, te biztosan Tündérföld valamelyik lovagja vagy emberi álruhában, melyet egy ismeretlen nyelven kimondott varázsigének köszönhetsz. Mindazonáltal, jó lovag, lehetek-e olyan bátor, hogy megkérdezzem egyik nevedet? Nem a saját, igazi nevedet, persze, ha nem akarod egy efféle öregasszonyra bízni, aki ugyan jó szándékú, de elismeri, hogy vénkorára igen fecsegő lett, hanem egy olyan nevet, amelyen illően és tisztelettel megszólíthatlak.

– Holger Carlsen – válaszolta a férfi szórakozottan.

Az öregasszony megrezzent és majdnem feldöntötte az edényt.

– Hogyan mondtad?

– Miért… – Csak nem körözés alatt áll? Lehet, hogy Németország valamely hátborzongató vidékére került? Megtapogatta a tőrt, amelyet előrelátóan az övébe dugott. – Holger Carlsen! Mi bajod a nevemmel?

– Ó… semmi, jó uram. – Gerd félrepillantott, majd újra vissza rá. Pillantása gyors volt és ragadozómadár-szerű. – Attól eltekintve, hogy Holger és Károly, mindkettő jól ismert név, ahogy te is tudod, bár igazság szerint senki nem szokta emlegetni, hogy az egyik a másik fia, mivel valójában apjuk, Pepin és Godfred volt, vagy talán úgy kellene mondanom, hogy bizonyos értelemben a király a hűbérese apja és…

– Egyik úriemberhez sincs semmi közöm – vágott közbe Holger, hogy megakassza az érthetetlen szóáradatot. – Puszta véletlen, hogy ez a nevem.

Az öregasszony megnyugodott, és egy tál pörköltet tett vendége elé, melyet az azonnal felfalt anélkül, hogy egy percig is aggódott volna a baktériumok vagy mérgek miatt. Kapott még kenyeret és sajtot, melyet késével szeletelt fel, és csak úgy a kezéből falatozott, valamint egy korsó feltűnően jó sört. Eltelt némi idő, míg végül hátradőlt, felsóhajtott, és megszólalt.

– Köszönöm. Ez megmentette az életemet, de legalábbis a józan eszemet.

– Semmiség, uram, ez bizony durva étel volt az olyanok számára, mint te vagy, akik bizonyára gyakran vacsoráznak királyokkal és nagyhatalmú főurakkal, s közben Provence lantosait hallgatják, bár én öreg vagyok és szerényen élek, mégis hadd legyek…

– Kitűnő a söröd – vágott közbe Holger sietve. – Nem gondoltam volna, hogy ilyesmit találok itt, hacsak a te… – azt akarta mondani „hacsak a te helyi sörfőzdéd nem valami titkos kincsesbánya, melyet eddig elkerült a hírnév”, de az anyóka szégyenlős nevetéssel félbeszakította.

– Ó, jó Sir Holger, biztos vagyok benne, hogy nemes lovag vagy, ha nem még ennél is magasabb rangú, bölcs és mindentudó, aki azonnal átlát az ilyen szegény öregasszony kis trükkjein. De azért, bár a te fajtád rosszallással tekint a boszorkányságra, sőt az ördög fortélyának nevezi azt, igazából nem sokban különbözik a szentek csodatevő ereklyéitől, melyek egyformán csodát tesznek keresztényeknek és pogányoknak. És jusson eszedbe, hányan folyamodnak ilyen apró mágiákhoz a határvidéken épp annyira a saját védelmük érdekében a Középfölde hatalma ellen, mint amennyire a kényelem és a nyereség érdekében. Bizonyára megérted, kegyelmes nagyúr, hogy nem lenne igazságos megégetni egy szegény öreg háziasszonyt, amiért varázsolt egy kis sört, hogy felmelegíthesse csontjait a téli estéken, miközben annyi hatalmas varázsló, becstelen üzérkedő és fekete mágus járkál büntetlenül és…

Szóval boszorkány vagy, gondolta Holger. Ezt hamarabb is észrevehettem volna. Vajon mit hisz ez a banya, mi mindent tud neki beadni? Miféle mesét talált ki?

Hagyta, hadd beszéljen tovább az öregasszony, miközben gondolatai elkalandoztak, és a nyelven tűnődött. Érdekes nyelv volt, kemény és csengő, az ősi franciára emlékeztetett, sok német szóval vegyítve. Könyvből is csak alig-alig lett volna képes kibogozni, anyanyelvi szinten beszélni viszont semmiképpen sem. Valahogyan az átvitel – akárhová került is – ellátta a helyi dialektusok ismeretével is.

Soha nem vetemedett arra, hogy regényeket olvasson – se tudományos—fantasztikusat, se más fajtát –, de most egyre inkább kénytelen volt azt feltételezni, hogy valami hihetetlen folyamat eredményeként a múltba került. Ez a ház, ez a vénasszony, aki természetes dolognak tekintette lovagi öltözékét, a nyelv, a végtelen erdő… De hát hová került? Soha nem beszéltek így Skandináviában. Talán Németországban, Franciaországban vagy Nagy-Britanniában? De ha visszakerült a sötét középkorba, mi magyarázza az oroszlánt vagy azt a mellékes megjegyzést tündérország határvidékéről?

Abbahagyta elmélkedéseit. Néhány egyenes kérdés talán segít.

– Gerd anyó – szólalt meg.

– Igen, jó lovag. Bármely szolgálattal, amellyel a segítségedre lehetek, dicsőség száll erre a szegény házra, ezért nevezd meg, mit kívánsz, és képességeim szűk határain belül minden úgy lesz, ahogy akarod.

Meglegyintette a fekete macskát, amely továbbra is a férfit bámulta.

– Meg tudnád mondani, milyen évet írunk?

– Ó, különös kérdés ez, jó uram, és talán az a seb a homlokodon… amelyet bizonyára rettenthetetlen küzdelemben szereztél szörnyű trollok vagy óriások ellen… zavarta meg az emlékezetedet; de igazság szerint, bár szégyellem beismerni, én már rég nem számolom az éveket, nem utolsó sorban azért, mert az idő rejtélyes, hátborzongató dolog itt, a világ peremén, mivel…

– Hagyd csak! És milyen föld ez? Milyen birodalom?

– Igazság szerint, nemes lovag, olyan kérdést tettél fel, mely fölött sok tudós törte már a fejét, és sok harcos törte be egymás fejét. Hihihi! Ez a határvidék régóta vitás kérdés az ember fiai és Középfölde népe között, és háborúk, nagy varázsló-küzdelmek dühöngtek, míg végül ma sem mondhatok mást, minthogy Tündérföld és a Szent Birodalom egyaránt igényt tart rá, miközben egyiküknek sincs valódi hatalma itt. Noha az emberi befolyás egy kissé erősebbnek tűnik, hiszen a mi fajunk telepedett itt le és talán a szaracénok is ki tudnának találni valamilyen jogcímet, már csak azért is, mert Mahound maga is egy gonosz lélek, vagy legalábbis ezt mondják a keresztények. Ugye, Grimalkin? – A vénasszony megcsiklandozta a macska nyakát.

– Nos… – Holger minden igyekezetével azon volt, hogy megőrizze türelmét. – Hol találok embereket… mondjuk keresztény embereket… akik segíthetnek nekem? Hol van a legközelebbi király, herceg, gróf vagy akárki?

– Van egy város néhány mérföldnyire innen, ahogyan az emberek mérik a távolságot – felelte az öregasszony. De figyelmeztetnem kell téged, igazság szerint a távolság, ahogy az idő is, különös módon viselkedik a Tündérföldről átáradó varázslatok hatására, ezért gyakran előfordul, hogy a hely, ahová igyekszel, közelinek tűnik, aztán újra elmerül a távoli messzeségben, ahová fáradság és veszedelem övezte út vezet, s még maga a föld sem marad ugyanaz, melyen jársz.

Holger feladta. Tudta, mikor kell beismerni a vereséget. Ez a banya vagy egy fecsegő idióta, vagy szándékosan húzza az időt. Egyik esetben sem remélhet több információt tőle.

– Ha azonban tanácsra van szükséged – bökte ki Gerd anyó hirtelen –, bár az én öreg fejem gyakran homályos, ami ilyen korban nem ritka, és Grimalkin akármilyen ravasz is, nem tud beszélni, mégis lehetséges, hogy tudunk neked adni valamilyen tanácsot. Sőt olyan szert is, amellyel meggyógyíthatom a sebedet, és újra egészségessé tehetlek. Ne légy haragos, jó uram, ha egy kis mágiához folyamodok! Az fehér mágia lesz, vagy legrosszabb esetben szürke. Gondolod, ha egy hatalmas boszorkány lennék, ilyen rongyokban járnék, vagy ebben a kalyibában laknék? Nem. Aranypalotám lenne, és szolgák köszöntöttek volna téged. Ha engedelmeddel megidéznék egy szellemet, csak egy egész kicsikét, ő megmondhatná neked, amit tudni szerétnél.

– Hm – Holger felvonta a szemöldökét. Rendben, ezzel elárulta magát a vénasszony: őrült. A legjobb lesz ráhagyni, ha itt szándékozik tölteni az éjszakát. – Ahogy akarod, öreganyám.

– Most már látom, hogy valóban hátborzongató vidékről jöhetsz – jegyezte meg az öregasszony –, mivel még csak keresztet sem vetettél. Pedig a legtöbb lovag állandóan a Magasságost emlegeti, bár gyakran szitkok közepette, amivel csak a pokol tüzének gyötrelmeit érdemlik ki, és egyáltalán nem élnek valami kegyes életet; mégis a Birodalomnak használnia kell azokat a szegényes eszközöket, melyeket ebben a bűnös világban találhat. Ez rád nem vonatkozik, Sir Holger, egyik szempontból sem, ezért felmerül a kérdés, vajon nem vagy-e valóban tündérföldi. De próbáljuk ki ezt a módot, bár előre meg kell mondanom, hogy a szellemek hátborzongató lények, és talán nem válaszolnak, esetleg többértelmű választ adnak.

A macska leugrott a ládáról, és a vénasszony felnyitotta azt. Mozdulataiban különös feszültség érződött. Holger kíváncsi volt, vajon mire készül, s borzongás futott végig a gerincén.

Gerd anyó egy háromlábú serpenyőt vett elő a ládából, a padlóra állította, és egy üvegből valamilyen port szórt bele. Kivett még egy pálcát is, amely – úgy tűnt – elefántcsontból és ébenfából készült. Mormolva és különböző mozdulatokat téve két koncentrikus kört húzott a serpenyő köré a porba, és macskájával együtt a két kör közé állt.

– A belső kör arra szolgál, hogy fogva tartsa a démont, a külső pedig védelem a varázslatok ellen, amellyel próbálkozhat, mivel a szellemek gyakran ingerlékenyek, ha megidézik őket a légből – magyarázta. – Meg kell, hogy kéljelek, uram, ne imádkozz, ne vess keresztet, mivel ettől azonnal távozna, ráadásul fölöttébb gonosz hangulatban.

A hangja tárgyilagosan hangzott, ám szeme csakúgy csillogott, és Holger azt kívánta, bárcsak olvasni tudna arcának ráncai között.

– Rajta! – mondta végül kissé rekedten.

Az öregasszony táncolni kezdett a belső kör körül, és Holger elkapott néhány szót a kántálásából. „Amen, amen… „ Jól tudta, mi következik ez után, bár fogalma sem volt, honnan. „…malo a nos libera sed… „ Azt sem tudta, miért támad fel dühe a szavak hallatán. Az öregasszony latinról egy különös, élesen csengő nyelvre váltott, amelyet Holger már nem ismert fel. Amikor az öregasszony pálcájával megérintette a serpenyőt, abból sűrű, fehér füst kezdett áradni, mely csaknem elrejtette őt szem elől, de különös módon nem terjedt túl a külső körön.

– O Beliya 'al, Ba 'al Zebub, Abaddon, Ashmadai! – sikoltotta. – Samiel, Samiel, Samieí!

Valóban sűrűsödne a füst? Holger előredőlt székén. Alig látta az asszonyt a vöröses árnyalatú ködben, és mintha valami más is mozgott volna a serpenyő fölött, valami szürke és kígyószerű, félig átlátszó – ó egek! bíborszínű szemeket látott, és annak a valaminek majdnem ember formája volt!

Hallotta beszélni, sípoló, nem emberi hangon, és az öregasszony válaszolt neki ugyanazon a nyelven, melyet Holger nem ismert. Hasbeszélő trükk, mondta magának kétségbeesetten, hasbeszélés és az ő túlfeszített, kimerült agya – csak erről lehet szó. Papillon felnyerített és toporzékolt az istállóban. Holger megmarkolta a tőrét. A penge forró volt. Vajon a mágia, jutott eszébe összefüggéstelenül, kelthet elektromos áramot?

Az a dolog a füstben sivított, morgott és vonaglott. Hosszú időnek tűnt, amíg Gerd anyóval beszélt. Végül az öregasszony felemelte pálcáját és újabb kántálásba kezdett. A füst ritkulni kezdett, mintha valami visszaszippantotta volna a serpenyőbe. Holger remegő hangon szitkozódott, és a söréért nyúlt.

Amikor a füst teljesen eltűnt, Gerd anyó kilépett a ködből. Arca sápadt volt és feszült, szemei homályosak. Holger látta, hogy egész testében remeg. A macska felpúposította a hátát, kimeresztette körmeit és fujt a férfira.

– Különös tanács – jelentette ki végül a vénasszony szenvtelen hangon. – Különös tanácsot adott nekem a démon.

– Mit mondott? – suttogta Holger.

– Azt mondta… Samiel azt mondta, te olyan messziről jöttél, hogy egy ember az ítéletnapig is utazhatna, akkor sem érné el a hazádat. Így van?

– Igen – felelte Holger lassan. – Igen, azt hiszem, igaz lehet.

– Azt is mondta, hogyan lehet segíteni a helyzeteden. A visszatérésed eszközei Tündérföldön találhatók. Oda kell menned, Sir… Sir Holger. Tündérföldre kell menned.

Holger nem tudta, mit válaszoljon.

– Ó, nem olyan szörnyű az, mint amilyennek hangzik. – Gerd elmosolyodott kissé. Aztán kuncogott vagy inkább vihogott is. – Ha már itt tartunk, elárulom, hogy nem vagyok éppen rossz viszonyban Alfric gróffal, Tündérföld legközelebbi urával. Nehezen kezelhető, mint az egész fajtája, de a démon azt mondta, segíteni fog neked, ha megkéred. És én ellátlak majd vezetővel, hogy gyorsan eljuthass odáig.

– De hát… – dadogta Holger. – Úgy értem, nem tudok fizetni érte.

– Nincs is rá szükség – legyintett Gerd könnyedén. – Talán jó pontként írják majd a számlámhoz, ha elhagyom ezt a világot, egy másik… attól tartok… forróbb hely kedvéért. Meg aztán még egy ilyen öreganyónak is örömet okoz, ha segíthet egy ilyen jóképű fiatalembernek, mint te. Á volt idő, amikor… de ebből elég! Hadd kötözzem be a sebedet, aztán feküdj le gyorsan!

Holger tűrte, hogy kimossák a sebét és forró gyógynövény-borogatást tegyenek rá varázsigék kíséretében. Túl fáradt volt ahhoz, hogy bármi ellen is tiltakozzék. De annyi óvatosság még maradt benne, hogy visszautasítsa az öregasszony szalmazsákját, és inkább Papillon mellett aludjon a szénában. Semmi értelme több kockázatot vállalni, mint amennyit muszáj. Különös ház ez, és ez a legkevesebb, amit el lehetett mondani róla.

 

3.

 

Felébredve még jó darabig félálomban feküdt, míg rájött, hol van. Az álom azonnal kiröppent a szeméből. Kiáltva ült fel és körülnézett.

Igen, az istálló! Egy durva, sötét lyuk, amely trágyától bűzlik, egy fölé emelkedő fekete ló, amely gyengéden szagolgatja. Holger felállt, és leszedegette a ruhájáról a szénát.

Napfény ömlött be, ahogy Gerd anyó kinyitotta az ajtót.

– Á, szép jó reggelt, jó uram! – kiáltotta. – Sokáig az igazak álmát aludtad, már amit az igazak álmának neveznek, mert én gyakran láttam jó embereket álmatlanul forgolódni, és gonoszokat, akik megrengették az egész házat horkolásukkal; szóval nem volt szívem felébreszteni téged. De most gyere, nézd, mi vár rád!

Kiderült, hogy egy tál zabkása, kenyér, sajt és sör, meg egy nagy darab félig főtt szalonna. Holger jó étvággyal elfogyasztotta az ételt, és utána vágyakozva gondolt egy csésze kávéra és egy kis dohányra. Ám a háborús nehézségek leszoktatták őt az efféle bűnös szenvedélyekről. Megelégedett hát egy kiadós mosakodással a kunyhó előtti vályúban.

Amikor visszament, egy új jövevényt talált a házban. Holger nem vette észre, amíg egy kéz meg nem rángatta a nadrágját és fel nem harsant egy mély hang.

– Itt vó'nék!

Lenézve egy csupa dudor, barna emberkét látott elálló fülekkel, túlméretezett orral és fehér szakállal. Barna kabátot viselt és kifelé álló lábain barna térdnadrágot. Az egész ember nem volt három láb magas.

– Ez itt Ugi – szólalt meg Gerd anyó. – Ő fog elvezetni Tündérföldre.

– Ööö… örülök, hogy megismerhetem – felelte Holger. Kezet rázott a másikkal, ami láthatóan bámulatba ejtette a törpét. Ugi keze kemény és forró volt.

– De most aztán indulás – sürgette őket az öregasszony vidáman –, mert a nap már magasan jár, és fárasztó út vár rátok a legveszélyesebb vidékeken keresztül! Mégse félj, Sir Holger! Ugi, az erdei törpék közé tartozik és biztonságban eljuttat Alfric grófhoz. – Átnyújtott neki egy kendőbe burkolt batyut. – Tessék, csomagoltam egy kis kenyeret és húst, meg egyéb frissítőket, mert jól tudom, milyen feledékenyek vagytok ti ifjú leventék, akik körberohanják a világot, hogy megmentsék a szép szüzeket, de soha eszükbe sem jut, hogy vigyenek magukkal egy falat ételt. Ó, lennék csak újra fiatal, nekem sem számítana, mert mit számít az üres gyomor, ha egyszer szép az élet. De most, hogy öreg vagyok, gondolkodnom is kell egy kicsit.

– Köszönöm, asszonyom – nyögte ki Holger esetlenül.

Megfordult, hogy induljon. Ugi meglepő erővel rántotta vissza.

– Mi jut eszedbe? – förmedt rá. – Pusztán ruhában akarsz oda kimenni? Jó sok akasztófavirág van abban az erdőben, akik örömest vasat mártanak a gazdagon öltözött utazóba.

– Ó… ja, igen.

Holger kibontotta a csomagját. Gerd anyó kuncogva sántikált ki az ajtón.

Ugi segített Holgernek megfelelően felölteni a középkori ruhadarabokat, és meghúzta a bőrszíjakat a lábikrája körül, míg ő magára húzta a páncélinget. A láncing megcsörrent, ahogy felvette, és váratlan súllyal húzta le vállait. Nos lássuk csak – ez a széles öv nyilvánvalóan a derekára való, s ebbe kell beledugni a tőrt, a kardkötő pedig a kardját tartja majd. Ugi átnyújtotta neki a steppelt sapkát, amit a normann sisak alá vett. Amikor az aranyozott sarkantyú is a lábára került, hátára pedig a bíborvörös köpönyeg, azon töprengett, vajon hetvenkedőnek néz-e ki vagy kötöznivaló bolondnak.

– Jó utat, Sir Holger! – szólt Gerd anyó, ahogy kilépett az ajtón.

– Én… az imáimba foglallak majd – felelte Holger, mivel úgy gondolta, errefelé ez lehet a megfelelő köszönetmondás.

– Igen, tedd csak azt, Sir Holger! – Az öregasszony nyugtalanító, éles vihogással fordult el, és eltűnt a házban.

Ugi megrántotta az övét.

– Gyerünk, gyerünk, lovagom, ne töltsük itt a napot! – morogta. – Aki Tündérföldre utazik, annak gyors paripára van szüksége.

Holger Papillon hátára pattant, majd felsegítette Ugit. A kis ember leguggolt a nyeregben, és keletre mutatott.

– Arra – mondta. – Két-három napi járóföldre van Alfric udvara, jó lesz nekivágni.

A ló elindult, és a ház hamarosan eltűnt mögöttük. Az ösvény, amelyet követtek, aránylag szélesen húzódott. A még zöldes fényben magas fák alatt lovagoltak, a levegő tele volt susogással, madárdallal, tompa lódobogással, bőr nyikorgásával és fém csörgésével. Hűvös, tiszta nap volt.

Mióta felkelt, Holgernek először jutott eszébe a fejsebe. Nem érzett fájdalmat. A fantasztikus gyógymód valóban hatásosnak bizonyult.

De ez az egész ügy olyan hihetetlen, hogy… Határozottan félresöpörte kételyeit. Csak mindent szép sorjában. Valahogy – hacsak nem álmodik (márpedig ebben egyre inkább kételkedett; melyik álom lehetne ennyire összefüggő?) – a saját idején, talán saját világán is kívül eső birodalomba csöppent: olyan helyre, ahol az emberek hisznek a boszorkányságban és a tündérekben, ahol egészen biztosan létezik egy valódi törpe, és egy átkozottul különös lény, akinek Samiel a neve. Tehát lassan, módszeresen gondoljuk végig az egészet.

Nehéz volt követnie a saját tanácsát. Nemcsak a saját helyzete aggasztotta, hanem az otthon emlékei, a kíváncsiság, hogy ott mi történhetett, s a szörnyű félelem is, hogy talán örökre itt ragad. Tisztán emlékezett Koppenhága kecses templomtornyaira, Jutland mocsaraira, partjaira és széles látóhatárára. A szigetek zöld völgyeiben megbúvó ősi városokra, a fennhéjázóan ég felé törő New Yorkra, a napkeltekor aranyszínre változó ködre a San Francisco-öbölben. Barátokra, szerelmekre és arra a millió apró dologra, melyek az otthont jelentették. Szeretett volna elfutni, segítségért kiáltva rohanni, míg újra meg nem találja az otthonát – de nem, nem teheti! Itt van, s nem tehet mást, minthogy folytatja útját. Ha az az alak Tündérföldön – bárhol is legyen az – segíthet neki, akkor még van remény. Addig is hálás lehet a sorsnak, hogy sohasem volt túl élénk a fantáziája vagy túl gyengék az idegei.

Az előtte gubbasztó szőrös kis figurára pillantott.

– Kedves tőled, hogy segítesz – kockáztatta meg a beszélgetést Holger. – Bárcsak vissza tudnám fizetni valahogy!

– Ezt a banya szolgálatában teszem – felelte Ugi. – Nem mintha az adósa lennék, érted ugye, mire gondolok. Arról van szó, hogy a mi erdei népünk hébe-hóba segít neki: fát aprítunk, vizet hordunk be vagy ehhez hasonló megbízatásokat teljesítünk. Aztán ő viszonozza. Nem mondhatnám, hogy kedvelem a vén boszorkányt, de fizetségül ígért egy kancsóval az ördöngösen jő söréből.

– De hát, egészen… kedvesnek tűnt.

– Ó, igen, jól forog a nyelve, ha akarja, igen, igen. – Ugi gúnyosan kuncogott. – Akkor is, amikor az ifjú Sir Magnust próbálta behálózni, aki sok-sok évvel ezelőtt vetődött ide. A fekete mágiával is foglalkozik. Nagyon ravasz, bár nem olyan hatalmas, de meg tud igézni néhány jelentéktelen démont, és hajlamos elvéteni a varázsigéket. – A törpe elvigyorodott. – Emlékszem, egyszer egy paraszt a Nyugati Völgyekben megsértette, és ő megesküdött, hogy megrontja a termését. Akár a pap imáinak, akár a saját ügyetlenségének köszönhette, nagy felhajtás és igyekvés után nem tett mást, mint kiirtotta a bogáncsot a szántóföldjeiről. Mindig megpróbál Középfölde urainak kegyeibe férkőzni, hogy azok nagyobb hatalommal ruházzák fel, de eddig még nem nagyon sikerült neki.

– Hmmm… – ez nem hangzik túl jól. – Mi történt azzal a Sir Magnussal? – érdeklődött Holger.

– Ó, azt hiszem, végül krokodilok falták fel.

Csendben lovagoltak tovább. Végül Holger megkérdezte, mit csinál egy erdei törpe. Ugi elmondta, hogy népe a vadonban él – amely óriási kiterjedésűnek tűnt –, gombát, bogyókat és efféléket eszik, s a kisebb állatokkal, mint a mókusokkal és a nyulakkal gyakran segítik egymást. Nincsen saját mágikus hatalmuk, mint az igazi tündérföldieknek, másrészt viszont nem kell félniük a vastól, az ezüsttől vagy a szent jelektől.

– Nekünk semmi közünk a háborúkhoz ezen a kellemetlen vidéken. Mi éljük a saját életünket, és nem érdekel, hogyan csap össze Mennyország, Pokol, Föld és Középfölde. És ha a büszke nagyurak leöldösték egymást, s kiterítve fekszenek mind, mi akkor is itt leszünk. A rosseb egye meg őket!

Holgernek az a benyomása támadt, hogy a törpék népe egyaránt neheztel az emberekre és a tündérföldiekre, amiért azok félvállról veszik őket.

– Most elbizonytalanítottál – szólalt meg habozva. – Ha Gerd anyó nem jót akar nekem, miért kellene követnem a tanácsát, és Tündérföldre mennem?

– Valóban, miért? – vonta meg a vállát Ugi. – De jusson eszedbe, én nem mondtam, hogy mindig gonosz. Ha nem táplál irányodban ellenszenvet vagy irigységet, lehetséges, hogy puszta szeszélyből valóban segít rajtad. Még Alfric gróf is segíthet, csupán a szórakozás kedvéért, amit egy ilyen rejtély nyújthat, mint amilyen te vagy. Nem tudhatod, a tündérnép mikor, mit fog tenni. Ők maguk sem tudják, de nem is nagyon érdekli őket. Féktelen életet élnek, mivelhogy ők a sötét Káoszt képviselik ebben a háborúban.

Ez nem sokat segített Holgeren. Tündérföld jelentette az egyetlen reményét, hogy hazajut, de lehet, hogy csapda az egész. Bár miért venné bárki is a fáradságot, hogy kelepcébe csaljon egy ilyen nincstelen idegent, mint ő…

– Ugi – kérdezte –, vesztembe vinnél szándékosan?

– Nem, mert nem vagy az ellenségem, te valóban jó ember vagy, nem úgy, mint némelyek, akiket meg tudnék nevezni. – A törpe köpött egyet. – Nem tudom, mi jár Gerd anyó eszében, nem is törődöm sokat vele. Elmondtam neked, amit tudok. Ha még mindig Tündérföld felé akarsz menni, elvezetlek.

– Ami viszont ott történik, ahhoz semmi közöd, ugye?

– Így van. A mi fajtánk megtanulta, hogy a saját dolgával törődjön.

Mély hangja keserűen csengett. Holger azon töprengett, hogy ezt akár a saját hasznára is fordíthatná. Egyáltalán nem volt számára ismeretlen az ilyen túlzott kisebbrendűségi komplexus. És Ugi egész biztosan több segítséget is nyújthat neki, minthogy egyszerűen elvezeti, ki tudja hová.

– Szomjas vagyok – jelentette ki. – Nem állunk meg legurítani valamit?

– Mit csinálni? – Ugi egész arcát összeráncolva töprengett.

– Legurítani. Tudod! Inni egyet.

– Legurítani… inni… Ha-ha-ha! – Ugi a combját csapkodta nevettében. – Nahát, ez jó! Legurítani valamit. Ezt megjegyzem, hogy elmondhassam az otthoniaknak.

– Nos, velem tartasz? Mintha hallottam volna valamit lötyögni abban az elemózsiás batyuban.

Ugi csettintett a szájával. Megállították a lovat, és kibontották a boszorkány ajándékát. Igen, két agyagpalack. Holger kinyitotta az egyiket, és Uginak kínálta oda elsőként, ami nagyon meglepte a törpét. Ám nem sokat teketóriázott, ádámcsutkája fel-alá járt őszes szakálla alatt, ahogy nagyokat húzott a palackból, míg végül elégedetten böffentett egyet és visszanyújtotta a palackot.

Amikor tovább indultak, zavartnak tűnt.

– Rendkívüli a viselkedésed, Sir Holger – szólalt meg végül. – Biztos, hogy nem a Birodalom lovagja vagy, de nem is szaracén.

– Nem – felelte Holger. – Sokkal messzebbről való vagyok. Ahonnan én jövök, ott egyik ember ugyanannyit számít, mint a másik.

A gyöngyszerű szemek figyelmesen néztek rá a bozontos szemöldök alól.

– Hátborzongató eszme. Hogyan lehet irányítani egy olyan birodalmat, ahol a közrendűek együtt falatozhatnak a nemesekkel?

– Azért elboldogulunk. Mindenkinek szava van a kormányzásban.

– De hát az lehetetlen! Ebből csak üres fecsegés lehet, miközben semmi nem történik.

– Sokáig próbálkoztunk a másik módszerrel, de a született vezetők gyakran olyan gyengék, ostobák vagy kegyetlenek voltak, hogy úgy gondoltuk, mi sem lehetünk sokkal rosszabbak. Az én országomban manapság a király szinte nem tesz mást, csak jelképesen uralkodik. A legtöbb nemzet azonban meg is szüntette a királyságot.

– Hmm, hmmm, ez nagyon különös beszéd, bár valójában… Úgy hangzik, mintha magad is a Káosz erőihez tartoznál.

– Ezt hogy érted? – érdeklődött Holger óvatosan. – Nem sokat tudok az itteni ügyekről. Elmagyaráznád?

Hagyta, hogy a törpe végeérhetetlen mormogásba kezdjen, melyből nem sok mindent tudott meg. Ugi nem volt valami tájékozott, ráadásul egy isten háta mögötti vadonban élt. Holgernek végül sikerült annyit kihámoznia, hogy örökös harc dúl a Rend és a Káosz ősi erői között. Nem igazán erőkről van szó. Talán inkább létformák? Vajon ez a Menny és a Pokol szellemi összeütközésének itteni tükörképe? Bárhogy legyen is, a Rend legfőbb harcosai az emberi lények voltak, bár sokan közülük teljesen öntudatlanul, míg mások – boszorkányok, varázslók és gonosztevők – eladták magukat a Káosznak. Néhány nem emberi lény szintén a Rend oldalán állt. Ellenük felsorakozott csaknem egész Középfölde, melybe olyan birodalmak tartoznak, mint Tündérföld, a Trollok és az Óriások Országa – ők a Káosz valódi teremtményei. Az emberek közötti háborúk, mint például a régóta tartó harc a szaracénok és a Szent Birodalom között, a Káoszt segítik. A Rend uralma alatt minden ember békében és biztonságban élne, és olyan szabadságban, melynek csak a Rend adhatja meg az értelmét. Ez azonban olyannyira idegen a középföldiektől, hogy örökösen arra törekednek, hogy elkerülhessék, és saját árnyékos uralmukat terjesszék ki mindenüvé.

Ez az egész annyira homályos volt Holger számára, hogy inkább áttért a területi elhelyezkedésre. Ugi ebben sem remekelt. Holger annyit bírt kiszűrni a beszédéből, hogy az emberek földje, ahol a Rend a meghatározó, nyugat felé fekszik. Oda tartozik a keresztények Szent Birodalma. A szaracénok országa pedig tőle délre terül el számos kisebb királysággal együtt. Tündérföld, Középfölde legközelebb fekvő része nem messze van keletre. Ez a terület az a vitatott határvidék, ahol bármi megtörténhet.

– Réges-régen – mesélte Ugi –, közvetlenül a Romlás után, ugyebár majdnem mindent a Káosz uralt. De lépésről-lépésre visszaszorult. A legnagyobb csapás akkor érte, amikor a Megváltó a földre szállt, akkor a sötétség nem tudta megállítani, sőt maga Nagy Pan is meghalt. De most azt beszélik, hogy a Káosz újra összeszedte erejét, és a visszavágásra készül. Hát nem tudom.

Hm. Pillanatnyilag nem volt rá mód, hogy Holger elkülönítse a tényeket a fantáziától. De ez a világ oly sok szempontból hasonlított a sajátjára, hogy valami kapcsolatnak mégis lennie kellett. Létrejöhettek időről-időre röpke kapcsolatok, hajótöröttek, mint ő maga, akik történetekkel tértek vissza, melyek aztán a legendák alapjául szolgáltak. Vajon a mítoszok szereplői valóban léteznének itt? Visszaemlékezve némelyikre, Holger őszintén remélte, hogy nem. Nem igazán vágyott rá, hogy találkozzon egy tűzokádó sárkánnyal vagy egy háromfejű óriással, bármilyen érdekesek legyenek is zoológiai szempontból.

– Ó, jut eszembe – csapott a homlokára Ugi –, a kapuknál kell majd hagynod a keresztedet, már ha viselsz olyat, és a vastárgyaidat is. És szent szavakat sem mondhatsz ki. A tündérnép nem bírja az ilyesmit, de ha mégis alkalmaznád, megtalálják a módját, hogy balszerencsét küldjenek rád.

Holger azon tűnődött, vajon milyen státusza lehet itt egy szabadgondolkodónak. Kétségtelen ő lutheránusként nőtt fel, de évek óta nem járt templomban. Ha már valakivel ilyesminek kellett történnie, miért nem egy jó katolikussal esett meg?

Ugi tovább beszélt. És beszélt. És beszélt. Holger megpróbált barátságosan odafigyelni anélkül, hogy túljátszaná a szerepét. Aztán történeteket meséltek egymásnak. Holger előásott minden ócska viccet, amire csak emlékezett. Ugi ujjongott.

Egy mohos partú forrás mellett álltak meg ebédre, amikor a törpe előrehajolt, és kezét Holger vállára tette.

– Lovag úr – kezdte a földet bámulva –, szívesen adnék neked egy jó tanácsot, ha elfogadod.

Holger nagy erőfeszítések árán megőrizte a nyugalmát.

– Köszönöm, annak bizony nagy hasznát venném.

– Nem tudom, mi lenne számodra a legjobb útirány. Talán felkeresni Tündérföldet, ahogy a boszorkány mondta, talán most azonnal sarkon fordulni. Azt sem tudom, hogyan találhatnánk ki. De ismerek valakit a vadonban, aki minden ittlakónak a barátja, s aki minden hírt ismer itt és a határokon túl, így valószínűleg neked is tanácsot adhat.

– Nagy segítség lenne, ha találkozhatnék azzal az úrral, Ugi.

– Nem férfi ő, hanem egy lány. Nem vinnék oda más lovagot, mert nagyon kéjsóvár fajták azok, és ő nem szereti az ilyesmit. De te… nos… Nem vinne rá a lélek, hogy rosszat tegyek veled.

– Köszönöm, barátom. Ha valaha tehetnék érted valamit…

– Semmi az egész – morogta Ugi. – A saját becsületem kedvéért teszem. Aztán jól viselkedj ám vele, te zöldfülű lovag!

 

4.

 

Északra fordultak, és órákon át lovagoltak abba az irányba, miközben Ugi az emlékeiről mesélt, hódításairól népe asszonyainak körében. Holger fél füllel hallgatta, ámulatot színlelve, amely már akkor is megérdemelt lett volna, ha csak a történetek fele igaz. Egyébként elmerült a saját gondolataiban.

Ahogy magasabb fekvésű vidékekre értek, az erdő ritkább lett, napfényes, vadvirágokkal teli mezők tárultak fel, szürke zuzmóval borított sziklák hevertek szétszórva a fatörzsek között. Itt-ott a távolságtól kékes színűnek tűnő hegyek látszottak. Sok forrás volt errefelé, csillogva cikáztak siettükben, hogy eléljék a mélyebben fekvő völgyeket; szivárvány ragyogott fölöttük, ahol partmeredélyről zuhogtak alá. Jégmadarak cikáztak, mint apró, kék villámok, sólymok és sasok szárnyaltak magasan a fejük fölött, egy csapat vadlúd zajosan emelkedett fel egy tó nádasából. Az utazók szemük sarkából nyulakat, szarvasokat és néhány medvét pillantottak meg. Fehér felhők vetettek árnyékot a páratlanul sokszínű vidékre. Holger arcát hűvös szél simította végig. Azon kapta magát, hogy élvezi az utazást. Még a páncél is, amely először majdnem lerántotta a földre, szinte a saját részévé vált. És valami különös, bizonytalan módon otthonosan érezte magát ezen a földön, mintha valamikor régen egyszer már ismerte volna.

Megpróbált mélyebbre ásni az emlékeiben. Talán az Alpok vagy Norvégia magas saetere—je vagy a Rainier körüli hegyek fennsíkjai? Nem, ez több, mint hasonlóság. Szinte ismerte ezt az utat, ami Tündérföld felé vezetett. De nem sikerült megragadnia a képet, s végül elvetette a gondolatot, mint egyszerű déja vu-érzést.

Bárha ez az „átvitel” megtanította őt egy új nyelvre, más trükköket is alkalmazhatott az agyával. Egy percre az a vad gondolata támadt, hogy talán csak az elméje került át egy másik testbe. Lenézett nagy, izmos kezeire, majd felnyúlt, hogy megérintse az ismerős horpadást az orrán – szuvenír arról a nagy napról, amikor ő is segített 36:24-re elagyabugyálni a Polytech csapatát. Nem, ez még mindig ő maga, az ő teste volt. És mellesleg igen nagy szüksége lett volna egy zuhanyra.

A nap már aláhanyatlott, amikor átkeltek az utolsó réten, és egy tó partján a fák alatt leszálltak a nyeregből. Fény tükröződött a vízen, ami egy mérföldes kiterjedésű tűzfüggönynek látszott; egy csapat örvöslúd szállt fel suhogva a káka közül.

– Itt várjunk! – javasolta Ugi. A földre csusszant, és megdörzsölte az ülepét. – Úhhh – fintorgott –, szegény hátsófelem!

Holger szintén leszállt, s hasonlóképp érezte magát. Nem volt értelme kipányvázni Papillont, egyszerűen a nyakába dobta a kantárt, és a ló elégedetten legelészni kezdett.

– Azt hiszem, hamarosan megérkezik – dörmögte Ugi. – Ez a kedvenc helye. De amíg várakozunk, akár fel is frissíthetnénk magunkat.

Holger értette a célzást, és elővette a sört.

– Még mindig nem árultad el, ki az az ő – jegyezte meg.

– Alianora, a hattyúlány. – A sör bugyogva tűnt el a törpe torkában. – Ide-oda röpköd az erdő felett, sőt néha még Középföldére is elmegy, és az itt lakók elmondják neki a híreket. Mert mindnyájunknak nagyon jó barátja. Aááh! Az öreg Gerd anyó, akár boszorkány akár nem, a világ legjobb sörfőzője!

Papillon felhorkant. Megfordulva Holger egy hosszú, foltos, sárga alakot látott a tó felé haladni. Egy leopárd! Még mielőtt tudatára ébredt volna, kardja máris a magasba lendült.

– Ne, ne, tedd vissza! – Ugi megpróbálta megragadni a karját, de mivel nem érte el, a lábát rángatta. – Békével jön. Soha nem támadna meg, csak ha rosszat akarnál a hattyúlánynak.

A leopárd megállt, leült a földre, és hideg borostyánsárga szemeivel őket nézte. Holger visszadugta hüvelyébe a kardját. Érezte, hogy veríték önti el. Épp akkor kell ilyesminek történnie, amikor már kezdett otthonossá válni ez a vadon!

Szárnysuhogás hangzott a magasból.

– Ez ő! – kiáltotta Ugi. Felugrott, és integetni kezdett a karjával. – Halló, ott fönn! Hahó, gyere le!

A hattyú csapkodva ért földet egy yardnyira tőlük. A legnagyobb hattyú volt, amit Holger valaha is látott. Az alkony napsugarai aranyszínben ragyogtak a tollazatán. Holger bizonytalanul előrelépett azon tűnődve, hogyan illik bemutatkozni egy hattyúnak. A madár csapkodott a szárnyaival és elhátrált.

– Nem, nem, ne rémülj meg, Alianora! – Ugrott közéjük Ugi. – Ő egy nemes lovag, aki csupán beszélni szeretne veled.

A hattyú megtorpant, szélesre tárta szárnyait és lábujjhegyre állva egyensúlyozott. Teste megnyúlt, nyaka összehúzódott, szárnyai lerövidültek.

– Jesu Kristel – kiáltotta Holger, és keresztet vetett. Egy nő állt ott.

Nem, inkább egy lány. Nem lehetett idősebb tizennyolc évesnél; magas, karcsú alak, ruganyos és napbarnított, vállára omló bronzszínű haj, nagy szürke szemek, a szemtelen fitos orr körül néhány szeplő, finom metszésű ajkak… a nemjóját! Gyönyörű volt! Holger csaknem gondolkodás nélkül kicsatolta sisakját, a sapkával együtt levette, és fejet hajtott előtte.

A lány szégyenlősen közeledett, hosszú, koromfekete szempillái idegesen verdestek. Minden öltözéke egy ujjatlan, testhez tapadó rövid tunika volt, mely mintha fehér tollakból lett volna szőve. Meztelen talpa hangtalanul siklott a fűben.

– Á, te vagy az, Ugi – mondta lágy, alt hangján, mely azonban valamelyest mégis hasonlított a törpe érdes beszédére. – Üdvözöllek! És önt is, nemes lovag, hiszen a barátom a barátja.

A leopárd a földre lapult, farkát magasba csapta, és gyanakvó pillantást vetett Holgerre. Alianora elmosolyodott, és odalépett hozzá, hogy megveregesse a pofáját. Az állat a lábához dörgölőzött, és úgy dorombolt mint egy dízelmotor.

– Ez a nagyra nőtt fickó itt Sir Holger – mondta Ugi fontoskodva. – És amint látod, a barátom. Ő pedig a hattyúlány. Vacsorázhatunk végre?

– Izé… – Holger vadul kereste a szavakat. – Örülök, hogy megismerhettem, hölgyem. – Nagyon vigyázott, hogy még véletlenül se tegezze, mert a lány láthatóan félt tőle, és a leopárd is a közelben volt. – Remélem, nem zavartuk meg.

– Ó, nem – a lány elmosolyodott és kissé megnyugodott. – Számomra nagyobb öröm, hiszen olyan kevés emberrel találkozom, főleg igazi nemes lovagokkal. – Hangjából semmi kacérság nem csendült ki, csupán megpróbált megfelelni a férfi udvarias szavainak.

– Na, együnk már! – morogta Ugi. – A pocim már majd' kilyukad.

Letelepedtek a pázsitra. Alianora fogai éppoly könnyedén őrölték a rágós fekete kenyeret, amivel Holger megkínálta, mint a törpéé. Senki sem szólalt meg, amíg be nem fejezték az evést. A nap már a horizonton járt, és az árnyak végtelen hosszúra nyúltak. Ekkor Alianora egyenesen Holgerre nézett, és így szólt: – Egy férfi keresi magát, lovag úr. Egy szaracén. A barátja?

– Egy… egy szaracén? – Holger alig bírta összezárni meglepetéstől tátva maradt száját. – Nem. Én… idegen vagyok itt. Nem ismerek ilyen személyt. Bizonyára téved.

– Talán igen – felelte Alianora óvatosan. – Egyébként engem miért keresett fel?

Holger elmagyarázta a problémáját, hogy nem tudja, megbízzék-e a boszorkányban vagy sem. A lány összeráncolta a homlokát, és apró ránc jelent meg sötét szemöldökívei között.

– Attól tartok, ezt nem tudom megmondani – felelte. – De sötét társaságba keveredik, jó lovag. Gerd anyó nem jó lélek, azt pedig mindnyájan tudjuk, milyen fortélyos Alfric gróf.

– Tehát úgy gondolja, jobb ha nem megyek el hozzá?

– Nem tudom. – A lány zavartnak tűnt. – Nem ismerek magasrangú személyeket Tündérföldön. Csak néhányat a közrendűek közül, egy-két koboldot és manót, gombatündért és hasonlókat.

Holger nagyokat pislogott. Már megint a régi nóta. Alighogy kezdi elhinni, hogy épelméjű – egy normális, bár érthetetlen helyzetben –, ezek máris úgy kezdenek beszélni a természetfölötti dolgokról, mint a mindennapok megszokott részéről.

Persze… lehet, hogy itt valóban annak számítanak. Az ördögbe, végül is épp most látott egy hattyút emberré változni! Akár illúzió volt, akár nem, nem emlékezett, hogy valaha is látott ilyesmit a saját világában.

A kezdeti megrázkódtatás és a vele járó dermedtség lassan elmúlt. Kezdte egész lényével felfogni, milyen messzire került otthonról, és milyen egyedül van. Kezét ökölbe szorítva próbálta leküzdeni a vágyat, hogy szitkozódjon és kiabáljon.

– Mit is mondott arról a szaracénról? – kérdezte, hogy valamivel lefoglalja a gondolatait.

– Ó, róla? – A lány elnézett az alkonyi fényben csillogó tó fölött. Fecskék cikáztak ott, le-lecsapva végtelen nyugalom közepette. – Én magam nem láttam őt, de az erdő csak róla beszél, vakondok mormolnak róla odújukban, a borzok elmesélik a varjaknak, a jégmadár és a holló felkapja a szót és szétkürtöli a világban… így aztán sok héttel ezelőtt hallottam róla, egy magányos harcosról, aki arca és ruhája alapján csak szaracén lehet, s aki egy keresztény lovag után érdeklődve járja be a vidéket, mivel azt hiszi, hogy az valahol a közelben tartózkodhat. Azt nem mondta, miért keresi őt, de a külseje, ahogy a szaracén leírta olyan, mint a öné: egy szőke óriás fekete lovon, a fegyverzetén… – A lány futó pillantást vetett Papillon felé. – Nem, ez a pajzs le van takarva. A címeren, amiről ő beszélt, három szív és három oroszlán van.

Holger megdermedt.

– Nem ismerek egyetlen szaracént sem – tűnődött. – Sőt senkit sem ismerek itt. Messzebbről jövök, mintsem ön el tudná képzelni.

– Lehet, hogy egy ellenséged, aki azért keres, hogy meggyilkoljon? – kérdezte Ugi izgatottan. – Vagy mégis egy barát?

– Mondom, hogy nem ismerem! – Holger észrevette, hogy már kiabál. – Bocsáss meg! Teljesen tanácstalan vagyok. Mintha sötétben tapogatóznék.

Alianora szeme elkerekedett.

– Mit csinálna? Ó, értem már! – Kedves hangon felnevetett. – Bájos kifejezés.

Valahol mélyen az agyában Holger megjegyezte magának – a jövőben esetleg a hasznát veheti –, hogy az ő világának elcsépelt közhelyei itt új keletűnek hatnak. De igazából gondolatait elsősorban a szaracén foglalta le. Ki az ördög lehet? Az egyetlen muzulmán, akit valaha is ismert az a szerény, szemüveges kis szíriai volt a kollégiumban. Ő aztán semmilyen körülmények között nem kóvályoghat itt efféle maskarákban.

Maga Holger bizonyára egy olyan ember lovát és felszerelését tulajdonította el, aki véletlenül emlékeztet rá. Ez komoly gondot okozhat. Semmi haszna nem lenne megkeresni azt a szaracén harcost. A leghatározottabban nem.

Tehetetlen kétségbeesés öntötte el.

– Elmegyek Tündérföldre – jelentette ki. – Úgy tűnik, nincs más választásom.

– Halandók számára kockázatos hely az – jegyezte meg Alianora komolyan. Előrehajolt. – Maga melyik oldalon áll? A Rend vagy a Káosz oldalán?

Holger habozott.

– Nem kell félnie – bíztatta a lány. – Én minden lénnyel békében élek.

– A Rend oldalán, azt hiszem – felelte a férfi lassan –, bár semmit sem tudok erről a vil… erről a vidékről.

– Gondoltam – jelentette ki Alianora. – Nos én is ember vagyok, és még ha a Rend harcosai gyakran részegeskednek és kegyetlenkednek is, azt hiszem, mégis jobban szeretem az ő ügyüket, mint a Káoszét. Ezért önnel tartok. Lehet, hogy segítségére lehetek Középföldén.

Holger tiltakozni akart, de a lány felemelte karcsú kezét.

– Nem, nem, egy szót se többet! Számomra ez nem jelent nagy veszélyt, hiszen tudok repülni. És… – Felnevetett. – És azt hiszem, nagyon mulatságos kaland lesz majd.

Leszállt az éj és a harmat, s kigyúltak a csillagok. Holger leterítette a nyeregtakarót, míg Alianora kijelentette, hogy ő inkább egy fán tölti az éjszakát. A férfi még sokáig ébren feküdt és a csillagképeket nézte. Ismerősek voltak, Észak-Európa késő nyári egét látta ott fent. De milyen messze lehet az otthona? Egyáltalán van itt értelme távolságokról beszélni?

Eszébe jutott, hogy amikor Alianora emberré változott, öntudatlanul is keresztet vetett. Soha életében nem csinált még ilyet. Vajon ez csak a középkori környezet hatása volt vagy része mindazoknak a képességeknek – a nyelvnek, a lovaglásnak és isten tudja még mi másnak –, amiket valahogyan megszerzett?

Magányos volt, és még önmagát sem ismerte. Itt nem voltak szúnyogok. Magában hálát adott ezért az apró áldásért. De talán mégis őrömmel fogadott volna egyet, hiszen az az otthonára emlékeztette volna. Végül mégis elaludt.

 

5.

 

Reggel Holger és Ugi együtt indultak Papillon hátán. Alianora a fejük felett repült hattyúként. Ide-oda kanyargott, el-eltűnt a fák mögött, hogy aztán fellőtt nyílként újra felbukkanjon. A nap egyre magasabbra hágott akárcsak Holger jókedve. Hogy mást ne mondjunk, úton volt valahova, és úgy tűnt, igen jó társasággal. Kelet felé vezető útjuk délen magas hegyek közé vitte őket, forradásos sziklák, vízesések és szakadékok, hosszú szálú durva fű és viharvert bokrok zord, szeles vidékére. Holger szemében az előttük feltáruló horizont sötétebb színű volt, mint kellett volna.

Ugi rekedtes hangján egy trágár nótába kezdett. Holger hogy felvegye a versenyt, olyan balladákat idézett fel, mint a „Felföldi üstfoltozó” és az „Anglia fattyú királya”, melyeket oly könnyedén fordított le, hogy ő maga is meglepődött. A törpe hahotázott. Holger belekezdett a „Les Trois Orfév-res”-be, amikor árnyék vetődött rá, fölnézve a hattyút pillantotta meg odafent körözni, amint érdeklődve hallgatja. Holgernek torkára fagyott a nóta.

– Ej, folytasd már! – unszolta Ugi. – Ritka mulatságos dal.

– Elfelejtettem a többit – mentegetőzött Holger elgyengülve.

Nem mert Alianora szemébe nézni, amikor megálltak ebédre. Egy sűrű bozót mellett táboroztak le, amely egy barlangszájat rejtett. A lány könnyedén lépett oda Holgerhez immár emberi formájában.

– Igazán kellemes hangja van, Sir Holger – mosolygott.

– Hmm… köszönöm – motyogta a férfi.

– Bárcsak vissza tudna emlékezni, mi történt azzal a három aranyművessel! – sóhajtott fel a lány. – Igazán nem volt szép magától, hogy fennhagyta őket a háztetőn.

Holger lopva rápillantott. A szürke szemek őszintén, nyíltan tekintettek rá. Nos ha a lány úgyis az erdő kis emberkéi között töltötte az életét… Mégsem volt mersze befejezni a dalt.

– Majd megpróbálok visszaemlékezni – ígérte, de hangja hamisan csengett.

Megzörrent mögöttük a bozót, és látták, amint egy lény mászik ki a barlangból. Holger először azt hitte, egy nyomorék, de aztán megállapította, hogy nem emberi faj normális képviselője kell hogy legyen. Az alak valamivel magasabb volt, mint Ugi, és sokkal szélesebb. Izmos karja egészen hajlott térdéig lelógott, a feje nagy és kerek volt lapos orral, hegyes fülekkel és mély vágásnak tűnő szájjal; bőre szőrtelen és szürke.

– Jé, ez Unrich! – kiáltott fel Alianora. – Nem is tudtam, hogy ilyen messze fenn tanyázol a hegyvidéken.

– Ó, csak szétnéztem errefelé, igen, csak szétnéztem. – A lény leguggolt, és kerek szemével Holgert vette szemügyre. Csak egy bőrkötényt viselt és kezében kalapácsot tartott. – Új tárnákat keresünk errefelé. – A környező vidék felé intett kezével. – Arany van ezekben a hegyekben.

– Unrich a nikkelek közé tartozik – magyarázta Alianora.

Holger arra a következtetésre jutott, hogy ez a hegyi törpék egyik törzse lehet, nem pedig az ötcentes szleng elnevezése, sem pedig fémötvözet.

– A borzok ismertettek össze vele – folytatta a lány.

A jövevény mohó kíváncsisággal hallgatta az új híreket és pletykákat, ahogy errefelé mindenki. Holger történetét az elejétől a végéig részletesen el kellett mesélniük. A végén a nikkel megrázta a fejét, és a földre köpött.

– Nem valami okos dolog ez az út, amire elhatároztátok magatokat – közölte. – És pont most, amikor Középfölde összegyűjti minden seregét.

– Igen – felelte Ugi –, nagyon hűvös fogadtatásban is részünk lehet Alfric grófhál.

– Azt beszélik, a tündérek és a trollok szövetségre léptek. Márpedig ha ezek a klánok képesek összefogni, akkor valami nagy dolog van készülőben – jelentette ki Unrich.

Alianora a szemöldökét ráncolta.

– Nem tetszik ez nekem – mondta Holgernek. – A varázslatok egyre feltűnőbben áradnak át a határon, úgy hallom, egészen a Birodalom szívéig. Olyan, mintha a Rend védőbástyája eltűnt volna, s a Káosz szabadon áradna szét a világon.

– Szent áldást mondtak a Cortanára, de most el van temetve az emberek szeme elől, és akkor sem tudná forgatni senki, ha kiásnák valahogy. – Unrich hangja nagyon pesszimistának hangzott.

Cortana, gondolta Holger. Hol hallotta már ezt a nevet?

Unrich a köténye egyik zsebébe nyúlt, és Holger meglepetésére egy tömpe agyagpipát húzott elő, valamint egy zacskó fűfélét, ami dohánynak tűnt. Kovakővel és acéllal tüzet csiholt, majd mélyet szippantott a pipából. Holger vágyakozva nézte.

– Micsoda sárkánytrükk ez a tűzfújás – jegyezte meg Ugi.

– Igen, tényleg olyan – felelte Unrich.

– De azért – szólt közbe Holger – nincs jobb, mint az első szippantás ebéd után.

Mindnyájan rábámultak.

– Sohasem hallottam arról, hogy az emberek is szoktak így démont játszani – jelentette ki Alianora.

– Adjatok egy pipát nekem is, és megmutatom.

– Túl jó móka ahhoz, hogy kihagyjuk – Unrich visszabújt a barlangba, és egy nagy hangagyökér-pipával tért vissza. Holger megtömte, meggyújtotta, és vidám füstfelhőket eregetett. Nem hitte, hogy dohány az, amit szív – erős volt, mint maga az ördög –, de semmivel sem volt rosszabb, mint azok a vacakok, amiket Franciaországban szívott a háború előtt vagy Dániában a háború alatt. Ugi és Unrich kidülledt szemmel bámulták. Alianora csengő hangon felkacagott.

– Mennyit kérsz ezért? – kérdezte Holger. – Elcserélem veled az egyik fölösleges köpönyegemet a pipáért acéllal és kovával együtt, meg egy zacskó dohá… füstölő levélért.

– Rendben! – vágta rá Unrich azonnal. Holger ebből rájött, hogy jobb alkut is köthetett volna. De kit érdekel!

– Igazán belevehetett volna az alkuba némi ennivalót is számunkra – jegyezte meg Alianora szemrehányóan.

– Nos, mivel az illendőség is úgy kívánja.., – Unrich újra eltűnt a barlangban.

Alianora sajnálkozó pillantást vetett Holgerre.

– Maguk férfiak nem valami gyakorlatias fajták – sóhajtotta.

A kapott kenyérrel, sajttal és füstölt hússal újra útra kelt a csapat. Bár a vidék egyre vadabb és meredekebb lett, Papillon fáradhatatlannak tűnt. Ahogy közeledtek kelet felé, a homály egyre nagyobbra nőtt előttük, mint egy áttetsző fal. Estefelé letáboroztak a hegygerincen; alattuk gyéren benőtt hegyoldal lejtett a távoli fenyvesek felé. Alianora fürgén menedéket épített összefont fűzfavesszőkből, mialatt Ugi vacsorát készített, Holger pedig teljesen haszontalannak érezte magát. De azért elgyönyörködött a lány mozdulataiban.

– Holnap – törte meg Alianora a csendet, ahogy az est leszállta után a tűz körül ültek – Tündérföldre érünk. Azután már a sors kezében leszünk.

– Mi az a sötétség arrafelé? – érdeklődött Holger.

Alianora döbbenten bámult rá.

– Valóban nagyon messziről jöhetett, vagy talán valami varázslat ül magán – felelte. – Mindenki tudja, hogy a farizeusok nem bírják a napfényt, ezért az ő birodalmukban mindig alkonyat van. – Megborzongott. A tűz fénye vörösen világította meg bájos arcát a fekete háttérben. – Ha a Káosz győz, talán ez a homály telepszik rá az egész világra, és nem lesz többé fényes napsütés, sem zöld levelek és virágok. Igen, azt hiszem, valóban a Rend pártján állok. – Habozott. – És mégis, Tündérföldnek is megvan a maga hátborzongató szépsége. Majd meglátja.

Holger a lángokon át nézte a lányt. Fény csillogott a szemeiben, megvillant a haján és testének lágy vonalain, majd árnyékpalástba burkolta.

– Ha nem sértem meg – kockáztatta meg a férfi. – Nem tudom megérteni, miért él egy ilyen csinos lány a vadonban… nem fajtájabeliek között.

– Ó, nincs itt semmi rejtély! – A lány a parazsat bámulta. A férfi alig hallotta a hangját az éjszakai szélben. – A törpék találtak az erdőben még csecsemőkoromban. Valószínűleg egy földműves gyereke lehettem, s a falu feldúlásakor rabolhattak el, ami errefelé igen gyakori. A rablók talán rabszolgát akartak nevelni belőlem, de meggondolták magukat és otthagytak. Így aztán az aprónép és barátaik, az állatok neveltek fel. Nagyon jók voltak hozzám, és tanultam tőlük egyet s mást. Végül ezt a hattyúbőrt kaptam tőlük, ami valamikor, úgy mondják, a valkűröké volt. Ennek segítségével, bár nem vagyok született alakváltó, hanem egyszerű ember, át tudok változni, ahogy már láttad is; és biztonságban élek. „Most már bárhova elmehetsz”, mondták a törpék. De én nem nagyon vágyom az emberek füstös házaiba. Itt vannak a barátaim és a szabad ég, ahol boldog vagyok. Ennyi az egész.

Holger lassan bólintott.

A lány visszanézett rá.

– De ön, nagyon keveset mondott magáról – tette hozzá bizonytalan mosollyal. – Hol van a hazája, és hogyan jött ide anélkül, hogy átkelt volna az emberek birodalmán vagy Középföldén, és megismerte volna azokat?

– Bárcsak tudnám! – sóhajtotta Holger.

Szerette volna elmondani a lánynak az egész történetét, de visszafojtotta a vágyat. Valószínűleg egy szót sem értene belőle. Emellett talán bölcsebb megőrizni néhány titkot.

– Azt hiszem, valami varázslatot mondtak rám – fejtette ki végül. – Olyan messze éltem innen, hogy soha nem is hallottunk ezekről a helyekről. Aztán egyszer csak itt teremtem.

– És mi az országa neve? – unszolta tovább a lány.

– Dánia – Holger azonnal el is átkozta magát a Recsegéséért, amikor a lány felkiáltott.

– Hiszen én már hallottam arról a királyságról! Bár messze van innen, nagy a hírneve. Egy keresztény ország északra a Birodalomtól, nem?

– Hmm… nos… ez biztosan nem ugyanaz a Dánia. – Aligha lehetne az! – Az enyém ott… – utálta magát, amiért leplezetlenül hazudik. Várjunk csak, hogy is van az a régi tréfa az Államokból? – Észak-Carolinából jöttem én, bendzsóval a kezemben.

A lány felkapta a fejét.

– Azt hiszem, titkol valamit. Nos, ahogy akarja. Mi, határmenti emberek megtanultuk, hogy ne legyünk túl kíváncsiak. – Ásított egyet. – Lefekszünk?

Egészen összebújtak a kis vesszőkunyhóban meleget keresve, ahogy az éjszaka egyre hidegebb lett. Holger többször felébredt reszketve, és érezte Alianora lélegzetét maga mellett. Nagyon édes kölyök. Ha esetleg soha többé nem térhetne haza…

Leereszkedésük másnap reggel gyors volt, még ha kissé bizonytalan is. Ugi gyakran felkiáltott, amikor Papillon patája megcsúszott a törmelékkúp szélén, s ők a feneketlen mélység felett imbolyogtak. Alianora a magasban maradt. Azt a hajmeresztő játékot találta ki, hogy emberré változott a levegőben, és az utolsó pillanatban változott vissza hattyúvá, hogy ne zúzza össze magát. Ezt látván Holgernek azonnal szüksége lett egy kis nyugtató dohányra. Nem tudta meggyújtani a pipát, amíg Ugi meg nem mutatta neki, hogyan használja a kovakövet és az acélt, amelyet mostantól az övén lógó zacskóban hordott. Az ördögbe is, miért nem ismerik ebben a világban a gyufát!

Ahogy áthaladtak a fenyőerdőn, a szürkület viharfelhőként zárult össze körülöttük, s minden tompa lépéssel egyre mélyült. Holger azon kezdett tűnődni, vajon az út végén fognak-e még egyáltalán látni. Égnek állt a haja a gondolatra, hogy esetleg vakon kell keresztül tapogatózniuk egy országon, ahol hemzsegnek a trollok, vérfarkasok és isten tudja még micsodák.

Ahogy leereszkedtek, az éghajlat melegebb lett. Amikor végül kiértek az erdőből, a levegő balzsamossá vált, Holger számára ismeretlen virágok tömjénszerű illatával terhes. Egy nyílt, hosszú völgybe érkeztek, s Ugi hangosan nyelt egyet.

– Most már Tündérföldön vagyunk – morogta. – Hogyan fogunk kijutunk belőle, az már egy másik mese.

Holger ámulva pillantott végig a tájon. Bár a nap rejtve volt, az éjszaka, amelytől tartott, nem szállt le. Képtelen volt meghatározni a fény forrását, de csaknem olyan tisztán látott, mint napvilágnál. Az ég homályos, mélykék színben játszott, s a levegőt ugyanaz a kékség hatotta át, mint amit a víz alatt lát az ember. A földön hosszú, lágy fű nőtt, sápadt zöldjébe ezüstös színárnyalat vegyült; a pázsitot fehér virágok tarkították. Asphodelosok, gondolta Holger. De honnan tudta? Itt-ott fehér rózsabokrokat is látott. Fák álltak egyedül vagy kisebb csoportokban, magasak és karcsúak voltak, kérgük sima, levelük a fűhöz hasonló színű. Az enyhe szél finom, csilingelő hanggal siklott át közöttük. Holger nem tudta felmérni a távolságokat ebben a ravasz, árnyéktalan fényben. Egy patak csörgedezett a közelben. Nem egyszerűen csobogott, hanem egy idegen hangzású dallamot játszott szünet nélkül. A víz fölött fehér, zöld és kék fények villództak.

Papillon felhorkant és megrázkódott. Nem tetszett neki ez a hely.

De hol láttam én ezt azelőtt? Ezt a hűvös kékséget a sápadt fák és az égbe olvadó hegyek fölötti Hol dalolt így a szél, és csilingelt úgy a folyó, mint az apró üvegharangok? Talán egy álom volt valamikor régen, amikor félálomban néztem Dánia egy nyári éjszakáját, vagy egy sokkal régebbi, elfeledett időben történt? Nem tudom. Sőt, nem hiszem, hogy tudni akarom.

Tovább lovagoltak. A változatlan erősségű fényben az idő is képlékenynek, bizonytalannak tűnt, így akár percek, akár évszázadok óta is utazhattak volna már. De a homályos táj lassan elsiklott mellettük, és ők folytatták útjukat. Egészen addig, amíg a hattyú suhogó számycsapkodással le nem szállt, és át nem változott Alianorává.

Az arcán rémület tükröződött.

– Egy lovagot láttam errefelé tartani – hadarta izgatottan. – Tündérföldi volt. Nem tudom, mit akarhat.

Holger érezte, hogy hevesebben kezd verni a szíve, de látszólag nyugodt maradt.

– Majd megtudjuk.

Az idegen felbukkant a hegygerincen. Egy hófehér, magas lovon ült, melynek lobogott a sörénye, és büszkén fölvetette a fejét; valahogy mégis rossz volt ránézni az állatra, túl hosszúak voltak a lábai, túl kicsi a feje. A lovast tetőtől talpig fémpáncél borította, sisakrostélyát leengedte, így semmi sem látszott az arcából. Sisakján fehér tollforgót lengetett a szél, pajzsa egyszínű fekete volt, minden más éjsötét kékben ragyogott rajta. Az idegen megállt, és várta, hogy Holger a közelébe éljen. Amikor odaért, a lovag leeresztette a lándzsáját.

– Állj meg, és nevezd meg magad! – Hangja fémszerűen zengett, nem volt egészen emberi.

Holger meghúzta a gyeplőt. Papillon dacosan felnyihogott.

– Gerd anyó, a boszorkány küldött egy üzenettel Alfric grófhoz.

– Először hadd lássam a fegyverzetedet! – szólt az érces hang. – Ide senki nem jön ismeretlenül.

Holger megrántotta a vállát, hogy palástolja kényelmetlen érzését. Lenyúlt, leakasztotta a nyergen függő pajzsot, és a bal karjára húzta. Ugi levette róla a vászontakarót.

– Tessék, itt van.

A tündérlovag megrántotta a gyeplőt, megsarkantyúzta felágaskodó lovát és rohamra indult.

– Védd magad! – kiáltotta Ugi, miközben lebukfencezett a nyeregből. – Az életedre tör!

Papillon félreszökkent, miközben Holger még mindig tétovázott. A másik lovas tompa patadobogással száguldott el mellette. Aztán visszakanyarodott lándzsája hegyét egyenesen Holger torkának szegezve.

Ami ezután következett, az csupán a reflexek műve volt. Holger előreszegezte saját lándzsáját, megsarkantyúzta Papillont, és felemelte pajzsát, hogy védje magát. A fekete csataló előretört. Az ellenség hirtelen rémítő közelségben tűnt fel. Lándzsája Holger rekeszizmára irányult. A dán lejjebb eresztette a pajzsát, és megvetette lábát a kengyelben.

Hatalmas csattanással ütköztek össze, mely visszhangot keltett a hegyek között. Holger pajzsa nekicsapódott a gyomrának. Lándzsája is majdnem kirepült a kezéből, ahogy ellenfele sisakrostélyához ütközött. Am a másik dárda széthasadt, és a tündérlovag megingott a nyeregben. Az idegen lebucskázott a lováról.

Azonnal talpra ugrott – hihetetlen, hogy képes volt rá teljes páncélzatban –, és kirántotta a kardját. Még mindig nem volt idő gondolkodni. Holger hagyta, hogy teste cselekedjen helyette – az tudta, mi a dolga. Immár gyalogos ellenfele felé sújtott. A két kard hangos csendüléssel csapott össze. A tündérlovag Holger lába felé vágott, de a dán még időben hárította a csapást. Ő maga a tollforgós sisakra irányozta pengéjét. A fém hangosan megpendült, s az ellenfél megtántorodott.

Fentről túl nehéz volt küzdeni, ezért Holger leszállt a lováról. Lába azonban beleakadt a kengyelbe, és ügyetlenségében a hátára zuhant. Az idegen azonnal rátámadt. Holger belerúgott. Újra az a fémes csattanás; a harcos elzuhant. Mindketten feltápászkodtak. A jövevény pallosa nagyot csattant Holger pajzsán. Holger a nyaka felé vágott, megpróbált rést találni az illesztések között. A tündérharcos lefelé vágott, a férfi védtelen lábát kereste. Holger hátraszökkent. A másik rárontott, kardja villámgyorsan lecsapott. Holger a levegőben hárította a vágást. Izmai megrándultak az ütéstől. A tündér pengéje pörögve messzire repült. Az idegen azonnal előhúzott egy kést, és közelebb ugrott.

A széles pallost nem döfésre tervezték, de Holger észrevett egy rést ellenfele gallérjánál, és arrafelé szúrt. Szikrák pattantak szerteszét. A fémes alak megtántorodott, térdre bukott és egy utolsó halálhörgéssel a fűre zuhant. Aztán mozdulatlanul feküdt.

Holger szédelegve, fülében távoli morajlással nézett körül. Látta, amint a fehér ló elszáguld kelet felé. Megy, hogy elmondja a grófnak, gondolta. Aztán Ugi táncolta körül éljenezve, míg Alianora a karjába kapaszkodva zokogott, és azt kiáltozta, hogy milyen nagyszerűen küzdött.

Én? – gondolta Holger. Nem, az nem én voltam. Én az égvilágon semmit nem tudok a kardokról és a lándzsákról.

De akkor ki nyerte meg ezt a csatát?

Alianora a fekvő alak fölé hajolt.

– Nem vérzik – szólalt meg rekedten. – Mégis biztos, hogy halott, mert a farizeusok nem bírják a hideg vas érintését.

Holger mély lélegzetet vett. Agya kezdett kitisztulni. Már látta, milyen hibákat követett el; lóháton kellett volna maradnia, és lovát használni másodlagos fegyverként. Legközelebb majd jobban figyel. Egy pillanatra eltűnődött, vajon a tündérföldiek – a farizeusok, ahogy errefelé nevezték őket; kétségtelenül azért, mert a tanulatlan emberek kissé összezavarták a bibliai utalásokat – mivel helyettesíthették az acélt. Alumíniumötvözettel? Biztosan mágiával is ki lehet vonni az alumíniumot a bauxitból. Berilium, magnézium, réz, nikkel, króm, mangán…

Bár kétségtelenül megfelelt az igazságnak, a spektroszkóppal felszerelt tündérvarázsló gondolata elég mulatságos volt számára, hogy visszanyerje a lelki egyensúlyát. Hangosan nevetve fordult társai felé.

– Nos – kiáltotta kissé megdöbbenve saját érzéketlenségén –, lássuk, mit fogtunk!

Letérdelt, és felnyitotta a sisakrostélyt. Sötét üreg ásított felé. A sisak üres volt. Valószínűleg egész idő alatt.

Tündérföld egy óriási vadonnak tűnt. Mindenütt hegyek és erdők, megműveletlen völgyek húzódtak. Holger megkérdezte a jóval visszafogottabban viselkedő Ugit, hogy miből élnek a lakói. A törpe elmagyarázta, hogy ételük és italuk egy részét mágiával teremtik elő, emellett Középfölde más országaiból is kapnak, amelyek a hűbéreseik, valamint gyakran vadásznak a birodalmukban kószáló hátborzongató bestiák némelyikére. Úgy tűnt, minden tündér harcos és varázsló, az alantasabb munkákat manók, koboldok és más fejletlen törzsek közül kikerülő rabszolgákkal végeztetik. A további kérdések felfedték, hogy a farizeusok nem ismerik az öregséget és a betegséget, de az a hír járja róluk, hogy lelkük sincs. Holger mindezek alapján úgy gondolta, nem a tündérek jelentik az elképzelhető legjobb társaságot.

Hogy nyugodtabb mederbe terelje gondolatait, és elfelejtse végre az aszfodélosz mezőn heverő üres páncélt, elméleteket kezdett faragni. Bár számottevő tudással csak a fizika és a matematika terén rendelkezett, képesnek kell lennie arra, hogy ésszerűen találgasson. Ennek a világnak is meg kell hogy legyen a racionális alaptörvénye.

 

Az otthonhoz való hasonlóságok: például a csillagképek, és a különbségek; mint az a táj, ami most körülvette, egyaránt kizárták egy másik bolygó lehetőségét valahol az űrben. Egészen biztos, hogy ugyanazon a helyen van, a saját világában. Az uralkodó természeti törvények, mint a gravitáció és a kémiai vegyületek, itt is ugyanúgy érvényben voltak; de itt nyilvánvalóan… nos… bizonyos feltételek lehetővé tették a mágiát. Elképzelhető, hogy a varázslat nem más, mint a dolgok közvetlen szellemi befolyásolása. Még ott is, ahonnan ő érkezett, sok ember hisz a telepátiában, a telekinézisben és így tovább. Ebben a világban bizonyos feltételek mellett a szellemi erők talán erősebbek lehetnek, mint a szervetlenek… Amikor idáig ért gondolataiban, rájött, hogy sehová sem jutott, csupán más nevet adott ugyanazoknak a jelenségeknek.

De hát, bárhogy legyen is, hová került? Vagy inkább azt kellene kérdeznie, mikorra? Egy másik Földre? Talán elfoglalhatja két objektum ugyanazt a helyet az űrben egyazon időben anélkül, hogy hatással lennének egymásra. Ez azt jelenti, hogy akár két teljes világegyetem is megteheti ezt. Sőt akárhány világegyetem. Ő egy ilyenbe került: egy univerzumba, amely – a különbségek ellenére – olyannyira hasonló a sajátjához, hogy valamilyen kapcsolatnak lennie kell közöttük. De hogyan?

Sóhajtott, és feladta. Törődjünk a fontosabb dolgokkal! Pillanatnyilag életben kell maradnia egy olyan vidéken, ahol jó néhány lénynek szándékában áll végezni azzal, aki három szívet és három oroszlánt visel a pajzsán.

A kastély lassan bukkant elő a félhomályból. Falai szédítő magasságba emelkedtek, a tető csupa szög és csúcs volt, mindenütt karcsú tornyok emelkedtek; vad szépség, mint jégcsapok egy téli erdőben. A fehér kő csipkézett volt, olyan törékenynek tűnt, mintha egy lehelet is elpusztíthatná, de ahogy közeledtek, Holger látta, milyen masszívak a falak. A hegyet, amelyen a kastély állt, várárok vette körül, és bár nem ömlött bele folyó, a víz mégis végtelen csilingeléssel hömpölygött benne körbe-körbe.

Nem messze egy másik hegy magaslott, rózsák borították, és ködfoszlányok rejtették el félig, de látszott, hogy női mellett formáz. Ugi arrafelé mutatott.

– A Tündérhegy – mondta nagyon halkan. – A belsejében tartják a tündérek a különös mulatságaikat, és holdfényes éjszakákon kijönnek, hogy táncoljanak rajta.

A háttérben egy erdő húzódott északi, déli és keleti irányba egyaránt, oly sötét, hogy Holger alig látta az egyes fákat.

– Ott, a Setéterdőben vadásznak a farizeus urak griffmadárra és mantikorra – suttogta a törpe.

Fanfárok szólaltak meg a kastélyban távoli, hideg hangon, mint a zuhogó víz. Már megláttak minket, gondolta Holger. Keze a kardmarkolatra siklott. Alianora leereszkedett a magasból, és emberré változott. Arckifejezése ünnepélyessé vált. _

– Ön és Ugi… – Holger megköszörülte a torkát. – Önök elvezettek engem ide, és én nem tudom eléggé megköszönni. De most talán jobb lenne, ha mennének.

A lány felpillantott rá.

– Nem – felelte egy pillanattal később. – Azt hiszem, maradunk még egy kicsit. Talán a segítségére lehetünk.

– Nem vagyok senkije – dadogta a férfi. – Nem tartozik nekem semmivel, míg én sokkal többel, mint amit valaha is vissza tudnék fizetni.

A szürke szemek továbbra is komolyan néztek rá.

– Azt hiszem, ön valamivel több a semminél, még ha maga sem tudja – mormogta a lány. – Megkedveltem, Sir Holger. Az a legkevesebb, hogy maradok.

– Nos – sóhajtott Ugi, bár nem túl boldogan –, remélem, nem gondoltad, hogy pont most fogok visszafordulni.

Holger nem unszolta őket tovább. Megtette a kötelességét, felajánlotta a lehetőséget, hogy elhagyják; de Úristen, milyen boldog volt, hogy nem fogadták el!

A kastély kapui feltárultak, és a felvonóhíd hangtalanul leereszkedett. A harsonák újra megszólaltak. Egy csapat lovagolt eléjük zászlókkal és címerpajzsokkal, lándzsáikon toll-forgóval. Holger meghúzta a gyeplőt, és várt, keze közben szorosan saját lándzsájára fonódott. Tehát ezek Tündérföld urai.

Színes ruhákban jelentek meg, melyek mintha bíbor, arany, lila és zöld fénnyel ragyogtak volna a szürkületben, de minden egyes ruhadarab színe villódzott, és pillanatról pillanatra változott. Néhányan sodronyinget vagy páncélt viseltek gondosan megmunkált, díszes, ezüstfehér fémből, mások díszköntöst és hercegi koronát. Mindnyájan magasak voltak, és olyan sima kecsességgel mozogtak, amellyel egyetlen ember sem versenyezhetett, de még egy macska sem. Különös árnyalatú arcukon hideg gőg tükröződött, arccsontjuk magasan metszett, szájuk keskeny volt, a bőrük hófehér, hosszú hajuk ezüstös kék. A férfiak többsége nem viselt bajuszt vagy szakállt. Amikor elég közel értek, Holger először azt gondolta, mindnyájan vakok, mivel áttetsző szemük csupán egy üres, azúrkék folt hatását keltette. De hamar rájött, hogy a látásuk jobb, mint az övé.

A vezető megállt, és kissé meghajolt a nyeregben.

– Üdvözöljük, nemes lovag! – köszöntötte. Hangja nagyon szép volt, inkább dalnak hangzott, mint egyszerű beszédnek. – Én Alfric vagyok, Tündérföld királyság Alfarland tartományának grófja. Ritkán látogatnak hozzánk halandó emberek.

– Köszönöm, uram! – A sima szavak szinte maguktól hullottak Holger ajkáról. – Gerd anyó, a boszorkány, aki úgy hiszem, az önök alázatos szolgája, ajánlott engem az önök kegyeibe. Úgy gondolta, talán az ön bölcsessége megoldhatja a gondomat, ezért jöttem ide, hogy jóindulatát kéljem.

– Á, vagy úgy! Akkor szívesen látjuk. Kérem, maradjon csatlósaival együtt, ameddig kedve tartja, és én mindent el fogok követni, hogy segítsek egy ilyen rangos lovagon.

Az én rangom? Holger rájött, hogy az a valami, amely megtámadta öt, kétségtelenül a gróf teremtménye volt. A három szív és három oroszlán nem tűnt túl népszerűnek Középföldén. A kérdés csak az, rájötte már Alfric, hogy vendége nem az a férfi, akit meg akart ölni. És akár tudta már, akár nem, Holgert érdekelte volna, mi jár a gróf fejében a sima, hideg arc mögött.

– Köszönöm a kegyet – szólalt meg hangosan.

– Fáj, hogy ezt kell kérnem, de kívül kell hagynia a keresztet és a fémtárgyakat, ám bizonyára ismeri fajunk szerencsétlen gyengeségét – mentegetőzött Alfric udvariasan. – De ne féljen, kap cserébe más fegyvereket.

– Az ön várában, uram, nincs mitől félni – felelte Holger, és arra gondolt, micsoda hazudozóvá kezd válni.

Alianora lábujjhegyre ágaskodott.

– Én majd vigyázok a holmijára, Holger – javasolta halkan. – Egyébként is szívesebben maradnék a szabadban.

Alfric és a többi farizeus a lány felé fordították nagy, üres szemeiket.

– Ő az a hattyúlány, akiről már annyit hallottunk? – mosolyodott el a gróf. – Nem, drága hölgyem, nagyon rossz házigazdák lennénk, ha nem ajánlanánk fel fedelet a feje fölé.

A lány makacsul rázta meg fejét. Alfric szemöldöke összehúzódott.

– Csak nem utasít vissza? – lehelte.

– De igen! – csattant fel Alianora.

– Én kint maradok vele – szólt közbe Ugi gyorsan.

– Nem, te Sir Holgerrel mész! – parancsolta a lány.

– De…

– Hallottad, mit mondtam! – utasította rendre Alianora.

Alfric megvonta a vállát.

– Nos, ha csatlakozni kíván hozzánk, jó lovag… – intett a kezével.

Holger leszállt a lováról, és levette a páncélját. A farizeusok elfordították a fejüket, amikor keresztmarkolatú kardját vette a kezébe. Papillon prüszkölve nézte a tündérek paripáit. Alianora a ló hátára halmozta a felszerelést, és megfogta a kantárt.

– Az erdőben fogok várni rátok – mondta, és elvezette a harci mént.

Holger addig követte a lány alakját a szemével, amíg el nem tűnt.

A csapat beözönlött a várba. Széles udvar tárult eléjük lugasokkal és virágágyásokkal, csobogó szökőkutakkal. A levegő tele volt muzsikával és rózsák nehéz illatával. A vártorony előtt Holger megpillantotta Tündérföld hölgyeit, akik azért gyűltek össze, hogy megbámulják a jövevényt. Egy időre minden mást elfelejtett. A mindenségit! Érdemes volt világegyetemeket átszelni csupán egyetlen pillantásért is! Kábultan bólintott feléjük.

Alfric megparancsolta egy apró, zöldbőrű kobold rabszolgának, hogy vezesse Holgert a lakosztályába.

– Várjuk vacsorára! – mondta aztán szívélyesen.

Holger a nyomában trappoló Ugival együtt folyosók labirintusán haladt át, melyek magasak, bolthajtásosak voltak homályosan megvilágítva. A boltíves ajtókon át ékszerektől csillogó szobákat pillantott meg. Hja, kérem, gondolta próbálva megőrizni a józan eszét, ha valaki a puszta levegőből is képes ilyesmiket elővarázsolni…

Felmentek egy hosszú, kanyargós lépcsősoron, végig egy újabb hallon, be a szobákba, melyek mintha az Ezeregy éjszakából kerültek volna elő. A kobold mélyen meghajolt, és magukra hagyta őket. Holger végignézett a fénylő kárpitokon, a drágakőből kirakott mozaikokon, az arannyal átszőtt függönyökön, az erkély ablakokon át ki a kertbe. A gyertyák tiszta, mozdulatlan fénnyel égtek. Az egyik falon egy kép függött. Figurái lassan változtak egy történetet adva elő, amelytől Holger borzongva fordította el a fejét.

– Egészen jól élhetnek itt – jelentette ki Ugi. – De azért ezt az egész hókusz-pókuszt odaadnám, csak egyszer az én öreg tölgyfakunyhómban lehetnék. Itt túlságosan trükkös minden.

– Egyetértek.

Holger belépett a fürdőszobába, amely minden otthoni megszokott kényelemmel ellátta; volt szappan, forró víz, olló, borotva, tükör. És mégsem emlékeztette az otthonára. Mindazonáltal felfrissülve került elő. Az ágyon egy ruha hevert, amelyet bizonyára neki szántak; amikor felöltötte, úgy illett rá, mint egy második bőr. Hosszú ujjú selyeming, lila szatén mellény, bíbor színű térdnadrág, rövid, kék köpönyeg, fekete bársony cipők tartoztak hozzá – minden aranyhímzéssel és drágakövekkel díszítve, finom prémmel szegélyezve. Mindez tovább fokozta jó hangulatát. A sarokban felfedezett egy harci felszerelést, melybe egy félhold-markolatú kard is tartozott. Ez igazán figyelmes volt Alfrictól, bár vacsorára nemigen visz magával fegyvert senki.

– Ó, milyen nagyszerűen festesz, Sir Holger! – dicsérte Ugi. – Biztosan tarolni fogsz a tündérhölgyek körében. Azt mondják, mind nagyon kéjsóvár.

– Csak tudnám, miért lett hirtelen mindenki ilyen barátságos! – sóhajtott Holger. – Hát nincsenek a farizeusok rossz viszonyban az emberekkel? Miért teszi ki Alfric a lelkét ennyire értem?

– Azt nem tudnám megmondani. Ez talán nem más, mint egy kelepce. De az is lehet, hogy szórakoztatja ez a kedvesség. Sohasem tudhatod, mit gondolnak vagy tesznek ezek a tündérnépek. Maguk sem tudják, de nem is törődnek vele.

– Bűntudatom van, amiért itt kell ülnöd, Alianorának pedig kint kell táboroznia az erdőben.

– Ó, majd csak adnak valamit enni, a lányka pedig sokkal jobban érzi magát ott, ahol most van. Tudom, mi volt a szándéka. Az én dolgom az, hogy tanácsokkal és tettekkel segítselek itt, mialatt ő kint várakozik, hogyha szükség lesz rá, megtegye, amit lehet.

Egy kobold tűnt fel, és alázatosan hajlongva bejelentette, hogy a vacsora tálalva van. Holger követte őt a füstöskék szalonokon keresztül egy terembe, mely olyan óriási volt, hogy alig látta a végét vagy a mennyezetet. Tündérföld urai és hölgyei olvadt szivárványként keretezték az asztalt. Nem emberi rabszolgák sürögtek-forogtak apró léptekkel, valahonnan zene hallatszott, beszélgetés és nevetés visszhangzott a valahogyan mégis töretlen hallgatás fölött.

Holgert Alfric baljára vezették. Másik oldalán egy lány ült, akit Merivenként mutattak be neki. A lány arca és alakja akkora hatást tett a férfira, hogy még a nevet is alig hallotta. Remegő térddel ült le, és megpróbált szellemesen társalogni.

Meriven készséggel válaszolgatott, bár a férfi elég gyenge erőfeszítéseket tett. Az elcsípett hangfoszlányokból Holger azt szűrte le, hogy a beszélgetést itt művészi tökélyre fejlesztették: gyors, szellemes, költői, cinikus, mindig valami finom gúnnyal vegyítve, bonyolult szabályok szerint, melyeket Holger még csak nem is kezdett érteni. Nos, gondolta, ezek a halhatatlanok, akiknek nincs más dolguk, mint vadászni, varázsolni, intrikálni és hadat viselni, kifinomult és mesterkélt ál-okoskodássá fejlesztették az egyszerű kommunikációt. A villát ugyan nem ismerték errefelé, de az ételek és a sokféle bor egyetlen lenyűgöző szimfóniává álltak össze. Ha legalább Meriven nem lett volna olyan őrjítő!

– Maga igazán bátor ember – lehelte a lány Holgerre függesztve különös szemeit, melyek már nem is zavarták annyira a férfit –, amiért idemerészkedett. Az a végső csapás, amellyel legyőzte az ellenfelét, ah, az gyönyörű volt!

– Maga látta? – kérdezte Holger éles hangon.

– Igen, a Fekete Kútban. Figyeltem magát. Persze, maga nem tudhatja, hogy csak tréfáltunk önnel vagy esetleg komolyan az életére törtünk, Sir 'Olger. Nem jó, ha egy fiatalember túl sokat tud. Egy kis bizonytalanság visszatartja őt a meggondolatlanságtól. – Édesen felnevetett. – De mi hozta hozzánk?

Holger elvigyorodott.

– Egy ifjú hölgynek sem jó, ha túl sokat tud.

– Á, kegyetlen! Mégis örülök, hogy eljöttél. – A lány tegezésre váltott. – Megengeded, hogy tegezzelek, jó uram? Rokon léleknek érezlek, még akkor is, ha hébe-hóba hadban állunk is egymással.

– A legédesebb ellenség – jegyezte meg Holger. Meriven lesütötte szemét és sokatmondóan mosolygott. A férfi szemei is hajlamosak voltak lefelé irányulni – a lány dekoltázsára. Vadul kutatott emlékezetében további Shakespeare-idézetek után.

Egész vacsora alatt, mely több órásnak tűnt, folytatták a flörtölést. Utána az egész társaság átment egy még nagyobb terembe, hogy táncoljanak, ám ahogy a zene megszólalt, Alfric gróf félrevonta Holgert.

– Velem jönne egy percre, jó uram? Legjobb lenne, ha máris megbeszélnénk a problémáját négyszemközt, hogy legyen időm eltöprengeni rajta, mert előre látom, hogy hölgyeink nem nagyon hagyják majd békén.

– Köszönöm nagylelkűségét – felelte Holger kissé ingerlékenyen. Most nem sok kedve volt a realitásokkal foglalkozni.

Elsétáltak a kertbe, találtak egy padot egy fénylő fűzfa alatt, és leültek. Szökőkút táncolt előttük, valahol fülemüle énekelt. Alfric feketébe burkolt teste egyetlen sima mozdulattal helyezkedett el és dőlt hátra.

– Mondja el, mit kíván, Sir 'Olger! – bíztatta.

Nos, nincs értelme bármit is elhallgatni. Ha a farizeusnak hatalmában áll visszajuttatni őt, akkor ismernie kell az egész helyzetet. De hol kezdje? Hogyan lehetne leírni egy világot?

Holger minden tőle telhetőt megtett. Alfric néha közbevetett mélyre tekintő kérdésekkel irányította. A gróf sohasem mutatott meglepődést, de a végén töprengőnek tűnt. Könyökével a térdére támaszkodott, és előhúzta a fehér fémtőrt, melyet az övében hordott. Ahogy a keze között forgatta, Holger elolvasta a pengébe vésett feliratot. A Tűz Pengéje. Érdekelte volna, mit jelenthet ez.

– Különös történet – szólalt meg Alfric. – Sohasem hallottam ennél különösebbet. Mégis azt hiszem, igaz lehet.

– És… tud segíteni nekem?

– Nem tudom, Sir 'Olger… most még ez a megszólítás tűnik a leghelyénvalóbbnak. Nem tudom. Nagyon sok világ van az űrben, ahogy azt a varázslók és csillagászok tudják, de a világegyetemek sokasága már más kérdés, csupán homályosan céloznak rá bizonyos ősi iratokban. Az hogy én megdöbbenés és ámulat nélkül tudtam végighallgatni, azért van, mert én magam már kikövetkeztettem, hogy valóban léteznie kell egy másik Földnek, pont olyannak, amilyet ön leírt. Ez lehet a mítoszok és legendák forrása, mint például a Barbarossa Frigyesről szólóé vagy a Napóleon császárról és hőseiről szóló nagy hősi énekeké. – Mintha csak magának mondaná, Alfric néhány sort mormolt:

Alfric megrázkódott, és valamivel élénkebben folytatta.

– Össze kell hívnom a szellemeket, akik tanácsot adhatnak. Kétségtelenül időbe telik, de mindent elkövetünk majd, hogy otthon érezze magát. Azt hiszem, van remény a végső sikerre.

– Ön túlságosan is kedves hozzám – felelte Holger túláradóan.

– Nem – legyintett Alfric a kezével. – Maguk halandók nem tudhatják, milyen unalmas tud lenni a halhatatlanok élete, és milyen örömmel fogadunk egy ilyen kihívást, mint ez is. Ezért nekem kellene köszönetet mondanom. – Kuncogva állt fel. – És most azt hiszem, örömest visszatér a táncolók közé. Jó szórakozást!

Holger örömtől kábultan tért vissza. Bizony, túl hamar mondott ítéletet Középföldéről. Senki sem kedvesebb és előzékenyebb, mint a farizeusok. Imádta őket!

Amint belépett a bálterembe, Meriven azonnal otthagyta a többi hölgyet. Ravaszkás mosollyal ragadta meg Holger kezét.

– Miért tetted ezt velem, jó lovag? Egy szó nélkül eltűntél, és magamra hagytál!

– Megpróbállak kárpótolni érte – felelte a férfi.

A tündéri muzsika körülvette Holgert, és mindenét átjárta. Nem ismerte ezeket a méltóságteljes tánclépéseket, de Meriven azonnal megtanulta a foxtrottot; Holger sohasem táncolt még jobb partnerrel. Nem tudta biztosan, hogy meddig tartott a bál. Kiszöktek a kertbe, ittak a bort árasztó szökőkútból, nevettek, és nem tértek vissza a táncolók közé. Az éjszaka további része pont olyan csodálatosan telt, mint ahogy várta, ha nem csodálatosabban.

 

8.

 

Itt nem volt igazi reggel vagy este, nappal vagy éjszaka; úgy tűnt, az itt lakók puszta szeszélyeik szerint élnek. Holger lassan, kényelmesen ébredt, s újra egyedül találta magát. Pontosan a megfelelő pillanatban feltárult az ajtó, és egy kobold lépett be a reggelizőtálcával. Egész biztosan varázslatot alkalmaztak, hogy kitalálják a személyes ízlését: semmi kontinentális ostobaság, jó amerikai ételek: sonkás tojás, pirítós, hajdinakeksz, kávé és narancslé. Mire Holger felkelt és felöltözött, Ugi lépett be a szobába. Gondterheltnek látszott.

– Hol voltál? – érdeklődött Holger.

– Ó, a kertben aludtam. Ez tűnt a legmegfelelőbb dolognak, amikor te… hm… elfoglalt voltál. – A törpe leült egy zsámolyra; oda nem illő kis barna foltnak látszott ebben a bíbor-aranylila környezetben. Gondterhelten meghúzgálta a szakállát. – Nem tetszik nekem ez a légkör. Valami gonoszság van készülőben.

– Előítéleteid vannak – legyintett Holger. Most csak az járt a fejében, hogy megbeszélte Merivennel elmennek solymászni.

– Ó, persze, meg vannak a nagyszerű módszereik, hogy elkápráztassanak kitűnő borokkal és feslett hölgyikékkel – morogta Ugi –, de az emberek és a tündérek között sohasem volt valami nagy a barátság, különösen nem az most, amikor a Káosz háborúra készülődik. Ami engem illet, én megtudtam egy s mást, a kertben fekve kikémleltem egy-két dolgot. Villámok fényét láttam a legmagasabb toronynál meg egy füstbe burkolózó démoni alakot, és a gonosz varázslatok bűze olyan sűrű volt, hogy csaknem megfagyott a vér az ereimben. Később nyugat felől egy újabb repülő alak érkezett sietve, leszállt a toronyra, és bement oda. Azt hiszem, Alfric gróf hátborzongató lényeket hívott segítségül.

– Hát persze – felelte Holger könnyedén. – Mondta, hogy ezt fogja tenni.