11.

 

 

Az eső kopogott a kunyhón. Egy pásztor kuckója volt, magányosan állt a pusztaságban, elhagyatottan ebben az évszakban; tőzegből összerótt kuckó, ahol az ember megpihenhetett, de olyan durva és szegényes volt, hogy az orugurayok méltóságukon alulinak tartották volna. Azonban Auri összekucorodott a földön, fejét Lockridge ölébe hajtotta, és elaludt.

Mikkel Mortensen odakinn kuporgott a feleségével, és merengett. Az amerikai kissé megalázónak érezte, hogy ő pihen szárazon, de azt még inkább, hogy nem is neheztelnek rá ezért; Adelsmandnak tartották.

– Meg kell beszélnünk egyet s mást – nógatta Fledelius –, s ha holnap gyalogolni fogunk, a vén csontjaim miatt örülök, ha majd zihálni bírok.

Nem tudtak lovat szerezni, mert a csempészek alagútján távoztak, mely Viborg fala alatt húzódott. A szökevények nem jártak még messze a várostól. Odakinn üresség honolt, és a feketeséget csak néha törte meg egy-egy villám fénye. Olyankor minden talpalatnyi pusztaság, minden lehulló esőcsepp és az átázott földön patakzó víz egy rövid időre, vakító fehérré vált.

Tűz nélkül a kuckó belsejében sűrű volt az éjszaka és a hideg. Lockridge átázott öltözéke használhatatlan volt, hosszú harisnyára vetkőzött, akárcsak Fledelius, átölelte magát, és próbálta elérni, hogy a fogai ne vacogjanak. Auri meztelenül és zavartalanul feküdt. Inkább a fogadós egyik gyerekét kellett volna behozni, mint őt; azonban a lánynak sokkal nagyobb szüksége volt a férfi jelenlétére, a vas és a kegyetlenség e világában, mint a fogadós családjának fedélre.

Újabb villám hasította ketté az eget. Mennydörgés robajlott a nyomában. Egy pillanatig Jesper Fledelius megviselt ábrázata vízköpőnek látszott az ajtónyílásban. Ismét visszatért a vaksötétség. Odakint jajgatott a szél.

– Tudod – mondta a dán buzgón –, én jó keresztény vagyok. Semmi közöm ahhoz a lutheránus eretnekséghez, amit a junkerek meg a játékkirályaik kényszerítenek a birodalomra, a boszorkányok pogányságára pedig pláne nem. Azonban létezik fehér mágia is nem csak fekete. Nem igaz? És régen is szokás volt ajándékokat hagyni a láthatatlanoknak. Azok a szegény parasztok, akik összegyűrnek Május napján és holnap, egyáltalán nem a sátánnak áldoznak. Még csak nem is a hamis isteneknek, akikről olvashatsz Grammaticus krónikáiban. Viborg valaha Vebjörg volt, a Szent Hegy. Ahol most a katedrális áll, ott egykor ősi szentély emelkedett, mielőtt Odin bevezette a népét keletről. Tűz-őselem és föld-őselem… egyetlen ember sem ismerheti el őket bűn nélkül? Mostanában a parasztok senki máshoz nem fordulhatnak. – Fészkelődött a nyirkos földön. – Azonban én magam csak érintkezésben vagyok a gyülekezettel, nem tartozom hozzá.

– Értem – mondta Lockridge.

Hitte, hogy a dán igazat beszél, és többet is megértett belőle, mint ami elhangzott. Homályosan és hatalmas méretekben kezdett kibontakozni előtte a helyzet.

Az ember történelme egyenlő a vallás történelmével.

Volt valami Auriban, aki olyan békésen aludt itt a mennydörgések közepette, és ez megvolt Auri népében, a yucatáni indiánokban meg az összes primitív fajban, amik nem adták fel a hitüket – és ez a valami a lélek egysége volt. Felfogás kérdése, helyettesített-e ez minden egyebet, ami hiányzott nekik. Az azonban tény, hogy ők olyannyira egyek voltak a földdel, az éggel, a tengerrel, mint ahogy azok, akik elválasztották magukat az istenektől vagy akik megtagadták az isteneket, sose lehetnek. Amikor az indoeurópaiak megjelentek a patriarkális panteonjukkal, azzal sok jót hoztak; azonban egy új és magányos emberfajt teremtettek.

Nem volt éles a kettősség. A régiek kitartottak. Egy idő után összekeveredtek az idegenekkel, átváltoztatták őket, amíg a kortalan alakok újra ki nem tisztultak, és csak a nevek változtak meg. Dyaush Pitar a napszekerével meg a csatabárdjával Thorrá vált, akinek a kocsiját becsületes földi kecskék húzzák, és akinek a pörölye adta az esőt, az életet. Nem áldoztak vért Rőtszakállúnak; ő maga is csak földbirtokos volt. És aztán Ódin, a félszemű farkasisten, akinek a hadifőnökök embereket áldoztak, elesett Krisztus előtt, és csak az emlékezetben maradt meg, akár egy troli… Thor szent Olafnak hívta magát, Freyből szent Enk lett, akinek a szekerét minden tavasszal kihúzták, hogy megáldja a földeket, az istennő pedig felöltötte Szűz Mária kék köpenyét. És mindig és örökké megmaradtak a kisebb istenek, szellemek, manók, törpék, szirének, annyian a világban, hogy még csak nem is nevezték őket isteneknek; az emberek segélykérő és ártó jeleket tulajdonítottak nekik, szerelmet és rettegést, minden csodálatos rejtélyt és állhatatlanságot, az élet minden elemét.

Lockridge maga az agnoszticizmus híve volt (egy szomorú, nehézfejű és könnyen emésztő kor gyermeke, és most már látta, hogy az a kor nem fog hosszan fennmaradni), és nem tett megjegyzéseket a megnyilvánuló objektív igazságokra. Tőle Szűz Mária akár a Menny Királynője is lehet, az istennő hármasságának egy korai megnyilvánulása. Egy értelmes ember, mint Jesper Fledelius képes volt elhinni ezt. Vagy az is lehet, hogy mindkettő egy végső valóság vetülete; vagy akár mindkettő csak mítosz is lehet. A történelemben nem az számít, amit az emberek mondtak, hanem az, amit éreztek.

És ennek a két nagy világnézetnek a szövevényes, lassú konfliktusába Avatkozott be az időháború. A Védők szervezték meg a harcias törzsek hódításait és a harc isteneivé váltak; az Őrzők titkos módszereket találtak arra, hogy megtartsák mindazt, ami ősi, és próbálták beolvasztani a hódítókat. Védők hajtották előre a Csatabárd népét, és azok eltörölték a folyosósírok kultuszát; azonban a kőkorszaki pásztorok bronzkori földművelőkké és tengerjárókká váltak, és számukra a nap már nem a tűzelemi szellem volt, hanem a föld őre és megtermékenyítő férje. Megjelent a kereszténység, könyvekkel és logikával, és az első isten, aki megbüntette a helytelen hiteket maga körül – és ettől kezdve az emberi lelkek Szűz Máriához tartoztak. A reformáció visszahozta Jehovát, felfegyverkezve egy rettenetes fegyverrel az ösztönök ellen – a nyomdagéppel –, azonban maga a vallás csak finoman oszlott meg, vesztette hitelét, vesztette erejét, amíg a világ öt-hatszáz évre mostantól megérezte saját meddőségét, és egy olyan hitre áhítozott, mely a szavaknál mélyebbre hatolt. Lockridge elképzelte az ő korát követő századokat, és nem a tudomány diadalát látta; embereket látott összegyűrni dombokon egy új vagy egy újjászületett isten nevében. Vagy egy istennő nevében?

– Hogy keresett meg az úrnő? – kérdezte.

– Nos hát – Fledelius hangja harsányan, érdesen és kenetteljesen zengett. – Ez kissé hosszú történet. Tudnod kell, hogy földesúr vagyok… voltam Lemvig közelében, mint ahogy előttem apáim is azok voltak az első Valdemar óta. Szegény környék az, mi Fledeliusok sosem építettünk hatalmas palotákat, közelebb álltunk a parasztjainkhoz; és ott Jütlandon a köznép még a mai napig is szabadabb, mint a szigeteken, ahol a jobbágyokat adják-veszik. A földemen van egy kaempehoje…

Ismerem azt a dolment, gondolta Lockridge kissé megborzongva, ahová a nép eljárt kisebb áldozatokat adni.

– Időről időre csodákat láttak – folytatta Fledelius –, különös jövés-menésről beszéltek, nem tudom miről. De ha a pap nem szólt semmit, ki vagyok én, hogy beleavatkozzam a régi szokásokba? Az ilyesmiből csak szerencsétlenség származik. A lutheránusok megtudják, és bánatot hoznak a földre, így hát harcoltam a háborúban. Hadd ne mondjak semmit Kristiern királyom ellen. Svédország az övé volt egész Margrete királynőig visszamenően, és én Sten Sture-t árulónak tartom, hogy fellázította a birodalmat a dán uralom ellen. Azonban… nem vagyok én anyámasszony katonája, érted, kivettem a részem a koponyahasításból… ám amikor Stockholmba értünk, közkegyelmet ajánlottak; és mégis rengeteg test hevert halmokban és fejetlenül, mint a tűzifa, azokban a fagyos napokban, így némi szívfájdalommal hazatértem, és megfogadtam, hogy megmaradok a saját homokos földemen. Meghalt a feleségem is… Hát, jó öreg kanca volt, az bizony, és az egyetlen fiunk Párizsban tanult, és nem kétséges, hogy lenézett engem, aki még a nevemet is alig bírom leírni. És akkor egy nyári napon, amikor a földeket róttam a furcsa dolmen közelében, megjelent ő.

Az esetlen szavakból, ahogy Fledelius próbálta leírni az úrnőt, Lockridge ráismert Storm Darrowayre.

– Boszorkány, szent vagy a föld szelleme, nem tudom, mi ő. Valószínűleg bubája alá vett. És akkor? Nem akart ő eltántorítani a kereszténység gyakorlásától, inkább olyasmiről beszélt, amiről nem volt tudomásom, mint például a gyülekezet, és figyelmeztetett rá, hogy nehéz idők fognak következni. Csodákat is mutatott. Ez a szegény öreg agy nem volt képes megérteni, hogyan utazhat a múltból a jövőbe és vissza; de nem lehetséges bármi, ha isten úgy akarja? Ellátott arannyal, melyre oly nagy szükségem volt, miután annyi ideig háborúskodtam és oly kevés zsákmánnyal tértem vissza. Azonban főként az ő kedvéért szolgálok, és a reményért, hogy egy nap újra láthatom. A kötelességem egyszerű. Ott kell lennem az Aranyoroszlánban mindegyik mindenszentek napján húsz éven át. Tudod, ő is háborúzik. Barátai és ellenségei egyaránt előbukkannak, még a levegőből is, ők lehetnek bárhol, bármikor. A boszorkánymesterek… nem a közönséges boszorkányok, akik csak kissé pogányok, hanem a vezéreik, akik parancsolnak nekik… a boszorkánymesterek őhozzá tartoznak, az ő ügynök- és kémhálózatának részei. Azonban ők nem mutatkozhatnak olyan helyeken, ahol én megtehetem. Ha jön valaki, mint te, akinek segítségre van szüksége, nekem ott kell lennem és elvezérelnem őket a Boszorkányszombathoz, ahol erős fegyvereket és mágikus gépeket találhatnak. Egy másik ember Május napján várt, de ő már halott. Könnyű szolgálat ez sok aranyért, nem így van?

A napéjegyenlőség éjszakái, gondolta Lockridge, azok a földi istenekhez tartoztak. A nyári és a téli napforduló a napé… a Védőké.

Fledelius szavai még nyersebbek lettek.

– Nem kétség, ő úgy gondolta, hogy keserűségemben semleges fogok maradni, tehát biztonságban abban a küzdelemben, amelyet ő előrelátott. De nem így alakult. Túl gyakran nem tudtam ott lenni. Mit gondolsz, halt meg valaki emiatt?

– Nem – mondta Lockridge. – Mi ott találtunk. Ne feledd, a háború az egész világra és minden korszakra kiterjed. Te csak egy helyőrség vagy.

Hűvösen csodálkozott, vajon mennyien lehetnek? Senki sem képes átlátni a tér és idő minden részét. Stormnak szüksége volt rá, hogy ilyen félig beavatott szövetségeseket szerezzen, mint egy pagan kultusz, a kétségbeesés szülte, halhatatlan szimbólumokon alapult, melyeket a nő rendezett és értelmezett. Más korszakok más titkokkal rendelkeztek. Mindezt csak a szükség esetére hozta létre.

És most nagyon nagy szükség van rá. Storm megkötözve hever Brann fogságában háromezer-háromszáz évvel visszább. Amikor a Védő technikusok megérkeznek, kiszednek minden információt belőle, a használhatatlan testet félredobják. Lockridge egyre inkább érezte, milyen fontos szerepe lehet Stormnak az egész ügyben. Ha ez a csapat jut képes lenne segíteni neki, lehet, hogy azzal… ezreket menthetne meg egész Európában, akiket elkaptak és élve égettek el a református boszorkányüldözők.

Nem akart tovább rágódni ezen a gondolaton. Helyette azon töprengett, vajon miféle befolyással rendelkeznek a Védők Akhnaton udvarában? Cézáréban? Mohammedé-ben? A Manhattan Tervben?

– Tudod – hadarta Fledelius –, miután a király Hollandiába szökött… nos, én megbocsátottam neki Stockholmban, amikor olyan sok jogot adott a népnek… hát még a varázslókat is csak kikorbácsolták a városból… Sorén Norby mellé álltam, hogy küzdjek a trónbitorló ellen. Azután Klement kapitánnyal hajóztam, és ott voltam múlt évben Aalborgnál, ahol levertek bennünket. Azóta törvényen kívüli vagyok. Azonban találtam egy papot, aki írást adott róla, hogy beléphetek Viborgba. A házigazdám, Mikkel, pedig ismer engem régről, és a gyülekezethez tartozik, így hát itt lehettem, amikor érkeztél. Nem így van?

– De így – felelte Lockridge gyengéden.

Fledelius rácsapott a kardjára a hüvelyében. Kétségek és bűntudat elhagyták; újra azzá a férfivé lett, aki kigúnyolta Erik junkert.

– Hála istennek! Most te következel, barátom. Mi a kötelességünk, kit kell a pokolba küldenünk?

Amennyire csak a nyelv és a fogalmak lehetővé tették, Lockridge beszámolt neki.

 

 

Egy domb tetején égett a boszorkánytűz. Fénye messzire világított egy magas szikláról, s Auri behódolt előtte. Az ő korában az a szikla oltár volt. Fejük fölött a mindenszentek éjszakájának csillagjai ragyogtak távolian. A föld csendes volt, a levegő fagyos.

Lockridge nem sokat törődött a hívekkel. Maroknyian voltak: bozontos parasztok ujjasokban és gyapjú sapkákban, falusiak foltos zekében és harisnyában, tizenéves gyerekeik, egy oda nem illő kerítőnő Viborgból, akinek cicomája ünnepélyesnek hatott ebben a levegős sötétben. Kilopództak a kunyhójukból, a házukból, és mérföldeket gyalogoltak, hogy egy jó órán át megnyugtassák, kielégítsék a föld ősi Hatalmait, és egy kicsi, kicsi bátorságot gyűjtsenek az uraikkal való másnapi találkozásra. Lockridge remélte, hogy sikerül eltávolítania onnan Aurit, mielőtt bármihez kezdenek. Nem mintha az orgia annyira megrázná a lányt, de nem akarta, hogy lássa, mivé lett az ő vidám szertartásuk.

Pillantása és gondolatai visszatértek a mesterhez.

Marcus Nielsen magasan és soványán állt, idegen arcvonásait rongyos dominikánus csuklya árnyékolta le. Ebben a korban rossz hírű papként ismerték. Ellentétben Angliával, ahol Mark of Salisburynek nevezte magát, Dánia nem üldözte a katolikusokat, de a mágusok élete újra veszélybe került. Mareth néven, Őrzőként született kétezer évvel Lockridge után, és fel-feltűnt a református Európa mellékútjain, hogy Storm Darroway-t, a királynőjét szolgálja.

– Rossz hírt hoztál – mondta. A diaglossza segítségével franciául beszélt az amerikaival, ezt sem a bandája, sem a megbízható Fledelius nem értette, Aurit pedig hallótávolságon kívülre parancsolta. Hallgatott, majd így folytatta: – Nem tudhatod, milyen fontosak ő meg Brann. Kevés hozzájuk fogható van mindkét oldalon. Olyanok mint a primitív korok királyai, ők vezetik csatába a seregeiket. Te meg én nem számítunk, de az ő fogságba esése katasztrófa.

– Hát – mondta Lockridge ridegen –, én elhoztam a hírt. Gondolom, el tudsz jutni a jövőbe. Szervezz egy megmentő csapatot.

– Azért ez nem annyira egyszerű – felelte Mareth. – A történelemnek ebben a szakaszában Luthertől… a te korodon túlig… a Védők vannak emelkedőben. Az Őrző erők más korszakra összpontosítanak. Csak néhány hozzám hasonló ügynök tartózkodik ebben a században. – Az ujjait dörzsölte és haragosan meredt rájuk. – Az igazat megvallva, az a helyzet, hogy el vagyunk vágva. Amennyire a hírszerzőink tudják, minden kaput őriznek, melyen át jelentősen előrejuthatnák a jövőbe. Azt kellett volna mondania neked, hogy keress a Dán időnek egy olyan pontját, amikor az Őrzők erősebbek. Frodhi uralkodása alatt például. Azonban ő személyesen is részt vett ennek az őrpontnak a felállításában, mivel ez a korszak olyan bonyolult és veszélyes. Gondolom, ezért ez jutott azonnal az eszébe azalatt a rövid idő alatt, míg beszéltetek.

Lockridge ismét maga előtt látta Stormot, szinte érezte a csókját. Megmarkolta a másik férfi csuháját.

– Ördög vigye, te azért vagy itt, hogy megbirkózz a problémákkal! Biztos tehetünk valamit!

– Igen, igen. – Mareth bosszankodva söpörte le a kezét. – Az biztos, hogy tennünk kell valamit. De nem elhamarkodottan. Neked még nincs tapasztalatod az idő teljességében. Tiszteld azokat, akiknek van.

– Nézd, ha én fel tudtam jönni az itteni folyosón, mindannyian vissza is tudunk menni rajta. Visszamehetünk a kőkorba Brann érkezése előttre, és készen várhatjuk őt.

– Nem. – Mareth szükségtelen hevességgel rázta a fejét.

– Az idő sérthetetlen. – Sóhajtott, és valamivel nyugodtabban folytatta. – Ez a kísérlet eleve kudarcra lenne kárhoztatva. Biztosan találkoznánk valamivel, esetleg többszörös túlerővel a folyosóban, amely meghiúsítaná a tervünket. Ráadásul nem látom értelmét, hogy egyáltalán a dán járatot használjuk. Itt senki sincs, aki segíthetne, legfeljebb ezek. – Megvetően intett a gyülekezet tagjai felé, akik riadtan térdeltek a tűzfény szélén. – Igaz, megpróbálkozhatunk azzal, hogy csak mi megyünk le, és a viking kor előtti korszakból igyekszünk segítséget szerezni. De miért tennénk… vagy miért kockáztatnánk, hogy átkeljünk a fél világon segítséget szerezni a keleti vagy az afrikai bázisunktól, amikor sokkal jobb segítség található elérhető közelségben.

– Mi? – Lockridge szájtátva meredt rá.

Az Őrző oktató modora elillant. Fel-alá járkált, és hangosan gondolkodott, akár egy papi csuhába bújt hadvezér.

– Brann egyedül jött, mivel tudta, hogy a Koriach… mármint Storm… szintén egyedül van, és neki sincs szabad embere, akárcsak nekünk. Azonban, ha már elkapta, oda fogja hívatni az embereit, hogy megőrizze az előnyét. Ezzel számolnunk kell. A szükségállapot bizonytalansága, emlékszel. Mivel mi nem jelentünk meg aznap éjjel a megmentésére, tehát nem tesszük. Következésképp, biztos, hogy nem fogunk megjelenni… nem jelentünk meg… míg egy csapat Védő nem lesz vele. És valószínűleg őrt fognak állítani a folyosó kapujához. Azonban a jelenlegi században nem Dánia az, ahol mi erősek vagyunk. Inkább Britanniára összpontosítunk. Henrik király lemondott a római egyházról; mi pedig tettünk róla, hogy ne pártoljon a lutheránusokhoz sem, és számunkra a királysága sarkalatos kérdés. Amit te a két Mária királynő idejeként ismersz, az időnyereség a Őrzőknek; a Védők Cromwellel fognak újjáéledni, de a restaurációval kiűzzük őket. Tudom. Csodálkozol, miért küszködik valaki olyan hadjárattal, melynek kimenetele már eldőlt. Hát, egyrészt, azzal, hogy megvívjuk, veszteségeket okozunk az ellenségnek. De még fontosabb, hogy mindegyik időszak, amelyet keményen tartunk, erőt, szövetségeseket, energiaforrást és újabb súlyt jelent a jövő mérlegének serpenyőjében, amikor eljő a végső döntés, melynek kimenetelét nem ismerjük. De folytatom. Van egy csapatom Angliában is; és ott nem csak néhány éhező paraszt pagan szertartásmestere vagyok, hanem lovagok, hatalmas földbirtokosok hitszónoka, arra buzdítva őket, álljanak ki a szent katolikus hitért. És… van ott egy folyosónk, melynek létezését a Védők nem gyanítják, és nyílik kapuja a neolit korra. Az a kapu a Dán-kapu ideje utánra nyílik, de van némi átlapolás, pontosan arra az évre, amelybe jutnunk kell.

Megragadta Lockridge vállát. Az ábrázata ragyogott.

– Ember, velem tartasz? Érte.

 

 

12.

 

 

– Hai-ee-ee! Hingst, Hest, og Plag faar flygte Dag! Kommer, kommer, kommer!

A boszorkánymester körül repdesett a köpenye, mintha szárnyai lennének. Ahogy karját és arcát az ég felé emelte, láthatatlan, érezhetetlen, hallhatatlan forgószél emelte fel őt és kiválasztottjait. Addig lebegtek felfelé, míg el nem tűntek a hideg csillagképek között. A máglya fellángolt a szénből, szikrákat és lángokat köpködött mestere után, majd újra lelohadt. A gyülekezet tagjai borzongva távoztak.

Auri elfojtotta kiáltását, behunyta a szemét, és erősen szorította Lockridge kezét. Jesper Fledelius mocskos szájúan káromkodott, aztán végül is rádöbbent, hogy biztonságban van, és rivalgott, akár egy fiú. Az amerikai osztozott izgatottságában. Ő repült már ezelőtt, de gravitációs sugáron még soha.

Nem érződött léglökés. A Mareth köpenye alatt lévő övből áramló erő elterelte. Száz méterrel a talaj fölött csendesen repült, akár egy denevér, és sebessége hamarosan elérte az óránkénti száz mérföldes sebességet.

Sötétség hömpölygött a pusztán; Viborg csak egy folt volt, egyik pillanatban még látszott, a másikban már nem; a Limfjord világított; a nyugati dűnék elmaradtak, és az Északi-tenger hullámain megcsillant az előttük felkelő hold fénye. Lockridge elmerült az éjszakában és a csodálkozásban, s szinte megijedt, amikor a láthatáron feltűnt Anglia. Ilyen hamar?

Keresztezték Kelet-Anglia alföldjeit. Zsúptetős falvak rejtőztek a tarlóföldek között, kastély emelkedett bástyáival a folyó fölé. Olyan volt, mintha álmodna, alig tudta elhinni, hogy ő, közönséges ember létére, együtt szárnyaljon az égen egy varázslóval, ugyanazon az éjszakán, amikor Henrik király Boleyn Anna mellett horkol… Szegény Anna feje alig egy év múlva bakó bárdjától fog lehullani, és senki sem figyelmezteti. Azonban a lánya már ott fekszik egy bölcsőben ugyanabban a palotában és Elizabeth a neve. A dolog furcsasága úgy szállta meg Lockridge-ot, akár egy látomás: nem csak saját sorsának, de minden ember sorsának rejtélye.

A megművelt földeket vadon váltotta fel. Szigetek zsúfolódtak a tavak és a mocsaras patakok között; ez volt a Lincolnshire-i Láp. Mareth lefelé ereszkedett. Az utolsó száraz levelek is szétváltak előtte, leszállt, és ügyesen magához húzta a többieket. Lockridge a homályban egy vesszőből font kunyhót pillantott meg.

– Ez az angol bázisom – mondta az Őrző. – Alatta rejtőzik az időkapu. Itt fogtok maradni, míg összeszedem az embereket.

A primitív külső mögött a kunyhó belseje szinte luxusnak tűnt, keményfa padlóval és falburkolattal, bőséges bútorral és csomó könyvvel. A jövőből származó élelmiszertartalék és más szerkezetek csúszó panelek mögött rejtőztek: semmi olyasmi sem látszott, ami idegen lenne ebben a században. Egy behatoló felfigyelhetett volna rá, milyen meleg és száraz ez a kunyhó ebben az évszakban. Azonban senki sem járt erre. A parasztok babonásak voltak, a nemesek közömbösek.

Ők hárman, Mareth távozása után, örültek a pihenésnek. Átlagos emberek voltak, nem egy olyan kor termékei, mely képes a kívánalmak szerint rendezni a géneket és sokat kibíró idegeket képezni. A következő két napot alvással és lusta heverészéssel töltötték.

A harmadik napon azonban Auri megkereste Lockridge-ot. A férfi egy széken ült az ajtó előtt, dohányzóit. Az összes serkentő közül leginkább a dohányt hiányolta idáig, és ez figyelmesség volt az Őrzőktől, még ha kissé anakronisztikus is, hogy tartottak egy keveset raktáron agyagpipákkal együtt. Az időjárás is kellemesre váltott. Napsugár ömlött a csupasz fűzfák közé. Egy megkésett vadlúd csapat repült délnek V-alakban, gágogásuk jól hallatszott a nagy csendességben; távoli és magányos vándorének volt ez. Aztán a lány közeledő lábdobogása hallatszott, Lockridge felnézett és megdöbbent a lány szépségétől.

Mióta ebbe a az álmos hangulatú pihenésbe merült, csak úgy gondolt rá, mint egy gyerekre, akinek szüksége van arra a kevés védelemre, amit ő nyújtani tud. Csakhogy ezen a reggelen a lány úgy ment ki a lápba, mintha otthon lenne, nem viselt ruhát, csak derékig érő kukoricaselyem haját, és szinte kicserélődött. Egy őz kecsességével szökellt a férfi felé, kék szeme tágra nyílt szemtelen arcocskáján. Lockridge látta, hogy a lány szája nevetésre görbül. Felállt, pulzusa gyorsabban kezdett verni.

– Ó, gyere, nézd! – kiáltotta a lány. – Egy csodálatos csónakot találtam!

– Te jó isten! – nyelt egyet Lockridge. – Vegyél fel valami ruhát, kislány!

– Miért? Meleg van. – Táncolt előtte. – Hiúz, kimehetünk a vízre halászni, egész nap a miénk, az istennő boldog, te pedig már eleget pihentél, gyere már, gyerünk!

– Hát… – Miért is ne? – Jól van, de öltözz fel, megértetted?

– Ha akarod. – A lány értetlenül, de engedelmesen kihozott egy ruhát a kunyhóból, ahol Fledelius még hangosan hortyogott a felborogatott söröskorsók között, és eliramodott az erdőbe Lockridge előtt.

A gyökérhez kikötött könnyű csónak egyszerűen kezelhetőnek tűnt. Auriék csónakjai természetesen nem ilyenek voltak, hanem kerek gyékénycsónakok – koraklék – vagy karókból és vesszőkből font mellvédű, fatörzsből vájt kenuk. Ebben pedig valódi fémszögek voltak! És a lány eltátotta a száját, amikor látta, hogy Lockridge evezni kezd, ahelyett, hogy egyetlen evezővel lapátolna vagy csáklyát használna.

– Ez biztos Krétából való – lehelte. Lockridge-nak nem volt szíve megmondani, hogy Kréta jelenleg velencei elnyomás és kizsákmányolás alatt áll és a következő században törökök fogják meghódítani.

– Lehet.

A csónak nád és fűzek között siklott, míg nyílt sekély víztükörre nem ért. A szigetet itt bozót rejtette el, a víz csillogott, csend honolt. Auri horgászfelszerelést is hozott, nem csak ruhát vett. Felrakott egy csalit a horogra, és ügyesen egy tuskó mellé vetette. Lockridge hátradőlt, és ismét megtömte a pipáját.

– Furcsa szertartást végzel – mondta Auri.

– Csak élvezetből.

– Megpróbálhatom? Kérlek?

Rávette a férfit, és a várt eredmény következett be. Köpködve és köhögve adta vissza a pipát.

– Fú-újj! – Megtörölte a szemét. – Nem, ez túl erős nekem.

Lockridge kuncogott.

– Én figyelmeztettelek, kicsi lány.

– Hallgatnom kellett volna rád. Neked mindig igazad van.

– Hát, azért…

– De szeretném, ha nem beszélnél velem úgy, mint egy gyerekkel. – Elpirult. Hosszú szempillái leereszkedtek. – Készen állok, hogy nővé tégy, amikor akarsz.

A vér ismét lüktetni kezdett Lockridge-ben.

– Megígértem, hogy megszabadítalak az átoktól – mormolta. Az jutott az eszébe, mi lesz, ha meghal a következő csatában. – Valójában már nem is állsz átok alatt. Nincs szükség további varázslatra. Izé… azzal, hogy keresztüljöttél az alvilágon, tudod… újjászülettél. Érted?

A lány arca felragyogott. Közelebb húzódott.

– Nem, nem, nem! – mondta kétségbeesetten a férfi. – Én… nem tehetem…

– Miért nem?

– Nézd, izé, nézz körül, most nincs tavasz.

– Számít az? Annyi minden megváltozott. És Hiúz, te annyira kedves vagy hozzám.

Odabújt a férfihoz, melegen, gömbölyűn és mohón. Szája és keze bűbájosan esetlen volt. Lockridge elmerült a lány fürtjeiben. Hát, gondolta, még a dédapám és az üknagy… Nem, az isten verje meg!

– El kell majd hagyjalak, Auri…

– Akkor hagyj itt a gyermekeddel. M-m-még nem akarok arra gondolni, most nem.

Lefoszlott róla a határozottság. Már csak egy dolgot tehetett. Túlságosan az egyik oldalra húzódott, és a csónak felborult.

Mire visszafordították és rendbe hozták, helyreálltak a dolgok. Auri félelem nélkül fogadta az isteni nemtetszés e jelét, hiszen ő egész életét ilyen ómenek között töltötte; még csak túl nagy csalódottság sem látszott rajta, a lelke túl derűs volt. Lockridge hiába ellenkezett, kuncogva ledobta magáról a nedves ruhát.

– Legalább nézhetlek – mondta a lány, amikor kissé józanabb lett. – Lesz még más alkalom, miután megszabadítottad Avildarót.

Lockridge-on komor hangulat vett erőt.

– A falu már sohasem lesz olyan, mint amilyennek ismerted – mondta. – Ne feledd, hányan elestek.

– Tudom – felelte a lány komolyan. – Echegon, aki mindig kedves volt, az örökké vidám Vurova meg még olyan sokan. – Ám az azóta eltelt idő elhomályosította bánatát. Ráadásul az orugarayok nem is gyászoltak úgy, mint a rá következő nemzedékek. Elég jól megtanulták, hogy elfogadják, ami történik.

– És a yuthoázokkal továbbra is számolnotok kell – mondta Lockridge. – Lehet, hogy most sikerül elűznünk ezt az egy csapatot. De jönnek mások, akik erősek és földre éheznek. Vissza fognak térni.

– Miért kell neked örökké nyugtalankodnod, Hiúz? – kapta fel Auri a fejét. – Ez a nap a miénk… és jé, egy hal!

Lockridge szerette volna, ha nem csak színlelve osztozhat a lány boldogságában. Azonban saját halottai túlságosan nyomasztották: nemzetek, királyok meg azok a szerényebb származásúak, akik emlék nélkül tűnnek el az időháború korszakaiban – igen, még az a kölyök is, akit saját korában ölt meg, négyszáz évre innen. Most már rájött, hogy álszentségével csak korábbi véres bűntudatát leplezi. Ó, persze, én nem akartam, mondta magának fáradtan, mégis megtörtént – meg fog történni – és gyökerestől kifordítanám az időt, ha tudnám, hogy csináljam vissza.

A fogott halakat elkészítették sashimi módra. Ekkor kürtszó harsant. Lockridge megrezzent. Máris? Keményen evezett, hogy visszaérjen.

Valóban Mareth jött meg, hat másik Őrzővel. Levetették a papi, lovagi, kereskedői, földesúri, koldusi álöltözeteket, és a Védőkéhez hasonló testhez tapadó egyenruhát öltöttek, de sötétzöldet, és színjátszó köpeny hullott le a vállukról. A bronzsisakok alól Storméhoz hasonló hosszúkás sötét szemek néztek le gőgösen a segítőikre.

– Van még egy ügynökünk a brit szigeteken – mondta Mareth. – Ő hozza majd a seregünket sötétedés után. Addig is felkészülünk az indulásra.

Lockridge, Auri és Fledelius azon kapták magukat, hogy olyan munkát végeznek, amit nem értenek. Mivel az ellenség nem tudott erről a folyosóról és ez a kapu létfontosságú periódusra nyílt, az előszoba zsúfolva volt harci gépekkel és a kijárat elég tágas volt, hogy kiférjenek rajta. Az amerikai felismert néhány dolgot úgy általában, járműveket, fegyvereket. De hogy mi az a kristálygömb, melyben éjszaka kavarog csillagszerű szikrákkal? Mi az a sárga tűzhélix, mely érintésre hidegnek tűnik? Kérdéseire nem kapott választ.

Még Fledelius is háborgott.

– Nem vagyok én a jobbágyuk – morogta Lockridge-nak. Az amerikai visszafogta saját bosszúságát.

– Tudod, mennyire szeretnek a beosztottak hatalmaskodni. Majd ha a királynőhöz jutunk, másképp lesz.

– Igen, biztosan. Az ő kedvéért sutba dobom a büszkeséget… Gőgösködjenek csak! Ha, ha! Ritka eszes legény vagy, hallod? – Fledelius hahotázott, és úgy hátba vágta Lockridge-ot, hogy az megtántorodott.

Bealkonyodott, aztán sötét lett. Az ég alján repülve feltűntek a sátán Angliájának emberei.

Vad, kemény kötésű emberek voltak, valami százan: elcsapott katonák, félig kalóz matrózok, szerencsevadász fiatalabb fiúk, útonállók, cigányok, lázadó walesiek, alföldi marhatolvajok gyűltek össze mindenfelől, Dovertől a Túlsó Partig, a Cheviot hegyvidéktől a londoni sikátorokig. Lockridge csak találgatni tudta, hogy vették be őket. Némelyüket vallással, némelyeket pénzzel, másokat megmentettek az akasztófától. Az Őrzők egytől-egyig megkeresték, és felvették őket a titkos ligába, és most eljött az óra, hogy hasznosak legyenek.

Fáklyafény libegett a szigeten kavargó és morajló tömegből előbukkanó arcokon. Lockridge közvetlenül egy zömök, varkocsos matróz mellé került, aki rongyos ingben és nadrágban állt, mezítláb, fülbevalóval, több sebhellyel.

– Te hová való vagy, barátom? – kérdezte tőle.

– Devoni ember lennék. – Lockridge alig értette, mit mond; még a londoniak is németesen ejtették a magánhangzókat, ez a fickó viszont erős tájszólással beszélt. – Colley anyó bordélyában vótam Southamptonba, mikó' a hívás gyött. – Megnyalta a száját. – Micsuda egy felvágós szájba vót ottan! Marattam vóna még egy órát, biz' sokáig nem feledte vóna el Ned Brownt. De mikó' a medalion megszólalt, az isten csontjaira, mintha francia muskéták meg karaib lándzsák előtt álltam vóna, mint mikó' fe'másztak a gályánkra. Még sose hagytam figyelmen kívül a hívásotokat.

– Az… izé… medalion?

Brown megkopogtatta a nyakában lógó korongot, rajta Szűz Mária képmása látszott. Lockridge ugyanilyen tárgyat látott más szőrös mellkason is.

– Mé', te nem kaptál ilyen amulettet? Hát, ez suttog, mikó' szükség van rám, oszt' megmongya, hova kell menni. Ő meg mán ott várt rám, oszt' elrepített a találkahelyre az erdőbe, onnan meg ide… Nem is tuttam, hogy ennyien szó'gáljuk.

Mareth jelent meg a kunyhó ajtajában. Hangját felemelte, nem beszélt hangosan, de a zsivaj elhalt.

– Emberek – mondta –, legtöbbőtök régóta tagja a szövetségnek, és nem kevesen emlékeztek még arra az időre, amikor megmentettünk benneteket a tömlőéből vagy a haláltól. Tudjátok, hogy elköteleztétek magatokat a fehérmágusok mellett, akik tudományukkal segítik a szent katolikus hitet a pogányok és az eretnekek ellen. Ezen éjszakán azért hívtalak benneteket, hogy lerójátok a tartozásotokat. Messze, különös földön fogtok harcolni vademberekkel, míg mi, a mestereitek azokkal a varázslókkal csapunk össze, akiket ők szolgálnak. Bátran menjetek előre, isten nevében, és azok, akik túlélik a napot, gazdag jutalomban részesülnek, míg azok, kik elesnek, még nagyobb jutalmat nyernek el a mennyben. Most térdeljetek le, és fogadjátok a feloldozást.

Lockridge rossz szájízzel csinálta végig a szertartást. Szükség van ennyi cinizmusra?

Hát – Storm Darroway megmentéséért. Hamarosan újra látom, gondolta, és szíve kalimpálni kezdett.

Csendesebben és komolyabban, mint hitte volna, az angolok beáramlottak a kunyhó ajtaján, és le a lejárón. Az előcsarnokban a csillogó függöny előtt felfegyverkeztek: kard, pika, balta, számszeríj. A puskapor használhatatlan a Védők ellen és szükségtelen a yuthoázokkal szemben. Mareth azonban intett Lockridge-nak.

– Jobb ha velem maradsz, és mutatod az utat. – Energiapisztolyt nyomott az amerikai kezébe. – Tessék, te elég bölcs korszakból származol, hogy tudd, hogyan bánj vele. A vezérlése egyszerű.

– Ismerem – csattant fel Lockridge.

Mareth levetkőzte fensőbbségét.

– Igen, hiszen téged ő választott ki, ugye? – mormolta. – Te nem vagy átlagember.

Auri átfurakodott a tömegen.

– Hiúz – könyörgött. Újra rémület rágta. – Maradj mellettem!

– A lány itt marad – parancsolta Mareth.

– Nem – mondta Lockridge. – Velem jön, ha akar.

Mareth vállat vont.

– Akkor, ügyelj, hogy ne legyen útban!

– Nekem legelöl kell mennem – mondta Lockridge a lánynak. Auri remegett a férfi keze között. Most meg kellene csókolnia… vagy nem?

– Gyere, kedves! – Jesper Fledelius átölelte a lány vállát gorillakarjával. – Maradj mellettem. Mi, dánok tartsunk össze ezek közt az angol fajankók közt.

Eltűntek a tömegben.

A nap folyamán Lockridge segített betolni néhány repülőt a kapun túlra, fénylő oválisok voltak, átlátszók, nem anyagból, hanem valami ismeretlen energiából. Mindegyik elbírt húsz embert. Ő Mareth-tel együtt az elsőbe szállt. Az emberek itt már súlyosan lélegeztek, imákat vagy átkokat suttogtak és a szemük úgy villogott, mint a csapdába esett állatoké.

– Nem fognak pánikba esni a repüléstől? – kérdezte Lockridge dánul.

– Nem, ismerem őket – mondta Mareth. – Ráadásul a beiktatási ceremóniával tudat alatti kondicionálást is kaptak. A félelmük dühhé alakul.

A gép nesztelenül emelkedett fel, és behatolt a hideg fényű, zümmögő járatba. Mindegyik repülőt egy-egy Őrző irányított; mentek utánuk.

– Ha itt ez a folyosó – kérdezte Lockridge –, miért nem hoztál több erősítést más korszakokból is?

– Nincs elérhető ember – mondta Mareth. Oda se figyelve beszélt, kezét az irányítófényeken jártatta, arcvonásai feszültek voltak a koncentrálástól. – A folyosó elsősorban azért épült, hogy elérhessük ezt a korszakot. A felső vége a tizennyolcadik században végződik, ott erős bázisunk van Indiában. A Védők különösen aktívak Angliában a normann hódítás és a Rózsák Háborúja között, így a középkorban egyáltalán nem nyitottunk kaput… sem sok korábbi időszakban, amikor a kritikus szakaszok, a fő konfliktusok színterei máshol vannak. Valójában a kőkori és bronzkori kapuk északon csak átszálló pontként szolgálnak. Puszta szerencse, hogy ez itt véletlenül időbeli átfedésben van a Dán-kapuval.

Lockridge tovább faggatta volna, azonban a könyörtelenül gyors repülő már elérte a kívánt évet.

Maruth kivezette. Kiszállt, és megnézte a szekrényben lévő naptárórát.

– Jó! – mondta hevesen, amikor visszatért. – Szerencsénk volt. Nem kell várnunk. Éjszaka van, hamarosan hajnalodik, és egész közel járhatunk ahhoz a pillanathoz, amikor őt foglyul ejtették.

Energiasugarak kötötték össze a flottát, míg átléptek az időküszöbön. Kisuhantak az előttük megnyíló kijáraton, mely aztán bezárult mögöttük. Mareth úgy állította be a vezérlést, hogy alacsonyan repüljenek kelet felé.

Lockridge nézelődött. A kőkori holdfényben a láp még hatalmasabbnak és vadabbnak tűnt. Azonban azon túl a parton halászfalvakat pillantott meg, melyek nagyban hasonlítottak Avildaróhoz.

Ez nem volt véletlen. Az Északi-tenger keletkezése előtt az emberek gyalog jártak Dániából Angliába; a manglemose kultúra közös volt. Azt követően csónakokkal keltek át a vízen, és az istennő hittérítői mindkét földre eljutottak délről. A diaglossza segítségével tudta, hogy a kelet-angliai törzsek és a nyugati jütlandiak, ha lassan beszélnek, még megértik egymást.

Ez a rokonság a szárazföld belseje felé egyre halványult. Észak-Angliát azok a vadászok és baltakészítők uralták, akik a Langdale-csúcs környékén éltek, de véges-végig kereskedtek a szigeten. A Temze-völgyet viszonylag békés, a Csatorna túloldaláról nemrég érkezett bevándorlók lakták; a délen élő földművelők pedig feladták azokat a zord szertartásokat, melyek elvágták őket más népektől. Ez valószínűleg az erőteljes, fejlődőben lévő délnyugati szövetség hatásának tudható be, mely még egy kis ónbányászatba is belekezdett, és odavonzotta a kereskedőket a civilizált vidékekről. Ezek között a legnagyobb népnek a beakerek számítottak, akik kis csapatokban utaztak, és bronzzal meg sörrel kereskedtek. Egy régi korszak haldoklóit Dániában, egy új volt születőben Angliában: ez a nyugati rész közelebb állt a jövőhöz. Lockridge visszanézett, és folyókat, határtalan erdőket látott; mintha csak álmodna, tudta, hogy milliónyi madár szárnyal ott, szarvasok rázzák agancsaikat és az emberek boldogok. Belenyilallt, hogy ez az a hely, ahová ő tartozik.

Nem. A tenger hullámzott alatta. Hazafelé tartott Storm-hoz.

Maruth ráérős tempóban haladt, várta, hogy az ég világosodjon. Még így is csak pár óra telt el, amikor feltűnt a Limfjord.

– Készülj!

A repülők lefelé húztak. A víz acélosan villogott, harmat csillogott a fűszálakon és a leveleken és újra korai nyáridő lett, Avildaró háztetői ugrottak elő a szent liget mögül. Lockridge látta, hogy a csatabárdosok továbbra is ott táboroznak a mezőn. Egy őr tágra nyílt szemmel állt a kihunyó őrtűznél, és kiabálva ugrasztottá ki az embereket a pokrócaik alól.

Csillogó jármű röppent fel a Hosszúház elől. Tehát Brann-nak volt ideje idehívni az embereit. Villámok cikáztak a fakuló csillagok alatt, káprázatos ragyogás támadt, mennydörgés kísérte.

Mareth ismeretlen nyelven parancsokat harsogott. Két repülő tartott a Védők gépe felé. Lángok dühöngtek, és az a buborékszerű jármű megszűnt létezni. Fekete ruhás alakok hullottak alá pörögve, és iszonyatos erővel csapódtak a földhöz.

– Leszállunk – mondta Mareth Lockridge-nak. – Nem számítottak támadásra, így hát nincsenek sokan. De ha segítséget hívnak… Gyorsan kell cselekednünk.

Végigsuhant a repülővel az öböl mentén, landolt, és kikapcsolta az erőteret.

– Kifelé! – üvöltötte.

Lockridge volt az első. Az angolok tódultak utána. Egy másik repülő landolt mellettük. Jesper Fledelius jött belőle az élen. Kardja magasra villant.

– Istenért és Kristiern királyért! – bömbölte.

A többi jármű a réten ereszkedett le a yuthoázok között. Amint az emberek kiszálltak, a repülők máris felemelkedtek. Az Őrző pilóták belátták felülről a csatát, higgadt parancsokat osztogattak az amuletteken át; úgy bántak az emberekkel, mint a sakkbábukkal.

Fém csendült kőnek. Lockridge ahhoz a kunyhóhoz rohant, amelyikre emlékezett. Üres volt. Egy átokkal megperdült, és a Hosszúház felé száguldott.

Egy tucat yuthó állt őrt. A természetfeletti fenyegetés ellenében vitézül megvetették a lábukat, és felemelték a baltájukat. Brann rontott elő.

Hosszúkás ábrázata nyugtalanító vigyorba rándult. Energiapisztoly villant a kezében. Lockridge fegyvere védelemre volt állítva. Keresztültört a tűzgejzíren, és testével a Védőnek rontott. A porba zuhantak. Fegyvereiket elejtették, egymás torkát keresték.

Fledelius kardja felemelkedett, lecsapott. Egy baltás hentergett a vérében. A dán felé vágtak, ő hárított, angol követői megérkeztek, a csata fellángolt.

Lockridge újabb két fekete ruhás alakot pillantott meg a szeme sarkából, izzással és szikrákkal körülvéve, ott, ahol a sugár játszott a pajzsukon, ő maga mindent megtett, amit csak tenni tudott, hogy legyőzze Brannt. A Védő embertelenül erős volt és képzett. De hirtelen szemtől szemben megpillantotta Lockridge-ot, és felismerte. A rémülettől eltátotta a száját. Az arca elé kapta a kezét. Lockridge torkon vágta, felül kerekedett, és addig verte a fejét a földbe, míg el nem vesztette az eszméletét.

Nem kezdett azon töprengem, miféle gondolatok játszódhattak le abban a hosszúkás koponyában, felpattant. Fledelius és emberei üldözték a yuthó őröket. A többi Védő összeégve hevert Maruth és Őrző társai lábánál. Lockridge nem törődött velük. Az ajtón át berontott a Hosszúházba.

Homály töltötte be a belső részt. Lockridge tapogatózva lépett előre.

– Storm! – kiáltotta remegve. – Storm, itt vagy?

A lány megkötözve hevert egy emelvényen, árnyékként az árnyékban. Lockridge hűvösnek érezte a verejtéket a nő meztelen vállán, letépte a szíjakat a fejéről, magához vonta, és zokogott. A nő nagyon sokáig nem mozdult, és Lockridge már halottnak hitte. Aztán:

– Eljöttél – suttogta Storm, és megcsókolta.

 

 

13.

 

 

A győzelem híre elterjedt az erdőben, a szökevények hazatértek és öröm uralkodott el Avildaróban.

A legyilkoltak temetésére és a győzelemre rendezett lakoma sem volt kevésbé vad vagy boldogabb. Az idegeneket, akik fémfegyvereikkel elűzték a yuthoázokat szívesen bevették a bolondozásba. Nem beszéltek közös nyelvet, de mit számított az? A sülő disznó az illatával beszélt, a férfi a vigyorával, a nő pedig önmagával.

Csak a Hosszúházat kerülték. Mert ott tartózkodtak a zöld istenek, akik megmentették a népet. Húst és innivalót vittek az ajtóhoz, és minden felnőtt férfi versengett a tisztességért, hogy beállhasson szolgának vagy hírvivőnek. Az ünnepség második delén az egyikük megkereste Lockridge-ot, aki a táncot figyelte a réten, és közölte vele, hogy hívatják.

Szívdobogó buzgósággal sietett. Bosszantotta, hogy Storm megakadályozta, hogy részt vegyen abban a szórakozásban. Most szóltak neki, hogy a Hold Asszonya maga elé hívatja.

Napfény, erdő, füst, sós víz szaga, távoli kiáltások és énekszó, mind eltűntek a tudatából, amikor belépett a házba. A szent tüzet még nem élesztettek fel; Storm ígéretet adott rá, hogy elvégzi ezt a szertartást, ha eljő az ideje. Fénylő gömbök tették a ház belsejét világossá, érdes gerendák és oszlopok álltak ki kormosan a falból, a szétszórt bőrök úgy ragyogtak, mintha élnének. Hét Őrző várt emelvényén a királynőjükre. Nem kívánták köszöntem Lockridge-ot.

Azonban amikor Storm megjelent, mind felemelkedtek. A ház hátsó részét most elhatárolták, nem anyagi, hanem energiafüggönnyel, mely magába szívta a fényt. Storm keresztüllépett rajta. Ilyen fekete háttérben szülte égni látszott.

Vagyis nem… inkább ragyog, gondolta Lockridge kábán, mint az a tenger, mely szintén az istennő része. Az agyszondában töltött három nap és éjszaka megpróbáltatásai még látszottak rajta, magas arccsontja élesen kiugrott, a szeme lázas zöld fényben izzott. Azonban dárdaegyenesen tartotta magát és kékesfekete haja fénylőn vette körbe sárgásbarna arcát, nyakát. Frodhi király kapujából hozott ruhája illett a korhoz és a rangjához. Ruhája áttetsző kéken ereszkedett réz energiaövéig, ott bővebb lett, és fodrosan hullott a bokájáig, a lila felé sötétedett, beleszőtt ezüstös ábrák díszítették, melyek egyszerre voltak habok és kígyók. Kettősbárd alakú melltű fogatta össze köpenyét, melynek bélése olyan fehér volt, mint a nyári felhők, ám a külseje szürke volt, akár a viharfelhők és a cirruszfelhők. Aranyos cipői gyémántportól szikráztak. Vert ezüst holdsarló koronázta homlokát.

Mareth kísérte. Mondott valamit az Őrzők nyelvén. Storm intése szakította félbe szavait.

– Úgy beszélj, hogy Malcolm is értse – parancsolta orugaray nyelven.

A Őrző megütközött rajta.

– Ezen a disznónyelven, fényességes?

– Akkor krétaiul. Az elég árnyalt.

– De fényességes, csak jelenteni akartam…

– Neki is tudnia kell. – Storm hagyta, hogy az Őrző lenyelje a sértést, és odament Lockridge-hez. Elmosolyodott. Lockridge esetlenül hajolt meg, hogy megcsókolja a felajánlott kezet.

– Még meg sem köszöntem, amit tettél – mondta Storm. – De nincs rá szó, amivel kifejezhetném. Ezzel nem csak engem mentettél meg. Hatalmas csapást mértél az ellenségeinkre.

– Én… örülök – nyögte.

– Foglalj helyet, ha akarsz. – Macska könnyedséggel elfordult tőle, és lépkedni kezdett. Léptei nem hallatszottak a földön. Lockridge remegő térdekkel rogyott le egy Őrző mellé, aki azonnal belenyugodva bólintott felé.

Storm arcvonásai megélénkültek.

– Brann élve került a kezünkbe – mondta. A lágy krétai beszéd csilingelt a torkában. – Azzal az információval, amit belőle kiszedünk, az elkövetkező ezer évre rátehetjük a kezünket Európára. Mareth, folytasd!

Mareth, a pap-varázsló állva maradt.

– Nem bírom felfogni, hogy tudtál kitartani, fényességes

– mondta. – Brann máris összeomlott. Hamarosan ontani fogja a titkos információkat.

– Ő is kiszedte belőlem – mondta Storm zordan. – Ha lett volna alkalma felhasználni az információt… Nem, nem is akarok rágondolni.

Lockridge a sötét fátyolra pillantott, de aztán gyorsan el is fordította a tekintetét. Gyomra felkavarodott. Amögött hever Brann.

Nem tudta, mit művelnek vele. Bizonyára nem kínozzák. Storm nem alacsonyodna le odáig, ráadásul az túl durva dolog, és valószínűleg használhatatlan a jövő urainak nemesített, kiképzett és megrázhatatlan akarata ellen. Stormot elkábították; energiafolyamok áramlottak be agya legmélyéig. Nem engedték hazudni, uralmuk alá vették az énjét, és gépies gondolkodást kényszerítettek rá, így apródonként mindaz, amit valaha tudott, tett, mindaz, amiről álmodott, a felszínre került, és hidegen rögzítették egy huzal molekuláiba.

Egyetlen élőlényt sem lenne szabad ilyesminek alávetni.

Az ördögbe is, nem! Lockridge fortyogott. Brann-nal csak saját gyógyszerét etetik meg, miután megölte a barátaimat, akik senkinek sem ártottak. Ez háború.

Mareth összeszedte a méltóságát.

– Szóval – kezdte –, megtudtuk, mi a helyzet, és ez vált a figyelmünk középpontjává. Amikor Lockridge felfelé szökött a folyosón, Brann-nak természetesen fogalma sem volt arról, hogy segítséget találhat Angliában. Azonban a lehetőség, hogy valahogy mégis eljuttathatja a hírt az Őrzőknek, aggasztotta, így Brann informálta az ügynökeit véges-végig a dán történelmen át. Ők még mindig, keresik az… ah, emberünket, semmi kétség, és valamijeiét a szervezés alatt álló mentőcsapatnak. Időközben döntenie kellett, hogy megkockáztassa eljuttatni a fényességest máshova, más időbe, vagy tartsa itt. Mivel volt rá némi oka, hogy azt higgye, Lockridge végül is nem fogja elárulni nekünk, úgy döntött, hogy itt marad, legalábbis egy ideig. Ez egy távoli és ritkán látogatott korszak. Úgy vélte, ha csak egy kevés Védőt hoz ide és kéznél tartja a csatabárdosokat, mint fő segítőit, akkor elég biztonságban lesz a felfedezéstől. Csakhogy ennek eredményeképpen most a kezünkbe került, és a szervezete nem tud róla. Amikor végzünk a kihallgatással, rendelkezésünkre fog állni a megfelelő információ, hogy meglepetésszerűen lecsapjunk a Védők időállomásaira, elkapjuk az ügynökeiket, elfoglaljuk a területeiket… és az egész háború eddigi legnagyobb csapását mérjük rájuk.

Storm bólintott.

– Igen. Gondolkoztam róla – mondta. – Beleringathatjuk az ellenséget abba a hitbe, hogy mi máris továbbmentünk, pedig igazából maradunk. Brann-nak teljesen igaza volt abban, hogy ez egy jó hely a hadműveletekhez. Minden figyelem Krétára, Anatóliára, Indiára összpontosul. A Védők azt hiszik, hogy azoknak a civilizációknak az elpusztításával csapást mérhetnek ránk. Hát, hagyjuk, hadd gondolják csak így. Hadd fárasszák csak ki magukat azzal, hogy segítik az indoeurópai hódítást, melynek úgy is be kell következnie. Látszólag mindkét fél elfeledkezett északról.

A köpenye röpködött, ahogy lépkedett. Öklével a tenyerébe csapott, és felkiáltott.

– Igen, lépésről-lépésre ide fogjuk hozni az erőinket. Kedvünk szerint szervezhetjük meg a világnak ezt a részét. Nincs rá bizonyíték, hogy sohasem tettük; a lehetőség nyitva áll. Mennyi hír fog eljutni délre arról, hogy mit művelnek a barbárok ezekben a távoli hátországokban? Amikor beköszönt a bronzkor, a mi képünkre lesz formálva, bennünket fog ellátni emberekkel és javakkal, Őrző bázisokat fog őrizni. A végső nagy jövőbeli leszámolás itt dőlhet el!

Tetterőtől ragyogva fordult hozzájuk, és parancsokat kezdett osztogatni.

– Olyan gyorsan, ahogy tudunk, az őslakosokból fegyveres erőt szervezünk, mely elég erős lesz ahhoz, hogy megakadályozza a kulturális keveredést. Jusquo, gondold át, és holnap tégy rá javaslatot! Sparian, emeld ki ezeket a briteket a disznósorból, és szervezz belőlük testőrséget. Azonban ők túl gyanúsak; nem szabad tovább itt tartanunk őket, mint szükséges. A kapu az ő vidékükön őrizetlenül maradt, igaz? Urio, válaszd ki néhányukat, és repülj oda; képezd ki őket, hogy őrködjenek addig a pár hétig, amíg nyitva áll. Szükségünk lehet egy vészkijáratra. Tudatni kellene Krétával, hogy itt vagyunk, és összehozni egy megbeszélést. Rádió- és agyhullámok túl kockázatosak. Zarech és Nyugis, készüljetek fel, sötétedés után személyesen repültök oda. Chilon, indítsd el a programot, hogy részletes információt nyerhessünk erről az egész régióról. Mareth, te folytatod Brann megdolgozásának felügyeletét.

Valamit láthatott emberei szemében, mert türelmetlenül mondta:

– Igen, igen, tudom, hogy nektek a tizenhatodik században a helyetek, és itt nem érzitek alkalmasnak magatokat. Hát, meg kell tanulnotok másként érezni. A krétai bázisnak van elég dolga. Senkit sem tudnak nélkülözni, míg az újraszerveződés be nem indul. Ha leállunk segítségért kiabálni, túl sok esélyt adunk az ellenségnek, hogy rájöjjön, mi történik.

A nyolcadik Őrző felemelte a kezét.

– Igen, Hu? – mondta Storm.

– A saját korszakunkat sem fogjuk informálni, fényességes? – kérdezte a férfi tiszteletteljesen.

– Dehogynem. A hírt Krétáról fogják továbbítani. – A jádeszínű szemek összeszűkültek. Ujjait az állára tette, és halkan mormolta: – Te másféle útvonalon fogsz hazamenni… Malcolmmal.

– Mi? – kiáltotta Lockridge.

– Nem emlékszel? – mondta Mareth. Ajka megrándult. – Tudomásunk van róla, hogy ő maga mondta neked. Felkerested Brannt, és elárultad neki Stormot.

– Én… én… – Lockridge feje zúgott.

Storm odalépett hozzá. Lockridge felállt. A nő a vállára fektette a kezét:

– Lehet, hogy nincs jogom ezt megkövetelni. De a tényt nem lehet megváltoztatni, így vagy úgy fel fogod keresni Brannt a saját földjén és el fogod mondani neki, a huszadik századból hová szöktem. És ezáltal te indítod el az események láncolatát, mely a vereségéhez vezet. Légy büszke rá. Nem sokaknak adatott meg, hogy sorsdöntők legyenek.

– Nem is tudom… én csak egy vadember vagyok, hozzá… vagy hozzád képest…

– Én magam is csak egy vakon lerögzített szem vagyok a láncban – suttogta Storm. A sebek sohasem gyógyulnak be a lelkemben. Mit gondolsz, nem szeretném, ha másképp történt volna? Azonban csak egy út áll előttünk, azon kell végigmennünk. Ez az utolsó és a legnagyobb kérésem hozzád, Malcolm. Azután visszatérhetsz a hazádba. Sohasem foglak elfelejteni.

A férfi ökölbe szorította a kezét.

– Oké, Storm – tört ki angolul. – Te akartad.

A nő mosolya, gyengédsége, az a parányi szomorúság nagyobb köszönet volt, mint amit megérdemelt volna.

– Mulatozz most tovább – mondta a nő. – Légy boldog, míg lehetsz.

Lockridge meghajolt, és kitámolygott. A nap elvakította. Nem akart beszállni a mókába, túl sok minden volt, amin el kellett gondolkoznia. Lement a partra sétálni. Hamarosan egy domb emelkedett közte és a falu között. Egyedül állt, és az öblöt nézte. Hullámok nyaldosták a homokot, sirályok siklottak keresztül a kékségen, a háta mögötti fáról rigó fütyült.

– Hiúz.

Megfordult. Auri sietett felé. Újra népe öltözetét viselte: hárfaháncs szoknyát, rókabőr erszényt, borostyán nyakláncot. De most Echegon réz karkötője simult szorosan a csuklójára, pitypangfüzér aránylóit a virágzó naptól fakított haján. A szája azonban sírásra görbült és könnyek ültek égszínű szemében.

– Nocsak, mi a baj, kicsim? Miért nem vagy a mulatságon?

A lány megállt mellette. Lehorgasztotta a fejét.

– Kerestelek.

– Itt voltam, előtte meg Stormmal beszéltem. De te… – Most, hogy visszagondolt, Lockridge rájött, hogy Aurit nem látta táncolni, énekelni, vagy bemenni valakivel a ligetbe. Mindig szélen maradt, mint egy kicsi, vigasztalhatatlan árnyék. – Mi a baj? Mindenkinek elmondtam, hogy megszabadultál az átoktól. Nem hisznek nekem?

– De igen – sóhajtott a lány. – Azok után, ami történt, áldottnak tartanak. Nem is tudtam, hogy az áldottság ilyen nehéz lehet.

Talán csak mivel nem akart a saját gondjain töprengeni, Lockridge leült, és hagyta, hogy a lány kisírja magát a mellkasán. A történet félbehagyott mondatokból állt össze. Egyszerű volt: az alvilágban tett utazása eltöltötte a lányt mannával. Ismeretlen hátaknak porhüvelyévé vált. Az istennő kiszemelte őt, ezt bárki beláthatta, így hát, ki merészelt volna közeledni hozzá? Nem közösítették ki, inkább nagyon is tisztelték. Bármit megtettek azon nyomban, amit kért, csak azt nem, hogy közülük valóként kezeljék.

– Nem… mintha… nem… szeretnének. Várhatnék rád… vagy valaki másra, ha neked tényleg nem kellek. De… amint meglátnak… abbahagyják a nevetést!

– Szegény árva – mormolta Lockridge az anyanyelvén. – Szegény kicsim. Micsoda pokoli jutalmat kaptál.

– Félsz tőlem, Hiúz?

– Nem, persze hogy nem. Sok mindenen keresztülmentünk már együtt.

Auri szorosan átölelte. Arcát a vállába fúrta, úgy hebegte:

– Ha a tiéd lennék, ők, ők, ők tudnák, hogy igaz. Tudnák, hogy az istennő akarata beteljesült. Újra helyet kapnék közöttük. Ugye?

Lockridge nem merte bevallani, hogy a lánynak tökéletesen igaza van. Mindig is megkülönböztetett helyzetben lesz. Ám ha a most még kifürkészhetetlen sors beteljesülne, az egész világ láthatná, a tisztelet feloldódna a hétköznapokban, és a lány sima, könnyű barátságokra tehetne szert.

– Nem hiszem, hogy lenne olyan férfi, aki érinteni merészelne engem – mondta Auri. – De nem is baj. Nem kell senki, csak te.

A fene egyen meg, te hülye! Lockridge dühös volt magára. Megfeledkezel, milyen korszak ez. Ő nem egy amerikai középiskoláslány. Egész életében csak születést, szerelmet és halált lát, szabadon rohangál az erdőben farkasok között, bőrcsónakokban evez a viharban, kövekkel őrli a magvakat, a fogával nyúzza le a bőrt, túlélt betegségeket, északi-tengeri telet, háborút, egy utazást, amitől még felnőtt emberek is megzavarodnának. Nála fiatalabb lányok – és már ő is idősebb, mint Shakespeare Júliája – már anyák. Nem bírod félretenni a hülye gátlásaidat és megtenni neki ezt a szívességet?

Nem. Aznap a csónakban nagyon közel állt hozzá, hogy megadja magát. Most elszörnyedt tőle. Kizárólag csak Stormon járt az esze. Ha élve visszatér, azt fogja követelni fizetségként Stormtól, hogy engedje meg neki, hogy minden mást feladva őt követhesse. Tudta, hogy Stormot nem érdekli, mit tesz alkalmi nőismerőseivel. Azonban ő már nem akart senki mást. Nem lenne rá képes.

– Auri – mondta átkozva saját tapintatlanságát –, a munkám még nem ért véget. Hamarosan távoznom kell, hogy végrehajtsam az istennő megbízását, és nem tudom, visszatérek-e valaha.

A lány levegő után kapkodott, szorította és úgy sírt, hogy mindkettejük teste remegett.

– Vigyél magaddal! Vigyél magaddal!

Árnyék vetődött közéjük. Lockridge felnézett. Storm állt ott és őket figyelte. A Bölcs Asszony botját viselte, galagonyával koszorúzva; mennie kellett megáldani a népet, az ő népét. Sötét haj, tengerszínű ruha, esőköpeny, mely meglebbent egy hirtelen szélrohamban a magas alak körül.

Mosolya kiolvashatatlan volt, de nem olyan, mint amilyet a Hosszúházban vetett rá.

– Azt hiszem – mondta némi éllel –, teljesítem a gyermek kívánságát.

 

 

14.

 

 

Hu, az Őrző nem várt problémát a hazafelé vezető úton. Lockridge biztos volt benne, hogy eljut Brannhoz, Storm huszadik századból való távozása és ellensége elsöprő ellencsapása közötti időszakba. Ez a tény az univerzum szerkezetéből adódott.

A részletek azonban ismeretlenek voltak számára. (Akárcsak a következmények, gondolta Lockridge siváran. Visszajut élve, vagy sem? A kapuk hibahatára miatt ezt nem lehetett előre megmondani. Lehet, hogy Védő ügynökök felfedezték Hu csapatát és levonták a következtetéseket. Óvatosan haladt tovább.

Auri, még így napfénynél, egy hős meg egy isten társaságában is megijedt a sírbolt folyosóra vezető bejáratától. Lockridge látta, milyen kétségbeesetten feszül meg a lány háta, és rászólt:

– Légy bátor megint, mint a múltkor.

A lány remegő, hálás mosolyt vetett rá.

Lockridge tiltakozott Storm döntése ellen. Az Őrzők királynője azonban szelíden érvelt:

– Pontos adatokat kell szereznünk erről a kultúráról. Nem csupán antropológiai jegyzeteket; a pszichét kell megértenünk mélységében, különben elkövethetünk valami rettenetes hibát velük kapcsolatban, ha olyan sokáig köztük maradunk, mint tervezem. Képzett szakemberek nagyon sokat megtudhatnak abból, ha tanulmányozzák, miként reagál a primitív társadalom egy tagja, ha kiteszik a civilizációnak. És miért Aurit? Őt nem érheti több bántódás, mint amennyi már érte. Valaki mást hoznál ilyen rendellenes helyzetbe?

Lockridge ezzel nem tudott vitatkozni.

A föld megnyílt. Ők hárman lementek.

Senkivel sem találkoztak a jövő felé vezető útjukon. Hu az időszámítás utáni hetedik században vezette ki őket.

– Ennél a kapunál Frodhi uralkodik a dán szigeteken – magyarázta. – A szárazföldön is béke van, és a Vánok… a föld és a víz ősi istenei… még legalább egyenrangúak az Azokkal. Valamivel később a Védők vissza fognak szorítani bennünket és a vikingek hajózni kezdenek. Nagyon valószínű, hogy a járatnak azon a részén ellenséges ügynökökkel találkoznánk.

Lockridge-nak eszébe jutottak azok, akiket megölt, és elfintorodott.

Tél uralta a kinti világot, hó rakódott a még mindig hatalmas erdő csupasz fái közé, az ég hideg volt és jellegtelenül szürke.

– Máris mehetünk – határozott Hu. – A földi megfigyelőktől biztonságban vagyunk. Nem mintha olyan sokat számítana, ha valamelyik bennszülött kém észre venne. Azonban… – Megérintette gravitációs övén a vezérlőgombokat. Felemelkedtek.

– Hiúz, hol vagyunk? – kiáltotta Auri. – Nem létezhet ennyi szépség!

Lockridge hozzászokott már, hogy a felhők kékes árnyékú fehér hegyeknek látszanak felülről, inkább az érdekelte, miért repülnek melegben keresztül ezen a fagyos levegőn. Valami hősugárzó készülék révén? A lány szeme azonban ragyogott, s Lockridge irigyelte egy kicsit. Auri újra felcsendülő kacagása pedig erőt adott neki.

Dánia elmaradt mögöttük. Németországot, a kereszténység határvidékét ugyanaz a ködtömeg burkolta be, míg egy órára rá az Alpok meredtek ki élesen a világ peremén. Hu betájolta magát, és hamarosan levitte társait a felhők alá. Lockridge egy falut pillantott meg; pázsittetős faházak látszottak cölöpkerítés mögött az egyébként üres téli tájban. Dombok emelkedtek, a folyók feketén folytak keskeny hóágyukban, jég borított minden tavat. Egy napon ezt a területet Baváriának fogják hívni.

Hu olyan gyorsan siklott a kiszemelt magas szirt felé, ahogy tudott. Amikor leszálltak, teljesen emberi megkönnyebbüléssel sóhajtott fel.

– Otthon vagyunk! – mondta.

Lockridge körülnézett. A vadon sziklásan és homályosan vette körül őket.

– Hát, kinek-kinek a saját ízlése.

Hu finom arcvonásain bosszúság villant.

– Ez a Koriach földje: az ő birtoka a jövőben, és következésképp az övé minden időben. Nem kevesebb, mint hét folyosó húzódik a környéken. Egyiknek nyílik kapuja erre a negyedszázadra.

– Az én korszakomban azonban nem, mi? Akkor nem kellett volna Amerikából Németországba mennie. Csodálkozom, miért nem gondolt arra, hogy a neolitkori Dániából ezen az úton jöjjön vissza a krétai útvonal helyett.

– Használd az agyad! – reccsent rá Hu. – Azután, hogy összefutott azokkal a Védőkkel a folyosón… te is ott voltál, tudhatnád… úgy becsülte, hogy túl nagy az esélye egy újbóli találkozásnak. Csak most biztonságos viszonylag, hogy Brann már a kezünkben van. – Elindult. Lockridge és Auri ment utána, a lány reszketett. Meztelen talpa alatt recsegett a hó.

– Hé, ez így nem jó – mondta Lockridge. – Így ni! – Felkapta. A lány boldogan simult hozzá.

Nem kellett messze menniük. Egy lapos barlangban Hu felnyitotta a talajt. A lejáróból áradó ragyogás összevegyült a tompa napfénnyel.

Csendben siklottak a holnap felé, és ettől az energia lüktetése még hangosabbnak tűnt. Mihelyt végigmentek rajta, egy kapun át alagútba jutottak, mely a huszonharmadik századba nyúlt, onnan jutottak egy másik kapun át a kívánt folyosóba. Lockridge pulzusa felgyorsult, szájpadlása kiszáradt.

A végén, a küszöbön túl találtak egy előcsarnokot, mely az eddigieknél sokkal tágasabb volt. A padlót szőnyegek borították; vörös faliszőnyegek lógtak számtalan faliszekrény között. Amikor Hu megjelent, négy zöld ruhás őr a homlokához emelte fegyverét, tisztelgésként. Nem olyanok voltak, mint Hu, de furcsamód hasonlítottak egymáshoz: alacsonyak voltak, vaskosak, lapos orrúak és erős állúak.

Hu nem törődött velük, egy szekrényben kutatott, és két diaglosszát húzott elő. Lockridge kivette a füléből a reformáció-korabelit, hogy legyen helye a mostaninak.

– Átveszem – mondta Hu.

– Nem – felelte Lockridge. – Megtartom. Még akarok beszélni a pajtásommal, Jesperrel.

– Nem érted? – reccsent rá Hu. – Ez parancs. – Az őrök közelebb léptek.

Lockridge kijött a sodrából.

– Tudod, mit csinálj a parancsaiddal! Érted? Én csak Stormnak engedelmeskedem… senki másnak.

Az Őrző arca kifejezéstelen maradt.

– Ahogy akarod.

Lockridge tovább erőltette kis győzelmét.

– Adj egy pár nadrágot is. Ezen a kőkorszaki öltözeten nincsenek zsebek.

– Kapsz egy erszényövet. Gyere velem… légy szíves!

Az őrök nem értették a szóváltást, mert krétai nyelven zajlott le, azonban érzékelték, mi történt, és visszahúzódtak. Lockridge berakta az új diaglosszát, és ráállt az agyával; valamelyest elsajátította már, hogyan nyerjen belőle szükséges információt.

Nyelvek: két fővonal, keleti és nyugati, Őrző és Védő, de több nyelv is fennmaradt mindkét hegemónia alsóbb osztályai között. Vallás: itt egy misztikus, szertartásokra épülő panteizmus, melynek a szimbóluma a Koriach, és egyben megtestesítője mindannak, ami isteni; az ellenség körében viszont csak egy durva materialista történelmi teória létezik. Kormány: émelygett a Védő területekről szóló rázúduló adatoktól, ahol az alacsonyabb születésű embereket húsvér gépekké változtatják a kevés hadúr szolgálatára. Az Őrzőkkel kapcsolatban azonban nem sokat tudott meg. Az biztos, hogy ez sem demokrácia, de a hierarchikus szerkezet jóakaratúnak tűnik, törvényei inkább a hagyományokra alapulnak, semmint újabb szokásokra, a hatalom az arisztokraták között oszlik meg, akik olyanok a népükhöz, mint a papok vagy a szülők, nem mint az urak. Papnők, anyák, szeretők? Nőuralom. Legfelül van a Koriach, aki úgy félúton áll a pápa és a dalai láma között? Nem, egyik sem. Furcsa, milyen vázlatos az ismertetés. Talán mivel az ide jutó látogatóknak viva voce magyarázzák el a helyzetet.

A palota kitárult Lockridge előtt, és ő megfeledkezett kétségeiről.

Nem a feljárót használták, fellebegtek egy aknában a nagy épület egy magasabb szintjére. Hatalmas kiterjedésű, kékeszöld padló fénylett előttük: szinte élőnek ható madarakat, halakat, kígyókat és virágokat ábrázoló minták díszítették. Melegnek és puhának bizonyult a láb alatt. Iádéból és korallból épült oszlopok olyan magasra nyújtóztak, hogy Lockridge alig tudta elhinni. Az oszlopfők drágakövekkel gazdagított lombokat alkottak, de nem voltak kevésbé szépek azok a növények sem, melyek az oszlopok és a központi szökőkút között nőttek. Keveset ismert fel azok közül az illatozó piros, lila, aranysárga virágok közül; ez a kétezer évvel az ő korszaka utáni tudomány új élvezetet teremtett. A boltíves mennyezet színes volt és áttetsző, a szivárvány műiden színe ott csillogott a mandala belsejében, fogva tartotta a tekintetet és a végtelenség illúzióját keltette. Egyetlen katedrális ablaka sincs ilyen ünnepélyes és nagyszerű. A falak tiszták voltak. Át lehetett látni rajtuk, ki a kertekre, teraszokra, gyümölcsösökre, parkokra, a hegyek nyári fényben tündököltek. És… mi az a roppant méretű, görbe agyarú fenséges bestia, ami mellett a szarvasok eltörpülnek? Egy mamut, melyet húszezer évvel ezelőttről hoztak, hogy az istennő hatalmasságát jelképezze?

Hét ifjú és hét leány hajtott térdet Hu előtt. Egyformák voltak, mintha ikrek lennének és szépségesek meztelenségükben.

– Köszöntünk – mondták kórusban. – Köszöntjük a Misztérium szolgálóját.

 

 

Az Őrzők csak egy estét mertek adni Lockridge-nak, mielőtt elindult küldetésére. Túl sok a kém, magyarázták.

Főúri köntösben ült Aurival valamiben, ami nem szék volt és nem is zsámoly; pontosan illeszkedett testük minden görbületéhez. Kimondhatatlanul ízletes, ismeretlen ételekből lakmároztak, a bor pompás volt, álomszerű boldogsággá változtatta a világot.

– Kábítószeres? – kérdezte.

– Tedd félre az előítéleteidet – felelte Hu. – Miért ne használhatnánk egy ártalmatlan ajzószert? – Az Őrző tovább beszélt azokról a szerekről és füstölőkről, melyek megnyitják az ajtót, hogy az ember minden létező dologban megérezhesse az istennő megnyilvánulását. – Ám azokat a legünnepélyesebb szertartásokra, tartogatjuk. Az ember túl gyenge ahhoz, hogy sokáig magába fogadhassa az istenséget.

– A nők gyakrabban megtehetik – mondta Lady Yúria. Az úrhölgy magas rangot viselt Storm tanácsában; szőke hajú volt, ibolyaszemű, de az unokatestvérség nyilvánvalóan látszott Diána-szerű arcán és alakján. Több nő ült a tanácsban, mint férfi, és elsőbbségi jog illette meg őket. Közös családi vonás látszott mindőjükön, markánsak, életerősek, kortalanok voltak. A társalgásuk sziporkázó párbeszédekből állt. Lockridge nem tudta követni; hamarosan feladta a próbálkozást, hogy részt vegyen benne, hátradőlt, és úgy hallgatta, mintha zene lenne. Ettől kezdve fogalma sem volt, hogy miről beszélnek.

Átvonultak egy másik terembe, ahol a színek hipnotikus ütemben váltakoztak a padlón és a falakon. Szolgák járkáltak köztük, frissítőket szolgáltak fel, de sehol sem látszott, honnan ered az a zene, amelyre táncoltak. Diaglosszája megtanította Lockridge-nak a bonyolult lépéseket, és az Őrző hölgyek karcsún simultak a karjába, mozdulataik összevegyültek, a két test szinte eggyé vált. Habár a hangnem szokatlan volt számára, ez a zene mélyebben hatott rá, mint bármi más, amit életében hallott.

– Szerintem szubszonikát is használtok a hangok mellett – kockáztatta meg.

Yúria bólintott.

– Természetesen. De miért kell neked mindenre nevet és magyarázatot találnod? Nem elég a valóság?

– Sajnálom. Én csak egy barbár vagyok.

A nő elmosolyodott, és közelebb húzódott hozzá tánc közben.

– Nem csak. Kezdem érteni, miért kedvel téged a Koriach. Közülünk csak kevesen… én aztán biztos nem… vagyunk ilyen kalandorok, mint ő meg te.

– Ah… köszönöm.

– A fiatal barátodat az én gondjaimra bízták… nézd, elaludt… Ma éjszaka nem lesz rám szüksége. Nem töltenéd velem az éjszakát?

Lockridge arra gondolt, hogy ő csak Stormot akarja, de Yúria annyira hasonlított rá, és neki minden porcikája szinte ordította az igent a vágytól. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy elmagyarázza, pihennie kell a holnapi küldetésre.

– És ha majd visszatértél? – javasolta Yúria.

– Megtiszteltetés lesz részemről.

A borozás, a zene és a nő mellett nem kételkedett benne, hogy vissza fog térni.

Lady Tareth ott táncolt mellette Huval, és vidáman odaszólt.

– Szánj rám is majd egy kis időt, harcos.

Partnere neheztelés nélkül vigyorgott. A házasság elfelejtett intézmény volt. Storm némi haraggal megjegyezte egyszer, hogy a szabad embereknek nem lehetnek tulajdonjogaik egymásra.

Lockridge korán és boldogan feküdt le. Úgy aludt, mint még soha, mióta újjászületett.

 

 

A reggel kevésbé volt derűs. Hu nógatta, hogy vegyen be egy másik ajzószert.

– Szükség lesz rá, hogy a tudatodat ne bénítsa meg a félelem – mondta. – A küldetésed legjobb esetben is nehéz és veszélyes lesz.

Kimentek, hogy kipróbálják azokat az egységeket, melyeket az amerikainak majd használnia kell, hogy gyakorlatban is kipróbálja azt a tudást, amit a diaglosszától részben már megkapott. Magasan röpültek a végtelen park fölött. Útjuk vége felé Lockridge galambszürke tornyot pillantott meg. Ötszáz méter magas ormán két szárny nyúlt ki egy arany kerék alól, és hurkoskeresztet alkotott, a nap jelét.

– Ez a város széle? – kérdezte Lockridge.

– Ne beszélj nekem városokról – förmedt rá Hu. – A Védők építenek olyan hitvány, túlzsúfolt lakóhelyeket. Mi hagyjuk, hogy az emberek az ősanyjuk, a föld mellett éljenek. Ez az ipartelep. Itt csak technikusok élnek. Az automata gépsorok napfény nélkül is boldogulnak.

Visszatértek a palotába. Kívülről a teteje és a tornyai roppant méretű színes vízesésnek tűntek. Hu egy kicsi szobába kísérte Lockridge-ot, ahol néhányan várták őket. Férfiak voltak; a háború, akárcsak a tervezés, nagyjából még a hímek dolga maradt, főleg azon a magas szinten, ahol Storm állt.

A megbeszélés hosszúra nyúlt.

– El tudunk jutni Niyorek közelébe. – Hu a térkép egyik pontjára mutatott, a különösen elváltozott Észak-Amerika keleti partjára. – Onnan már magadtól kell boldogulnod. Megborotválkozva, Védő egyenruhában, a diaglosszáddal, mely ellát a szükséges információkkal, képes leszel eljutni Brann főhadiszállására. Kiderítettük, hogy jelenleg ott tartózkodik, és természetesen tudjuk, hogy sikerül eljutnod hozzá.

Az ajzószer dacára Lockridge gyomra összeszorult.

– Mi mást tudtok még? – kérdezte lassan.

– Hogy sikerül elszöknöd tóié. Azt jelentették neki… azt fogják jelenteni neki… hogy elmenekültél egy időfolyosóra. – Hu tekintete elborult. – Jobb, ha nem mondok többet. Túlságosan gátolna az a tudat, hogy csak bábu vagy egy megváltoztathatatlan játszmában.

– Vagy a tudat, hogy megöltek? – krákogta Lockridge.

– Nem ölnek meg – mondta Hu. – Erre a szavamat adom. Hazudhatnék is. Hazudnék is, ha szükséges lenne. Azonban az igazság az, hogy nem kapnak el és nem ölnek meg a Védők. Legfeljebb majd egy későbbi alkalommal… mivel maga Brann sohasem jött rá, mi lett veled. Kis szerencsével azonban egy múltbéli kapun bukkansz ki a folyosóból, kisurransz a városból, átkelsz az óceánon, és eljutsz erre a helyre. Ott már tudni fogod, hogy térj vissza a jelenhez. Remélem, még ebben a hónapban viszontlátlak.

A keserűség elillant Lockridge-ből.

– Oké – mondta. – Térjünk rá a részletekre!

 

 

15.

 

 

Ebben a korszakban nem folyt nagyszabású küzdelem, különben a Föld már elpusztult volna. Valahol, valamikor, amikor az egyik vagy a másik oldal úgy gondolta, hogy eléggé megerősödött, nagy mészárlásokat kezdeményezett; azonban a kimenetelt még maguk a küzdőfelek sem tudták. Időközben a földrészek erődítményekké váltak, és szüntelen csetepaték zajlottak.

Az Őrző űrhajó nagy ívben süvített nyugat felé, aztán lefelé, keresztül az óceánon, ahová vihart generáltak erre az éjszakára. A röppálya végénél egy hang szólalt meg: "Most", és Lockridge kabinja kirepült. Meteorszerűen zúgott át a szélen, az esőn, és izzott. A hajó megfordult, és a magasba emelkedett.

Lockridge izzó falak közt feküdt. Hőhullámok öntötték el; feje zúgott a rázkódástól. Aztán a meggyengült burok kiszakadt, és ő bekapcsolta a gravitációsövét.

Még mindig olyan gyorsan zuhant, hogy az erőtér alig bírta megvédeni a vihartól, mely darabokra tépte volna. Hurrikán tombolt körülötte, feketeség, villámlás és esőfal. Hullámok kapkodtak felé, a tajtékok taréja szinte füstölt. Ahogy sebessége a hangsebesség alá csökkent, hallotta a szél süvítését, a mennydörgés robajlását, a víz bömbölését. Kékesfehér láng vágott keresztül a viharon, és percekig káprázott tőle a szeme. Az ezt követő mennydörgés pörölyként sújtott le a dobhártyájára. Tehát felfedeztek és rálőttek a hajóra, gondolta kábán. Vajon sikerült-e elmenekülnie?

Azonban egy ilyen kis célpontot, mint egy ember, elnyelhet a vihar. És a Védők nem is számíthattak egy emberre. Csak abban bíznak, hogy az ellenségeik ezzel a nagy hercehurcával egy nagyobb hadműveletre készülnek, nem is sejtik, hogy csak egy ügynököt akarnak hozzájuk juttatni.

A történelem szerint el fog jutni Brann kastélyába.

Az időjárásvezérlő gépek eltávolították a vihart a parttól. Lockridge a tiszta levegőbe ért, és megpillantotta Niyore-ket.

Közben a vihar messzebbre terjedt, mint ameddig ő elláthatott. A térképekből és a diaglosszától tudta, hogy Amerikát véges-végig megapoliszok hálózzák be. Szinte egybefüggő beton-, acél-, energiatömeg, tízbillió összezsúfolódott rabszolga, legfeljebb itt-ott van egy sivatag, mely egykor zöldellő vidék volt. Földjének ez a kibelezése oly roppant bűnnek látszott, hogy Lockridge-nak nem is volt szüksége az ajzószerre, hogy megszabaduljon a félelemtől. Smokie mellett töltött indián nyarak, gondolta, most bosszút állok értetek.

Északon, délen és előtte a város sáncai látszottak, ahol csak néhány sápadt lámpa pislogott és száz kazán kéménye ontotta a sűrű füstöt. Zaj hallatszott a tenger fölött, zümmögés, dobogás, olyan éles sivítás, hogy fájdalmas volt hallani. A gépek hangja. A felsőbb szinteken magányos tornyok emelkedtek mérföldnél is magasabbra, a hajnal első fénye fakón vetődött az ablaktalan oldalakra. Vezetékek, csövek, felüljárók gabalyodtak össze. Volt valami bizonyos fenség ebben a látványban. Azok az emberek, akik ezeket a függőleges üregeket az égbe álmodták, nem lehetnek szűk látókörűek. Ám a körvonalak durvák voltak, olyan leiekről árulkodtak, mely féktelenül kinyilvánítja korlátlan hatalmát, mindenben. Lockridge sisakjában megszólalt egy hang.

– Ki közeledik?

Az övéhez hasonló fekete egyenruhában két őr jelent meg. Lentről rengeteg fegyver csöve meredt rá. Jól megtanulta a leckét.

– Darvast testőrfőnök, Brann igazgató házi testőrségéből, speciális küldetésről visszatérve.

A Védők által beszélt nyelv érdes volt a szájában. El kellett ismernie, hogy nyelvtana és szerkezete közelebb állt az angolhoz, mint az Őrzők beszéde, amelyben számos dolgot nem is tudott pontosan megfogalmazni. De itt a "szabadság"-hoz leginkább hasonlító kifejezés a "végrehajtási lehetőség" volt, a "szerelem"-re pedig egyáltalán nem létezett szó.

Mivel Brann előtt úgyis le kell majd lepleznie magát, arra gondolt, hogy kezdettói nem titkolózik. Ám Hu ellenezte a tervet. "A bürokrácia túl sok szintjén kellene keresztülmenned." Az első szó természetesen a Védő nyelvhez tartozott. "Mire végül Brannhoz jutnál, a kihallgatások során túl sokat kiszednének belőled, szinte megnyomorodnál."

– A 43-as Kapunál jelentkezz azonosításra! – utasította a hang a rádión át.

Lockridge engedelmeskedett, egy víz fölé nyúló peremre ereszkedett le. Csupasz fémből készült, akárcsak a roppant nagy bejárat a falban előtte. Egy őr lépett ki az ágyúállásból.

– Az egómintádat! – mondta.

Az Őrző ügynökök jó munkát végeztek. Egy napot vett igénybe, míg az azonosító adatokat bejuttatták abba a gépbe, mely a félgömb minden személyének azonosságát tartalmazza. Lockridge az agyszondára kapcsolt, és a kódszóra gondolt. Az áramkörök megkapták Darvast 05-874-623-189 teljes életrajzát. Született harminc éve, Créche 935-ben nevelkedett, Hadiakadémiát végzett, és speciális szolgálatra vezényelték Brann igazgatóhoz, politikailag megbízható és számos kitüntetést kapott veszélyes megbízatások sikeres teljesítéséért. Az őr melle elé tett karral tisztelgett.

– Áthaladhat, uram.

A kapu roppant méreteihez képest különös nesztelenséggel nyílt ki. Feltűnt a lüktető város és büdös légáramlat csapta meg. Lockridge bement.

Nem volt rá idő, hogy részletes információt adjanak neki a belső elrendezésről; a tanulásban a kastélyról megtudható adatokra kellett összpontosítania. Hallás után, gondolta. Az irány többé-kevésbé ismert.

Brann tornyát el sem lehetett volna téveszteni, acél volt a burkolata és a tetején kék lánglabda ragyogott. Innen pár mérföldnyire lehetett. Lockridge megindult felé.

Rájött, hogy az emberi lakórészek alján jár. A város mélyen a föld alá nyúlt, de ott csak a gépek voltak, néhány védőruhás kezelő meg egymillió fegyenc segítő, akik nem éltek sokáig a gőzökben és a sugárzásban. Itt rozsdás és mocskos falak burkolták be a keskeny járdát. Magasan fej fölött gerendák és felsőszinti építmények zárták ki az eget. A levegő lüktetett és bűzlött. Körülötte képzetlen, használhatatlan, még elkapatlan bűnözők nyüzsögtek, lompos ruhában nagy pocakjuk fölött. Senki sem tűnt alultápláltnak – a géppel előállított élelemhez ingyen bárki hozzájuthatott a kijelölt ebédlőjében –, de Lockridge úgy érezte, mintha tüdeje mosdatlan testek szagával telt volna meg. Recsegő hangok hatoltak a fülébe:

– Hát, megmondtam neki, meg én, nem teheti eztet velem, mondtam, személyesen ismerem a lakásfelügyelőt, mondtam, és…

– …oszt' ott megkaphatod az igazit, bezony, egy boldogságlöketet, bele a fejedbe…

– Jobb, ha békén hagyod. Nem olyan, mint a többi. Valamelyik éccaka érte gyónnék oszt' elkapják. Jegyezd meg a szavaimat.

– Ha az a nő meg akar szabadú'ni a kölkétül, az ő dó'ga meg a felügyelőjé, nem az enyim, de mikor az én szemétledobómon hajítja le, az már osztán rohattság!

– Utójára akkor hallottam rúla, mikor elvitték, na, nem is tudom pontosan a részleteket, na, valahova délre.

– Áh, nem fognak nyomozni. Nem teljesítette az adagját. Ki törődik vele, ha valaki elvágja a torkát? Csak megkíméli őket a gondtól.

– Pszt! Vigyázz!

A csend hullámokban terjedt szét Lockridge körül. Neki nem kellett tolakodnia a tömegben, mint mindenki másnak; az emberek a falhoz simultak előle, a járdát nézték, és úgy tettek, mintha ott se lennének.

Az őseik amerikaiak lehettek.

Örült, amikor talált egy felfelé vivő tárnát, ahol használhatta gravitációsövét. Odafönn fájdalmasan tiszta, tágas termeket talált. Az ajtók nagy része zárva volt, csak igen keveset talált nyitva, mert a technikus osztálynak nem kellett egész nap dolgozni a megélhetésért. Azok az emberek, akiket megpillantott, jó anyagú egyenruhát hordtak és puritán céltudatossággal jártak. Tisztelegtek neki.

Ekkor egy csapat szürke ruhás alak haladt el mellette, egy katona kísérte őket. A fejük borotvált volt, arcuk halott. Tudta, hogy ezek a megbízhatatlanok. A genetikai szabályozás még nem terjedt ki a teljes személyiségre és a nevelés sem járt mindig sikerrel. Hogy ezek az emberek megbízhatók legyenek odalenn a gépeknél, az agyukat kiégették egy energiamezővel. Hatékonyabb lett volna, ha mindent gépesítenek, de szükség volt élő példákra. Még fontosabb volt, hogy az emberek foglalkoztatva legyenek. Lockridge rezzenéstelen arccal küzdött a hányinger ellen.

Szinte vadul emlékeztette magát, hogy egyetlen kormány sem képes hosszú távon fennmaradni, ha nem biztosítja legalább egy nagyobb csoport passzív támogatását. Azonban ennél nincs undorítóbb. Itt szinte minden társadalmi szinten elfogadják a Védők kormányát, máshogy el sem tudják képzelni az életet, gyakran még élvezik is létezésüket. A gazdáik etetik őket, szállást adnak nekik, ruházzák, tanítják, gyógyítják őket, gondolkoznak helyettük. Egy jó képességű, ambiciózus ember sokra viheti; lehet technikus, tudós, katona, vagy akár bonyolultabb és szadistább foglalkozások végzője. Ha valaki vinni akarja valamire, bele kell rúgnia a másikba, és ez szórakoztató foglalatosság. Természetesen senki sem törhet a legmagasabb hatalomra. Azokra a posztokra gépek jelölik ki az alkalmasokat, mivel a gépeket bölcsebbnek tartják minden halandónál, és ha valaki elég szerencsés, a házőrző eb szerepét kapja jutalmul.

Mint Darvast, gondolta Lockridge. Nem szabad elfelejtenem, kinek mutassam magam. Sietett tovább.

A nap épp akkor kelt fel a rákkeltő felhőkön túl, amikor Lockridge maga mögött hagyta a tetőket és Brann erődítménye felé suhant. Járőrök nyüzsögtek a falak körül, mint a legyek egy hegy előtt. Fegyverek meredtek elő minden nyílásból, hadihajó keringett a tornyon lévő kék gömb körül. Ebben a magasságban a levegő tiszta volt és hűvös, a város morajlása susogássá halkult, nyugat felé tornyok erdeje sorakozott.

Lockridge landolt, ahol parancsolták, és ismét azonosította magát. Ezután háromórás késlekedés következett, részben azért, mivel egész sor ellenőrzésen kellett keresztülmennie, részben mivel a mester még nem állt készen arra, hogy bárkit is fogadjon. Egy tiszt, akinek a rangja elég magas volt ahhoz, hogy kacsintani merészeljen, elmagyarázta:

– Az éjszakát az új játszótársával töltötte. Biztos tudod.

– Nem tudtam. Távol voltam – mondta Lockridge. – Valami nőcske, mi?

– Micsoda? – meredt rá megütközve a Védő. – Egy nőstény… örömszerzésre? Merre jártál te? – Összeszorította az ajkát.

– Több évet töltöttem a múltban – mondta Lockridge sietve. – Ott messze kinn elfeledkezik az ember az otthonáról.

– Há-á-át, igen… Ez jelentős probléma. Azok az ügynökök, akik egoidőben túl hosszan vannak távol, gyakran piszkos deviáns szokásokkal térnek vissza.

Lockridge, érezve, hogy még mindig figyelik, vállat vont.

– Nem szükséges ecsetelned. Találkoztam ilyenekkel. Szerencsére az ellenség között is akadnak hasonlók.

– Még szerencse – bólintott a tiszt, és megnyugodott. – Nos, mi olyan sürgős jelentenivalód van, ami nem várhat a hivatalos kihallgatásig?

– Csak neki személyesen mondhatom el – hadarta Lockridge gépiesen. Kissé meglepődött, hogy hazugságát a tiszt ilyen könnyen elfogadja. Hogy tudnának egy Őrzőt lebuktatni? Bizonyára a múltban sincs semmi jobb, mint amit a mostani Európában látott.

A szervezetében munkálkodó aggodalom ellenes gyógyszer elnyomta izgalmát. Letelepedett az egyszerű kis szobában, és terveket szőtt. Először is, beszélni Brann-nal; aztán lelépni. Van egy nyitott időkapu a torony alapzatában. Visszamehet a Védők hatalomra jutása előtti időbe. Mindvégig a nyomában lehetnek, meg is ölhetik, és előfordulhat, hogy nem érnek vissza uruk távozta előtt. Másrészt, sikerülhet lerázni őket, elrepülhet Európába, megkeresheti valamelyik folyosót azok közül, amit mondtak neki, és szabadon hazajuthat. Lehet, hogy épp ebben a pillanatban üdvözli Aurit Storm palotájában. Ez a gondolat felvidította.

Egy hang szólalt meg fölötte:

– Darvast testőrfőnök. Az igazgató fogadja.

A fal megnyílt előtte, Lockridge keresztülment, acél- és energiapáncélos előszobába jutott. A katonák ott levetkőztették, és tiszteletteljesen, de a lehető legalaposabban átkutatták a ruháját meg a testét. Amikor felöltözhetett, megengedték neki, hogy megtartsa a diaglosszát, de mást – a gravitációsövet vagy a fegyvereit – nem.

Egy kettős ajtón át tágas, magas mennyezetű terembe jutott, melyet szürke szőnyegek és faliszőnyegek borítottak, s melynek berendezése szellős volt. Egy képernyőn Niyorek roppant látképe látszott. Az egyik falon bizánci ikon csillogott arannyal és drágakövekkel kirakva. Az eddig mindenhol tapasztalt szűk helyiségek után Lockridge-nak az a furcsa képzete támadt, mintha hazajött volna.

Brann egy kiszolgáló gép mellett ült. Szikár, fekete ruhás teste kényelmesen terpeszkedett, az arca rezzenéstelen volt, akár egy szoboré.

– Nyilván sejted – mondta nyugodtan –, hogy az általad adott néven nem ismerek hozzám közel álló egyént. Azonban maga a tény, hogy miként jutottál ehhez az azonossághoz, van olyan jelentős, hogy úgy döntöttem, fogadlak. Csak a Némáim figyelnek minket. Gondolom, nem forgatsz ostoba gyilkossági kísérletet a fejedben. Beszélj!

Lockridge felnézett rá, és a gyógyszer hatása már elgyengülhetett, mivel a tény megrázóan csapott le rá: istenem, hatezer évvel ezelőtt én már találkoztam és harcoltam ezzel az emberrel, ő mégis csak most lát engem először!

Az amerikai levegő után kapkodott. Térde reszketett, a tenyere izzadni kezdett. Brann várt.

– Nem – bökte ki Lockridge. – Úgy értem… nem vagyok Védő. De veled vagyok. Akarok mondani neked valamit, amit, hát, azt hiszem, titokban szándékozol tartani.

Brann jól megnézte, éles arcvonásai meg se rezzentek.

– Vedd le a sisakod – mondta. Lockridge engedelmeskedett. – Ősi típus – mormolta Brann. – Gondoltam. Legtöbben észre se vennék, de én túl sok fajjal találkoztam már számos alkalommal. Ki vagy?

– Malcolm… Lockridge… USA, a huszadik század közepe.

– Aha. – Brann elhallgatott. Aztán hirtelen mosoly terült szét az arcán. – Foglalj helyet – mondta, mint házigazda a vendégének. Megérintett egy fényfoltot a gépen. Egy lap kinyílt, egy üveg és két pohár jelent meg. – Bizonyára szereted a bort.

– Jól esne egy kevés – habozott Lockridge. Eszébe jutott, hogyan ivott már Brann-nal ezelőtt, és ettől két kortyra kiürítette a poharát.

Brann újra töltött.

– Csak kényelmesen – mondta elnézően.

– Nem, el kell mondanom… Figyelj! Westmark Koriach-ja. Ismered őt?

Brann nyugalma nem tört meg, de arca visszanyerte merevségét.

– Igen. Minden korszakban.

– Hadműveletet sző ellened.

– Tudom. Legalábbis azt, hogy nem sokkal ezelőtt eltűnt, műiden bizonnyal egy nagyobb küldetésre. – Brann előrehajolt. Pillantása olyan kemény volt, hogy Lockridge elfordította a tekintetét, és a bizánci szentet nézte. – Van valami információd? – recsegte a mély hang.

– I… igen… uram. Az én századomba ment… az én országomba… hogy fúrjon egy ide vezető folyosót.

– Micsoda? Lehetetlen! Tudnánk róla!

– Jó fedezék mögött dolgoznak. Helyi munkaerőt használnak, helyi anyagokat, a semmiből indultak. Ám amint befejezik, az Őrzők elő fognak özönleni mindennel, amilyük csak van.

Brann ökle a gépen csattant. Talpra ugrott.

– Mindkét fél próbálkozott már ilyesmivel ezelőtt – ellenkezett. – Egyiknek sem sikerült. Lehetetlen megtenni.

Lockridge kényszerítette magát, hogy a fölé tornyosuló alakra nézzen.

– Ez alkalommal úgy néz ki, a hadművelet beválik. Mint mondtam, rendkívül jól álcázták.

– Ha valaki képes lehet rá, az a nő… – Brann hangja elhalt. – Ó, nem! – Szája széle megrándult. – A végső döfés. Villámok szakadnak a népemre.

Fel-alá kezdett járkálni. Lockridge visszaült, nézte. És hirtelen rádöbbent, hogy Brann nem gonosz. Avildaróban azt mondta – fogja mondani –, hogy a yuthoázai szükségtelenül nem kegyetlenek. Aggodalma most teljesen őszinte volt. A gonoszság teremtette, és ő szolgálta azt, ám amögött a szürke szempár mögött egy tigris ártatlansága rejtezett. Amikor tényeket követelt, Lockridge szinte sajnálattal beszélt:

– Meg fogod akadályozni. Elmondom neked, hol van az a folyosó. Amikor a kapuja itt megnyílik, lecsapsz rá. A Koriachnak csak pár segítője lesz. Ám ekkor még nem tudod elfogni, elmenekül, de később lesz egy másik lehetőséged.

Többé-kevésbé valósághűen elmesélte élményeit egészen addig, hogy Avildaróba érkezett Stormmal.

– Azt állította nekik, hogy az istennőjük – folytatta –, és hatalmas, undorító ünnepséget rendeztetett a tiszteletére. – Ahogy várta, a Védőnek fogalma sem volt róla, hogy»az ő kulturálisan manipulált területén kívül eső orugarayok a szomszédaikkal ellentétben nem gyakorolnak kannibalizmust. És talán azt is feltételezi, hogy Lockridge helyteleníti az orgiákat, ami nem igaz, de hasznára lehet.

– Emiatt kezdtem másképp gondolkozni felőle. Aztán megérkeztél te egy indoeurópai hódító törzs élén, és elfoglaltad a falut, minket pedig fogságba ejtettél. – Brann ujjai szétnyíltak, ismét zárultak. – Nekem sikerült megszöknöm. Akkor azt hittem, a szerencsének köszönhetem, de most már gyanítom, hogy te szándékosan lazán őriztél. Flandriába menekültem, és találtam egy ibériai kereskedőhajót, ami felvett fedélzeti munkásnak. Végül eljutottam Krétára, és kapcsolatba léptem az ottani Őrzőkkel. Ők juttattak ide, ebbe az évbe. Haza akartam menni. Ez nem az én háborúm. Ők azonban nem engedték.

– Nyilván – mondta Brann, visszanyerve magabiztosságát. – Elsődleges okuk a babona. Szentnek hiszik a Koriachot, tudod, az istennő valódi, halhatatlan megtestesülésének, akárcsak a kollégáit. Te, aki utoljára láttad, most te magad is szentté váltai a szemükben, és nem hagyhatják, hogy csak egy átlagos polgárává légy egy olyan korszaknak, amit ők nem becsülnek.

Lockridge döbbenten tapasztalta, milyen simán boldogul az Őrzők kitalálta történettel. Igaz lenne Brann elképzelése?

– Egyébként jól bántak velem – mondta. – És… izé, összejöttem egy magas rangú hölggyel.

Brann vállat vont.

– Ő sok mindent mesélt nekem a hírszerző tevékenységükről, megmutatta a felszerelést is, meg mindent. Sőt, kissé túl sokat is megmutatott a civilizációjukból. Nem embernek való az. Dacára a propagandának, amit a Védőkről beadtak nekem, kezdtem arra gondolni, hogy ti inkább hasonlók vagytok az én népemhez, mint ők. Ti legalább hazaküldhettek; és már elnézést… – Lockridge itt angol kifejezést használt – de honvágyam van! Nekem otthon kötelezettségeim vannak, így végül tegnap este rávettem a hölgyet, hogy engedjen el egy felderítő küldetésre, még a ti egyenruhátokba is sikerült beöltöznöm. Mivel tudomásom volt a hamis Darvast azonosságról… – Széttárta a kezét. – Itt vagyok.

Brann abbahagyta a járkálást. Kimondott csendben állt egy pillanatig, aztán megkérdezte:

– Mi annak a folyosónak a pontos földrajzi helyzete?

Lockridge megmondta neki.

– Nem értem – tette hozzá –, hogy a történetem után miért nem mentek vissza az Őrzők az időben néhány hónapot, hogy figyelmeztessék a Koriachjukat.

– Nem tehették – felelte Brann szórakozottan. – Ami történt, megtörtént. Gyakorlatilag egy Koriach, még egy igazgatónál, nálam is nagyobb hatalommal bír. Csak azzal közli a terveit, akivel akarja. Kémektől félve ezt a tervét valószínűleg nem mondta el senkinek, legfeljebb néhány technikusnak, akit magával vitt. Lett volna elég idő beszámolni róla, amikor a folyosó elkészült. Most, olyan kevés előzetes ínformációval és annyi más teendővel másmikor, nincs idejük ütőképes Őrző csapatot szervezni, ami hatékonyan tud működni a múltban. És ha küldtek is, a bizonytalansági faktor nyilván sújtotta őket, túl korán vagy túl későn bukkantak fel. Már amennyiben egyáltalán küldtek segítséget. A Koriachnak is megvannak a maga ellenlábasai, akik örülnének, ha megszabadulnának tőle.

Töprengve nézett Lockridge-re egy ideig, és a csend egyre nőtt. Végül lassan így szólt:

– Feltételezve, hogy igazat szóltál, hálás vagyok. Jókora jutalmat kapsz és hazatérhetsz. Előbb azonban egy pszichikai szondával meg kell győződnünk a tisztességedről.

Lockridge-ot félelem kerítette hatalmába. Nagyon közel került ahhoz a pillanathoz, melyen túl a jövője még ismeretlen. Brann megfeszült, verejtékezett, elsápadt, légzése meggyorsult – mitől lett olyan ideges az idegen?

– Ne! – mondta Lockridge erőtlenül. – Kérlek! Láttam, hogy megy ez.

Meg kellett indokolnia szökését, hogy Brann ne legyen túl gyanakvó és ne őriztesse Storm kapuját a csapataival. Ám a beleibe markoló rémület igenis valóságos volt. Tényleg látta a Hosszúház lesötétített részét.

– Ne félj! – mondta Brann árnyalatnyi türelmetlenséggel. – Nem hatolunk mélyre az eljárással, csak ha valami gyanúsra bukkanunk.

– Honnan tudjam, hogy igazat mondasz? – Lockridge felkelt, és elhátrált.

– A szavamat adom. És lehet, hogy elnézést is fogok kérni.

Brann intett.

Az ajtó kinyílt. Két őr jött be.

– Vigyétek ezt az embert a Nyolcas Osztályra, és szóljatok a részlegvezetőnek, hogy hívjon fel! – utasította őket Brann.

Lockridge kibotorkált a szobából. Távolról, mintha az égből figyelné, a szent tekintete kikísérte útján.

A fekete ruhások egy kihalt folyosón vezették végig. A zajok fojtottan verődtek vissza, a lábdobogás tompán kongott, és egyetlen szó nem hangzott el. Lockridge nagyot lélegzett. Oké, fiú, gondolta, tudod, hogy az időfolyosóig biztosan sikerül eljutnod. Kábultsága elszállt.

Máris megpillantotta a keresett járatot: téglalap alakú nyílás tátongott az üres falban, mélyen benne süvített a levegő. A katonák elvezették mellette.

Energiafegyverüket készen tartották, de nem fogták rá. A foglyokkal sosem volt sok gond. Lockridge hirtelen megtorpant. Tenyere élével ádámcsutkán vágta a jobb oldali fickót. A sisak lerepült; a katona négykézlábra hullott. Lockridge a bal oldalihoz perdült. Teljes súlyát beleadva bevitt egy válldobást. Az őr elterült. Lockridge megragadta, és vele együtt belevetette magát a járatba.

Pörögve hullottak lefelé. Riadó harsant. Az épületet alkotó sok szemű gép mindent látott. Szinte emberi hangon harsogta, mi történt.

Jellegtelen falak olvadtak össze a fenék felé való zuhanásban, az akna visszafelé rohant. Lockridge a Védőbe kapaszkodott, karját a torka köré fonta, öklével gyömöszölte zuhanás közben. Az őr elernyedt, szája lebiggyedt véres arcában, a fegyver kiesett a kezéből. Lockridge az őr övvezérlőjénél matatott. Hol az isten nyilában…?

Ajtó ajtó után suhant el felfelé. Kétszer is energialövedékek sisteregtek ki belőlük. És a fenék veszedelmesen száguldott felé. Végre megtalálta a keresett gombot, megnyomta. A váratlan ellenerő szinte letépte a Védő testéről. De lelassultak, megmenekültek a csonttörő találkozástól és földet értek.

Az akna alja egy másik folyosóba torkollott. Szemközt bejárat tátongott, melyen túl steril fehér szoba helyezkedett el, és a lehető legszebb időkapu tűnt fel. Két őr tátotta el a száját felemelt fegyvere mögött. Egy osztag dübörgött feléjük a folyosón.

– Kapjátok el ezt a fickót! – zihálta Lockridge. – Engem pedig engedjetek át!

Egyenruhát viselt, hatásos rangjelzésekkel. A kastély nem látott minden részletet. Tisztelgő karok csapódtak. Lockridge beszaladt az előtérbe.

Körülötte ott harsogott Brann hangja, mennydörögve, akár egy istené.

– Figyelem! Figyelem! Az igazgató beszél. Egy testőrfőnöki egyenruhába öltözött férfi lépett be az Alsó Kilences Szinten a temporális átvivőbe. Bármi áron élve kell elfogni!

Át a kapun! A fázisváltás megrázó sokkjától elesett. Továbbgördült, csupasz feje a padlónak csapódott, fájdalom bénította meg, és egy pillanatig kábultan feküdt.

Az agyszondától való rettegés élesztette fel. Feltápászkodott, és bemászott a várakozó gravitációs szánba.

Fél tucat ember rontott be az energiafüggönyön. Lockridge lehúzta a fejét. Fakó kábítólövedékek csapódtak a szánnak körülötte. Tenyerét a gyorsítófényre nyomta. A szán mozgásba lendült.

Távolodott a Védőktől, igen. Csakhogy azok a múlt felőli oldalon maradtak. Lockridge a jövő felé tartott.

A levegő sípolt a tüdejében. Szívdobogása úgy rázta, mint ahogy egy kutya rázza az elkapott patkányt. Utolsó tartalékaival sikerült annyira leküzdenie rettegését, hogy megkockáztasson egy pillantást hátrafelé. A fekete alakok már összezsugorodtak. Bizonytalanul bámultak utána, és Lockridge-nak eszébe jutott, mit mondott Storm Darroway, amikor a tűznél üldögéltek a farkasoktól kísértett erdőben: "Bemerészkedtünk a mi korszakunkat követő jövőbe. Őrök vártak, és olyan fegyverekkel fordítottak vissza bennünket, amiket nem ismertünk. Felhagytunk a próbálkozással. Rettenetes volt."

Megtettem, Koriach, zokogott. Istennő, segíts!

Messze mogulé, az alagút vibráló fehérségéből Brann parancsának visszhangja hallatszott. Az őrök alakzatot vettek fel. Gravitációs egységeik révén felemelkedtek, és üldözőbe vették a menekülőt.

A folyosó vége egybemosódott. Lockridge nem látott kaput elől, csak ürességet.

A szán megállt. Lockridge püfölni kezdte a vezérlőpultot. A gép élettelenül ereszkedett le. A repülő katonák egyre közeledtek.

Lockridge leugrott, és futni kezdett. Egy lövedék csapódott be mögé, súrolta a talpát és elzsibbasztotta. Valaki diadalittasan felkiáltott.

És ekkor éjszaka lett, félelem vette körül.

Lockridge sohasem tudta meg, mi történt. Látása megszűnt, aztán elhagyta a hallása, minden érzéke és az öntudata; testetlen ponttá vált, végtelen dimenziójú téren át pörgött örök időkig. Valahogy érezte, hogy van vele valaki: valaki, aki egyszerre élő s ugyanakkor élettelen. Iszonyat hasított belé: a végső iszonyat, tagadása mindannak, ami valaha volt, van és lenni fog, hideg söpört át hidegen, sötétség sötétségen, üresség ürességen, nem maradt semmi, csak egy örvény, mely magába szívta, aztán bezárult. Megszűnt. Malcolm Lockridge úgyszintén.

 

 

16.

 

 

Újra élt.

Először zeneként, a leggyengédebb és legszebb dallamként, amit valaha is ismert, melyet álmos elégedettséggel azonosított a Legelő barikákkal. Aztán rózsaillattá vált, valami keményedni kezdett a háta alatt, s egy önmagával megbékélt testté vált. Kinyitotta a szemét, és napfény vágott bele.

– Jó reggelt, Malcolm Lockridge – mondta egy férfi.

– Barátok között vagy – szólt egy nő.

Angolul beszéltek, kentuckyi tájszólással.

Lockridge felült. Juharfalú szobában feküdt egy díványon. Kevés díszítés volt, csak egy képernyő, melyen színek vettek fel különös alakzatokat, de az arányok olyan tökéletesek voltak, hogy semmi másra nem volt szükség. A nyitott ajtón át kilátott a kertbe. Kavicsos ösvények mentén virágok nyíltak és fűzfák árnyékolták le a tavirózsákkal telt kicsinyke tavat a tűző nyári nap hevétől. A zöld pázsittal övezett keskeny út túloldalán egy másik, lonccal borított egyszerű és édesen gömbölyű házikó állt.

A férfi és a nő közel lépett. Mindketten magasak voltak, valamivel túl az ifjúkoron, de még egyenes háttal és kemény izmokkal. A hajuk a fülük alá nyúlt, és bonyolult díszítésű pántok fogták össze. Ezektől eltekintve semmi mást nem viseltek, csak egy zsebes pántot a bal csuklójukon. Lockridge látta, hogy ő is meztelen. Saját kezén is karkötőerszényt tapintott. A nő elmosolyodott.

– Igen, a diaglosszáid ott vannak benne – mondta. – Nem hiszem, hogy bármi másra szükséged lenne.

– Kik vagytok ti? – kérdezte Lockridge csodálkozva.

Azok elkomolyodtak.

– Nem maradsz velünk sokáig. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom – válaszolta a férfi. – Hívj minket Johnnak és Marynek.

– És most…hol járnak most az időben?

– Ezer évvel azután.

– Tudjuk, micsoda lidércnyomáson mentél keresztül – tette hozzá a nő anyáskodva. – De nincs más módunk rá, hogy visszafordítsuk azokat az ördögöket, ha nem akarjuk megölni őket. Míg aludtál, testileg és lelkileg meggyógyítottunk.

– Hazaküldtek?

Fájdalom suhant át a nő békés arcán.

– Igen.

– Most azonnal – mondta John. – Ezt kell tennünk.

Lockridge leszállt az ágyról.

– Nem a saját otthonomra gondoltam. Európára, az Őrzők idejében.

– Tudom. Gyere!

Kimentek. Lockridge próbált valami támpontot keresni.

– Úgy tudom, nem engedtek be senkit a múltból. Velem miért tettetek kivételt?

– Elrendeltetett – mondta John. – Ez a legrémesebb szó az ember szótárában.

– Mi? Ti… Én… a feladatom még nem ért véget?

– Még nem – mondta Mary, és megfogta a kezét.

– Többet nem mondhatok – szólt ismét John. – A te érdekedben. Az időháború az emberi lealacsonyodás mélypontja volt, és nem kevéssé azért, mert korlátozta a szabad akaratot.

Lockridge igyekezett megőrizni a nyugalmat, amit valahogy belé ültettek.

– De az idő megváltoztathatatlan. Vagy talán nem?

– Isteni szemszögből talán – mondta John. – Az emberek azonban nem istenek. Nézz magadba! Te tudod, hogy szabadon dönthetsz. Ugye? Az időháborúban azzal magyarázzák minden szörnyű tettüket, hogy előre elrendeltetett, és így kellett történnie. Csakhogy ők maguk több zsarnokságért, halálért, gyűlöletért, szenvedésért felelősek, mint amennyit megszámolni tudnék. Mi manapság jobbat is tudunk, mint saját jövőnkbe nézni, és mi csak titokban, megfigyelőként megyünk vissza a szegény, átok sújtotta múltba.

– Kivéve az én esetemben – mondta Lockridge némi haraggal.

– Sajnálom. Rosszat cselekedtünk, de meg kellett tennünk, hogy megakadályozzunk egy még nagyobb rosszat. – John szilárdan nézett rá. – Azzal vigasztalom magam, hogy te olyan ember vagy, aki meg fogja érteni.

– Hát… – Lockridge szája kiszáradt. – Oké. Nyilván örülök, hogy közbeléptetek ott a folyosón.

– Nem teszünk többé ilyet – mondta Mary.

Kiértek az útra. Jókora méretű városnak tűnt, a házak sora messzire nyúlt a fák alatt. Egy gép nyírta a gyepet. Emberek mentek dolgukra, ráérős léptekkel. Néhányan meztelenek voltak, mások nyilván úgy érezték, egy vékony köntös kényelmesebb a melegben. Néhány mellettük elhaladó felnőtt megalázkodás nélküli tisztelettel hajtott fejet John felé.

– Fontos ember lehetsz – jegyezte meg Lockridge.

– A földrész tanácsosa. – Szeretet és büszkeség csengett Mary hangjában.

Néhány gyerek rajcsúrozott a közelben. Odakiabáltak valamit, John elvigyorodott, és a kezét rázta.

– Izé… az ittlétemet… titokban tartottátok? – kérdezte Lockridge.

– Igen – felelte Mary. – A jöveteled ténye ismert. Készültünk rá. De a… hívjuk őket időőrzőknek… sohasem közölték a részleteket. A te érdekedben. Valaki túl sokat mondhatott volna neked. Nem szükségszerűen rosszat – tette hozzá sietve. – De ha érzed a rád váró jövőt, a rabszolgájává válsz.

Valami döntő cselekedet áll előttem, gondolta Lockridge. Nem akarják, hogy tudjam, hogy meg fogok halni.

Ügy szabadult ki ez alól a gondolat alól, hogy beleakaszkodott egy szóba.

– Időőrzők? Akkor a mieink győznek! – Körbepillantott, nagyot szippantott az erdei levegőből, és érezte a hűvös gyepet a lába alatt. – Igen. Gondolhattam volna. Ez jó hely.

– Azt hiszem – mondta John –, tudod, mit írt az egyik filozófusunk. "Minden gonoszság egy rákossá vált jó."

Lockridge csendben töprengve követte. Egy idő múlva olyan területre értek, amit élősövény határolt. John megérintett egy levelet, és az ágak szétnyíltak. Torpedó alakú jármű állt ott; mindhárman beszálltak. Az előrész átlátszó kabin volt, kezelőberendezés sehol sem látszott. Hátul, egy ajtón át Lockridge gépeket – vagy alakokat? – látott? Bármik voltak is, a formájukat nem lehetett tisztán kivenni, de olyan volt, mintha lehetetlen görbületeket, végtelen nyúlványokat és visszahajlásokat követtek volna.

John leült. A szállítójármű csendesen felemelkedett. A föld elmaradt mögöttük, míg Lockridge kifelé nézett a keleti tengerpartra, mely teljesen egybeolvadt a sötétedő éggel. A föld nagy része zöld volt – mennyi időt vett igénybe, míg az emberek helyrehozták a Védők művét? – azonban dél felé épületkomplexumok terjeszkedtek mérföldeken át. Ízlésesek voltak, a levegő tiszta volt körülöttük, és ő parkokat ismert fel.

– Azt hittem, az Őrzők nem építenek városokat – mondta Lockridge.

– Nem is ők építették – felelte John tömören –, hanem mi.

– Az embernek szüksége van a társai közelségére – magyarázta Mary.

Lockridge zavarát egy ezüst tojás látványa szakította meg, mely feltűnt a láthatáron. Megbecsülte a távolságát. Te jó isten, gondolta, ez legalább fél mérföld hosszú!

– Mi az?

– A Pleiád utasszállító – mondta John.

– De… de hiszen… Storm korszakában nem jutottak el a csillagokba.

– Nem. Túlságosan belefeledkeztek egymás megölésébe.

A jármű egyre gyorsult. Amerika beleveszett az óceán egyhangú magányába. Lockridge kérdezősködni kezdett. Mary a fejét rázta. Könnyek felhősítették el a szemét.

Rövid idő múlva feltűnt Európa. A járművük lefelé suhant, de valahogy nem szelte ketté a levegőt. Lockridge örült volna, ha a sivító zaj kibillenti gondolatait a múltban lévő jövőjéről. Feszülten lesett előre. Még mindig olyan magasan voltak, hogy a part térképként rajzolódott ki alattuk.

– Hé! Dánia felé tartunk!

– Oda kell – mondta John. – A földön kell eljutnod a célodhoz.

Megálltak, és a Limfjord látványa fölött lebegtek. A vidék nagy része erdős és legelős volt. Lockridge kecses, pettyes állatokat látott. Egy másik bolygóról kerültek ide? Ám az öböl közelében város állt. Nem olyan volt, mint az, amit maga mögött hagyott, és ez megörvendeztette egy kicsit. Sohasem tetszett neki az olyan világ gondolata, ahol minden egyforma. A vörös falak és a rézkupolák az egykori Koppenhágára emlékeztették.

Oké, mondta magának, bármi teendő vár is még rám, azt hiszem, jó ügy érdekében teszem.

– Bár mutathatnánk többet, Malcolm – mondta Mary gyengéden. – De itt elválunk tőled.

– Mi? Hol van a folyosótok?

– Találtunk más módot az időutazásra – mondta John. – Ez a gép visz bennünket.

Tűz villant a hátsó hajtóművek mögött. Feketeség zuhant a kabinra. Lockridge felbátorodott. Nem biztos, hogy belehal. Ez a pár csak azért érez sajnálatot iránta, mert tudják, milyen küzdelem vár még rá. Legalább újra láthatja Aurit. Nem említve Yúriát és unokanővéreit; micsoda buli lesz! És azután Storm…

Az út véget ért. John arcvonásai megfeszültek.

– Gyorsan szállj ki – mondta. – Nem kockáztathatjuk, hogy felfedezzenek. – A gép lélegzet elállítóan landolt. John megragadta utasa kezét. – Sok sikert! – mondta durván.

– Sok sikert! – kiáltotta Mary Lockridge-nak, és megcsókolta.

Az ajtó feltárult. Lockridge kiugrott. A jármű felemelkedett és eltűnt.