37. fejezet

SAHARA arra ébredt fel, hogy Kaleb őt figyeli, szemei csillagfényesek voltak. – Min gondolkodsz? – kérdezte intimen suttogva, lábai összegabalyodtak a férfiéval, és Kaleb egyik karja izmos párnaként szolgált a feje alatt.

Kaleb finoman a hátára nyomta Saharát, testét a nőéhez nyomta. – Hogy hogyan tanítottál meg fára mászni.

Elragadtatva az ötlettől karjait Kaleb nyaka köré fűzte. – Jó tanár voltam?

– Igen, de megpróbáltad eladni a tanítási képességedet a matek házidért.

A hideg állításra vigyorognia kellett és további történeteket követelt a zsarolóként elvetélt karrierjéből. A férfi megadta neki, amit kért, és Sahara remélte, hogy ezek a csodás emlékek, ártatlanok és fényesek, biztonságban vannak a dobozban, s nemsokára ő is hozzájuk fér.

– Még egy díjat is készítettél, hogy első alkalommal sikeresen megmásztam a csoportosulás legmagasabb fáját – tette hozzá Kaleb. – A dolgozószobámban van.

Sahara a homlokát ráncolta. – Én nem… – Nevetett, ahogy rájött, a férfi miről beszélt, a torkához dörgölőzött. – Az a fadarab a neveddel?

Ujjak simultak Sahara hajába, Kaleb közel tartotta őt magához. – Hetekig dolgoztál rajta – mondta, ahogy egy másik emlék szabadult ki a dobozból.

– Tessék.

Kaleb elvette a kicsi, ütött-kopott könyvet a kezéből. – Mi ez?

– Költészet. – Sahara a fiú kifejezéséből látta, hogy ötlete sincs, hogy mit kezdjen vele és idegesen fogta össze a kezét maga mögött. – Tudom, hogy a sorok abszurdnak tűnnek, de mindig elgondolkodtatnak engem.

Talán, gondolta, a szíve fájt, a ritmus az áttetsző zavaró természetessége segít neki meglátni, hogy a világ nemcsak borzalomból és fájdalomból állt, és voltak furcsán csodás dolgok is. Aggasztotta őt, hogy mennyi sötétséget látott napról napra a fiúban kúszni, és bármilyen módon küzdött Kaleb lassú elvesztése ellen. Még ha az furcsa versek kitalált teremtményekről szóltak.

– Köszönöm – mondta, kinyitotta a könyvet, s felfedezte a kézzel készített születésnapi kártyát, amit Sahara tett bele. Kezei óvatosan kezelték a könyvet és a kártyát, mintha értékesek lettek volna. Kaleb mindig értékesként kezelte az ajándékait.

– Sajnálom, hogy nincs jobb állapotban. – Az irodaszer keretéből vette, miután megjavította a törött adattábláját, így nem kellett másikat vennie.

Kaleb szemei tele voltak csillagokkal, mikor ránézett. – Tökéletes. Még ha biztos vagyok is benne, hogy annyira nehezen értem meg a költészetet, mint te a matekot.

Az emlék elhalványult, Sahara rámosolygott a veszélyes férfira, aki mellette feküdt az ágyban. – Elolvastad a verseket, amiket adtam? – kérdezte gyengéden, hálás volt a lánynak, aki volt, s aki az arzenáljából minden fegyverrel küzdött Kalebért, nem számított, milyen kicsi volt.

– Először meg kellett tanulnom franciául – mondta neki, ahogy Sahara nevetésben tört ki. – Még mindig érhetetlenek voltak. Elmondtam neked, és legközelebb egy tizenhetedik századi romantikus regényt adtál. – Haja a homlokába hullott, ahogy lehajtotta a fejét. – Neked kellett megfejtened nekem.

A nevetés még erősebb volt, Sahara megfogta Kaleb arcát, homlokuk összeért. Még jó pár percig beszélgettek, miután Sahara levegőt kapott, addig, míg Kalebnek el kellett mennie, de azelőtt még adott neki egy olvasztó csókot, ami ígéret volt. Sahara úgy érezte, hogy teste egy hatalmas mosoly, felkelt a sasfészekben, majd felhívta az apját egy beszélgetésre. Természetesen a férfi már az orvosi központban volt. – Nem feltételezem, hogy ma hamar mész haza – mondta, aggódott, hogy apja túlzásba viszi a dolgokat.

Leon Kyriakus állhatatos pillantást lőtt felé mélykék szemeivel. – Nem, de ma délután az akadémiai újságokba való írásra szorítkozom. Ez boldoggá tesz?

– Igen – mondta, egy kicsit sem bánta, hogy vigyázott a férfi egészségére.

Miután letette Sahara úgy döntött, itt volt az ideje visszamenni San Franciscoba. Óvatos akart lenni, de mivel megérdemelte szabadságát és nem volt fejvadász, aki ellopja ezt tőle. Akart pár informális tesztet végezni, hogy felbecsülje nyelvekkel kapcsolatos képességének fejlődését, vagy annak hiányát.

Mercyvel ment el, mikor a másik nő beugrott egy rutin külterületi őrjáratról, megdörzsölte karkötőjén a sas amulettet.

– Nem mintha nem értékelném a társaságot – mondta Mercy, ahogy kifelé vezetett –, de miért nem ugrottál be Vaughn mellé? Láttam őt elmenni, mikor jöttem.

A levegőt kifújva Sahara megigazította a kötött sapkát a fején. – Jellegzetes védelmező ösztönt fejlesztett ki, ha rólam van szó. – Nem volt rá esély, hogy kuzinja párja egyedül hagyná őt a városban, és ez olyan volt, amit meg kellett tennie, bebizonyítani magának, hogy képes rá.

Mercy ezzel ellentétben felvonta szemöldökét, mikor megkérdte, hogy dobja el őt a Halász Rakpartra, de nem akarta megállítani őt. – Az utasításaim alapján mi egy biztonságos kikötőt nyújtunk neked, nem bebörtönzünk téged. És ha az pisztoly, amit a bokádon látok, s feltételezem az, akkor elég okos vagy, hogy ne legyen szükséged bébiszitterre.

– Mégis, üsd be ezt a számot a telefonodba. – Átadott egy kártyát. – Bármi probléma, míg ott vagy, hívd fel és egy falkatárs eljön érted, a központunk nincs messze. – Egy fanyar mosoly. – Úgy értettem, ha nem szereted, ha a világ legijesztőbb férfija teleportál téged.

Sahara egy órával később is mosolygott, elméje arra gondolt, ahogy az az ijesztő férfi a szívéhez tartotta őt egész éjszaka, mikor észrevett egy tömeget csoportosulni a Pier 39 előtti nyilvános komm képernyők előtt. A sport játékok, vagy zenei előadásokkal ellentétben a csoport halálosam csendes volt.

Egy pillantás és megértette miért.

Az éjszakába burkolt Hong Kong égett, a füst vastag volt, hogy kavargó felhőként vette körül a ragyogó acél metropoliszt, ami többségében mentáloknak, kisebb részben embereknek volt az otthona, együttes számuk közel volt a négy millióhoz.

A felhőkarcolók egymáshoz való közelségével, és a ténnyel, hogy a lángok áthatolhatatlannak tűntek a tűzgátló építőanyagoknak, melyeket a legbelső területeken használtak, a halálozási ráta több tízezer lehetett. Borzalmában Sahara kezét a szája elé emelte, mikor egy jelkép jelent meg a képernyő jobb sarkában: egy fekete csillag, egy fehér T-vel a közepén.

-… akár egy célzott visszhang, akár nem, kiabálta a mentál riporter a kamerába annak érdekében, hogy a mentő egységek kocsijának és a falánk tűz bömbölésének kakofóniáján át hallják.

A képernyő másik oldalán egy egyszerű ezüst csillag jelent meg.

– Az ezüst csillag Kaleb Krychek elterjedten ismert jelképe. Úgy tűnik ezzel az új szimbólummal a Tiszta mentálok közvetlen kihívást intéztek a férfi felé, aki megállította, vagy mérsékelte számos korábbi támadásukat.

– A tűzoltóknál lévő kapcsolatunk elmondta, hogy ilyen tüzet még soha nem látott. A normális módszereiknek zéró hatása van, és a tűz nagysága arra utal, hogy túl veszélyes folytatni, még egy Tk-csapattal is Kyrchek segítsége nélkül. Ő az egyedüli személy a világon, akinek elég ereje van, hogy megfékezze, ha nem is eloltja el ezt a poklot.

Sahara szíve megállt a riporter utolsó szavaira.

Az egyedüli kérdés, amit képtelen volt feltenni Kalebnek, most vörösen izzott a szemei előtt, féltette őt, mert kétség nélkül tudta, hogy nemsokára az égő városban lesz, ha már nem volt ott, s ez keveredett a rémülettel, hogy a férfi talán mit tett. Nem tudna elviselni a gondolatot, hogy a férfi lelke ennyire könyörtelen, nem tudta elviselni, hogy elfogadja, hogy elkésett, a szíve annyira erősen szorult össze a mellkasában, hogy szinte fizikai fájdalom volt, mely azzal fenyegette, hogy összecsuklik tőle… de egy dolgot nem kerülhetett el, nem utasíthatta el, hogy hallja a férfi saját szavainak bizonyítékát.

Nincs bennem empátia Sahara. Nem érzek semmit azokért, akik meg fognak halni. Ez olyan lenne, mintha megkérnéd a sólymot, hogy repüljön, mikor szárnyait régen levágták.

***

KALEB úgy tervezte, hogy a Tiszta mentálok következő nagy támadását otthonról nézi végig. Minek tenne bármit is azokért, akik gyanakodtak a tetteire. Azonban a hong kongi eset azzal fenyegetett, hogy kataklizmává válik, s dramatikus változást eszközölt terveiben.

A régióban lévő csapatait megjelenésre utasította, ahogy ugyanezt az utasítást adta a Nyilak minden elérhető telekinetikusának, arra ért oda, hogy Ming, az egyedüli korábbi tanácsnok jelentős személyes, talán katonai jellegű Tk csapattal jelent meg. Egy érdekes mozdulat egy telepatától, aki jobban szerette, ha arca nem jelenik meg a médiában, és egy olyan, mely azt mutatta Ming elkezdte megtanulni, hogy a háborút nem lehet az árnyékokból megnyerni.

Túl rossz a számára, hogy már elvesztette.

A másik férfit egy biccentéssel üdvözölve Kaleb Aden felé fordult, az egy háztömbnyire lévő tűz tombolásának hője megcsapta, homlokán izzadsággyöngyök voltak, hosszú ujjú fekete pólóját a hátához tapadt. Aden izzadságtól nyirkos haját hátra simította, mielőtt beszélt volna. Már a városban volt, a régióban állomásozó osztag tagjaival találkozott és gyorsan reagált, hogy a kommunikációs hálózathoz kapcsolódjon.

– Nyilvánvaló, hogy a Tiszta mentáloknak kiváló minőségű, katonai típusú robbanóanyag forrása van – mondta neki a Nyíl, ahogy a Tk-k többsége elég közel volt, hogy beportáljon anélkül, hogy önmagukat kifárasszák az átvitellel. – Ezt a műveletet több hónapja meg kellett tervezniük. A város egész központját be akarták robbantani, de a belső robbanások csak kisebb sérüléseket okoztak, a tűz az, ami az igazi támadás.

Kaleb azokra a képekre nézett, amiket Aden csinált a letarolt városközpontról. A lángok fehéren izzottak, melybe abnormális zöld árnyalat keveredett. – A tűzgátlók?

– Nincs hatásuk. – Aden ujját a füléhez emelte. – Jelentés az egyik tűzoltó csapattól, az égi oltás és a tömlők egyaránt hatástalanok.

Ming is megvizsgálta a képeket, azt mondta: – Továbbra is hatástalanok maradnak. Ezek a lángok a ’fáklya’ eszközök jellegzetessége, elszigetelt területek kiiktatására szolgált, amiket hatalmas sziklás, vizes, vagy sivatagi területek vesznek körül. Egyszer begyújtják, a tűz addig ég, míg minden elpusztítható elég.

Ami azt jelenti, hogy Hong Kong szigetének elnyelése után bármely irányba tovább terjedhet, aminek nincs vízzel kapcsolatos határa. – Az elsődleges hidak és csatornák Kowloon felé – mondta Kaleb és rámutatott egy négyfős Tk csapatra. – Döntsétek össze őket, majd gondoskodjatok a másodlagos hozzáférési utakról és a fizikai kapcsolatokról a kívül fekvő szigetek felé. – A többi híd nem volt olyan erős, kisebb volt az esélye hogy a tűz átburjánzik rajta, de azoknak is menniük kellett.

– Az osztag – mondta Aden, ahogy a négyfős csapat elment – nem volt tudatában ilyen fegyvernek.

– Két évtizede fejlesztették ki – válaszolt Ming –, és a vadsága miatt polcra került. A finomság hiánya miatt úgy tekintettem rá, nincs hasznára az osztagnak.

És ezért, gondolta Kaleb, vesztette el Ming a Nyilakat. Nem magasan intelligens, veszélyes férfikként és nőkként kezelte őket, mint amik voltak, hanem a személyes orgyilkos seregeként. Ez végzetes hiba volt. – Vasic – mondta Kaleb Aden mindeddig szótlan partnerének –, végeztél telekinetikus tesztet? – Nem minden tűz viselkedett ugyanúgy, hogy képességükkel manipulálhassák a destruktív energiákat.

– Igen. Ez egy járható út, de – a teleportáló szürke szemei Kalebébe kapcsolódtak – a lángolás nagysága azt jelenti, hogy megállíthatatlan a te Tk erőd közvetlen beavatkozása nélkül.

Kaleb nem válaszolt a ki nem mondott kérdésre, átvette az összegyűlt telekinetikusok irányítását. Senki, még Ming se tétovázott. Ahogy Vasic rámutatott, Kaleb olyan dolgokat tudott egyedül megtenni, amit ők még csoportként sem. – A mentésnek a másodlagos célnak kell lennie – mondta, és ez egy kegyetlen döntés volt, amit meg kellett hoznia. – Ha el tudjuk fojtani a lángokat, akkor a nem Tk csapatok bemehetnek, hogy segítséget nyújtsanak.

– Ez egy térkép a területről, ami jelenleg tűz, vagy fenyegetés alatt van – mondta Aden, egy kis egységet tett az útra, ahol álltak. Ujjának érintésére egy holografikus térkép ugrott fel. – A központ eltűnt, nincs remény túlélőkre.

A központban a hőmérséklet jelentősen ezer fok fölött kellett lennie, gondolta Kaleb. Senki sem élné túl a poklot speciális felszerelés vagy ruha nélkül, egy egyszerű lélegzet és a torka, vagy tüdeje hamuvá válik.

– Ennek a területnek az otthonait – jelölt meg egy durva kört Aden egy holografikus tollal a tűz vonalánál – sikeresen evakuálták.

– Be tudjuk nyomni a lángokat? – kérdezte Ming, kezeit összetette, mintha egy nyak köré tette volna. – Elfojtjuk a tüzelőanyagot?

Aden volt az, aki válaszolt, bár Kaleb azt feltételezte a válasz Vasicé. – Nem, mikor a mag ennyire erőszakosan ég, mit ez, a tűz egész energiáját egy helyre koncentráljuk, egy masszív tűzbomba létrehozását kockáztatjuk meg.

Kaleb egyetértett Aden összegzésével, ami egyetlen lehetőséget hagyott hátra. – Kifelé nyomjuk – mondta és egy második durva kört rajzolt az elsőbe, a valós távolság a kettő között ötszáz méter. – Egy csapat a tűzben, a második az evakuálási zónában, a cél, hogy a kettő közé préseljük a tüzet és elfojtsuk. – A gyűrű hatalmas felszíni területe lecsökken, hanem elpusztul, a kockázat az, hogy az energia erre a kimenetelre koncentrálódik.

– Én megyek be először, a magba. – Kaleb vállat vont a tűzálló ruhában, amit Vasic portált be neki, a Nyilak már mind beöltöztek. – Amint bent vagyok a tüzet kifelé nyomom. A ti feladatotok – mutatott a Tk-kra, akik az evakuálási zónában állomásoznak majd –, hogy biztosítsátok, a tűz nem terjed tovább. Ming?

A telepata bólintott, ahogy a csapat többi tagja elkezdett beöltözni a ruhájukba. – Koordinálom a külső elhelyezéseket, hogy teljes lefedettséget biztosítsunk.

– A legegyszerűbb módja, hogy a belső csapatok a helyükre kerüljenek – mondta Aden –, hogy lefutják az ötszáz métert a külső gyűrűtől. – Mivel nem kapott ellenkezést a Nyilaitól arról, ami pokoli futás lehet a halálos tűzön át, folytatta. – Amikor Kaleb a tüzet erre a pontra nyomja – megérintette a belső kört – ott tartjátok. Ha nem tudjátok elfojtani, akkor hagyjátok kiégni. Értettétek?

Egy tengernyi kurta biccentés.

– Ha – tette hozzá Kaleb – úgy érzitek a gyűrű összeomlik, azt akarom, hogy mindenki portáljon a külső területre, hogy biztosítsa a tűz nem terjed tovább. Én megtartom a belső területet. Egyébként segítek a tűz elfojtásában, amint a gyűrű stabil. – Körbenézve biztosította, hogy az üzenetet mindenki hallotta, s azt mondta: – Mindenki menjen a helyére.

A Tk-k elkezdtek kiportálni a külső pontokra, azokat a képeket használták, amin a tűzoltó és orvosi csapatok dolgoztak a városban.

Kalebnek azonban nem volt használható képe, amit a lángoló magba való jutáshoz használhatott volna. Amiért Aden és Vasic felvitte őt egy helikopterrel, a tűz központja felett lebegtek. Nagy felbontású távcsövet használva elkapott egy mentális képet és portált… mikor a helikopter felrobbant a hő közelsége miatt.

Aden?

Jól vagyunk. Vasic ellenőrizte a benzintankot.

Elemésztve a fehéren forró magban, a hő annyira erőszakos volt, hogy tűzálló ruhájában is veszélyes szintű meleg volt, Kaleb fél térdre ereszkedett és kezeit kinyújtotta, tenyerei félrelökték a lángokat, mely testének minden centijét nyaldosták.

A ruhák nem tartanak ki a várt hatvan percig, mondta Adennek. Bárki, aki a lángok túloldalán van, úgy negyven perce van maximum.

Figyelmeztetem a többieket.

Egy nyugodt lélegzetet véve a ruhába épített légtartályból, elméje fekete jég tenger volt… Kaleb szabadjára engedte a benne élő erő erejét.