Ötödik fejezet

5.1

Mennyire kiszámíthatatlan minden, töprengett keserűen Jiří Linde. Kínzó öniróniával tekintett vissza saját életére, főként a magas politika színfalai mögött betöltött szerepére. Véleményét mindig kellőképpen megindokolta, tényekre és tapasztalatokra hagyatkozott, ezért hallgattak rá a politika világának hatalmasai. Meghallgatták, és meg is fogadták a tanácsait.

Csakhogy nem kellett más, mint ez az érthetetlen technikai Valami, és a világ a feje tetejére állt, a tényeket más tények váltották fel, és a tapasztalat már nem számított semmit.

Mikor szemtől szembe találta magát a bal part régensével, aki Kapitánynak vagy az Angyalok Urának szólíttatta magát, úgy vélte, hogy szenvedése a végéhez érkezett. Igyekezett felgyorsítani a végső folyamatot, hogy amilyen gyorsan csak lehet, a halál közelébe férkőzzön. Az önpusztító fekete humor bűvöletében azt ajánlotta a Kapitánynak, hogy kutassa fel a csehszlovák kommunisták egykori főnökét, és tőle kérjen tanácsot arra vonatkozólag, hogy hogyan kellene irányítani a társadalmat az új körülmények közepette, mikor a törvény a legdurvább erőszakkal azonos, a kultúra pedig olyan szóvá degradálódott, melynek jelentése a feledés homályába veszett.

A Kapitány az audienciát követően a vendég-foglyot ismét elvitette. Nyomaiban se lehetett rajta érzelmet, érdeklődést vagy megilletődöttséget felfedezni. Egy darabig úgy tűnt, hogy elgondolkodott azon, amit Linde mondott, de aztán témát váltott, és ki tudja, miért, a halászatról hadovált valamit, mondanivalójába egyre gyakrabban keveredett káromkodás, majd végül harsányan hívatta az őrt, és utasította, hogy vezesse el a férfit.

Őrült világ egy idióta kezében. Hogyan működhet, töprengett a fogoly, ahogy egy börtöncellában találta magát.

A Kapitánnyal való találkozás során olyan őszintén vázolta fel véleményét, amennyire erre képes volt. Itt valóban kegyetlenséggel megspékelt közvetlen hatalomgyakorlásról volt szó, és mivel egyre nagyobb területet mondhatott magáénak, a hatalmat és azzal együtt a kegyetlenséget is kénytelen volt meghatalmazottakra bízni. Ezzel bizonyos értelemben részben lemondott a hatalomról és a kegyetlenkedésről is. Sőt, úgy tűnik, hogy a hatalom és a kegyetlenség anyagi javak. Elképzelhető, hogy a matematika segítségével ki lehetne számolni, hogy mennyi hatalmat és mennyi kegyetlenséget bír el egy-egy ember a vállán. Lehet, hogy a hatalom és a kegyetlenség nem is anyag, hanem energia, miközben az anyag és az energia ugyanaz.

Amint terhessé válik a hatalom, amint vonszolni kell, amint a hordozója megérzi a hatalom súlyát, szükségszerűen anyagszerű valamiként kezdi érzékelni azt. Persze a benne rejlő cselekvőképesség, az már az energia alaptulajdonsága. Eddig helyes a gondolatmenet.

De mégis kell, hogy legyenek a puszta hatalmon kívül más tényezők is.

A Kapitány minden hatalmat vagy egyenesen a saját kezébe, vagy a közvetlen felügyelete alá összpontosít. Mégis veszélyben érzi magát, nem biztos a dolgában, fél. Mi az oka ennek? Honnan ered ez a gyengeség?

A modern történelem nagy diktátorai, Sztálin, Hitler, Hussein, Kadhafi – vajon mi történt Husseinnel és Kadhafival az elektromos halál után? – hasonló problémákkal szembesültek, csak sokkal nagyobb mértékben, mint amikkel ez a szánalmas smíchovi semmirekellő Jindra Hřivnáč, alias Kapitány, az Angyalok Ura találta magát szembe. Az ötlet – felvenni a kapcsolatot a kommunista vezetővel – sötét tréfaként merült fel, mégis volt valós alapja. A diktatúrában mindig is rejlett valami sötét know how. Az persze vita tárgyát képezi, hogy ki az, aki ezt a know how-t elsajátította, és ki az, aki nem.

Inkább azok bírtak vele, akik hatalmon maradtak, nem pedig azok, akik elvesztették a hatalmat, töprengett keserűen a fogoly.

Persze ezek a kellemesebb problémák voltak. Jobban nyomasztották a közvetlen, emberi gondok. Éhség kínozta, és átlagos emberi félelem a jövőt illetően. Amikor a Kapitány előtt állt, majd ült, valamiféle hisztérikus dac lett úrrá rajta. Ha a Kapitány azt mondta volna, akasszák fel, egészen biztos, hogy nem a guillotine-hoz kísért francia arisztokrácia sztoikus nyugalmával fogadta volna az ítéletet, hanem úgy tekintett volna rá, mint valamire, amivel számolt, és valamennyire meg is békélt. Csakhogy immáron már negyedik napját töltötte a Kapitány börtönének magánzárkájában, a metró egykori föld alatti szervizakna-komplexumában. Legyőzte magában a halálfélelmet – a Kapitány impulzív valaki volt, Linde olyan embernek gondolta, aki mindig csak az éppen aktuális problémával foglalkozik. Ha a Kapitány ki akarta volna végezni a foglyát, már megtette volna. Végtére is ilyen mennyiségű halálbüntetés (már amennyiben beszélhetünk büntetésről) esetén az elhalasztás technikai akadályokhoz vezetne. Bizonyos mennyiség felett úgy kell megszervezni a kivégzéseket, hogy azok gyorsan letudhatók legyenek.

Persze az is előfordulhat, hogy a Kapitány megfeledkezett róla, és egyszerűen hagyta megrohadni ebben a lyukban. Az reménnyel töltötte el, hogy naponta egyszer kinyílt az ajtó, és egy feltűnően kövér és büdös alak hozott neki egy pléhtányéron valami löttyöt, ami rettenetesen nézett ki, és még annál is jobban bűzlött.

Ez a nap még nehézkesebben vánszorgott, mint az előzők. Az éhség okozta fájdalom szétterjedt a gyomrából az egész testébe, és megbénította a karját és a lábát. Szalmán feküdt – maga alá gyűrte, hogy megpróbálja kényelmesebbé tenni –, és csukott szemmel mélyeket lélegzett a száján keresztül, hogy ne érezze a penész szagát. Arra gondolt, hogy amikor már nem bírja tovább, iszik egy kis vizet, de igyekezett, amennyire csak lehet, elodázni ezt a pillanatot.

Zúgott a füle, ezért nem hallotta a folyosón közeledő lépéseket. Csak a kulcs zörgésére figyelt fel.

Felemelte a fejét. Fogalma sem volt, mennyi lehet az idő. Azonban úgy vélte, hogy még túl korán van ahhoz, hogy a bűzlő hájpacni tiszteletét tegye a löttyel.

Ebben nem tévedett. Az ajtóban két őr tűnt fel, akik egy magatehetetlen alakot vonszoltak.

– Rohadt nehéz egy állat ez – jegyezte meg egyikük. A földre hajították a testet. A másik őr oldalba rúgta a férfit, leköpte, és mindketten elmentek anélkül, hogy egy pillantást vetettek volna a fogolyra.

Az újdonsült rab feljajdult, és oldalára fordult.

A helyiségben meglehetősen sötét volt, csak a szellőzőként működő rácsos tetőnyíláson keresztül szűrődött be némi fény. A férfinek ráadásul véres volt az arca és feldagadt, ahogy össze volt verve. Linde ennek ellenére felismerte.

– Hadnagy! Plisken hadnagy!

Plisken összecsuklott, majd köhögni kezdett.

– Maga az, doktor úr?

Linde megfeledkezett saját fájdalmáról és gyengeségéről, négykézláb elmászott a műanyag vizesvödörig, és adott a hadnagynak inni. Eszébe sem jutott abban a pillanatban, hogy annak a férfinek segít, aki közvetlenül felelős mindazért a sok szörnyűségért, ami az utóbbi időben történt vele.

Még valamiféle szimpátiát is érzett Plisken iránt.

Most mindketten egy hajóban eveznek, mindkettőjüket rács mögé dugta a Kapitány. Már csak magát a tényt, hogy nem lesz egyedül, pozitív változásként élhette meg a fogoly.

– Mi történt?  – kérdezte a hadnagyot, aki ivott egy keveset, és bevizezett ingujjával letörölte az arcát.

– Nem értem – hörgött megtört hangon. – A Kapitány kerestetni kezdett egy fickót még az előző rezsimből. Valami Jakešt. Ismeri, doktor?

A hadnagy szavai megdöbbentették a foglyot. A helyzetben, amiben találta magát, valahogy megfeledkezett a Kapitánynak adott tanács lényegéről. Nem számolt azzal, hogy a Kapitány komolyan veszi. Ha Jakeš bármiben is különleges volt, az az ostobaság volt, ráadásul mostanság már nagyon öreg lehetett, minden szikra nélkül, ha még egyáltalán életben volt.

– Milouš Jakeš, a kommunisták vezére – vágta rá Linde.

– A Kapitány megszállottan akarta magának ezt a Jakešt. Utasított, hogy bármi áron kerítsem elő. Aztán kiderült, hogy Jakeš emberei tudomást szereztek a dologról, és elszállították Jakešt.

– Hova? – értetlenkedett Linde.

– Állítólag Németországba. Kaptunk egy jelentést Česká Lípából, hogy ott látta valaki. Ezen nagyon kiakadt a Kapitány. Jakeš Česká Lípában flangál, ismételte megállás nélkül. Végül a fejébe vette, hogy én juttattam ki Jakešt Prágából. Atya ég! Még hogy én valami Jakešt! – rázta a fejét. Megint köhögni kezdett, és vért köpött. – Nem a Kapitány fejéből pattant ki ez az egész. Ő azt se tudja, ki az a Jakeš. Valaki telebeszélte a fejét, hogy állítólag találkoznia kell ezzel a Jakešsel. A Kapitány meg rákattant az ötletre. Néha olyan, mint egy kisgyerek. Igen, biztos így volt. És az egésznek én ittam meg a levét. – Megint felköhögött. – Ha a kezem ügyébe kerülne az a barom, aki behülyítette a Kapitányt, saját kezemmel verném be a fülét a fejébe.

Na, még csak ez hiányzott, gondolta magában Linde.

– Ezek mindenhol ott vannak, ezek a komcsik. Egyből tudtak Jakešról is. Állítólag még tanácskoztak is az ügyet illetően, és úgy döntöttek, hogy biztonságos helyre szállítják. Ezek bármit megtehetnek, ami eszükbe jut. – Lindére pillantott. – Mindketten nyakig ülünk a szarban, doktor. Jól ellesz velünk a Kapitány.

– Ezt meg hogy érti?

– Jól ismerem én őt. Általában minden lacafaca nélkül egyből megöli az embert, lelövi vagy felakasztja, az utóbbi időben inkább akaszt. Tudja, a lőszer miatt. Az, hogy minket életben hagyott, az annyit jelent, hogy számunkra valami különleges dolgot tartogat.

– Mit? – préselte ki magából Linde. Nem igazán tudta, hogy a gyomrában lángoló tüzet az éhség vagy a félelem táplálta.

– Ha én azt tudnám – felelte a kegyvesztett hadnagy, az elnöki testőrség volt tagja, Plisken, a gyilkos, és tenyerébe temette az arcát.

5.2

Honza Kryl, aki egy, az elektromosságtól független technikai civilizáció helyreállításáról álmodozott, fontos szerepet szánt a vasúti közlekedésnek. A vasút a tizenkilencedik század harmincas éveiben terjedt el, amikor elektromosságról – avagy villanyról, ahogy azt akkoriban hívták – csak a fizikusok és az első kísérleti szerkezeteket összeállító mérnökök hallottak. A vasút születése és tökélyre fejlesztése csodálatraméltó gyorsasággal történt. A huszadik század hajlamos megfeledkezni arról, hogy mennyire megváltoztatta a vasút a világot: ez volt az első olyan találmány, amely felszámolta az embereket egymástól elválasztó akadályt – magát a teret.

Az égéstér feltalálása valamint a különböző iparágak, különösen a kohászat, a fémmegmunkálás és a vegyipar fejlődése vezetett a gépkocsi megalkotásához, és gyors tökéletesítéséhez. A vasút fokozatosan vesztett, nem is annyira a jelentőségéből, mint inkább a népszerűségéből és vonzerejéből. Amikor pedig 1998. április 17-én derékba tört az emberiség történelme, mert az elektromosság, mint műszaki erő megszűnt létezni, úgy tűnt, hogy a vasút visszahódítja magának a megüresedett trónt.

Az ezt követő évek történéseit egyebek mellett a vasútért folyatott küzdelem jellemezte.

Már az elektromos halál beállta utáni első napokban elindultak az első vonatok. A hadsereg mindig is az irányítása alatt tartotta a vasutat. A közúti és légi közlekedés világában is ez volt a fő közlekedési eszköz, mely képes volt a hadsereg organizmusát működésben tartani, mind háborús, mind békeidőben. Hiszen a katonák meg is szállták az összes nagyobb pályaudvart – és emlékezzünk csak vissza arra is, hogy az a vonat szintén katonai ellenőrzés alatt állt, amellyel Markéta Panušková útnak indult a Vršovicei pályaudvarról.

Úgy tűnt, hogy az új helyzetben a vasút az állam acélgerincévé válik, a szó legszorosabb értelmében.

Azonban roppant sérülékenynek bizonyult ez a gerinc.

Az első napokban senkinek nem jutott eszébe, hogy az erős katonai osztagokkal védett vonatokra támadjon. Csakhogy a hadsereg úgy olvadozott, mint a tavaszi napon felejtett hóember. Hamarosan már nem léteztek osztagok, csak a családjukhoz igyekvő dezertálók felfegyverzett hordái. Úgyhogy egy idő után már csak a nagyobb helyőrségi városokból induló vonatok áltak védelem alatt – a visszatérő vonatokra a kutya se figyelt. Minél inkább szétesőben volt a hadsereg, annál erősebbekké váltak a felfegyverzett bandák. Főbb működési területeik nem is annyira a nagyvárosok voltak – azok a Jindra Hřivnáč féle agresszorok uralma alá kerültek – hanem a nyílt vidéki térségek, amikkel semmilyen szervezett hatalom nem foglalkozott.

A tájon keresztülpöfögő vonatok könnyű prédának bizonyultak a rablóbandák számára. Ismét divatba jött a mozgó vonat alatti sínek kilazításának ősi indián praktikája. A vasúti közlekedés stagnált, majd 1999 vége felé, amikor már nagyban tombolt a járvány és az éhínség, szinte teljesen megszűnt.

Ekkoriban körvonalazódtak az együttműködési szerződések első változatai néha írásban, gyakrabban szóban.

A katonai parancsnokok (nem feltétlenül azok, akik már 1998. április 17-én is osztagok felett rendelkeztek) kötötték azokat olyan emberekkel, akiket falhoz kellett volna állítani és agyonlőni, azaz gyakorlatilag tolvajokkal, erőszakoskodókkal. Csakhogy az ő felügyeletük alatt állt a térség, egyedül ők voltak képesek valamiféle rendet fenntartani. Soha nem voltak elég erősek ahhoz, hogy sikeresen megtámadjanak és legyőzzenek egy jól felfegyverzett katonai egységet. Ugyanakkor a katonai egységek sem voltak képesek arra, hogy minden utcát, minden házat éjjel-nappal őrizzenek – az éjszakák pedig, annak rendje és módja szerint megint koromsötétek voltak. Ráadásul a katonai parancsnokok legalább igyekeztek betartani a törvényeket és a katonai rendeleteket – jóllehet a jog gyakorlati alkalmazása sok esetben kétségbeesésbe kergetné a Pavel Rychetskýhez hasonló jogi szakembereket. Csakhogy Pavel Rychetskýt elvitte a tífusz, és nem maradt senki, aki bárkinek is panaszt emelhetett volna az elkapott útonállók (plusz a velük együtt letartóztatottak) tömeges kivégzésével kapcsolatban. A katonaság tehát stratégiai és operatív szinten felügyelte a közrendet, míg a helyi szervek (így kezdték hívni a Hřivnáč-félék által alapított szatrapiákat) a rendőri felügyeletet látták el.

A Kapitány nagy pompával fogadta Skalský ezredes, Vyšehrad urának követét, és előkészítő tárgyalások sora után 1999 tavaszán a Zsidó-szigeten megszületett a megállapodás, amelynek értelmében megindult a vasúti közlekedés a Vyšehradi híd és a Smíchovi pályaudvar között. Itt húzta fel a Kapitány fő sátrát – cserébe Skalský ezredes katonái megszállták Dívčí Hrady-t, a stratégiai szempontból jelentős kiszögellést, ahonnan a tüzérséggel sakkban lehet tartani a Moldva völgyének viszonylag nagy szakaszát.

1999 folyamán a vasúti közlekedés lassanként kezdett megújulni. Ez részben a Kapitány érdeme is volt, no meg drákói módszereié, amelyekkel a vasúti tolvajokat büntette, különösen azokat, akik síneket szedtek fel. A Kapitánynak köszönhetően ismét elterjedt a karóba húzás ősi módszere, azzal a különbséggel, hogy vasúti sínre húzta fel az áldozatait. A kevésbé súlyos bűnökért pribékjei megélezett hegyű sínekkel várták a bűnösöket, míg a valóban súlyos esetekért tompa végű sín járt: az áldozat szenvedett néhány napig, mígnem a halál megszabadította a fájdalomtól.

Plisken épp erről a két utolsó részletről informálta részletesen doktor Lindét.

Elméjének reménytelen állapotáról tanúskodik az a tény, hogy már csak egy reménysugár pislákolt számára: hogy a sínnek hegyes lesz a vége.

5.3

A börtönben az élet apró felületekre korlátozódik mind térben, mind időben. Csak az lényeges, hogy mi történik a cella néhány köbméterén belül, a történés maga pedig a jelenre redukálódik – a jövőn értelmetlen töprengeni, mert az körülbelül annyira reális, mint a szél fútta felhőre vetített kép.

Pliskennel mint cellatárssal gyorsabban telt Linde számára az idő – ha a rabnak Robinson mintájára mérleget kellene készítenie, ez a tény a pozitívumok közé kerülne. Viszont a legkisebb szimpátiát sem érezte Plisken iránt. Mégiscsak ő volt szenvedésének közvetlen okozója, ő szakította ki az elnöki lakosztály barátságos közegéből.

Fájdalommal emlékezett vissza az időre, amikor még abban a környezetben élhette életét.

– A civilizáltság és a tisztesség szikrái vagyunk a barbárság sötétjében – ez volt az elnök életének mottója. Ügyelt arra, hogy az udvara ne állatiasodjon el, ahogy azt mondani szokta. A Straka Akadémia elnöki szárnyában kínos gondossággal ügyeltek a napi időbeosztásra. Havel udvarának tagjai öltönyben jártak – nem volt semmi értelme, hogy az elnöki iroda előterében valaki katonai egyenruhában masírozzon géppisztollyal a vállán, ahogy az a kormányzati szárnyban megszokott volt. Az elnök rendszeretete idővel mániává fajult – és a hozzá valóban közelállók tudták, miben gyökeredzik ez a rögeszme: a formaságokhoz, tisztasághoz, rendhez való ragaszkodás megkönnyítette a túlélést a koncentrációs táborok egyébként embertelen körülményei közepette, akár a német, akár a japán vagy az orosz táborokra gondolunk.

Linde itt is hajlandó lett volna betartani ezeket az elveket, amikor tényleg a munkatáborokhoz hasonló körülmények közt találta magát, viszont ehhez nem lehetett volna jelen az a másik, a Plisken.

Az első napokban, amikor még úgy-ahogy lehetett vele kommunikálni, Linde igyekezett Pliskennek elmagyarázni a helyzetet.

– Hasonló a sorsunk, hadnagy – próbálkozott óvatosan. Plisken csak egy barátságtalan morgásra méltatta. Tényleg elég rosszul nézett ki azután, hogy jól elagyabugyálták. – Egy hajóban evezünk – hangzott a második próbálkozás. Az eredmény hasonló volt. Szélsőséges esetben a másik nyelvezetét kell használni, biztatta magát a tudós. Bármennyire is elfogadhatatlan, akármennyire is átlépi a megengedett határt, és már az önbecsülésünket súrolja, a megállapodás érdekében el kell viselni az elviselhetetlent. – Ezzel azt akartam mondani, hogy nyakig ülünk ugyanabban a szarban.

Plisken ezt megértette, és el is fogadta.

– Ja – helyeselt. – A kibaszott szarban. De majd kiderítem, hogy ki juttatott ide.

Egyszer már, rögtön az érkezését, pontosabban szólva cellába taszítását követően megátkozta azt az embert, aki nyomorúságáért felelt.

Abszurd egy helyzet! Plisken nem a Kapitányt hibáztatta, nem azt a fickót, aki ténylegesen és fizikailag bezáratta – vele szemben továbbra is valamiféle szolgai lojalitással viseltetett. Minden gyűlöletét az ismeretlen ötletadó ellen fordította, aki „telebeszélte a Kapitány fejét ezzel a baromsággal”.

Ez én lennék, futott át a tudós fején.

A Kapitánynak adott tanács valóban nem volt egy átgondolt dolog. Improvizáció volt, egy hirtelen ötlet, leginkább tréfa, mint bármi más, egy görcsös vigyor.

Itt a börtönben, amikor volt ideje a problémán töprengeni, arra a következtetésre jutott, hogy bizonyos perverz értelemben jó tanácsot adott.

A Kapitány régensként, azaz egy hatalmas, százezrek – a járványok után lehet, hogy már csak tízezrek – által lakott terület kormányzójaként valóban válaszút előtt állt. Véget ért a társadalom erőszakos újjászületésének időszaka: a civilizált, demokratikus állam külső körülmények hatására összeomlott, szervezeti egységei megszűntek létezni, az értékrend megváltozott, az erkölcs, a szó hagyományos értelmében jelentését vesztette. Az első napokban, hónapokban, években szó szerint csak a fizikai erő számított meg a pillanatnyi határozottság, ami az adott körülmények közepette kegyetlenségként hatott. Ez volt a Kapitány dicsőséges időszaka. De mi van most, amikor a területi felosztás többé-kevésbé stabilizálódott, a járványokat megfékezték, és véget ért a lakosság tömeges vándorlása, ami a western filmek „stampedéjére” emlékeztetett, amikor a csordák fejetlenül rohantak a biztonság káprázata után.

Jól jött volna mellé valaki, aki jó tanácsokat ad. Csakhogy ahhoz, hogy megtűrjön maga mellett egy tanácsadót, államférfinek kellene lennie. Kegyetlen ördögi kör, kiút nélkül. A Kapitány pont azért jutott oda, ahova, szatrapiájának élére, mert kizárólag csak saját belső hangjára hallgatott, saját dühe kerítette hatalmába, és minden külső hatástól elzárkózott. Ebben rejlett az ereje – és most épp ez az erő sodorta romlásba.

Erről Pliskennel nem beszélhetek, eszmélt rá Linde. De akkor miről kéne vele beszélnem, tette fel magának a reménytelen kérdést.

5.4

Néhány nap múlva már nem lehetett megmozdulni a cellában, és Linde komolyan aggódott, hogy elveszti józan eszét.

Nyilvánvaló volt, hogy „ott kint” óriási razzia zajlik, úgy is lehetne mondani, hogy rendőri, ha a „rendőr” kifejezésnek még lenne valami értelme. A Kapitány egy mániákus őrült csökönyösségével a fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, megtalálja Milouš Jakešt. A börtön pedig egyre inkább tele lett olyanokkal, akiknek valami közük volt Jakešhez.

Az első természetesen maga Plisken volt – gyanúba keveredett, hogy segített Jakešnek megszökni Prágából. Két-három napra rá egy idősebb férfi érkezett, természetesen összeverve, de nem annyira, hogy ne lett volna eszméleténél. Látszott rajta, hogy az elektromos halált megelőzően jól ment a sora, semmiképpen sem tartozott azok közé, akik, ha munkáról volt szó, a számítógép billentyűzetének érintésén kívül bármi másra használták volna kezüket.

A cellában ez idő tájt Lindén és Pliskenen kívül még három férfi tartózkodott – egyikük kétségkívül haldokolt, miután ellátták a baját, és a másik kettő sem állt ettől messze.

Az újonnan érkező szemmel láthatóan rettegett. Tekintetét Lindére szegezte, és kissé megemelte irányába a kezét, mintha azt remélte volna, hogy Linde megvédi.

– Nem értem, egyáltalán nem értem.

Linde megitatta a pléhtálkából, miközben Plisken ingerülten morgott. Linde ezt figyelmen kívül hagyta. Megismerkedett a férfivel – azelőtt egy csokoládégyárban dolgozott könyvelőként, mostanra kertészként végezte, pontosabban zöldségkapálóként egy kertészetben. Bělinának hívták. Lassanként megnyugodott, és már képes volt összefüggően beszélni.

– Olyan volt, mint valami kafkai elbeszélésben – mesélte az ember. – Egy kertészetben dolgozom a jinonicei főúton. A Kapitány alá tartozik.

Plisken a Kapitány nevének említésére felkapta a fejét, mint a vén katonai ló, amikor meghallja a harsona hangját.

– Hirtelen úgy éreztem, hogy mindenki engem bámul. Különös volt. Amikor a kapa felett görnyedeztem – a bőrkeményedésekkel teli tenyerére pillantott –, a tekintetek a hátamat és az arcomat égették. Alig emeltem fel azonban a fejem, mindenki a maga dolgával volt elfoglalva. Nyomasztó volt, már-már elviselhetetlen.

Úgy tűnt, hogy ez az élmény az újdonsült fogoly számára rosszabb volt, mint maga az, hogy bebörtönözték.

– Két napig tartott, este is ez volt. Közös hálóteremben aludtunk a kertészetben, megvan annak is az előnye. A hálóterem fegyveres védelem alatt áll.

– Igen, ez valóban nagyon előnyös – helyeselt Linde, hogy megnyugtassa a férfit.

– Ott is bámultak, még ha nem is sikerült senkit rajtakapnom. Ahogy behunytam a szemem, olyan erővel meredtek rám a tekintetek, hogy forróságot éreztem.

– Biztosan csak képzelte – csitítgatta Linde.

Bělina fejét rázta.

– Nem, egészen biztosan nem! Határozottan éreztem. Fizikai nyomás volt a szó szoros értelmében.

Egy pillanatra elhallgatott, és a kezét nézte.

– Azt hittem – folytatta egy kis idő után –, hogy befogadtak maguk közé. Jól tudják, hogy a magunkfajták közül sokan nem élték túl a szenvedéseket. Nekem szerencsém volt. Már gyerekként nagyon erős volt a szervezetem. Soha nem kaptam el semmilyen betegséget, sose voltam influenzás, nem volt kanyaróm, elkerültek a gyerekbetegségek. Amikor ez történt, meghalt a családom. A feleségem, a két gyerek és az összes rokon közel s távol. Azért maradtam egyedül, hogy mindenki engem bámuljon a karalábéágyás felett?

– Nyugodjon meg. És mi történt aztán?

– Másnap folytatódott. Már nem bírtam elviselni. Elhajítottam a kapát, és a szomszédomhoz ugrottam, aki a mellettem lévő sort kapálta. Miért bámulsz? Mondd meg, miért bámulsz!

– És mit válaszolt?

– Én nem is bámullak, mondta, de nem nézett a szemembe.

– És akkor mi van? – szólalt meg Plisken.

– De hát nem értik? Rám kellett volna néznie, de nem nézett, amikor megkérdeztem tőle, hogy miért néz.

– Hagyja az egészet – mondta Plisken Lindének. – Ez tök hülye.

– Érdekes összevisszaság – jegyezte meg Linde óvatosan. – Tehát önt zavarta, hogy nem néz magára?

Bělina bánatosan elmosolyodott, és tenyerével végigsimította feldagadt arcát – a letartóztatás során kapott egy-kettőt.

– Rossz volt a lelkiismerete, azért nem nézett a szemembe. Aztán megérkeztek a Kapitány emberei. Megjelentek a kapuban, én pedig megfordultam. Távolról láttam őket, kicsi, vállas, magabiztos alakok.

Linde gyanakodva Pliskenre nézett. Ő is a Kapitány embere volt egykor, vállas, magabiztos. Majd elég volt pár óra, hogy teljesen összeroppanjon.

– Szót váltottak az őrünkkel, aki hirtelen megfordult, és rám mutatott. Aztán mindenki rám mutatott, így, az ujjával!

Bělina előrenyújtotta a karját, és a kerti talajjal való szüntelen munkától vöröslő mutatóujjával Pliskenre mutatott.

– Hagyd abba, vagy eltöröm – mordult fel a Kapitány bukott angyala.

– Az a legfurcsább – folytatta Bělina halkan –, hogy én ezt megváltásként éltem meg. Most legalább mindannyian rám néztek, akik azelőtt, amikor a veteményesben görnyedeztem, csak titokban pillantottak rám. Legalább rám néztek! Legalább rám néztek!

– Ez tök hülye – ismételte meg Plisken.

Nem az, gondolta magában Linde. Normális emberként reagált. Csakhogy mit tudhatott erről Plisken, azon világ társkreátora, melyben az emberként reagáló egyedeket egyből őrültnek nézik.

És velem vajon mi a helyzet, futott át az agyán. Hiszen én is beszéltem a Kapitánnyal, és lehet, hogy sokkal több kárt okoztam, mint ahogy azt el tudom képzelni.

Lindennek olyan érzése támadt, mintha saját magára mutogatna ujjával.

– Folytassa – mondta olyan különös hangon, hogy Plisken kérdő pillantást vetett rá.

– Meg se vártam, amíg rám üvöltenek, és leraktam a kapát. Normális esetben ezért verés jár. Nem történt semmi. Senki egy ujjal nem nyúlt hozzám – mosolyodott el az emléket felidézvén a zöldségültetvényen robotoló jobbágy, a csokoládégyár adminisztrációjának egykori hivatalnoka. – Odamentem hozzájuk. Ő az, kiáltott fel valaki. Oda volt a megkönnyebbülés. Noha már abban a pillanatban is engem néztek, amikor én rájuk pillantottam, nem értettem, hogy mit jelentenek azok a tekintetek.

– Nekem ettől az alaktól szétrobban a fejem – dühöngött Plisken.

– Ne is foglalkozzon vele – mondta Linde.

– Fogalmam sem volt róla, hogy a pokol következő bugyra vár rám. Az elsőben tekintetek kínoztak, melyek valójában nem is voltak azok. A másodikban a szavak fenték rám a fogukat.

– Milyen szavak? – kérdezte halkan Linde. Sejtette.

– Ő az! – támasztotta alá Linde megérzését Bělina. – Elhurcoltak. A csuklómnál megkötöztek, és felraktak egy kocsira. Ő az, hallottam a hátam mögül többeket. A fogva tartóim is mondogatták, ő az, míg néhányan felvetették, hogy nem ő az.

– Ki? – kérdezte Plisken.

Bělina a fejét rázta.

– Nem kérdeztek meg. Én én vagyok, ki más lennék? Ebből a szemszögből az „ő” megjelölés helyes. A kérdés az, hogy ki kellett volna legyek, hogy ők elégedettek legyenek?

– Milouš – súgta Linde.

– Mi? Honnan tudja, hogy Milošnak hívnak?

Linde önkéntelenül elmosolyodott.

– Így már van ennek értelme, Bělina úr. Egyszerűen összekeverték valakivel. Összetévesztették a neveket. Valaki feljelentette, hogy Milošnak hívják.

– Miért baj az, hogy így hívnak?

Plisken rekedt hangon felnevetett. Ezután röviden és durván elmondta Bělinának a dolog lényegét, miközben nem feledkezett el többszörösen megfenyegetni azt a „szemét rohadékot”, aki előállt a Kapitánynak azzal az ötlettel, hogy találkoznia kell Milouš Jakešsel.

– Így már értem – mondta Bělina. – Már abszolút értem! Teljesen világos, hogy tévedés történt.

Körbenézett a cellában, mintha felfedezésének lényegét meg akarná osztani az összes jelenlévővel, azokkal is, akik eszméletüknél voltak, és azokkal is, akik nem.

– Kinek kellene ezt jelentenem, uram? – fordult buzgó érdeklődéssel Pliskenhez.

– Hát, ez úgy van, Bělina úr – mondta Plisken megfontoltan –, hogy a régi időkben még erre a célra a főpályaudvari lámparaktárt ajánlottam volna, mint panaszirodát.

– És most?– fakadt ki Bělina, egyáltalán nem értve az iróniát.

– Most már nem létezik semmiféle lámparaktár, a főpályaudvarból pedig katonai erőd lett, úgyhogy nem tud hova menni, kedves Bělina úr. Nincs ilyen hely.

– De hát ez őrület! – kiáltott fel Bělina.

– Az, mostanság így járja – hagyta helyben Linde.

5.5

Ahogy teltek a napok, a Kapitány tébolyultsága egyre erősödött. A cellába az őrség már nem embereket szállított, hanem agyonvert roncsokat, emberi vonások nélkül. Azok pedig, akik még a visszafogottabb időszakban estek fogságba, kezdték elveszíteni a józan eszüket. Tiszta pillanataiban Lindében tudatosult, hogy milyen megkönnyebbüléssel adja át magát a tébolynak – mintha az egyfajta biztonsági szelep lenne, a szörnyűségek elől védelmet jelentő menekülőút.

Ezekben a pillanatokban Linde ráeszmélt pszichikai problémáinak gyökerére is: az egész helyzet ellenállhatatlanul komikusnak tűnt számára. A fájdalmában üvöltő férfit nézve, akinek mindkét keze el volt törve, szemét meg szinte kiverték a koponyájából, remegni kezdett a rekeszizma, és minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy ne törjön belőle a felszínre a nevetés. Nem mintha ezzel felkeltette volna bárkinek az érdeklődését – már mások is becsavarodtak előtte hasonló módon. Amíg csak félhangosan nevetgéltek, nem foglalkoztak velük a többiek, ám amint nevetésükkel zavarni kezdték környezetüket, rövid és heves leszámolásban volt részük.

Azonban nem emiatt igyekezett Linde visszatartani a nevetést.

Úgy érezte, hogy amíg küzd ellene, ráadásul sikerrel, amíg kontrollálni tudja, addig szabad ember. Bármennyire is abszurdnak tűnt ez az elmélet, egyre élesebb logikát vélt benne felfedezni.

A külső körülmények mindentől megfosztották – nem csak az államfő tanácsadójának státuszától, nem csak a személyes szabadságától, nem csak az alapvető emberi méltóságától –, a külvilág befúrta magát koponyája belsejébe, befurakodott az elméjébe, kitöltötte azt, és kezébe ragadta a gyeplőt.

Persze ez is valahonnan személyiségének horizontja mögül jött. Lelke mélyéről tört felszínre úgy, mint az ajtó sötét nyílásából előtűnő hóhér.

Lindének nem volt hatalma a börtönőrök felett, nem utasíthatta rendre a kínzóit és a hóhérokat – ezzel szemben viszont sikeresen küzdött saját őrültségével. Még mindig volt valami a belsejében, ami az övé volt. Mi volt az? Akarat vagy értelem? A harchoz akaratra van szükség – persze mit érne magában, ha nem élvezné az értelem támogatását. Linde tudta, hogy miért vette fel a harcot az őrültséggel. Értelem nélkül az akarat pusztán csak makacsság, sőt majdhogynem ostobaság.

Ilyen kérdéseken rágódott, miközben körülötte, a vértől és mindenféle ürüléktől bűzlő zárkák félhomályában ordítottak, hörögtek az emberek. Velük ébredt, és nekik támaszkodva ringatta az álom irgalmas eszméletlenségébe lelkét.

Ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy érezte, hogy vesztésre áll. Már nemcsak a külvilág látványától hatalmasodott el rajta a nevetés, hanem akkor is, ha magára, elsősorban saját személyes küzdelmére gondolt. Övön aluli ütés volt, de hát a halálos csapásoknak és mindent eldöntő harci fogásoknak épp ez a lényege: nem lehet ellene mit tenni.

Egyik éjjel arra ébredt, hogy rázzák. Kinyitotta szemét, és belehunyorgott a tükör által felerősített gyertyafénybe. Sírás és jajveszékelés hallatszott mindenhonnan, a számkivetettek celláinak szokásos éjjeli hangáradata. A fényforrás felől motyogó párbeszédet hallott – két férfi a személyazonosságát firtatta.

– Te vagy a Linde? – szólította meg az egyik hang tulajdonosa.

– Jiří Linde – ismételte meg.

Erős karok ragadták meg, és állították talpra. Tiltakozni akart, hogy ezt maga is meg tudja oldani, ugyanakkor hálás volt nekik. Valahogy úgy, mint a kisgyerek, aki ugyan fel tudja venni egyedül a rövidnadrágját, mégis nagyon hálás anyjának, ha segít neki.

Alkoholszag ütötte meg az orrát. Mennyei illatnak érezte.

Kivezették. Cellatársai testén lépdelt végig. Igyekezett minél kíméletesebben lépni olyan bocsánatkérő szavak kíséretében, mint „pardon” vagy „elnézést”, ám ezek elvesztek azok szitkozódásában és jajgatásában, akikbe az áthaladó börtöntársak belerúgtak.

Kint a folyosón egy kisebb csoport gépfegyveres férfi állt petróleumlámpákkal a kezükben. Linde hunyorgott, már rég nem látott ilyen éles fényt. Kicsit kóválygott a feje. A folyosón friss volt a levegő, és tüdejének alkalmazkodnia kellett a szokatlanul sok oxigén bevitelhez.

– Képes egyedül járni, doktor Linde? – kérdezte tőle a fegyveresek parancsnoka. Bal és jobb oldalán is markos börtönőrök álltak. Alkatukat tekintve egész más emberek voltak: a katonák Lindét egy kicsit a vadászkutyákra, agarakra, dobermanokra emlékeztették, soványak, komorak, éberek voltak, bármelyik pillanatban készen állva a támadásra. Ezzel szemben a börtönőrök legközelebbi rokonait valahol a szarvasmarhák között kell keresni.

– Azt hiszem, igen – felelte Linde.

Az út során azonban néhányszor megbotlott, és segítség nélkül elesett volna. Nem tudta, hova viszik, és hogy mennyi időt vesz majd igénybe az út. Lépcsőket másztak, végül kijöttek a szabadba. Lindét majdhogynem lebénította az éjjeli fagy. Viszont kitisztult a feje.

Tudatára ébredt, hogy döntő fordulat állt be a helyzetében. Nehezen tudta elképzelni, hogy még valaha visszatér oda, ahonnan kihozták. Mi más várt volna még rá, mint egy sír, egy égetett mésszel vagy valami mással teli gödör. Vajon mi lesz az?

Egy katonai táboron haladtak keresztül. Őrök, félig eloltott tűzrakások itt-ott. A sötétből lovak horkantása hallatszott, a dermesztően hideg levegő emberek és lovak izzadságának szagával keveredett. Valahol felugatott egy kutya. Egy őr harsány kiáltással elnémította.

Linde rájött, hogy a pályaudvar egykori épületébe tartanak, a Kapitány rezidenciájára.

Az őrség átadta Lindét egy másik fegyveres csoportnak, a Kapitány személyi testőrségének.

Most már nem lehetett Lindének kétsége afelől, hogy sorsa megpecsételődött. A Kapitánnyal fog találkozni. Ezután más lesz az élet. Ha egyáltalán lesz még.

A gárda tagjai egész az ajtóig kísérték. Bedörömböltek, nyilván az előre megbeszélt módon. A Lindét támogató kezek eltűntek. A gárdisták hátraléptek, Linde egyedül maradt az ajtó előtt.

Kicsit várt, majd az ajtó hang nélkül kitárult.

A Kapitány állt a küszöbön.

– Na, még jó, hogy jössz, Linde. Hol a kibaszott francban voltál? – mondta mogorván. – Na, gyere be.

Linde átlépett a küszöbön.

A Kapitány egy kicsit arrébb állt, és enyhén leszegett fejjel vizslatta Lindét. A helyiségben néhány petróleumlámpa világított. Lindének, mintha hiányérzete lett volna – igen, a narancs illatát hiányolta. Emlékezetébe vésődött, ahogy a Kapitány narancsot evett, mikor először találkoztak.

– Ez a Te Jakešed meglépett – szólalt meg egy kis idő múltán a Kapitány.

– Gondolkoztam a dologról – fakadt ki Linde.

– Gondolkoztam.– füstölgött a Kapitány. – Ez rátok vall, nagyokos észkombájnokra. Állandóan csak gondolkoztok, gürcölni meg hagyjátok a többieket. Már az egész jobb partot meghódíthattam volna, ha nem kellett volna annyi emberemet arra a kurva Jakešre ráállítanom.

– Sajnálom, Kapitány úr. Úgy vélem…

– Úgy véled. Vélni az majdnem olyan, mint gondolkodni. Na, mondjad, mit vél a kis kobakod!

– Úgy vélem, hogy Jakešt a kommunisták rejtették el. Segítettek neki megszökni. Szervezetük az új körülmények közepette is működik. Sőt, megkockáztatom, hogy jobban működik, mint bármikor azelőtt. Merthogy struktúráját tekintve hasonlít egy katonai szervezethez, ugyanakkor a polgári életben való működésre szabták, rendkívüli körülmények közepette.

– Elég ebből – hallatszott egy harmadik alak hangja.

Linde eddig észre se vette, hogy nincsenek a Kapitánnyal egyedül a teremben. Nem mert máshova nézni, csak a Kapitányra, csak akkor fordította el a fejét, amikor az a valaki megszólalt.

A sötétben, ahova már csak tapogatózva ért el a lámpa fénye, egy férfi ült egy karosszékben. Linde csak egy sötét sziluettet látott. Ahogy ezt abból a távolságból, és annál a fénynél meg tudta állapítani, akár egy idős asszony is lehetett volna – noha a hang kétségkívül férfihang volt, igaz, kissé magas, furcsán recsegő, amolyan öreges. Ez nem Milouš Jakeš, tudatosult Lindében, és elhessegette az első ötletet, ami kipattant az agyából. Jól ismerte ezt a hangot a dokumentumfilmekből és egyéb felvételekből – legfőképp a Červený Hrádekben tartott halhatatlan beszéd felvételéről, az időből, amikor a Jakeš-rezsim összeomlott.

– Ez a fickó állítólag nagyon jól ismerte Jakešt. Állítólag még a hasznunkra lehet. Azt mondták, hogy tanácsadóként nem rossz. Te is tanácsadó vagy. Adsz tanácsot a Kapitányodnak? Mit gondolsz, igazuk van vagy nincs igazuk? Akasszam fel a pasast? Vagy inkább neked kéne lógnod? Az is lehet, hogy azokat akasztom fel, akik a tanácsot adták, titeket meg mindkettőtöket futni hagylak!

Nincs kéznél narancs, úgyhogy az én fejemet hámozza, mondta magában Linde.

Jobb, mint Jakeš, érdekes megfogalmazás.

Kérdőn a Kapitányra nézett, és bólintott egyet a fejével.

„Szabad?”, jelentette a mozdulat. A Kapitány bólintott.

Linde óvatosan a magas támlájú karosszékben ülő idős férfi felé igyekezett. A petróleumlámpa fénye által megvilágított helyről alámerült a sötétségbe. Mikor néhány méterre megközelítette, az volt az érzése, hogy a férfi arca is világít. Valamiféle láthatatlan sugarak hatoltak pupillájába, belevésődtek retinájába, és onnan jutott az információ az agyába, zegzugos utakon, még azelőtt, hogy az agya tudomásul vette volna a rendes kivetülő képet.

– Na, mi van, Linde? – szólalt meg a Kapitány. Enyhe gúnnyal ejtette ki a nevét. Idegenül hangzott neki. A hozzá hasonlók előszeretettel röhögnek bármin, ami idegen, amit nem tudnak mihez kötni. – Mi a véleményed róla?

Linde felismerte a férfit.

– Igen, Kapitány. Bizonyos értelemben jobb, mint Milouš Jakeš.

Vasil Bilak ült előtte, Csehszlovákia tényleges ura a hetvenes évek eleje és a nyolcvanas évek vége között, hazaáruló, Moszkva közvetlen ügynöke, a normalizációnak nevezett valami felépítője, először Gustáv Husák, majd Milouš Jakeš bábfiguráinak mozgatója.

Vasil Bilak sápadt arca elfintorodott, valójában mosolyogni próbált. Linde győzelmet olvasott ki a grimaszból.

5.6

Több órás szünetekkel megszakítva, melyek nem ritkán lövöldözéssel teltek, három nap és három éjjel tartott a szlovákiai Malackyból induló hajtány útja nyugatra. Két fegyveres, egy sofőr és egy utas képezte a szokatlan jármű legénységét.

Azért szokatlan, mert hol volt már az az idő, amikor az emberek még reménykedtek abban, hogy a gőzgép és a vasúti közlekedés segítségével megújulhat a civilizáció. A rák-szindróma itt is tökéletesen érvényesült – noha a gépek továbbra is munkaképesek voltak, és még mindig akadtak olyanok, akik képesek voltak azokat működtetni, lehetetlen volt a közlekedés biztonságát fenntartani. A vasúti közlekedés volt az a rák, aki ki tudott kászálódni a kosárból, a civilizáció tekintetében kilógott belőle. A tizenkilencedik században a vasúti közlekedés a civilizáció tengelyének számított, ám az idő tájt kemény katonai és rendőri fegyelem érvényesült, a vonatrablás, mint olyan – legalábbis Európában – szóba sem jöhetett.

Mostanság az nem jöhetett szóba, hogy ne támadják meg a szerelvényeket.

Az utas egy nyolcvan év körüli idősebb férfi volt, ám az évek nem hagytak rajta olyan mértékben nyomot, amit valódi kora megkövetelt volna. Arcán mély barázdák és ráncok húzódtak ugyan, orra élesen kirajzolódott, majdnem, mint a hulláknak, ám a szeme ragyogott, tekintete nem kerülte a másikat, mintha irányzékon és célgömbön keresztül szegeződne egyenesen a célra.

Kísérőire nem fordított különösebb figyelmet. Szorosan a sarokba húzódva ült egy vasutas köpenybe bugyolálva, ami kicsit nagyobb volt, mint az ő mérete. Prágába tartott, a városba, ahol egykor fénykorát élte. Elvétve jutott csak eszébe a Svídník környékén töltött ifjúkora, mely 1949-ben ért véget, amikor is szögre akasztotta a szabászi szakmát, és politikával kezdett foglalkozni. A ranglétra minden fokán csak rövid ideig tartózkodott, gyorsan feljutott a csúcsra – már öt évvel politikai karrierjének kezdete után a kommunista párt központi bizottságának tagja lett.

Amikor emlékeiben ebbe a korszakba vetődött, szigorú arcán feltűnt valami mosolyszerűség.

Ne legyenek illúziói az embernek, se gátlásai – ezekhez az elvekhez tartotta magát. Mindig az volt számára az elsődleges, ami van, és ami elkerülhetetlenül bekövetkezik, sosem az, aminek lenni kéne, vagy ami esetlegesen lehetne. 1968-ban másokkal együtt aláírta az orosz hadsereg beavatkozását szorgalmazó levelet. Még abban is biztos volt, hogy ha ő maga ellenezte volna a levél aláírását, senki nem írta volna alá.

A tankok meg úgyis megérkeztek volna, húzta mosolyra a száját az öreg.

A hajtány a Břeclav környéki mocsaras vidéken robogott. Az öregnek feltűnt, hogy őreinek lankadt a figyelme. Gépfegyverük az ölükben pihent, és egyikük el-elbóbiskolt. Egyelőre nyugodtan telt az út. Semmi nem utalt arra, hogy egy szétzilált országon hajtanak keresztül, persze ha nem számoljuk a porig égett házak romjait, vázait, valamint a holttestekkel teleaggatott, nélkülözhetetlen bitófákat, amelyek ez idő tájt is a városokba vezető bekötőutaknál álltak, a városok körül pedig most is erődítményt húztak, és kapukat építettek. Az őrök elbóbiskoltak, az öreg továbbra is éber maradt.

Nézte a hidaknál és vasúti átkelőknél ácsorgó férfiakat és nőket. Némelyikük úgy tett, mintha észre se venné a hajtányt, mások lopva összezárt öklüket mutatták. Az öreg jobban tisztelte az előbbieket. Ők voltak azok az elvtársak, akik a legapróbb részletig teljesítették a parancsot, ami nem volt más, mint „ne látszódjon rajtad semmi, ne áruld el magad, csak biztosítsd a maximális biztonságot!”.

Jobban tisztelte az előbbieket, az utóbbiak azonban mégis közelebb álltak a szívéhez. Ha nem lett volna képes uralkodni magán, ugyanazzal az üdvözléssel válaszolt volna. Ő azonban valóban nagyon elmerülhetett magában, és megtiltott magának bármiféle érzelemnyilvánítást.

Vajon az általa mélyen tisztelt Vlagyimir Iljics Lenin kinyilvánította az érzelmeit?

A végzetes időszakokban Lenin is vonattal utazott, és sokkal hosszabb utakat tett meg, mint ő, Vasil Bilak. Például Svájból a háború sújtotta Európán és a semleges Svédországon át Pétervárra. A reakciósok később azt állították, hogy mindez a német császári titkosszolgálat és Nicolai ezredes műve volt. És ha igen – mi ezzel a baj? Vlagyimir Iljicsnek célja és küldetése volt, az eszközök másodlagosak.

Csak az eredmény számít.

Félig lehunyta szemét, ahogy elképzelte, hogy Vlagyimir Iljicshez hasonlóan ő is vonattal utazik, ugyanazt a ritmust zakatolják a sínek, és ugyanazt lélegzi be ő is: friss levegő, olaj és forró fém keverékének illatát. Gázolaj is érződött enyhén a levegőben, szerette belélegezni a kipárolgását, boldogságérzetet kölcsönzött neki a szovjet hadsereg laktanyáinak látogatása során is. Az ellenforradalmi lázadást követő évek során többször is ellenállt a kísértésnek, hogy összefogjon az összes tankért, toronyért és ágyúért felelős férfiakkal, és élükön állva szétzúzza a reakciósok bandájának maradványait. Ez a fajta kísértés valahogy erőt adott neki. Tudta, hogy képes lenne megtenni, és azt is tudta, hogy mindezt a körülötte legyeskedő pipogya alakok is tudják. Mestere, Vlagyimir Iljics szavaival élve, a történelmi helyzetre várt. Nem mindent lehet történelmileg kivitelezni, bárhol és bármikor, ami gyakorlatilag lehetséges. A körülményektől függ, a hatalom erővonalainak elmozdulásaitól.

Most úgy érezte, hogy az ő javára történik ez az elmozdulás.

Ezért tartott Prágába, az imádott és gyűlölt városba, melyet egyrészről csodált, másrészről megvetett.

Öreg vagyok, konstatálta.

Néha eszébe jutott egy hatalmas közösséget vezető másik öreg. Azonban még a reakció sötét erejének főhercege, az ötvenes években Németországot a nyugati hatalmakhoz láncoló, és a háborút vesztett országból a győztesek lakomáján helyet érdemlő államot faragó Konrád Adenauer is valamivel fiatalabb volt nála, amikor elfoglalta a kancellári posztot. Hetvenöt éves volt akkor. Én már tűt szorongattam az ujjaim közt, amikor ő a világra jött, elmélkedett.

Cipője hegyével hozzáért az alvó őrhöz. A férfi felébredt.

– Elnézését kérem, elvtárs úr – dadogta zavartan.

– Én ébren voltam – válaszolta Bilak.

Kevés alvásra volt szüksége.

Három nap és három éjjel alatt összesen úgy tíz órát aludhatott, amivel egyre nagyobb tiszteletnek örvendett a kísérete, a két fegyveres őr és a szerelvény vezetőjének körében – ezek az út során ötször lecserélődtek.

Česká Třebová közelében lövöldözésbe keveredtek.

A szeme se rebbent, amikor a lövedékek néhányszor a közvetlen közelében süvítettek el. Kolínnál a hajtányt katonák állították meg, akik annak a bohóc Václav Havelnek, az imperialisták lakájának szánalmas hadseregében szolgáltak. Bilak kinyitotta a bőröndjét, és intett az őröknek. Félrenézett, amikor szétosztogatták a barna heroinnal teli kis rolnikat.

Prágához közeledtek. A szerelvény új vezetője, aki nem sokkal azután szállt fel, hogy a katonák elhagyták a hajtányt, idegesnek látszott. Prága mindig a reakció központja volt, tudatosult Bilakban, a helyzet itt problematikusabb, mint más városokban. Ám a párt ezúttal is elképesztő cselekvőképességről tett tanúbizonyságot. Bár útjuk rövid szakaszokból tevődött össze, és néha órákat kellett várniuk a szomszédos vágányon, mindig jött egy elvtárs, aki mutatta, hogy szabad az út.

Így kell ennek lennie. Ez így van jól. Történelmi szükségszerűség.

Az út a végéhez közeledett.

Nagyobb akadályok nélkül átjutottak a katonai táborrá átépített főpályaudvaron – az elvtársaknak sikerült szervizjárműnek álcázni a hajtányt, még egy futódarut is hozzákapcsoltak. Áthajtottak a vinohradi alagúton, és a Vyšehradi vasúti híd felé tartottak.

Ott, a magas töltésen a hajtány megállt.

Az utas észrevette, hogy az alacsony épületen a VYŠEHRAD felirat állt.

Sose jutott eszembe, hogy Vyšehrad pályaudvar is, tudatosult benne. Pedig hány évet éltem Prágában!

A pályaudvar épületéből kijött néhány férfi. Az egyikük gyorsan felkapaszkodott a szerelvényre.

– Tisztelet, elvtárs úr. Matějka. – Kezet nyújtott Bilaknak.

Ideológiai titkár, emlékeztette az öreg.

Megszorította Matějka kezét.

– Örülök, hogy jól végződött az út – hadarta Matějka.

Az öreg összeráncolta a homlokát.

– Mi a gond?

Megérezte Matějka bizonytalanságát. Mindig fel tudta mérni, hogy mennyire biztos a dolgában ellenfele – a politikában pedig mindenki ellenfélnek számít.

– A Kapitány.

– Mi van vele?

– A Kapitány látni akarja Milouš Jakešt.

– Micsoda? Még mindig nem fogta fel?

És Vasil Bilak nevetni kezdett.

5.7

– Azt gondolom, még hasznát vehetjük.

Ezek a szavak Vasil Bilak száját hagyták el, és Lindének meg kellett győznie saját magát, hogy nem vesztette el a józan eszét, hogy teljesen magánál van. Ezt egy olyan ember volt képes mondani, aki a politikai sírverem legalján hevert, akinek a postásra pillantva aggódnia kellett, hogy nem rendőri kihallgatásra felszólító küldeményt kézbesítenek-e neki! Igaz, hogy Bilakot pozsonyi magányában reálisan nem fenyegette a hazaárulás vádja, de azért még a legérzéketlenebb ember lelke mélyén is vannak fájó pontok.

Linde megalázva érezhette magát, ám egyfajta megelégedettséggel tölthette el a helyzet abszurditása.

A Kapitány, saját miniatűr királyságának kizárólagos ura, aki olyan könnyedséggel osztogatja a halálos ítéleteket, mint ahogy a narancsot hámozta, ez a minden ítélőképességet és önuralmat nélkülöző ember Bilak mellett valahogy összeaszódott. Havel tanácsadója ráeszmélt, hogy a Kapitány még soha életében nem találkozott senkivel, aki valóban a hatalom forrása lett volna. Udvartartásában volt néhány magas rangú tiszt a hadseregből és a rendőrségtől, elvétve még az egykori városházáról vagy valamelyik minisztériumból is találkozott emberekkel, végtére is maga Linde is közel volt az államiság alapjaihoz, szó szerint a hatalom folyosóin masírozott. Valójában azonban nem volt tényleges hatalma – és meg is fogadta magában, hogy soha nem próbál közvetlenül befolyásolni konkrét döntéseket, különösen akkor, ha az egy-egy személyre vonatkozik. Általános kérdésekben segített eligazodni az elnöknek, a tanácsadója és egyben opponense is igyekezett lenni. Soha nem próbálta azonban Havel kezét mozgatni.

– Hasznos szolga – mondta Bilak, még mindig Lindére bámulva.

Linde elvörösödött.

– Kikérem magamnak! – fakadt ki.

A Kapitány elnevette magát.

– Majd meglátjuk, hogy hasznos-e. Eddig nem sok hasznát vettem – jegyezte meg.

Linde nyelt egyet. Kegyetlenül igazságtalannak érezte ezeket a szavakat. Amennyiben jóĺ értette a helyzetet, Vasil Bilak pont azért volt itt, a Kapitány dolgozószobájában, azaz a parancsnoki harcállásponton, mert Linde tanácsot adott a Kapitánynak. Igaz, hogy nem a Bilak nevet említette, hanem Jakešről beszélt, ráadásul nem is gondolta komolyan, amit tanácsolt. Mindazonáltal mozgásba és okozati függésbe hozott bizonyos történéseket, eseményeket, beindult az illegális kommunista párt masinériája, Jakeš eltűnt, viszont megjelent helyette Bilak. Különösen ezekben a pillanatokban tudatosult Lindében, milyen rettenetes következményeket vont maga után a javaslata. Jakeš egy nevetséges figura volt, ezzel szemben Bilak a kivételesek körébe tartozott. Az előbbi a hatalom apró-cseprő hivatalnoka volt, amolyan fazékból kifutó hab, míg Bilak a fazékban fortyogó sárkányszív.

A Kapitány alakoskodott, vigyor mögé rejtőzött. Valójában, ahogy az Linde számára világos volt, zavarát igyekezett elrejteni.

Nem tudta, hogy viselkedjen Vasil Bilak közvetlen közelében.

Az öregből sugárzott a parancsok osztogatásához szokott ember természetessége. Nem mintha ebben a pillanatban is parancsokat akart volna osztogatni. Épp ellenkezőleg, felszabadultan ült a karosszékben, és ráncos arcán a vidámság jeleit lehetett felfedezni. Az óvatosság viszont teljes mértékben hiányzott az ábrázatáról.

Őt leszámítva a Kapitány előtt mindenki óvatos volt. Egyébként az elektromos halált megelőzően is, amikor még nem Kapitány volt, csak Jindra Hřivnáč, egy átlagos külvárosi bunyós.

– Ki kell próbálnia – jegyezte meg hanyagul Bilak. – Így tudhatja meg a legkönnyebben, hogy ki mennyire hasznos. Adjon neki valami feladatot.

– Próbára teszi önt, Kapitány – mondta Linde. – Azt akarja tudni, hogy milyen a döntéshozó képessége.

A Kapitány hallgatott, tekintetével mindkettőjüket végigmérte.

Lindének feltűnt, hogy Bilaknak egy pillanatra lefagyott az arca.

– Végtére is mindig minden azon múlik, hogy ki kit akaszthat fel, ti idióták. Erről szól a politika. Nem azért vagytok itt, hogy elszórakoztassatok, merthogy egyáltalán nem szórakozok rajtatok. Az agyamra mentek mindketten, ezzel gondolom, tisztában vagytok. Ha a hasznomra lesztek, élhettek tovább, ha nem, lógni fogtok. Te a Jakešt javasoltad, ám legyen. Jakeš helyett itt van ez a vén gyík. Állítólag jó alak, jobb, mint Jakeš, úgyhogy már csak ezért is nagy szarban vagy, kedves docens úr: hogy van az, hogy valaki rosszabbat javasoltál?

– Jakeš elvtárs a felettesem volt – szólalt meg Bilak.

A Kapitány elvigyorodott.

– Nocsak, nocsak, képesek vagytok ti együttműködni. Tele a gatyátok, és máris egymás malmára hajtjátok a vizet. Ez így van jól. Nem vagytok egyformák. Gyűlölitek egymást, rátok van írva. Ezt már szeretem. Az egyikőtök lógni fog, az tuti. De még nem most. Most fogjátok magatokat, összedugjátok a kobakotokat, és kiötlitek, hogy hogyan tudok leszámolni a túlpartiakkal meg az összes szarházival a környéken. Na, mi van, krokodil – fordult Bilakhoz –, úgy gondolod, hogy elég feladatot kaptatok?

Bilak egy pillanatig hallgatott.

– Megéri másodiknak lenni, ha ön az első.

5.8

Eltelt tíz nap. A Kapitány hatalma alatt álló területen alig volt húsz-huszonöt ember, aki tudott valamit a kis vasúti hajtány érkezéséről, és azok közül is egy kézen meg lehetett számlálni a beavatottakat, akik azzal is tisztában voltak, hogy kit és milyen célból szállít a szerelvény. Valószínűleg azonban ők is megfeledkeztek az egész ügyről.

A Kapitány és közvetlen környezete – ha valaki, ők aztán uraságok voltak, nem volt tanácsos mélyebben firtatni a tetteiket. Ráadásul mindenkinek megvolt a maga apró-cseprő problémája. Az életet nem mérték túl drágán, aki nem volt óvatos, könnyen mindenét elveszthette. Az elmúlt két nap legfőbb eseménye a zlíchovi gabonaraktáron végigsöprő tűzvész volt – azt beszélik, hogy valaki szándékosan gyújtotta fel, és titokban, amikor csak a legmegbízhatóbbak hallhatták, azt suttogták, hogy maga a Kapitány gyújtatta fel. Hogy miért? Mint mindig, nyilván most is volt rá valami oka. Neki, vagy valakinek a tanácsadói közül. Ez is szóbeszéd tárgya volt – hogy a Kapitány nem gonosz, hogy minden gonoszság az ötletadóitól származik. Ha tudná, hogy milyen nyomorultul tengődnek az emberek, megkönyörülne, és biztosan nem engedte volna, hogy valaki felgyújtsa a gabonaraktárat.

Az embereknek persze nem tűnt fel, hogy az elmúlt napokhoz képest kevesebben járőröznek az utcákon, nincs annyi ellenőrzés, és valahogy enyhült az aggodalom. Nem csoda, hogy elkerülte a figyelmüket. A Kapitány emberei úton-útfélen valakit vagy valamit kerestek, az akasztófákra aztán újabb testeket aggattak, a pincékből pedig, melyek ahhoz a pár épülethez tartoztak, melyeket ajánlatos volt nagy ívben elkerülni, megkínzottak jajveszékelése hallatszott.

Egy viszonylag átlagosnak mondható nap reggele volt.

A Kapitány főhadiszállásának épülete előtt megállt egy nagy V jelzésű kocsi. A fuvaros mellett a Kapitány testőrségének egyik gépfegyveres őre ült. Ahogy a szállítmány megállt, leugrott, és a bejárat előtt álló két őrhöz ment. Egy darabig valamiről egyezkedtek, az egyik elfutott, és egy tiszt kíséretében tért vissza, aki sárga szalagot viselt a mellkasán.

– Hadnagy úr, ez a fickó itt azt állítja, hogy a keresett férfit hozza.

A kocsiból kiszállt egy markáns, harminc körüli alak, és tettetett önbizalommal az arcán az ügyeletes őrhöz lépett.

– Doktor Jakubisko vagyok – tudatta vele. A hadnagyon a megilletődésnek a nyoma se látszott. – Jakeš elvtárs titkára.– Még mindig semmi reakció. – Jakeš elvtársnak hasznát vehetné a Kapitány úr.

– Hogyan? – vetette oda a hadnagy.

Jakubisko elbizonytalanodott.

– Több forrásból is azt hallottam, hogy a Kapitány találkozni óhajt Jakeš elvtárssal. Úgyhogy itt vagyunk. Maga pedig szépen elvezet minket hozzá, vagy nagyon megüti a bokáját!

A hadnagy egy pillanatig csak bámult rá, majd elnevette magát. Megenyhült, majdhogynem barátságosan átkarolta a vállát, és néhány lépéssel arrébb vezette, hogy az őrök ne hallják, amit mond.

– Drága doktor úr, maga rendkívül mókás! Hol volt a maga Jakeš elvtársával két héttel ezelőtt?

– Ez a párt titka.

– Vagy úgy. A párt titka. Valójában ez egyáltalán nem titok, doktor úr. Amikor a Kapitánynak tényleg szüksége lett volna a te Jakeš elvtársadra, akkor ti felhúztátok a nyúlcipőt. Berötyiztetek. Nyilván Németországba akartatok szökni, nincs igazam?

– A párt titka – ragaszkodott az igazához Jakubisko, ahogy pedig mindezt mondta, magáért beszélt.

– Hát, közben akadt más megoldás.

– Más megoldás – ismételte halkan Jakubisko. Majd megrázta a fejét. – Sejtettem. Egyszeriben az összes elvtárs elhúzott a francba. Kezdetben mindenki a segítségünkre volt, aztán jött az üvegfal. A német oldalon szintúgy. Igaza van, hadnagy, épp oda tartottunk. Minden meg volt beszélve. Mindenki ígérgetett, és aztán csalódást okozott. Egy újabb árulás. Ezt nem lehet másként hívni.

– De lehet. Nincs itt szó semmiféle árulásról. A prioritások változtak meg.

– Jakubisko elvtárs – hangzott a kocsi belsejéből egy öreges hang. – Szálljak ki?

– Mi lesz a fizetéssel? – kérdezte a bakról a kocsis. Ő is nagy V-vel díszített köpenyt viselt. V, mint Vocloň.

– Már fizettünk!

– Igen, az utat idáig. És tovább? Megyünk tovább, vagy mi?

Jakubisko a hadnagyra pillantott.

– Biztos nem fogadja?

A hadnagy megrázta a fejét.

– Biztos, hogy nem.

– És mi, azaz inkább ki az a más megoldás?

– Az titok, amit csak a Kapitány tud.

– Na, mi lesz már? – visított az öreg a kocsi belsejéből, amit felesége érthetetlen szitkozódása követett.

– Ha én azt tudnám – felelte Jakubisko titkár, ám úgy, hogy azt a kocsiban ne lehessen hallani.

– Na, mi lesz? – akarta tudni a fuvaros is.

– Gyalog megyünk tovább.

– És hova? – vigyorodott el a hadnagy.

A titkár nem válaszolt.

Lassú léptekkel Vocloň kocsijának nyitott ajtaja felé közeledett, és rájött, hogy egyáltalán nincs semmi ötlete.

Fél óra múlva hiába próbálta bedörömbölni magát a párt Kartouzská utcai erődítményének zárt kapuján.

Mindhármuknak rettenetes kedve volt.

Nehéz megmondani, hogy vajon jobb kedvre derülnének-e, ha tudnák, hogy még ezekben a pillanatokban is, amikor az egész világon nem volt egyetlen olyan ember se, aki hajlandó lett volna rájuk szót vesztegetni, még ilyenkor is olyan emberek vesztették életüket a börtöncellákban, akiknek összes bűnük annyi volt, hogy a Miloš nevet viselték.