Greg Egan: EZÜSTLÁNG

 

A dolgozószobámban ültem otthon, és a 410-es járványtanvizsga tesztjeit javítottam, amikor befutott John Brecht hívása Marylandból. Közvetlen hívás volt, nem holmi udvarias üzenet, amivel majd akkor foglalkozom, ha kedvem támad hozzá. Már egészen belejöttem, hogy Brecht ezredesre csak „az egykori főnökömként” gondoljak. De ezek szerint elsiettem a dolgot.

– Észleltünk egy kisebbfajta Ezüstláng-anomáliát, Claire – mondta −, ami szerintem érdekelhetne téged. Az autokorrelációs egyenletben állandóan felbukkan egy blip, ami csak nem akar eltűnni. És mivel vakáción vagy…

– A diákjaim vannak vakáción. Nekem van dolgom elég.

– Ugyan, a Columbia egyetem csak talál valakit, aki pár hétre átveszi tőled ezt a cselédmunkát.

Egy kis ideig nem szóltam semmit, és közben azon töprengtem, közöljem-e vele, vajon kit is keressen a saját cselédmunkájához.

– Pontosan miről van szó? – kérdeztem.

Brecht elmosolyodott.

– Egy gyenge nyomról. Néha már-már fontosnak tűnik. Pontosan te specialitásod. – A képernyőn megjelent egy térkép, az ezredes arca pedig egy kis ablakba ugrott. – A jelek szerint Észak-Karolinában kezdődött, Greensboro környékén, és nyugat felé tart. – A térképet sörétszerűen elborították a közelmúltban észlelt Ezüstláng-jelenségek – színkódokkal jelölték a „fertőzés napjának” feltételezett időpontja óta eltelt időt, a pöttyök pedig azokat a helyeket jelölték, ahol a beteg az adott pillanatban tartózkodott. Mivel már tudtam, mit keressek, a lokalizált fertőzések kibomlott sziromra emlékeztető mintájában még éppen ki tudtam venni egy halovány, bizonytalan körvonalú nyomvonalat: az elkenődött, vöröstől ibolyaszínig terjedő szivárvány csíkja a Tennesee államban található Knoxville mellett, nyugatra foszlott semmivé. Aztán megint… ha hunyorítottam, egy másik, majdnem ugyanolyan meggyőző alakzatot is beleláttam, amely bámulatosan tökéletes ívben húzódott Kentuckytól lefelé. Néhány perc múlva akár Groucho Marx arcát is kiolvashatnám a pontokból. Az emberi agy túlságosan jó érzékkel talál rá a mintákra – a rideg statisztikai eszközök nélkül minden véletlenszerű szélfuvallatba tehetetlen animistákként próbálunk belelátni valamit.

– Mit mutatnak a számok? – kérdeztem.

– A P még éppen határértéken van – ismerte el Brecht. – De én továbbra is úgy gondolom, hogy érdemes utánanézni.

A feltételezett nyomvonal látható része legalább tíz napos időtartamot ölelt fel. A vírus kitörése után három nappal egy átlagos személy vagy meghalt, vagy az intenzív osztályon hevert – és nem autózgatott vidáman az országban. A fertőzés pontos irányát lekövető térképek általában öt, legfeljebb tíz kilométer hosszú, tekervényes és összevissza ösvényeket ábrázoltak – ha valaki közben repülőn utazott, a legrosszabb esetben is csak elszórt, jelentéktelen eseteket robbantott ki úti célja körül. Ha viszont egy fertőző, ám tünetmentes egyénbe botlottunk, annak valóban érdemes lenne utánanézni.

– Mostantól kezdve teljes hozzáférést kapsz a bejelentéseket tároló adatbázishoz – mondta Brecht. – Elláthatnálak rövidtávú analízissel is… de te egyedül többet kiokoskodsz az információkból, ebben biztos vagyok.

– Kétségtelenül.

– Remek. Akkor holnap indulhatsz.

 

Még hajnal előtt felkeltem és tíz perc alatt összecsomagoltam, miközben Alex félálomban szitkozódva aludni próbált. Ezután rájöttem, hogy még három órát kell valahogy elütnöm és az égvilágon semmi dolgom nem maradt, így aztán visszamásztam az ágyba. Mire másodszorra felébredtem, Alex és Laura már felkeltek és reggeliztek.

Amikor azonban leültem Laurával szemben, hirtelen álnokul megnyugtató érzés fogott el, az a fajta, amikor úgy érzem, hogy valójában fel sem kell kelnem, hiszen már álmodok. Tizennégy éves lányom karját meg az arcát ugyanis minden talpalatnyi helyen fluoreszkáló vörössel, zölddel és kékkel felrajzolt alkimista és zodiákus jelek borították. Úgy nézett ki, mint egy rémítő, pszichedelikus VR-film egyik szereplője, akire ráeresztettek egy különleges effektusokat készítő szoftvert.

Laura dacosan nézett rám vissza, mintha hangot adtam volna nemtetszésemnek. Ami azt illeti, ilyen rövid idő alatt képtelen voltam előállni efféle evilági reakciókkal – amikor pedig végre sikerült, inkább befogtam a számat. Laurát ismerve a rajzok biztosan lemosható utánzatok voltak – igaz, transzdermális enzimtapaszokkal ugyanolyan tisztán el lehet tüntetni őket, mint azokat a festéktapaszokat, amelyekkel készültek. Szóval remekül csináltam és egy árva szót sem szóltam: nem próbálkoztam olcsó ellen-pszichológiával (,,Jajj, hát nem édesek??”), sem azzal (az amúgy jogos) panasszal nem éltem, hogy vajon mit kell majd végighallgatnom az iskola igazgatójától, ha nem tünteti el ezeket az iskolaév kezdetéig.

– Tudtad, hogy Isaac Newton többet foglalkozott az alkímiával, mint a tömegvonzás elméletével? – kérdezte Laura.

– Igen. És te tudtad, hogy szűzen halt meg? Példaképet választani remek dolog, nem?

Alex lopott, figyelmeztető pillantást vetett rám, de nem lépett közbe. Laura folytatta:

– Létezik egy titkos tudománytörténet, amit teljesen kicenzúráztak a hivatalos anyagokból. De végre fény derül erre a rejtett tudásra, hiszen manapság mindenki hozzáférhet az eredeti forrásokhoz.

Nehéz őszintén válaszolni az ilyen megjegyzésekre, miközben az ember megpróbál elfojtani egy hangos nyögést.

– Rá fogsz jönni, hogy a legtöbbjére már régen „fény derült” – mondtam nyugodtan. – Csak nem sok embert érdekelt. De egyetértek, lebilincselő élmény bekukkantani ezekbe a zsákutcákba.

Laura szánakozó mosollyal pillantott rám.

– Zsákutcák! – Befejezte a tányéron maradt morzsák csipegetését, aztán felállt és ruganyos léptekkel kisétált a szobából, mintha most nyert volna meg egy csatát.

– Miről maradtam le? – kérdeztem panaszosan. – Mikor kezdődött ez az egész?

Alex cseppet sem jött zavarba.

– Szerintem nagyrészt csak a zenéről szól. Vagyis arról a három tizenhét éves fiúról, akiknek természetfelettien tökéletes a bőrük, hatalmas, barna kontaktlencséket hordanak és Alkimisták néven alakítottak együttest…

– Igen, a zenekart ismerem… de az új hermetika nem egy rágógumi-zene, hanem egy komoly szekta…

– Ugyan már! – nevetett fel Alex. – Hát nem a te húgod volt az, aki mélységes gerjedelmet táplált valamelyik félig sátánista heavy metál zenekar énekese iránt? Nem emlékszem, hogy valaha is macskákat szögezett volna lefelé fordított keresztekre.

– Semmilyen gerjedelemről nem volt szó. Csak a fickó hajápolási titkait akarta kifürkészni.

– Laurával nincsen semmi gond – mondta Alex határozottan. – Csak… nyugodj meg és várd meg, amíg elmúlik. Hacsak nem akarod meglepni a Foucault-inga egyik példányával.

– Valószínűleg nem értené az iróniát.

Ujjával a karomba bökött – nem erőszakosan, de őszinte haraggal.

– Most igazságtalan vagy. Laura felfalja és kiköpi az új hermetikusokat… mondjuk fél év alatt, legfeljebb. Meddig tartott a szcientológia? Egy hétig?

– A szcientológia hajmeresztő butaság, átlátszó hazugság. Az új hermetikusok ötezer év kultúrájából táplálkoznak. Pontosan olyan alattomos, mint a buddhizmus vagy a katolicizmus – van hagyománya, van egy egész esztétikai…

– Igen – vágott közbe Alex. – És fél éven belül majd megérti, hogy az esztétikai részét a baromságok nélkül is élvezheti. Csak azért, mert az alkímia zsákutcának bizonyult, attól még lehet elegáns és vonzó… de azért, mert elegáns és vonzó, még nem szükségszerűen igaz.

Ezen eltöprengtem egy darabig, aztán áthajoltam az asztal felett, és megcsókoltam.

– Utálom, amikor igazad van: ha te mondod, minden olyan egyértelműen hangzik. Szörnyen anyáskodó vagyok, nem? Laura majd megbirkózik a dologgal.

– Te is tudod, hogy így lesz.

Az órámra pillantottam.

– A fenébe! Ki tudsz vinni a La Guardiára? Ilyenkor már nem kapok taxit.

 

Az országos járvány kitörése után nem sokkal sikerült elintéznem, hogy tanítványaim egy csoportja közelről megfigyelhessen egy Ezüstlángban szenvedő beteget. Úgy gondoltam, annak semmi haszna, ha kizárólag térképekbe meg grafikonokba, matematikai modellekbe meg extrapolációkba temetkezünk – bármennyire is fontosak ahhoz, hogy megnyerjük a csatát −, ha közben nem látjuk saját szemünkkel, valójában milyen állapotban van ilyenkor egy emberi lény.

Nem kellett védőruhát húznunk. A fiatalember üvegfalú, hermetikusan elzárt szobában hevert. Csöveken keresztül kapta az oxigént, a vizet, az elektrolitokat és a tápanyagokat – az antibiotikumokkal, lázcsillapítókkal, az immunszupresszánsokkal és fájdalomcsillapítókkal együtt. A beteg nem ágyon vagy matracon feküdt, hanem áttetsző, polimer zselébe merült, egyfajta vízszerűen viselkedő, félig szilárd anyagba, ami csökkentette a felfekvéseket, illetve felitatta a vért meg a nyirokváladékot, ami a férfi bőre helyén szivárgott elő a testéből.

Magamat is megleptem, amikor halkan elsírtam magamat – bár a harag forró könnyei nem tartottak sokáig. Dühöm semmivé vált: tudtam, hogy senki sem hibáztatható ezért. A diákok fele orvosi végzettséggel rendelkezett – őket mégis jobban megrázta a látvány, mint azokat a zöldfülű statisztikusokat, akik életükben nem tették be a lábukat egy intenzív osztályra vagy egy műtőbe: valószínűleg azért, mert ők tudták, mit érezne a férfi, ha a koponyája nem lenne zsúfolásig tömve ópiumszármazékokkal.

Ezt az állapotot hivatalosan a szövetek vírusos szklerodermiájának hívták, de az SZVSZ teljes nevét egyszerűen képtelenség volt kimondani, az olvasók tekintete pedig óhatatlanul üvegessé vált, ha egy újságcikkben belebotlottak a teljes hosszában kiírt rövidítésbe. Én is az új nevet használtam, mint mindenki más – de minden áldott pillanatban gyűlöltem. Kurvára költőinek találtam, túlságosan is.

Amikor az Ezüstláng vírus megfertőzte a szubkután kötőszövet rostjait, túltermelésre serkelte azokat és ezzel hihetetlen mennyiségű kollagént produkált – de olyan variánst, amely a normális gén másolat a volt ugyan, de tökéletlen kópia. Ez a denaturált protein tömör lemezkékké állt össze a sejtek közti térben és akadályozta a felhámba áramló tápanyagok útját – míg végül olyan nagy lett, hogy teljesen elzárta a csatornát. Az Ezüstláng belülről nyúzta meg áldozatát. Nem rossz módszer, ha a kór esetleg rendkívül fertőzővé akart válni – de azt senki sem tudta, mikor jött rá a trükkre. A feltételezett gazdaállatot, amelyben az eredeti vírustörzs élt – akár jóindulatú kórként, akár nem – még nem találták meg.

Ha a nyiroktól csillogó, beteges-fehér, csupasz kollagén volt az „ezüst”, akkor a lázat, a szervezet ösztönös védőreakcióját és az ezzel járó fájdalmat nevezték „lángnak”, mert olyan lehetett, mintha élve égetnék meg az áldozatot. A kínlódás, könyörületes módon, semmiképpen nem tartott sokáig. Az Első Világban meghonosodott, fájdalomcsillapításon alapuló terápiának a folyamatos, mély altatás is része – ha pedig a beteg nem kapott ilyen kezelést, nagyon hamar sokkot kapott és meghalt.

Két év telt el a kór felbukkanása óta, és a vírus eredetét továbbra sem ismerték, a vakcina pedig még mindig a jövő zenéje volt – és míg a betegeket szinte a végtelenségig életben tudták tartani, minden kísérlet kudarcot vallott, amikor megpróbálták megtisztítani a testet a vírustól és mesterségesen tenyésztett bőrrel pótolni az eredetit.

Az egész világon összesen négyszázezer ember lett fertőzött: tízből kilenc meghalt. A helyzet iróniája, hogy a legszegényebb országokban az elégtelen táplálkozási viszonyok miatt a kór gyors lefolyásúnak bizonyult, éppen ezért az adott körzetekben hamar kipusztított mindent és nem terjedt tovább. Az Egyesült Államokban nem csupán a kezelt esetek száma volt a legmagasabb, hanem az új fertőzések terén is a világelső pozíciójára tört. A kórt akár egy kézfogással el lehetett kapni, vagy ha valaki felszállt egy zsúfolt buszra – persze mindkettőnek alacsony volt a valószínűsége, de attól még megesett. Középtávon egyetlen dolog segített, ha elkülönítették a potenciális vírushordozókat – és a jelenlegi ismereteink szerint senki sem maradhatott sokáig egyszerre egészséges és fertőzött. Ha a „nyom”, amit Brecht számítógépei találtak, több, mint statisztikai délibáb, több tucatnyi életet megmenthetünk, ha sikerül megállítani – és ha meg is értjük a jelenséget, ezreken segíthetünk.

 

Majdnem délre járt, amikor a gép leszállt a Greensboro melletti Triad repülőtéren. Bérautó várt rám. A táblagépemet a műszerfal felé fordítottam: továbbította az arcképemet, majd megvártam, míg a piezoelektromos karok zümmögve átrendezték az ülést meg az irányítóművet. Amikor tolatva kifordultam a parkolóból, a hifiből megnyugtató improvizáció csendült fel. A kijelzőn megjelent a zenemű jellegtelen címe: Távozóban a repülőtérről 2008. június 11-én.

A város felé hajtva szabályos sokk ért: az útról jól látszottak a hatalmas dohánymezők. A reinkarnálódott haszonnövény mindent elborított, még a külvárosok sem voltak tőle biztonságban. A helyzet iróniája már-már kliséssé vált, de még így is döbbenetes volt saját szemmel megtapasztalni a valóságot: bár a nikotint végül utolérte az abszint sorsa, most több dohányt termesztettek, mint valaha – mivel a dohány mozaikvírusáról kiderült, hogy a segítségével rendkívül kényelmesen és hatékonyan állíthatóak elő új gének. Á növények leveleit gyógyszerekkel és vakcinaként használatos antigénekkel pumpálták tele – és húszszor annyit értek, mint amennyit génmódosítatlan őseikért valaha is kifizettek.

Az első találkozómig még volt majdnem egy órám, ezért aztán éttermet keresve körbeautóztam a városban. Mivel eddig végig Brecht hívásának a hatása alatt álltam, igazából meglepett, milyen jól is éreztem magamat itt. Talán annyi a titok, hogy délen voltam, ahol hirtelen picit más szögben esik a fény – az időeltolódás jóindulatú, földrajzi megfelelője. Persze New York után minden fényesnek tűnt Greensboro belvárosában, ahol a pasztellszínű modern épületek tökéletesen harmonizáltak a ragyogóan megőrzött történelmi emlékekkel.

Végül szendvicseket rendeltem egy büfében – és megszállott módjára ismét átnéztem a jegyzeteimet. Hét éve nem csináltam semmi ilyesmit élesben és kevés időm volt visszaállni a teoretikus szerepéből a gyakorlati szakemberére.

Az elmúlt két hétben négy új eset történt Greensboróban. Az egészségügyi hatóságok már sehol sem próbálkoztak azzal, hogy minden utolsó esetnél felderítsék a fertőzés útját – a kór ugyanis rendkívül könnyen terjedt és magukat a pácienseket nem lehetett kikérdezni, ezért roppantul munkaigényes feladat volt, amely kevés kézzelfogható eredménnyel kecsegtetett. A leghasznosabb stratégiának éppen ezért nem a fertőzés terjedésének felderítését, hanem a család, a munkatársak és az illető egyéb ismerőseinek elkülönítését tartották, legalább egy hétig. A vírushordozók a legtöbb esetben két vagy három napig fertőztek, mielőtt – nyilvánvalóan – maguk is lebetegedtek volna. Brecht szivárványa vagy azt jelentette, hogy valakire ez nem vonatkozik… vagy minden városban újabb esetek ütik fel a fejüket, de vírushordozó nélkül.

Greensboro népessége úgy negyedmillió lehetett – habár ez attól is függött, hol húzták meg pontosan a város határait. Észak-Karolinára sohasem volt jellemző a robbanásszerű urbanizáció – az elmúlt évek során a vidéki körzetek növekedése tulajdonképpen felülmúlta a nagyobb városok fejlődését, és nagy teret hódított magának a mikrofalu-mozgalom, legalább annyira, mint a nyugati parton.

Lehívtam a gépemre a régió kontúrozott népesség-térképét: még Raleigh, Charlotte és Greensboro is alig emelkedett ki a vidék lágyan hullámzó háttérszíneiből – és ebből az inverz topográfiából kizárólag az Appalache-hegység hasított ki mély árkot magának. A már létező városok között – és ezekből is akadt jó néhány – több száz aprócska, új település pöttyözte a térképet. A mikrofalvak a szó szoros értelmében nem voltak önfenntartóak, de mindenképpen magas szintű környezetvédő technológiát használtak, fotovoltaikus, kistérségi vízkezelő telepekkel és műholdas kapcsolattal pótolták a központosított közművek hiányát. A legtöbbjük otthon végzett munkával jutott bevételhez: ez lehetett szoftverfejlesztés, dizájn, zene vagy animáció.

Másik nézetre kapcsoltam, amelyik a népesség mozgásának becsült nagyságát mutatta az Ezüstláng kitörésének idején. A főutak és a sztrádák izzó-fehéren ragyogtak, a kisvárosokat pedig saját vékonyka hajszálereik kapcsolták be a kusza gombolyagba… de a mikrofalvak egyszerűen eltűntek a térképről: mindenki otthon dolgozott. Vagyis nem elképzelhetetlen, hogy egy véletlenszerűen kitört Ezüstláng-járvány nyílegyenesen söpörjön végig a sztrádán, ahelyett, hogy a klasszikus, részegesen tántorgó mintát követve vágjon át a viszonylag népes területen.

De mégis… igazából olyasmit kellett kiderítenem, amit egyik számítógépes modelltől sem tudhattam meg – hogy a számításaik alapjául szolgáló feltételezések helyesek-e avagy életveszélyesen hibásak.

 

Távoztam és munkához láttam. A négy eset négy különböző családban történt – hosszú napnak ígérkezett a mai.

Akikkel beszéltem, már kikerültek a karanténból, de még mindig a sokk hatása alatt álltak. Az Ezüstláng gyorsvonatként csapja el áldozatait: az ember még fel sem fogja, mi történt, és a teljesen egészséges gyermek, szülő, hitves vagy szerető már meg is halt, a szeme előtt. Az utolsó dolog, amire ilyenkor szüksége van, az egy idegen látogató meg egy kétórás kihallgatás.

Már leszállt a szürkület, mire megérkeztem az utolsó családhoz – és addigra minden örömöm elszállt, amit kezdetben a terepmunka okozott. Egy percig mozdulatlanul ültem a kocsiban, a makulátlan rendben tartott kertet néztem meg a csipkefüggönyöket az ablakban, a tücskök ciripelését hallgattam és azt kívántam, bárcsak ne kellene bemennem a házba és a lakók szemébe néznem.

Diane Clayton gimnáziumi matematikatanár volt, a férje, Ed, mérnök, aki éjszakai műszakban dolgozott a helyi erőműben. Volt egy tizenhárom éves lányuk, Cheryl. A tizennyolc éves Mike kórházban feküdt.

Mindhárman leültek velem az asztalhoz, de leginkább Ms. Clayton beszélt. Már-már gyanúsan türelmesen és udvariasan bánt velem – aztán hamarosan rájöttem, hogy még mindig kába a megrázkódtatástól. Minden kérdésemre lassan és alaposan válaszolt – de azt nem tudtam, vajon valóban tudatában van-e annak, amit mond, vagy csupán gépiesen megy végig az egészen, mintha autopilóta vezetné.

Mike apjától nem sok segítséget kaptam, mert az éjszakai munkabeosztása miatt teljesen más ritmusban élt, mint a többi családtag. Többször megpróbáltam elcsípni Cheryl pillantását, hátha felbátorodik és megszólal. Abszurd dolog, de még nekem is lelkifurdalásom támadt tőle – mintha ügynök lennék, aki értéktelen vackokat akar rásózni a családra, és most a szülői figyelmet kijátszva próbálkoztam volna a kislánnyal.

– Tehát… Miké kedd éjjel minden kétséget kizáróan itthon volt? – Az űrlapon Mike Clayton mozgását dokumentáltam a tünetek felbukkanása előtti héten – óráról órára. Ez aprólékos, kicsinyes, Gestapo-szerű rutinfaggatózást igényelt, amihez képest a régi módszerek – amikor a szexuális partnerek névsorát kértük, illetve a különböző testnedvek cseréjéről érdeklődtünk – kifejezetten idillinek tűntek.

– Igen, így igaz. – Diane Clayton szorosan lehunyta a szemét és gondolatban ismét átfutott az adott éjszaka eseményein. – Cheryllel tévéztem egy kicsit, aztán elmentem lefeküdni… úgy tizenegy körül. Mike biztosan egész végig a szobájában volt. – A fiú az egyik greensboroi iskolába járt, de most szünidő volt, ezért biztosan nem tanulással töltötte az éjszakáit – de az is lehet, hogy társasági életet élt a neten vagy filmet nézett.

Cheryl bizonytalanul felém pillantott, majd félénken megszólalt.

– Szerintem elment valahova – mondta.

Édesanyja fintorogva a lányra nézett.

– Kedd éjjel? Kizárt!

– Nem tudod, hová ment? – kérdeztem Cherylt.

– Valamilyen szórakozóhelyre, szerintem.

– Ezt ő mondta?

A kislány vállat vont.

– Úgy volt öltözve.

– De azt nem mondta, hová megy?

– Nem.

– Nem lehet, hogy teljesen más helyre ment? Egy barátjához? Házibulira? – Információim szerint Greensboróban egyetlen szórakozóhely sem volt nyitva kedd éjjel.

Cheryl elgondolkodott.

– Azt mondta, táncolni megy – felelte végül. – Semmi mást.

Visszafordultam Diane Claytonhoz – láthatóan felzaklattam hogy kizártam a beszélgetésből.

– Nem is sejti, kivel mehetett el?

Ha Mike-nak volt is állandó kapcsolata, nekem nem említette, de megadta a fiú három régi barátjának a nevét. Közben mindvégig a „figyelmetlensége” miatt szabadkozott.

– Semmi gond – mondtam. – Komolyan. Senki sem emlékezhet minden apró részletre.

Amikor egy óra múlva távoztam, még mindig zavartnak tűnt. A fia úgy ment el itthonról, hogy neki nem szólt – vagy szólt, csak elfelejtette: akárhogy is történt, számára most (valamiképpen) ez lett az egész tragédia oka.

Részben magamat is hibáztattam az elkeseredéséért – habár elképzelni sem tudtam, miként kezelhettem volna az ügyet máshogyan. A kórházban kitűnő szaktanácsadást kaphat – ez egyáltalán nem az én feladatom. És minden bizonnyal a jövőben is számos ilyen helyzetbe sodródok majd – ha személyes ügyet csinálok a dologból, napokon belül roncs lesz belőlem.

Még tizenegy óra előtt sikerült lenyomoznom Mike mindhárom barátját – ez volt a legkésőbbi időpont, amikor még fel mertem hívni valakit −, de kedden éjjel egyikük sem volt Mike-kal és nem is sejtették, merre járhatott. Azonban segítettek tisztázni néhány részletet. Végül majdnem két órán keresztül telefonálgattam az autómban ülve.

Lehet, hogy valóban volt egy házibuli, de az is lehet, hogy nem. Talán csak kifogás volt az egész és valami másról van szó: a lehetőségek száma végtelennek tűnt. Az űrlapon tátongó fehér foltokról természetesen nem feledkezhettem meg, de akár egy hónapig is kutathattam volna a városban, hogy kitöltsem a hézagokat, akkor sem jutottam volna semmire. Ha a feltételezett vírushordozó valóban jelen lett volna ezen a feltételezett házibulin (és a Greensborói Négyek három másik tagja minden jel szerint nem volt ott – mindegyikük el tudott számolni azzal az éjszakával), akkor nem kellene mást tennem, csak követni a nyomát.

Kivettem egy szobát egy motelben, majd jó ideig éberen hevertem az ágyamon és a sztrádán dübörgő forgalom zaját hallgattam. Alexre és Laurára gondoltam – és megpróbáltam elképzelni az elképzelhetetlent.

De velük ez nem történhet meg. Ők hozzám tartoznak Én majd megvédelmezem őket.

Hogyan? Költözzek el az Antarktiszra?

Az Ezüstláng-fertőzés ritkább volt, mint a rák, mint a szívbetegségek vagy mint a gázolásos halál. Egyes városokban többen haltak meg lőtt sebek miatt. De nem létezett módszer, amellyel el lehetett volna kerülni – a teljes elkülönítést leszámítva.

És Diane Clayton most azért gyötri saját magát, mert nem zárta be a szobájába a tizennyolc éves fiát, aki éppen a nyári szünidejét töltötte otthon. Újra meg újra feltette magának ugyanazt a kérdést: Mit csináltam rosszul? Miért történt meg mindez? Mivel érdemeltem ki ezt a büntetést?

Félre kellett volna vonulnom vele, egyenesen a szemébe kellett volna néznem és emlékeztetni valamire:

– Ez nem a maga hibája! Sehogyan sem tudta volna megakadályozni a történteket!

Azt kellett volna mondanom neki: Egyszerűen megtörtént. Mások is értelmetlenül szenvednek, ugyanezért. A fia élete kisiklott, és ennek nincsen semmi értelme. Nincsen rejtett jelentése. Az egész csak a molekulák véletlen tánca, semmi több.

 

Korán keltem és kihagytam a reggelit – fél nyolckor az I-40-en hajtottam nyugat felé. Elhúztam Winstin-Salem mellett. A közelmúltban itt is akadt néhány megbetegedés, de ahhoz már eléggé régen, hogy része legyen a nyomnak.

Az alvás tompította pesszimizmusom élét. A reggel hideg és volt tiszta, a vidék pedig lélegzetállítóan gyönyörű – legalábbis azokon a részeken, ahol nem változtatták monoton, biotech növénytáblákká, vagy – ami még rosszabb – golfpályákká.

Mindent egybevetve egyes dolgok mégis pozitív irányban változtak. Itt, az I-40-es úton – több mint húsz évvel ezelőtt – hallottam először egy rádiós prédikátort, aki a nyolcvanas évek gyűlölet-evangéliumát hirdette: az AIDS Isten eszköze, a HIV-vírust a Mennyországból szabadították a Földre, hogy kipusztítsák a házasságtörőket, a drogosokat meg a buzikat. (Akkoriban még fiatal voltam és forrófejű: lehúzódtam az útról, felhívtam a rádióállomást, és sértésekkel halmoztam el egy szerencsétlen ügyfélszolgálatost.) De ennek az alattomos teológiának a védelmezői furcsa módon azóta hallgattak, mióta egy kenyai prostituált csontvelőjéből kinyert, halhatatlanná tett sejtcsoport alaposan kifogott a mindenható istenség titkos fegyverén. Habár a keresztény fundamentalizmus még nem pusztult ki teljesen, támogatottsága egyértelműen mélyrepülésbe kezdett: az a tudatlanság és szűklátókörűség, amelynek fennmaradását köszönhette, minden jel szerint majdnem életképtelennek bizonyult az információ áradásának korában.

A helyi rádiók természeten régen átköltöztek a hálóra, evangélistákkal és minden egyébbel együtt – elhallgattak az egykori frekvenciák. A húszezer csatornából álló szörnyeteget nem tudtam elérni – itt nem volt lefedettség −, de az autót műholdas kapcsolattal is felszerelték. Bekapcsoltam a gépemet és valami halovány segítségben bíztam.

Beprogramoztam Ariadnét, az adatbányászomat, hogy fésüljön át minden hozzáférhető médíakiadványt és keressen utalásokat az Ezüstlángra. Lehet, hogy ez nem más, mint színtiszta mazochizmus, de volt valami perverzen bámulatos abban, ahogy a létező járvány eltorzult árnyéka a média-térre rávetült: akadt itt pletyka, félretájékoztatás, hisztéria, mások kihasználása és minden más.

A bulvárlapok, mint mindig, most is kiszámíthatóan bárgyúnak bizonyultak: az Ezüstláng vírusa az űrből érkezett hozzánk /a fluorkezelés elkerülhetetlen következménye/ a valódi oka annak, hogy féltucat híresség tűnt el a közvélemény figyelő tekintete elől. Ma három aktuális dolgot neveztek meg, persze tévesen, ami terjesztheti a kórt: a tampont, a mexikói narancslevet és a szúnyogokat (ismét). Lehoztak néhány fényképet a fiatal áldozatokról, akik szépen mosolyogtak a „betegség előtt” készült fényképeken és annak rendje-módja szerint felbukkantak a hozzátartozók, akik hajlandóak voltak zokogva összeomlani a kamerák előtt. Új évszázad, de ugyanaz a régi mocsok.

Ariadné legutolsó kutatásnak legbizarrabb eredménye viszont nem is klasszikus bulvárhírnek bizonyult. Egy interjú volt, amelyet a Végső Csevegő című műsorban (23.00, greenwich-i középidő szerint, minden csütörtökön a brit Négyes Csatornán) közvetítettek, és egy kanadai tudós, bizonyos James Springer beszélt benne, aki (a maga hús-vér valójában) az Egyesült Királyságban tartott körutat, hogy reklámozza legújabb hipertext-jét, a Kiberszútrákat.

Springer kopaszodó, középkorú, atyáskodó férfi volt. A McGill Egyetem elméleti tanszékének egyetemi docenseként mutatták be – és nyilvánvalóan csak az igazán kukacoskodók kérdezték meg, vajon minek az elméletéről van szó? Szakterülete a „számítógép és a spiritualitás” volt – de általam felfoghatatlan okokból mégis az Ezüstlángról kérték ki a véleményét.

– Amit mindenképpen szem előtt kell tartanunk – bizonygatta simulékony modorában −, nem más, mint hogy az Ezüstláng az információs kor legelső járványa. Az AIDS egyértelműen posztindusztriális és posztmodern járvány volt, de a kirobbanásának ideje még megelőzte a valódi információs kor kulturális fogékonyságát. Számomra az AIDS megtestesíti a fin de siécle elkerülhetetlen önbizalomválságával szembesülő nyugati materializmus teljes negatív zeitgeistjét – az Ezüstláng esetében azonban nyugodtan használhatunk sokkal pozitívabb metaforákat is ezzel a betegséggel kapcsolatban.

A riporter idegesen közbevágott.

– Azaz… ön bízik benne, hogy az Ezüstláng áldozatai elkerülhetik az AIDS-el együtt járó megbélyegzést és hisztériát?

Springer derűsen bólintott.

– Természetesen! Azóta hihetetlen fejlődések történtek a kulturális analízis terén! Úgy gondolom, ha Burroughs Vörös éjszakák városai című műve a megjelenése idején jobban áthatolhatott volna kollektív tudatalatti védfalán, az AIDS lefolyása is radikálisan más irányt vett volna… ez egyébként jelenleg rendkívül divatos téma az ukronikus tanulmányok kutatásában, amellyel az egyik doktoranduszom jelenleg is foglalkozik. Viszont az információs kor kulturális formái kétségtelenül tökéletesen felkészítettek minket az Ezüstlángra. Elég csak a globális techno-anarchista dúlásokra, a cserélhető tetoválásként létező testképregényekre vagy a mindenki számára megengedhető dalai láma desktop-alkalmazásokra gondolnom… és egyértelmű számomra, hogy az Ezüstláng egy RNS-szekvencia, aminek most jött el az ideje. Ha nem létezne, nekünk kellene előállítanunk!

 

A következő megállóhelyem egy Statesville nevű város volt. Ben és Lisa Walker, a kamaszkorból éppen kilábaló testvérpár, illetve a lány barátja, Paul Scott itt, a winston-salemi kórházban feküdt. Családtagjaik nem sokkal ez érkezésem előtt mentek haza.

Lisa és Ben özvegy édesapjukkal és kilencéves kisöccsükkel laktak. Lisa az egyik helyi boltban segített a tulajdohosnak – aki tünetmentes maradt. Ben egy vakcina-előállító üzemben dolgozott, Paul Scott pedig munkanélküli volt és az édesanyjával élt. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy Lisa fertőződött meg elsőnek – elméletben ehhez annyi is elegendő volt, ha két ember bőre egy pillanatra érintkezett egymással, mondjuk a hitelkártya átadása közben, jóllehet ennek mindössze száz az egyhez az esélye. A nagyobb városokban azok, akik rendszeresen érintkeztek más emberekkel, rászoktak a kesztyű viselésére – és akadtak olyan (az már vitatható, mennyire paranoiás) emberek, akik a metrón, a nyár kellős közepén is minden négyzetcentiméternyi bőrfelületüket elfedték −, de a fertőzésveszély esélye olyan alacsony volt, hogy kevés ilyen megelőző stratégia terjedt el.

Mr. Walkert a lehető legkíméletesebben húztam kínpadra. A gyermekei a hét legnagyobb részében óraműpontossággal élték az életüket – a fertőzés idősávjában a csütörtök este volt az egyetlen időpont, amikor nem otthon voltak vagy dolgoztak. Mindketten hajnalban érkezett haza, Lisa Pault látogatta meg, Ben a barátnőjét, Martha Amost. Mr. Walker abban nem volt biztos, hogy a szerelmespárok elmentek-e valahová vagy otthon maradtak – de hétköznap esténként nem sok minden történt errefelé, és azt egyikük sem említette, hogy elhagyták volna a várost:

Felhívtam Martha Amost, aki közölte, hogy Bennel egyedül voltak otthon, nagyjából hajnali kettőig. Mivel ő nem fertőződött meg, Ben valószínűleg a nővérétől kapta el a kórt, valamivel később – és Lisa vagy aznap éjjel fertőzte meg Pault, vagy fordítva.

Paul édesanyja szerint a fiú szinte ki sem lépett a házból azon a héten, vagyis eléggé valószínűtlennek tűnt, hogy ő lenne a fertőzés kiindulási pontja. Minden jel szerint a statesville-i kép tökéletesen összeállt: egy vásárló megfertőzi Lisát a boltban (csütörtök délután), Lisa pedig Pault (csütörtök éjjel), majd Bent (péntek reggel). A következő feladat kifaggatni a boltost, emlékszik-e nem helybéli ügyfélre aznap.

De ekkor Ms. Scott még hozzátett valamit:

– Csütörtök éjjel Paul átment Walkerékhez, és csak későn jött haza. Ha jól emlékszem, ez volt az egyetlen alkalom, hogy kimozdult itthonról.

– Meglátogatta Lisát? Nem Lisa jött ide?

– Nem. Paul ment hozzájuk, úgy fél nyolc körül.

– És csak úgy elütötték az időt odaát? Nem terveztek semmi különlegeset?

– Tudja, Paulnak nincsen sok pénze. Nem engedhetik meg maguknak, hogy szórakozni járjanak… nem könnyű nekik. – Nyugodtan, bizalmasan beszélt – mintha minden megpróbáltatás ellenére csak ideiglenesen szünetelt volna ez a kapcsolat. Bíztam benne, hogy lesz valaki mellette, aki támogatást nyújthat neki, amikor néhány napon belül végleg felfogja, mi történt valójában.

Felkerestem Martha Amos házát. Amikor telefonon beszéltünk, még nem rá összpontosítottam – de most azonnal feltűnt, milyen rossz állapotban van.

– Ben nem említette véletlenül, hová ment a nővére meg Paul Scott csütörtök este? – kérdeztem. Kifejezéstelen tekintettel meredt rám.

– Sajnálom, tudom, hogy tolakodó vagyok – de úgy tűnik, senki sem tudja a választ. Nagyon sokat segítene, ha eszedbe jutna bármi, amit Ben mondott.

– Arra kért, mondjam azt, hogy velem volt. Mindig fedeztem. Az apja nem… nem örült volna…

– Várj egy kicsit. Ben nem is veled volt csütörtök este?

– Párszor elkísértem. De nem az én stílusom. Az emberekkel semmi gond. De a zene szar.

– Hol? Egy szórakozóhelyről beszélsz?

– Nem! A vidékről. Ben, Paul meg Lisa lementek vidékre csütörtök éjjel. – Hirtelen, az érkezésem óta most először, tényleg rám nézett – azt hiszem, végre rájött, hogy egy szót sem értek abból, amit mond. – „Találkozókat” tartanak. Igazából csak partik, ahol táncolni lehet. Nem nagy ügy. Csak… Ben apja azt hinné, hogy drogokról van szó. Pedig nem. – A kezébe temette az arcát. – Itt kapták el az Ezüstlángot, igaz?

– Nem tudom.

Egész testében remegett – kinyújtottam a kezem és megérintettem a karját. Felpillantott.

– Tudja, mi bánt a legjobban? – kérdezte fáradtan.

– Micsoda?

– Hogy nem mentem velük. Állandóan az jár a fejemben, hogy ha velük mentem volna, most minden rendben lenne. Nem betegedtek volna meg. Én megvédtem volna őket.

Fürkészően az arcomba meredt – mintha választ keresne a kérdésre: „mit tehettem volna?”. Hiszen én hajszolom az Ezüstláng vírusát, nem? Pontosan el kellett volna magyaráznom neki, miként verhette volna vissza az átkot, milyen varázslatot nem hajtott végre, milyen áldozatot nem hozott meg.

Ezerszer láttam már ezt az arckifejezést – de még mindig nem tudtam, mit mondjak ilyenkor. A gyász döbbenete lehámozza az eseményekről a logika héját, ami azt mondja, Az élet nem egy moralitás-játék. A betegség csak egy betegség, nincsen rejtett jelentése. Nincsenek istenek, akiket megharagíthattunk volna, nincsenek természetszellemek, akikkel nem sikerült alkut kötnünk. Ezzel minden épeszű felnőtt tisztában volt – de ez nem más, mint felületes tudás. Alatta, mélyen ott lapult a legkeményebben megszerzett igazság, amit még mindig nem sikerült megértenünk: A világegyetem közönyös.

Martha átölte magát és gyengéden ringatózott előre-hátra.

– Tudom, hogy őrültség ilyesmire gondolni. De akkor is bánt.

 

A nap hátralévő részében megpróbáltam felhajtani valakit, aki többet tudott volna mesélni a csütörtöki „Találkozóról” (például elárulhatta volna, pontosan hol is tartották – csak egy húsz kilométer sugarú körben legalább négy lehetséges helyszín akadt). Azonban nem jártam szerencsével – a mikrofalvak kultúrája minden jel szerint csak egy kisebbséget érdekelt, és a Statesville-ben élő három rajongó jelenleg nem volt abban a helyzetben, hogy válaszolhassanak nekem. Akikkel beszélgettem, azokat nem izgatta a drogok kérdése – ők inkább úgy gondolták, hogy a falusiak unalmas tech-fanatikusok és hátborzongató a zenei ízlésük.

Újabb éjszaka, újabb motel. Mint a régi szép időkben.

Mike Clayton kedd este elment táncolni. Ki a városból, vidékre? Ő feltételezhetően nem utazott messzire, de egy ismeretlen személy – talán egy turista – könnyen jelen lehetett mindkét Találkozón: kedden éjjel Greensboro közelében, csütörtök éjjel Statesville mellett. Ha ez igaz, jelentősen leszűkíthetném a lehetőségek körét – legalábbis azoknak a számához képest, akik egyszerűen csak áthaladtak ezeken a városokon.

Egy darabig úti atlaszok felett görnyedeztem és megpróbáltam eldönteni, melyik falut lenne a legkönnyebb beilleszteni a másnapi programomba. Kutattam a hálón, hátha találok egy honlapot, amelyik a ,,mikrofalvak éjszakai életével” foglalkozik – mindhiába, bár ez nem jelentett semmit. Az adott cím nyilvánvalóan elektronikusan terjedt és minden érdeklődőhöz eljutott – ezért bármelyik falut választom, legalább féltucat ember biztosan mindent tudni fog a Találkozókról.

Éjfél körül kerültem ágyba – de azonnal elő is szedtem a gépemet és új keresésre utasítottam Ariadnét. Az Ezüstláng sokra vitte: bekerült a filmek világába. A név szerepelt az NBC ,,népszerű sci-fi drámájának” legutolsó epizódjában. A sorozat a Mutáns Misztikus Empaták az N-térben címet viselte.

Hallottam már róla, de még egyszer sem láttam, ezért felületesen belepillantottam a bevezető epizódba:

„– Hát nem ismered az asztronavigáció első törvényét? Készíttesd csak el egy számítógéppel a 17 dimenziós hipergeometriai számításokat… és a gép merev, determinista, lineáris agya szilánkokra törik, mint egy fekete lyukba hajított gyémánt! Csak a buddhista ikertelepata nővérek, a hétdanos, feketeöves karatemesterek, ők, akik képesek uralkodni magukon, hogy kitépjék a saját lábukat a testükből, csak ők remélhetik, hogy valaha elsajátítják azokat az ösztönös képzettségeket, amelyek az N-tér veszedelmes kvantumáramlatainak hajózásához szükségesek… csak ők menthetik meg azt a hajótörött flottát!

– Istenem, kapitány, igaza van… de hol találunk…”

A sorozat a 22. században játszódott – de a hivatkozás az Ezüstlángra nem otromba anakronizmus volt. Hősnőink ugyanis elszámolnak egy bonyolult transzgalaktikus ugrást (ugyanis helytelenül veszik a levegőt egy létfontosságú mantra mormolása közben), ezért végül a jelenkori San Franciscóban kötnek Iá. Itt egy kisfiú meg egy kutya segítségével – akik egyébként a maffia elől menekülnek – megjavítják a Tantrikus Energiafejlesztőjüket. Miután megszégyenítik a bérgyilkosokat – erre egy csodálatosan koreografált csatajelenetben kerül sor, ahol lábatlan harcművészek küzdenek egy épülő felhőkarcoló állványzatán −, kiderítik, hogy a kisfiú édesanyja kórházban fekszik, mert – mint megtudjuk – megfertőzte az Ezüstláng vírusa.

A kamerabeállítások itt szemérmessé válnak. Amikor ténylegesen emberi testre mutatnak, akkor is higiénikussá tett fantáziaképeket kapunk: sima, száraz, csillogó elefántcsontszín húst.

A kisfiú (akinek édesapja, a maffia nemrégiben meggyilkolt könyvelője nem árulta el az igazságot), könnyekben tör ki, amikor meglátja édesanyját. De a Mutáns Misztikus Empaták filozofikusan állnak a dologhoz:

– Ezek a kedves orvosok és nővérek azt fogják mondani, hogy a mamádat szörnyű sors érte… de idővel mindenki számára nyilvánvaló lesz az igazság. Ezen a világon az Ezüstláng juttathat minket legközelebb a Nemlét Gyönyöréhez. Amit látsz, az csupán a test megdermedt burka… de odabent, a szunjata birodalmában hatalmas és csodás átalakulás folyik éppen.

– Igazán?

– Igazán.

A kisfiú könnyei felszáradnak, felerősödik a sorozat zenéje, az ugrándozó kiskutya mindenkinek az arcába nyal. Mindenkiből kitör a katartikus nevetés.

(Az édesanyát leszámítva, természetesen.)

 

Másnap két kisvárosban volt találkozóm, továbbra is a főút mentén. Az első páciens egy elvált, negyvenöt éves férfi volt, a helyi textilüzem technikusa. Sem az öccse, sem a kollégái nem tudtak segíteni – amennyire ők tudták, az adott időszakban akár minden este ellátogathatott egy másik városba.

A második településen egy harmincas évei közepén járó házaspár és nyolcéves kislányuk halt meg. A tünetek valószínűleg egyszerre jelentkezhettek mindhármukon – és a szokásosnál hamarabb váltak súlyossá −, mert egyiküknek sem sikerült segítséget hívnia.

– Pénteken éjjel biztosan kimentek vidékre – felelte a feleség nővére habozás nélkül. – Általában ez volt a programjuk.

– És a lányukat is magukkal vitték?

Már válaszra nyitotta a száját, de hirtelen sóbálvánnyá dermedt és megbántva nézett rám – mintha azzal vádoltam volna a húgát, hogy felelőtlenül kiszolgáltatta a lányát az ismeretlen veszélynek. A nő háta mögött, a kandallón mindhármójukról akadt egy fénykép.

– Nincsen biztonságosabb vagy kevésbé biztonságos hely – mondtam gyengéden. – Ez csak utólag nézve tűnik így. Bárhol máshol elkaphatták volna a betegséget – én pedig csupán a fertőzés útját próbálom felderíteni az eset után.

Lassan bólintott.

– Mindig magukkal vitték Phoebe-t. A kislány szeretett kijárni a falvakba – a legtöbb helyen voltak barátai.

– Tudja, melyik faluba mentek aznap éjjel?

– Azt hiszem, Herodotus volt az.

Odakint, a kocsiban megtaláltam a térképen a falut. Nem volt sokkal messzebb a főúttól, mint az, amit eredetileg, pusztán kényelemből kiválasztottam – valószínűleg fel tudom keresni és még emberi időben vissza is érek egy motelbe.

Rákattintottam az apró pontra. Az információs ablak a következőket közölte: Herodotus, Catawba megye. Népesség: 106 fő. Alapítva: 2004.

– Több információt! – mondtam.

– Nincsen több – felelte a térkép.

 

Napelemek, iker parabolaantennák, veteményesek, víztartályok, dobozszerű, előre gyártott épületek… a falunak egyetlen olyan része nem akadt, amelyik ne lehetett volna egy nagyobb vidéki birtokon. Mindössze az döbbentett meg, hogy mindezt egy helyre összehordva láttam, a semmi közepén. Herodotus leginkább úgy nézett ki, mint egy 20. századi festő látomása egy Földszerű – de határozottan idegen – bolygó telepeseinek táboráról.

A hangulatból egyedül a parkoló lógott ki, amely diszkréten megbújt a fotovoltaikus cellák hatalmas tömbjei mögött. Mivel csak egy busz meg két autó állt ott, akadt hely vagy száz másik járműnek is. A látogatókat bizonyára szívesen látták errefelé – még parkolóórát sem láttam sehol.

Az előre gyártott épületek ellenére a település nem emlékeztetett katonai bázisra – a házak általam elemezhetetlen szimmetriának engedelmeskedve egy központi tér körül épültek, de semmiképpen sem egyenes sorokban, mint a sereg fémbarakkjai. Amikor beléptem a térre, az egyik oldalon, egy udvaron kosármeccs zajlott – kamaszok játszottak és fiatalabb gyerekek figyelték őket. Eddig ez volt ez élet egyetlen nyilvánvaló bizonyítéka. Közelebb mentem – kicsit úgy éreztem magamat, mint aki tilosban jár, még akkor is, ha ugyanúgy közterületen jártam, mint bármely más város főutcáján.

Megálltam a bámészkodók mellett és egy darabig figyeltem a játékot. Egyik kisgyerek sem szólt hozzám, de éreztem, hogy alaposan szemügyre vettek. A csapatokban fiúk meg lányok is játszottak, keményen, de jókedvűen. A gyerekek között akadt angol-, afrikai- és kínai-amerikai. Hallottam bizonyos pletykákat, miszerint egyes falvakban „sikeres volt a faji elkülönítés” – bármit is jelentsen mindez −, de ez lehetett pusztán propaganda is.

A mikrofalvak mozgalma a kezdet kezdetén kavart némi vitát, de ez az életstílus igazából nem volt radikális. Nagyjából száz ember – akik a városban is otthoni munkát végeztek volna – összeadta a pénzt, vásároltak egy olcsó földterületet vidéken, és a komfort hiányát modern technikai megoldásokkal pótolták. A lakók ugyanúgy lehettek brókerek, mint művészek vagy zenészek – és mindenféle kategorizálás igazságtalan ugyan, de a legtöbb falu inkább yuppie menedékhelyre, mint anarchista kommunára emlékeztetett.

Jómagam képtelen lettem volna elviselni a teljes elszigeteltséget – ezért semmilyen sávszélesség nem kárpótolhatott volna −, de ha vannak emberek, akik így érzik magukat jól, hát szívük joga. Bármikor hajlandó lettem volna elismerni, hogy ötven év múlva határozottan perverzebb és érthetetlen dolognak tartják majd azt, ha valaki mondjuk Queensben él.

Egy hat- vagy hétéves kislány megpaskolta a karomat. Lemosolyogtam rá.

– Szia – mondtam.

– A boldogság ösvényén jársz? – kérdezte.

Mielőtt megkérdezhettem volna, mit akart ezzel mondani, kiáltást hallottam.

– Hahó!

Megfordultam. Egy nőt láttam – ha jól tippeltem, a húszas évei közepén járhatott −, aki a kezével árnyékolta be a szemét a napsütés… Mosolyogva odajött hozzám, majd kezet nyújtott.

– Sally Grant vagyok.

– Claire Booth.

– Ha a Találkozóra jött, kissé korán érkezett. Csak fél tízkor kezdődik.

– Én…

– Ha szeretne enni valamit nálam, szívesen látom.

– Ez nagyon kedves öntől – mondtam némi habozás után.

– Mit szólna tíz dollárhoz? Ennyit kérnék, ha kinyitottam volna az éttermet, de ma estére senki sem foglalt helyet, ezért zárva marad.

Bólintottam.

– Hát, akkor nézzen be hét körül. Huszonhármas ház.

– Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm.

Leültem egy padra a téren, a községháza árnyékában, és a kosárpályáról átszűrődő kiáltozást hallgattam. Tudtam, hogy egyenesen közölnöm kellett volna Mrs. Granttal, mit keresek itt – igazolnom kellett volna magamat, feltennem azokat a kérdéseket, amelyeket fel szabad tennem, majd távoznom. De miért ne tudhatnék meg többet, ha maradok és részt veszek a Találkozón? Nem hivatalosan? Már az is hasznos lehet, ha első kézből szerezhetek néhány demográfiai adalékot arról, miként működik az eddig nem modellezett kapcsolat a falusiak és más helyi populáció tagjai között – és a vírushordozó ugyan egyértelműen messze járt már innen, még mindig volt esélyem, hogy felvázoljak egy elnagyolt profilt az illetőről, akit keresek.

Végül nehéz szívvel, de döntöttem. Semmi okom rá, hogy ne várjam meg a partit – arra pedig nincsen szükség, hogy megriasszam és védekezésre kényszerítsem a falusiakat azzal, ha elárulom, mit keresek itt.

 

Granték háza belülről sokkal inkább emlékeztetett egy tágas, modern lakásra, mint egy futószalagon termelt dobozra, amit teherautóval vittek ki a semmi közepére, ahol aztán összerakták. Tudat alatt zsúfolt lakókocsira számítottam, ahol az egy négyzetméterre eső kényelem-moduloktól szinte levegőt sem lehet venni, de teljesen rosszul ítéltem meg a hely léptékét.

Sally férje, Oliver építész volt. Nappal útikönyveket szerkesztett, az étterem csak melléktevékenységként szolgált. A falu alapítói voltak, eredetileg Raleigh-ből származtak – rajtuk kívül azóta is csak maroknyian érkeztek. Elmagyarázták, hogy az alapvető élelmiszereket (zöldségfélék) tekintve Herodotus önfenntartó, de rendszeresen importálják az ilyen kisvárosok fennmaradásához szükséges árukat. Időnként mindketten ellátogattak Greensboróba vagy egy másik államba, de az esetek legnagyobb részében távmunkával keresték a pénzt.

– És maga, Claire, mit csinál, amikor nincsen szabadságon?

– Adminisztrátor vagyok a Columbia egyetemen,

– Hát ez biztosan nagyon izgalmas. – Jól válaszoltam: vendéglátóim azonnal visszaterelték a beszélgetést saját magukra.

– És magukat mi vette rá a költözésre? – kérdeztem Sallyt. – Nem mondhatni, hogy Raleigh az ország legveszélyesebb városa lenne. – Azt is nehezen hittem, hogy az ingatlanárak elől menekültek ide.

– Spirituális szempontok, Claire – vágta rá habozás nélkül. Csak pislogtam.

Olivér kedvesen felnevetett.

– Semmi gond, nem tévesztette el a helyet. – A feleségéhez fordult. – Láttad az arcát? Mintha egy mormon vagy baptista enklávéba csöppent volna!

– A szót természetesen a lehető legtágabb értelmében gondoltam – magyarázta Sally bocsánatkérően. – Arra utaltam, hogy az embernek újra meg kell tanulnia érzékelni a külvilág erkölcsi dimenzióit.

Ettől sem lettem sokkal okosabb, de láthatóan beleegyezést várt részemről. Ezért aztán habozva így szóltam:

– És úgy gondolja… hogy egy ilyen kis közösségben sokkal egyértelműbbek, sokkal szembetűnőbbek a közösség iránti kötelezettségei?

Most Sally nézett rám csodálkozva.

– Nos… igen, azt hiszem, igen. De ez tulajdonképpen csak politika, nem igaz? Nem spiritualitás. Én arra gondoltam… – Felemelte a kezét és csak úgy sugárzott az arca. – Én ugyanarra gondoltam, amiért maga is ellátogatott hozzánk! Azért jöttünk Herodotusba, hogy egész életünk során a miénk legyen az, amit maga néhány órára szeretne megtalálni közöttünk!

 

Miközben Sallyvel a nappaliban kávéztunk, hallottam az egymás után érkező autók hangját. Oliver elnézést kért, mert fontos megbeszélése volt egy tokiói építési vállalkozóval. Semmiségekről beszélgettünk, Alexről meg Lauráról, és sor került az Életem Legrosszabb Élményei New Yorkban kategóriába tartozó történetekre is – közülük némelyik még igaz is volt. Bár nagyon szívesen kérdezgettem volna Sallyt a Találkozóról, mégsem tettem – hátha felkeltem a gyanakvását, ha kiderül, hogy fogalmam sincsen, mibe keveredtem. Amikor egy percre magamra hagyott, gyorsan körülnéztem a szobában – még a székről sem álltam fel −, hátha megtudhatom, mi lehet az, ami egész életük során az övék lehet. Mindössze arra volt időm, hogy szemügyre vegyem a forgatható állványon álló cédélemezek borítóit. A legtöbb modern zene/videó volt, számomra teljesen ismeretlen zenekaroktól. Egy ismerős cím azért feltűnt: James Springer Kiberszútrája.

Mire hármasban átsétáltunk a téren és elindultunk a községháza, egy hatalmas konténerre emlékeztető, pajtaszerű épület felé, már eléggé feszült voltam. A téren harminc-negyven ember gyülekezett, legtöbbjük – bár nem mindannyian – a kamaszéveik végén vagy a húszas éveik elején járhattak, és változatos, olyan alkalmi ruhának álcázott öltözéket viseltek, amelyet az ország bármelyik éjszakai szórakozóhelyén láthat az ember. Akkor viszont mitől féltem? Csak azért, mert Ben Walker nem mert beszélni róla az apjának, Mike Clayton pedig az anyjának, attól még nem biztos, hogy egy délvidéki Twin Peaksbe csöppentem. Sok unatkozó kölyök ruccant ki vidékre, hogy hallucinogéneket majszoljon a partikon – tulajdonképpen saját ifjúságom éledt újra a szemem előtt, csak biztonságosabb drogokkal és modernebb fényshow-val.

Már majdnem odaértünk a községházához, amikor kisebb csoport sorjázott be a fotocellás ajtókon és egy rövid pillanatra megpillantottam az örvénylő fények háttere előtt kirajzolódó testek körvonalait és arcomba csapott a zeneszó. Szorongásom kezdett abszurdnak tűnni. Sally meg Oliver pszichedelikus szerekkel éltek, ennyi az egész – Herodotus alapítói pedig olyan települést akartak létrehozni, ahol más, azonos érdeklődésű ember is nyugodtan használhatja ezeket. Megkönnyebbülten mosolyogva fizettem ki a hatvan dolláros belépődíjat.

Odabent tekergőző minták ragyogtak a falakon meg a mennyezeten: elkent szélű, többárnyalatú fraktálok lüktettek a zenével, mintha roppant, színkódolt szimuláció mutatná, amint habzó vízesés zubog végig 5 Machkal egy gitár nyakán. A táncolók nem vetettek árnyékot: itt magasfeszültségű falképernyőket használtak, nem projektorokat. Bámulatos felbontásuk volt – és csillagászati összegekbe kerültek.

Sally neonrózsaszín kapszulát nyomott a kezembe. Talán Harmónia vagy Halcion lehetett – én már nem tudtam, mi számít divatosnak éppen. Megpróbáltam megköszönni, és eldadogtam valami mentséget, hogy „majd elteszem későbbre”, de egy szót sem hallott abból, amit mondtam, ezért csak mosolyogtunk egymásra. A terem hangszigetelése bámulatos volt (a többi falusi szerencséjére) – odakint nem is sejtettem, hogy itt bent pürévé préselik az agyamat.

Sallyt és Olivert elnyelte a tömeg. Úgy döntöttem, nézelődök még vagy fél órát, aztán kisurranok és távozom a motel irányába. A táncolókat néztem és a kábító háttérzaj ellenére megpróbáltam tiszta maradni… habár abban kételkedtem, hogy itt többet megtudhatnék a vírushordozóról. Valószínűleg még nincsen 25 éves. Valószínűleg nem totyogó kisgyerek. Sally minden szükséges részlettel ellátott, így további információkat szerezhetek a Találkozókról, innen egészen Memphisig. A kutatás ugyan még mindig nehéznek ígérkezett, de legalább némi előrelépést tettem az ügyben.

A zene függönyén hirtelen áttört a tömeg közepén felharsanó hangos ujjongás – és a terem a szemem előtt alakult át. Egy pillanatra tökéletesen elveszítettem a térérzékemet – amikor a világ visszanyerte vizuális értelmét, még akkor is beletelt egy kis időbe, mire felfogtam a részleteket.

A falképernyőkön most táncoló alakokat láttam, hasonló termekben, mint ahol én is tartózkodtam; közben a mennyezeten folytatódott tovább az absztrakt animáció. Ezekben a hasonló termeket szintén falképernyők határolták, amelyek szintén táncoló alakokkal zsúfolt termeket mutattak… mint a tükröket tükröző tükrök.

Először azt hittem, a „többi helyiség” csupán a herodotusi táncteremből közvetített képekből áll. De… a mennyezeten örvénylő minták akadás nélkül illeszkedtek a „szomszédos” szobák mennyezetét díszítő mintákhoz, és egyetlen nagy, komplex képet alkottak – nem ismételték vagy tükrözték őket. És a rengeteg táncoló ember sem hasonlított egymásra – bár messziről éppen eléggé egyformának látszottak, hogy megnehezítsék a szemlélő dolgát. Miután így késve kapcsoltam, megfordultam és szemügyre vettem a legközelebbi képernyőt, ami úgy négy vagy öt méterre lehetett tőlem. A „fal” túloldaláról egy fiatalember intett nekem, és én ösztönösen viszonoztam a mozdulatot. Meggyőző szemkontaktusra nem igazán volt lehetőségünk – bárhol is voltak a kamerák, ezt azért nem várhattuk el tőlük −, de még így szinte lehetetlen volt elhinni, hogy nem csak egy vékony üvegfal választ el kettőnket egymástól.

A férfi álmatagon mosolyogva elsétált.

Libabőrös lettem. Mindez elméletben semmi újat nem nyújtott, de az alkalmazott technológiát a legvégsőkig kihasználták. Úgy éreztem, mintha egy végtelen táncteremben állnék, és ez hihetetlenül lenyűgöző élmény volt – bármerre is kerestem, sehol sem láttam a „legtávolabbi” termet (és ha ki is fogytak az igaziakból, bármikor könnyedén újat gyúrhattak az eddigiekből). A képek élettelensége, a mozgás közben különösen feltűnő, elnagyolt arányok és a parallaxis hiánya miatt (a legkiábrándítóbbnak azt találtam, amikor megpróbáltam bekukkantani a négy fő terem közötti „sarokszobákba”… mert ennek lehetségesnek „kellett” volna lennie, de nem volt az) a falakon túli tér mégis inkább egzotikusan torznak tűnt, és nem csökkentette a hatást. Az emberi agy küzdelmesen próbálta kipótolni a hiányosságokat – és ha lenyeltem volna Sally kapszuláját, valószínűleg nem kukacoskodtam volna. Sőt, már most is úgy vigyorogtam, mint kisgyerek a vásári körhintán.

Láttam, hogy néhányan a fallal szemben táncolnak és a kapcsolat segítségével alakítanak csoportokat vagy párokat. Teljesen elkábultam – ki is ment a fejemből, hogy az előbb még távozni akartam. Egy idő múlva belebotlottam Oliverbe, aki boldogan ringatózott egyedül.

– Ez itt a többi falu? – ordítottam a fülébe. Bólintott, és visszaüvöltött:

– Kelet az kelet, nyugat az nyugat! – Vagyis… a virtuális elrendezés követte a valódi földrajzot – mindössze a köztes távolságokat tették semmissé? Eszembe jutott valami, amit James Springer mondott az interjúban: Új kartográfiai tudományokat kell kifejlesztenünk, újra fel kell térképeznünk a bolygót újjászületett, ősi állapotában. Mostantól nincsenek távolságok. A határok leomlottak.

Igen… és a világ egyetlen gigászi partivá változott. De legalább nem a harci zónák élő közvetítéseivel kapcsolódtak össze. A kilencvenes években éppen elég olyan rendezvényt láttam, ami a „mi táncolunk, ti meg ugráltok a lövedékek elől” szolidárisnak nem nevezhető érzésére épült, és egy életre elegem is lett belőlük.

Hirtelen gondolat ötlött fel bennem: Ha a vírushordozó valóban Találkozóról Találkozóra utazik… akkor most is „itt van” velem. A prédám a gigászi, képzelt csarnok egyik táncosa.

Maga a tény nem jelentett semmit – veszélyt pedig egyáltalán nem. De akkor is a hosszú, különös éjszaka legfurcsább pillanata volt ez: amikor megértettem, hogy mi ketten végre „kapcsolatba kerültünk” egymással, amikor felfogtam, hogy végre „megtaláltam” azt, akit kerestem.

Még akkor is, ha ezzel semmire sem mentem.

 

Nem sokkal éjfél után – amikor lefoszlott az újdonság varázsa és végre a távozás mellett döntöttem – a táncoló alakok egy része ismét hangos ujjongásban tört ki. Ezúttal még tovább tartott, mire felfogtam, miért. Az emberek egymás után fordultak kelet felé és izgatottan mutogattak valamit egymásnak.

Az egyik távoli tömegben – valamelyik faluban, három képernyőre innen – emberi alakok integettek. Lehet, hogy meztelenek voltak, lehettek férfiak vagy nők, de nem tudtam biztosan megmondani: mindössze villanásnyi időre bukkantak fel… és olyan fényesen ragyogtak, hogy a részleteket elhomályosította saját vakító izzásuk.

Átható, ezüstfehér fényt árasztottak. Tündöklésük megváltoztatta közvetlen környezetüket – mintha világítógázok fényudvara remegne körülöttük a levegőben, de nem úgy, mintha reflektor irányítanának a tömegre. A körülöttük táncoló emberek láthatóan észre sem vették őket – mint ahogyan a minket elválasztó tánctermek közönsége sem, kizárólag a herodotusiaktól kapták meg azt a figyelmet, amit egy ilyen látványossággal kiérdemeltek. Egyelőre nem tudtam eldönteni, vajon pusztán számítógépes animációk-e, amelyeket hihető módon mozgattak a tömegben nyíló hézagokban, vagy szoftverrel feljavított jellegtelen (de valódi) színészek.

Kiszáradt a szám. Nem hittem, hogy véletlen lenne az ezüstös alakok felbukkanása – de mit akarnak jelenteni? Tudnak az itteniek a helyi fertőzés-sorozatról? Ez nem lehetetlen – elképzelhető, hogy a hálón már kering egy független elemzés. Talán valami bizarr „megemlékezésről” van szó.

Ismét rábukkantam Oliverre. A zene szelídült egy kicsit, mintha tiszteletben tartaná a látomást, és a jelek szerint a férfi is lenyugodott egy kicsit. Sikerült összehoznunk valamit, ami már emlékeztetett egy beszélgetésre.

Az alakokra mutattam – éppen most sétáltak át, simán és akadálytalanul egy képernyőn, bebizonyítva ezzel, hogy teljesen virtuálisak.

– Ők a boldogság ösvényét járják! – ordította Oliver.

Értetlenül fintorogtam.

– Meggyógyítják nekünk a földet! Megváltoztatják! Elpusztítják a könnyek ösvényét!

A könnyek ösvényét? Egy pillanatra nem értettem semmit, de aztán hirtelen bevillant egy gimnáziumi emlékkép. Amikor az 1830-as években brutálisan elűzték a cseroki törzset a mai Georgia egyik részéből vándorútra kényszerítették, egészen Oklahomáig, a megtett utat nevezték el, ,Könnyek Ösvényének”. Ezrek hullottak el útközben – néhányan megszöktek és elrejtőztek az Appalache-hegységben. Abban egészen biztos voltam, hogy Herodotust több száz kilométer választotta el a történelmi úttól – de a jelek szerint ez nem számított. Az ezüstös alakok átsétáltak a tőlünk két teremnyire található tánctérre, és láttam, amint kitárják a karjukat, mintha áldást osztanának.

– De mi köze ehhez az Eziistlángnak…? – ordítottam.

– Testük megdermedt – Így a szellemük szabadon járhatja a Boldogság Ösvényét… a kibertérben, a mi érdekünkben! Hát nem tudta? Ezért létezik az Ezüstláng! Hogy mindent megújítson! Hogy boldogságot hozzon a földre! Hogy mindent megváltoztassanak!

Hitetlenkedve meredtem rá. Ez a férfi nyilvánvalóan nem gyűlölt senkit… de amit most kitálalt nekem, az nem volt több, mint a húsz évvel ezelőtt hallott rádiós prédikátor New Age-stílusban újrakevert zagyvasága, aki az AIDS-ben látta saját spirituális hitének kétségbevonhatatlan bizonyítékát.

Dühösen a férfira üvöltöttem.

– Az Ezüstláng egy könyörtelen, gyötrelmes… – kezdtem.

Olivér hátravetette a fejét és harsogva felkacagott, de szikrányi rosszindulat nélkül – mintha én lettem volna az, aki kísértettörténetekkel szórakoztatja.

Megfordultam és magára hagytam.

Amikor az Ösvény vándorai a szomszédos, keleti terembe értek, két csapatra váltak szét. A csoport egyik fele észak felé ment tovább, a másik délnek, így „körbesétálták” Herodotust. Közöttünk nem járhattak – de így majdnem sértetlen maradt az illúzió.

És mi van akkor, ha öntudatlanra drogoztak? Ha elfogadtam a Boldogság Ösvényének egész mitológiáját – és abban a reményben jöttem, hátha bizonyítékokat kapok a létezésére? Hittem volna reggel, akár csak félig is, hogy az Ezüstlángban szenvedők kósza szellemei közvetlenül mellettem sétáltak el?

És fénylő áldásukat adták a tömegre.

Szinte érintésnyi távolságból.

 

Utat törtem az álcázott bejárathoz. A kinti hideg levegő és csend szürreálisnak tűnt – életemben nem éreztem magamat ilyen testetlennek, álomszerűnek. Támolyogva megindultam a parkoló felé. Meglengettem a gépemet, amit a bérelt autó fényszóróvillogással vett tudomásul.

Mire a sztráda felé hajtottam, már kitisztult a fejem. Úgy döntöttem, egész éjszaka vezetni fogok. Ilyen felizgatott állapotban amúgy sem sokat tudtam volna aludni. Reggel keresek egy motelt, lezuhanyozok és ledőlök egy kicsit a következő megbeszélésem előtt.

Még mindig nem tudtam mire vélni ezt a Találkozót – milyen megfogható kapcsolat lehet a vírushordozó és a falusiak őrült, szinkretikus kiberzagyvaságai között? Ha az egész nem több véletlennél, nagyon groteszk a helyzet iróniája – de mi más lehetőség jöhetne szóba? „Zarándok” járna a Boldogság Ösvényén, aki tudatosan terjeszti a vírust? Micsoda nevetséges ötlet – és nem csupán azért, mert elképzelhetetlenül obszcén. Egy vírushordozó csak akkor tudja meg, hogy megfertőződött, ha megjelennek rajta a jellegzetes tünetek… de a jellegzetes tünetek már a betegség kíméletlen, végső fázisát jelezték; egy elhúzódó, enyhébb fertőzés – ha létezne ilyesmi – nem sokban különbözne az influenzától. Amint az Ezüstláng olyannyira kifejlődött, hogy képes megváltoztatni a bőr látható rétegeit, akkor a beteg már csak egyetlen módon utazhat át az országon: villogó lámpákkal és szirénázva.

 

Hajnali fél három körül bekapcsoltam a gépemet. Igazából nem voltam álmos, de szerettem volna, ha valami ébren tart.

Ariadné több ilyen hírrel is szolgált.

Először is egy heves vitával, a Valóság Stúdiójából – a műsor az Intercampus Hálózat programja volt. Elsőnek egy Andrew Feld nevű szabadúszó seattle-i zoológus kapott szó, aki úgy fogalmazott, hogy az Ezüstláng ,,minden kétséget kizárólag bebizonyította” az ő saját „vitatott és paradigmákat romboló” S-életerő elméletét, amely „Einstein és Sheldrake páratlan zsenialitását ötvözi a maják jóslataival illetve a szuperhúr-elméletek terén elért legújabb fejlesztésekkel, hogy új, életpárti biológiát hozzon létra, amely átveszi a gépies, lélektelen nyugati tudomány helyét.”

Minderre az UCLA szakembere, Margaret Ortega virológus válaszolt, aki részletesen kifejtette, Feld ötletei miért haszontalanok és miként térnek el számtalan megfigyelt biológiai jelenségtől – vagy ellentétesek tökéletesen azokkal… és cseppet sem gépiesebbek vagy kevésbé gépiesek, mint bármely más elmélet, amely nem Isten kénye-kedvének tulajdonítja az univerzum működését. Sőt, megkockáztatta azt a véleményt is, hogy a legtöbben anélkül is képesek bizonyítékot találni az életre, hogy közben módszeresen szemétre hajítanának minden eddig felhalmozott emberi tudást.

Feld naiv, holdkóros idióta volt. Ortega feltörölte vele a padlót.

Amikor azonban a világ minden részéről figyelő hallgatók szavaztak, kétszeres többséggel a férfit hozták ki győztesnek.

Következő téma: tiltakozók torlaszolták el a hamburgi Max Planck Intézet orvosi kutatólaboratóriumához vezető utat és az Ezüstláng-kutatások leállítását követelték. Nem a kísérletek biztonsága miatt aggódtak. Kid Ransom, a tiltakozás szervezője és „kinevezett kulturális agitátor” rögtönzött sajtókonferenciát tartott a helyszínen:

– Vissza kell szereznünk az Ezüstlángot a szürke, kicsinyes gondolkodású tudósok markából és meg kell tanulnunk, hogyan csapoljuk meg az egész emberiség érdekében a misztikus energia kútfőjét! Ezek a technokraták, akik mindenre magyarázatot keresnek, nem jobbak, mint a képtárban dúló vandálok, akik egyenleteket firkálnak a csodálatos műkincsekre!

– De ha leállnak a kutatások, hogyan reménykedhet az emberiség a gyógyulásban?

– Nem létezik betegség! Ez csupán átalakulás!

Ezeken kívül négy másik (egyformán exkluzív) hír számolt be az Ezüstláng mögött rejtőző „eltitkolt igazságról” (vagy a titkos és kimondhatatlan valóságról) és az ezzel kapcsolatos bejelentésekről – és külön-külön talán tényleg szomorú, rosszízű tréfának tűntek volna. De miközben lassan felderengett körülöttem a táj – a hajnali fényben az északon magasodó Feketehegység szürkéslila csipkéi lélegzetelállító látványt nyújtottak −, lassan kezdtem megérteni. Ez már nem az én világom. Sem Herodotus, sem Seattle, sem Hamburg vagy Montreal vagy London. Még New York sem.

Az én világomban nem éltek nimfák a fák között meg a patakokban. Sem istenek, sem kísértetek, sem ősi szellemek. Semmi sem létezett – saját kultúránk, törvényeink, szenvedélyeink határain kívül −, ami megbüntetett vagy megvigasztalt volna bennünket, semmi, ami megindokolhatta volna szeretetből vagy gyűlöletből elkövetett tetteinket.

Az én szüleim ezzel tökéletesen tisztában voltak – de az ő nemzedékük volt a legelső, amely teljesen felszabadulhatott a babonák béklyói alól. És az értelem kurta ideig tartó felvirágzását látva az én nemzedékem önteltté vált. Bizonyos szinten valószínűleg egyértelműnek vettük, hogy a világegyetem működése most már egy gyermek számára is egyértelmű… pedig mindez a fajtánk alapvető tulajdonságainak mondott ellent: a minták vad, zabolátlan szeretetének, a szabatos magyarázatok iránti vágyódásnak és annak, hogy megnyugvást találunk a szemünkkel látható dolgokban.

Azt hittük, minden fontosat továbbadtunk a gyermekeinknek: a tudományt, a történelmet, irodalmat, művészetet. Roppant könyvtárak tárultak fel előttük egyetlen gombnyomásra. De nem küzdöttünk elég keményen, és a legkeményebb harccal kivívott igazságot már nem tudtuk átadni nekik: A moralitás kizárólag belülről fakad. A jelentés kizárólag belülről fakad. A koponyánkon túli világegyetem nem foglalkozik velünk.

Lehet, hogy a nyugati civilizáció halálos csapást mért a régi, doktrínákon alapuló vallásokra, a megtévesztés vén monolitjaira… de ez a győzelem semmit nem jelentett.

Mert a helyükön mindent átitatott a spiritualitás édes mérge.

 

Asheville-ben bejelentkeztem egy motelbe. A parkolót megtöltötték a nemzeti parkokból hazafelé tartó kirándulók lakókocsijai. Szerencsém volt, még megkaptam az utolsó szobát.

Éppen zuhanyoztam, amikor felcsilingelt a gépem. A Járványügyi Központba befutott legfrissebb adatok elemzése szerint az „anomália” majdnem kétszáz kilométerrel húzódott tovább nyugat felé az I-40-es mentén – közel félúton járt Nashville felé. Öt újabb ember járja a Boldogság Ösvényét. Egy darabig mozdulatlanul ültem és a térképet bámultam – aztán felálltam, ismét összecsomagoltam, és kijelentkeztem.

Mire eljutottam a hegyekbe, tíz telefonhíváson voltam túl: sorban lemondtam a találkozóimat a betegek rokonaival, Asheville-től Jefferson Cityig. Elmúlt már az óvatoskodás és a módszeresség ideje, csak azért, hogy minden morzsányi adatot össze tudjak gyűjteni. Tudtam, hogy a kór a Találkozókon terjed – egyedül az maradt kérdéses, vajon szándékosan vagy véletlenül.

De ha szándékosan, hogyan? Egy fiolában hordják magukkal az Ezüstláng vírusától hemzsegő kötőszövetet? Az Országos Egészségügyi Intézet kutatóinak több mint egy évükbe került, mire sikerült kitenyészteniük a vírust – és erre csak most márciusban került sor. Nem hittem, hogy ezt a munkát holmi amatőrök kevesebb mint három hónap alatt megismételhették volna.

Az út beért a Nagy Füstös-hegység burjánzó erdővel borított lejtői közé, és nagyrészt a Galamb-folyó vonalát követte. Menet közben megparancsoltam a gépemnek – hangutasításokkal −, hogy készítsen nekem egy előrejelzést. Most már ismertem a Találkozók időpontjait, és ami a fertőzéseket illeti, rendelkeztem öt, nagyjából pontos dátummal. Ha a bejelentett esetekre támaszkodom, örökösen késésben leszek – kizárólag akkor érhetem utol a kórt, ha következtetek. És csak feltételezni tudtam, hogy a vírushordozó továbbra is nyugat felé tart, egyszer sem áll meg pihenni és mindig az éppen következő Találkozó felé tart.

Dél körül értem Knoxville-be, megálltam ebédelni, aztán indultam tovább.

Plinius, január 14, 19:30 – közölte végül a számítógépes modell. Az első alkalom, hogy a végtelen táncteremben egy helyen legyek a vírushordozóval – elválasztó üvegfalak nélkül.

Az első alkalom, hogy személyesen tartózkodom majd az Ezüstláng jelenlétében.

 

Korán érkeztem Pliniusba – de nem olyan korán, hogy felkeltsem egy helybéli Sally és Oliver figyelmét. Egy órán keresztül ültem a kocsimban, különböző módszereket találtam ki, hogy elfoglaltnak tűnjek és feljegyeztem az érkező járművek rendszámát. Sok terepjáró és furgon volt közöttük, de akadt néhány lakókocsi is. Sok falusi a biciklit részesítette előnyben, de a vírushordozónak igazán fanatikusnak – és rendkívül fittnek – kellett volna lennie, ha Greensborótól biciklivel jött egészen idáig.

A Találkozó nagyrészt a Herodotusban tegnap lezajlott parti szerkezetét követte – habár Herodotus most nem vett részt a buliban. A tömeg is hasonló volt: nagyrészt fiatalokból állt, de éppen elég kivétel akadt ahhoz, hogy ne lógjak ki teljesen. Fel-alá mászkáltam és megkíséreltem a lehető legóvatosabban emlékezetembe vésni minden. Vajon ezek az emberek is mind elhitték az Ezüstláng legendáját, ugyanúgy, mint Oliver? A lehetőség olyan lehangoló volt, hogy gondolni sem mertem rá. Az egészben egyetlen dolgot találtam csak reménykeltőnek: amikor a Találkozók időrendjében szereplő falvakat összevetettem a térség településeinek számával, kevesebb, mint egy huszadát érintette. Tehát a mikrofalu-mozgalomnak önmagában nincsen köze ehhez az őrülethez.

Valaki egy rózsaszín kapszulát nyomott a kezembe – de ezúttal nem ingyen. Húsz dollárt fizettem, aztán zsebre vágtam a kábítószert, hogy később majd elemeztessem. Volt egy minimális esély arra, hogy valaki előkezelt kapszulákat osztogat – bár a gyomorsav általában hamar elbánt a vírussal.

Miután felbukkantak az ösvény vándorai, jó ideig egy jóképű, szőke fiú – alig lehetett húsz éves – kerülgetett. Amikor az ezüstös alakok eltűntek nyugat felé, a fiú odalépett hozzám, megfogta a könyökömet, és tett egy ajánlatot, amit a zene miatt nem igazán értettem – habár azt hiszem, rájöttem, miről van szó. Túlságosan máshol jártak a gondolataim, ezért sem csodálkozást, sem jóleső elégedettséget nem éreztem – kísértést meg különösen nem −, így alig öt másodperc alatt meg is szabadultam tőle. Megbántott arccal távozott – de nem sokkal később láttam, hogy egy másik nővel lép ki az ajtón, aki feleannyi idős lehetett, mint én.

Egészen a parti végéig maradtam – és szombatonként ez hajnali öt órát jelent. Csüggedten támolyogtam ki a fénybe, bár nem igazán tudom, igazából miben reménykedtem. Azt, hogy meglátok valakit, amint sprével a kezében fertőz meg másokat az Ezüstláng vírusával? Amikor visszaértem a parkolóba, észrevettem, hogy sok jármű azután érkezett, hogy bementem a táncterembe – és közben több is jöhetett vagy mehetett, csak én nem láttam. Megpróbáltam diszkréten feljegyezni az eddig kimaradt rendszámtáblákat, de már nem nagyon érdekelt a dolog – harminchat órája nem aludtam.

 

A legközelebbi partit Pliniustól nyugatra vasárnap este tartották, túl a Mississippin, Arkansas közepén. Úgy tippeltem, hogy a vírushordozó kihasználja az alkalmat és kivesz egy szabadnapot.

Hétfőn este megérkeztem Eudoxusba – nagyjából egy órányira Nashville-től, 2002-ben alapították, népesség 165 fő −, és felkészültem rá, hogy szükség esetén a parkolóban töltsem az egész éjszakát. Minden rendszámtáblát fel kellett jegyeznem, különben nem sokat ért volna az egész.

Brechtnek nem szóltam – még mindig nem rendelkeztem meggyőző bizonyítékokkal, és nem akartam paranoiásnak látszani. Mielőtt távoztam Nashville-ből, felhívtam Alexet, de neki sem mondtam sokat. Amikor Alex telefonhoz hívta Laurát, a lányom nem volt hajlandó beszélni velem, de ez sem volt újdonság. Már most hiányoztak nekem, jobban, mint hittem volna – de sejtelmem sem volt, miként boldogulok velük, ha végre hazajutok… a lányommal, aki elfordult a racionalitástól és a férjemmel, aki egyértelműnek vette, hogy minden okosabb kamasz hat hónap alatt fejet hajt ötezer év intellektuális fejlődése előtt.

Tíz és tizenegy között harmincöt jármű érkezett – egyiket sem láttam még ezelőtt −, aztán hirtelen elapadt a jövevények áradata. Fogtam a gépemet, és válogattam egy kicsit a szórakoztató csatornák között, mert boldog voltam, hogy végre színeket és mozgást látok – elegem volt Ariadné rossz híreiből.

Pár perccel éjfél előtt kék Ford lakókocsi gördült be a parkolóba és-leparkolt a velem szemközti sarokban. Egy fiatalember és egy fiatal lány szállt ki a kocsiból – izgatottnak, de kissé idegesnek látszottak, mint akik még nem hitték el teljesen, hogy a szüleik nem lesnek utánuk az árnyékból.

Amikor átvágtak a parkolón, rájöttem, hogy a fiú ugyanaz a szőke srác, akivel Pliniusban beszéltem.

Vártam öt percet, aztán kiszálltam és megnéztem a rendszámtáblájukat: massaschusettsi volt. Ilyet nem jegyeztem fel szombat éjjel, ezért nem is keltették volna fel a figyelmemet, ha az egyikük nem.

Ha az egyikük nem… mit nem?

Dermedten álltam a furgon mögött, és megpróbáltam megőrizni a hidegvéremet. Újra lepörgettem a találkozót a fejemben. Nem engedtem, hogy a srác túl sokáig fogdosson, az biztos – de vajon mennyi időre lett volna szüksége?

Felpillantottam a közönyös csillagokra, és megpróbáltam átérezni a helyzet iróniáját, mert a félelemnél ez is sokkal jobb volt. Mindvégig tisztában voltam a kockázattal – és az esélyek még mindig nekem kedveztek. Reggel is befeküdhetek a karanténba, Nashville-ben – addig tehetek bármit, semmit sem számít…

Nem, nem gondolkodtam világosan. Ha együtt utaztak idáig Massachusettsből – vagy éppen Greensboróból −, az egyiküknek régen meg kellett volna fertőznie a másikat. Annak az esélye, hogy mindketten rendelkeznek ezzel a mutáns ellenállóképességgel – még ha testvérek is −, elhanyagolható volt.

Nem lehetnek gyanútlan, tünetmentes vírushordozók. Tehát vagy semmi közük a fertőzésekhez…

…vagy nem a testükben szállítják a vírust, hanem máshol, és féltő gonddal vigyáznak rá.

A LEGMODERNEBB RIASZTÓKKAL FELSZERELVE! – hirdette büszkén egy matrica a lökhárítójukon. Kísérletképpen a hátsó ajtóra tettem a kezemet – a lakókocsi még csak figyelmeztető csipogást sem hallatott. Vadul megrángattam a kilincset – még mindig semmi. Ha a riasztó egy nashville-i védőszolgálatot riaszt, a világ minden ideje az enyém, mire a felfegyverzett őrök kiérnek. Ha a tulajdonosokat próbálta hívni, a jelzésnek nem sok esélye volt átjutni a táncterem alumínium borításán.

Egy lelket sem láttam a környéken. Visszamentem a kocsimhoz, és előszedtem a szerszámosládát.

Tudtam, hogy a törvény szerint éhhez semmi jogom. Az ilyen szükséghelyzetekre léteztek megfelelő hatóságok, akiket kihívhattam volna – de eszem ágában sem volt felhívni Marylandét és a fél éjszakán keresztül a megfelelő formaságokkal vesződni. És azt is tudtam, hogy kockára teszem az ügyet és mindent veszélybe sodrok az illegális behatolással és a lefoglalással.

Nem érdekelt. Nem hagyok nekik esélyt, hogy még valakit elindítsanak á Boldogság Ösvényén, még akkor sem, ha ehhez porrá kell égetnem a lakókocsijukat.

Az ajtó apró, füstüveg, nem nyitható ablakát kiemeltem a gumikeretből. Még mindig nem visítottak fel a riasztók. Benyúltam a lyukon, körbetapogatóztam, majd kinyitottam az ajtót,

Eddig azt hittem, félig képzett biokémikusokkal van dolgom, akik értettek annyit a citológiához, hogy le tudják másolni a kötőszövet tenyésztésének publikált módszerét.

Tévedtem. Orvostanhallgatók voltak, és egészen más dolgokba kontárkodtak bele.

A barátjukat polimer zselével vették körbe, ami kitöltött egy hatalmas trópusi akváriumhoz hasonló kádat. A lányból oxigéncsövek, katéter és vagy tucatnyi cseppinfúzió vezetéke lógott. A zseblámpámmal végigvilágítottam a lefelé fordított üvegeken – megnéztem, miféle kábítószereket kap és mekkora koncentrátumban. Kétszer is átnéztem őket, hátha kihagytam valamit – de nem.

A lány bőrét vesztett, fehér arca felé fordítottam a lámpa sugarát: a zselérétegen keresztül, vékony, vörös sávok közül nézett fel rám. Ahhoz elég sok ópiumszármazékot kapott, hogy mozdulatlan, néma kábulatban heverjen ott – de még a tudatánál volt. Száját a fájdalom rántotta görcsbe.

És már tizenhat napja feküdt itt így.

Dübörgő szívvel támolyogtam ki a kocsiból. Elsötétült előttem a világ. Egyenesen belerohantam a szőke kölyökbe. Mögötte jött a lány és egy másik pár.

A fiúra vetettem magamat, és értelmetlenül sikoltozva csépelni kezdtem az arcát – nem emlékszem, mit mondtam. A kezével védte az arcát, míg a többiek a segítségére nem siettek: gyengéden a lakókocsi oldalához szorítottak és lefogtak, de egyszer nem ütöttek meg.

Kitört belőlem a sírás.

– Csss! – mondta a lány a lakókocsiból. – Semmi gond. Senki sem fogja bántani.

– Hát nem érted? – kérleltem. – Fájdalmai vannak! Egész végig rettenetes kínokat állt ki! Szerinted mit csinál? Mosolyog?

– Természetesen mosolyog. Mindig is erre vágyott. Megígértette velünk, hogy ha egyszer megfertőzi az Ezüstláng, ő is az Ösvényre léphet.

A hideg fémlapnak támasztottam a fejemet, egy pillanatra lehunytam a szemem, és megpróbáltam kitalálni, hogyan győzhetném meg őket.

De semmi sem jutott az eszembe.

Amikor kinyitottam a szememet, a fiú ott állt előttem. Képzelni sem lehetett volna az övénél gyengédebb, kedvesebb arcot.

Nem volt ő hóhér, sem bigott, még csak ostoba sem. Egyszerűen elhitt néhány csodaszép hazugságot.

– Hát nem érti? – kérdezte. – Amit maga lát, az egy kínlódva haldokló lány… de mindannyiunknak meg kell tanulnunk, miként láthatunk ennél többet. Itt az ideje ismét megtanulni őseink elfeledett tudását: hogyan láthatunk jelenéseket, démonokat és angyalokat. Azt, miként láthatjuk meg a szél vagy az eső szellemeit. Azt, hogyan léphetünk rá a Boldogság Ösvényére.

 

 

 

A. Taylor Crabe: HangHáz

 

Karsay özvegyének arca csúnya grimaszba rándult, mikor előadtam neki, miért jöttem.

– A rendőrség már feltúrta a lakást – közölte elutasítóan, s megragadta a kilincset, hogy rám csapja az ajtót.

– Várjon! – léptem egy kicsit közelebb. Az járt a fejemben, hogy nekem ez legalább annyira kellemetlen, mint neki. Bár talán mégsem, hiszen nem nekem halt meg a férjem… – Én nem nyomozok a férje után és nem érdekel semmiféle személyes holmi. Mindössze azokat a kutatási anyagokat szeretném elvinni, amiket a Házból hozott haza. Visszavinni – pontosítottam gyorsan. – Mindig is irigyeltük a férjét, hogy otthon annyi hangleletet tudott feldolgozni, s azt szeretnénk, hogy ha esetleg maradt valami eredmény a számítógépén, azt hasznosítani tudjuk a kutatásban. Azt hiszem, Kars… az ön férje is örülne neki, ha tudná, nem dolgozott hiába…

Az özvegy egy kínosan hosszú pillanatig a szemembe bámult, én pedig igyekeztem nem pislogni, se másfele nézni. Végül hátralépett s esetlenül biccentett.

– Csinálja.

Be sem kísért, döcögős léptekkel elindult egy ajtó felé, ahonnan ételszag áradt. Az egyik lábát húzta. Úgy tűnt, mintha félhangosan káromkodna, talán a Házat szidta, vagy a rendőröket, esetleg engem. Nem volt szép nő, főleg a körülötte megfagyó levegő miatt tűnt taszítónak. Nem csoda, hogy Karsay itthon is inkább a hangleletekkel bíbelődött…

A rendőrség valóban feltúrta a lakást. Karsay dolgozószobájában még a padlón is hanghullámminták papírjai hevertek, tetejükön egy gyűrött műanyag pohárral, amiben valaha kávé lehetett. A számítógépasztalt is félretolták. Egy pillanatra megijedtem, hogy a rendőrök nem hozták vissza az adathordozókat, de mikor kinyitottam a házat és belenéztem, megnyugodtam. Természetesen a Háznak átküldték a lefoglalásról és a visszaszolgáltatásról készült jegyzőkönyveket, ezek alapján küldtek ki engem összeszedni, amit találok. Jegyzőkönyvek ide vagy oda, azért az a biztos, amit az ember a saját szemével lát, még a rendőrséggel kapcsolatban is. A kábelekből ítélve úgy tűnt, nem volt túl sok érzéke a hardverekhez annak, aki visszarakta a merevlemezeket, az egyik kábel csúnyán meg is tört. De mikor bekapcsoltam a gépet, működött.

Elkezdtem átmásolni a hangleleteket. A Ház munkanaplói szerint Karsay egy meglehetősen jó állapotú világháborús leletet talált, azt bütykölte. A hozzám hasonló fiatalabb kutatók közt jó híre volt az „öreg” zajszűrőinek, főleg, mert ő volt olyan nagyvonalú, hogy megosztotta velünk a legújabb programjait. A többi vezető kutató eléggé féltékenyen őrizte az ilyesmit, leleteket is csak olyat adtak át, amivel már nem tudtak mit kezdeni. Karsay nagyon ügyes volt programozás terén is, betegre kereshette volna magát, ha nem a Házban dolgozik. De semmi pénzért nem hagyta volna ott az intézményt, közhely, de igaz: ez volt az élete. Épp ezért sokkolt mindenkit az, mikor pár napja munkába menet megtudtuk, hogy Karsay egy elkötött teherautóval szét akarta zúzni a Ház csőrendszerét, s a biztonsági szolgálat lelőtte. Engem különösen bántott a lelkiismeretem: hónapok óta egy irodában dolgoztam vele és nem vettem észre, hogy becsavarodott.

– Talált valamit?

Karsay özvegye megállt az ajtóban, égett zsír szagát hozta magával. Úgy nézett rám, mintha valami besurranó tolvaj lennék, akit rajtakapott.

– Csak lemásolom az elmúlt hetek leleteit és a szűrőlevonatokat – feleltem udvariasan. A hideg futkározott a gerincemen ettől a nőtől. Talán benne tisztelhetem Karsay munkamániájának múzsáját? – A Házban majd kielemzem, itt nincs rá időm, s úgy látom, a letétbe kihelyezett perifériákat is visszavitték már az intézetbe…

– Ami az övék, azt vitték rögtön – morogta Karsay özvegye.

– Ami meg idevalósi, azt széttúrták, aztán b’tak összepakolni maguk után. Pedig itt aztán rend volt, azt elhiheti.

– A… férje az intézetben is híres volt a rendszeretetéről – mondtam, hogy mondjak valamit. Nem úgy tűnt, mintha hallotta volna.

– Csak itt kellett volna rendnek lennie – bökött a nő a fejére.

– Állandóan annak a Háznak a hangjait hallgatta, nem csoda, ha egy idő után már ő is hangokat hallott. Eh…

Legyintett, majd sarkon fordult. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam, igyekeztem minél gyorsabban lemásolni a dolgokat, közben átnéztem a szanaszét heverő papírokat is. Az egyik valami levél volt az egyetemi csillagvizsgálóból, Karsay adatokat kért tőlük, s ez a levél az átküldött állományt kommentálta. Fogalmam sem volt, hogy mit akart Karsay a csillagászoktól, mindenesetre a levelet is összefogtam a földön szétszórt lapokkal, s beletuszkoltam őket egy mappába. Majd a Házban átnézem.

Miközben kifelé mentem, beköszöntem Karsay özvegyének a konyhába. Mikor kijött, hogy kikísérjen (megbizonyosodjon róla, hogy tényleg elmentem), nem fakanál vagy valami hasonló volt a kezében, hanem egy radiométer.

– Figyeli a jelentéseket mostanában? – kérdezte aggódva. Megráztam a fejem, az igazat megvallva megvolt a véleményem azokról, akik újabban mindig ezeket az érzékeny kis műszereket bámulták és a legapróbb rezdülésére is a pánik kerülgette őket. Nem is tudtam, hogy Karsay özvegye is radiofóbiás. Most, hogy belegondoltam, Karsaynak is volt mindig egy kis radiométer a gallérjára tűzve…

– Sokkal magasabbat mutat, mint az előrejelzés – szorongatta az ezüst dobozkát a nő. – Remélem, nem történt semmi…

Vajon mennyi az a sokkal magasabb, morfondíroztam magamban. Némelyik radiofóbiásnak fogalma sincs, hogy az erőműveken és a fegyvereken kívül még ezernyi forrásból érheti őket sugárzás, a lehető legtermészetesebb forrásokból. Mint például a Nap. Le merem fogadni, hogy a mostani „emelkedés” is akkora mértékű lehet, amit pár évtizede még nem is tudtunk volna észlelni. Hm, lehet, hogy ezért kérte Karsay azokat a csillagászati adatokat? Neki is elege lett a felesége mániájából?

– Manapság nem lehet elég óvatos az ember – magyarázkodott az özvegy pár perccel később, majd becsukta utánam az ajtót. Hallottam, hogy egyből kattan is a zár, majd valami sziszegő hang hallatszott. Minden bizonnyal túlnyomás alá helyezte a házat, megelőzendő a magasabban sugárzó levegő beszivárgását…

 

Ebédszünetben leugrottam a sarki kifőzdébe, reggel úgy beszéltük meg Reával, hogy együtt ebédelünk. Majdnem egyszerre értünk oda, jót nevettünk a véletlen időzítésen. Miután üdvözlésképpen megpuszilt, megszagolta a galléromat.

– Mi ez a szag? – kérdezte.

– Milyen szag?

– Valami odakozmált, zsíros dolognak tűnik…

Egyből beugrott Karsay özvegyének a képe. Miközben a hideg gyümölcslevest kanalaztuk, elmeséltem neki, hol jártam délelőtt, biztos ott itta be magát a szag az ingembe. Rea megcsóválta a fejét.

– Ez a sok szörnyűség, ami mostanában történik… Olyan szelíd, rendes embernek tűnt ez a Karsay, azután meg azt mutatja a tévé, hogy szedik ki abból az összetört teherautóból. Előtte meg az a sok közvetítés az asszuáni gátszakadásról…

Reát mindig is érzékenyen érintették az ilyen dolgok, ezért úgy döntöttem, hogy a Karsaytól átvett világháborús hangleletet egyelőre nem említem. Pedig ígéretes darab, majdnem tíz perc hosszú, s valamelyik bombázás hallatszik a háttérben, de a menekülő emberek hangjait is ki lehet venni, csak azt már nagyon torzítja a háttérzaj. Bár úgy láttam, Karsay pont ennek kiküszöbölésére piszkált bele az egyik zajszűrőbe, igazság szerint már alig vártam, hogy visszamehessek az intézetbe és kipróbáljam. Helyette megemlítettem, hogy délután érkezik egy új munkatárs, akit mellém osztottak be, mert Karsay halálával felszabadult egy hely az irodámban.

– Kicsoda? – kérdezte Rea két falat rántott sajt között.

– Valami csaj – vontam vállat. – Amcsi. Ösztöndíjas. Bizonyára eljátssza majd az ügyeletes okostojást. Frissen szabadult hangmérnök valami nevenincs egyetemről.

– Hm – nézett rám Rea. – Szóval valami csaj…

Szerettem, amikor ilyen hamiskásan nevettek a szemei.

 

– A szupervezető-elmélet gyenge pontjairól írtam a szakdolgozatomat. Azért hamis a párhuzam, mert az abszolút nulla közelébe hűtött fémek szerkezetében változás áll be, ezért marad meg bennük nagyon sokáig az áram, míg a HangHáz csőrendszere fizikai tulajdonságok tekintetében nem mutat eltérést egyéb csőrendszerektől. A szupervezető-elmélet tarthatatlanságát egy nagyon egyszerű példával lehet szemléltetni: akármilyen formájúra hajlítunk egy drótot, szobahőmérsékleten nem marad meg benne az áram.

Szóval az ügyeletes okostojás.

– Ez lesz a munkaállomása – mutattam Karsay székére. A lány megakadt, nem tudom, mit várt, hogy nekiállok vitatkozni vele, vagy buzgón bólogatok, hogy igen, milyen nagyszerű, bebizonyította egy hasonlatról, hogy sántít… Máskor talán jót somolyogtam volna a tanácstalan arckifejezésén, de most, hogy láttam leülni Karsay székébe, olyan érzésem volt, mintha egy sír meggyalázását kellett volna végignéznem. Karsay széke… és most ez a… csaj.

– Amúgy maga mit gondol a szupervezető-elméletről?

Azért nem adja fel könnyen…

Sóhajtottam.

– Én azon a véleményen vagyok, hogy az ilyen elméletek olyan példák, amik a laikusoknak világítják meg azt, hogy mi is lehet ez a HangHáz. Én a magam részéről inkább azzal foglalkozom, hogy ezt az érdekes jelenséget kutassam, amíg lehet.

Megigazította az orrán a szemüveget. Kis, pisze orra volt, aprócska szeplőkkel. A szemüveg vékony, ízléses darab, de ennek ellenére még jobban kiemeli az okostojásságot, állapítottam meg.

– Tehát maga abba a táborba tartozik, ami szerint a HangHázban tapasztalható hangmegmaradás bármikor megszűnhet?

– Nem zárható ki. Nem tudjuk, mitől van, mikor kezdődött, mi tartja fenn… csak azt tudjuk, hogy van és kutatható. Ennyi. De ha nem haragszik, szeretnék dolgozni. – Felcsillant a szeme, ezért gyorsan hozzátettem: – Egyedül.

 

Egyre érdekesebbnek találtam a hangleletet. Darabokra cincáltam, úgy hámoztam le róla a rétegeket, mint valami hagymáról: igazából ezt szerettem a leletekben, hogy megfelelő érzékenységű műszerekkel és szűrőprogramokkal akár kilométeres körzetben is hallani lehetett mindent. Ez volt az egyik legjelentősebb különbség a HangHáz csőrendszerében keringő hangleletek és a régi rádió- és lemezfelvételek közt.

Persze a zajszűréshez rengeteg dolog kellett. Először is minél pontosabban be kellett határolni a lelet időpontját, az ideális a percre pontos lett volna, de sokszor csak következtetni tudtunk. Mindenesetre nem ártott, ha az ember tudta, milyen volt akkor az időjárás, hiszen az jelentősen befolyásolja a hang terjedését. A környező épületek is eltéríthették vagy torzíthatták a hullámokat, ezért a város építészeti hivatala külön kutatócsoportot hozott létre, ami lenyomozta az intézetünk által megadott időszakokban a HangHáz körzetének állapotát. Összetett munka volt kibontani egy leletet, de nagyon izgalmas. És persze fárasztó. Még akkor is, ha nem lóg állandóan az ember nyakán egy, az óceán másik oldaláról szalasztott nőszemély.

– Nem lehet csak úgy bemászkálni a házba! – Kezdett olyan érzésem lenni, mintha az én szavaim is csak keringenének a fejében, ahelyett, hogy eljutnának az agyáig.

Ráadásul úgy beszélt, hogy az nyafogásnak is beillett volna.

– Pedig úgy megörültem, amikor megkaptam ide a kutatói ösztöndíjat… Mióta csak hallottam róla, szeretnék bemenni a Házba, szerintem a világ legizgalmasabb helye…

A világ legizgalmasabb helye igazából egy ősrégi gyár és egy vele egybeépült harmadrangú irodaépület, foltos falakkal, rozsdától vastag csövekkel és a legutóbbi gázosításból visszamaradt patkánycsontvázakkal… És a hangokkal, amik közül nem egy már több mint száz éve ott kering a csőrendszerben, néha eltűnve, néha felbukkanva, felerősödve vagy gyengítve egymást. Jó tíz éve pedig egy tejüveghez hasonló kupola feszül az épületegyüttes fölött, kizárva a jelen hangjait, míg bent szuperérzékeny mikrofonok tízezrei fülelnek a csövekre tapadva, s apró karbantartó-robotok gurulnak óvatosan hangelnyelő, bundás kerekeiken. Ez a világ legizgalmasabb helye – igaza van az amcsi csajnak, valóban izgalmas, de sajnos évek óta ember nem tette be oda a lábát. A legutóbbi próbálkozás egy bizonyos Karsay nevéhez fűződik, de a szakértők szerint nem volt beszámítható állapotban, mikor nekiindult azzal a teherautóval. Karsay… Kicsit mérges lettem, amiért ez a nő újra eszembe jutatta.

– Nem lehet oda bemenni. De van több interaktív program, amit ha lefuttatsz, minden zugát bejárhatod – próbálkoztam, de úgy voltam vele, most utoljára.

– Semmi olyan nincs itt, amit ne tudnék odahaza csinálni – jött válaszul egy nyafka hang. – Ezeket mind át lehet küldeni interneten is. Ezért kár volt idáig eljönni…

Egyetértettem vele, szerintem is kár volt idejönnie.

 

Mégsem jött hiába, mert alig három órára volt szüksége, hogy felszedesse magát Mendével, aki nagy nőcsábász hírében állt, a képet az rontotta némileg, hogy ezt a hírt mindössze csak ő terjesztette. De az amcsi csajnak valahogy bejött, főleg, mikor Mende felajánlotta neki, hogy ha a Házba nem is, de az alá fúrt szervizalagútba be tudja vinni, ahol egy helyen bele lehet hallgatni az egyik főnyomócsőbe is. Mindez nagyot lendíthetett Mende sármján, mert a munkaidő végeztével kéz a kézben üldögéltek a bejárati társalgóban. Én siettem haza, épp Karsay csillagászati papírjait próbáltam begyűrni egy reklámszatyorba, mikor Mende utánam kiáltott.

– Izé… – motyogta, mikor megfordultam. – Megvan a legújabb Intruder, négyes béta…

Régebben tettem neki egy kisebb szívességet, minek következtében nem rúgták ki, s azóta mindenféle módon igyekszik kifejezni a háláját. Például különféle játékprogramokkal, mert egyszer rajtakapott az irodámban egy repülőgép szimulátorral.

– Kösz, de mostanában kevés időm van – próbáltam elhárítani.

– Majd szakítasz rá, egy kis kikapcsolódás sosem árt. – Kelletlenül eltettem a vékony dobozt, de nem tudtam ilyen könnyen megszabadulni tőle. Valami papírt nyomott az orrom alá. – Te, ez a… szóval a barátnőm nagyon szeretné közelebbről megnézni a Házat, s arra gondoltam, a szerviz…

– Tudom – szakítottam félbe türelmetlenül. – Nem engednek be, ugye?

– De, beengednek, csak egy minősített kutató engedélye is kell.

– És az én lennék.

– Kerestem Karasszont is, de ő már hazament.

Én is követni akartam a példát, ezért nagyot sóhajtva az engedélyezési űrlapra firkantottam a nevem.

 

– Elfáradtál?

Rea óvatosan simogatta a homlokomat. Megfogtam a kezét, és megcsókoltam.

– Kicsit.

– Nekem se volt könnyű napom – suttogta. – Az asszuáni gátszakadásról kellett fordítanom egy anyagot… Nagyon sokan meghaltak, meg az a sok menekült…

– Nyugi – simogattam meg én is, majd fáradtan kutattam valami más téma után, ami kevésbé szomorú. Nekem Karsay özvegye volt a nap negatív pontja, azzal nem akartam terhelni. – Megjött a munkatársam.

– Az a csaj? – mosolygott rám Rea, de azért önkéntelenül is közelebb bújt. A takaró egy kicsit begyűrődött közénk, néhány esetlen mozdulattal megigazítottam.

– Ja, az a csaj.

– És? Milyen?

– Mint amire számítottam. – Megvontam a vállam. – Okostojás. Meg nyafogós. Nem tudja felfogni, hogy nem lehet bemenni a Házba. Értelmesebb dolgok is keringhetnek a csövekben, mint az ő nyafogása…

– Még mindig olyan zsírszagú vagy – birizgálta a hajamat.

– Zuhanyoztam már. – Kicsit rosszul esett.

– A hajadban megmaradt – birizgálta tovább. – De nem baj, nem azért mondtam… És amúgy hogy néz ki?

– Kicsoda?

– Az a csaj.

– Hát… olyan szemüveges… festett szőke… végül is, jó alakja van… Jaj!

Úgy megszorított, hogy meglepetésemben felkiáltottam.

– Nahát – mondta Rea, s fölém hajolt. – És az én alakomról mi a véleményed?

Muszáj volt állást foglalnom.

 

Kimerültem, de nem tudtam elaludni. Egyre csak Karsay járt a fejemben. Nap mint nap együtt dolgoztunk, ki nem mondva ugyan, de a mesteremnek tartottam, tiszteltem, figyeltem… Mindez kevés volt ahhoz, hogy észrevegyem, milyen komoly baj készül. Olyan lett volna ez az őrültség, mint a veszettség? Lappang, lappang, azután egyszer csak kitör? S ha igen, akkor miért pont a HangHáznak ment neki, miért nem a mániás feleségének adott pár fülest?

A halántékomhoz szorítottam az ujjaimat és dörzsölni kezdtem. Fáradt vagyok, gondoltam, ezért kerülget ez a sok hülye gondolat. Aludni kéne, akarok is, de már vagy másfél órája forgolódom álmatlanul, bezzeg Rea, milyen édesen alszik, szuszog, kis lábfeje kilóg a könnyű takaró alól…

Valahogy eszembe jutott Mende játékprogramja. Tényleg, a fickó most mit csinálhat? Gondolom attól függ, hogy az amcsi csaj milyen hamar akar bemenni abba a szerencsétlen szervizalagútba. Ha már holnap… Hát egészségére. Szóval a játék.

Óvatosan kimásztam az ágyból, majd fáradtságtól kóválygó fejjel átbotorkáltam a dolgozószobámba s behúztam magam mögött az ajtót. Kis keresgélés után megtaláltam a DVD-t, Karsay csillagászati papírjai közé tuszkoltam be, még tovább gyűrve az adatsorokat és a grafikonokat. Amíg a gépem installálta az Intrudert, szórakozottan nézegettem a gyűrött lapokat. Napkitörések, napsugárzások idő-sugáradag grafikonja, fel-le, fel-le. Bizonyára nagyon érdekes. De hogy egyesek emiatt rettegésben éljék le a napjaikat s a kis radiométereiket bütyköljék, mint mi gyerekkorunkban a tamagocsit. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, a radiofóbiát is az találta ki, mint az elektronikus állatkát. Valamiből neki is élnie kell. Ami engem illet, maradok a HangHáz hullámzörej-grafikonjainál, azoknak is legalább ilyen szép ritmusa van.

Végzett a gépem, nem is tartott sokáig. Elolvastam a játék leírását, majd egy könnyebb fokozaton elindítottam. Valami buta FPS volt, Mende teljesen beléjük van zúgva, s nem fogja fel, hogy az ilyenek engem annyira nem kötnek le. De álmatlanság ellen talán jó… Egy kommandóst alakítottam, akit ledobtak az ellenséges városra, hogy mérjen be bizonyos célpontokat, stratégiai fontosságú épületeket, ilyesmit, aztán lője fel az adataikat az égbe, hogy a bombázók legyalulják őket. Közben persze üldöztek rendőrök, katonák, beleakadtam civilekbe, minden ilyesmi, szerencsére volt egy jó kis brutál géppuska a kezemben, azzal rendezhettem a nézeteltéréseket. Aztán meg mindig elfeledkeztem arról, hogy nem azért vagyok ott elsősorban, hogy a jónépet ritkítsam, hanem hogy a bombázóknak átjátsszam az adatokat, ilyenkor valami kedves bombázótiszti hang figyelmeztetett a rádión, hogy lőjem már fel a koordinátákat, mert különben csúnyát mond. Fel kellett másznom valami épület tetejére, felállítani a kis állványt, aztán átlőni a dolgokat. Közben meg figyelni, hogy jön-e valaki. Mindig jött, azt mondanom se kell. Nem volt egy nagy szám a játék, de az állandó forgolódás, szemgúvasztás, koncentrálás megtette a magáét. Alig egy óra múlva szédelegve másztam vissza az ágyba, átöleltem Reát, s mindenféle lövöldözős álom előszelétől kisérve elaludtam.

 

– Ma este megyünk be – újságolta boldogan az amcsi csaj. – Már annyira izgatott vagyok…

Próbáltam nem zavartatni magam, bár mostanában jutott először eszembe, hogy kérvényezek egy egyszemélyes munkahelyet. Eddig azt hittem, hogy az milyen rossz, Karsay mellett jó volt dolgozni, egyáltalán nem zavartuk egymást, s bármikor segítséget kérhettem tőle, ha elakadtam valamiben.

– Fakítsa ezt ki nekem, kérem! – löktem oda neki egy lemezt, rajta egy ősrégi hanglelettel, amit persze lehetetlen volt kifakítani, vagyis lehámozni róla a nem odaillő zajokat. Kedvelt beavató szívatás volt a részlegünkön, állítólag még Karsay találta ki. Emlékszem, én is hogy megszenvedtem vele, sehogy sem akartam elismerni, hogy rögtön az első feladatba beletört a bicskám. Ha másra nem is, arra jó lesz, hogy a csaj békén hagy egy darabig.

Ajkait harapdálva dolgozni kezdett, néha szórakozottan megtapogatta kiszívott nyakát. Megcsóváltam a fejem, s újra cincálni kezdtem a világháborús leletet. Az építészektől már megérkezett a korabeli helyrajzi térkép, amin napra pontosan le lehetett kérni a változásokat, ha egy várost bombáznak, bizonyos falak hajlamosak eltűnni, nem kis mértékben befolyásolva a hanghullámok terjedését. Arra kellett rájönnöm, hogy melyik bombázásról is lehet szó, jól ki lehetett venni egy épület összeomlását, ha rájövök, melyik volt az… De hogy ne legyen olyan könnyű dolgom, mindig belebotlottam valami furcsa zörejbe, ami elfedte a legfontosabb részeket és sehogy sem bírtam levakarni az eredeti leletről. Ráadásul még soha nem hallottam effélét, más volt, mint a megszokott szennyeződések. Hm, mintha Karsay is említett volna valami hasonlót, majd meg kell próbálnom az ő zajszűrőivel.

Vagy átadni ennek az új munkatársnak, hogy fakítsa ki…

 

Mikor lementem ebédelni a sarki kifőzdébe, egyből észrevettem Mendét, palacsintát tömött magába, méghozzá egyedül. Rendeltem egy menüt, majd lettem a tálcámat az asztalára.

– Szabad itt egy hely? – kérdeztem.

Morcosan felnézett, de mikor meglátott, széles vigyor öntötte el az arcát.

– Persze, dobd csak le magad! Jó étvágyat!

– Hogy-hogy egyedül? – érdeklődtem. – A barátnőddel mi van?

– Susy? – vakarta meg a tarkóját. – Valami ismerősével találkozik, csak este futunk össze megint. Az alagútra, tudod…

– Jó kis szűk járat – idétlenkedtem.

Mende sóhajtott egy nagyot.

– Ha tudnád…

Kanalazgattam a levesem, ő pusztította a palacsintákat, a lekvár néha az abroszra csöpögött. Közben persze beszélt mindenféle dologról, köztük az elmúlt éjszaka eseményeiről is, bár egyszer figyelmeztetnem kellett, hogy minden részletre nem vagyok kíváncsi. Hogy értelmesebb mederbe tereljem a társalgásunkat, megkérdeztem, hogy Susyn kívül min dolgozik mostanában.

– Ó, most az egész részleg ugyanarra a dologra gyúr – legyintett nagyképűen. – Bár azt meg kell súgjam, az isteni szikra ebből a fejből pattant ki annakidején.

Természetesen saját kopaszodó fejére mutatott.

– Miről van szó konkrétan? – érdeklődtem.

– Gyűrűzünk.

– Gyűrűztök?

– Ja. Mint a madarakat szokták, tudod. Hogy tudják, merre kóvályognak, ilyesmi. Azzal próbálkozunk, hogy valami apró gyűrűhangot lőjünk be bizonyos leletekbe, így tudnánk rögzíteni, hogy miért bukkannak fel, meg tűnnek el, hatnak egymásra… Tudod, a mi profunknak a mániája az, hogy több azonos lelet kering, azért vannak az apró változások, és nem azért, mert interferálnak. Van, aki azt mondja, hogy csak bizonyos különleges alkalmak hangjai ragadtak bent a rendszerben, nem minden hang… Ha a mi gyűrűnket hozzácsatoljuk az egyikhez, aztán rögzítünk egyet a gyűrű nélkül, akkor máris sokkal előbbre vagyunk a végső kulcs megtalálásához…

Megdöntöttem a tányéromat, hogy a maradék levest is a kanalamba tudjam venni. A végső kulcs… Érdekes, hogy pont Mende juttatja ezt eszembe. Mert ugyan az egész HangHáz meg a kutatóközpont arra próbál választ kapni, hogy mi lehet az oka annak, hogy évszázadokig megmaradnak bizonyos hangok a Ház csőrendszerében, úgy tűnik, hogy ez a titok örökre titok marad. Ezért a kutatások inkább oldalirányba mennek el, s történészi, hangmérnöki, technikai felfedezések morzsáit produkálják a végső kulcs helyett. Hogy a Ház csőrendszere miért mutat fityiszt a fizika általunk ismert törvényeinek, egyelőre homályban maradt…

– Szóval gyűrűztök – bólintottam. – Ezek szerint sikerült engedélyt kapnotok, hogy új hangállományt lőjetek be a rendszerbe?

– Ja – hümmögött tele szájjal Mende, majd mikor sikerült lenyelnie a falatot, folytatta: – Nem is volt olyan nehéz. A minisztériumnak kezd elege lenni abból, hogy igazán eget rengető eredménnyel nem tudunk előrukkolni, s zöldjelzést adtak a merészebb vizsgálatokhoz is.

Ennek viszont nagyon nem örültem, a végén majd tönkrevágnak olyan anyagot is, amit még nem rögzítettünk. De azt el kell ismerni, hogy érdekes fejlemény lenne, ha Mendéék tényleg tudnának egy idegen állományt csatolni bizonyos hangokhoz.

– Ja, azt még nem is mondtam, hogy a profunk megint kiszámolta, hogy mennyi energia kell ahhoz, hogy a Házban található hangok ennyi ideig megmaradjanak… Persze ez sem egyezik azzal, amit az igazgató annak idején megállapított, s most jól hajba is kaptak.

Ismertem az új számokat, meg persze a régieket is. Nem egyeztek ugyan, de a nagyságrendet mindegyik számítás egy atombomba energiája környékére tette. Az évek alatt összesen, persze. Ha rájönnénk, hogy honnan és milyen természetű energia ez…

– Visszatérve Susyra, azt még nem is mondtam… – lendült bele újra Mende. Elnyomtam egy ásítást, és magam elé húztam a krokettet.

 

A sógornőm lebetegedett, Rea elutazott hozzá, ahogy azt meg is beszéltük korábban. Így lett volna időm ráhangolódni, de mégis nyomasztóan üresnek hatott a lakás a kedvesem nélkül. Próbáltam tévét nézni, de vagy gagyi filmek mentek, vagy tudósítások az asszuáni gátszakadás túlélőinek kereséséről. Itthonról is kiutazott egy kutyás mentőcsapat, hogy az összedőlt házak romjai közt kutasson. Unatkoztam.

Bár nem tartottam magam olyan munkamániásnak, mint Karsay, mégis a dolgozószobámban találtam magam kis idő múlva, s a világháborús hangleletet nézegettem, hallgattam. Fel akartam firkantani a papírra pár ötletet, de nem találtam sehol a tollam; némi tornázás árán fel sem kellett állnom a székből hogy magamhoz húzzam az aktatáskámat. Abban mindig akadt pár tartalék. Miközben kerestem őket, a kezemhez tapadtak Mende papírjai, amik a palacsintájából származó lekvártól voltak ragacsosak. A gyűrűzéssel kapcsolatos számítások meg egyéb anyagok voltak, amiket rám tukmált, mikor hangot adtam a kétségeimnek az egésszel kapcsolatba. Utálkozva rángattam le magamról a lapokat és a földre szórtam. Ekkor meg eszembe jutott, hogy a lekvár összemocskolja a bolyhos szőnyegem, amit még Reától kaptam, s a papírok után vetettem magam, mire sikerült az asztalomon felhalmozott összes könyvet és iratot magammal rántanom.

– Hülye Mende! – szitkozódtam, s legszívesebben jól megtapostam volna az egész halmot. De még maradt annyi lelkierőm, hogy ezt megálltam. Hagytam a fenébe az egészet, hátradőltem a székemen és mélyeket lélegeztem. Hülye Mende.

Közben persze szólt a világháborús hanglelet és vijjogott halkan az a furcsa zaj, amit nem bírtam kiszűrni. Már ez is idegesített, Vagy csak Rea hiányzik? Á… Legyintettem, majd nagyot nyögve lehajoltam, hogy összeszedjem a leborult cuccokat. A könyveket visszatettem a polcra – mennyivel kevesebbet kellene pakolni, ha mindig visszatennék mindent, ha már nem használom −, a papírokat különösebb rendszerezés nélkül a matt irattartókba tuszkoltam. Mende hullámgörbéi persze összeragadtak valamivel. Egy pillanatra megijedtem, hogy fontos dolgot mocskolt össze a francos palacsintájával, de mikor alaposabban szemügyre vettem, megnyugodtam: csak Karsay csillagászati lapjai voltak. Egész pontosan a napkitörések okozta sugáringadozás, a radiofóbiások kedvenc horoszkóppótléka… Óvatosan lefeszegettem Mende hullámgörbéiről, majd ez utóbbit össze akartam gyűrni, hogy végre oda dobhassam, ahova való, de…

A két görbe úgy hasonlított, mint két tojás. Karsayé és Mendéé. Csodálkozva felhúztam a szemöldököm. Szabad kezemmel tisztára söpörtem az asztalomat, majd egymás mellé tettem a két papírt. Függőleges tengely: napkitörésekből adódó sugárzás, illetve az „új” hangok előbukkanásának gyakorisága. Vízszintes tengely: idő. Tényleg kísértetiesen egyezett a kettő, persze ez csak véletlen, hiszem a Hangház percekben számolja az időt, a csillagászok meg bizonyára csillagászatibb mértékben… Igen, ők napokban. Úgyhogy csak véletlen, ha az időt azonossá tennénk, akkor a HangHáz grafikonja kinyúlna, mintha átment volna rajta az úthenger, s senki nem találná hasonlónak. Hát ez van. Remélem, azért nem kente össze az asztalomat a lekvár… Nyúltam, hogy végre összegyűrjem és kidobjam, mikor észrevettem az időtengely mértékegységét.

Nap.

Mind a két tengely: nap.

Megráztam a fejem. Mi köze lenne a napkitöréseknek az „új” hangok előkerüléséhez? (Az „új” hang azt jelenti, hogy a Ház csőrendszerében nem azonos a zajszint, hanem hullámzik, egyszer erősödik, egyszer gyengül, s az erősödések során nem mindig ugyanazok a hangok jönnek vissza, amik elhalkultak.) A sugárzás nem befolyásolja a hanghullámokat, még ha halálos dózissal terhelnénk az egész rendszert, akkor sem… Bár az igaz, hogy az érzékeny mikrofonok elektronikájára hathat, de ennyire? Meg kellene kérni egy fizikust, hogy számolja ki, de meg lennék lepve… És különben is, a sugárzás maximum zajt okoz, nem adhat be hangokat, értelmeseket. Szóval a legvalószínűbb az, hogy véletlen egybeesés. Igen, nem is egyezik teljesen, itt például egy nagyon kicsit jobban felmegy az egyik, mint a…

Ahogy előrehajoltam, Mende papírja már megint hozzám ragadt. Szitkozódva téptem le magamról, Mende felmenőit emlegetve, akik nem voltak képesek megtanítani a fiukat kultúrált módon enni.

Na jó, döntöttem. Ebből elég. Mende papírját a padlóra dobtam, ahol már nem volt szőnyeg, s így talán nem tud semmiben kárt tenni, majd kiléptem a hangleletek programjaiból. Mára eleget dolgoztam, jobb híján Mende Intruderét indítottam el. Néhány újrakezdés után rájöttem, hogy azért van mindig nyakamon a fél város, miután leadom a célkoordinátákat a bombázóknak, mert bemérik az adómat. Mielőtt túlzottan fölidegesítettem volna magam azon, hogy mindig kinyírnak, belenéztem a súgóba. Mikor vázoltam a problémámat, azt javasolta, hogy kapcsoljam koncentrált nyalábra az adót, és akkor játsszam át az adatokat, amikor a bombázók a Nap irányában vannak, így az leárnyékolja az adásomat és nehezebben mérik be. Kipróbáltam, na meg persze más tippeket és s pár szelídebb csalást, s a végén annyira belemerültem, hogy három óra után kerültem csak az ágyba…

 

– Fölkeltettem?

Dagadt szemekkel pislogtam az előttem álló alakra. Határozottan olyan formája volt, mint Karsay özvegyének. De mit keresne itt Karsay özvegye? Ő üvöltette volna a csengőt olyan eszelős módon, hogy a frászt hozta rám, egy békésen alvó emberre? S én vajon miért hittem azt, hogy Rea érkezett vissza és nyitottam ajtót?

– Á, nem, dehogy – feleltem, s feljebb rángattam a pizsamanadrágomat, amiben már vagy hónapja elszakadt a gumi, bár eddig ez nem zavart senkit.

– Az intézetben mondták meg a címét – magyarázta Karsay özvegye −, meg azt is, hogy szabadnapos, különben megvártam volna bent. Meg nem tudtam felhívni.

– Ki van kapcsolva a mobilom – nyomtam el egy ásítást. – Mégis, mit óhajt?

A nő aggodalmaskodó arckifejezést öltött.

– Figyelmeztetnem kell – közölte megrendült hangon. – Jobban oda kellene figyelnie magára. A lakásomban megemelkedett a sugárzás, és nem tudtam rájönni sokáig, hogy mitől, hiszen a sugárjelentések nem indokolták volna, és mindent megmérek, amit behozok. Azután lokalizáltam a fertőzött gócokat és kiderült, hogy arrafelé magasabb az érték, ahol maga járt.

Kezdtem felébredni. Most, hogy Karsay meghalt, nem talált mást, akit a fóbiájával nyaggathat, csak engem? Legalább olyan bosszantó, mint Mende lekváros palacsintája. El tudtam képzelni, mekkora dózis volt az, ami miatt kivert az ágyamból. Ezer veszélyesebb dolog miatt aggódhatna, teszem azt, rák, mérgezés, influenza, rablótámadás, terroristák, amit akar, de nem, neki az a bután csillogó radiométer kell, mert az a divat. De engem hagyjon ki ebből! Nem, nem veszek össze vele, szuggeráltam magam. Már csak Karsay iránti tiszteletemből sem.

– Köszönöm, hogy figyelmeztetett, jobban oda fogok figyelni – mondtam udvariasan.

– Van radiométere? – kérdezte.

– Ö… hát ö… a feleségem most nincs itthon… biztos elvitte… valahol volt…

– Semmi gond – mosolygott rám kedvesen. – Nálunk sajnos felszabadult egy pár, amíg nem találja meg a magukét, addig használja ezt nyugodtan!

Mire kapcsoltam volna, a kis ezüst gömb máris a nyakláncomon fityegett.

– Köszönöm, igazán rendes magától – köszöntem meg gyorsan, mielőtt máshogy reagáltam volna.

– Beépített adatrögzítője van – fontoskodott tovább a nő. – Ha este letölti, akkor megtudja, hogy hol szedte össze a dózist, s másnap már el is kerülheti azt a helyet. De ha mindenképpen arra kell járnia, akkor használja ezt a flakont, semlegesítő permet van benne, még a férjemé volt…

Mikor végre elment, a szürke flakont a sarokba vágtam. Ez a szabadnap is jól kezdődik, magamtól még legalább három órát aludtam volna…

Később mégis bementem a HangHázba, kíváncsi voltam, hogy vajon hosszabb távon is egyezik-e a csillagászati sugárzásgrafikon és a Mende féle részleg „újhang” térképe. Nem akartam, hogy nyoma maradjon az adatkérésnek – ha árnyékra vetődöm, körberöhögnek −, ezért inkább személyesen látogattam meg Mendét, s valami buta fedőszöveggel megszereztem, amit akartam. Közben kiderült, hogy az amcsi csajt végre bevitte a szervizalagútba, s Susy teljesen elolvadt, aztán később is, de az már egy szállodában történt. Hülye ez a Mende, az ő korában már nem futó kalandokat kellene hajszolnia, hanem ideje lenne megállapodni valahol. De hát ő tudja, engem meg annyira nem is érdekel… A csillagászati adatokat a Planetárium honlapjáról töltöttem le, majd buzgón összehasonlítottam őket.

Két évre visszamenően szereztem adatokat, és két évre visszamenően egyezett.

 

Nem volt semmi ötletem, amivel meg tudtam volna magyarázni ezeket a grafikonokat, úgy döntöttem, majd összedugom a fejem valami szakemberrel, akiben meg lehet bízni. Ez utóbbi különösen fontos volt, mert ha valami fontos összefüggésre jöttem rá, akkor nem mindegy, hogy kinek a neve áll a felfedezés mellett. Szakmailag sem, de anyagilag főleg. Ha rájövünk, honnan szerzi a Ház az energiát a hangok keringetéséhez, s ezt reprodukálni tudjuk, akkor a bombaüzlet nem lesz kifejezés arra, amit a szabadalom birtokosai művelnek majd…

Levezetésképpen a szokásos világháborús hangleletemmel bíbelődtem. Sikerült beazonosítanom a hullámok szórásképe alapján, hogy melyik ház összeomlását hallhatjuk a háttérben, s innentől kezdve már egy jó audiografikai programmal akár egyes emberek mozgását is vissza tudjuk modellezni, szerencsés esetben. De a szerencse elkerült, mert az a hülye vijjogó szennyeződés állandóan keresztbetett nekem. Végül elegem lett és szent bosszút esküdtem: addig nem megyek tovább, amíg ezt az idegesítő hangot le nem fakítom a leletemről. Van képe belepiszkolni, mikor ez csak az enyém…

Ráeresztettem a szűrőprogramokat, s azok rendre kudarcot vallottak. Egy egyszerű filterrel semmire sem mentem, ott volt szinte minden frekvencián. Manuálisan is megpróbáltam kipucolni egy félszekundomos mintát, hogy az alapján az intelligens takarítóprogram kiszórja a felesleges dolgokat a többiből, nem kevés energiámba került, aztán az első próbánál kiderült, hogy feleslegesen dolgoztam. A vijjogó hang nem követett semmiféle azonosítható mintát. Ilyet még nem pipáltam.

Miközben tanácstalanul a tollam végét rágcsáltam, eszembe jutottak a Karsay gépén talált dolgok. Mintha lett volna köztük egy új szűrőprogram, s Karsay fejlesztéseinek legendás hírük volt. Ami azt illeti, a kudarcot vallott programok közt is akadt jó néhány Karsay gyártmány, de azok régebbi verziók voltak. De hol is van ez az új?

Kis kutakodás után megtaláltam és felinstalláltam a gépemre. Ráeresztettem a hangleletre. Megkérdezte, hogy alapértelmezés-e a grafikai konvertálás. Ezt nem igazán értettem, de végül azt mondtam, hogy igen, elvégre én is audiografikai képet akartam készíteni (ez olyasmi, mint a tengeralattjárókon a szonár, a hanghullámok visszaverődése alapján képezi le a környezetet). Bár a program nem volt olyan nagy, hogy kinéztem volna belőle az audiografikai funkciót, de ki tudja, lehet, hogy Karsay még ezt is megoldotta. Alapértelmezés be, nyomás dolgozni!

Elbabrált egy darabig, majd hirtelen kiírta, hogy kész, s konvertál, addig lehet hallgatni. Gondoltam, konvertáljon nyugodtan, s meghallgattam, mit művelt. Elismerően füttyentettem egyet. A vijjogó zaj eltűnt, már ez is figyelemre méltó teljesítmény, de minden más szennyeződéstől is úgy kipucolta az egészet, hogy úgy éreztem, mintha kint az utcán hullanának a bombák és rohannának fedezékbe az emberek. Ez a Karsay… Ez aztán tudott. Már csak ezért is nagyon nagy kár érte…

Azután hirtelen elsötétült a képernyő, majd megjelent rajta egy hatalmas épület, erőműnek néztem, azon belül is nukleárisnak, mert csak néhány vékony kéménye volt. A kamera körbemozgott, elképesztően jó minőségű felvételt készített. Furcsa vonalak és jelek villantak fel, pókhálóként fonták körbe a reaktorblokkok kupoláit, majd vörös vonalak vájtak bele a vasbeton födémbe. Tétován az egérhez nyúltam, mire újra visszajött Karsay programja. Kívánja rögzíteni a képet?, érdeklődött. Rákattintottam, hogy igen. Nem tudtam, milyen kép volt ez s honnan került a képernyőmre, s mi köze ennek Karsay programjához. Talán valami vicc, fiatalabb koromban mi is csináltunk ilyet. Mikor feltörtük a játékprogramokat, jó kis szaftos bejátszásokat tettünk be a játék eredeti intrója helyére, nyilván azt gondoltuk, hogy ez mekkora poén. Karsay meg az erőművekre bukik. Lehet, hogy a radiofóbiás felesége kiábrándította a szaftos dolgokból, s helyette a nukleáris reaktorok…

Keserűen mosolyogni kezdtem, majd lementettem a megtisztított hangleletet is. Az órámra néztem. Ideje lenne lefeküdni, holnap munka, este pedig végre visszajön Rea is.

 

– Itt szedett össze valami fertőzést, a nyaralásukon, az Államokban.

Rea a rokonoktól hozott s frissen kinyomtatott fényképeket mutogatta, én meg úgy tettem, mintha érdeklődve szemlélném őket, pedig igazából Reát néztem. Pedig csak pár napot volt távol, mégis úgy hiányzott…

– Itt voltak kenutúrán, tök szép, nem?

Sógornőm egy szál bikiniben evezgetett egy fakérget utánzó festésű lélekvesztőn, napszemüvegén a parti fenyők képe tükröződött.

– Ja, szép, jó kis hely – bólintottam.

– Ez meg George, az ismerősük, aki meghívta őket – jött a következő fénykép. Tipikus jenki vigyorgott velem szemben, laza farmercucc, kalap, csak a pisztoly hiányzott az övéről. Bár arra nem mertem volna fogadni, hogy nincs nála egy a farmer-kábát alatt. – Jó fejnek tűnik, nem?

– Ja, ja – hümmögtem,

– Valami mérnök, ebben az erőműben dolgozik, Anitáékat is bevitte, pedig állítólag nem lett volna szabad, de neki mégis megengedték…

Riadtan pislogtam párat. George vagy ki a nyavalya a szokásos vigyorát eresztette meg a kamera felé, ez nem is lett volna különös, de a mögötte húzódó bekötőút végén ott terpeszkedett az az erőmű, amit a világháborús hanglelet tisztítása után láttam. Bizonytalan mozdulattal a képért nyúltam.

– Megnézhetem?

– Persze, de még van egy csomó, amit nem láttál – mosolygott rám Rea. – Nézd, ez tök vicces, gardenparti volt, és Anita belelépett a…

 

Rea édesen szuszogva aludt, gömbölyű vállai kikandikáltak a takaró alól. Közelebb hajoltam s megigazítottam a takarót, majd óvatosan megpusziltam a fülét. Végre itthon van. Mennyire más így az egész lakás.

Későre járt, mégsem éreztem magam álmosnak. Felálltam az ágyról, vigyázva, hogy ne csapjak zajt, felhúztam egy alsógatyát, s átballagtam a dolgozószobámba. George fényképét az erőműről már korábban áthoztam, most újra előhívtam azt a képet a gépemen, hogy megnézzem, tényleg egyezik-e a kettő. Továbbra sem volt semmiféle ötletem, hogy mi lehet ez az egész, de szerettem volna rájönni. Sajnos még azt sem sikerült kiderítenem, hogy milyen erőmű ez, Rea nem emlékezett rá, melyik államban is jártak a sógornőmék, Arizonában vagy Pennsylvaniában, vagy valami ilyesmiben… Ezzel sokra mentem. De legelőször is azt nézzük meg, egyezik-e a kettő, vagy csak nekem rémlett úgy. Ezek az erőművek annyira egyformák…

Egyeztek. A Karsay féle felvételen még apró embereket is lehetett látni, ahogy az épületek között mászkálnak. Ha ki lehetne nagyítani, bizonyára George is ott lenne köztük, s a szokásos bájvigyorával nézne az égre, nyilván ő is látta a helikoptert, amiről filmeztek. A kamera mozgása alapján helikopternek tűnt… Már csak arra kellene rájönni, hogy mik azok a különféle színű vonalak, na meg hogy kerül ez az egész kép a világháborús hanglelet tisztításába? Vagy Karsay programja ezt mindenhez lejátssza?

Tényleg, ezt még nem is néztem meg! Ráeresztem ezt a programot egy másik hasonlóan problémás hangleletre, aztán megnézem, hogy lejátszik-e valamilyen filmet a végén. Ha megint ez az erőmű jön be, akkor máris megvan a megoldás, Karsay egyik buta poénja, és kész. Az igazat megvallva ezt tűnt a legvalószínűbbnek, de azért inkább bizonyosodjunk csak meg róla…

Előkerestem egy hangleletet, amit egy osztályvezetőtől kaptam. Nem tudott mit kezdeni vele, így nagy kegyesen lepasszolta nekem, én meg továbbpöcköltem az archívumomba, tapasztalatból tudtam, hogy ez a legokosabb dolog, amit kezdeni lehet az olyan leletekkel, amikbe egy osztályvezetőnek is beletörik a bicskája. Belehallgattam, s felfedeztem, hogy ebben is van egy olyan vijjogó zaj, ami az én világháborús leletemben volt. Hát lássuk, mire megy vele a program… Beállítottam és ráeresztettem. Most várni kell egy kicsit.

 

Kimentem a konyhába, hogy lefőzzek egy kávét. Tudtam, hogy nem a legokosabb dolog az éjszaka közepén kávézni, alig tudok majd elaludni, reggel meg fel kell kelni, s olyan leszek, mint a mosott rongy, de hajtott a kíváncsiság. Le akartam zárni ezt a dolgot, a végére járni. Mindig felvillanyoztak az ilyesféle „rejtélyek”, talán ezért is lettem kutató.

Ahogy a csészét akartam kivenni a szekrényből, beleakadtam a nyakláncomon fityegő radiométerbe. Egyből eszembe is jutott Karsayné, na meg az, hogy holnap első dolgom lesz visszaküldeni ezt a vackot neki, azzal a flakonnal együtt, amit a sarokba vágtam. Majd azt írom, hogy visszajött a feleségem és visszahozta a családi felszerelést, vagy valami ilyesmit. Még csak az hiányzik, hogy a nyakamra járjon s érdeklődjön a kütyü hogyléte felől.

Megittam a kávét s visszamentem. A program még mindig dolgozott, így kerestem egy borítékot, ráírtam Karsay özvegyének a címét, majd lekapcsoltam a radiométert a nyakláncomról, hogy beletegyem. Az utolsó pillanatban jutott eszembe az, hogy ha rajtahagyom a mai adatokat, akkor meg azért fog idejönni, hogy a nem létező sugárfertőzésem felől aggodalmaskodjon, így gyorsan kerestem egy USB kábelt és rádugtam a gépemre, hogy letöröljem a memóriát. Az adatok egy pillanat alatt átmentek a merevlemezre, majd egy gombnyomással kipucoltam a radiométert. Jó, így már mehet.

Bosszankodva állapítottam meg, hogy a hanglelettel még mindig nem végzett a program. Kínomban lehívtam a radiométer jelentését, megnézem, mi minden ment át rajtam ma, mielőtt kitörlöm az egészet, hogy ne foglalja a helyet hiába. Okos kis szoftver ketyegett a radiométerben, mert az adatokat úgy mutatta, hogy összekapcsolta a merevlemezen terpeszkedő térképprogrammal.

Igen, a hetes buszon elég magas volt reggel a szint, majdnem meghaladta az egészségügyi határérték tíz százalékát, azt a mindenit… Eszembe jutott az a hülye tüntetés, amit a radiofóbiások rendeztek pár hónapja a hetes busz ellen, nekiestek festékszórókkal és rápingálták a sugárveszély jelét. Tíz százalék… Egy hevesebb nyári napon több éri az embert a strandon, de így legalább van miért tüntetni, kell a buli a radiofóbiásoknak is… Szóval a hetes buszon rendesen beszívtam, amíg elértem az intézetbe. Az intézet pedig…

Egy darabig csak néztem. Mi a fenétől van ilyen magas sugárzás az intézetben? Megráztam a fejem, s kínomban magamon mosolyogtam. Ilyen magas… Kezdek úgy gondolkozni, mint egy radiofóbiás. Nem egészen hatvan százaléka az egészségügyi határértéknek, méghozzá a legszigorúbban vett határnak, nem a réginek. Bár egy radiofóbiás már ennyitől is szívrohamot kap, az igaz; engem viszont az érdekelt, hogy miért válik el ennyire az intézet a környezetétől sugárszint szempontjából? Tudtommal semmiféle nukleáris vagy hasonló jellegű berendezés nem üzemel a közelben…

Nem gondolkozhattam ezen sokáig, mert a program végre elkészült a hanglelet szűrésével. Kitakarította belőle a vijjogó hangot, ahogy vártam, de igazából nem is erre voltam kíváncsi. Megkerestem a képkonvertáló gombot s rákattintottam.

Egy hatalmas, piszkossárga víztükör jelent meg a képernyőmön, majd emelkedett a kamera, s elém tárult egy gigantikus gát pormarta betonfala. Ismerősnek tűnt, túlontúl ismerősnek… De a neve csak akkor ugrott be, mikor megjelentek a zöld vonalak, pókhálóként befonták a hatalmas betontámokat, ismeretlen, furcsa jelek villantak mellettük, majd vastag, vörös egyenesek vájtak bele a képbe.

Asszuán.

 

A helikopter egyre jobban pörgött, a vijjogó hang majd’ szétszaggatta a dobhártyámat, közben Karsay özvegyének radiométere is – egy ormótlan, nehéz, égett zsírszagot árasztó nehéz lábas a nyakamban – visítozott, lent az asszuáni gát romja közt őrjöngött a Nílus, az egyik betontömbön Mende állt a gyűrűzött hangok diagramjaival és a fejét próbálta eltakarni a perzselő napsugarak elől. Ujjaim elfehéredtek, ahogy ülésem karfájába kapaszkodtam, de jól tudtam, hogy minden hiába, végem, megsütött a sugárzás, s most még a helikopter is lezuhan, de legalább én nyertem, nem tudtak időben elkapni, felállítottam a kis átjátszó antennát, koncentráltam a sugárnyalábot s mikor a bombázók a nap felé szálltak, átjátszottam nekik a bemért gát adatait, soha nem buktam volna le, ha az a nyavalyás amcsi csaj nem vesz észre és nem kezd el sikoltozni, soha, de így helikoptert kellett értem küldeni és azt meg eltalálták, zuhanunk, zuhanunk, Mende is lekuporodik a hülye diagrammjai alá, mintha azok megvédenék, pedig még értelmük sincsen, egyre közelebb a romok közt zubogó Nílus, közelebb és…

 

Három óra.

Rettentően fájt a fejem. A nyakam is elfeküdtem. Megdörzsöltem a halántékaimat. Micsoda marhaságokat álmodom össze, ha bekávézom, ahelyett, hogy időben lefeküdnék… A mosott rongy hozzám képest a fittség világbajnoka lehetne… Pedig nem is aludhattam olyan sokat, még a monitor sem kapcsolt ki, csak a képernyővédő ugróegere bóklászik a sivatagban rajta. Aludtam… Aki ilyeneket álmodik, az nem alszik, az csak kínlódik.

Megragadtam a szék támláját, hogy felálljak, s Rea mellé botorkálva megpróbáljak pihenni is valamit reggelig. Úgy éreztem, hogy kiesnek alólam a lábaim, mindig ilyen rosszul voltam, ha hirtelen ébredtem fel kevés alvás után. Kicsit meg is tántorodtam a hirtelen mozdulattól, oldalra kellett lépnem, hogy ne essek el. Valami megzörrent a lábam alatt.

Mende papírja. Ami alá a gát romjai közt akart bújni. Akarom mondani, amit összelekvározott a palacsintájával s én még nem dobtam ki, mert ahhoz előbb ki kellene ürítenem a papírkosaramat, ahhoz meg eddig nem volt hangulatom. Szóval Mende lekváros hullámgörbéi. Amik megugranak a napkitörésekkor, utána meg visszaállnak.

Visszaállnak?

Egyszeriben kitisztult a fejem. Visszaállnak? És ez még nem tűnt fel senkinek? És nekem miért csak most? Visszaállnak?

Izgalomtól remegő kézzel ültem vissza a székemre, s magam elé terítettem Mende papírját. Igen, ez nem csak az „új” hangok számát mutatta, hanem a HangHáz zajszintjét is, vagyis a bent keringő hangok összességét, ami szintén hullámzott, a hullámeffektusoknak megfelelően, de a napkitörések elmúltával drámai módon esett a szint, s ezt nem értettük, ezért akarnak Mendéék is „gyűrűzni”… De hogy az nem tűnt fel eddig senkinek, hogy a HangHáz azért HangHáz, mert a csőrendszerben megmaradnak a hangok, nem úgy, mint mondjuk ebben a szobában, ahol ha ordítok egyet, emelkedik a zajszint, majd ha nem ordítok többet, elmúlik! Az elképzelhető, hogy a napkitörések valahogy bezavarnak, vagy a mikrofonokba, vagy a csőrendszerbe, elvégre egy csomó más mindent is zavarnak, de ha egyszer bekerülnek azok a hangok, akkor azok ott maradnak vagy száz évig, nem tűnnek el a hangforrás megszűntével! Épp ezért zártuk le az egész épületet a hangszigetelő kupolával, hogy a mai kor hangjai ne zavarjanak a régiek elemzésében. Nem tűnhetnek el csak úgy hangok egy pillanat alatt! És ez miért csak nekem jut eszembe, ráadásul ilyenkor, egy holdkóros álom után?

Kéne még egy kávé…

 

Rea továbbra is nyugodtan aludt, ki tudja, mit álmodott, kis orra néha úgy mozgott, mint egy nyuszié. Én pedig egy újabb adag feketével gubbasztottam a gép előtt és próbáltam terelgetni a gondolataimat, amik úgy áradtak, mint a leomlott asszuáni gát romjain átcsörtető Nílus.

Valami vagy valaki kivesz hangokat a Házból. És ha kivesz, akkor be is tehet. Az, hogy ez mindig napkitöréskor történik, lehet azért, mert a napkitörés teszi be az új hangokat, amiben nem hiszek, az is lehet, hogy a napkitörések idejére időzíti a betevést/kivételt, ki tudja miért, így talán nem annyira feltűnő, vagyis…

Valami kommunikáció folyik az orrunk előtt, és nekünk fel sem tűnt.

Csak azt tudjuk, hogy valami rejtélyes módon keringenek a hangok, és fogalmunk sincs arról, honnan veszik az energiát.

És a intézet körül sokkal magasabb a sugárszint. Na jó, nem sokkal, de radiofóbiás mértékkel mérve sokkal. De ez nem is meglepő, a HangHázra sokkal jellemzőbbek a finom, apró rezdülések, energiaértékek, hangerősségek, mint a nagyok. És bemennek hangok, kijönnek, és valami vijjog bennük, és ha kiszedjük a vijjogást és átkonvertáljuk Karsay programjával, akkor épületek képei bukkannak elő, mindenféle vektorokkal.

Épületek képei…

Pár kattintással ellenőriztem a dátumokat. Egy külön mappában megvolt minden, amit Karsay gépéről lementettem, az asszuáni képet hordozó hangleletet azon is megtaláltam. Ezen már meg sem lepődtem. Karsay is átszűrte, méghozzá két nappal a gátszakadás előtt. Két napra rá megrepedtek a betontámok és a Nílus ledöntötte a gátat. Az első jelentések éjfél után értek el hozzánk, ezt Reától tudom, mert ő is egy csomó anyagot fordított róla. Karsayt pedig aznap éjszaka kettő előtt lőtték le a biztonságiak.

Kezdtem furcsán érezni magam. Talán a fáradság, a buta mód lehajtott kávék, vagy a fejemben lüktető fájdalom… Ezért ment volna neki Karsay a HangHáznak? Meglátta a gát képét a hangleletben, utána meg a katasztrófát a tévében, s ennyire kiakadt volna? Vagy… arra gondolt, hogy valami köze van a kettőnek egymáshoz? Karsay nem arról volt híres, hogy hirtelen felindulásból meggondolatlan tetteket követett volna el. De tényleg, mik ezek a képek? Az ép gát, az erőmű, s még ki tudja, mi, át kellene nézni a leleteket, vagy megnézni Karsay mappáját, szerintem már kiszűrt egy jó párat. Megjelennek, vijjognak, eltűnnek…

És leomlik egy gát.

Mint az álmomban. Annyira életszerűnek tűnt.

Bemértem a gátat és a Nap segítségével álcázva átküldtem az adatokat a bombázóknak. Akárcsak Mende játékában, az Intruderben, vagy miben. És a gát…

Valami kommunikáció… Adatok be, majd ki, közben napkitörés, emelkedik a sugárszint, így még a legérzékenyebb műszereknek sem tűnik fel a forgalom, egy egész intézet figyeli a HangHázat és senkinek sem esik le…

Hirtelen összeálltak az apró mozaikok, a hátamon végigfutott a hideg. Kezdtem megérteni, mi is történt Karsayval.

Fejembe újult erővel hasított bele a fájdalom, torkomat valami tehetetlen félelem szorongatta, mint mikor fogadásból elmentem ejtőernyőzni, s tudtam, hogy ki kell ugrani, mégsem mertem sehogy sem…

Azt kívántam, hogy bárcsak ez is még álom lenne, de tartottam tőle, hogy ez hiú ábránd csupán.

 

Bátorítást keresve óvatosan leültem Rea mellé, aki az igazak álmát aludta s igencsak csodálkozott volna, ha tudja, én még mindig nem alszom, sőt…

Oké, gondoljuk végig nyugodtan. Azt hiszem, tudom, mi történt Karsayval. Átszűrte a leleteket, nyilván nem csak ezt az egyet, és úgy találta, hogy van valami összefüggés a leletekbe beleszőtt képek és a mostanában történt katasztrófák között. Volt egy pár, azt meg kell hagyni, bár igazából csak az asszuáni esetet kapta fel a sajtó, a többi megmaradt egy kis hírnek az esti híradó végén. Ráadásul ezek a hangok felbukkannak, majd eltűnnek, eddig azt hittük, hogy a hanghullámokra vonatkozó törvények szerint, bár voltak jócskán szabálytalanságok. De hát nem egy nagy szabálytalanság ez az egész HangHáz? Évtizedekig keringő hangok, mint valami rossz kísértethistória, de kísértet persze nincs egy szál se. Bár igaz, azt az öreg éjszakai portást, aki valamikor a nagyapám idejében felfigyelt a hangokra, először idegszanatóriumba utalták… És ebben a furcsa házban különböző stratégiai épületek, objektumok képei keringenek hangokba csomagolva – meg kell jegyeznem, olyan hangokba, amiknek az égvilágon semmi közük hozzájuk. Ráadásul mindenféle vonalakkal, mint az a célkereszt, amit Mende játékában teszek rá a bemért képekre… Hát ez is az lenne?

Nem, teljesen meg vagyok hülyülve… Kimerülten ledőltem Rea mellé. Persze, hogy hülyeség, de azért gondoljuk végig. Nem lehet, mert először is ez rettentően bonyolult. Ezernyi módja van, hogy titkosítva adatokat játszunk át, különben is, ezek a képek olyanok, amiket egy turista is simán el tud készíteni és e-mailben hazaküldeni, a földi informatikai rendszer tökéletesen alkalmas arra, hogy képeket küldözgessünk, nem egy ilyen hang…

És ha nem a Földön belül?

Jaj, ne…

De, de, vigyük végig, ha már belekezdtünk…

Mint az Intruder… Bemérjük a célokat, elraktározzuk, majd ha alkalmas az idő, álcázva átjátsszuk a csapásmérő erőknek… A HangHáz nagyon jól tárolja a hangokat, sőt, még egy külön intézet is épült azért, hogy óvja őket… Amikor pedig napkitörés van, s elnyomja a műszereket, lezajlanak a tranzakciók… Ha közvetlen módon sugároznák fel, akkor előbb-utóbb tutira kiszúrnák, ma már annyira kiépült a lehallgató hálózat a második hidegháború és a terroristák miatt, hogy egy kézi adó-vevőn nem lehet diszkréten tárgyalni. Így viszont lehet. Kimegy a kép, s utána…

Ez túl logikus ahhoz, hogy igaz legyen. Aludni kellene már.

Persze ott van még a kérdés, hogy hogyan is csinálják? Mert akkor ezek szerint ők keringettetik a hangokat, egy rakás ballasztot a pár információhordozóért, s mi aztán hiába keressük, ennyi erővel az ókorban is vizsgálhatták volna a nukleáris energia mibenlétét, korszakok választanak el attól, hogy megértsük. Nem is beszélve arról, hogyan robbantották fel a gátat.

De kik?

Hát ez az…

Karsay is rájöhetett minderre, de nem állt neki bogozgatni a gordiuszi csomót, egyszerűen csak el akarta vágni, szétzúzni a csőrendszert és tönkretenni az átjátszást. Talán a gátszakadás képei borították ki; mindenesetre nem sok értelme volt az egésznek. Sokkal jobb módszerek is vannak ahhoz, hogy hazavágjuk…

Hazavágjuk?

Lassan kezdett leesni, mibe is tenyereltem bele. Akárkik is állnak emögött, földiek, kormányok, terroristák vagy valamik, valakik odakintről, én hozzájuk képest… Karsay, a szobatudós magára vette az emberiség hőse, megmentője szerepet, szét akarta zúzni az átjátszót. És ha sikerült volna neki? Mit mondott volna? Elhitték volna neki? Hagyták volna, hogy elmondja egyáltalán? És ha az egész intézet mögött azok állnak, akik… Hiszen nem olyan nehéz rájönni, elég, ha valami rémleni kezd és összeáll a kép. HangHáz… Ha teszem azt, belopakodom a szervizalagútba, ahova Mende is bevihette az amcsi csajt, s onnan felgyújtom az egészet… Meg tudom csinálni, biztos vagyok benne, de utána? Hogy nem tapsolnának nekem, az biztos. Nem, nem, ez nem az én asztalom. Sőt: nekem ehhez semmi közöm.

Kutató vagyok, fiatal házas, előttem az élet.

Nem vagyok hős.

Karsay talán az volt. Mire ment vele?

Én gyáva vagyok. Mondjuk így.

– Édes… – szólalt meg mellettem halkan Rea. Összerezzentem, mint aki valami rémisztőt lát. Meglepett. – Te nem alszol?

– Ö… de – feleltem tétován. – Csak… felébresztett a tévé. Nem kapcsoltuk ki.

– Még mindig van műsor? Hány óra? – pislogott nagyokat bedagadt szemeivel.

– Nem tudom. Éjfél után valahogy – kászálódtam ki az ágyból. A készülékhez mentem, ahol a CNN tudósítója hadart valami szörnyű balesetről, ami egy nukleáris reaktorban történt Arizonában. Nem néztem oda, úgy kapcsoltam ki. Agyamban őrülten dörömböltek a gondolatok és a félelmek.

– Valami hülye katasztrófafilm – vetettem oda Reának, majd bebújtam mellé. – Gondolom, nem érdekel.

– Elég nekem a valóság is – sóhajtotta álmosan Rea, majd megpuszilta az arcomat. – Aludj, szívem.

– Jó éjt – pusziltam vissza. Holnap letörlök mindent a gépről, a papírokat is elégetem. És elfelejtek mindent. Mindent. És keresek másik állást. És nem kapcsolom be a tévét. Nem olvasok újságot. Engem hagyjanak békén. Nem akarom, hogy közöm legyen hozzá.

Fejemre húztam a takarót és aludni próbáltam, de tartottam tőle, hogy agyam tekervényeiben még évtizedekig fognak keringeni a hangok s a beléjük kódolt képek.