3. fejezet

ITT MÁS VOLT, a durva, éles fények, melyek addig bántották a szemeit, hogy feje lüktetett, sehol sem voltak. Minden lágy és diszkrét volt. Nem minden. Nem az a férfi, aki erre a helyre hozta őt.

Ő kemény volt.

Mint a fekete jég.

Olyan hangon beszélt hozzá, melytől bőre bizsergett, szavainak néha volt értelme és néha értelmük elveszett , mire kicsavarodott elméjének labirintusában elérték őt. Ő készítette a labirintust, ezt tudta. Amit nem tudott, hogy miért. Miért szabotálná a saját elméjét? Miért béklyózná meg tudatosan saját képességeit?

A labirintus volt, amiért ők olyan sokáig abban a fehér szobában tartották, hogy már nem tudott rá emlékezni mikor kezdődött, nem tudott az utolsó időre gondolni, amikor képes volt aludni. A ragyogás gonosz kalapácskánt csapott le rá, még akkor is, mikor labdává gömbölyödött és karjai mögé rejtette az arcát. Börtönőrei megígérték, hogy kikapcsolják a lámpákat, ha feloldja a labirintust és újra hasznos lesz és megtesz nekik dolgokat.

Elméje egy percre tiszta volt, mikor a labirintus újraindította magát, rájött, hogy ki kellett volna végezniük őt, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem szándékozott együttműködni. Az, hogy megengedték, hogy éljen, megmutatta neki, hogy bármi is az, amire képes, az túl fontos és erős volt, hogy biztonságba tartsa őt, még ha csak félig él is, csapdában és leláncolva. Az utolsó kísérlete –

A labirintus megcsavarodott, átformálta alakját, ahogy naponta ezerszer tette és a gondolatai eltorzultak minden megértés számára, összezúzta az ok és emlék finom fátylát. Ujjai összeszorultak a korlát acélrúdjain, melyek megakadályozták, hogy a másik oldalon lévő fekete ürességbe essen, levegőt vett a lehetőségre, kipislogta a szemei előtt lévő világító pontokat. De a pontok nem tűntek el és a hajnal csodáját érezte, majd rájött, azok a pontok csillagok az éjszakai égbolton.

Csillogtak és fénylettek, amíg ki nem nyújtotta kezét és meg akarta őket érinteni. De túl messze voltak tőle… és a kezében egy könyvet tartott. Megijedve majdnem leejtette a váratlan tárgyat, de a keze körül lévő biztos szellő azt mondta neki, hogy a fekete jégből álló férfi nem hagyná, hogy a könyv beleessen a mélységbe.

A sötétben nem tudta elolvasni a borítón lévő szavakat, nem tudta, hogy egyáltalán képes-e olvasni. De a vékony kötetet behúzta a rácsokon, mellkasához szorította, mintha kincs lenne és amikor biztos volt benne, hogy a férfi nem figyeli őt, megkockáztatta, hogy rápillantott a férfira.

Nem olyan volt, mint az őrök azon a fájdalmas fénnyel teli fehér helyen, ami a börtöne volt. Bántották őt, de ez a férfi, pislogás nélkül el tudná vágni a torkát. Agyának ezt ugyanannak a részével tudta, amelyik a labirintust készítette, azzal a résszel, amit rendíthetetlen akarat vezetett, hogy túléljen. Az nem törődött életminőségével, csak hogy életben maradjon. Ez a brutális pragmatizmus miatt élt elég sokáig, hogy a csillagok alatt álljon egy férfi mellett, aki ugyanolyan csillagfényes szemeket birtokolt, jégfehér a fekete selyemháttéren.

Kardinális, suttogta egy rejtett zsebnyi emlék, szemei egy kardinálisáé.

Ő tud –

A labirintus ismét megcsavarodott, kitépte a gondolatot az alakjából és elméjét ismét kaleidoszkóppá változtatta, milliónyi élénk kép forgácsolódott össze és sodródott, míg semminek nem volt értelme és a szépség összetört üveg kreációja volt. Időnként számtalan órára megadta magát a kaleidoszkóp iránti elbűvölésének, megengedte, hogy a belső világba vigye őt, ahol az éles fény nem bántotta őt és elméje nem egy páncél nélküli rák volt, lágy, sebezhető és közszemlére téve. Borzalmasan közszemlére téve. Fájt.

De… most volt páncélja.

Homlokráncolva mentális ujjával megbökte az elméje körüli törhetetlen fekete pajzsot. Nem mozdult. Semennyire. Lenyűgözve ujjaival végigsimított a belső felületén és azt vette észre, hogy olyan az ’íze’, mint a fekete jégnek. Mint a férfinak. A veszélyes, gyönyörű férfinak, kinek kemény a hangja, s aki ellopta őt a helyről, ahol nem hagyták őt aludni, ahol azt követelték, hogy tegyen meg olyan dolgokat, amiktől a lénye elvérzett volna.

Ugyanaz a férfi, aki a rudakkal körülvett helyre tette őt.

Ez volt az utolsó összefüggő gondolat, mielőtt a labirintus még egyszer újraindult volna, konfettivé szakította a szavakat és mondatokat, ami elvakította az érzékeit és eltörölte a körülötte lévő valóságot.

***

KALEB a vendégét figyelte, ahogy érkezése után két órával később ott hagyta a teraszt. Azon kívül, mikor a nő kinyúlt az éjszakába és Kaleb vállalta a kockázatot, hogy egy könyvet ad neki, a nő mozdulatlanul állt, szemeit a csillagokra emelte. Ez lehetett az a része, amelyik emlékezett csillaggal hintett éjszakára, ami a Mentálháló volt, ahogy a lakosság nagy része elképzelte, minden mentál elme egy ragyogás volt a sötétségben, vagy talán csak elbűvölte a nőt az égbolt nyitottsága, miután annyi évet töltött ketrecben.

A fém eltorzulásának hangja.

Megfordulva látta, hogy az egyik nehéz vascső majdnem kettéhajlott. Egy pillantással helyrehozta, mielőtt a tolóajtón keresztül a hálószobájába sétált volna, mely közvetlenül a terasz bal oldalára nyílt. A szobája szemben volt a nőével, ami azt jelentette, hogy még alvás közben is szemmel tarthatta őt.

Csak pár percet vett igénybe, hogy lemosta magáról az izzadságot.

Megszárítkozás után lefeküdt az ágyba, a lepedő friss volt meztelen bőrén, elméjét pontosan öt órányi alvásra állította be. Hosszabb ideig is túléli kevesebb alvással, de öt óra volt a pihenés megfelelő mértéke, amire szüksége volt, hogy visszatöltse fizikai és mentális elemeit. Az egész ház le volt zárva és be volt riasztva, de mentális riasztót állított be, mely azonnal jelez, ha a nő bármilyen hangot kiad, aludni tért.

Álmodott.

Az álmok egy alacsony szintű hibát jeleztek a kondicionálásában, de Kaleb már régen megtanulta ezeket a hibákat ellensúlyozni, bár tudatalattiját nem tudta irányítani. Azonban az álmok már nem voltak annyira átfogóak, mint tinédzser korában, akkor gyakran annyira feszülten kelt fel, hogy legalább egy órájába telt, mire visszanyerte kontrollját. Felnőttként éberen és a tudatalattija által létrehozott éjszakai víziók teljes emlékeinek tudatában ébredt.

A mentál orvosok néhány érdekes következtetést vonhatnának le az álmaiból, gondolta Kaleb másnap reggel, ahogy magára öltötte a munkaruháját, a fekete öltönyt fehér inggel, a gallérnál egyelőre nyitva hagyta, de mivel egyiküket sem hívná meg soha az elméjébe, így nem számított.

A vele szembeni ajtó zárva volt, mikor kilépett a szobájából és nem zavarta meg vendége pihenését, most már övé a világ összes türelme, hogy a nő az ő fedele alatt volt. Belépve a konyhába hírtelen megállt. A nő a napfényben fürdő konyhai ’sarok’ foteljében volt összegömbölyödve, amit beágyazott a dizájnba, amit az emberi társulások személyre szabva készítettek neki, bár soha nem tervezte, hogy használja.

Az emberek nem láttak semmi rosszat egy ilyen vonásokban, amik egy mentál építészt figyelmeztettek volna a tényre, hogy valami nincs rendben a házban, nem, mikor az Kaleb Krycheké, akit a Hálón a leg Elcsendesedettebb személynek tartottak. Bárhogy is az emberek kiváló munkát végeztek és minden egyes cég a kivitelezési folyamat szigorúan limitált részeihez férhetett csak hozzá, Kaleb maga szerelte fel a végső védelmi rendszert, így nekik nem volt róla tudásuk, hogy milyen rendszer védi őt.

Ahogy vendégének sem volt tudása a mentális riasztásról, amit felállított, az mégsem aktiválódott, annak ellenére sem, hogy a nő elhagyta a szobáját. Kaleb leellenőrizte a riasztást, észrevette az alap félreszámolást. Mert ő volt a nő pajzsainak forrása és bár elméje áthatolhatatlan tűzfallal volt elválasztva az övétől, tudata a nőt a férfiénak tekintette. Újrarendezte a paramétereket, hogy a hiba ne ismétlődhessen meg, a konyhapulthoz sétált és miután odaportált pár reggeli süteményt egy sikeres szálloda konyhájából, ami az övé volt, elkészített egy bögre forró csokit.

Kaleb maga sosem kóstolta meg az édes italt, de kutatást végzett az érzékelés és ízek terén, melyeket az érzelmes fajok ’nyugtatatásra’ valónak tartottak. Adva a napon ülő nő elméjének jelenlegi állapota és mentális egészsége, az ilyen dolgok hatékonyak lehetnek, hogy áttörje a nő bizalmatlanságának falát.

Odasétált, hogy a bögrét a nő elé tegye, s azt kérdezte: – Éhes vagy?

Sötétkék szemek fürkészték hajának összegubancolódott, de tiszta tincsei mögül és Kalebnek volt egy olyan kellemetlen érzése, hogy a nő átlát a pajzsain. Nem mintha számítana, a nő már tudta a legsötétebb titkait, megkóstolta annak vasban gazdag ízét, ahogy sikított.

Fejének hírtelen emelésével megtörte a szemkontaktust, közelebb hajolt a forró csokihoz. Ahogy megvizsgálta Kaleb összekeverte a nutrion italt, amit reggelihez jobban kedvelt, és mentálisan átvette az aznapi menetrendjét. Akár itt, vagy a moszkvai központi irodájában vesz részt a következő komm konferencián, nem számított a végső eredmény, Kaleb győztesen kerül ki belőle. Mindig így volt.

A kudarc nem volt lehetőség.

Aztán a nő, akit hét évig keresett kicsúszott a székéből és felé indult. Mikor egy méterre állt meg tőle Kaleb kicsit hátralépett, semmit sem mondott, ahogy a nő az ételért nyúlt, amit ideteleportált neki, a távoli portálás egyszerű: az adott szállodai konyhát egy olyan séf vezette, aki szeretett mindent a helyén tudni, beleértve a friss péksüteményeket, amik egyedi papírcsomagolásba voltak beletéve. Kaleb képfájlja a konyháról adott egy helyszíni nyomot, a papírcsomagolás részlet nyom volt a különleges helyről. Most figyelte, ahogy a vendége egy meleg barackos dánsütit választott, szépen rápakolta a kis tányérjára és vitte a helyére.

Kaleb azt várta, hogy a nő elkezdi enni a sütit, de visszatért a pulthoz és felvett egy másik dánsütit, szederrel, egy másik tányérra tette, majd visszavitte az asztalhoz. A nő addig nem foglalt helyet, amíg a másik oldalra nem helyezte a tányért és a forró csokoládét az asztal közepére nem tette, és Kalebnek rá kellett jönnie, hogy reggelizni hívták.

Lenik, mondta, várt amíg Silver beosztottja megnyitja számára a telepatikus vonalat, mielőtt azt mondta volna: – Átütemezem az Imkorppal való találkozómat.

Uram. Eléggé bizonytalanok a megállapodással kapcsolatban.

Várhatnak. Kaleb kezében volt az erő a tárgyalás alatt, amire szívesen emlékezteti az Imkorp vezérigazgatóját, ha az elfelejtette volna.

Azonnal értesítem őket.

Ezt elintézve Kaleb töltött magának egy pohár vizet és az asztalhoz vitte. – Köszönöm – mondta, és visszatolta a bögrét a nő elé –, de ez a tiéd.

A nő folytatta az ő vizsgálatát, egy hirtelen, éles intelligencia a mélykék íriszben, melyek Kaleb ösztöneit teljesen riadóztatták. – Ki vagy te? – A szavak reszelősek voltak, mintha hangját nem használta volna hónapok… vagy évek óta.

– Kaleb Krychek.

Egy kis szünet. – Kaleb Krychek. – A nő félrehajtotta a fejét, miután ugyanolyan tompán ismételte meg a nevét, ahogy ő mondta neki, felvett egy dánsütit és beleharapott. Amikor a férfira bámult, ő lemásolta a nő mozdulatait.

Az íz erőszakos támadás volt ízlelőbimbóinak, amik az íztelen nutrion rudakhoz és italokhoz voltak szokva, melyeket arra terveztek, hogy a szükséges kalóriákat és ásványi anyagokat a szervezetébe juttassa, az alkalmankénti édes ételek rádobódtak diétájának egyensúlyára, de lenyelte a falatot a süteményből, ivott némi vizet, hogy lemossa. Látszólag megelégedve ezzel az asztal túloldalán lévő alacsony nő szépen megette az ő dánsütiét, míg az egész dolog elfogyott.

Jó. Eszik.

A nő teste mindig karcsú és könnyed volt, ami annak a táncos az előnye votl, ami volt, de többé nem voltak meg azok a hajlékony izmok, melyek alacsony testsúlya ellenére egészségről árulkodtak. Az alakja most törékeny volt, vállának csontjai kirajzolódtak a zöld pulcsi alól, amit továbbra is hordott, az arca beesett volt. Amikor Kaleb a tálcát a többi sütivel az asztalra portálta, a nő töprengő szemekkel figyelte, mielőtt egy banános muffint választott volna.

A nő felvett egy kést a tálcáról és félbe vágta a muffint és a felét a férfi tányérjára tette. – Köszönöm – mondta Kaleb megint, és beleharapott a puha, túl édes dologba, hogy megnyugtassa.

A nő megette a saját részét és majdnem megitta a forró csokit, mielőtt ismét beszélt volna. – Kaleb Krychek. Elég hosszú név.

– Hívj csak Kalebnek – mondta a férfi, és ezek azok a szavak voltak, amiket a nőnek mondott, mikor ő nem értette meg, mi volt a férfi, miért kellene elfutnia tőle.

– Te burkom a tiéd Kaleb.

Kaleb feldolgozta a nő szavait, semmi értelmük nem volt. – Igen?

– Fekete és erős.

– A mentális pajzsról beszélsz, amit köréd tettem. – Kaleb megitta a vízét. – Szükségszerű volt. Az elméd közszemlére volt téve. – Meztelen, sebezhető, egy tény, ami minden szinten elfogadhatatlan volt számára. – Az obszidián pajzs elrejti az összes nyomod a Hálón.

Nyílt aggodalom volt a nő arcán, azt suttogta. – Akkor most te vagy védtelen?

A nő empátiája nem lepte meg őt, ez volt az, ami a kínzásához vezetett. – Nem – mondta. – Megvan a képességem, hogy probléma nélkül tartsam fent a duális pajzsokat.– Ő volt a Háló legerősebb mentálja, efelől kétsége sem volt, mentális ereje elég, hogy elpusztítsa fajuk szövetét, vagy hogy irányítsa. És hogy mit választ mit csináljon… az a nőtől függött.

Ha ő bosszút követelne, akkor a világot vérvörössé változtatná.

A nő kinyúlt a férfi elhanyagolt muffinjáért, levágott belőle és megette. – Belém látsz?

– A gondolataid a sajátjaid. – Nem hatolt be az elméjébe a teleporthoz szükséges kapcsolat után.

Ismét az éles intelligencia. – A burkod megosztásától láthatom a titkaid?

– Nem. Nem akarsz belelátni a fejembe. – Ez egy figyelmeztetés volt. – A Hálón az a pletyka terjed, hogy őrületbe tudom kergetni az embereket.

Semmi rettegés, vagy félelem, csak rendületlen figyelem, ami azt mondta, a többet hallott, mint amit a férfi mondott. – Tényleg?

– Igen. – Kaleb meg akarta kérdezni tőle, mit lát, mikor ránéz, vajon a rémálom megjelent azokban az éjfél szemekben. – Amíg fantomokat látnak és rémisztő hangokat hallanak, míg már nem léteznek többé a racionális világban és korábbi önmaguk törött hasonmásaivá vállnak.

– Miért?

– Mert megtehetem.