1.

 

 

– Látogatója van – mondta az őr, és elfordította a kulcsot.

– Mi? – kelt fel Malcolm Lockridge a priccséről. Órák óta feküdt ott, egy szakkönyvet próbált olvasni, hogy lépést tartson oktatói munkájával, de többnyire a mennyezet egy repedésén tartotta a tekintetét, és közben kesergett. Ha más nem, a többi cellából kiszűrődő zajok és bűzök túlságosan zavarták. – Ki az?

– Nem t'om. – Az őr csettintett a nyelvével. – Jó bőr. – Hangja megilletődött volt, nem olyan, mint máskor.

Lockridge töprengve ment. Az őr hátralépett egy kissé. Olvasni lehetett a gondolataiban: Óvatosan, hé, ez a fickó gyilkos. Nem mintha Lockridge elvetemültnek látszott volna. Közepes termete, vörösesszőke kefehaja, kék szeme, tompa, pisze orra nem mutatták többnek huszonhat évesnél. Mellkasban és vállban azonban szélesebb, tagjaiban vastagabb volt, mint a legtöbb ember, és úgy mozgott, akár a macska.

– Ne tojj be, fiacskám! – gúnyosan elfintorodott.

Az őr elvörösödött.

– Vigyázz magadra, öcsi!

Ó, a pokolba, gondolta Lockridge. Miért rajta töltöm ki a dühöm? Ő elég rendes. De hát, van még itt valaki rajta kívül, akinek visszavághatnék?

Mérge elszállt, miközben a folyosón lépkedett. Az elmúlt két hét idegtépő egyhangúságában minden változás kincset ért. Még az ügyvédjével való beszélgetés is eseményszámba ment. Bár azután egész éjszaka dühöngött, mivel az illető udvariasan vonakodott; nem akarta vállalni az ügyét, így hát azon rágódott, ki lehet ez a mostani látogató. Egy nő – anyja visszarepült Kentuckyba. Egy jó bőr – egyik barátnője már meglátogatta, ő elég csinos, de egy szörnyű "Hogy tehettél ilyet?"-jelenet játszódott le, és Lockridge nem hitte, hogy még egyszer visszatér. Valami újságírónő? Nem, mostanra már az összes helyi lap meginterjúvolta.

Belépett a beszélőbe. Az ablak a városra nyílt, hallatszott a forgalom zaja, park látszott az utca túloldalán: leveledző fák, sebes kis felhőkkel telt szívfájdítóan kék ég, egy szippantásnyi közép-nyugati tavasz, és ez kétszeresen a tudatára ébresztette a benti bűznek. Néhány őr felügyelt a hosszú asztalnál ülő, egymással suttogó párokra.

– Ott! – mutatta a kísérője.

Lockridge odafordult és meglátta. A nő a kijelölt széknél állt. A férfi szíve hatalmasat dobbant. Istenem!

Olyan magas volt, mint Lockridge. Az egyszerű, finom és drága ruha olyan alakot mutatott, ami akár egy úszóbajnoké vagy Diánáé, a vadászat istennőjéé is lehetett volna. Fejét felszegve tartotta, fekete haja a vállára hullott, és egy játszi napsugár megcsillant rajta. Az arca? Lockridge nem tudta volna pontosan megmondani, a világ mely része formálta; ívelt szemöldök a hosszúkás és ferde zöld szem fölött, széles arccsontok, egyenes orr, kissé kiszélesedő orrlyukkal, parancsoló száj és áll, sárgásbarna arcszín. Bár a fizikális hasonlóság csekély volt, egy pillanatig bizonyos Ősi krétai ábrázolatokat idézett a férfiben a Kettősbárdos Miasszonyunkról, és csak aztán maradt ideje arra gondolni, mi vár rá. Némileg megszeppenve közeledett hozzá.

– Mr. Lockridge – a nő állította, nem kérdezte. Az akcentusa alapján sem lehetett megállapítani a származását: talán túlságosan is tökéletes volt a kiejtése. Hangja pedig mély fekvésű és zengő.

– I-igen – nyögte a férfi. – Izé…

– Storm Darroway vagyok. Leülünk? – Máris megtette, akárha egy trónra telepedne le, és kinyitotta a táskáját. – Rágyújt?

– Kösz – felelte Lockridge gépiesen. A nő felkattintott számára egy Tiffany öngyújtót, de ő maga nem gyújtott rá. Lockridge, hogy ne remegjen a keze, kissé megnyugtatta az idegeit. Helyet foglalt, és az őket elválasztó tiszta felületen át a nő szemébe nézett. Nyugtalansága mellett kissé csodálkozott, hogy lehet ilyen külsővel angolszász neve. Nos, lehet, hogy a szülei kiejthetetlen nevű bevándorlók voltak és nevet változtattak. Mégis, ebben a nőben nincs semmi a… a bevándorlók alázatosságából, feltűnni vágyásából.

– Attól tartok, még, izé, nem volt szerencsém találkozni önnel – dörmögte. A nő bal kezére pillantott. – …izé, Darroway kisasszony.

– Nem, természetesen nem. – A nő ismét elhallgatott, őt nézte, tekintete kifejezéstelenné vált. Lockridge fészkelődni kezdett. Hagyd abba, mondta magának. Kihúzta magát, viszonozta a tekintetet és várt.

A nő zárt ajakkal elmosolyodott.

– Nagyon jó – mormolta aztán élesen hozzá. – Egy chicagói újságban olvastam magáról, felkeltette az érdeklődésemet. Idejöttem, hogy én magam győződjek meg róla. Úgy tűnik, maga a körülmények áldozata.

Lockridge vállat vont.

– Nem akarok érzelgős történetet mesélni magának – mondta –, de igen, így van. Maga riporter?

– Nem. Csak érdekel, hogy igazságosan járjanak el. – Kaján hangsúllyal hozzátette: – Meglepi ez?

Lockridge fontolgatta.

– Eléggé. Akadnak olyan emberek, mint Erle Stanley Gardner, de a magafajta hölgy…

– Jobban is eltölthetné az idejét, minthogy hadakozzon. – Szélesen elmosolyodott. – Igaz. Én magam is némi segítségre szorulok. Talán maga az, aki segíthet.

Lockridge körül megbillent a világ.

– Nem tud felbérelni valakit, asszonyom… kisasszony?

– Néhány tulajdonság nem vásárolható meg, adottság kérdése, és nekem nem áll szándékomban hosszasan keresni. – Melegség költözött a hangjába. – Mondja el, hogy történt!

– Hát, látta az újságokban.

– A saját szavaival. Kérem!

– Nos… az áldóját… nem sokat tudok mondani. Egy éjszaka, pár héttel ezelőtt, hazafelé tartottam a könyvtárból. Elég rossz körzetben van. Egy csapat tizenéves rontott rám. Gondolom, meg akartak verni heccből meg a kis pénzemért. Nem hagytam magam. Egyikük a járdának esett és betörte a fejét. A többi gyorsan elszelelt. Hívtam a rendőrséget, és mire észbe kaptam, már gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádoltak.

– Nem hivatkozott önvédelemre?

– Dehogynem. Hivatkoztam. Nem sokra mentem vele. Nincsenek szemtanúk. Egyet sem ismertem fel azok közül a punkok közül; az utca sötét volt. És az utóbbi időben rengeteg gond akadt az effélék meg az iskola között. Engem korábban már felfüggesztettek egy kis balhé miatt, amikor néhányuk a középiskolás bandából tönkre akart tenni egy kirándulást. Most pedig rám fogták, hogy ez a fickó meg én bosszúból verekedtünk. Én, a harci kiképzésemmel, kikészítettem egy gyee-ree-ket! – Düh tört fel benne, hányinger. – Gyerek egy frászt! Nagyobb és szőrösebb volt, mint én. És voltak vagy tucatnyian. Csakhogy az államügyészünk rendkívül becsvágyó.

A nő őt tanulmányozta. Pontosan úgy, ahogy Lockridge apja figyelte egykor a Kentucky hegyei közti farmon egy frissen szerzett fiatal bika viselkedését.

– Megbánta? – kérdezte kis szünet után a látogató.

– Nem. Ez is ellenem szól. Nem vagyok jó színész. Ó, az biztos, hogy nem állt szándékomban megölni senkit. Mindvégig kesztyűs kézzel bántam velük. Merő véletlen, hogy az a punk olyan szerencsétlenül esett el. Sajnálom, hogy így történt, de a lelkiismeretem tiszta. Arra jártam, csak a saját dolgommal törődtem, és… Tegyük fel, nem tudtam volna, hogyan védjem magam. A kórházban kötöttem volna ki, vagy a hullaházban. Mindenki azt mondta volna: "Milyen szörnyű! Építenünk kell még egy ifjúsági javítóintézetet"!

Lockridge válla meggörnyedt. Elnyomta a cigarettáját, és a kezére meredt.

– Elég bolond voltam, hogy ezt mondjam a sajtónak is – folytatta színtelenül. – Más megjegyzéseket is tettem. Úgy tűnik, errefelé nem nagyon szeretik a délieket mostanában. Az ügyvédem mondja, hogy a helyi liberálisok fajgyűlölőnek neveznek. Ugyan, kérem, ahonnan én jöttem, színes embert alig láttam; és akinek faji előítéletei vannak, nem megy feltétlenül antropológusnak; és azok a semmirekellők ráadásul fehérek voltak. Csakhogy úgy látszik, ez mit sem változtat az emberek véleményén.

Dühe önmaga ellen fordult.

– Sajnálom, kisasszony. Nem állt szándékomban siránkozni.

A nő feléje nyúlt, de visszafogta magát. Lockridge felnézett, és látta, hogy a különös, szép arcon olyan büszkeség tükröződik, hogy az már szinte önteltségnek hat. Storm Darroway mégis halkan, majdhogynem gyengéden szólalt meg.

– Nyílt szíve van. Ezt reméltem.

Máris egészen személytelen, üzleti hangra váltott.

– Milyenek a kilátásai a tárgyalásra?

– Nem valami jók. A bíróság kijelölt egy ügyvédet, ő azt mondja, hirtelen felindulásból elkövetett emberölés mellett kellene kiállnunk, akkor megúszhatom egy kisebb büntetéssel. Nem tudom belátni. Ez nem jó.

– A szavaiból úgy veszem ki, nincs pénze elhúzódó jogvitára.

Hűha, gondolta Lockridge. Egy ilyen nő, és úgy beszél, mint egy egyetemi tanár?

– Nincs. Diplomás ösztöndíjból élek. Anyám esküdözik, hogy elzálogosítja a házat, hogy előteremtse az óvadékot; ő özvegy és egyik bátyám sem gazdag. Nem akarom, hogy ezt megtegye. Persze, visszafizethetném az adósságot, ha én nyernék. De ha nem…

– Szerintem nyerhet. Jól tudom, hogy a chicagói William Ellsworth a nemzet egyik legjobb bűnvádi ügyvéde?

– Mi? Hát… hát… Nemigen vesztett még el ügyet, azt mondják.

Lockridge elképedten tátogott. Remegni kezdett. Storm Darroway az állat simogatta.

– Jó magánnyomozók előkeríthetnék ennek a kölyök-bandának a tagjait – mondta elgondolkodva. – Aznap esti hollétüket megállapíthatja a bíróság, és jól irányzott keresztkérdésekkel meg lehet törni a hazugságaikat. Találnunk kell olyanokat is, akik a maga jelleme mellett tanúskodnak. Eddigi élete feddhetetlen, igaz?

– Nos… – Lockridge összeszorította a fogát. Kierőszakolt valami mosolyfélét. – Meglehetősen. De nézze, ez egy vagyonba kerül!

– Van vagyonom. – A nő elhessegette a kérdést. Előrehajolt, ragyogó szeme a férfi minden részletét szemügyre vette. – Beszéljen magáról! Információra lesz szükségem. Hol szerezte ezt a harci kiképzést, amit említett?

– A tengerészgyalogosoknál. Okinawában állomásoztam, érdekelt a karate, és eljártam egy dojóba. – Kalimpáló szívvel, kábulatában szinte észre sem vette, hogy a nő kiszedi belőle egész élete történetét: ifjúkori elfoglaltságát, erdőjárást, vadászatot és halászatot; nyughatatlanságot, ami tizenhét éves korában a besorozással végződött; a megvilágosító megdöbbenést más földek, más népek, a világ láttán, mely tágasabbnak bizonyult, mint képzelte; a tanulásvágy megszületését. – Rengeteget olvastam a szolgálat alatt. Aztán, amikor visszatértem az Államokba, a megtakarított pénzemből egyetemre mentem; az antropológia mellett döntöttem. Az itteni egyetemen tetszett az intézet, hát itt maradtam… Nagy igyekezettel megszereztem a tanári diplomámat. Később a bölcsészdoktorit. Jó élet volt. Szeretem a primitív népeket. Nem olyan regényesek, megvannak a saját bajaik, legalább olyan súlyosak, mint a mieink, mégis van ott valami, amit mi már elvesztettünk.

– Ezek szerint utazott?

– Tettem néhány helyszíni kirándulást olyan helyekre, mint Yucatán. Ezen a nyáron akartunk visszamenni. Gondolom, ennek lőttek. Még ha kikecmergek is időben a pácból, valószínűleg nem szívesen látnak majd a környéken ezentúl. Nos, majd találok egy másik helyet.

– Minden bizonnyal.

Storm Darroway egy hiúz óvatosságával pillantott körül. Az őrök kevésbé unatkoztak, mint általában: őt bámulták; de hallótávolságon kívül voltak, ha halkan beszélt.

– Figyeljen, Malcolm Lockridge! – mondta. – Nézzen rám!

Örömmel, gondolta Malcolm. Bizsergett a gerince.

– Megbízást fogok adni Ellsworth-nak a maga védelmére – mondta. – Utasítom, hogy ne törődjön a költségekkel. Ha bűnösnek mondják ki, fellebbez. De nem hiszem, hogy erre sor kerül.

Lockridge csak suttogni tudott.

– Miért teszi?

A nő felvetette a fejét. Hosszú fürtjei hátrahullottak, és Lockridge egy apró, átlátszó gombot pillantott meg a bal fülében. Nagyothalló készülék? Valahogy az a gondolat, hogy a nő gondban van és ő sem tökéletes, felmelegítette. A falak, amik a világtól elválasztották, ledőltek, és ő ott ült a tavaszi napsütésben.

– Mondjuk úgy, hogy hiba ketrecben tartani egy oroszlánt – válaszolta Miss Darroway. Nem kacérkodott; szavai komolyan csengtek.

Újra felöltötte álarcát. Laza tartásban ült, és hűvös hangon folytatta.

– Azonkívül, segítőre van szükségem. A feladat veszélyes. Maga sokkal alkalmasabbnak látszik, mint valami slogg, akit az utcáról bérelhetek. A fizetségben nem leszek fukar.

– Kisasszony – hebegte –, én nem akarok fizetséget… egyáltalán semmiért.

– Utazási költségre legalább szüksége lesz – mondta neki. – Közvetlenül a tárgyalás után Ellsworth-tól kapni fog egy borítékot; egy csekkel és az utasításokkal. Addig is, egy szót se szóljon rólam senkinek. Ha kérdezik, ki pénzeli a védelmét, mondja, hogy egy gazdag, távoli rokona. Világos?

Csak később, amikor megpróbált kihámozni valami értelmet az egész fantasztikus ügyből, ötlött fel benne, hogy a nő esetleg valami bűnöző, de nem tudta elhinni, hogy az lenne. Ám ekkor csak azt tudta, hogy parancsot kapott, és némán bólintott.

Miss Darroway felállt. Lockridge is feltápászkodott.

– Nem jövök többet ide – mondta a nő. Megragadta a férfi kezét, és gyorsan, keményen megszorította. – Amikor kiszabadult, találkozunk újra, Dániában. Most isten önnel, és fel a fejjel!

Lockridge addig bámult utána, míg el nem tűnt, aztán a kezét nézte, ahol a nő megérintette.

 

 

2.

 

 

Szeptember 14-én, állt a levélben, reggel kilenckor. Lockridge korán ébredt, nem tudott visszaaludni, így hát hosszú sétára indult. Úgyis búcsút akart mondani Koppenhágának. Bármilyen munkát is szán neki Storm Darroway, aligha itt lesz, hiszen azt a megbízást kapta, hogy vásároljon túrafelszerelést két személyre, egy karabélyt meg egy pisztolyt, és ő beleszeretett a városba.

Biciklik lepték el az utcákat, összevissza kanyarogtak az utolsó munkakezdési csúcs gépkocsiforgalmában. A nyeregben ülők nem hasonlítottak az amerikai ingázókra: békés, pocakos emberek voltak, fiatal fickók öltönyben vagy diáksapkában, üde arcú lányok lobogó hajjal; műid nyíltan élvezik az életet. Tivoli csillogása olyan, mint pezsgő a vérben, de nem szükséges odamenni, hogy az ember megízlelje a régi bécsi hangulatot. Elegendő lesétálni Langelinjébe, tengeri szelek vágnak az orrba, hajók tartanak a világ kikötői felé; az ember megáll, tiszteletét teszi a Kis Hableánynál meg az Ökör Gefjonjánál; elhalad a felséges Amalienborg mellett, megy tovább a csatorna mentén, Nyhavnon át, ahol évszázados tengerészkocsmák merengenek álmosan a múlt éjszakai mulatozáson, szemközt a Kongens Nytorvnál gyorsan felhajt egy sört egy szabad ég alatti kávézóban; és tovább a reneszánsz templomok, paloták meg könyvelőségek között, amelyeknek karcsú rézbevonatú tornyaik az eget karcolják; bűbájosak.

Olyan átkozottul nagy hálával tartozom annak a nőnek, töprengett Lockridge, és nem csak a kiszabadításért, de azért is, hogy három héttel idő előtt iderendelt.

Csodálkozott rajta, miért. Utasításai úgy szóltak, hogy szerezzen katonai térképeket és ismerje meg a dán földrajzot, töltsön egy csomó időt a Nemzeti Múzeum óskandináv részlegében, és olvasson el minél több olyan könyvet, ami mélyrehatóan foglalkozik a kiállítási tárgyakkal. Lelkiismeretesen engedelmeskedett, értetlenül, de nem vonta kétségbe a szerencséjét. Maradt elég idő kikapcsolódásra, és társaságban sem szenvedett hiányt. A dánok barátságosak voltak, és olyan elragadóak. Főleg az a két ifjú hölgy, akikkel megismerkedett. Meglehet, Storm Darroway azért tervezte így – hogy magához térjen a mögötte álló megpróbáltatásokból és levezesse fölösleges biológiai energiáit –, hogy vele ne próbálkozzon bármerre tartanak is.

A nő emléke megrázólag hatott rá. Ma jön! Gyorsított léptein. Feltűnt a hotel, amit Storm Darroway jelölt ki neki. Hogy könnyítsen felgyülemlett feszültségén, inkább a lépcsőn ment fel a szobájába, mint a felvonón.

Nem kellett sokáig fel-alá járkálnia, egyik cigarettáról a másikra gyújtania. Megcsörrent a telefon. Lekapta az akasztóról. Az ügyeletes szólt bele kiváló angolsággal.

– Mr. Lockridge? Miss Darroway arra kéri, hogy a csomagjaival együtt legyen odakinn tizenöt perc múlva.

– Oh. Rendben van. – Egy pillanatig berzenkedett. Úgy bánik vele, mint egy szolgával. Dehogy, döntötte el. Oly régóta élek már északi államban, hogy elfelejtettem, mit vár el egy igazi hölgy. Nem csengetett londinerért. Egyik batyuját a vállára csúsztatta, a másikat meg a bőröndjét a kezébe fogta, és ment kijelentkezni.

Egy vadonatúj Dauphine állt meg a járdaszegélynél. Ő ült a volánnál. Lockridge nem felejtette még el, hogy nézett ki, lehetetlen is lett volna. Ám amikor a nő sötét feje kihajolt az ablakon, mély lélegzetet vett, és a dán lányok kihullottak az emlékezetéből.

– Hogy van? – kérdezte ügyefogyottan. A nő elmosolyodott.

– Üdvözlöm újra a szabadságban, Malcolm Lockridge – köszöntötte a rekedtes hang. – Indulunk?

Bepakolta a felszerelést a csomagtartóba, és beült a nő mellé. Az nadrágot viselt és edzőcipőt, de semmivel sem látszott kevésbé fenségesnek, mint előzőleg. Ügyesebben manőverezett a kocsival, mint ahogy Lockridge vezetett volna.

– Ejha! – jegyezte meg a férfi. – Nem vesztegeti az idejét, igaz?

– Kevés ráérő időnk van. Túl akarok lenni ezen a vidéken, mielőtt leszáll az este.

Lockridge levette a tekintetét munkaadója profiljáról.

– Én, izé, készen állok mindenre, bármit forgat is a fejében.

A nő bólintott.

– Igen, jól láttam magán.

– Talán, ha elárulná…

– Azonnal. Gondolom, felmentették.

– Teljes mértékig. Azt se tudom, hogy köszönjem meg.

– Természetesen azzal, hogy a segítségemre lesz – mondta a nő egy kissé türelmetlenül. – De beszéljünk előbb a maga dolgairól. Tudnom kell, milyen kötelezettségei vannak.

– Hát… semmi, egyáltalán. Fogalmam sem volt, meddig fog tartani ez a munka, így hát nem vállaltam mást. Anyámnál ellehetek, míg másikat nem kapok.

– Hamar várja vissza?

– Nem. Hazaugrottam Kentuckyba, meglátogatni az enyéimet. Ön azt írta a levelében, ne áruljak el semmit, így hát csak annyit mondtam, hogy a védelmemről egy gazdag illető gondoskodott, aki úgy vélte, komiszul elbántak velem, és most azt akarja, hogy szaktanácsadója legyek egy kutatási témában, ami valószínűleg hosszú időt vesz majd igénybe. Megfelel?

– Kitűnő! – Elbűvölő pillantást vetett a férfira. – Nem csalódtam a leleményességében sem.

– De mégis, merre tartunk? És milyen céllal?

– Nem sokat mondhatok. De, röviden, egy kincset fogunk visszaszerezni és elszállítani.

Lockridge önkéntelenül füttyentett, és cigaretta után kotorászott.

– Hihetetlennek találja? Melodrámainak? Valami ócska regénynek? – kuncogott Storm Darroway. – Miért hiszik e kor emberei, hogy az univerzumban minden olyan, mint az ő szegényes életük? Gondolja csak meg! Az atomok, amikből maga felépül, csupán energiafelhők. A nap, ami lesüt magára, felemészthetné ezt a bolygót, és léteznek más napok, amik elnyelhetnék azt. A maga ősei mamutokra vadásztak, evezőshajókon keltek át az óceánokon, ezernyi véres mezőn haltak meg. A maga civilizációja a feledés szélén áll. A maga testében jelen pillanatban is irgalmatlan háború dúl a kórokozók ellen, amik elpusztítanák magát, és ott az entrópia meg a korosodás is. Maga viszont csak ezt ismeri!

Az utca felé intett, ahol az emberek élték mindennapi életüket.

– Ezer évvel ezelőtt bölcsebbek voltak – folytatta a nő. – Tudták, hogy az istenek és a világ el fognak pusztulni, és semmit sem lehet tenni, mint bátran szembenézni azzal a nappal.

– Nos… – Lockridge habozott. – Jól van. Meglehet, nem vagyok az a kimondott Ragnarök-váró.

Storm Darroway felkacagott. A kocsi zümmögve haladt. Már kiértek az óvárosból, magas bérházakból álló lakótelepek közt jártak. A nő folytatta:

– Rövid leszek. Emlékszik rá, hogy jó néhány évvel ezelőtt Ukrajna fellázadt a szovjet kormány ellen? A felkelést vérbe fojtották, de a küzdelem sokáig tartott. És a függetlenségi mozgalom főhadiszállása itt volt Koppenhágában.

Lockridge haragosan összevonta a szemöldökét.

– Igen, tanultam történelmet.

– Létezett egy… egy hadipénztár; elrejtették, amikor az ügy kezdett reménytelennek tűnni. És most, nemrég találtunk valakit, aki ismeri a helyet.

A férfi izmai megfeszültek.

– "Találtunk"?

– A felszabadító mozgalom. Nem kizárólag az ukránoké, hanem a világ minden rabszolgájáé. Szükségünk van arra a tőkére.

– Egy pillanat! Mi a fene?

– Ó, nem akarjuk mi felszabadítani a bolygó egyharmadát egyetlen éjszaka alatt. De a propaganda, a felforgatás, a nyugatra szökési útvonalak… ezek mind pénzbe kerülnek, és semmire sem számíthatunk azoktól a kormányoktól, amelyek enyhülésről papolnak.

Makóimnak időre volt szüksége, hogy mindezt megeméssze. Hát így szólt:

– Így van. Hosszú beszélgetéseken meg hasonlókon én is mindig hangoztatom, hogy úgy tűnik, mintha mostanság öngyilkossági vágy terjedne Amerikában. Pitizünk és könyörgünk bármilyen kedves szóért bárkitől, pedig lehet, hogy az arra esküdött, persze nem biztos, hogy tönkretegyen minket. Teljes kontinenseket adunk át idiótáknak, demagógoknak és kannibáloknak. Még otthon is, kiforgatjuk az Alkotmány szavait, hogy kiváltsunk egy csomó… hagyjuk! Az érveim nem valami jó fényben tűntetnek fel.

Különös diadal villant át a nő arcán, de kereken ennyit mondott:

– Az arany egy alagút végén van, nyugat Jütlandon, németek ásták el Dánia megszállásakor egy szigorúan titkos kutatási feladat céljára. Az antifasiszta földalatti szervezet megtámadta ezt a bázist a háború vége felé. Nyilván mindenkit megöltek, aki tudott róla, mivel létezésének ténye sosem került napvilágra. Az ukránok egy halálos ágyán heverő embertől tudták meg, és átvették, mint rejtekhelyet. Miután felkelésüket leverték, ők pedig feloszlottak, a kincsük sorsára maradt. Érti, azon kevesek, akik beszélhettek volna róla, nem árulták el a bizalmat azzal, hogy eltulajdonítsák az aranyat saját használatra, az ügyük pedig elveszett. Legtöbbjük ezóta már meghalt, öregségben, balesetben vagy szovjet ügynökök keze által. Az utolsó túlélők végül úgy döntöttek, hogy a mi szervezetünkre bízzák a tőkét. Engem jelöltek ki, hogy érte menjek és elhozzam. Maga fog segíteni.

– De… de… miért én? Vannak saját embereik.

– Sosem hallott még kívülálló idegenvezető megbízásáról? Nagy a valószínűsége, hogy egy kelet-európait figyelnek vagy átkutatnak. De amerikai turisták bárhová mehetnek. A csomagjaikat ritkán nyittatják ki a határon, főleg, ha olcsón utaznak. A lapokká vert arany belevarrható a ruháinkba, a hálózsákjaink bélésébe, és így tovább. Motorkerékpáron megyünk majd Genfbe, és ott átadjuk az illetékes személynek. – Kihívóan nézte a férfit. – Benne van?

Lockridge az ajkába harapott. A dolog túl meredek volt, semhogy lenyelje egy falatra.

– Ugye, nem gondolja, hogy továbbot intenek majd nekünk ezzel az arzenállal, amit vettem?

– A fegyverek puszta elővigyázatosságból kellenek, arra az időre, míg indulásra készítjük az aranyat. Aztán hátrahagyjuk őket. – Storm Darroway hallgatásba mélyedt egy ideig. – Nem akarom megsérteni az intelligenciáját – mondta gyengéden. – Ez bizonyos törvénysértésekkel jár. Nagyon nagy sértésekkel, ha harcra kerül a sor. Szükségem van egy olyan férfira, aki vállalja a kockázatot, képes szembeszállni a problémákkal, és ha kell, tud kemény is lenni, de mégsem bűnöző, akit a személyes nyereség lehetősége hajt. Maga alkalmasnak látszott. Ha tévedtem, könyörgök, most szóljon!

– Nos… azaz… – Lockridge valamelyest visszanyerte humorérzékét. – Ha James Bondot akart, biztosan tévedett.

A nő kifejezéstelenül pillantott rá.

– Kit?

– Nem számít – felelte Lockridge, nagyrészt, hogy fedezze saját megdöbbenését. – Izé… Jól van, nyíltan fogok beszélni. Honnan tudjam, hogy az, akinek mondja magát? Közönséges csempészés is lehetne, vagy egy beugrató játszma, vagy… vagy akármi. Akár egy orosz akció is. Honnan tudhatom?

A város elmaradt mögöttük, az út olyan tiszta volt, hogy a nő hosszan szemügyre vehette társát.

– Nem mondhatok többet, mint eddig – szólalt meg. – A feladatához az is hozzátartozik, hogy bízzon bennem.

Lockridge belenézett ebbe a szempárba, és örömmel megadta magát.

– Rendben! – kiáltott fel. – Rendelkezésére áll egy csempész.

A nő jobb keze a férfi baljára hullott, és megszorította.

– Köszönöm – mondta; ennyi elég is volt.

Csendben hajtottak tovább, zöldellő vidéken és kicsi, vöröstetős falvakon át. A férfi sóvárgott, hogy beszélhessen társnőjével, de az ember megvárja, amíg a királynő nyitja meg a beszélgetést. Már beértek Roskildébe, amikor végül meg merészelt szólalni.

– Jobb lenne, ha elárulna néhány részletet. A tervet meg ilyesmit.

– Később – felelte a nő. – Ez a nap túlságosan szép. Lockridge nem tudott olvasni a nő arckifejezéséből, de látta, hogy lágyság telepedett az ajkára. Igen, gondolta, a te életformádban meg kell ragadnod, műiden szépséget, amit tudsz, amíg tudsz. Egy hatalmas, három kupolás székesegyház mellett haladtak el, és Lockridge szeretett volna jobb szavakat találni, mint:

– Ez pontosan olyan, mint egy templom.

– Száz király nyugszik itt eltemetve – felelte a nő. – De a piactér alatt van a St. Lawrence még ősibb romja; és még annak megépülte előtt pogány templom állt itt, oromzatainak végein faragott sárkányfejekkel. Mert ez volt a Viking Dánia királyi székhelye. – Ettől valahogy remegés futott végig a férfi idegein. Ám a nő borús hangulata elsuhant, mint egy elfújt felhő; elmosolyodott. – Tudta, hogy a modern dánok a Perszeida meteorokat St. Lawrence könnyeinek hívják? Elbűvölő képzelőerejű nép.

– Úgy tűnik, maga komolyan érdeklődik irántuk – jegyezte meg Lockridge. – Ezért akarta, hogy tanulmányozzam a múltjukat?

A nő hangja megkeményedett.

– Szükségünk van egy álcázó történetre arra az esetre, ha figyelnek bennünket. A régészi érdeklődés jó indok rá, hogy egy ilyen öreg földön turkáljunk. De mint mondtam, nem kívánok most ezekre a dolgokra gondolni.

– Sajnálom.

A nő újra zavarba ejtette gyors változásával.

– Szegény Malcolm – ugratta. – Ennyire nehezen tud tétlenül ülni? Akkor gyerünk, turistapár leszünk majd, sátorban alszunk éjszaka, szegények fogadóiban eszünk és iszunk, mellékutakon, elfeledett falucskákon át kanyargunk innen Svájcig. Kezdjük el gyakorolni a szerepet!

– Ó, én könnyen leszek csavargó – mondta, hogy a nő kedvére tegyen.

– Sokat utazott, a helyszíni tanulmányutaktól eltekintve is?

– Úgy valahogy. Stoppoltam egy keveset, eljártam a hátországba Okinawán, amikor kaptam kimaradást és Japánban töltöttem az eltávozásom…

Lockridge elég tapasztalt volt ahhoz, hogy csodálja az ügyességet, amivel a nő arra bátorította, hogy magáról beszéljen. Azonban ettől az egész nem lett kevésbé élvezetesebb. Nem mintha szívesen kérkedne; ám, amikor egy ragyogó nő ilyen érdeklődéssel hallgatja, természetesen kedvére tesz.

A Dauphine végigzúgott a szigeten, Ringsted, Soro, Slagelse, és így tovább Korsóhoz, a Tengerszoroshoz. Onnan kompon kell átkelniük. Storm megjutalmazta azzal a férfit, hogy tegeződést ajánlott; és ez olyan volt, mint egy lovaggá ütés – a fedélzeti étterembe vitte.

– Megfelelő idő az ebédre – mondta –, már csak azért is, mert nemzetközi vizeken vagyunk.

– Szerinted ez a csatorna az?

– Igen, úgy 1900 körül Anglia, Franciaország meg Németország tartott egy konferenciát, és meghatóan egyhangú nézeten voltak azügyben, hogy a Dánia közepét keresztülszelő tengerszoros a nyílt tenger része.

Leültek, akvavitot ittak, meg egy pohár sört kísérőnek.

– Rettenetesen sokat tudsz erről az országról – szólt Lockridge. – Te magad is dán vagy?

– Nem. Amerikai útlevelem van.

– Akkor a származásod szerint? Nem úgy nézel ki.

– Hát milyennek nézek ki? – provokálta Storm.

– Boldog lennék, ha tudnám. Mindenből egy kevés, és ez így jobb, mint a különböző részek bármelyike.

– Micsoda? Egy déli jó szóval illeti a fajkeveredést?

– Szűnj meg, Storm! Én nem vagyok olyan szaralak, aki megszabja a húgának, hogy csak makulátlan fehérhez menjen hozzá. Az enyémnek van annyi esze, hogy kiválassza magának a megfelelő embert, a fajtól függetlenül.

A nő nyaka megemelkedett.

– A fajok mindig is léteznek – mondta. – Nem az eltorzult huszadik századi értelemben, nem. Hanem örökléstanilag. Van jó vérvonal és vannak satnyák.

– Hmm… elméletileg. Azonban hogy különbözteted meg őket, ha nem úgy, hogy megszülöd?

– Van rá mód. A születendő csecsemőt genetikus kódok határozzák meg. Egyszer majd lehetséges lesz megszületése előtt tudni az emberről, hogy mire alkalmas.

Lockridge a fejét rázta.

– Nem tetszik ez az elképzelés. Ragaszkodnék hozzá, hogy mindenki szabadnak szülessen.

– Ez mit jelent? – kötekedett Storm. – Szabadon tenni mit? E faj kilencven százaléka természeténél fogva háziállat. Az egyetlen jelentéssel bíró felszabadítás a maradék tízé a százból. És mégis, ma őket is meg akarod szelídíteni. – Kinézett az ablakon a naptól csillogó vízre és a habokat súroló sirályokra. – Ott a civilizáció öngyilkossága, amiről beszéltél. Egy csapat kancát csak csődör őrizhet… nem herélt.

– Meglehet. De az örökletes arisztokrácia már kipróbáltatott, és nézd meg a feljegyzéseket!

– Úgy gondolod, egy soi disant demokráciának jobb van?

– Ne érts félre! – válaszolta Lockridge. – Szeretnék dekadens arisztokrata lenni. Csak nem áll módomban.

A nő gőgössége feloldódott a nevetésben.

– Köszönöm. Már az a veszély fenyegetett bennünket, hogy komollyá válunk, nem igaz? És itt jön az osztriga.

Storm olyan ragyogóan csevegte át az étkezést és utána a lüktető fedélzeten való utazást, hogy Lockridge alig vette észre, milyen ügyesen elterelte a beszélgetés fonalát önmagáról.

Elhajtottak Nyborgnál, Fyenen keresztül, át Hans Christian Andersen szülővárosán, Odensén.

– Ez a név "Ódin Tavát" jelenti – mondta Storm Lockridge-nak –, és valaha embereket akasztottak itt fel, hogy feláldozzák Ódinnak.

És végül átmentek a hídon a jut félszigetre. Lockridge felajánlotta, hogy átveszi a vezetést, de Storm visszautasította.

A föld egyre nőtt, ahogy észak felé száguldottak, ritkábban lakottá vált, hosszan elnyúló, erdővel vagy virágzó hangával borított dombos tájon haladtak, szédítően magas ég alatt. Lockridge futólag kaempehojékat pillantott meg, dolmeneken felülkerekedő, nagy lapos köveket, melyek mereven álltak a hosszabbodó éjszakában. Tett néhány megjegyzést rájuk.

– A kőkorszakból származnak, remélem, emlékszel – mondta Storm. – Több mint négyezer évvel ezelőttről. Ezekhez hasonlók találhatók véges-végig az Atlanti-óceán partján és lentebb a földközi-tengeri vidéken. Erős hit volt.

– Keze megfeszült a kormányon; egyenesen maga elé bámult, az út rohanó sávjára. – Azok, akik idehozták ezeket a temetkezési szokásokat, a Háromság Istennőjét imádták, őt, aki az északiaknak csupán egy fakó emlék volt, a Szűz, az Anya és a Pokolkirálynő. Gonosz módon cserélték fel a Mennydörgések Atyjával.

A gumiabroncsok csikorogtak a betonon, a kettéhasított levegő zúgott a nyitott ablakoknál. Az árnyékok mélyen ültek az egyenetlen felföldön. Egy sereg varjú röppent föl egy fenyvesből.

– Az istennő vissza fog térni – mondta Storm.

Lockridge már kezdte megszokni az ilyen homályos megnyilatkozásokat. Nem válaszolt. Amikor Holstebro felé fordultak, megnézte a térképet, és összeszoruló torokkal rájött, hogy nem kell már messzire menniük – hacsak a nő nem akar keresztülkorcsolyázni az Északi-tengeren.

– Talán jobb lenne, ha most már eligazítanál – javasolta. Storm arca és hangja egyaránt értelmezhetetlen volt.

– Keveset mondhatok. Már végeztem felderítést. Az alagút bejáratánál nem szükséges problémákat várni. Valamivel bentebb, talán… – Intenzitása elővillant. Olyan keményen megmarkolta a férfi karját, hogy körmeivel felsértette. – Légy felkészülve meglepetésekre. Nem mondtam el neked minden részletet, mert a kísérlet, hogy megértsd, túlságosan lefoglalná az agyadat. Ha vészhelyzetbe ütközünk, nem szabad leállnod csodálkozni, csupán cselekedned kell. Érted?

– Úgy… úgy vélem. – Tudta, hogy ez jó karatepszichológia. De… Nem, ördög és pokol, elkötelezett vagyok. Őrült, hülye, ábrándkergető, hívj ahogy akarsz, de Storm mellett állok… nem kell ennél több előzetes figyelmeztetés… történjék bármi!

A vér száguldott az ereiben. Keze hidegnek érződött.

Nem sokkal Holstebrón túl Storm letért a kövesútról. Egy földút kígyózott nyugatnak a mezők között, amiből hamarosan út nyílt jobbra egy faültetvényhez. Storm lehajtott az út szélére, és leállította a motort. Csend árasztotta el a világot.

 

 

3.

 

 

Lockridge megmoccant.

– Most…

– Pszt! – Reccsent rá Storm. A kesztyűtartóból egy apró, vaskos korongot húzott elő. Furcsa színek játszottak a felületén. A nő ide-oda mozgatta, s fejét hajának fekete szárnyai közé hajtva figyelte a színárnyalatokat. Malcolm látta, hogy megnyugszik. – Nagyszerű – suttogta Storm. – Sikerrel jártunk.

– Mi ez? – nyúlt érte Lockridge. A nő nem adta oda.

– Jelzőkészülék – mondta kurtán. – Gyerünk! A terep jelenleg biztonságos.

Malcolm emlékeztette magát elhatározására, hogy a nővel tart, bármit tesz is az. Úgy tűnt ehhez az is hozzátartozik, hogy ne tegyen fel buta kérdéseket. Kiszállt, és felnyitotta a csomagtartót. Storm kicsatolta az egyik bőröndjét.

– Gondolom, azokban a hátizsákokban teljes túrafelszerelés van. – A férfi bólintott. – Akkor fogd a magadét. Én viszem az enyémet. Mindkét fegyvert töltsd meg!

Lockridge engedelmeskedett, s közben éles, de nem kellemetlen bizsergést érzett a bőrén. Amikor felszedelőzködött, a Webley a hüvelyében lógott az oldalán, a Mauser a kezében, megfordult, és látta, amint Storm bezárja a bőröndjét. A nő egy olyan töltényövet vett magára, amilyet ő még sosem látott, egy sötéten csillogó, hajlékony fémvalamit, aminek kidudorodásai mintha részei lettek volna. Jobb oldalon, mintha mágnes tartaná ott, komplikált csövű dolog lógott. Lockridge még egyszer megnézte.

– Hé, miféle pisztoly ez?

– Nem számít. – A korong színeit nézegette. – Látsz még ennél furcsábbat is. Zárd le a kocsit, és menjünk!

Behatoltak a facsemetésbe, és megindultak visszafelé, az úttal párhuzamosan, de a szabályos fenyősorok elrejtették őket. Esti világosság vágott át az átható, édes illaton, és világosságfoltokat vetett a fenyőtűkkel borított lágy talajra.

– Értelek – mondta Lockridge. – Nem akarjuk, hogy a kocsi elárulja, hová mentünk, ha valaki erre jár.

– Csend! – parancsolta Storm.

Valami egy mérföldön át vezette Storm az úthoz és azon túl. Ott learatott búzaföld terült el, sárgán és tarlósán, s egy domboldalra vitt, ami eltakart szem elől bármilyen tanyát. A közepén egy halmocska emelkedett, csúcsán egy dolmennel. Storm fürgén átbújt a drótkerítésen, mielőtt Lockridge segíthetett volna, és szaladni kezdett. Bár hátizsákja nem sokkal volt könnyebb, mint a férfié, mégis könnyen vette a levegőt, amikor elérték a dombtetőt, pedig Malcolm kissé kifulladt.

Storm megállt, és övéből előhúzott valamit. Egy csövet, ami nagyjából egy jókora zseblámpára emlékeztetett, csiszolt lencsével. A nap szerint betájolta magát, és megindult a halmocska körül. Azt fű és földi szeder nőtte be; jelzőtáblácska jelezte, hogy ez az emlékmű államilag védett. Lockridge meztelennek érezte magát a széles, üres ég alatt, pulzusa felgyorsult, és úgy nézte a dolment, mintha az örökkévalóság emlékműve lenne. Szürkén és zuzmótól foltosán, a felfelé meredő kövek ugyanúgy merengtek súlyos fedelük alatt, mint azóta egyfolytában, amióta a letűnt nép megalkotta őket, hogy halottaik síremléke legyen. De a belső sírkamrát, jutott eszébe, valaha nagy földhalom borította, amelyből csak ez a bucka maradt…

Storm megállt.

– Igen, itt. – Mászni kezdett az emelkedőn.

– Mi? Várj! – tiltakozott Lockridge. – A háromnegyed részét már megkerültük. Miért nem a másik irányba indultál?

Most először látszott zavar a lány arcán.

– Mindig az óramutató járásával ellentétesen megyek – nevetett keményen. – Megszokás. Most maradj le egy kicsit.

Félúton járhattak, amikor megállt.

– Ezen a helyen ásatások folytak 1927-ben – mondta. – Csak a dolment tisztították meg, és a tudósoknak már nincs több okuk ide jönni, így hát ezt használjuk kapuként. – Valamit babrált a nála lévő cső gombjain. – Különös módon álcázzuk a bejáratokat. – Ne lepődj meg nagyon!

A lencséből tompa fény áradt. A cső zümmögött, és remegett a nő kezében. A földi szeder remegni kezdett, bár egy szellő se rezzent. Egy kör alakú földdarab váratlanul felemelkedett. Egy három méter átmérőjű, hat méter vastag, fűből és földből álló dugó függött minden támasz nélkül a levegőben Lockridge szeme előtt. A férfi üvöltve ugrott félre.

– Csend! – csattant fel Storm. – Befelé! Gyorsan!

Dermedten indult meg a nyílás felé. Lejáró vezetett lefelé, mely beleveszett a sötétbe. Lockridge nyelt egyet. Csak azért nem torpant meg, mert a nő figyelte. Bement a domb belsejébe. Storm követte. Megfordult, babrált valamit a kezében lévő csővel. A földkorong visszaereszkedett. Sűrített levegő sziszegése hallatszott, ahogy ez a fedél gépi pontossággal a helyére csusszant. Ugyanakkor fény gyulladt, ami nem egy meghatározott forrásból világított.

A lejáró csak egy hordós tetejű alagút volt, alig szélesebb, mint az az ajtó, amely valamivel lentebb egy kanyar mögött állt. Ezt a furatot körös-körül kemény, sima anyag borította, abból eredt a fény, ez a hideg, fehér ragyogás, melynek az árnyékot nem adó mivolta nehézzé tette a távolságok megítélését. A levegő friss volt, mozgott, bár nem látszottak ventillátorok.

Lockridge szembefordult Stormmal, és valamit hebegett. A nő eltette a csövet. Már nem volt olyan nyers. Odalépett a férfihoz, vállára tette a kezét, és elmosolyodott.

– Szegény Malcolm – motyogta. – Érnek még nagyobb meglepetések is.

– Júdás! – mondta Lockridge erőtlenül. – Remélem, nem! – Azonban a nő közelsége és érintése még most is felderítette. Kezdte visszanyerni az önuralmát.

– Hogy a fenébe csinálták ezt? – kérdezte. Üres visszhangok kísérték a szavait.

– Pszt! Ne olyan hangosan! – Storm a színes korongra pillantott. – Jelenleg senki sincs itt, de alulról is jöhetnek, és ez az alagút átkozott jól felerősíti a hangokat. – Mély lélegzetet vett. – Ha attól jobban érzed magad, elmagyarázom az alapelveket. A földdugót egy energiaháló tartja össze, melynek hálózata ezekbe a falakba van ágyazva. Ugyanez a hálózat árnyékol le minden kisugárzást, mely hatással lehetne egy fémdetektorra, egy hangszondára vagy bármi más műszerre, mellyel ez az alagút felfedezhető lenne. Ugyanez végzi a légfrissítést molekuláris porozhassál. A cső, amelyet a földdugó felemelésére használtam, csupán egy távvezérlő; maga az áram csak úgy a hálózatból jön.

– Csakhogy… – Lockridge a fejét rázta. – Lehetetlen. Elég járatos vagyok a fizikában. Úgy értem… nos, legalábbis elméletben… azonban a gyakorlatban nem létezhet ilyen eszköz.

– Mondtam neked, hogy ez egy titkos kutatási program – felelte Storm. – Sok mindent felfedeztek. – Ajkai közel hajoltak a férfiéhoz… de még milyen közel! – Ugye, nem ijedtél meg, Malcolm?

Lockridge kihúzta magát.

– Nem. Gyerünk tovább!

– Igazi férfi vagy – mondta a nő, s második szavát kissé megnyomta, hogy Lockridge-nak gyorsabban kezdett verni a szíve. Storm elengedte a vállát, és megindult lefelé.

– Ez csak a bejárat – mondta. – A valódi folyosó harminc méterrel lentebb van.

Csiga alakban haladtak lefelé a föld mélyébe. Lockridge észre vette, hogy kábultsága eltűnt. Tettvágy dübörgőit testében. Storm hatása volt. Istenem, gondolta, micsoda kaland.

A járat egy hosszúkás terembe torkollott, mely a szemközti falat kivéve jellegtelen volt. Ott egy nagy láda vagy szekrény állt, ugyanabból a fényes, önműködően csukódó fémből, mint Storm öve, meg egy három méter széles, hat méter magas ajtó. Elfüggönyözve? Nem. Ahogy közeledett, látta, hogy lágy, színjátszó fátyol vibrált benne, minden színárnyalat felvillant, amit valaha is látott (úgy vélte); sok olyan is, amit még nem, és anyagtalan volt: egy térjelenség, egy délibáb, egy lüktető fénylap. Alig hallható zümmögést adott, és a levegőben elektromosság érződött.

Storm megállt előtte. Lockridge látta, amint magas alakja megfeszül. Vele egyszerre rántotta ki a pisztolyát. Storm rápillantott.

– Ezen túl már a folyosó következik – mondta éles hangon. – Most figyelj! Már céloztam rá, hogy lehet, küzdenünk kell. De az ellenség ott van mindenhol. Lehet, hogy megtalálták a rejtekhelyünket. Lehet, hogy itt vannak az ügynökeik a kapu túloldalán. Készen állsz rá, hogy lőjj, amint parancsolom?

Lockridge felemelte a fejét, aztán le.

– Jól van. Kövess!

– Nem. Várj, majd én…

– Azt mondtam, kövess! – Storm átugrott a függönyön. Lockridge utána. Ahogy keresztezte a küszöböt, kisebb áramütést érzett, és megbotlott. Összeszedte magát, és körülnézett.

Storm kissé lekuporodva állt, jobbra-balra forgatta a fejét. Egy perc múlva a műszerére pillantott, és a pisztoly elsüllyedt kezében.

– Senki – lélegzett fel. – Pillanatnyilag biztonságban vagyunk.

Lockridge remegve szívta tele a tüdejét, és próbálta kitalálni, miféle helyen lehetnek.

A folyosó hatalmas volt. Szintén félkör alakú, ugyanazzal a ragyogó felülettel, mint az előző, de legalább harminc méter átmérőjű lehetett. Nyílegyenesen húzódott jobbra és baka, és a végei elvesztek szem elől – több mérföldnyire nyúlhatnak, döbbent rá. Itt erősebb volt a zümmögés és a kisülések szaga átjárta lényét, mintha valami óriási gépbe került volna.

Visszapillantott az ajtóra, amelyen át bejutott, és megdermedt.

– Mi a pokol?

Erről az oldalról a kapu, bár nem volt magasabb, mint odaát, legalább hatvan méter széles volt. Egymástól néhány centire lévő fekete vonalak nyúltak ki belőle a folyosó padlójára. Mindegyik vonal végénél kurta írásjelek ékeskedtek, de nem olyan jelek, amiket ismert. Azonban úgy három méterenként számok is látszottak: 4950, 4951, 4952… Csak az északi fényhez hasonlatos függöny volt ugyanaz.

– Nincs elvesztegetnivaló idő – rántotta meg Storm Lockridge ruháját. – Majd később elmagyarázom. Oda, fel!

Egy görbe orrú járgány felé intett, mely nem sokban különbözött egy alacsony oldalú tobogántól; fél méter magasságban lebegett. Néhány támla nélküli ülés sorakozott rajta. Az orrában műszerpult látszott; apró fények ragyogtak rajta: piros, zöld, kék, sárga…

– Gyerünk már!

Stormmal együtt ugrott fel rá. A nő foglalta el az első ülést, az ölébe fektette a pisztolyát, és elhúzta kezét a fények előtt. A szán körbe fordult, és megindult bal felé a folyosón. Teljes csendben mozgott, megközelítőleg harmincmérföldes sebességgel, de a szél valahogy nem érte őket.

– Mi a halványkék nyavalya ez? – nyögte Lockridge.

– Hallottál már légpárnás járműről? – kérdezte Storm oda sem figyelve.

Lockridge-nak kezdett elege lenni.

– Hallottam – mondta –, és tudom, hogy ez egyáltalán nem olyan. – A kis szerkentyűre mutatott. – És az micsoda?

Storm sóhajtott.

– Élet-érzékelő. Mi pedig gravitációs szánon ülünk. Most maradj csendben, és figyelj hátrafelé.

Lockridge szinte túl keménynek érezte az ülést, de megült. Lerakta a karabélyt maga mellé. Nyirkos verejték tapadt a bordáira, és természetfölötti élességgel látott, hallott.

Elsuhantak egy újabb kapu mellett, aztán még egy és még egy mellett. A kapuk különböző távolságonként követték egymást, átlagosan úgy félmérföldenként, már amennyire Lockridge meg tudta ítélni ebben a mindent betöltő, hideg megvilágításban. Vad gondolatok zúgtak át a fején. Ezt az alagutat nem a németek építették, és nem is kommunistaellenes mozgalom használja. Hanem egy másik bolygóról, egy másik csillagról, valahonnan az űr mérhetetlen feketeségéből érkezett lények…

Három ember lépett be egy kapun, épp akkor, amikor a szán elsuhant előtte. Lockridge ugyanabban a pillanatban üvöltött fel, mint amikor Storm érzékelője vérvörösre váltott. A nő azonnal hátra fordult. Elvicsorodott.

– Akkor legyen harc! – mondta mintegy felszólítóan, és visszafelé tüzelt.

Vakító fénysugár vágódott ki a fegyveréből. Az egyik ember megtántorodott, és összerogyott. Füst szállt fel a mellkasában tátongó lyukból. A másik kettő máris előkapta a fegyverét, mielőtt a társuk elterült volna. Storm tűzsugara közöttük csapódott be, sokszínű szikraesőt zúdított rájuk, és élénk fénybe borította a folyosó falát. A levegő sercegett. Ózonszag terjengett.

Storm megnyomott egy gombot a fegyverén. Fénysugár vágódott ki. Bizonytalan, sercegő pislákolás burkolta be a két embert.

– Energiapajzs – mondta Storm. – A teljes kimenetet rá kell adnom, és még így is, ha két lövedék ugyanazt a helyet találja el, átjöhet. Lőjj!

Lockridge-nak nem volt ideje megdöbbenni. A vállához emelte a karabélyt, és célzott. Egy hatalmas férfit látott, de a távolság miatt csak homályosan, így csak szűk fekete öltözetét és rómaiszerű sisakját tudta kivenni; arctalan célpontot nyújtott. Egy pillanatra Lockridge emlékezetében az otthoni erdő villant fel, a csendes rengeteg meg egy mókus a lombok között… Lőtt. A golyó talált, a férfi elesett, de feltápászkodott. Mindketten beugrottak egy gravitációs szánba, mely minden kapunál ott várakozott.

– Az energiapajzs az anyagi tárgyakat is lelassítja – mondta Storm kifejezéstelenül. – Ilyen távolságból a golyód csak csekély sebességgel csapódott be.

A másik szán üldözőbe vette őket. Fekete ruhás utasai lehúzódtak a védőfal mögé. Lockridge csak sisakjaik csúcsát látta.

– Jókora előnyünk van – mondta. – Nem tudnak gyorsabban menni, mint mi, igaz?

– Nem, de megfigyelik, hol lépünk ki, visszamennek, és jelentik Brann-nak – felelte Storm. – Az is elég nagy baj, ha engem felismertek. – Szeme lángolt, orrlyukai kitágultak, melle emelkedett és süllyedt, de sokkal higgadtabban beszélt, mint Lockridge számos egykori társa, amikor éleslövészeten voltak. – Át kell mennünk ellentámadásba. Add ide a pisztolyodat. Amikor felállók, hogy magamra vonjam a lövéseiket… nem, ne tiltakozz, a pajzs megvéd… akkor majd lőjj!

Körbefordította a szánt, és suhanva indultak a másik felé. A jármű rettenetesen lassan növekedett Lockridge látóterében. És igazi emberek ülnek benne, akiket meg kell ölnie. Elhessegette az émelygését. Ők is meg akarják ölni őket, vagy nem? Az oldalpajzs mellé térdelt, és karabélyát lövésre készen tartotta.

Az ütközés mindkét járművet megpördítette. Storm talpra ugrott az energiafegyverrel a bal kezében, a Webley felugatott a jobbjában. A másik szán méterekkel arrébb megfordult. Két fénysugár találta el a nőt, szikrák röpködtek, és a sugárzó foltok egymáshoz közeledtek. Az egyik fekete egyenruhás férfi vaskos csövű, nesztelen fegyveréből golyó süvített elő.

Lockridge felugrott. A szeme sarkából látta Stormot, ahogy egyenesen áll a vörös, kék, sárga lángok tűzhányójában, haja szétterült a válla fölött a mennydörgő energiáktól. Lőtt és nevetett. Lockridge egyenesen a fakó arcok közepébe célzott. A lőfegyver feléje fordult. Lockridge pontosan kétszer tüzelt.

A másik szán elhaladt mellettük, és továbbsuhant a folyosón.

A visszhangok elhaltak. A levegőből eltűnt a szúrós szag. Csak az ismeretlen erők csontig ható zümmögése maradt, elektromosság szaga és egy kapu csillogása.

Storm utánanézett a tovasuhanó, kiterült testeknek, felkapta életérzékelőjét az ülésről, és bólintott.

– Eltaláltad őket – suttogta. – Szép lövés volt! – Ledobta a műszert, megragadta Lockridge-ot, és szinte felhorzsolta az arcát, olyan vadul csókolta meg.

Mielőtt a férfi viszonozhatta volna, Storm elengedte, és megfordította a szánt. Arca még piroslott, de kimondott higgadtsággal beszélt.

– Csak az időt és a töltést vesztegetnénk azzal, hogy szétporlasszuk őket. A Védők pontosan fogják tudni, hogy Őrzők kezétől estek el. Ennél többet azonban nem fognak kideríteni. Tűnjünk el a folyosóról, mielőtt véletlenül felbukkan még valaki.

Lockridge leroskadt az ülésére, és próbálta megérteni, mi történt.

A kábulat csak akkor foszlott le róla, amikor Storm megállította a szánt, és sürgette, hogy szálljon le. A nő odahajolt a műszerfalhoz, babrált valamit. A szán visszafelé indult.

– A kiindulási helyére – magyarázta kurtán. – Ha Brann megtudná, hogy embereinek gyilkosai 1964-ből léptek ki, itt pedig egy plusz járművet találna, mindenre rájönne. Most erre megyünk.

Közeledtek egy kapuhoz. Storm kiválasztott egy vonalat az első csoportból, melyet az 1175-ös számjelölt.

– Itt nagyon gondos légy – mondta. – Könnyen elszakadhatunk egymástól. Lepj rá pontosan erre a vonalra. – Hátra nyúlt, és ujjait a férfi kezére kulcsolta. Lockridge még túl kába volt ahhoz, hogy értékelje ezt az érintkezést, de homályosan tudta, hogy egyébként örült volna neki.

Szorosan a nő mögött lépett át a függönyön. Storm elengedte a kezét, és ő látta, hogy egy pontosan ugyanolyan szobában vannak, mint amilyenből a folyosóra léptek. Storm kinyitotta a szekrényt, egy időmérőszerűséget nézegetett, majd elégedetten bólintott. Egy pár gubancos, durva szövésű, kék anyagból készült batyut vett ki, az egyiket odaadta a férfinak, majd becsukta a szekrényt. Felmentek a spirális feljárón.

A járat végén a csőszerű távvezérlővel kinyitott egy újabb földajtót, beléptek, és bezárták maguk mögött. Tökéletesen illeszkedett.

Lockridge oda se figyelt. Túl sok minden kötötte le a figyelmét.

A nap még jóval a láthatár fölött járt, amikor beléptek az alagútba, és egy fél óránál tovább nem lehettek bent. Odakinn mégis éjszaka volt, és most majdnem teljesen kerek hold fénylett magasan az égen. Annál a fakó világításnál látta, hogy a domboldal most teljesen betakarja a dolment, fel egészen a fenti lapos kőig, és az alatta levő durva faajtóig. Körülötte a fű ringott a hideg, nedves széltől. Odalenn nem látszottak tanyák; a dombtetőt bokrok és fiatal fák vették körül, a vadon másodsarjadzásai. Délen egy szirt emelkedett, mely rettenetesen ismerős volt, de most erdő borította. Azok a fák hihetetlenül, lehetetlenül öregek voltak, csak Amerika érintetlenül hagyott részein látott ilyen hatalmas tölgyeket. A csúcsuk deresnek tűnt a holdfényben, alattuk sűrű árnyék honolt.

Bagoly huhogott. Farkas vonított.

Újra felnézett, és látta, hogy ez nem szeptemberi ég; május végi égbolt volt.

 

 

4.

 

 

– Igen, természetesen hazudtam neked – mondta Storm.

A tábortűz magasan lángolt, szikrák záporoztak, a fények tompán táncoltak a füstön, és kirajzolták a nő erős vonásait a sötétből; olyan volt, akár egy Rembrandt festmény. Az éjszaka sötétje vette körül őket. Lockridge megborzongott, és a parázs fölé tartotta a kezét.

– Nem hitted volna el az igazságot, ha nem látod – folytatta Storm. – Ugye? Legjobb esetben is sok időt elvesztegettünk volna a magyarázkodással, és én már így is túl sok időt töltöttem a huszadik században. Minden óra sokszorosára növelte a veszélyt. Ha Brann gondolt volna rá, hogy őriztesse a Dán-kaput… Bizonyára azt hitte, megöltek. Több nő is volt a csoportomban, és néhányuk a felismerhetetlenségig összeroncsolódott a vele vívott összecsapásban. Mindazonáltal nyomoztathatott utánam.

Lockridge túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy csodálkozzon. Csupán ennyit mondott:

– Ezek szerint te a jövőből jöttél? A nő elmosolyodott.

– Most már te is.

– Úgy értem, az én jövőmből. Melyik évből?

– Körülbelül kétezer évvel a te korszakod után. – A nő derűje szertefoszlott, és merengve nézett a férfi mögötti sötétbe. – Habár oly sok korszakban jártam, annyi történelemben nyomot hagytam, hogy néha elgondolkozom rajta, vajon maradt-e még a lelkemből valamennyi abban a korban, amikor születtem.

– És… még ugyanazon a helyen vagyunk, ahol beléptünk a folyosóra, igaz? Csakhogy a múltban? Mennyire?

– A ti mértékegységeitek szerint a Krisztus előtti 1827-es év tavaszának végén. Megnéztem a pontos dátumot az előszobái naptárórán. A kibukkanás sohasem lehet pontos, mivel az emberi test kiterjedése pár hónapot tesz ki. Ezért fogtam a kezed kijövetkor… hogyne távolodjunk el hetekre egymástól. – Majd sietve hozzátette: – Ha valaha ilyen történik, menj vissza a folyosóra és várj! Ott is telik az idő, de egy más síkon, így ott találkozhatunk.

Közel négyezer év, gondolta Lockridge. Ezen a napon még fáraó ült Egyiptom trónján, Kréta tengeri királya kereskedelemre akart lépni Babilonnal, Mohenjodaro büszkén magasodott az Indus völgyében, a Grant-fa még csak csemete volt. A mediterrán vidéken már ismerték a bronzot, de Észak-Európa még kőkorszaki volt, és a dolmen dombot csak néhány generációval ezelőtt emelte az a nép, mely kaszáló és felégető földművelésével kimerítette a termőföldet, és vándorlásra kényszerült. Ezernyolcszáz évvel Krisztus előtt, századokkal még Ábrahám előtt is, s ő itt táborozik Dániában, amikor azok, akik dánoknak nevezték magukat, még nem is éltek itt. E dolog különössége fizikai hidegséggel szivárgott belé. Leküzdötte ezt az érzést.

– Bárhogy is, mi az a folyosó? Hogy működik?

– A fizikája nem sokat mondana neked – mondta Storm. – Gondolj rá úgy, mint egy energiacsőre, mely hosszában pörög az idő tengelyén. Az entrópia ott is hat; az idő benn is múlik. Azonban azok szempontjából, akik benne vannak, a kozmikus idő… a külső idő… megmerevedik. A kapu helyes megválasztásával a megfelelő korszakban léphetsz ki. Az átalakulási tényező… – homlokát ráncolva koncentrált – …a ti mértékegységeitek szerint durván harmincöt nap harminc centinként. Majdnem minden században van egy huszonöt év széles kapu. A köztük lévő távolságok nem lehetnek kisebbek kétszáz évnél, különben a meggyengült erőtér összeroppanna.

– Így megy fel folyamatosan egész a ti századotokig?

– Nem. Ez a folyosó körülbelül időszámítás előtt 4000-től időszámítás utáni 2000-ig nyúlik. Ennél hosszabbra nem építhetik ezeket. Számos különböző hosszúságú folyosó szeli át e bolygó téridejét. A kapukat úgy csináltak, hogy időben átlapolják egymást, úgy, hogy egyik folyosóról a másikra járva, az utazó bármelyik évbe eljuthasson, épp oda, ahová kíván. Például, ha előbbre akarsz jutni időszámítás előtti 4000-nél, akkor az Angliában vagy Kínában lévő kapukat kell használnod, melyek szintén nyílnak ebbe az évbe. Ha pedig a jövő felé akarod túllépni ennek a folyosónak a határát, más helyeket kellene keresned.

– Mikor… találták fel ezeket?

– Egy-két századdal a születésem előtt. Akkor már heves küzdelem dúlt az Őrzők és a Védők között, így a kutatás eredeti célját félretették.

Farkasok vonítottak az éjszakában. Súlyos test csörtetett át a bokrok közt, és üvöltő falka kezdte üldözni.

– Érted? – magyarázta Storm. – Nem kezdhettünk totális háborút. A Föld elpusztult volna, mint ahogy a Marsot már elvesztettük… a megmaradt radioaktív törmelék gyűrűt formálva kering a nap körül… Néha azon töprengek, hogy végül is nem a technikusok lesznek-e azok, akik visszamennek hatvanmillió évet, hatalmas űrflottákat építenek, kipusztítják a dinoszauruszokat és maradandó krátereket hagynak a holdon…

– Ezek szerint a saját jövődet nem ismered? – kérdezte Lockridge kissé idegesen.

Storm megrázta sötét fejét.

– Nem. Amikor az aktivátort üzembe helyezik, hogy új folyosót fúrjon, az mindkét irányba egyenlő távolságra csóvát vet. Bemerészkedtünk a mi korszakunkat követő jövőbe. Őrök vártak, és olyan fegyverekkel fordítottak vissza bennünket, amiket nem ismertünk. Felhagytunk a próbálkozással. Rettenetes volt.

A tudat, hogy még a rejtélyen túl is van egy rejtély, elviselhetetlen volt. Lockridge kézzel foghatóbb dolgokhoz menekült.

– Oké – mondta. – Úgy tűnik, hogy besoroztál a háborúba a ti oldalatokon. Elárulnád, kikre lövök? Kik az ellenségeitek? – Egy pillanatig hallgatott. – Ki vagy te?

– Engedd meg, hogy továbbra is azt a nevet használjam, amit a te századodban választottam – mondta Storm. – Azt hiszem, szerencsés választás volt. – Merengve ült egy darabig. – Azt hiszem, nem értenéd meg az én korszakom lényegét. Túl sok minden történt a te századod és az enyém közt. Mit gondolsz, a te múltadból származó ember meg tudná érteni, miféle alapvető különbségek választják el a Keletet és a Nyugatot a te századodban?

– Szerintem nem – ismerte el Lockridge. – Az igazat megvallva, úgy tűnik, egy kevesen még a kortársaim közül sem értik.

– Abban – mondta Storm – ugyanaz a kérdés tükröződik. Mivel valójában mindössze egyetlen kérdés létezik véges-végig az ember létezése óta… Eltorzultan, kicsavarva, ezernyi kisebb indok mögé rejtőzve, és mégis mindig ugyanolyan módon, két filozófia, két gondolkodásmód, életmód harcol egymással a lét küzdelmében… A kérdés örök: mi az ember sajátossága?

Lockridge várt. Storm levette tekintetét az éjszaka sötétjéről, s a parázsló tűz fölött metszőn nézett rá.

– Az élet azért jött létre, hogy egy másik élet ellen törjön – mondta. – Tervezés a szerves fejlődéssel szemben. Zsarnokság a szabadsággal szemben. Ésszerűség az elállatiasodással szemben. Gépek az élő hússal szemben. Ha az ember és az ember sorsa arra terveztetett, szerveztetett, hogy alkalmas legyen az elképzelt végső tökéletesség megalkotására, nem kötelessége-e az embernek rákényszerítenie embertársaira a tökéletességhez vezető utat bármi áron? Ez ismerősen hangzik számodra, nemde? Azonban a te országod nagy ellensége csak az egyik megnyilvánulása annak a valaminek, mely a történelem előtt született: mely Drakón és Dioklész törvényein át szólt, ez a küzdelem eredményezte Konfucius könyveinek elégetését, Torquemadát, Calvint, Locke-ot, Voltaire-t, Napóleont, Marxot, Lenint, Arguellast, a Joviánus Kiáltványt meg minden egyebet. Persze ez nem ilyen tiszta, nem ilyen egyszerű… nem mindig lakozott zsarnokság azok szívében, akik a józan észben hittek; ám gonoszság élt olyanokban, mint Nietzsche, aki nem hitt az értelemben. A ti ipari civilizációtok, még azokban az országokban is, melyek szabadnak nevezik magukat, számomra iszonyatos; én mégis erőteljesebb és körmönfontabb gépeket használok, mint amiről ti álmodhatnátok. De miért? Íme, a harc kérdése!

Hangja elhalkult. Storm a tisztást körülvevő erdőfalra meredt.

– Gyakran arra gondolok – mondta lassan –, hogy a hanyatlás épp ebben az évezredben kezdődött, amikor a földi isteneket és az anyjukat félresöpörték azok, akik az égieket imádták.

Megrázkódott, mintha szabadulni akarna valamitől, és némileg halkabban folytatta.

– Nos, Malcolm, egyelőre annyit fogadj el, hogy az Őrzők az élet fenntartói… a teljes, a korlátok nélküli, a búban és derűben leélt életé… míg a Védők a gép képére akarják formálni a világot. Túlságosan leegyszerűsítettem. Talán később képes leszek jobban elmagyarázni. Érdemtelennek ítéled az ügyemet?

Lockridge csak nézte, ahogy ott hever a tűz mellett, akár egy fiatal vadmacska, és a feltörő érzések száműztek belőle minden félelmet, bűntudatot és magányosságot.

– Nem. Veled tartok. Mint eddig.

– Köszönöm – suttogta a nő. – Ha nem csak szavakban, de a véredben is éreznéd, mit jelentenek ezek az elvek, átugranék a tűzön hozzád.

Mit jelentenek? – akarta kérdezni. Kábultan gondolta: van remény. Azonban mielőtt megszólalhatott volna, Storm elvigyorodott.

– Az elkövetkező néhány hónap érdekes lesz számodra.

– Te jó isten, tényleg! – döbbent rá. – Hát, egy antropológus odaadná a fél… hm… szemét is, hogy itt lehessen. El se hiszem, hogy itt vagyok.

– Veszélyek is várnak – figyelmeztette Storm.

– Tényleg, mi a helyzet? Mit kell tennünk?

– Hadd kezdjem az elején – mondta Storm. – Mint már mondtam, a Védők és az Őrzők közti küzdelmet nem lehet a saját időnkben megvívni nagyobb méretekben, így a harc nagyrészt eltolódott a múltba. Bázisok épültek a stratégiai pontokon, és… ez most nem lényeges. Tudom, hogy a Védőknek van egy erődjük Kékfogú Harald uralkodása idején. Bár már az Asa-vallás is az Égj Atya imádata volt, a kereszténység megjelenése méginkább az ő malmukra hajtotta a vizet; lefektették a központosított monarchia alapjait és megalapították a végső racionalista államot.

– Mi? Várj csak! Azt akarod mondani, megváltoztatjátok a múltat?

– Ó, dehogy. Soha. Az egyszerűen lehetetlen. Ha valaki megpróbálja, rá fog jönni, hogy az események mindig meghiúsítják. Ami megtörtént, ázván. Mi, időutazók, magunk is részei vagyunk a szerkezetnek, De mondjuk úgy, hogyha felfedezünk olyan helyzetet, mely hasznos lehet az ügyünknek, újoncokat toborzunk és erőt gyűjtünk a végső összecsapásra. Nos, az én időmben a Védők tartják a nyugati féltekét, az Őrzők a keletit. Csapatot vezettem a huszadik századba, a tengeren túlra, Amerikába. Mi magunk nem építhetünk semmi fontosat anélkül, hogy az ellenséges ügynökök, akik sokkal többen vannak a ti korotokban, mint a mieink, fel ne fedeznék. Azonban azt terveztük, hogy összeszedünk egy csapatot, akik látszólag semmi jelentős dologgal nem foglalkoznak, pusztán annak a korszaknak a polgárai. Azért választottunk titeket, mert ez az első század, ahol találhatók olyan alkatrészek, amikre szükségünk van… Mint például a tranzisztorok… Bárhol beszerezhetők feltűnés nélkül. Egy coloradói bányatársaság örve alatt összegyűjtöttük a megfelelő felszerelést, készítettünk egy aktivátort, és egy új folyosót fúrtunk. Azt terveztük, hogy azon keresztül támadunk, a saját időnkben bukkanunk fel, a Védők földjének közepén. Ám alig fejeztük be a folyosót, Brann elsöprő túlerővel rajtunk ütött. Fogalmam sincs, honnan szerzett tudomást rólunk. Csak én menekültem meg. Azután több mint egy évig kóboroltam az Egyesült Államokban, próbáltam lehetőséget találni a visszatérésre. Tudtam, hogy a Védők az összes jövőbe vezető utat őrzik, mert a korai ipari civilizációban nagyon erősek. Sehol sem találtam Őrzőt.

– Miből éltél? – érdeklődött Lockridge.

– Te rablásnak hívnád – mondta Storm.

A férfi megrezzent. Storm felnevetett.

– Ezt az energiafegyvert, amit itt látsz velem, úgy is be lehet állítani, hogy csak kábítson. Könnyedén össze tudtam szedni néhány ezer dollárt, mindig csak egy keveset. Elkeseredett voltam. Hibáztatsz érte?

– Hibáztatnom kellene. – A nő szemébe nézett a tűz fényében. – De nem teszem.

– Biztos voltam benne – mondta lágyan. – Alig mertem remélni, hogy ilyen embert találok, mint te. Szükségem volt egy segítőre, egy testőrre, valakire, akinek a társaságában már nem látszom magányosan utazó nőnek. Ez minden múltbéli korban nagyon gyanús. És vissza kellett jönnöm. Kiderítettem, hogy a Dán-folyosót nem őrzik. Ez az egyetlen az erre az évtizedre nyílók közül, mellyel megpróbálkozhattam. Még így is, láthattad, milyen közel álltunk a pusztuláshoz. Azonban most már itt vagyunk. Van egy Őrző bázis Krétán, ahol még erős a régi hit. Sajnálatos módon, nem hívhatom őket csak egyszerűen, hogy jöjjenek értünk. A Védők is jelen vannak ebben a miliőben… mely, mint már említettem, válságos időszak… Valószínűleg fognák az üzenetem, és ránk találnának a barátaink előtt. Azonban ha egyszer elérjük Knosszoszt, ott kapunk fegyveres kíséretet folyosóról folyosóra, míg én haza nem érek. Te pedig visszatérhetsz a saját korodba. – Vállat vont. – Egy halom dollárt rejtettem el az Egyesült Államokban. A tied lesz a nehézségek fejében.

– Nem érdekes – mondta Lockridge nyersen. – Hogy jutunk Krétára?

– A tengeren át. Már rég megindult a kereskedelem az itteni partok és a földközi államok között. A Limfjord nincs messze, és egy ibériai hajó, mely a megalit építők vallása alatt áll, hazaindul majd valamikor a nyáron. Ibériában átszállunk egy másik hajóra. Nem telik hosszú időbe, és kevésbé kockázatos, mint a borostyán útvonalát követni a kontinensen keresztül.

– Hmm… oké, ésszerűen hangzik. És feltételezem, van elég fém nálunk, hogy fizessünk a szállításért. Ugye?

Storm felvetette a fejét.

– Ha pedig nincs – mondta gőgösen –, akkor sem fogják megtagadni, hogy elvigyék azt, akit istennőjükként imádnak.

– Mi? – Lockridge-nak leesett az álla. – Úgy érted, el akarod játszani, hogy…

– Nem. Az istennő én vagyok.

 

 

5.

 

 

Fehér, hajnali köd hömpölygőit végig alacsonyan az ázott talaj fölött. Ezernyi levélről víz csöpögött, megcsillant a levegőben, és elveszett a bokrokban és a páfrányokban. Az erdő harsogott a madárdaltól. Magasan fenn egy sas körözött, fiatal fény ragyogott szárnyain.

Lockridge arra ébredt, hogy egy kéz rázza, és bizonytalan szemhéjjal hunyorgott.

– Hogy? Hú… Nem… – A tegnap eléggé kimerítette, merev volt, zúgott a feje, sajogtak az izmai. Storm arcába bámult, ő pedig próbálta beazonosítani magában, tudni és elfogadni, ami történt.

– Kelj fel – mondta a nő. – Újra tüzet raktam. Elő kell készítened a reggelit.

Csak ekkor vette észre, hogy a nő meztelen. Felült a hálózsákjában, és elfojtotta feltörő kiáltását a megdöbbenéstől, a gyönyörtől és – a tisztelettől; igen ez a jó szó. Nem sejtette, hogy egy emberi test ennyire szép lehet.

Első reakciója szinte azonnal elhalt. Nemcsak azért, mert Storm nem szentelt több figyelmet neki, mintha csak egy másik nő vagy egy kutya lenne. Az ember nem veti rá magát Samothracei Nikére.

Távoli, mély hangú bőgés harsant végig az erdőn, még egy sereg süketfajd is felröppent tőle, és szárnyaikkal elsötétítették a napot. Ez elvonta Lockridge figyelmét.

– Mi az? – kiáltotta. – Bika?

– Bölény – mondta Storm. A tény, hogy személy szerint ő is itt van, csak most hasított Lockridge-be.

Kikászálódott a hálózsákból, megborzongott a pizsamájában. Storm oda se figyelt a hidegre, bár dér csillogott a hajában és az ágyékán. Ember ez a nő? – kérdezte magától. Annak dacára, amin keresztülmentünk, és ami még előttünk áll, nyoma sincs rajta a fáradtságnak: szuperember. Mondott valamit a genetikus szabályozásról. Emberfölötti embereket teremtenek valahol a jövőben. Nem sok színjátékra volt szüksége, hogy évszázadokkal ezelőtt megteremtse a Kettősbárd kultuszát Krétán. Csak önmagára.

Storm leguggolt, és felnyitotta az előcsarnokból magukkal hozott egyik batyut. Lockridge kihasználta az alkalmat, és átöltözött a háta mögött. Storm odapillantott.

– Korabeli öltözékre lesz szükségünk – mondta. – A felszerelésünk így is szóbeszédre ad majd okot. Vedd fel a másik kosztümöt.

Lockridge nem neheztelt rá a parancsolgatásért, kibontotta a batyut. A csomag egy laza szövésű rövid köpenynek bizonyult, valami növényi festékkel kékre színezve, tüsketűvel összefogatva. A fő öltözet egy hársfaháncs tunika volt, amit a fején át húzott fel, és szíjjal fogatott össze. Szandált csatolt a lábára, és egy cikkcakk mintás madárbőr fejpántot tett fel. Továbbá kapott egy nyakláncot medvekarmokkal és kagylókkal meg egy levél alakú kovatőrt, olyan remekül megmunkálva, hogy szinte fémnek látszott. A nyelét bőr burkolta be, a hüvelye nyírfaháncsból volt.

Storm szemügyre vette. Lockridge ugyanazt tette vele. A női öltözék nem állt többől, mint szandálból, fejpántból, nyersborostyán nyakláncból, a válláról lógó rókabőr táskából meg egy tollakkal díszített rövid szoknyából. Azonban Lockridge alig látta a részleteket.

– Megteszi – mondta Storm. – Bár az igazat megvallva anakronizmusok vagyunk. Úgy öltöztünk, mintha a Tengeri Nép, a tenu orugaray törzsének gazdagabb tagjai volnának. Azonban neked rövid a hajad, sünára borotvált az arcod, az én faji jellegzetességem pedig… mindegy, nem számít. Utazók leszünk, akik itt szereztük be a ruháinkat, amikor a régi elkopott. Ez bevált gyakorlat. Ráadásul ezeknek az őslakosoknak kevés érzékük van a logikus következetességhez.

Egy apró dobozra mutatott, mely szintén része volt a csomagnak.

– Nyisd ki!

Lockridge felemelte, de a nőnek kellett megmutatnia, hogyan tekerje le a fedelét. Egy áttetsző gömböcske hevert benne.

– Tedd a füledbe!

Storm félresimította éjsötét hajfürtjét, és egy hasonló tárggyal megmutatta, mit tegyen. Most eszébe jutott Lockridge-nak az a holmi, amit első találkozásukkor a nő a bal fülében látott, amit egyfajta hallókészüléknek vélt. Berakta a gömböcskét. Az nem csökkentette a hallását, de furcsa hidegséget érzett, és ettől pillanatnyi bizsergés futott végig a fejbőrén és a tarkóján.

– Érted, amit mondok? – kérdezte Storm.

– Hát, persze hogy… – Félbeszakította a szavait. Nem angolul beszélt.

Nem is máshogy! Storm felnevetett.

– Jól vigyázz a diaglosszádra! Értékesebbnek fogod találni, múlt egy pisztolyt.

Lockridge kényszerítette magát, hogy ésszerűen gondolkozzon. Mit is mondott Storm? A pisztolyt angolul mondta, a diaglossza pedig nem illett a többi közé. És ezek a szavak… Fokozatosan, ahogy használta ezt a nyelvet, összeillőnek találta, bonyolult nyelvtannal és számos olyan dolgot különböztetett meg, melyet egy civilizált ember nem. Például húsz különböző szó létezett a vízre, attól függően, milyen vízről van szó és milyen körülmények között. Másrészt képtelen volt kifejezni olyan fogalmakat, mint tömeg, kormány, egyistenhit, legalábbis körülményes körülírások nélkül nem. Csak lassan, az elkövetkező napokban vette észre, mennyire eltérnek a saját fogalmaitól az olyan kifejezések, mint ok, idő, ön és halál.

– Ez a szerkentyű egy molekuláris-kódoló – mondta Storm angolul. – A régió fontos nyelveit és alapvető szokásait tartalmazza, és a régió… jelen esetben az az Észak-Európa, melyből valamikor Írország lesz, később megjelenik Észtország, de néhány kívülállóval is találkozhatunk, mint Ibéria és Kréta. Az energiáját a testi hőből nyeri, és a kimenetét pedig az agy idegpályáira kapcsolja. Lényegében egy mesterséges memóriával bővült az agyad.

– Ez mind benne van ebben a kis gyapotszedőben? – kérdezte Lockridge erőtlenül.

Storm széles, sima válla megemelkedett, és visszaesett.

– Egy kromoszóma kisebb, és jóval több információt hordoz. Csinálj valamit enni!

Lockridge őszintén örült, hogy a táborozás hétköznapi tevékenységébe menekülhet. Ráadásul vacsora nélkül merült álomba. A batyuk számára ismeretlen konzerveket tartalmaztak; azonban felmelegítve az éternek pompás íze volt. Csak néhány étkezésre való maradt, és Storm türelmetlenül szólt rá, hogy ne dobja el a maradékot.

– A vendégszeretetre fogunk támaszkodni – mondta. – Az a konzervdoboz olyan csodálatos ajándék, melyből egy évig is elélhetünk, még a fáraó udvarában is.

Lockridge azon kapta magát, hogy vigyorog.

– Igen, és mi lesz akkor, ha egy régész kiássa egy konyha maradványaiból négyezer évre mostantól?

– Szélhámosságnak fogják tartani, és nem törődnek vele. Ámbár a gyakorlatban ez a fémdoboz aligha fog addig kitartani ezen a nyirkos éghajlaton. Az idő megváltoztathatatlan. Most maradj csendben! – Storm a réten sétált, a gondolataiba merült, miközben Lockridge főzött. A hosszú fű suhogott a bokájánál, pitypangok hevertek a lába előtt, mint a hódító elé szórt pénzérmék.

Vagy az ételben volt valami serkentő, vagy a mozgás szüntette meg Lockridge merevségét. Amikor széttaposta a tüzet és földet hányt rá, Storm mosolyogva mondta.

– Látom, tudod, hogyan bánj a földdel.

És ettől Lockridge kész lett volna medvékkel birokra kelni.

A nő megmutatta neki, hogyan kell kezelni a kapunyitó távvezérlőt, majd a huszadik századi ruháikkal együtt elrejtette egy odvas fában – de a fegyvereket nem. Aztán összeszedték a cuccaikat, és elindultak.

– Avildaróba megyünk – mondta Storm. – Én magam még sosem jártam ott, de tudom, hogy pihenő kikötő, és ha ebben az évben nincs is benne hajó, akkor hallani fogunk róla, hogy éppen hol van.

Lockridge a fülében lévő kis szerkezet segítségével tudta, hogy "Avildaró" egy még régebbi név összeolvadt formája, mely a Tengeri Anya Házát jelenti. Az istennő, akit a környékbeliek Imádnak, a Vadászat Istennőjének egyik megtestesülése. Népe megszámlálhatatlan évszázad óta él itt, a rénszarvasvadászok leszármazottai ők, akik akkor vándoroltak be, amikor a gleccserek visszahúzódtak Dániából. A vízhez fordultak élelemért, amikor a csordák tovább követték a jeget Svédországba és Norvégiába. Földet is műveltek néhány generációval ezelőtt, habár nem olyannyira, mint a kontinens belsejéből érkezett bevándorlók, akiktől voltaképpen e tudományra szert tettek – mert ők még a Nedves Fürtű istennőt imádják, aki felfalta a földet, és aki embereket is eszik, ám csillogó halat, osztrigát, fókát és delfint ad azoknak, akik szolgálják. Később a yuthoáz kocsihajtók érkeznek majd, akik nem ismerik el az istennőt, férfi isteneknek áldoznak, ezzel megzavarják a hosszú ideje tartó békét… Nem gondolkodott tovább ezeken a légies emlékeken, amelyek nem az ő emlékei voltak, mert elhomályosították a napot és a mellette lévő nőt.

A nap mostanra már magasan állt; a köd felszállt, és az ég kitisztult fölöttük, fehér felhők úsztak át rajta. Az őserdő szélén Storm keresgélni kezdett. A tölgyek alatt az aljnövényzet szinte áthatolhatatlan falat alkotott. Időbe került, mire a nő megtalálta az északra vivő ösvényt: bizonytalan, keskeny sáv kanyargóit a nagy fatörzsek közötti világos részeken és zöld árnyékokban, ami inkább szarvas csapás volt, semmint ösvény.

– Vigyázz, nehogy letörj valamit – intette a nő. – Az erdő szent. Senki sem vadászhat anélkül, hogy áldozna az istennőnek, és fát sem vághat ki, csak ha először kiengeszteli.

Azonban nem templomi csendességbe hatoltak be. Az élet nyüzsgött körülöttük, tüskebokor, földiszeder, páfrány, gomba, moha és fagyöngy halmozódott fel a tölgyek alatt, és eltakart minden fatörzset. Hangyabolyok emelkedtek derékmagasságig, sáfrányszínű pillangók csapongtak, kobaltszínű szitakötők röpködtek, mókusok ugráltak a lombok között, százféle madár fészkelt itt. Fütty, csicsergés, szárnycsattogás visszhangzott a magas boltívekből; távolabb nyírfajd rikoltott, vaddisznó röfögött, bölények dübörögtek. Lockridge érezte, ahogy lelke kitárulkozik, megittasul a naptól, a széltől, a virágillattól, és eggyé válik a vadonnal. Ó, igen, gondolta, eleget jártam a természetben, hogy tudjam, ez a létforma milyen siralmas helyzetbe kerül majd. Azonban itt a gondok kézzelfoghatóak – éhség, hideg, nedvesség, betegség; nincsenek akadémiai belharcok meg arcátlan személyi jövedelemadók – és nem tudom, van-e ennél nagyobb jutalom. Ha Storm ezt őrzi, biztos, hogy vele tartok.

A nő egy szót sem szólt a következő órában, és Lockridge sem érezte szükségét, hogy beszéljen. Azonban még a természet szépsége sem volt képes elteremi a figyelmét Storm párduclépteiről, fénylő kékesfekete hajáról, malachitszeméről, sárgásbarna bőréről egészen a mellei közti árnyékig. Egyszer eszébe jutott Aktaión mondája, aki egyszer meglátta Diánát meztelenül, szarvassá változott, és saját kutyái tépték szét. Nos, gondolta, ettől megmenekedtem – legalábbis fizikailag – de jobb, ha nem kísértem tovább a szerencsémet.

Az erdőnek ez a nyúlványa nem volt túl széles. A délelőtt közepére kiértek belőle. Most mély síkföld terült el előttük északra és nyugatra egész a láthatárig. A fű ringott a szélben, elszigetelt csalitok susogtak, fény és árnyék húzódott a felhők mögött. Az ösvény kiszélesedett, sárossá vált, és egy ingovány mellett vitt el.

Itt Storm hirtelen megtorpant. Nádas susogott a tavirózsa levelektől beszőtt tó körül, békák ugráltak a vízbe egy gólya elől. A nagy, fehér madár ügyet sem vetett az emberekre, és Lockridge az új memóriája révén tudta, hogy a gólyák védettek, tabunak számítanak, szerencsét és újjászületést hordoznak. Egy érdekes alakú sziklát görgettek a tó széléhez szentélyként. Egy főember minden évben lehajítja róla az Avildaróban készült legremekebb eszközt, hogy elmerülésével áldozzanak a Bárd Nagyasszonyának. Ma csak egy gólyahírből font virágfüzér hevert ott, melyet valami ifjú leány ajánlott fel.

Storm figyelme máshol járt. Hasizma megfeszült, kezével a pisztolya után nyúlt. Lockridge vele együtt előrehajolt. Keréknyomok és patkolatlan paták lenyomata látszott a nedves talajon. Valaki, talán úgy két napja erre haladt el, és…

– Tehát már idáig jutottak – motyogta a nő.

– Kik? – kérdezte Lockridge.

– A yuthoázok. – Hosszú ú-val és d-vel ejtette a nevet. Lockridge, aki még most sajátította el a diaglossza használatát, csak annyit tudott, hogy ezen a néven a Csatabárdkultúra egyik helyi törzse nevezte magát. És azoknak a napimádó behatolóknak a bárdja nem a favágó kettősbárd volt, hanem egy tomahawk.

Storm felegyenesedett, megdörzsölte az állat, és összevonta a szemöldökét.

– Az elérhető információ túl gyér – magyarázta. – Senki sem tartotta ezt az állomást olyan jelentősnek, hogy behatóan tanulmányozza. Nem tudjuk, mi fog történni itt ebben az évben.

Kisvártatva töprengve hozzátette:

– A felderítés azonban bizonyára meggyőződött arról, hogy a teljes évezred alatt ebben a korszakban nem fordultak elő nagy hatósugarú energiaegységek. Ez volt az egyik oka annak, hogy ilyen messzire visszajöttem, ahelyett, hogy olyan helyen léptem volna ki a folyosóból, ahol Őrzők tevékenykednek. Tudom, hogy a Védők nem jönnek ide. Ezért mertem elhagyni a folyosót ennek a kapunak a legelső évében; egyébként még egy negyedszázadon át elérhető lesz. És… igen, egy másik időből származó jelentésből tudom, egy írországi megfigyelő csapattól, melynek a kapuja egy évszázadnyira van a Dán-kaputól, hogy… Avildaró még áll, jelentős város lesz száz év múlva. – Másik vállára vetette a csomagját, és ment tovább. – Így hát, nem sok félnivalónk van. Legfeljebb két kőkori horda marakodásában találhatjuk magunkat.

Lockridge felvette a nő tempóját. Pár mérföldet úgy tettek meg a szórványos ligetek között, hogy csak lépteik hangja hallatszott a ringó fűben. Néhány szentnek számító, védett, óriástölgytől eltekintve a parton kőrisek, szilfák, fenyők álltak meg főképpen bükkfák, az újabb magas betolakodók, melyek most kezdtek elterjedni Jütlandon.

Az ösvény megkerült egy ilyen faóriást, és Lockridge hamarosan egy kecskenyájat pillantott meg valamivel távolabb. Két serdülő, napbarnított, vakítóan szőke, pucér fiúcska őrizte őket. Egyikük csontsípon játszott, a másik a lábát lógatta le egy ágról. Ám amint megpillantották a jövevényeket, kiáltás tört fel belőlük. Az egyik elrohant az ösvényen, a másik szédítő iramban kapaszkodott feljebb, és eltűnt a lombok közt.

Storm bólintott.

– Igen, van némi okuk a félelemre. A dolgok ezelőtt máshogy álltak.

Lockridge felidézhette mesterséges memóriájából, milyen volt az élet Tenu Orugarayban: béke, szívélyesség, kemény munka, melyet hosszú, könnyebb szakaszok választottak el egymástól, amikor az emberek a borostyánfaragás művészetét gyakorolták, zenéltek, táncoltak, szeretkeztek, vadásztak és egyszerűen henyéltek; csak a legbarátságosabb versengés létezett a part menti elszórt telepek között, melyek bonyolult rokonságban álltak egymással; a kontinens belsejében élő földművelőkkel csak kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn. Nem mintha az itteniek puhányok lettek volna. Vadásztak medvére és vadkanra, néhány földet betörtek kihegyezett karókkal, köveket vonszoltak keresztül a vidéken, hogy megépítsék dolmenjeiket és a modernebb sírboltokat; túlélték azokat a teleket, amikor szélviharok havat és zúzmarát hoztak és maga a tenger támadt nyugatról ellenük; bőrcsónakjaikban fókára és delfinre vadásztak az öblön túl, mely ebben a korszakban még nyitott volt, és gyakran átkeltek az Északi-tengeren is, hogy kereskedjenek az angolokkal vagy a flamandokkal. De nem történt háborúskodás – még egy gyilkosság se nagyon – a szekérhajtók megérkeztéig.

– Storm – kérdezte lassan –, te teremtetted meg az istennő kultuszát, hogy elültesd a béke fogalmát az emberek fejében?

A nő orrlyukai kitágultak, és szinte haragosan szólalt meg.

– Az istennő egy háromság: a Szűz, az Anya és a Halál Királynője. – Lockridge megrezzent, és kissé homályosan értette a többit. – Az élethez hozzátartozik a rettenetes oldala is. Mit gondolsz, azok az erőtlen teaházak és társadalmi intézmények, melyeket te Protestáns egyháznak hívsz, fennmaradnak a te korodat követő időkben? A krétai bikatáncoltatásban azok, akik meghalnak, a Hatalmasságok áldozatainak minősülnek. Dánia megalit építői… nem itt, ahol a hit egy még régebbi kultúrába nyúlik vissza, hanem másutt… minden évben megölnek és megesznek egy embert. – Storm észrevette a férfi megdöbbenését, rámosolygott, és megveregette a kezét. – Ne szívd mellre, Malcolm. Fel kellett használnom mindazt, ami emberi. És a háború értelmezése azon fogalmak szerint, mint hatalom, fosztogatás, dicsőség most idegenek az istennő számára.

Lockridge képtelen volt vitatkozni, valahányszor a nő a keresztnevén szólította, ilyenkor nem tehetett mást, elfogadta a hallottakat. Azonban az elkövetkező fél órában egy szót se szólt.

Termőföldeken gyalogoltak. Tüskebokrokkal elkerített, még alig sarjadó tönkebúza, tönkölybúza és árpa nőtt világoszöldén a sötét talajon. Alig néhány tucat hold állt megművelés alatt, közösben, mint ahogy a juhok, kecskék meg az erdőben kószáló disznók is közösek voltak, ökröket azonban nem tartottak. A nők, akik általában a földeken gyomláltak, most sehol sem látszottak. Elkerítetten legelők húzódtak minden irányba. Előttük a Limfjord fénylő felülete derengett. A falu egy ligetben rejtőzött, de füst kanyargott fölötte.

Néhány férfi ügetett elő onnan. Nagy csontú, szőke emberek voltak, hasonló öltözetet viseltek, mint Lockridge, hajukat befonták, szakálluk kurta volt. Néhányuk élénk színűre mázolt vesszőpajzsot tartott. Kovahegyű lándzsával, íjjal, tőrrel, parittyával fegyverkeztek fel.

Storm megállt, és feltartotta üres kezét. Lockridge hasonlóképpen cselekedett. Látva a mozdulatot és az öltözetet, a falusiak láthatóan megkönnyebbültek. Ám ahogy közeledtek, ismét bizonytalanság vett erőt rajtuk. Toporogtak, lesütötték a tekintetüket, és végül megálltak.

Nem tudják pontosan, ki vagy mi lehet Storm, gondolta Lockridge, de sugárzik belőle valami.

– Az istennő nevében – mondta Storm –, barátokként jövünk.

A vezető összeszedte a bátorságát, és előrelépett. Súlyos termetű, medveszerű férfi volt, arca viharvert, szeme szarkalábas a tengeren eltöltött évektől. Nyakláncán egy pár rozmáragyar fityegett, és réz karkötő csillogott egyik vaskos csuklóján.

– Akkor hát, az istennő nevében – harsogta –, és az enyémben, Echegonéban, akinek az anyja Ularu volt, és aki a tanács feje, legyetek üdvözölve.

Lockridge új memóriája segítségével szakmai elemzés alá vetette a hallottakat. Őszintén megnevezték magukat – nem titkolták el az igazi nevüket mágiától félve – és Avildaró Bölcs Asszonyára hivatkoztak, bármiféle álmokat táplált is az ember a felnőtté válás szertartása alatt. A "legyetek üdvözölve" több volt, mint formális udvariasság, ugyanis a vendég szent és ezért kérheti, hogy részt vegyen a klán szertartásaiban. Azonban jobb, ha ezt az ésszerűség határain belül teszi, hiszen legközelebb ő lehet a házigazda.

Lockridge fél füllel hallgatta Storm magyarázkodását, amikor a csapat a part felé tartott. Ő és társa délről jöttek (a messzi, egzotikus délről, ahonnan műiden csoda eredt – de amelyről a jó eszű emberek meglepően jól voltak informálva), és elszakadtak az öveiktől. Avildaróban szándékoznak időzni, míg haza nem tudnak indulni. Akik befogadják őket, célzott rá, gazdag ajándékokat fognak kapni.

A halásznép még inkább megnyugodott. Ha ez itt az istennő és segítője, akik inkognitóban kószálnak, legalább úgy tesznek, mint a normális emberi lények, és a történeteikkel számos estét megszépíthetnek. Irigy látogatók érkeznek majd mérföldekről, hogy hallják, lássák, és hazavigyék Avildaró dicsőségét; kettejük jelenléte hatással lehet a yuthoázokra, akiknek felderítőit mostanában többször is látták, és így remélhetően távoltarthatják őket. A csapat sokkal felszabadultabban és derűsebben beszélgetve lépett a faluba.