Peter Sanawad: GYORSBÜFÉ A SZlRIUSZON

 

 

Ajánlom ezt a kisregényt a Mátrix-filmtrilógia alkotóinak

 

Mindegyikünk szemében mások történetekben élnek^[1]

– Áron Kibédi Varga –

 

Brawne rátette a kezét a lény széles mellkasára, és megnyomta

– Dan Simmons: Hyperion bukása –

 

 

I. Az űrhajós története

 

Az űrhajó körül a kozmosz sötét volt, mint a legfeketébb téli éjszaka. A csillagok fakó, hideg ragyogással, vibrálás nélkül tündököltek, bolygók – egy kivételével – nem látszódtak. Arra a távolságra, ahol a jármű most haladt, már csak nagyon nehezen jutott el a halványabb égitestek fénye.

Az űrhajó sebessége csak lassan csökkent. Az előző évek óriási rohanásához képest mégis – hiszen a fotonhajtóművek majdnem fénysebességig gyorsították a nagyszerű járművet – a mostani tempó csigairamnak hatott. Alig érte el az orbitális pályához szükséges nyugdíjas tempót.

És ez a gyorsaság is rohamosan csökkent.

A vészleállító hajtóművek az intersztelláris térből gyűjtött port fokozott sebességgel égették, s az ablakon kibámuló űrhajós tisztában volt vele, hogy hamarosan megfelelő tempójúra lassul majd a hajója. Ámbár maga sem tudta, hogy örüljön-e a gyatra fékezésnek, avagy bánkódjon miatta.

– Komputer, elemzést! – utasította a navigációs automatikát zúgó fejjel. Nemrég ébredt a hibernációból, és még nem érezte magát teljesen rendben. Jót tett volna most egy kávé, de az űrszabályzat természetesen tiltotta a drogok fogyasztását.

Így aztán nem is csomagoltak kávét az élelmiszerek közé.

– A fékező rendszer tökéletesen működik, Jim – válaszolt pár másodperccel később kellemes, női hangon a komputer. – Az életfenntartó rendszerek kihasználtsága ötven százalék, meghibásodás nem érzékelhető. A levegő hőmérséklete huszonegy fok, a páratartalom hatvanegy százalék, az oxigén-nitrogén arány egy a háromhoz. A fékezőrakéták működése megfelelő, üzemanyag-felhasználás normális. Mintegy két óra múlva elérjük a kitűzött célt, Jim.

– Képet!

Az űrhajós közelebb húzódott a megfigyelő monitorhoz. A képernyőn rövidesen egy ragyogó, apró kék csillag jelent meg. A Szíriusz.

– Bolygók?

– Csak egy van. Átmérő kettőezer háromszáznegyvenegy kilométer; sűrűség három egész öt tized gramm per köbcentiméter, légkör nincs. A talaj főként vasból és vízjégből áll. Nincs nyoma életnek, de bizonyos szerves vegyületek kimutathatók a felszínen. Feltűnően sok a szilikát. Ami egyébként meglehetősen hasznos, hiszen a szilikát manapság a metachip-gyártás egyik fontos alapanyaga. A nevadai gyakorlótelepen is az egyik kutatómérnök egyszer azt fejtegette, hogy ha három éven belül eltűnne a Földről valamennyi szilikát, a földkéreg 92%-a megszűnne létezni, hiszen a földpátok, a…

– Befognád?

– Igen, bár csak azt akartam mondani, hogy…

– Apple!!

Apple a komputer neve volt. Még a Földön keresztelték el egykori gyártói, egy híres-neves előd „márkaneve” után.

– Kérlek… Ha akarod, a továbbiakban mégse szólalok. Nem mondok egy igét se. Egy névszót se. Egy hangot se ejtek ki, és…

– POFA BE!!!

A komputer sértődötten elhallgatott, a képernyőn sötét szikladarab tűnt fel.

– Hát, ez nem túl biztató – morogta a férfi, és ráharapott a szája szélére. Aztán felszisszent. Utána káromkodott. Végül dühében ismét szájszélen harapta magát. Ingerült volt, mert teljesen másról beszéltek, amikor útnak indították. Bár a tévedés lehetősége természetesen benne volt a pakliban…

Szóval még két óra bolygó körüli pályán?

Jim elszakadt az irányítópulttól, és a kabin hátsó része felé lebegett. Itt volt az ideje, hogy harapjon valamit, s megmozgassa hibernációban elgémberedett végtagjait. Igyekezett nem gondolni rá, mit kap, illetve mit nem kap odahaza, ha esetleg semmi különöset sem talál a leszállás után…

Nagyjából kétezer évvel ezelőtt, amikor a Földről útnak indították, a csillagászok még jókora biztonsággal állították, hogy a csillagnak több „sötét kísérője” is van. Rengeteg érdekességet talál majd a rendszerben, és a kötelező vizsgálatok elvégzése után gyorsan hazatérhet. Arra azonban senki sem számított, hogy mindössze egyetlen piszkos golyóbisra bukkan…

Indulatosan feltépte a tubusos élelmiszer bontókupakját.

A tudósok azt mondták, hogy az új, biztonságos hibernációs technikával szinte semmit nem fog öregedni az utazás ideje alatt. A hajó a fénysebesség hetvenöt-nyolcvan százalékával haladva a kiszámított időn belül eléri a Szíriuszt, ahogy az első kezdetleges szondák is elérték a közelebbi csillagokat. Aztán a rendszerek felébresztik, s neki mindössze annyi dolga lesz, hogy learassa a babérokat. Az emberiség történetében először leszálljon egy idegen rendszer bolygóján, mintákat gyűjtsön, s elvégezzen néhány tudományos vizsgálatot. Minden mást az automaták intéznek majd!

Hümmögött magában.

Végül is, az alapfelállás nem sokat változott. Eltölthetek egykét hetet ezen a vacak kőgolyóbison, és kiküldhetem az automata szondákat – gondolta.

Ez eddig rendjén valónak tűnt. De az akkor is nagyon zavarta, hogy mindössze egyetlen ócska, rücskös kőzetbolygócskát talált.

Mielőtt útnak indult volna, nemegyszer számba vette a kozmikus élet ezernyi lehetséges formáját. Végiggondolt minden apró élet-lehetőséget. Szilikon alapú lények, szervetlen kristályok; ragadozó állatok – csápos polipok az ismeretlen bolygók gáz-légtereiben, bigott bibliai nők egy Enterprise-hajón! −, bármelyik út lehetségesnek tűnt. Ó, Delilah! Mennyire odavolt ezekért az élményekért, és milyen sokat remélt a kutatóúttól!

De úgy tűnik, a reményeiben csalatkoznia kell. Ez a világ sem lakott, és lehet, hogy az egész világegyetem sem más, mint megannyi sötét köd és üresség. Nem volt túl boldog, és valahogy az étvágya sem volt az igazi. Ha pedig a kétezer éves visszaútra gondolt, elment a kedve az evéstől. A mentora megjegyzését, miszerint „…a hibernáció alatt semmit sem érez majd, fiam…”, visszagondolva nem tartotta túl átgondoltnak.

Belenyomta a szájába a tubusos élelem felét, és boldog volt, hogy végre ízt érzékel. Iszonyúan éhes volt. Kis gondolkodás után megette a tubusos táp másik felét is, majd kibontott egy újabb csomagot, és azt is megette. Aztán vodkás dugi-narancslét ivott rá, és utána már valamelyest jobb színben látta a világot.

Amíg az űrhajó a „kődarab” körül pályára állt, tornázott. Egy óráig tekerte a kabinbiciklit, utána felüléseket végzett, meg súlyzógyakorlatokat csinált. Egy idő után valamelyest visszanyerte régi erejét, bár azért érezhető volt, hogy a formája nem az eredeti. A hosszan tartó hibernáció alatt kikerülhetetlenül lejátszódtak a szervezetében bizonyos folyamatok, amelyeknek később ihatja majd a levét. No mindegy.

Szerencsés dolog volt, hogy a bolygó gravitációja messze elmaradt a Földé mögött. Így legalább nem lesz túl megerőltető a leszállás. A landolás ugyanis az űrutazás hálótervében kiemelt helyen szerepelt.

– A szondák kirepültek, Jim – tájékoztatta Apple.

– Eredmény?

– Mintegy tíz perc múlva lesznek felszínközelben – válaszolta a komputer. –  De az adatokat máris, folyamatosan sugározzák Meglehetősen furcsák, Mm, ugyanis…

– Nagyon helyes! Bár kihaltnak tűnik a hely, azért nem szeretném, ha belénk lőnének egy sugárbombát! – röhögött az űrhajós, ám a komputer feltehetően nem értékelte a viccet. Az űrhajóbeli védekező fegyverek egyetlen épkézláb támadás kivédésére se voltak alkalmasak. A tervezők elhelyeztek a hajó orrában egy nagy erejű szén-dioxid lézert, aminek a bekapcsolása gyakorlatilag hazavágta a teljes belső energetikai rendszert, ugyanis az emissziós mechanizmus elképesztő mennyiségű kakaót zabált. A kilenc nukleáris töltetű rakéta ugyanakkor támadás esetén semmit sem ért. Nem fotontorpedók voltak ezek, mint az Enterprise-ban! A lassú, nehézkes eszközöket pusztán azért szerelték fel, hogy az űrhajó útjába kerülő nagyobb tárgyakat: meteorokat, üstökösöket az automatika vészhelyzetben megsemmisíthesse. A tervezők a kisebb részecskék elpárologtatását a szén-dioxid lézerre bízták, a nagyobbak ellen lett volna hatásos a rakéta. Jim – bár nem értett a lézertechnikához és a pályagörbület-számításokhoz – áldotta a szerencséjét, hogy út közben nem volt szükség egyik „fegyverre” sem. Úgy érezte, hogy a felsorolt eszközök csak a felesleges kilókat szaporították a csillaghajón.

Felőlük ugyan simán összecsókolózhatok egy kődarabbal visszafelé.

Nem bízott a tudósok elméleteiben. A Szíriusz körüli bolygókat illetően is tévedtek, ugye…

Merthogy ő csak egyetlen egyet talált.

És az is épp elég ocsmány.

Fúj.

Zuhanyozni indult volna, de Apple pont ezt a pillanatot választotta, hogy riadóztasson. Vörös fény áradt szét a kabinban, és apró csipogások sorozata hangzott fel.

– Mi az ördög történik, Apple?

– Az egyik szondánk rádiójelekre bukkant.

Jim beleverte a fejét egy kapcsolószekrénybe.

– Hogy mondod?

– Az egyik szondánk periodikus rádióadást érzékelt. A jelek forrása a Szíriusz-1 északkeleti tartománya. A pontosabb azonosítás és a dekódolás még tart. Úgy hiszem itt egy sinus delta kettes dekódolási mechanizmus sikeres lehet, és talán…

– Apple… Pofa be!

Jim valamiért ideges lett.

Ezt a hülyeséget! Szíriusz-1! Hiszen nincs is Szíriusz-2! Rendkívül gyorsan valamilyen értelmes nevet kell találnom ennek a bolygónak, egyébként meg fog őrjíteni a komputer. Hangosan csak ennyit szólt:

– Gratulálok, Apple! Amint lehet, tájékoztass a részletekről! És fújd le ezt az idétlen riadót!

Villámgyorsan lezuhanyzott, és rekordidő alatt magára öltötte a vészmentő-szkafandert. Utána már csak unottan ült a monitorok mögött, és a különböző rádiócsatornákat próbálgatta.

– Biztos, hogy modulált jel? – faggatta a komputert.

– Hetvennyolc egész egytized százalék eséllyel igen.

– Hm. Ez érdekes. Merthogy ha mi észrevettük őket, akkor…– a fejére csapott. – Apple! Ez talán egy repülés irányítójel! Azt akarják, hogy azonosítsuk magunkat! Sürgősen válaszolnunk kell!

– A kód meghatározatlan, Jim!

– A fenébe a kóddal! Ha nem válaszolunk, lehet, hogy ellenségnek néznek! Mi van a szondával?

– Nemsokára a forrás fölé ér. Szebben fog landolni, mint a Spirit One.

Rövidesen halvány villanás látszódott az űrben. A szonda adását jelölő csík megszakadt a műszerpulton.

– Látom! – előzte meg a komputer figyelmeztetését Jim.

– Most meg minket hívnak! – szólalt meg (mégis) az egyik fali hangfal.

– Jól van, jól van… Csak semmi pánik! Nyugi. Gondolkozzunk! – Jim feszülten a halántékához érintette két ujját, aztán leengedte kezét a műszerpultra, utána ismét felemelte, és ujjait az ajkára biggyesztette. – Mi lenne, ha a jeleiket egyszerűen csak visszasugároznánk? Ezt meg kell, hogy értsék! Haladéktalanul kezdd el az adást, Apple!

A komputer nem válaszolt, ám hozzálátott a parancs teljesítéséhez.

Lassan közeledtek a bolygó felé. A jeleket folyamatosan sugározta az űrhajó rádiója. Jim úgy gondolta, ez egy darabig talán szavatolja a biztonságukat.

Kellettek nekem zöld emberek! Hát most itt vannak! Nem lett volna mégis jobb, ha a rendszer kihalt, és két hét múlva utazhatok haza, a Nagy Semmibe?

A Nagy Semmibe… Magában csak így nevezte régi életét. Az volt a Nagy Semmi, a Nagy Nihil örök birodalma. A Föld. Minden élet és baj forrása… Röhej. Amikor elindult, kaotikus állapotok uralkodtak a vén planétán. Az egyre radikálisabb, fanatikusabb politikai szervezetek és a végnapjait élő ózonpajzs bizony meg tudták keseríteni az átlagemberek mindennapjait.

Éppen emiatt vállalkozott erre a küldetésre.

Nem volt miért maradnia. Az életét tönkretette, amikor megismerte Susant, az első feleségét. Családja nem volt, a baráti kapcsolatai századelős komédiát sem értek. Egyedül volt, mint egy bukott csataló, törött lábakkal és lehetetlen anyagi helyzettel, s nem akadt egyetlen Jockey Ewing (alias Larry Hagman) sem, aki az istállójába segítse, majd annyit mondjon odahaza: Hello, drágám)…. Vesztes volt, másodlagos adogató, nem csoda, ha menekülni vágyott. És a Charon-program éppen jókor hozta el a menekülési lehetőséget…

Charon ladikja…

Egy üres fémkoporsóban sodródni a csillagközi térben, évszázadokon át, elvágva mindentől és mindenkitől… Nem igaz, hogy erről álmodott fiatalkorában.

Számos teszt után hozzáértő tudósok választották ki a feladatra, mert alkalmasnak találták, mert pszichikailag is alkalmasnak találták, s talán nem is tévedtek. Csak ő vihette sikerre a küldetést.

Mielőtt elindult a Földről, figyelmeztették: soha többé nem látja azokat az embereket, akiket most ismer. Kétezer évig fog utazni a Szíriusz felé, és kétezer évig tart majd a visszaút is. Búcsúzzon hát el mindenkitől, s jól búcsúzzon el, mert nem lesz újbóli viszontlátás, és nem lesz második lehetőség.

Nem búcsúzott el senkitől.

Nem akart második lehetőséget.

Hangtalanul, bátortalanul és jellegtelenül távozott – amilyen az egész élete volt. Valószínűleg nem is vette észre a hiányát egyetlen kollégája se. Évek múlva talán feltűnt alkalmi ismerőseinek, hogy újabban nem látják a régi klub fűtőrács-melletti zugában, s egy üres hellyel több árválkodik a régi munkaasztal mellett. De nem valószínű, hogy egy futó gondolatnál többet áldoztak a töprengésre. Jim Dalton a múlt végtelen mély kútjának ködbe vesző figurájává vált számukra, egy felettébb homályos, érthetetlen, és tipikusan „vesztes” figurájává, aki ostoba módon nem értette a tréfáikat, és mindig ideges gyorsasággal itta a vörösbort.

Már nem bánta.

– Csökkentsd a magasságot! – adta utasításba az automatikának. – Letapogatást! Milyen anyagokat érzékelsz?

– A forrás elemei között bőven található vas, titán, nikkel, kobalt és különböző szilikátok Szerves vegyületeket is észlelek Valamint kis mennyiségű, meghatározhatatlan minőségű anyagot is.

– Azt akarod mondani, hogy ismeretlen vegyületeket találtál?

– A színképből kilencvenkilenc egész hattized pontossággal ez határozható meg. Ha el szeretnéd nevezni, javasolnám az appletit elnevezést, mert ugye…

– Hm… Elég. Ereszkedjünk még lejjebb! Ki tudsz venni valamit a felszínen?

Az automatika az egyik képernyőre vetítette a rádióadás forrásának képét. Jim apró foltot látott a végtelen gránitmezők tengerében.

– Érdekes helynek tűnik. Egyelőre semmi sem utal mesterséges formációkra. Mi van a rádióadással?

– Szünetel. Már csak mi sugárzunk.

– Akár Csernobil. Hagyd abba az adást!

Pár perccel később már némán száguldottak a koromfekete űrben, ismeretlen csillagképek alatt. Odalent méltóságteljesen forgott a rücskös bolygó a sötét nap erős, kékes fényében, Jim pedig elbűvölten bámulta az üvegesnek ható fémfelületeken megcsillanó, gyönyörű sugárzást, és félhangosan Szofoklész idézeteket szavalt, akár egy másik valóságba szakadt skizofrén Hölderlin.

– Pontosan a forrás mellett érjünk talajt, Apple! – utasította végül a komputerét.

A Charon megremegett, majd egyre erőteljesebben ereszkedni kezdett. Túlnyomás lépett fel, ami a székéhez szorította Jimet. De Jim nem bánta. Elbűvölten szemlélte az alattuk szélsebesen változó tájat.

– Ez az! Mindjárt ott leszünk. Fokozott készültséget! Élesítsd a védelmi rakétákat!

– Jim, az elsődleges irányelv…

Az űrhajós felsóhajtott.

Ahogy közelebb értek a talajhoz, mind jobban kivehetővé vált az épület, amely a jeleket sugározta feléjük. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy ismeretlen faj létesítményéről van szó, s talán éppen egy katonai bázisáról.

Jim feszülten figyelte a képernyőt, amely a lenti épületet mutatta. Lassacskán minden felismerhetővé vált rajta. Lapos, alacsony komplexumot látott, melytől jobbra sík leszállópálya látszódott, öt parkoló űrhajóval. Jim elhatározta, hogy ezek mellé fogja lehelyezni a Charont. Fészkelődött egy kicsit, majd riadóhelyzetbe tornázta magát, aztán manuális állásba tolta a kormányt. Apple minden tiltakozása ellenére is kikapcsolta a robotpilótát, és kissé cikcakkosabb, de lényegesen biztonságosabb kanyarokkal a leszállópálya közelébe navigálta az űrhajót.

Maga a landolás lassan és biztonságosan folyt le. Nem zavarta meg semmi a műveleteket, csak a Spirit One szelleme, de azt kiűzték a gondolataikból. Mellettük az idegen űrbázis olyan magányosan és olyan csendesen állt, mint egy elhagyatott otrantói várkastély a tizennyolcadik század közepén. Jim csodálkozott is, hogy nem várja őket fogadóbizottság: egy gonosz szerzetes vagy egy sápítozó nyolccsápú apáca, de aztán a dolgot betudta az idegen kultúrák idegen szokásainak. Lehet, töprengett, hogy ők nem tisztelik úgy a vendégeket, mint a földiek. Vagy esetleg nem akarják felfedni magukat. Esetleg nem is tudják, hogy leszállt. Illetőleg – és ez is megeshet – lehet, hogy sokféle civilizációt ismernek, s eggyel több látogató az ő esetükben már nem oszt és nem szoroz.

Mindazonáltal igyekezett az összes számbavehető veszélyhelyzettel számolni.

Elsőfokú riadókészültséget rendelt el, amikor a Charon nagyot döccenve megállapodott az aszfaltosnak tűnő kifutópályán.

– Nos? – kérdezte a komputert.

– Egyelőre nincs jele, hogy észrevettek, Jim.

– Biztosan észrevettek, csak nem reagálnak.

– A rádióadás nem indult újra. Egyéb jelzés sincs. Idegen tevékenység nem érzékelhető. Egyetlen üzenetet sugároznak felénk: Buenos tardes, gracias por nos llegandamos. Arriva, arriva…

– Ez csak egy trükk, Apple! Arra várnak, hogy kiszálljunk. Védtelennek akarnak látni! De én nem hagyom magam!

– Ha összetűzésre gondolsz, nem hiszem, hogy lenne esélyünk! A szonda eltűnéséből ítélve komoly fegyverekkel rendelkezhetnek.

– De ez csak egyetlen bázis, Apple! Egyetlenegy, közel a csillagokhoz! Félnek tőlünk… A nukleáris fegyvereinket kilométerek százairól kiszúrhatták egy jó detektorral…

– Nos, Jim, khm… nem hinném – krákogott finom női hangján a komputer. – A nukleáris anyagok felezési ideje ugyanis köztudottan csekély.

Jim homlokát kiverte a verejték.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Mindössze annyit, hogy a nukleáris robbanófejeink többsége mára fabatkát sem ér. Kétezer év alatt elbomlott a teljes nukleáris hasadóanyag-állomány. A rakéták töltetét időközben kémiai robbanóanyaggal cseréltem fel, bár nem tudom, miért.

– No, az is valami, – morogta válaszképp Jim a tanácstalan komputernek, aztán kicsatolta magát, és felállt a pilótafotelből.

– Most mit csinálsz? – érdeklődött a komputer, mint egy rossz feleség.

– Hogyhogy mit? Úgy érzem, ideje lesz körülnéznem egy kicsit… – gúnyolódott az űrhajós, és a szkafanderek tárolópolcához lépett.

Miután a zsilipkapu bezáródott, Jim – igaz, összességében még csak harmadszor – elhagyta az űrhajót. Az érzés hasonló volt a lebegéshez, mivel a bolygó gravitációja a Földének mindössze egy nyolcada volt. Az űrhajós feje fölött a csillagok hidegen és ismeretlenül világítottak, a sötétség pedig sűrű volt és anyagszerű, mintha csak valamilyen régi oszmán népmese kávészínű létsíkja lett volna, ocsmány hölgyrablókkal és lelketlen entitásokkal a lét túloldaláról.

Jim megemberelte magát, és igyekezett bátor léptekkel elszakadni a Charon közeléből. Bár otthon is mindig egyedül volt, most sokkal koncentráltabban tört rá a magány borzongató érzete. Hiszen emberfeletti távolságba került minden társától, élőlénytől, élettől és életfeltételtől – nem volt, aki segíthetett volna, ha valami balul üt ki. A Földön ott volt a társadalom, a rend és a törvény, ami biztonságot és védelmet jelentett, itt azonban, kint a nyílt űrben, távol mindenkitől és mindentől most nem maradt más csak Apple gyengécske próbálkozásai az emberi kommunikációra. Apple minden pillanatban megpróbálta elhitetni vele, hogy az a mindenhatóság, amit az ember a saját bolygóján elért, nem függ a tértől és az időtől, hanem elkíséri gazdáját, és mindenhatóvá teszi – bárhová sodorja is a végzete.

Némi önbecsapás volt a dologban.

Jim feje mellett pöttömnyi robot lebegett: KS-1, a gömbrobot, amelynek elődeit még a Nemzetközi Űrállomáson tesztelték. KS-1, az örökkön hű társ, a megbízható és mindig kisegítő gép, amely azért tart az emberrel, hogy megóvja az ismeretlentől.

Hogy megóvja a véletlentől és a haláltól. Szóval önbecsapás volt a dologban.

– Megközelítem a járműveket! – suttogta a sisakrádióba Jim. KS-1 visszajelzett. Rádióhullámon továbbította a látottakat a Charon központi komputerének. Élénk elektronikus kommunikáció kezdődött a két gépagy között.

Jim csodálkozva járt-kelt az idegen űregységek között. Egyik masina sem volt nagyobb egy közepes méretű, kertvárosi lakásnál, és ez csodálkozással töltötte el az űrhajóst. Bár az ő korában meglehetősen sok nézet terjengett a hiperhajtóművekről, a tudósok meggyőzték róla, hogy a dolog képtelenség, mert a fénynél gyorsabban lehetetlen repülni. Márpedig az itt álló űrhajók egyike sem volt képes több száz évig tartó utazásra. Valamennyien apró, egyfülkés gépek voltak, és valósággal eltörpültek a Charon gigászi fémhasábja mellett.

– Különösek szerkezetek ezek, Apple – tudósította a központi komputert évődve Jim. – Egészen olyanok, mintha csak apró, könnyed kirándulóhajók lennének. Mintha az égvilágon semmi más célra nem szolgálnának. Mintha létezne fény feletti utazás…

Maga sem merte elhinni a lehetőséget. Ha haza tudna vinni egy ilyen űrhajót, otthon éveken keresztül mint az emberiség új megváltóját ünnepelnék visszatérése után. Ha ugyan kétezer év múltán lesz emberiség…

És lesznek még megváltók.

– Vizsgáld meg a hajókat alaposan, KS-1, hátha találsz valamit, ami elkerülte a figyelmemet! Én addig kikerülöm a metánhóbuckákat, megközelítem a bázist, és megpróbálkozom a behatolással! – mondta, és feltette a téli gumit a bakancsára. Ekkor már minden figyelmét az előtte elterülő bázisnak és szokatlan fényeinek szentelte.

Baloldalról közelítette meg az alacsony, egyszintes épületet. Hamar a főbejárat közelébe ért. A főbejárat két egymás mögött elhelyezkedő, kétszárnyú üveg-zsilipajtó volt. A zsilipkamra ennek folytán áttetszőnek látszott, és jól szemügyre lehetett venni rajta keresztül az épület belső terét. A bejárat fölött óriási, vörös betűk világítottak:

 

McRonald’s

Kóstolja meg a legújabb hrissel menüt!

Az ára csak S29.9!

 

A felirat alatt és a bejárat körül ablakok voltak. Jim úgy látta, a belső helyiség elég kihalt, mindössze hárman tartózkodtak bent. Óvatosan megközelítette a kettősüveg zsilipkaput, és elfogódottan benyitott.

A bezsilipelés éppoly egyszerűen és gyorsan történt, mintha tényleg csak benyitott volna valahová. Az első üvegkapu a legenyhébb érintés után sarkig tárult előtte, és amikor Jim beóvakodott a két táblaüveg közötti térbe, a nyílászáró hangtalanul becsukódott mögötte. Levegő áramlott a kis helyiségbe. Jim egyfolytában a szkafander ujjába épített elemző műszereket figyelte. Rövidesen kiderült, hogy a légkör összetétele meglehetősen ismerős: 21% oxigén, 78% nitrogén, és némi egyéb… Jim nyelt egyet.

„Talán nem olyan vészes.”

Amikor a belső kapu kitárult, Jim levette a fejéről a sisakját. Aztán ámultan, és meglehetősen töprengve körültekintett a hangulatos, sárga fénnyel megvilágított helyiségben.

Egy valódi gyorsétteremben volt, ehhez kétség sem fért. A márványpadlós talajra gömbölyded kialakítású asztalok támaszkodtak, az asztalok körül fémvázas székek álltak. Köröskörül mindenfelé ablakok nyíltak, és a környező kopár, sziklás tájra nyújtottak remek kilátást. Középen a szokásos McRonald’s pult állt, a pult mögött egy vörös sapkás kiszolgáló-fiú böngészett valamilyen elektronikus leolvasót. Fölötte sárga, kék és fehér feliratok hirdették a kapható szendvicsek és menük sokféleségét.

Az étterem végében ücsörgő két alak nem törődött vele, fel se figyeltek a jöttére. Unottan és csak kevéssé éhesen ettek, közben egyikük színes prospektusokat tanulmányozott. A másik nem volt ember.

Jim körülhordozta a pillantását a helyiségen, aztán közelebb lépdelt a kiszolgálópulthoz. Amikor már egészen közel ért, a pultosfiú föltekintett, és letette a kezéből az elektronikus leolvasót. Készségesen megszólította.

– Mit tetszik parancsolni?

Jim egy pillanatig nem akart válaszolni. A fiú furcsa kiejtéssel, de felismerhető angol szavakkal szólt hozzá. A formája is egészen emberi volt, az öltözete szintúgy. Jim elképzelni sem tudta, hogy honnan szerezhette a sapkáját. Ez nem lehet ugyanaz a McRonald’s sapka! – lüktetett benne a gondolat.

De bizony hogy ugyanaz a sapka volt!

Centiről centire, vonalról vonalra ugyanaz a sapka, mint amit a szerda reggeli kihordófiú is viselt; ugyanaz a sapka volt, amit a hamburgert felszolgáló iskolás lány is viselt, és amit minden egyes McRonald’s alkalmazott hordott szerte a virágon.

Jim másodpercekig némán bámulta a sapkát, és nem tudott betelni a látványával.

– Egy sajtos szendvicset, légy szíves… – válaszolta hirtelen. Elfordult, és megnézte, hová ülhetne le.

– Három talent lesz – válaszolta a srác a pult mögött, és hátrahajolt egy automata gép felé. Jim elkerekedett tekintetét látva zavartan magyarázkodni kezdett.

– Ma csak én vagyok, uram, úgyhogy kizárólag a gép által készített szendvicseket tudom adni. Valaki azt mondja, hogy a frissen készített szendvicsek ízletesebbek. De manapság olyan ritkán járnak erre szerves lények, uram, hogy nem éri meg friss ételt felszolgálni. láthatja, most is csak három vendégem van. Önnel együtt három, uram!

Azt hiszi, hogy nem szeretem a gépi szendvicset – értette meg a helyzetet Jim. – Ez azt hiszi, hogy nem szeretem az automatából kidobott, félig átsült hamburgereket!

– Három talent lesz, uram! – mondta a srác másodszor is, amikor a tálcára tette, és átnyújtotta a szendvicset. – Valami mást is parancsol hozzá? Coca-Colát?

– Coca-Colát… – ismételte Jim.

– Kis adag? Nagy adag?

– Nagy – nyögte Jim.

– Egy perc türelmet, uram!

A kiszolgáló-fiú hátrafordult, és pár másodpercig egy géppel foglalatoskodott. Rövid idő múlva félliternyi habzó, eredeti Coca-Colát helyezett a sajtos hamburger mellé, műanyagpohárban, jéggel.

– Valami mást még? Sült burgonyát?

– Nem.

– Tudom ajánlani a Hrissel-menünket, ez fél talent megtakarítást jelent.

– Köszönöm, nem…

– Esetleg a rántott Mozzarellát kipróbálja?

Jim hümmögött.

– Talán később.

– Értem uram. Öt talent lesz.

– Apropó… nincs pénzem – válaszolta szörnyülködve Jim. – Csak… – elgondolkodott. – Csak egy órám van…

A kiszolgáló-fiú érdeklődve áthajolt a pult fölött.

– Rolex?

– Hm…?

– Úgy értem, értékes-e…

– Igen, persze… – Jim zavartan letekerte a szkafander kesztyűjét. Lerántotta a csuklójáról a Seiko gyártmányú kvarcórát, és átnyújtotta a fiúnak.

A srác műértő szemmel, közelről vizsgálta meg.

– Azannyát!… – kiáltott fel, amikor a digitális kijelzőt szemügyre vette. – Hiszen ez legalább kétezer éves! Igazi ritkaság. Tényleg odaadná egy hamburgerért és egy kóláért, uram? – kérdezte gyanakodva.

– Igen, persze, vidd!… – válaszolta erőtlenül Jim.

– De tényleg, uram? Én szívesen megveszem öt talentért. És akkor a menü árát én fizetem. De ez az óra… Honnan szerez bele telepeket, uram?

Jim közelebb intette magához a srácot.

– Én nagyon messziről jöttem – suttogta, és kifelé mutatott, az ablakokon túlra. – Onnan…

– De hát, uram… itt mindenki onnan jön.

– Hm. Csakugyan?

– Hát persze. Mert ezen a bolygón nincsenek települések. Nincsen légkör és nincs itt élet se. Ez az egyetlen vendéglő az egész rendszerben. És amint láthatja, uram, nem is megy túl jól az üzlet. Lehet, hogy pár standard éven belül fel fogják számolni a boltot.

– Hm….– bólogatott Jim hozzáértőén. – Valóban elég kevés vendég akad erre. – A háta mögé pillantott, ahol az űrlény ült. Nem messze tőle a fiatal, meglehetősen szép nő még mindig a színes prospektust tanulmányozta.

Rájuk bökött az ujjával.

– Ők is ilyen… vendégek?

– Természetesen, uram.

– És mit esznek?

– Amit ön. Menüből most csak korlátozott választékunk van. A legújabb például ez a hrissel specialitás, ami elég jól fogy. De megenged egy kérdést, uram?

– Hm?

– Elég régóta dolgozom itt, láttam már sok furcsaságot, de olyan emberrel, mint ön, még nem találkoztam. Senki sem kérdez olyan dolgokat, mint maga. Miért érdekli önt a többi vendég?

Jim törődötten bólintott.

– Én a Földről érkeztem, ami egy meglehetősen furcsa bolygó. Nagyon-nagyon furcsa bolygó. Így én is egy kicsit furcsa vagyok.

– Azt mondják, egy ideje nem adnak el ott ingatlant.

– Hogyan? – Jim ismét kizökkent.

– Mármint a Földön. Hogy nem adnak el több ingatlant. Csak ennyit tudok az anyabolygóról.

Jimnek lassan derengem kezdett a dolog.

– Ezek szerint… azt hiszem, értem. Igen, világos a dolog. Az emberiség kétezer év alatt meghódította a világmindenséget, eljutottunk ezer és ezer csillagra! És most már ott tartunk, hogy minden egyes aszteroidán McRonald’s-ot nyitunk!

– Hát, azért nem egészen, uram! Ott vannak például a hrisselek! Amióta ráálltak a zsemlegyártásra, egyetlen McRonald’s sem versenyképes a rendszereikben. Meg aztán sok helyen háború van…

De Jim ezeket a szavakat már alig hallotta. Eltávolodott a kiszolgálópulttól, méltánytalan áron vett hamburgerével nem is törődött. Bénultan a környező ablakok egyikéhez lépett, hogy kibámulhasson a csillagokkal sűrűn pettyezett, végtelen éjszakába. Zsibbasztó, furcsa zsongás járta át a testét. De csodálatos érzés volt.

– A csillagokba… – suttogta együtt Asimovval. – Igen, kétezer év alatt végre eljutottunk a csillagokba! Mialatt én repültem, és hibernációs álomban voltam… Istenem! Ezer és ezer űrhajó szelte át a világűrt nálam jóval sebesebben! Pár év, de lehet, hogy pár nap alatt eljutottak a Galaxis legkülönbözőbb részeibe! És most már… – visszafordult a kiszolgálópult felé. – Hiszen ez csodálatos! – kiáltotta.

Mindig erről álmodott.

Szabadon élni és utazni az emberek által meghódított Univerzumban.

A kiáltására a prospektusokat lapozó nő felpillantott, kelletlenül végigmérte, aztán visszatért az olvasáshoz. Látszott rajta a ki nem mondott rosszallás. De Jimet most ez egy szemernyit sem érdekelte.

– Kérem, uram, ne kiabáljon! – kérte udvariasan a kiszolgáló-fiú. – Vannak, akik nem szeretik a túl sok zajt.

Valóban. Jimnek csak most tűnt fel a szokatlan csend. Régebben a McRonald’s éttermekben mindig lágy zene szólt, és csak nagyon ritkán uralkodott csend. Most azonban nem szólt egyetlen árva cd-lejátszó sem.

– Kicsit fáj a füle – bökött az étterem távolabbi csücskében ülő űrlény felé a fiú. – Sokáig egy bányában dolgozott.

– Ah… – bólintott Jim. – Akkor biztosan nem örülne, ha hangosan beszélnék.

– Valóban nem, uram.

Jim suttogóra fogta.

– De annak nincs akadálya, hogy mi beszélgessünk egy kicsit, ugye?

– Dehogy, uram! Annak természetesen nincsen.

– Jól van. Akkor légy szíves, kísérj el ahhoz az asztalhoz! Lenne néhány kérdésem. – Jim az egyik közelben álló fémasztalra mutatott. A srác megvonta a vállát.

– Jól van. De hajon valaki, vissza kell mennem a pulthoz.

A fiú felnyitotta az asztal egyik részét, és kiballagott a kiszolgálópult mögül. A Jim által mutatott asztalhoz ült. Sápadt arcú, vékony csontú srác volt, és azokra a proletárgyerekekre emlékeztette Jimet, akik a század elején a számítástechnikai gyárakban dolgoztak.

– Kétezer évvel ezelőtt indultam el – kezdett a történetébe Jim. – A Föld az űrutazások korának kezdetén járt. Abban az időben, amikor az én űrhajóm elindult, már túl voltunk néhány kísérleten. Megalkottuk a nagy hatótávolságú, orbitális pályán keringő tükrös teleszkópokat, embert küldtünk a Holdra, a Marsra és pár kisebb égitestre. Akkoriban kezdtünk kísérletezni a fotonhajtóművel és az első nagy-hatótávolságú űrutazásokkal.

Első kutatóűrhajónk, a Flamingó megjárta a Neptunusz világát, s még távolabbi bolygókat fedezett fel^[2]. Tíz évre rá elkészült az első csillaghajónk, a Kentaur. Húsz évébe telt, mire eljutottunk a Földhöz legközelebb eső csillaghoz, az Alfa Centaurihoz, de ott nem találtunk kőzetbolygókat. A visszatérőegység pilótáját mégis hősként ünnepelték, és gyors egymásutánban három, újabb expedíciót készítettek elő. A Szinuszra tartó űrhajó irányítását bízták rám. Megtisztelő feladat volt. A kiszolgáló-fiú unottan hallgatta a történetet.

– Ötévnyi felkészülés után indítottak el. A teleszkópok adatai alapján biztosra vehettük, hogy a rendszernek legalább három bolygója van. Sajnos, tévedtünk…

– Ezek szerint ön még látta a Földet a kirajzás előtt?

– Kirajzás?

– Igen, uram, ez egy szakkifejezés. A Kirajzást én a halhatatlan évtizedek legszebb korszakának tartom. A Kirajzás korában szóródtunk szét a csillagok között. És hát… ma már állítólag járnak emberek a Magellán-felhőkben is. De őszintén szólva, uram, én nem hiszem, mert a hrissel vezérkari tiszt, aki ezt elmesélte, meglehetősen részeg volt.

Jim az egyik távolabbi asztal felé mutatott.

– És amint látom, élnek köztetek űrlények is…

– Az űrlények manapság mindennaposak. A közelben laknak például a hdruánok, a burmannok, na meg a hrisselek… Őket például csak nemrég fedeztük fel a Hrissel csillagán. Különös egy faj.

– És az emberek milyenek manapság?

A kölyök felvonta a szemöldökét, és töprengve a távolba meredt. Hosszan gondolkodott, majd mélyet sóhajtott, mintha csak valamilyen ügyefogyott mondatot olvasott volna.

A dolog magyarázata az volt, hogy az egyik ablak mögött különös képződményt vett észre. A fiú szájtátva szemlélte az ólomüveg túloldalán lebegő, szürkés színű gömböt, melynek kerületén kijelzők villogtak, és különböző fémtraverzek ágaskodtak elő, kíváncsiskodva nyújtózván a nagyvilágba. Mivel a fiú hasonló műszert még soha életében nem látott, joggal hihette, hogy különös csodát fedezett fel. És mialatt Jim beszélt, ő oda se figyelve végiggondolta az összes lehetőséget, amit egy új, ismeretlen fajjal kapcsolatban végig tudott gondolni. És máris látta magát, mint hős szabadítót, a szerencsétlen gömblények megváltóját, aki élete kockáztatásával a sötétségből a fénybe vezette a titkos, föld alatti népet. És látta magát, amint hős harcosként csatába vezeti az étterem vendégeit a rosszakaratú idegen kő-lények ellen, akik később elözönlik az egész házat, s ők egy emberként, vállat vállnak vetve harcolnak a túlélésükért a több tízezerszeres túlerő ellenében. Aztán látta magát, amint kékes szkafanderében követi az idegen gömblényt a bolygó alsóbb talajrétegei közé, ahol csodálatos csillaghajót lel, amely messzi galaxisok közé röpíti. És a csodavilágban, ahol hős megmentéként ünneplik majd.

– …fiú! Hallod, amit mondok? – rázta meg a vállát valaki.

– Igen?

– Azt kérdeztem, hogy mi módon élnek az emberek manapság?

Jim érezte, semmit sem fog kihúzni a kölyökből, ha nincs helyén az esze. Mogorva hangulatban, homlokráncolva gondolkodott a helyes kérdésfeltevésen.

Végül úgy döntött, feladja. Az üvegtábla felé bökött.

– Az ott a robotom, KS-1! Látom, nagyon bámulod.

– Beengedhetem?

– Ha akarod…

Jim töprengve figyelte a robot felé induló fiút. Nem ilyen megérkezésre számított. Most már bizonyítottnak tűnt, hogy itt a kutya sem fog vele törődni. Akármilyen is ez az új, kétezer évvel későbbi kultúra, ha az emberek olyanok maradtak, mint régen, rá meglehetősen rossz világ vár. Rég lejártak a szerződései…

A fiú időközben a zsilipkamra felé terelte a robotot, de KS-1 csak némán lebegett az üveg mögött, és alig mozdult.

– KS-1, kövesd a fiút, és gyere be a házba! – utasította Jim rádión az apró robotot. – Nincs veszély. A korábbi feladataid felfüggesztem! – Jim a pulton felejtett hamburgerhez lépett.

Tálcástól és kólástól a saját asztalához emelte, majd beleharapott a szendvicsbe. A húsnak édeskés, de kellemes íze volt.

– Hm… nagyon jóízű. Milyen hússal készítitek? – kérdezte, amikor a srác visszatért a robottal, de amaz csak lesütötte a szemét, és nem válaszolt. Jim megvonta a vállát.

– Hát ami titok, az titok – jelentette ki, és ismét nagyot harapott a szendvicsből.

A vendéglő közepén megjelenő robot nem keltett különösebb feltűnést. A két árva vendég tovább foglalatoskodott a saját dolgával, s egyetlen pillantást nem áldozott a lebegő fémeszközre.

– Ebben a században mindenki ilyen érdektelen? – kérdezte Jim, miközben a hamburgert majszolta, és a többi vendéget figyelte.

– Hogyhogy érdektelen, uram?

– Hát ilyen… közönyös. A mi századunkban már egy kóbor kutya is meglehetős feltűnést keltett, ha betért valahová. Most pedig egy kisebbfajta technikai csoda lebeg itt, amely ráadásul… már amennyiben jól értelmezem az esélyeket… műemlék is. Ezek az emberek kőből vannak, vagy mi a csuda?

– Biztosan tömérdek hasonló szerkezetet láttak már, uram. Jim csalódottan körbehordozta a pillantását a bent lévőkön. A nő a szemközti asztalnál faarccal majszolt egy nagy rakás burgonyát, távolabb az űrlény éppen valami rángatódzó étel szét-boncolásával foglalatoskodott.

– Érdekes teremtmény – jegyezte meg Jim. –. Mi lenne, ha szóba állnék vele?

– Nem ajánlanám – ingatta a fejét a srác.

– Miért?

– Az űrlények nagyon kiszámíthatatlanok. Nem lennék meglepve, ha valami őrültséget követne el, amikor ön a közelébe ér.

– És a nőről mi a véleményed?

A szemközt ülő nő erre feltekintett, és lassú, gyilkos pillantással szemügyre vette az űrhajóst. A pillantása kiégett volt és kegyetlen, de a szeme szelíd és gyönyörű.

– Talán zavarja a hangom? – kérdezte Jim aggodalmasan. A nő nem válaszolt, de a tekintete továbbra is Jimre szegeződött. Figyelmesen hallgatott.

– Igen, magáról kérdezősködtem, bevallom – folytatta Jim zavartan. – Nem vagyok tapintatos fajta. És tudja miért nem, hölgyem?

Jim színpadias mozdulatot tett.

– Azért, hölgyem, mert az életem már a Földön megrohadt. Hát, igen… Poshadt víz volt, tudja, szennyes, poshadt víz. Nem leltem kiutat az egészből. És ahogy körülnéztem, azt láttam, hogy mások sem lelik a kiutat. Nem szerettem őket, és ők sem szerettek engem, de minden nap együtt repültünk és együtt gyakorlatoztunk a tomkat-ekkel, hogy alkalomadtán levadászhassuk majd a szuhojokat, akiket szintén nagyon nem szerettünk.

Jim csalódottan legyintett.

– Az egész életemből semmi lett. Eljutottam ide kétezer év alatt, maguk visszavisznek a Földre egy hét alatt, ha visszavisznek, egy darabig érdekesség leszek, műemlék, aztán… – maga sem tudott már mit mondani. Csak legbelül érezte, hogy ez így egyáltalán nem jó. – Én nem emiatt vállalkoztam erre az útra, hölgyem!

A nő elkapta róla a pillantását, és visszafordult a sült hasábburgonya felé. A terem túlsó végében az űrlény szótlanul evett tovább.

Jim sóhajtott, és bevégezte a hamburgerét. A robotja ekkorra ért a feje mellé, és magával vonta a szerkezetét lelkesen tanulmányozó kiszolgáló-fiút. A srác ekkor már nem törődött senkivel. Teljesen lenyűgözte a húsz évszázados játékszer.

– Mennyiért adja el?

– A robot nem eladó.

– Miért?

Jim eltűnődött. Miért is? Talán mert a hajójának az elválaszthatatlan tartozéka? És a hajó kétezer éve az egyetlen társa? Visszafordult a panorámaablak felé, amelyen túl a gigantikus fotonűrhajó látszódott. A kis robot a hajókomputer szerves része volt…

– Nem, tényleg nem adhatom el! – válaszolta. A srác kiérezte az eltökéletlenséget a hangjából.

– Igazán kár, uram! Jó árat fizettem volna érte. Van egy kis megtakarított pénzem…

A srác várt.

Jim is kivárt.

– De ha gondolja, a történészeknek is eladhatja majd. Ők talán még jobb árat fizetnek az ilyen régiségekért. Bár én mégis sajnálnám nekik ajánlani. Szétszednék…

Jim végül döntött.

– Senkinek sem fogom odaadni. Az enyém.

– Ha igaz, hogy a múltból jött, uram, akkor…– A fiú megcsóválta a fejét. – Nem hiszem. A hajót régebben egészen biztosan közpénzekből építették. Mármint ha jól tudom. A császár tanácsadói biztosan igényt tartanak majd rá. Elvégre földi tulajdon…

– Császár? Most már császárság van?

– Természetesen. Miért, nem az volt mindig is? – A kiszolgáló-fiú összeráncolta a szemöldökét. – Úgy hiszem, a Földön is császárok uralkodtak régen.

– Hm. Császárok. – Jim a kóláért nyúlt, belekortyolt. Ugyanolyan hideg volt, mint régen. – Császárok. Okos fiú vagy, öreg. Hol tanultál történelmet?

– Az iskolában. Természetesen.

Jim sóhajtott.

– Ezek szerint a demokráciáról hírből sem hallottál…

– Nem igazán, uram!

– A kisebb közösségek megbízottakat választottak, akik szavazással döntöttek a fontos ügyekben. Az én világom így működött.

– Értem már! – A srác szeme fölcsillant. – Mint nálunk az étel-elosztás! Ilyen megbízottunk nekünk is van!

– Csakugyan? – lepődött meg Jim.

– Igen. Akarod látni?

– Hogyne.

Jimnek feltűnt, hogy a fiú az izgalom hatására átváltott magázásból tegezésre. Egy cseppet sem bánta, neki a tegezés mindig is szimpatikusabb volt.

– Merre megyünk? – kérdezte.

A srác felállt az asztaltól.

– Ki a felszínre. Kérem, kövessen, uram!

Jim felvonta a szemöldökét, aztán csak megvonta a vállát. A mozdulat alig volt kivehető az ormótlan szkafanderben.

– Ragadj ránk, KS-1! – parancsolta a robotnak. – És le ne szakadj rólunk!

A kis szerkezet engedelmesen, befogópályán követte őket.

A sziklák világa hasonlított a földi aszteroidák opálosan csillogó, kék-fehér szilikátösvényeire, Csendesen ballagtak a kikövezett úton. Valamelyest eltávolodtak a McRonald’s-tól, de nem túlságosan. Jim pár perc alatt visszaérhetett volna a hajójához, ha akar.

– Azt hittem, nem szabad idekint mászkálnod – tűnődött Jim. – Amíg idekint vagy, a vendégeid kirámolhatják a boltot.

– Azt ugyan nem! – jött rövidesen a kissé recsegő, vidám felelet. – Mit gondol, uram, ki látja el az ügyeletet, amikor alszom?

– Automatika?

– Igen. Minden automatizálttá tehető egyetlen gombnyomással. Ezt a funkciót már a vendégek is ismerik, és tudják, hogy ha nincs senki az üzletben, akkor a hitelkártyájukat kell a megfelelő nyílásba dugni.

„Jó, hogy a bankok viszonylatában semmi sem változott” – gondolta undorodva az űrhajós, de fennhangon csak ennyit szólt:

– Remek technológia. De akkor azt magyarázd meg nekem, hogy ha ez ilyen nagyszerűen megy ember nélkül is, mi a fenéért kell neked itt kiszolgálnod? Hm? A gépek ezt sokkal jobban megoldhatják, mint te.

– Ez azért nincs így, uram! – válaszolta a fiú, hirtelen elkomorodva. Jim különös, mohó csillanást vett észre a tekintetében. – Bár a gépek sok mindent ügyesen el tudnak látni – folytatta a srác −, azért vannak feladatok, amelyekkel nem boldogulnak. Ilyen például a hús-alapanyag beszerzése. De ezt mindjárt be is mutatom, uram!

A fiú megállt.

Jim gyanakvóan körbekémlelt.

Kétezer éve várt erre a pillanatra. És mégis, most nem érzett semmit, csak bizonytalanságot és gyanakvást. Körülötte sziklák és meteorkráterek csillogtak a sötét nap gyenge fényében, a közelében pedig egy ismeretlen fiú ácsorgott, egy meglehetősen monumentális – szintén ismeretlen – kőszobor árnyékában.

– Itt van! – mondta büszkén a fiú, és megérintette a kékes szikladarab talapzatát. Jimnek hirtelen nagyon rossz érzése támadt. Nagyon-nagyon rossz érzése.

A szikladarab megmozdult. Szilánkok pattogtak le róla, s az ősöreg arcot mintázó sziklavonások ráncokba fordultak. Jim nagyot ugrott az alacsony gravitációjú szikladarabon – hátrafelé.

– Az ördögbe is, mi ez? – kiáltotta a sisakmikrofonba, halálra rémülve. A rövidhullámú adó, amelyen a készüléke működött; könnyedén összehangolható volt a srác készülékével.

– Ez Ő – felelte a kiszolgáló-fiú.

A hatalmas arc lassan elszakadt a szikláktól, kibontakozott a maga teljes valójában.

Megrepedt a talaj.

Szikladarabok omlottak a környező kövekre, rég keletkezett kráterek enyésztek el a hirtelen képződött földindulásban. Jim lába alatt rengett a talaj, a feje mellől KS-1 kétezer méternyit szökellt hátrébb.

– Mi ez a szörnyeteg, a pokolba is…? Hova hoztál engem, te ördögfajzat? – Jim egyik döbbenetéből a másikba esett. Most már világossá vált előtte, hogy a szörnyetegnek nyaka is van, sőt teste is: a talaj alól robosztus karok emelkedtek fel, és tonnányi kőzetet mozdítottak meg. Mint egykor a titánok, akik ugyanilyen erőkkel harcolhattak, de balfácánok voltak és a Tartarosba vettettek…

A fiú meglapult egy szikla mögött, a szörnyeteg feje pedig körbefordult, és tekintete az űrhajósra villant. Izzó, sárga fény szűrődött ki a hatalmas szemüregek mögül.

– KS-1, azonnal lépj érintkezésbe a hajóval! Elsődleges védelmi program! – kiáltotta a rádióba Jim, bár sejtette, hogy elkésett a dologgal. A kis robot az utasítás hatására mégis előre szökkent, és két törpetorpedót lövellt a szörnyeteg felé. Az aprócska töltetek jelentéktelen robbanásokkal oszlottak szét a lény kőzetbőrén.

Dühödt mordulás hallatszott, majd az egyik hatalmas ököl Jim felé lendült. Az űrhajós alig tudott kitérni.

– Apple, az ég szerelmére, csinálj valamit! – sikoltotta Jim a rádióba. Az űrhajója ekkor felemelkedett a parkolóhelyről, és pár száz méteres magasságot tartva közeledni kezdett. A széndioxid lézerek dühe sisteregve égette a szikla-védőpajzsot, és tüzessé hevítette a kőzetet – mindhiába.

Aztán a hatalmas ököl újra lecsapott, és Jim aprólék lett a beszakadt talajjal együtt a mélyben.

A KS-1 egység aggódva, idegesen körözött az eltűnés helye fölött, újabb utasításra várt. Teljesen tanácstalanul lebegett a mélyedés fölött.

A kőóriás ekkor a földre helyezte a kezét, majd visszatért sziklabúvóhelyéhez, és ügyet sem vetett a közelében lebegő és éppen a fegyvereit utántöltő űrhajóra.

A srác egy darabig töprengve szemlélte a kolosszust, aztán közelebb ugrált ahhoz a ponthoz, ahol Jimet elnyelte a mélység. Apró kézreflektort vett elő, és megszemlélte a pusztítást.

– Túl sok csontja tört – morogta, és felpillantott. – Legközelebb legyél óvatosabb, Themisz! Így nagyon sok munkám lesz a csontozásnál. Ha nem sietsz ennyire, sokkal könnyebben lefoszlott volna a vázról a hús!

A szkafander alatt a fiú alakja ekkorra teljesen átváltozott: a korábbi alkat nyúlánk vonalait hüllőbőr és vastag, inas test váltotta fel. A srác leplezetlen mohósággal vizsgálgatta a maradványokat.

A kőlény szégyenkezve visszamorgott valamit.

– Jó, jó persze – válaszolta a zöldes bőrű lény, aki korábban a kiszolgáló-fiú volt. – Természetes, hogy hozok belőle, ha készen lesz! Hiszen te vagy a legjobb beszerzőm.

Az óriás ismét morgott.

– Természetesen sajtosat is kapsz majd. Tiéd lesz holnap egy egész menü.

A kőóriás megnyugodva visszahajtotta fejét egy kihűlt vulkán-kráter peremére.

A KS-1 egység csak eddig követte nyomon a beszélgetés menetét. Cseppnyi agya rögtön összeköttetésbe lépett a hajó fő-komputerével, és a mesterséges intelligencia fontos döntést hozott. Felismerte, hogy a pilóta támadás áldozata lett, és hogy nincs esély a válaszcsapásra.

Az űrhajó sietve visszarendelte a fedélzetre a KS-1 modellt, aztán életbe léptette a vészprogram visszatérő-rutinjait. Igyekezett annyi információt elraktározni a kristály-modulokba, amennyi csak rendelkezésére állt. Amint befagyasztotta az archiválást, valamennyi memóriacella fejrészére beírta: „A bolygó fokozottan veszélyes” – feliratot.

Rövid idő után kitérőpályára állt, és utasította hiper-ion hajtóműveit a még számára is reménytelenül hosszú, kétezer éves űrutazás megkezdésére.

A felfedező-űrhajó hangtalanul távolodott a Szinusz csillagától, tartalékba kapcsolódó rendszerekkel, hosszú útra készülve.

 

 

 

II. A kiszolgáló-fiú története

 

Miután visszaért a McRonald’s-ba, leült az egyik asztal mellé, és szomorúan maga elé meredt. Keserves ábrázattal, görnyedten, lelki gyötrelmek közepette ült, és egy darabig nem érezte magát képesnek rá, hogy mozogjon.

De aztán észrevette, hogy figyelik. Az a mélabús-tekintetű nő figyelte, aki az imént még olyan haragos pillantásokat vetett a Földről idetévedt űrhajósra. Aaron nem neheztelt rá. Az űrhajós egyébként is olyan hányavetien és olyan nyeglén viselkedett, hogy meg kellett kapnia méltó büntetését.

Felállt, a nőhöz lépett.

– Parancsol még valamit, asszonyom?

– Egy új életet.

A válasz kissé idegesítette Aaront. Eredetileg úgy volt, hogy beéri ma egyetlen szállítmánnyal, de a gunyoros, önironikus válasz felszabadított benne valami nehezen meghatározhatót, s ezért nyugtalan lett.

Így hát még közelebb ballagott, és udvariasan tovább érdeklődött.

– Hozhatok esetleg egy üdítőt? Ma az én vendégem.

A nő mosolyogva intett a kezével: tőlem…

Aaron nem töprengett túl sokat. A pulthoz lépett, és kevert két kólát. Egy szokottat és egy tömény feketét, valami nagyon bódítót. Minden lépésére figyelve, óvatosan vitte az italt a nő asztalához, a rendes kólát a jobb kezében, a tömény mérget pedig szív szerint, a balban. Lehelyezte a poharakat az asztalra.

– Köszönöm – mondta fáradtan a nő. Éppen bevégezte az evést. – Minden vendégével ilyen előzékeny?

– Csak a legjobbakkal – felelte a fiú, és átható tekintettel figyelte, mikor ér a nő keze a poharához. De az asszony nem kapott egyből az ital után. Pedig ingyen van – csodálkozott Aaron.

– Érdekes ez a vendéglő – tért más témára a nő. – Tudod, fiú, néha elgondolkodom rajta, milyen lehet ilyen helyen dolgozni.

Aaron egy nagyot, egy meggyötörtet sóhajtott. A nő elértette a gesztust, felemelte az egyik poharat, és felé nyújtotta. Aaron belekortyolt az italba. Csak az ízéről jött rá, hogy ezt talán nem kellett volna, de akkor már mindegy volt.

– Mesélj magadról! – kérte a nő.

A bódító szer hatása másodpercről másodpercre erősödött. Aaron feje zúgni kezdett, és nem is akárhogyan. Rémülten gondolt rá, hogy a terve bizonyára visszafelé sült el, figyelmetlen volt, óriási butaságot követett el, amiért később nagy árat fizethet majd. Borzasztóan felelőtlen volt.

– Hogyan…? Magamról…?

Nem értette a kérdést. Csak a nő hipnotikus, zöld tekintetét látta maga előtt. A hangulata másodpercről másodpercre változott, rátört a halálfélelem és valami régi meg-nem-értettség.

– Hogy meséljek?

A tekintete a semmibe révedt. Újra látta maga előtt gyermekkora gyönyörű zöld lombú fáit, a távoli füves dombokat és az üvegpalotát, ahol a szüleivel akkortájt laktak.

– Istenem… – sóhajtotta, és hipnotizáltan újból belekortyolt az italba. – Istenem.

 

Azon a napon, amikor kiderült, hogy a családja végre megkapta a császártól a megérdemelt jutalmat, apja kétnapos karnevált hirdetett ki az országban. Gyorsan járt a hír a közelgő rendkívüli ünnepről, és arról, hogy a rendelet értelmében senkinek sem kell majd dolgoznia. Mindenki boldog volt, a távoli nap kellemes, sárga fénnyel ontotta perzselő nyilait, ő pedig arra gondolt a tetőtéri verandán üldögélve, hogy ez az a nagy nap, amikor végképp búcsút mond a gyerekkorának.

A karcos, fakózöld falak közelében ücsörögve, kicsit mentesülve a mindenkori örökös odafigyeléstől, szentül meggyőződött róla, hogy ez, pontosan ez az a nap, amelyen megváltozik majd a világ. Mostantól nem egy napszítta arcú, jellegtelen kisfiú többé, hanem nagy és hatalmas valaki – egy a felnőttekkel!

Hogy mi váltotta ki belőle a mélatag, boldogtalan érzést, maga sem tudta. Ez amolyan alapvető tény volt, eleve tudott, axiómaként értékelt és megcáfolhatatlan igazság, mint hogy a bolygó fix pályán kering Sivelle központi csillaga körül, és hogy apjának négy nyomorú földrészt kell okosan kormányoznia.

– Még egy hét, kisfiam… – mondta mosolyogva édesanyja, amikor percekkel később feltűnt a háta mögött. Bronzbarna bőrű, magas, karcsú asszony… ha úgy tetszik, színes bőrű, mint mindenki a hazai bolygón. Aaron talán éppen emiatt érezte magát kiskora óta számkivetettnek. Ő ugyanis fehérbőrű volt. Az apja ezt úgy magyarázta, hogy a fehér ősök génjei generációnként visszatérnek tizedíziglen, s neki volt egy távoli nagynénje az Anreason, aki fehér bőrű volt. Ez természetesen nem jelentett semmilyen problémát. A szolgák és a vendégek legtöbbje azzal a hallgatag, tiszteletteljes semmitmondással kezelte őt, amely a királyi család egyetlen trónörökösének kijárt. És mégis, Aaron örökké érezte a távoli, perzselő nap rőt vádszavait Önmaga iránt: Nem idevaló a te fajod – közölték a bőrébe csapódó részecskék. Más világ gyermeke vagy! – kiáltották a fülébe a rőt lángsugarak, miközben hólyagossá perzselték a bőrét.

Régebben az anyja szolgák segítségével vitette be a ház hűvösébe, ahol a fehér köpenyes, halk szavú hiti orvosok lágy krémekkel és frissítő hatású hidratáló gyógyszerekkel enyhítették a fájdalmait.

Ám mindez régen történt.

Most csak unottan, hallgatagon ült a sivelle-i nap alatt, és a semmibe vesző, homokos tájat figyelte, meg a közeli tengert.

– Nem akarok elmenni arra a bolygóra, mama – mondta, amikor az édesanyja keze a hajához ért. – És ne simogass! Már nem vágyok gyerek!…

– Hát persze – mondta szeretetteljesen az édesanyja, de nem hagyta abba a mozdulatot. – Már nem vagy gyerek. Nemsokára hosszú útra indulsz apáddal.

Aaron azonban nem akart erre gondolni, és dühös volt az anyjára, amiért nem hagyja elmenekülni a probléma elől. A közeli utazás olyan riasztónak tűnt számára, mint tíz sivelle-i nap, s nem volt mit tenni ellene…

– Hogy esett volna hasra a császár, amikor azt a kitüntetést apának ajándékozta!

– Ne mondj ilyet, Aaron! Tudnod kell, hogy apád a létező legnagyobb kitüntetést kapta. Amiért mindvégig hűséges volt, most egy gyönyörű, mérsékelt éghajlatú bolygót kapott ajándékul. Az Extaliort.

Aaronnak azonban semmit sem jelentett ez az ajándék. Nem is válaszolt, csak konokul hallgatott.

 

Az utazás másnap délután vette kezdetét. Egy három turbómotoros, vadonatúj űrhajóval indultak Új-Kartíniába, a császári fővárosba. Aaron apja, VI. Tanoán király pusztán hat testőrt és egy hiti szolgát vitt magával az útra – nem akart túl nagy felhajtást csapni a jutalom körül. Úgy gondolta, a császárnak is imponálni fog a nemes egyszerűség, a nagy gesztusok és a ceremónia hiánya – hiszen világéletében ezek szerint az elvek szerint élt. Most sem akart másnak látszani, mint ami valójában volt. Talán ez lett a veszte mind neki, mind a fiának.

A start csendesen zajlott, a királyt kevesen búcsúztatták. Az ezüst csillogású, gúla alakú űrhajó rövidesen olyan sebesen tört a foszlékony felhők fölé, hogy a szemnek nehezére esett követni. A Kirakades hamar kiért a Sivelle gravitációs szorításából, és fényen túli sebességre kapcsolva megkezdte egyhetes utazását a távoli Új-Kartínia felé.

Az első napok eseménytelenül teltek el. Aaron többnyire a hajókönyvtárban bámulta a monitorokat, apja állampolitikai műveket olvasgatott, és a császárnak előadandó beszédjére készült. Rövid idő alatt tűrhető szöveget hozott össze, és számtalanszor fejből elmondta. Ez Aaron számára egy idő után unalmassá vált.

A változást mindkettőjük számára az űrutazás negyedik napja hozta meg. Aaronnak a memóriazavar nagy napja volt ez, Tanoán királynak pedig a kegyetlen halálé.

Mielőtt Új-Kartíniába értek volna, Tanoán meg akarta szemlélni a bolygót, amit nemsokára neki adományoz a császár. Éppen ezért a hajó pályáját úgy alakították, hogy az egy könnyű kis kitérőt tegyen az Extalior felé. Éppen amikor beléptek a rendszerbe, akkor érkezett egy rövid üzenet a császári fővárosból.

 

Tanoán királynak!

 

Bár Őfelsége, II. Sitton még mindig nagyra becsüli az ön felejthetetlen érdemeit, a körülmények alakulására és a kitört háborúra való tekintettel megváltoztatja korábbi döntését. Az Extalior bolygó trónját a harcok legkiválóbb hősének, a vitéz Hoffmann őrmesternek adományozza. A döntés sajnálatos módon egyúttal azt is jelenti, hogy ön elveszti jogát a hely birtoklására. Hőn szeretett császárunk hamarosan gondoskodni fog a megfelelő kárpótlásról. Amint lehet, értesítjük a továbbiakról.

 

A legmesszemenőbb tisztelettel:

 

Simonella Gibson tanácsos

Császári kancellária

 

A Kirakades műszerei hirtelen felbúgtak, jelezve, hogy a hajó kisodródott a pályavonalból, és kifelé tart a hiperűrből. Az Extalior nagyenergiájú mágneses tere okozta a változást.

Fájdalmas rándulást éreztek, és az űrhajó messzemenően lelassult. A tompa, kék ragyogású csillag, amely talán új hazájuk lehetett volna, a hajótól nem messze keringett a sötét világűrben. A csillagnak csak egyetlen, rövid keringésidejű bolygója volt, amely első látásra alig tűnt nagyobbnak a Földnél.

Tanoán király rögtön a vezérlőterembe szaladt. Jelen pillanatban már az sem zavarta, hogy úgy vesztette el a bolygóját és a kitüntetését, mint az összes hozzá hasonló a családjában. Ez valamiért genetikailag öröklődött náluk.

– Mi történt? – kiáltotta feldúltan, izgatottan.

– Még mi sem tudjuk egészen pontosan, uram – válaszolta az egyik pilóta. – Egyelőre csak annyi biztos, hogy nem tudtuk tartani az előre eltervezett útvonalat. Hiszi, vagy nem hiszi, uram, ez itt az Extalior. De nem itt kellene lennie.

Tanoán király némán bámulta az előtte forgó, rémisztő iszonyatot. Nem így képzelte el a bolygót, amit a szolgálataiért cserébe kap majd. Az Extalior mediterrán planétának semmiképp sem volt nevezhető.

A látványnak hamarosan a király mellett némán megjelenő Aaron is tanúja lehetett.

– Mi ez, papa?

– Nem tudom, fiam!

– Félek tőle!

– Amíg itt vagyok, nincs mitől tartanod – sóhajtotta Tanoán, és összeszorította fogait.

– Kapitány, ez közeledik! – Ezt már az egyik kisegítő technikus kiáltotta, és nem a csillagra, hanem a bolygóra gondolt a szavak ordítása közben.

A hangja iszonyatba fulladt.

Valóban. Az egyik lokátorernyőre pillantva nagy sebességgel közeledő bolygót vettek észre – ugyanazt, amelyik a közelmúltban még elképzelhetetlen távolságra volt tőlük.

– Lehetséges, hogy mi zuhanunk az égitest felé? – kérdezte a király.

– Minden meglehet, uram! – válaszolta a pilóta. – Az űr errefelé bizonytalan. A csillag meggyengítette a téridőt… A téridő folytonosan változik… Elképesztő értékeket mérek! A kék üstökös érkezéséig még fél óra… két év… egy perc…

Ezt már Aaron sem értette.

– Miféle kék üstökös? Változik az idő?

– Adást észlelek: „Miki… Hol vagy Miki…?”

– Miféle Miki? Jaj… Ez a zúgás…

Pár másodpercre a hídon mindenki a fejéhez kapta a kezét, néhányan lerogytak a padlóra. Elképesztő fájdalom borult rájuk, de az egész szerencsére csak másodpercekig tartott. Mikor a kínszenvedés és a zaj alábbhagyott, Tanoán kétségbeesetten felkiáltott:

– Csináljanak valamit! – parancsolta a technikusoknak.

– Azon vagyunk, uram, azon vagyunk…

Ám a bolygó egyre csak közeledett.

Mintegy másfél perccel később a három pilóta már a vészlesiklás módján vitatkozott. Vezényszavak és szakkifejezések röpködtek a levegőben, ez azonban alig változtatott a tényen, hogy az űrhajó szemlátomást egyre kilátástalanabb helyzetbe került. Hamar túljutottak a gomolygó, kékes légkörön, s megjelentek a talajközeli girbegurba fák, a sziklás hegyek.

A Kirakades kisebbfajta meteorként, elemi erővel csapódott a mocsaras talajba.

 

Amikor Aaron magához tért, először semmit sem látott a külvilágból, annyira elborította a szemét a vér. Csak a bolygó párás mocsárszagát érzékelte, amely nyálkás ködként lopta magát az orrába. Még trüszkölni sem tudott tőle.

Órákon keresztül feküdt nyomorodottan, amíg vette magának a bátorságot, hogy megmozduljon, és megpróbáljon jelt adni magáról.

Aztán újabb órákig csak nyöszörgött.

Szerencsére sikerült lehengergetnie a hátáról a ráomlott vastraverzeket, mielőtt végleg elgyengült volna. Nem sokra tőle egy félembernyi szakadás nyílt a hajófalon. Azt a hasítékot választotta, hogy kiszabaduljon a törmelékek alól.

Három órával később véraláfutásosan, sebzetten, törődötten és teljesen egyedül állt a vadidegen bolygó felszínén. Alig múlt tizennégy, és nem számíthatott sehonnan segítségére. Az apja a testőrökkel és a pilótákkal együtt az ívbe hajlott, félig megolvadt vasroncsok között lelte a halálát, s hogy ő megmenekült, nem volt több mint a sors különös kegye. Kegye? Utólag inkább átoknak mondta volna.

Nem látta sok értelmét, hogy a lassan hűlő, valamelyest még füstölgő romok közelében ácsorogjon. Miután látta, hogy senki sem maradt életben, elindult a dzsungel érdekes, rejtelmes világa felé. Amerre elhaladt, a csapzott, verejtékes felszínű, tüskés levelű fák összezárták nyúlánk ágaikat.

Maga sem értette, hogyan volt képes órákon keresztül talpon maradni, és az ágakkal, a tüskés fákkal és a bozótossal küzdve mérföldeket megtenni. Valamilyen hihetetlen erő azonban segítette, támogatta és erőt adott neki, és így egészen addig kitartott, míg egy dombos tájon oszlani nem kezdett előtte a köd. Az apró nap a halovány, fakókék égen gyenge lámpásként világított, nem sokkal lentebb pedig egy oromzatos, magas kastély állt, amelynek zöldeskék terméskőből emelt falai voltak.

A kastély tulajdonképpen alig emlékeztetett kastélyra, merthogy idegenszerű volt. Aaron nem is a kinézete miatt nevezte Kastélynak, sokkal inkább a képzet miatt, amit keltett benne. Zavarba ejtette monumentalitása és dermesztő szilárdsága; a tömör, hézagtalan falak olyan messze voltak Sivelle törékeny nádházaitól, mint egy sűrű, dolgos kedd délután egy könnyed, gondtalan szombat reggeltől.

Már az ájulás határán járt, amikor az építmény kapuja elé ért. Sokáig úgy érezte, minél inkább iparkodik az építmény közelébe jutni, a Kastély annál inkább távolodik tőle, és a sokadik határ átlépése után se mondhatja el magáról, hogy megértett bármit is a Kastély misztériumából. Mindez azonban túl fekete volt számára. Távol az erdőben vonyítottak és szűköltek a vadállatok, a felhők összefogtak a rossz idővel és kezdték belepni a napot, Aaron pedig olyan meggyötörtnek és fáradtnak érezte magát, mintha három napon át tartotta volna az égboltot Atlasz titán helyett.

Bekopogott, de nem kapott választ. Utána várt. Félt. Remegett. De végül összeszedte magát, és feszült testtel, erőlködve betolta az építmény hatalmas fakapuját. A kapu egy márványpadlózatú, gigászi teremre nyílt, amely – mondhatni – kongott az ürességtől.

– Hé, van itt valaki? – kérdezte. A hangja több kört is megtett a távoli falak között, és többszöröződve érkezett vissza hozzá.

Végül felelet jött, szintoly visszhangosan.

– Ki vagy, fiú, iúúúú, úúú?

– A nevem III. Aaron, VI. Tanoán király törvényes fia és trónörököse! Azaz… – tette hozzá csüggedten – most már én vagyok Sivelle királya.

A nagy terem távoli végében egy hosszú lépcsősor tetejéről alacsony, fehér szakállú emberke lépdelt lefelé. Az arcformája latinos volt, a bal kezében elefántcsont nyelű, görbe szárú sétapálcát tartott. Nagyon Öregnek tűnt, legalább négyezer évesnek.

– Nincs itt semmi keresnivalód, Sivelle vesztes királya – mondta megfontoltan, keményen, de nem erőszakosan. – A bolygódat elnyertem ruletten egy ostoba őrmestertől. Sajnállak.

– Nem kell, hogy sajnálj… – nyögte Aaron. – Csak arra kérlek, hogy lásd el a sebeimet, és adj egy űrhajót! Biztosítalak róla, hogy a népem busásan kárpótol a segítségedért!

Bár a bolygó tulajdonviszonya még korántsem volt tisztázott, Aaron nem akart előhozakodni a vitás üggyel. Sokkal fontosabb volt most, hogy élve megússza a kalandot. Sokkal fontosabb volt, hogy egészségesen térjen haza otthonába. Már nagyon hiányolta a sivelle-i napsugarak forróságát bronzbarna bőrén.

– Ne nézz gyengeelméjűnek! – válaszolta legnagyobb döbbenetére a pöttöm, szakállas alak. – Nem engedek át neked semmiféle űrhajót. Bolondnak hiszel? Láthatod: gazdag ember vagyok. És ezt annak köszönhetem, hogy mindig megőriztem a józan eszemet. Sosem tárgyalok vesztesekkel.

– Vesztes? Győztes? Ugyan! Arra hallgass, amit a józan eszed sugall! – válaszolta kimerülten Aaron.

– A józan eszem azt súgja, hogy dobjalak ki. Elvégre ez az én bolygóm, és neked semmi bizonyítékod sincs rá, hogy király vagy.

– Itt van nem messze az űrhajóm. Látnod kellett, amikor érkeztem, és ha jól gyanítom, te voltál, aki megtagadta a leszállási engedélyt. Akkor pedig felelős vagy az apám és a legénységem haláláért.

A kis emberről lepergett a vád. A lépcsőről leballagva ráhelyezte egyik apró lábacskáját a végtelen tengernek tűnő márványpadlóra. Legalább száz méterre volt még a fiútól, mégis jól lehetett érezni és hallani pöttöm hangszálaiból áradó dühét.

– Nem tartóztatlak tovább…

– Kérlek, gondold meg!…

– Minden jót, Sivelle királya!

A fiú ekkor megértette az öreg indítékait. Ha nem történik szerencsétlenség, az apjának lett volna egy-két szava a továbbiakhoz, és természetesen neki is maradt még egy-két ütőkártyája. Ha viszont meghal, ki tudja, lehet, hogy senki sem jön majd rá, hol és hogyan végezte. A bolygó trónjáért sem jelentkezik senki…

Hát azt nem! – gondolta kétségbeesetten Aaron. Mielőtt összeesett volna, kifordult a roppant teremből.

 

A bőrét cserző nyirkos, hideg szél ébresztette. Homályos, de világos éjszaka volt. Az Extalior három óriási holdja pirkadat előtti fénybe borította a kísérteties tájat.

– Kidobott… – nyöszörögte magában hitetlenkedve a fiú, hiszen annak előtte még sosem dobták ki sehonnan. Nehezére esett megemésztenie, és egyáltalán elhinnie, hogy ez megtörténhetett. De mégiscsak megtörtént a dolog. Egyedül, sebzetten, a végső elgyengüléssel szembenézve téblábolt egy ismeretlen világban.

Az erősen világító központi holdkorong előtt hosszú nyakú, gémberedett szárnyú madarak szálltak el.

Aaron ekkor vette észre a blazírt pillantású, démoni nőt a közeli faágon.

A nőnek egyenes szálú, hosszú, fekete haja volt, amely hófehér nyakát megkerülve szénfolyamként ömlött szét vékony vállán. A testét vörös ruha, karcsú derekát selymes aranyöv borította, és a szeme olyan tündöklő kék volt, mint Sivelle napfényes korallzátonyainak vére.

A nő egy kecses mozdulattal leugrott a vastag, érdes, öreg faágról, majd elegáns, démoni léptekkel Aaron közelébe sétált. Aaron érezte, amint fáradt teste felmelegszik, törődött porcikái megremegnek. A bénultság, akár valami morózus, önfeledt álom omlott le róla, s nem is vette észre, hogy közben még mindig a nőt szemléli.

– Ugye, nem zavarlak? – kérdezte halkan a nő, és Aaron vállához simult. Az érintése kimondottan hideg volt, a tekintete ellenben lángoló.

Aaron nem szólt semmit, egész testében reszketett. Aztán a nő kinyitotta a száját, és tűhegyes fogaival a trónörökös vállába mart. A fiú felordított.

Vér fröcskölt szerteszét. Megszínezte a környező fákat és bokrokat.

A nő vékony kezei Aaron nyaka köré fonódtak, a karcsú csuklók vad, karmos mancsokká változtak, a tűhegyes fogak valami borzasztó állkapocs részeivé – Aaron csak ordított, ordított, ahogy bírt −, aztán levegőt vett és ordított tovább.

A ragadozó három jókora húsdarabot tépett ki a testéből, mielőtt különös üvöltés kíséretében messzire szaladt volna.

A legnagyobb, sápadt hold előtt hosszúszárnyú madárcsapat vitorlázott el.

Aaron a talajra hullott meghalni.

 

Hosszú órák után, a hármas holdtölte elmúltával ébredt fel. Már ismét éjszaka volt. A délkeleti hold fogyni kezdett az égen, az északnyugati vastagodni; de a középső, a leggonoszabb most nem látszott, nem volt sehol; talán, mert éppen másfelé akadt rosszféle dolga. Aaron szederjes arccal bámulta a feje fölötti töménykék semmit, és hangosan lihegett. Viaszos arca az átalakulás izzadságától és a ködös levegőből kicsapódó, szüntelen harmathullástól volt nedves. Irtózatos napokat élt át. Élelemre érdekes módon nem volt szüksége, víz akadt körülötte bőven. Ha máshonnan nem, hát a zavaros, sárízű tócsákból ivott, és rusnya élősködőket köpködött utána, amelyek minduntalan bele akarták enni magukat a szájába.

A harmadik napon kezdett vastagodni a bőre.

Korábbi hamvas, europid bőrtípusa rövid idő alatt rettentően megváltozott: eltűntek a finom ívű felhám-vonalak, és a helyüket átvették a brutális pikkelyek; a megsebzett liposzómák dehidratálták az irha külső rétegeit, és egyszerre tették erőssé, szárazzá és ruganyossá a bőrt. Reggelre szőr nőtt a pikkelyek közé, s megváltozott valami Aaron tekintetében. A nyomasztóan sekély, tükröződő pocsolyák ragyogó sárga szemeket mutattak ezután; izzó-parázsló aranysárga szemeket, amelyek mélyén felhevült, forró indulat tüze rejtezett.

Aaron felemelte az állkapcsát, és hosszú, bosszúszomjas vonyítást eresztett meg a levegőbe.

Rövidesen hasonló orgánumú, ám kifejezetten feminin válaszvonyítás érkezett, így vette kezdetét III. Aaron király második élete.

 

Az éjszakai vadászatok voltak a legpezsdítőbbek. Aaron szabadon, vadul vágtatott a falkával az őszi éjen át, és élvezettel, vad tobzódással mélyesztette fogát az elejtett prédák zsenge húsába. Nem volt benne könyörület, és a zsákmányállatoknak sem jutott segítség. Nem akadt, aki sikerrel ellenállhatott volna nekik a bolygón, az azúrfény papjait kivéve, akik azonban nagyon messze voltak tőlük: az Extalior túlsó, napsütéses felén dicsőítették a szentjeiket, és szerencsére ritkán mozdultak ki kolostoraikból.

Az éjszaka teremtményei ellenben birtokukba vették a nedves kontinens északi oldalát, ahol a vad, zabolázatlan természet mélyen elrejtette őket. Kegyetlen világot vállaltak magukra, de a nagyobbik világot: a szigetek és a mediterrán éghajlat Extalior felszínének mindössze egy-huszonötöd részét tették ki.

A többi rész az éjszaka teremtményeinek hazájává vált.

Aaron maga sem tudta, mennyi ideig tartott a vad őrjöngés az Extalior poklában. Napok vagy évtizedek telhettek el, nem tudta volna pontosan megmondani, mert az öröklétű lények leverik a körmükről az időt, mint Sivelle majmai a bunkalevelet, és az évszakok változása egyébként is csak a múló napok vonatkozásában értelmezhető. Aaron egyre ritkábban gondolt a szüleire. Lassan elhalványultak emlékezetében anyjának halk szavai, óvatos érintése; apja higgadt, őszinte természete és olykor szigora: a pofon fájdalma, amelyet egykor azért kapott, mert nem volt képes felismerni a szimulátorban a pozícióban támadó űrhajókat…

Önfeledt évtizedek voltak. Részegedésig vitt élet, korlátlan szabadság, ölés és vér évszakaszai. Aaron új képességeinek birtokában kisebbfajta istennek érezte magát. Pillanatok alatt behegedtek a sebei, eltűnt minden valaha is létezett betegsége. A középső hold ezüstje Athene pajzsaként oltalmazta minden behatás ellen, ő pedig csapongott a jólét, a szabadság és a szerelem tébolyító létérzései között. Visszagondolva életének legboldogabb szakasza volt a bolygón töltött harminckettő extaliori év.

Az újabb változást, harmadik életének kezdetét a közeli Teuton csillag színképének apró változása jelezte előre. Az űrhajó, amely elhomályosította egy pillanatra az űrt, végtelenül közel ért földet hozzá, izzó hajtóművei tömény melegséget és áporodott, gépekre jellemző illatot árasztottak a hideg, ködös extaliori tájba. A kéthajtóműves, ellipszis formájú űrhajóból egy férfi és egy nő szállt ki, mindkettő barna szkafanderben, és gyöngyházszínű, bot alakú eszközöket cipeltek a kezükben.

– Legyél nagyon óvatos velük! – suttogta Mio, és Aaron bundájához dörgölődött az egyik vastag bretonfa kéregfedezékében. – Vadászok. Nagyon jól tudják, hogy itt vagyunk.

Aaron ugyancsak meglepődött, hiszen korábban még sohasem hallott a vadászokról. Mindeddig azt hitte, a bolygón az ő fajtája az egyetlen vadász, miattuk jött létre itt minden, és ez így is fog maradni, amíg világ a világ, vagy amíg atomjaira nem hullik a tér.

A távolból, titokban figyelte a kecses mozgású, gyönyörű lényeket. Magasak voltak, emberszabásúak, de mégis hajlékonyabbnak és vékonyabbnak tűntek az embereknél. Aaron jó ideig nem is tudta, mit kezdjen velük, támadjon, vagy meneküljön előlük. Az elméjében kétirányú gondolatok áramlottak, s ezeknek csak egy része volt emberi.

Ez volt az első találkozása a vadászokkal. Ennek utána már óvatosabban hajhászta a prédákat, és tapasztaltabban járta a ködös vadont, s néha, amikor a furcsa emberek megjelentek, kiállt a közeli sziklaoromra, s hosszú, elnyúló vonítással figyelmeztette a veszélyre a társait.

Újabb hónapok és évek teltek el.

Az évszakok során Aaron három változást ismert fel magán, az alakzatok formációt alkottak, s nagy néha együtt is megjelentek. Az átváltozások irányítója minden esetben a három hold volt, s bizony sokszor kíméletlen fájdalommal hántotta le ember-bőrét miattuk, hogy valami másnak adjon helyet a testében.

Az új képességek azonban, amelyeket az átváltozással megszerzett, minden alkalommal kárpótolták ezért. S vigasztalta természetesen Mio odaadó szerelme is, aki egy olyan életformával ismertette meg, amely nem tisztelte a védtelen életet, s egyúttal határtalan szabadságot nyújtott. Násztáncuk is hasonló volt a párás-nyálkás táj deres erdeiben, és a Nagy Vízesések vidékén zajló végtelen kóborlásaikhoz, a kék ködből ugyanaz a hideg víz szitált, és a narancsszínű naplemente vérszínnel pöttyözte a környező fák leveleit.

Nem volt semmilyen szabály, amely korlátozta volna őket.

Persze, ha tudta volna akkor, hogy…

Azon a reggelen, amikor Mio eltűnt, nyugtalanul ébredt. Már hetek óta nem változott át emberré, és a szimata így módfelett kiélesedett, vagy ki tudja, talán pusztán a megszokás tette, hogy jobban érezte a szokott illatokat. Így történt, hogy pontosan tudta, merre indult el a nősténye, s neki merre kell caplatnia, ha meg akarja találni őt. Fárasztó iramban, órákon keresztül küzdött a nehéz hegyvidéki tereppel, mígnem egy szürkés völgybe ért, ahol kecses formájú, ezüstszínű űrhajó lebegett a fák között.

Mio nem sokkal a zsilip mellett szűkölt egy vastag rácsú ketrecben – nem mert átváltozni, nehogy leleplezze magát.

És Aaron elügyetlenkedte.

Elügyetlenkedte a szabadítást.

Már nagyon közel járt a hajóhoz, amikor rosszul lépett, és rácsapódott a lábára egy mágneses csapda. Majd’ meghalt kínjában, de nem vonított fel. Ehelyett belekezdett az átalakulás különös rítusába, hogy a vadászokat emberként fogadhassa, ha rátalálnak. Mert szentül hitte, hogy rátalálnak. A csapda automatikus jelzőrendszere értesítette a gazdákat minden egyes „kapás” pillanatában.

A vadászok éppen az átalakulás utolsó fázisában akadtak rá. Kellemetlen pillanat volt, s nem tudott mit tenni. Félig öntudatlan, félig eszméletlen helyzetben figyelte, mint bilincselik le frissen kialakult csuklóit a lézeres karperecek. Rövidesen már minden porcikáját szupermetál vasak tartották, melyek mérete követte a csontok változását.

Borzalmas idők vették kezdetüket.

 

Három hét telt el, mire a Szíriusz közelébe értek. Három átkozottul vontatott, szenvedéssel teljes, végtelen hét. A három fogva tartó három vad kinézetű, borostás fickó volt. Egyikük elmondta neki, hogy amikor a Minna az Oroszlán csillagjegybe ér, eladják őket egy kereskedőnek.

Aaron nem merte, s nem is akarta megkérdezni, hogy kiknek és miért adják el őket. Azt tudta, hogy értékes prédának számítanak, és a hajó legénysége jó pénzt kap majd értük. Amikor a borostás-szakállas fickók a csillogó talentekről beszéltek, módfelett fellelkesültek. Aaron nem szólt, csak hallgatagon, látszólagos beletörődéssel viselte a sorsát, és mindvégig az alkalmat várta, amikor ketrecéből kiszabadulva agyarait a torkukba mélyesztheti majd.

Ám a láncok rövidek voltak, a zárttéri erőterek pedig nyomasztóan szilárdak.

Aztán eljött az a nap is, amikor a mindaddig jókedvű, kissé iszákos férfiak feszültté és komollyá váltak, az űrhajó sebessége pedig percről percre érezhetően csökkent. Kint a csillagok lassan de folyamatosan helyet cseréltek, Aaron zárkájának egyetlen űrre néző ablakán pedig feltűnt a Szíriusz apró kísérőjének fekete felszíne. Aaron először gondolkodott el rajta, látszólagos halhatatlansága megvédené-e az űr dermesztő hidege és kegyetlen vákuuma ellen is?… Mindeddig csak az Extalior holdezüstje tudott sebet ejteni rajta, az a seb azonban fájdalmasan és nehezen gyógyult, s a legszörnyűbb pokol dögbűzét hordozta magán.

Az ezüstszínű, csillogó űrhajó sebessége lassan kiegyenlítődött a felszínével, és a teleszkóplábak a sziklába mélyedtek. A fedélzeten a feszültség lassan feloldódott, nehéz, elfojtott sóhajok hallatszottak. Aaron mögött Mio keservesen nyalta az oldalát, és véres szemével csak a fiút figyelte.

Aaron a ketrec oldalához simult.

– Ne félj, egyetlenem! – megsimogatta a fémrácsok között az állat oldalát. – Kijutunk innen. Megígérem.

Röviddel ezután valaki durván feltépte a ketrecajtót.

– Kifelé, dögök! – kiabálta, és egy vastag csövű fegyvert fogott rájuk. Aaron már tudta, hogy ezüstlövedéket vagy higanysugarat lő ki.

Nyugodtan kisétált az erőtér-rácsokon túlra. A lába mellett Mio ugrásra készen, a földhöz lapulva kúszott.

– Mondd meg a kis rusnyának is, hogy ne próbálkozzon semmivel! Vagy megdöglik… – folytatta a körszakállas, kövérkés férfi. Átizzadt trikóra öltötte fel a fehér-sárga szkafandert, és emiatt kissé fals szaga volt. Aaron szimata jól nyomon tudta követni az illatot.

Kizsilipelés után húsz percbe telt, amíg a helyi McRonald’shoz értek. A három férfi ezüst pórázokkal kísérte a két vadállatot a sziklák között, akikben – meglepő módon – tényleg nem tett kárt sem az űrbeli hideg, sem az abszolút vákuum.

A tárgyalás a vendéglő tulajdonosával a McRonald’s fogadótermében zajlott le.

– Jó estét, Mr. Donaldson! – köszöntötte a csapzott hajú, zsíros homlokú férfit a körszakállas vadász, aki a vadászok kis csapatát vezette. – Hoztunk két újabb vadállatot.

– Biztosan fenevadak? – kérdezte vizsgálódva a tulaj. – A kicsi nagyon nyápicnak tűnik…

– Vennénk csak le róla az ezüst nyakörvet…

Donaldson leült a fogadószoba egyetlen kanapéjára, és egy darabig tűnődve tanulmányozta az elfogottakat. Mélyen ülő szemeit egyenesen Aaronra szegezte.

– Nagyon sajnálom, hogy meg kell öljelek, fiam. De az átok, ami rajtad ül, úgyis megkeserítené az életedet. A rengeteg gyilkosság, ami a lelkeden szárad, pedig bűnök tömkelegét veti rád.

Aaron nem válaszolt, a fickó Mio felé fordult.

– És egy nőstény… – egy darabig a lány kékről vérvörössé váló tekintetét vizsgálta. – Csodálatos pillantása van. Jó volna látni emberalakban…

Mio felmordult, és az erőtereknek esett, Aaron a tekintetével csillapította.

– És milyen vad… Jó árut hoztál, Thaison. Kevés zsír lesz a húsukon. Mit kérsz értük?

– Tízezer talentet darabjáért.

A vendéglő-tulajdonos bosszúsan összeráncolta a homlokát.

– Ne viccelődj velem, Thaison! Magad is tudod, hogy a rendes vételár ötezernél nem megy feljebb. Ha megadnám, amit kérsz, annyira meg kellene emelnem a vérburger árát, hogy senki sem venné meg a menüt!

– Éppen magad mondtad az előbb, mennyire kiváló az áru. És nézd csak meg a fiút!… Jelenleg éppen emberformájú. Ez felettébb ritka eset, ugye? Valószínűleg a húsa is egészen más ízű lesz. Egyébként úgy tűnik, nem eredeti fenevad…

Donaldson hümmögött, és az állát dörzsölgette.

– Hm… Igen, látom. Nem is túl vad természetű, hiszen már legalább tíz perce ül szótlanul. – Gondolkodott. Aztán Thaison társait vette szemügyre, a vastag testalkatokat és a kigyúrt, széles izmokat. Nem esett nehezére beismernie magának, hogy valamelyest tart ezektől az emberektől.

– Hétezer-ötszáz darabjáért. De ez az utolsó ajánlatom. Thaison elvigyorodott, s a kezét nyújtotta a vendéglősnek.

– Megegyeztünk, Donaldson. Tizenötért viheti mind a kettőt.

Az üzlet tehát megköttetett. Aaron semmit sem érzett. Üveges tekintettel, magába mélyedve ült a fal mellett, a halványan vibráló erőterek mögött, valójában mélyen koncentrált. Látszólagos mozdulatlansága feszült figyelmet rejtett, zavartalan összpontosítást. Arra az egyetlen lehetőségre várt, amely ilyen helyzetekben mindig – egyszer, de csak egyetlen egyszer – megadódik, s aki képes kihasználni megmenekül, míg, aki nem veszi észre vagy nem ismeri fel, reménytelenül elveszük.

Ő pedig szerette volna elkerülni ezt a sorsot, így hát üveges tekintettel ült az apró szoba monoton csöndjében, és miközben a magabiztos férfiak szavait hallgatta, akik az életéről döntöttek, tudta, hogy még nincs veszve minden. Csak meg kell találnia a megfelelő pillanatot.

A várva várt lehetőség váratlanul jött el. Thaison hibázott, vagy Donaldson talán – nem lehetett tudni, mindenesetre az átadás során, amikor a kódváltás történt, a cella körül feszülő erőterek egy pillanatra megszűntek. Az egész átcsapás egyetlen nagyon gyors, mégis kikerülhetetlen pillanatot jelentett, s Aaron is megdöbbent, hogy az általa nagyon várt hiba ím, megtörtént. Minden létező gyorsaságát összeszedve a zsilipnyitó felé iramodott, s egy tizedmásodperc alatt rácsapott a vésznyitó gombra.

Borzalmas léghuzat támadt. Olyan fergeteges erő-örvény, amilyet a fiú életében csak egyszer tapasztalt: akkor, amikor Sivelle forró égövi légrétegei összecsaptak a sarkok fagyos levegőjével egy hirtelen évszakváltozás során, s a bolygó légtere beleremegett a tombolásba. A dolgok olyan könnyedséggel és hétköznapi súlytalansággal emelkedtek a levegőbe, és kezdtek távozni a bolygófelszíní sziklák közé, mintha maguk is egyek lettek volna a levegővel, vagy ki tudja: talán mintha eleve súlytalannak teremtettek volna.

Az űr vákuuma néhány másodperc alatt hasonlóan gyilkos munkát végzett, mint amilyet Aaron fogvatartói az ezüst vágóeszközöknek szántak. És talán még szörnyűségesebb pusztítást is okozott, hiszen nem kettő, hanem öt élet elvételével gazdagította e kihalt hely, a Shinead bolygó isteneit.

By-by Donaldson, gondolta beletörődőn Aaron, majd megvárta, amíg Mio emberi alakot ölt. A lány vadul, és zokogva borult a nyakába, s kínjában a vállába mélyesztette hosszú szemfogait.

– Most már nincs gond, kicsim – suttogta a fiú, és szorosan, szerelmesen átölelte a lányt. A fogadószoba ajtaja ezt a pillanatot választotta, hogy a bődületes túlnyomás hatására kiszakadjon a falból, s néhány másodperc alatt ismét nagymennyiségű levegőt eresszen az űrbe. A semmibe száguldó oxigén és nitrogénmolekulák meglobogtatták Mio hosszú, fekete haját.

Aztán ismét megérkezett a csönd, s az odafent tündöklő, apró kísérőhold ezüstös csillogással sziklafelszíni utazásra invitálta őket.

 

A bolygó jeges felszínén különös világ fogadta őket. Koromfekete szurdokok, sejtelmesen csillogó sziklák és töméntelen por, amelyben kirajzolódtak a lábnyomaik. Mio nem értette, miért kellett útra kelniük, Aaron pedig nem magyarázkodott, nem akarta saját bizonytalanságaival terhelni a lányt. Hogyan is mondhatta volna, hogy egy tétova sejtés, egy homályos ösztön késztette erre az útra, és nem a logika?

Nem mintha túlzottan számított volna a motiváció. Öröklétű lényekként akár évezredeket szentelhettek volna a felszín kutatásának, ha nem kínozta volna közben egyre gyötrőbben mindkettőjüket az éhség.

– Remélem, tudod, mit csinálsz, Roon – sugalmazta a lány. A kommunikációnak ez a szavak nélküli formája évtizedek óta működött közöttük, s most is jól jött, hiszen a légüres térben nem terjedt a hang.

– Új életmódra kell berendezkednünk, drága – válaszolta.

– Ugyan, miért? Itt van a vadászok hajója, kössük el, és induljunk tovább a csillagokba! Vagy vissza az…

– Mio, kedves…! A vadászok űrhajója ezüstből van. Érted? Ezüstből.

A lány lecsüggesztette a fejét, és beszívta az ajkait. A gyűlölt fém. Nem szólt többet, csak hallgatagon lépkedett. Ugyanolyan jól tudta, mint Aaron, hogy egy ezüstből készült űrhajóban mindössze pár nap az élet, s ha közben megsebesítik valamivel magukat, akkor még kevesebb. A vadászok erőtér-zónája ugyan képes volt megoltalmazni őket az ezüst kártékony hatásától, de amint elhagyták a biztonságos cellákat, azonmód megragadta őket a gyengeség.

– Egyikünk mégis elmehetne a hajóval – folytatta a lány. – Tudod, miért nem alakultam át emberré egész út alatt?

Aaron megrázta a fejét. A lány ruhájának vörös kivágásába nyúlt, és korong alakú, arany medált vett elő.

– Ez a talizmán megvéd az ezüst erejétől. Csökkenti az átkot. Ha átváltoztam volna, rögtön letépik a nyakamból. – Egy másodpercre elmosolyodott. – Így azonban nem tudták.

A fiú különös tekintettel bámulta a medált.

– De hát nem is tudod vezetni…

A lány bólintott.

– Te viszont tudod. Menj hát te!

– Szó sem lehet róla!

– Hidd el, ez az egyetlen esélyünk!

– Nem, nem megyek el helyetted. Van egy másik esély is. – Aaron a szeme elé emelte a kezét, és a hajó zsilipje felé indult. – Beprogramozom az utat. Az űrhajó automatikusan el fog szállítani az Extaliorra.

Könnyek szöktek Mio szemébe, amikor pár percre átadta választottjának a medált.

Negyedórával később a fiú már a zsilip előtt állt, és Mio két kezét fogta. A leszállópálya aszfaltján az ezüstszínű maradt az egyetlen űrhajó, a McRonald’s többi vendége már régen távozott a furcsa robajok hallatán. A kivilágított épületben csak pár felszolgáló- és néhány takarítórobot mozgott még, de egyikük sem tudta elvégezni a szükséges javításokat.

– Vissza fogok térni hozzád – sugalmazta a lány, Aaron szívét pedig meghatározhatatlan szomorúság járta át.

– Tudom. Siess nagyon!

Mio bólintott. Aaron sejtette, hogy többé nem fogja viszont látni a lányt. Mio nem szólt semmit, csak átkarolta Aaront. Hosszú csók követte az ölelést, majd hirtelen szétválás. A lány megszorította a nyakában függő medált, hátat fordított a fiúnak, és felsétált az űrhajó fémrámpáján. Fentről még egyszer visszanézett. Aztán a légzáró ajtók bezárultak, s az űrhajó lassan elszakadt a szilikátokban gazdag, csillogó, sziklás talajról. Ellipszis formája gyorsan kisebbedett, s nem sokkal később teljesen el is tűnt a nagyobbik hold mögött.

Aaron jó ideig magába roskadtan állt a vadul sziporkázó szilikátok között. Bár nem mutatta, mélyen megrendítette a változás, élete korábban megszokott rendjének változása. Az Extalior gyönyörű lankái, ködös, rejtelmes hegyvidékei most már egyre nosztalgikusabb színben tűntek fel előtte, s tisztában volt vele, hogy ez a visszás hangulat, a roppant visszavágyódás a későbbiekben csak erősödni fog. Egészen addig, amíg újból el nem jut rövid életű boldogságának csodálatos világába, vagy meg nem hal.

Heteken keresztül kétségbeesetten bolyongott a sziklafelszínen. Fölötte a csillagok vibrálás nélkül, ellenségesen ragyogtak, az ismeretlen csillagképek nem idéztek az elméjébe emlékeket. A két csonka, töpörödött holdacska idétlen gnómként kísértette elveszített világának három gyönyörű csodáját, s azok közül is legjobban a közbenső holdat, mely odaát az égbolt királynője volt.

Lassacskán a McRonald’s környékének jókora részét bejárta. Olyan lényeket keresett, akikkel táplálkozhatott volna, de az egész fennsíkon csak egy szilikát alapú űrlényt talált, aki egy sziklán ücsörgött szótlanul, és nem beszélgetett vele. Állítólag egy rakományni követ – meg egy odakeveredett kőlényt – dobott ki a bolygóra teherszállító űrhajójából, majd elvétette a McRonald’s mellett a landolást, és a baleset után már nem tudott elrepülni a Shineadról. Eleinte keveset beszéltek egymással.

Aaron éjszakánként átalakult szokott formájába, és kilométereken keresztül csak futott, rohant az érdes szurdokok között, nem törődött az űr kíméletlen hidegével, vagy az időnként felragyogó nap titokzatos hőhullámaival. Kétségbeesett volt, éhes és magányos.

Több „évszak” eltelt, mire visszavonzotta a kíváncsisága a kiüresedett, romos oldalú étteremhez, ahol akkor már egyetlen lélek sem volt. Kihaltan és összetörten állt a vendéglő fél oldala, míg a másik fele, ahol korábban a vendégek tartózkodtak, elhagyatottabb volt, mint hajdan. Mindössze néhány nyom maradt a személyzet után, ami bizonyította, hogy egy űrhajó jött értük, s elvitte őket. A vállalkozás befulladt, a hely ócska kísértetfogadóvá változott.

Aaron egyedül maradt a bolygón, és kíméletlenül szenvedett emiatt. S mintha még a sors is egyre távolabbra, egyre messzebb űzte volna a szabadulást tőle: hamarosan egy brutális erejű vulkánkitörés a Shinead túlsó felén elviselhetetlenné tette az életet a felszínen. A magasba repülő törmelék a kéreg iszonyú bombázásába kezdett, napokig áramlott körös-körül a vulkáni hamu és por, s záporozott mindenfelé a korábban pályára állt kőhulladék. Aaron egy mély barlangban vészelte át ezeket a hónapokat, majd az ezt követőeket, s csak akkor merészkedett elő ismét, amikor a kitisztult égen egy gyorsan mozgó, apró fénypont tűnt fel.

Az űrhajó a McRonald’s előtti leszállópálya kihalt, meteorszaggatta parkolójában ért földet, s csupán egyetlen vendéget hozott. Mint később megtudta, a férfi az Inter-McRonald’s ügynöke volt, és azt akarta felmérni, mekkora károk történtek az épületben, megéri-e ismét megnyitni a vendéglőt a csillagközi utazók számára.

Aaron lassan, óvatosan cserkészte be áldozatát.

Felvette emberi alakját, és a kihalt, sötét, összetört vendéglő közelébe lopódzott. Beosont a nyitott hátsó bejáraton, és lezárta a zsilipkamrát. Úgy gondolta, nagyjából ekkor érhetett be a túlsó helyiségbe a szkafanderes férfi is a másik oldalról.

Egy másodperccel később némi villódzás után kellemes, sárga fény lepte el a gyorséttermet, felvillantak a neonok, és megkezdődött a belső tér levegővel történő feltöltődése. Aaron hosszú idő után ismét oxigént lélegezhetett be, ami örömmel töltötte el. Habozás nélkül kinyitotta a vendégtérbe nyíló ajtót. Köszöntötte a megjelenő űrhajóst.

– Hello. Szolgálhatok valamivel?

Érezte a másik döbbenetét. A férfi nehézkesen leszedte a sisakját.

– Azt hittem, a hely kihalt… – mondta, miután megtisztította az arcát a belső interfésztől. – John Phillipson vagyok, az Inter-McRonalds’tól. Maga kicsoda, és hogyan kerül ide?

– Itt dolgozom.

A férfi gyanakodva végigmérte Aaront.

– Csakugyan? Hm. Ez nagyon furcsa. Pár hónapja ugyanis bejelentést kaptunk, hogy az üzletet támadás érte. A személyzetet kimentettük, a készletek leszállítását beszüntettük, és azóta a vendéglőt elhagyatottként tartjuk nyilván. Ezek szerint azonban nem hoztunk el mindenkit…

Aaron igyekezett elterelni a szót.

– És miért jött ide?

– Fel kell mérnem a kárt.

– Értem. És mit gondol?

A férfi az állát vakarta.

– Egyelőre még fogalmam sincs a kár nagyságáról. Ön hónapok óta élhet itt, nyilván jobban tisztában van a helyzettel. Talán segíthetne…

Hogy a szerencse milyen mértékben támogatta őt, csak akkor vált nyilvánvalóvá Aaron számára, amikor egy újabb űrhajó érkezett a túloldali reptérre. Az apró, egyszemélyes frikken vadászgép súlytalan könnyedséggel ereszkedett a meteorlyuggatta parkolóra.

– Nem támadás, hanem szerencsétlenség történt – mondta a McRonald’s-os fickónak, és megnyalta a szája szélét. – Vulkánkitörés. Néha megesik. A hely azonban szerfölött kedvelt, és amint látja, most is éppen új vendég érkezik.

Barna szkafanderes űrhajós nyitott a helyiségbe. A McRonald’s-os fickó tétován ingatta a fejét, mint aki nehéz döntésre készül, s még egy kicsit bizonytalan.

A barna szkafanderes, utóbb érkezett űrhajós intett Aaronnak. A kiszolgáló-fiú készségesen a közelébe sietett.

– Egy dupla mannon-menüt kérek, ajándék játékokkal – mondta a vendég eltikkadtan, és az egyik asztalhoz telepedett. – Nemoisjólesz.

– Azonnal – felelte csendesen Aaron, és visszasétált korábbi beszélgetőpartneréhez. – Követne az automatákhoz? – kérdezte.

Mihelyt eltűntek az egyik fehér ajtó mögött, a fiú nem tudta tovább tartóztatni magát. Szabadjára engedte a belsejében vergődő vad erőt, az arcbőre a pillanat sebességével átváltozott, a szemei megteltek aranyszínű ragyogással, szemfogai tíz centis agyarakká formálódtak. Fanatikus hévvel vetette magát az áldozatára, és egyetlen másodperc alatt feltépte a nyaki artériáját. Egy újabb mozdulata összeroppantotta a férfi gerincét. Aztán mohón, perceken keresztül szaggatta róla a véres húsdarabokat.

Véresen és zúzódásosan, szédelegve ballagott vissza az előtérbe, a zúzódásokat a heves mozdulatokat kísérő ütődések okozták a testén. Kivégezte az első áldozatát, akár hónapokkal korábban az Extalioron, s ez égető örömmel töltötte el. És egy másodpercig sem tétovázott: amint meglátta a következő áldozat csodálkozó pillantását, már ugrott is, és karmos mancsait újabb csapásokra lendítette. Vörös vér fröcskölt szerteszét. Bemocskolta a berendezéseket, és az üzemképtelen, üres automatákat.

Órákig tartott, amíg az éhségét csillapította.

Aztán kimerülten feküdt a földön. Később felkelt, és kinyitotta a zsilipet, hogy a léghuzat kiseperje a helyiségből a szennyeződést és az ehetetlen maradványokat. Az űr vákuuma elég gyorsan elvégezte a munka java részét, de a vendéglő ebédlőtere nem lett teljesen tiszta. Hosszan követte a tekintetével a belső légnyomás által kivetett maradványokat, a bolygó gravitációja szerencsére elég alacsony volt hozzá, hogy a testrészek messzire repüljenek.

Az egyik bordás rész, amelyen még volt némi hús, egy széles kráter peremére esett, s némi ingadozás után megállt.

Pár másodperccel később a kráter melletti szikla életre kelt. Aaron elhűlve szemlélte a kibontakozó óriási teremtményt, látta, hogyan mozdulnak meg a hatalmas kezek, hogyan válnak ki a sziklából a kőkolosszus arcvonásai. A kő-lény lecsapott a húsdarabra, és gigászi pofájába tuszkolta.

– Te jóságos Extalior… – suttogta Aaron az azúrfény papjainak hivatalos imáját. – Ez iszonyúan nagy…

A szikla minden kétséget kizáróan élőlényt rejtett. És az élőlény – úgy tűnt – hússal táplálkozott. Egyik borzalmas szemét nemsokára Aaronra vetette, aki beleborzongott a valami pillantásába.

– ízletes ajándék volt – sugalmazta a lény. – ízletesebb, mint a szilikátpókok… Adjál még!

– Ne viccelj…– Aaron érezte, képtelen lesz megmagyarázni a teremtménynek, hogy nincs több élő ember a bolygón. De legnagyobb döbbenetére elég volt elgondolnia a problémát.

– Értem. Akkor gondoskodj róla, hogy legyen!

Aaron lemondott a kommunikációról, és a két elfogyasztott vendég űrhajója felé sandított. A kőlény megértette a szándékát, felkapott egy hatalmas sziklát, és az űrhajókra dobta. A gyönyörű gépek másodpercek alatt összeroncsolódtak a sziklák alatt.

Aaron végképp reménytelen helyzetbe került.

Aztán gondolt egyet.

– Hmm… mondd csak, szereted az ember-burgert?

A kő-lény eleinte nem értette, mire gondol, de idővel végül Aaron „elmagyarázta” neki.

 

– Érdekes történet – mondta a nő, és megigazította a frizuráját. – De egyvalamit még elárulhatnál.

– Mit akarsz tudni? – kérdezte letörten a kiszolgáló-fiú. Valamelyest már visszanyerte korábbi józan állapotát, a mesélés ideje alatt kitisztult az agya. És már a nőre sem volt olyan dühös, mint annak előtte.

– Hogyhogy nem ölt meg a szörny?

– Üzletet kötöttem vele. A hamburger jobban ízlett neki a véres húsdaraboknál. Így hát el kell látnom hamburgerrel. Csak az a baj, hogy a központ már nem szállít több utánpótlást. Levették ezt a helyet a térképekről.

– Akkor miért nem mentél el innen? Miért nem hagytad itt ezt a bolygót, hogy a kedveseddel lehess, és a saját életformád szerint élj?

Úgy tűnt, hogy a nő bolond. Vagy pedig ő is hasonlóan borzalmas teremtmény, mint én, gondolkodott a fiú, és örült, hogy mégsem kísérelte meg a sziklaarc elé vinni, hogy előkészíttesse a bedaráláshoz.

– Sajnos, nem enged el innen. Számtalanszor megpróbáltam már elmenekülni egy-egy érkező hajóval, de minduntalan összetörte a járműveket. Emiatt is terjedt el a körzetben a hír, hogy a Szíriusz vidéke baljós övezet. Persze ez nincs így.

A nő kedvesen bólogatott.

– Sokan szeretik az árudat. Amerről én jöttem, ott az a hír terjed, hogy itt különleges ételeket kapni. Vannak, akik felvágnak vele, hogy néha itt ebédelnek. Honnan szerzed be az árut?…

Aaron összehúzta vékony vágású, mélyen ülő szemeit.

– Innen-onnan…

Kipillantott az oldalsó üvegfalon, s egy messzi csillagon időzött el a tekintete. Valahol egy csodálatos nő vár rá. Mio… Talán a lány visszatér egyszer.

Űrhajó szállt le odakint.

 

Pár másodperccel később kinyílt a zsilip, és három ember érkezett. Két férfi és egy nő. A nő szemlátomást ingerült volt.

– Mégis, hogy képzelted ezt, Steve? Hogy az ördögbe képzelted? – kiáltozta, és a földhöz vágta élénkzöld szkafandersisakját. A férfi csitítani próbálta.

– Az életbe is, Jane!… Nem magunk vagyunk. Csendesebben!

– Te engem ne csitítgass!

A másik férfi is közbeszólt.

– Ha már itt tartunk, odafönt te csitítgattál minket!

– Nem kellett volna ellopnod, Robert, a kristályt!

– Ez volt az egyetlen esélyem!

– Na, ne hülyíts!…

A lány ekkor tekintett fel. Észrevette, hogy mindenki őt figyeli. Elharapta a káromkodást, amit éppen kimondani készült, lehajolt a sisakjáért, aztán Aaron felé intett.

– Te vagy itt a kiszolgáló?

A két férfi letelepedett az egyik asztal mellé. Helyet csináltak a nőnek is.

– Elnézést… – Aaron felállt. – Parancsolnak valamit?

– Valami kiadósat! – közölte Jane, és intett a többieknek, hogy üljenek távolabb.

Aztán egy indulatos grimasszal helyet foglalt a Robert nevezetű, napbarnított bőrű, jóképű férfival szemben.

 

 

 

III. A riválisok története

 

– Én nem tudom, Robert, mi volt a célod ezzel a hülyeséggel, de jól ráfáztunk mind a ketten – mondta Ha lány, és válaszra várva elhallgatott.

Nagyjából tíz perc telhetett el a vendéglőbe érkezésük óta, és a lány csak lassan nyugodott meg. Amikor végül lecsillapodott, mélyen lehajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Halkan elmormolt pár szót, ügyelve rá, hogy senki ne hallja. Aztán felpillantott, megköszönte a kiszolgáló-fiúnak, hogy szervírozta a helyi specialitást, majd ismét Robertre tekintett, s csak ennyit mondott:

– Le kellett volna lépned mellőlem már a Shakira űrállomáson – sóhajtott. – Kár, hogy nem így történt.

A lány mellett ülő fiatal pilóta erre felkapta a fejét.

– Ha Robert lelép, elkapják a tanácsos emberei!

– Mi se volt távolabb tőlünk, mint a tanácsos emberei! – válaszolta dühösen a lány. – Semmi közünk nem volt hozzájuk az űrállomáson! Egyébként is, mit tudsz erről az egészről?!

– Hát ez az – felelte törődötten a pilóta-egyenruhás fiú. Alig lehetett több huszonkettőnél, mégis meglehetős életuntság érződött a hangjából. Jane, aki elmúlt már huszonhat, mélyen tisztelte ezért.

– Akarod, hogy elmeséljem, mi történt? – kérdezte finomabban, óvatosan.

– Nem ártana – felelte a srác.

– Igen, mondd csak el, Jane! – értett egyet Robert is. – Hadd ismerje meg a történetet az egész rohadt McRonald’s! Akkor majd látni fogja mindenki, hogy nem cselekedhettem másként. És ez talán meggyőz majd téged is, Jane!

– Hát jól van – felelte a lány, és összeszedte a gondolatait.

 

Az egész történet egy űrállomáson kezdődött, az Ittelo körül keringő, száztíz fős Shakirán. A Shakirát még a régi Csillagegység szakemberei építették, s az idős űreszköz igen gazdag volt műemlékekben. Azt hiszem, ezért is rendeltek oda minket: a flottaparancsnokság szeretett volna felderíteni valamit a régi maradványokból.

Miután megérkeztünk, nem szentelhettük minden időnket a kutatásnak. Alig egy hét telt el, és máris arra utasítottak bennünket, hogy hozzunk át a bolygófelszínről egy apró csomagot. Mondanom sem kell, hasonló feladatok tucatjait kellett végeznünk naponta az áporodott agyú bürokraták miatt.

Az Ittelo felszíne elég kopár. Csak az egyenlítő mentén léteznek erdők, a többi helyen sztyeppék, tundrák és élettelen homoksivatagok uralják a vidéket. Minket egy sűrű erdőségbe küldött az állomás-felügyelet, közelebbről az egyik déli féltekén elhelyezkedő granodus-erdőbe. A granodus-fák levéltelen, rugalmas ágakkal rendelkeznek, nagyon könnyűek és különböző vastagságúak. Nem ritkák a derékátmérőnél is vastagabb granodus-ágak.

Nem találtuk meg elsőre a bázist, ahol a csomagot fel kellett szednünk, így sokáig repkedtünk az égitest fülledt, párás légkörében. A leszállókomp körül százával nyüzsögtek az iguánok, ezek az apró, fehér színű, látszatra teljesen gömbölyű rovarok. Nem nagyobbak, mint egy rulett-golyó, és különleges szervrendszerük révén szárnyak nélkül is képesek a levegőben maradni. Az Ittelo faunája szempontjából nagyon fontosak, mert ők termékenyítik meg a granodus-fákat. Minket azonban halálra idegesítettek.

Legalábbis eleinte.

– Hé, Jane! – kiáltotta Robert harminc perccel azután, hogy a Szöcskét lehelyeztük az ismeretlen dzsungelvilág egyik tisztására, mindössze tízpercnyi gyalogúira a csillagbázistól. – Azt hiszem, találtam valamit! – közölte.

Először el akartam engedni a fülem mellett a megjegyzést. Tudod, Steve, ha Robert talál „valamit”, abból általában zűr lesz. Úgyhogy eleinte nem reagáltam a felkiáltásaira, megpróbáltam kivárásos technikához folyamodni, hátha egy idő után megunja.

Nem unta meg.

– Figyelj már rám, Jane! – kiáltotta, és közelebb jött. A kezében furcsa, vörös követ tartott. – Ezt nézd meg! Mit szólsz hozzá?

Az anyagra pillantottam.

– Mi van vele?

Feltartotta a követ a levegőbe, s a keze körül hamarosan több tucat iguán jelent meg. Néhányan közülük oda is tapadtak a vörös anyaghoz.

– Vonzza a kis dögöket! – kiáltotta Robert önfeledten, vidáman. – Látod?

Olyan volt, mint egy ütődött, elviselhetetlen kisgyerek.

– És akkor mi van? – kérdeztem, de azért vigyáztam, nehogy megbántsam. Bár kezdett kiborítani a lelkesedésével.

– Hát nem érted, Jane? – folytatta. – Ez egy teljesen új erő! Nem látod benne a pénzt? – Letette a vörös anyagot a földre, és egy darabig figyelte, miként környékezik meg a bogarak. – Nem elektrosztatikus, nem mágneses és nem is gravitációs mezővel hat rájuk. A szenzorok szerint nem is gázmolekulákkal. Valami mással… Jane, ez egy teljesen új erő, amit nem mutatnak ki a szenzoraink!

– Nem hiszek az ilyen erőkben, Robert.

A férfi elkomorodott.

– Pedig van ilyen, magad is láthatod.

Lehajoltam, és megérintettem a vörös, rubinszerű kőzetet. Semleges érintése volt, olyan, mint a sziklák világában található, összes többi kőnek.

– Honnan való?

– Gyere utánam! – Robert egy távolabbi ösvény felé vezetett. Csak pár másodpercig szeltük a kusza aljnövényzetet, s az érdekesen kunkorodó granodus-fák között máris ráakadtunk a lelőhelyre.

A kristály egy amőbaszerű mozgást végző növény közepébe volt ágyazódva. A növény igen lassan, vegetatívan mozgott, és nem tűnt értelmesnek. Álmélkodva figyeltem a közepén burjánzó kristályokat, s nem tudom miért, de a napnál is világosabb volt számomra, hogy maga az élőlény termeli őket.

– Csodálatos! – mondtam lenyűgözve. – Ezúttal sikerült meglepned, Robert!

– Na ugye! Megmondtam!

A kristály az élőlény vastag, nedves szirmai között valóban csodálatos volt. Némi tanulmányozás után kiderült, hogy egy húsevő növényről van szó, amely a kristály révén magához vonzza és megöli a rovarokat, majd lúgos kémhatású emésztőnedveivel feldolgozza őket. A látvány borzalmas volt, de maga a folyamat bizarr módon mégis csodálatosnak tűnt, talán szokatlansága, idegensége révén.

– Vigyünk magunkkal a kristályt és a rovarokat is – tanácsoltam. – Gauss kapitány biztosan örülni fog a felfedezésünknek! Na meg a tudósok is.

Robert a fogát szívta.

– Le merem fogadni, hogy ha az űrben is működik, a császár egy vagyont fizet érte!

– Én ennél tudományosabb megoldásra hajlanék.

– Mennyi pénz! Gondolj csak bele, Jane!

Megvontam a vállamat.

– Talán. Majd meglátjuk. Hozd a szerszámokat, Robert, és segíts kiszedni a nagyobbik követ! Én azt hiszem, mégiscsak jobb lesz a tudósokra bízni a bevizsgálást.

Órákkal később, miután elhoztuk a közeli csillagbázisról a kívánt csomagot, a kristállyal és rovarok egy csapatával távoztunk a bolygóról. De sajnos, ismét rám tört az a balszerencse sorozat, amely jó ideje a nyomomban jár, bármerre is vetődjem az Univerzumban.

A bolygóról történő felszállásunk még viszonylag nyugodtan zajlott, semmi sem zavarta visszafelé az utunkat. Az űrállomáson azonban visszás állapotokat találtunk. Vörös lámpák égtek, vészriadót vonyítottak a szirénát, és az egész hely leginkább egy felbolydult méhkasra hasonlított. Rövidesen becsapódtak az első szeizmikus töltetek, és megrázkódott minden. Beleremegtek a találatba a pasztacél választófalak.

– Mi történik itt, Robert? – ordítottam keresztül a hangzavart. Még a dokkoló hangárban álltunk, a külső zsilip épphogy bezáródott az apró leszállóegység mögött. Kedvem lett volna már ekkor lelépni, és magam mögött hagyni az összes problémát, csakhogy odakint nem láttam ellenséges űrhajókat, s fogalmam sem volt róla, mi történik. – Nézz utána a belső kommrendszeren, mi ez az egész! Gyorsan! – utasítottam Robertet. A férfi kelletlenül megindult a legközelebbi kommpult felé, de mielőtt odaért volna, még megvonta a vállát.

– Biztos vagyok benne, hogy a tanácsos emberei! Nem akartam hinni a fülemnek.

– Todianra gondolsz? A főtanácsost több mint ötszáz éve elűzte a császár a Birodalom területéről!

– Ne felejtsd el, hogy Todian ugyanúgy halhatatlan, mint Sitton császár! Ivott az ilümpidák lüke italából, mielőtt a szert elnyelte volna egy fekete lyuk.

– Ne ijesztgess! – riadtam meg. – Mi köze lehet a főtanácsosnak az Ittelóhoz?

Ismét megrázkódott a Shakira.

– Todian itt rejtette el annak idején a flottája hadtérképeit – magyarázta hidegen Robert, majd megfordult, és a fali kommunikátorhoz fordult, hogy tudakozódjon a helyzetünkről. Megdöbbentem. Vajon honnan tudhatja mindezt? – töprengtem, de hogy jobban megfontoljam a dolgot, arra már nem maradt idő. Ismét megremegett körülöttünk minden, a szirénák elhalkultak.

– Kiürítik az állomást! – Robert megfogta a kezem. – Gyerünk, Jane! Le kell lépnünk!

Már csak a vörös fény pulzált mindenütt.

Eszembe sem jutott tiltakozni. Amikor a főfolyosóra nyíló, fotocellás ajtó halk szisszenéssel feltárult előttünk, már lélekszakadva rohantam Roberttel a saját hajónk dokkja felé. A folyosó oldalába ütött embermagasságú, vízszintes síküvegen át láttam, hogy apróbb űrhajók és mentőegységek tucatjai válnak le a kiszolgált űrállomásról, s tűnnek el a hiperűrben. Messze tőlük, valahol az Ittelo háta mögött szabálytalan alakú, robosztus kő-hadihajók sorakoztak.

Nem volt időm sokat nézelődni. Robert úgy vonszolt maga után, ahogy egy rossz gyereket a vidámparkban, amikor az nem akarja levenni a tekintetét a Szellemvasútról. Nem is tudom, hogyan vergődtünk át az első fedélzet leszakadt romjain, s miként értük el a 6/1-es űrsikló-dokkot; repült velünk az idő.

– Jane, az ég szerelmére, eszmélj már! – kiáltozta Robert, amikor feltuszkolt a Senorita rámpáján. Az űrállomás távolabbi részeiről heves tűzharc hangjai jutottak el hozzánk.

– Mi történik, Robert? – kérdeztem kábultan, és megpróbáltam felkapaszkodni a vezérlőterembe a fémlétrán. – Kitört a Galaktikus Háború?

– Remélhetőleg nem. Ha egy kis szerencsénk van, a főtanácsos megszerzi, amit akar, aztán visszavonul, és újabb ötszáz évet vár az összevont támadás előtt.

– És a császár? Mit csinál ilyenkor a császár?

– Sitton? – Robert megvonta a vállát. – Megpróbálja kézben tartani a dolgokat. Talán idevezényli a Harmadik Flottát, amely a közelben állomásozik. Készen állsz?

Megrántottam a vészindító kapcsolóját.

– Mehetünk. Kész?

– Itt minden kész.

– Akkor start!

Beindítottam a hajtóműveket, és maximális állásba toltam a tolóerő-szabályzót. A Senorita úgy lőtt ki a viharvert űrállomásból, mint a kerékabroncs alá szorult kavics, ha százhúszas tempóval hajt rá az ember. Alig pár perc alatt végigszáguldottunk a bolygó körüli ballisztikus pálya nyolcadán, aztán kitörtünk a gravitációs zónából is. A Senorita trapezoid-orrát a csillagok felé vetítette, s nekikészült, hogy örökre elhagyja a rendszert és a siklópályát.

A csillagok hamarosan fénymaszattá alakultak körülöttük.

– Huh… – fújtam ki magam. – Ez közel volt.

– Szerencsére Todian emberei nem ránk vadásztak. Kicsit sajnálom az űrállomáson maradottakat.

Robert szavai gyanakvást ébresztettek bennem.

– Honnan vetted, hogy a tanácsos emberei támadtak az állomásra? – kérdeztem. – Ilyen távolságból még távcsővel sem vehető ki az ezüstholdas címer a hajóburkolatokon…

Robert hezitálni látszott.

– Nem nehéz kitalálni, Jane…

– Ne kertelj! Tudni akarom az igazságot!

– Hm… Gauss kapitány tájékoztatott a helyzetről a belső kommunikációs hálózaton. Todian hajói azonosították magukat, mielőtt megkezdték a tüzelést.

– Szeizmikus bombákat használtak…

– Az utóbbi tíz év során bárkitől megszerezhették a leírásukat.

– Nem érted, Robert? Todian irtózik a szeizmikus bombáktól, mert ilyenekkel ölték meg a feleségét. Sose vetné be őket.

Robert megvonta a vállát.

– Idővel megváltozik az ember.

Az egész szituáció már ekkor kétséges volt, de én, „ártatlan Hófehérke”, még nem gyanakodtam. Ugyanis még nem sejtettem, hogy Robert ekkor már elhatározta: nélkülem fogja elpasszolni a kristályt az Anreason. Az álmaim az anyag tudományos felhasználásáról és a világbékéről már itt léket kaptak – anélkül, hogy abban a pillanatban bármit is tudtam volna erről.

Mindenesetre nem kezdeményeztem vitát. Figyelmen kívül hagytam az utolsó megjegyzést, és beprogramoztam az automatikába a legrövidebb útirányt az Anreas-rendszer felé.

 

A leszállás gyorsan és akadálymentesen sikerült. Már jer előre bejelentkeztem a központi repülésirányítás felé, így mihelyt a Senorita megfelelő közelségbe érkezett, rögtön leszállási engedélyt kaptunk Sileon város La Guerdia Nova repülőterére. Az automatikára bíztam a landolás előkészítését, és elbeszélgettem Roberttel a továbbiak felől.

– Nem akarok a kozmosz bohóca lenni – mondta határozottan. – Szeretném, ha már most eldöntenénk, kié maradjon a kristály. Aztán nyugodtan elválhatnak az útjaink. Az Anreas olyan hely, ahonnan mindketten könnyedén továbbállhatunk, ha netalán rosszra fordulnak a dolgok…

– Nem vagyok benne biztos, hogy jó lenne vaktában eladni a követ. Tanulmányozni kellene… – válaszoltam.

– Hogyhogy vaktában?

– Meg kell keresni a megfelelő kuncsaftot. Olyan embert szeretnék, akinél biztonságban tudhatjuk ezt az értéket…

– Értem – hümmögött Robert. Nagyon titokzatos volt.

Leszállás után mindenesetre rá bíztam az ügyfél keresést, mert én még tapasztalatlan voltam a rendszerben. Korábban mindössze kétszer jártam az Anreason. Azért mielőtt Robert elment volna, ügyeltem rá, hogy a kristály a hajón maradjon, s az automatika minden belépőt regisztráljon.

A Senorita közös tulajdonunk volt Roberttel, egy szerencsétlen ügyből kifolyólag. Amikor a régebbi hajóm, a Madonna-7 tönkrement félúton a Mon Chi Chi Három felé, hat hónapra bevonták a pilóta-igazolványomat, és természetesen eljárást indítottak ellenem gondatlanság címén. A vádat utólag ejtették, mivel nem tudták igazolni, de a jó híremnek akkorra már befellegzett: nem akadt olyan őrült a Cinnées-n, aki a rendelkezésemre bocsátotta volna akár a legrozzantabb csillaghajót is. A flottaparancsnokság felfüggesztett, így tőlük sem várhattam segítséget. Mivel nem tudtam még, hogy mi lesz a dolog végkimenetele, összeszedtem a megtakarított pénzem, és elindultam használt hajót vásárolni: el kellett tűnnöm egy időre a környékről. Elég hamar kiderült, hogy azért az összegért, ami akkor a rendelkezésemre állt, bizony még egy ócska teknőt sem kapok. És itt jött a képbe Robert. Elkeseredettségemben betértem a Cinnées egyik közkedvelt kocsmájába a Millengrove körút sarkán, s a Véletlenek furcsa alakulása után egy szteritmezős páholynál összeismerkedtünk. Robert érdeklődve végighallgatta a történetet, amit a Madonna-7-ről és az Apostolról meséltem neki, majd vigasztalni kezdett, hogy ő is hajót akar venni, s ha már így alakult, legyünk üzlettársak. Jókora összeggel szállt be a Senorita árába.

Robert távozása után egy darabig csak unottan bóklásztam Sileonban, Anreas Rytherénia nevű kontinensének legnagyobb városában. Harmadszor jártam az északi metropoliszban, s teljesen különböző benyomásaim alakultak ki, mint az első és második látogatás során. Az első két alkalommal még csak a sztratoszféra feletti légrétegek színpompás kavargásában gyönyörködtem, és a bolygó szagát próbáltam elhelyezni az emlékezetemben. Átutazóban voltunk egykori vőlegényemmel, egy tesztpilótával, akit Krugelnek hívtak, így nem is csoda, hogy alig maradt meg bennem valami az Anreas építészeti csodáiból.

Déltájban elemi erővel tört rám az éhség. Mivel éppen egy McRonald’s mellett sétáltam el, betértem a gyorsvendéglőbe, és rendeltem egy kentaki menüt, a szokásos gyorsrizs-körettel. Villámgyorsan kiszolgáltak, ajándék játékokat is kaptam, és utána már csak ülőhelyet kellett találnom. Ez aztán nem volt nehéz, hiszen rajtam kívül mindössze két férfi tartózkodott a helyiségben.

Miközben az étellel birkóztam, önkéntelenül is odafigyeltem a két férfi beszélgetésére. Az egyik éppen belemerült egy történetbe, s szakadatlan lelkesedéssel magyarázott:

„…hát nem hihetetlen?!”

„De igen, John! Folytasd!”

„És akkor kiment a két agysebész a bolygó felszínére, és megpróbálták leemelni a fickó koponyáját. Csakhogy kő-agyat még nem láttak, így a probléma megoldhatatlannak tűnt. Aztán az egyik odafordult hozzám, és megkérdezte, én mit forgatok a fejemben. Gondolhatod, nem akartam belemenni a részletekbe. A szituáció egyébként is kínos volt. De ráfáztam a szófukarságomra: a két agysebész megragadott a karomnál fogva, és a szikla-monolit elé ráncigált!”

„És te mit csináltál? Nem próbáltál beszélni velük?”

„Én próbáltam, de akkor a kő-lény leütötte mindkettőjüket.”

„És mivel ütötte le?”

„Kő-bunkóval…”

A bejárat felé sandítottam, mert halk csilingelést hallottam. Mivel senkit sem láttam bejönni, ittam egy kortyot a kólámból.

Pár másodperccel később gyengéd érintést éreztem a vállamon. Egy pasas telepedett mellém.

– Hello, Jane! – üdvözölt. Az már eleve különös volt, hogy tudja a nevemet. Hogy megfogja a vállam, kifejezetten kellemetlen.

– Mit akar?

Levette a kezét a vállamról.

– Ne haragudjon a fogdosásért! De fontosnak tartottam, hogy felkeltsem az érdeklődését.

Ezzel ugyan nem keltette fel az „érdeklődésemet”, de azért intettem, hogy folytassa.

– A nevem Hudson Lowell, és az anreasi kormánynak dolgozom. A megbízatásom bizalmas, és esetenként kockázatos, ha érti, mire gondolok.

– Nem értem – válaszoltam lemondóan. A fickó erre bevonta a nyakát, és összébb húzta a szemöldökét. Közelebb hajolt.

– Mint külföldi, nincsen tisztában az anreasi viszonyokkal. Ez persze nem róható fel hibájának. Azért vagyok itt, hogy mindenről tájékoztassam. A számomat talán felesleges említenem.

A fickó intett a kiszolgáló-fiúnak, és megkérte, hogy hozzon neki egy hamburgert. A fiú morgolódva, és csak a beígért busás borravaló miatt vállalkozott a feladatra.

– Továbbra sem értem, mit akar tőlem – feleltem, miután Lowell ismét felém fordult. – Nem szokásom idegen pasasokkal ismerkedni, és ez alól a kormányügynökök sem kivételek.

– Ön félreért engem, kisasszony. Én éppenhogy meg akarom óvni attól, hogy baja essék.

– Mire gondol?

– Nemrég a tudomásunkra jutott, hogy az önök hajója, a Senorita bizonyos ásványokat hozott magával a fővárosba. A hírforrásaink révén azt is sikerült megtudnunk, hogy ezek az ásványok igen értékesek, mert valamilyen közelebbről meg nem határozott, furcsa tulajdonsággal rendelkeznek. Két emberem az életével fizetett ezekért az információkért, hölgyem.

Meghökkentem.

– Az nem lehet.

– Higgye el, nem hazudok! Az anreasi kormánynak jó ügynökei vannak Sileon alvilágában. Kiválóan képzett, értékes emberek. Egyikük két órával ezelőtt jelentette, hogy egy bizonyos Robert McDovell megkereste a föld alatti mozgalom vezetőjét, O.Z. atyát. O.Z. atyát már régóta figyeljük, s igen közel járunk hozzá, hogy törvény elé idézzük. De még nem állt össze egészen a kép.

Egyre büdösebb lett a történet. Idejét éreztem, hogy felálljak, de a kíváncsiság és a düh miatt még erőtlen volt a lábam. Remegtem, ahogy meghallottam, milyen őrültségbe kezdett Robert. Engem természetesen egyetlen szóval sem értesített róla.

A kiszolgáló-fiú megjött a hamburgerrel, és egy féloldalas mosollyal lehelyezte a szendvicseket az ügynök elé. A fickó tényleg jókora borravalót nyomott a kölyök kezébe.

– Jó étvágyat – mondta somolyogva a srác, aztán elhátrált.

– Folytassa! – követeltem halkan.

– Szóval alvilági körökben elterjedt a hír, hogy a barátja nagy értékű kristályokra tett szert. O.Z. hajlandó volt tárgyalni a vételről, azonban úgy tűnik, a rivális bandafőnöknek is megfájdult a foga az árura. Ráadásul… és ezt csak baráti jó tanácsból mondom… O.Z. sose szokta kifizetni az üzletfeleit. Örülhetnek, ha nem nyírja ki őket.

– És hol jön a képbe maga?

– Az anreasi kormánynak az a szándéka, hogy meggátolja a vérontást. Szeretnénk, ha minél hamarabb a lehető legmesszebb vinné innét azt a kristályt.

– Na, ne vicceljen! Az anreasi vezetés ilyen könnyen lemondana egy nagy értékű leletről? És egyébként is: nem fogom itt hagyni Robertet!

– Nem is ezt kérjük öntől. – A fickó egy másodpercre félrepillantott, mint aki ravaszkodik. – Csupán azt szeretnénk, ha segítené a munkánkat.

– Kémkedjek?

Lowell megvonta a vállát.

– Mi nem szeretjük az erős kifejezéseket. Én inkább úgy fogalmaznék, együttműködhetne velünk. – A mellényzsebébe nyúlt, elővett egy hologramos névjegykártyát.

– A számom. És ott van mellette a titkosszolgálat telefonszáma is. Ha bármi gyanúsat tapasztal, ezen megtalál.

Már tudtam, mire megy ki a játék. Ráadásul utáltam azokat a pasikat, akiknek dupla nullával kezdődött a mobilszáma.

– Egy pillanat – válaszoltam, és felálltam. – Ki kell mennem.

A toalett felé indultam, s közben meghánytam-vetettem magamban a dolgokat. Kimondottan bosszantott, hogy Robert ilyen csúnya dolgokba keveredett a hátam mögött. Mondjuk meg őszintén: átvert.

Nagyjából fél perce hagyhattam el az asztalt, amikor sikoltozás és dübörgés szűrődött be kintről. Villámgyorsan visszatértem a terembe, de ott csak üres asztalokat és egy kitört ablaküveget láttam. A férfi, akivel az imént beszéltem, az asztalra dőlve feküdt, a hátából egy kés állt ki. Mialatt figyeltem, tócsányi vér ömlött a testéből az asztal lába köré. Aztán felemelte a fejét, és a hátára mutatott. „Kivenné valaki…?!” – ordította torkaszakadtából, de a totális káoszban senki sem törődött vele.

Amilyen gyorsan tudtam, elhagytam a helyiséget. Kirohantam a félig kitört bejárati kapun, és mielőtt a városőrség a helyszínre érkezett volna, igyekeztem eltűnni a színhelyről. Nem mondom, a torkomban dobogott a szívem. Miközben a sűrű gyalogosforgalmú utcán haladtam, végig úgy éreztem: követnek. Idegességemben többször is megbotlottam, majd hátrafordultam, de a tapasztalatlanságom vagy az üldözőm szakértelme folytán senkit se fedeztem fel magam mögött. Így tört rám a paranoia. De nem volt mit tennem. Menekülnöm kellett.

A McRonald’s elé hamarosan megérkeztek a városőrség csapatai, a járókelők közül többen rám mutattak. Sajnos, nem voltam még elég messze.

– Kisasszony!…

Villámgyorsan befordultam egy sarkon. Aki kiáltott, nem városőr volt, és nem is a kormány embere.

– Várjon…

Léptek dübörgése következett. Ez volt az a pillanat, amikor rohanni kezdtem. Éreztem, hogy üldöznek, és az előnyöm egyre csökken. Semmilyen fegyver nem volt nálam. Talán az utolsó pillanatban, amikor éppen kiért két üldözőm az egyik ház mögül, vörös taxi vágódott elém.

– Szálljon be! Gyorsan! – kiáltotta bentről egy alak. Nem volt választásom. Beugrottam a taxiba, és élveztem a pillanatnyi túlnyomást, mihelyt a kocsi megindult velem. Csak percekkel később eszméltem rá, hogy négyszáz mérföldes sebességgel haladunk egy légifolyosón, és fogalmam sincs, milyen irányban.

– Ki maga? – kérdeztem a napszemüveges, borostás fiatalembertől, aki az autót vezette. – Ugye, nem hozzájuk tartozik?

– Kikhez, hölgyem? A „Kalapos” bandájára gondol? Vagy a kormány embereire?

Ez már sok volt.

– A kormány embereire – feleltem, a kisebbik rosszat választva. És jól tettem. Láttam a fickón, hogy megkönnyebbül.

– Akkor nem O.Z. embere vagy! Szerencsére. Ha mégis neki dolgoznál, meg kellene öljelek.

Idegesen, erőltetetten felnevettem.

– Ugyan!… Hogy lehetnék én O.Z. embere? – És kacagtam pár másodpercig. Magamon kacagtam. Mondanom sem kell, borzalmas színészi alakítás volt.

– Akkor elviszlek a Kastélyig. Ott majd jelenthetsz mindent neki. Gondolom, az ilyesmit személyesen szoktátok intézni.

Nyeltem egy nagyot.

– Mindig.

– Jó. Utálom, ha üzenetközvetítőnek használnak. Mert tudod, én rossz üzeneteket nem adok át senkinek. A főnök nem szereti. Sok haverom gerincét láttam már falra kenődni, miután nemkívánatos hírt hozott a főnöknek.

Ekkor már tudtam: nagy baj van.

– Én ilyet nem hoztam – erősítettem meg. – Csak a kristályokról fogok beszélni.

A fickó bólintott.

– Á, igen, igen… Az új áru. Hallottam róla. Nem tudom, miért, de mostanában mindenki erről beszél. Pedig még azt se tudják pontosan, hogy mire lehet használni. Hát nem borzasztó ez, kislány?

Utáltam a „kislány” megszólítást. A tetű öcsém szólított így mindig, ha a barátnőjeként mutatott be a töketlen haverjainak.

– Ő majd eldönti – válaszoltam hűvösen, és kitekintettem a kocsiablakon. Az autó szerencsére néhány perccel később visszatért a felszínre, egy aszfaltpályán folytattuk az utunkat.

Nagyjából húsz perce lehettünk úton, és a sofőr szövegfűzése is csillapodott, amikor egy fekete autó vágódott elénk. A kocsink fékezett, majd tolatásba mentünk át. Az emberem szemmel láthatóan tudta, mit kell tenni hasonló helyzetekben. Tudták azonban a támadók is, mert pár másodperccel később mögénk is bevágódott egy autó, majd megjelent felettünk is egy, és elzárta a légi menekülés útját. A borostás sofőr az egyetlen megmaradt lehetőséget választotta: a korlátot átszakítva lehúzott a főútvonalról, és ráhajtott a mellettünk elterülő, hepehupás, göröngyös kaszálóra. A város forgalmasabb részeit ekkorra már elhagytuk, pár alacsony házon kívül más épület nem volt a környéken.

– Kapaszkodj! – kiáltotta a férfi előttem, és maximális állásba tolta az autó motorjait. Eszeveszett lendülettel gyorsultunk, de mögöttünk a másik három gépkocsi sofőrje sem maradt rest. Ugyanazzal a vad gyorsasággal hajtottak utánunk, mint ahogy mi menekültünk előlük.

– Csináljon már valamit, az életbe is!

– Ne csacsogj, anyukám, és vigyázz a kanyaroknál!

Arra már nem is vesztegetek szót, hogy elmondjam, kik neveztek életem során „anyukám”-nak.

Idegtépő huzavona kezdődött az autók között. Nem sikerült kellő sebességre gyorsulnunk. Amikor láttam, hogy a dolgok kezdenek rosszra fordulni, hirtelen elhatározással feltéptem az ajtót, és kiugrottam a járműből. Pár másodperccel később két üldözőnk frontálisan ütközött a taxival, és narancsszínű lobbanás világította be a környéket. A levegő forrósága az én arcomat is megcsapta. A harmadik üldöző elmenekült a tragédia színteréről.

Jellegtelen, elhagyatott terepen találtam magam, amely egyáltalán nem illett a bolygóhoz. A földön feküdtem a fűben, a fejem fölött néhány autó repült el. A sztratoszférán túli légrétegek bíbor és sárga színekben pompáztak. Egy darabig figyeltem a színek játékát, hogy megnyugodjak, majd erőt vettem magamon, és a közeli házak felé indultam.

Csak lassan távolodott tőlem a lángra kapott autó. Rövidesen több tucat szemtanúja is lett a „balesetnek”, akik egymásnak ellentmondó dolgokat fecsegtek, így nem volt nehéz észrevétlenül eltávolodnom a helyszínről. Negyedórával később már a groteszk felszínű műút mellett sétáltam a közeli smaragdszínű város, Sileon felé, reménykedtem, hogy senki sem néz majd stopposnak.

Senki sem nézett stopposnak.

Másfél órával később még mindig ugyanazon a sárga úton haladtam, s még mindig nem volt elég közel egyetlen épkézláb épület sem. Az út végletesen és ötletesen kerülte ki a környező civilizációt és a vasutakat, s egy idő után ez már nagyon dühítő volt. Éppen emiatt örültem annyira, amikor végre észrevettem az út mellett egy telefonfülkét.

Aktiváltam a holokártyámmal a készüléket, és hívtam egy taxit. A dzsip mintegy tíz perces várakozás után érkezett meg.

– Az űrhajó-reptérre! – mondtam fáradtan.

Robot-taxit hívtam, így nem kellett attól tartanom, hogy ismét elrabol valaki. A terepjáró kormánya mellett egy szívtelen bádogember ült, aki csak néha mondott el udvariasan – hivatalból – egy-egy anekdotát. A legtöbb valami Sarah Connorról és az egyik rokonáról szólt.

– Siess! – noszogattam. – Mielőbb oda kell érnem! Vihar lesz…

Kibámultam a dzsip ablakán, távozásom előtt még végigtekintettem a tájon. Előttem hegyek kéklettek, a környező sivatagon portölcsérek futottak végig. Nem láttam semmi furcsát egy ideig, aztán…

– Señora!…

Kisfiú futott felém.

– Várjon! – utasítottam a robotot.

Vaku villant.

– Fénykép! Öt talent! – Megnéztem a képet. A fotó engem ábrázolt, és egészen jól sikerült. Nem volt szívem nemet mondani a gyereknek. Megvettem a képet, odaadtam az öt talentet, aztán az ajkaim elé emeltem a magammal hozott mikrofont, hogy néhány szóval archiváljam a történteket. Hamar befejeztem a tudósítást, és a fényképet odatűztem a szalagos hangrögzítő mellé.

Száraz szél sepert végig a vidéken, meglobogtatta a hajamat. Nagy háború előtti hangulatot sugárzott a táj.

– Hölgyem? – érdeklődött a robotsofőr.

Elmosolyodtam.

– Most már indulhat – válaszoltam, és arra gondoltam, végre határozott célom van. A dzsip lassan mozgásba lendült. Nincs végzet, jutott eszembe. Ugyanis Robert, mielőtt elment, a hajón felejtette a kristályokat.

 

A Senorita a maga egyszerű szépségében, szemlátomást sértetlenül állt a 27-es dokk márvány-acél kikötőjében. Amikor a feljáró-rámpa közelébe értem, a távirányítóval leellenőriztem a kódokat is: nem történt behatolás, a távollétemben minden rutinszerűen és nyugalmasan zajlott. A folyosókon közlekedő apró robotok ellátták a szükséges karbantartómunkát, a számítógépek energiatakarékos-módra kapcsoltak, a hajtóművek pihentek.

Izgatottan siettem a kristály rejtekhelyéhez. Tisztában voltam vele, hogy a naprendszer holléte, ahonnan az anyag származik, sokkal értékesebb, mint a kristály maga. Ezért a hajóra visszaérkezve az első dolgom volt, hogy kitöröljem a központi komputer memóriabankjából az összes világ nevét és koordinátáját, amelyen az utóbbi két hónapban megfordultunk. Mindössze három perces munka volt. Miután végeztem, az első raktárszintre indultam, és a komor, párától kissé rozsdásodó vastraverzek között megkerestem azt a műanyag-ládát, amelybe az Ittelóról hozott cuccot rejtettem el.

– Azonosítást! – kérte a gép.

Ráhelyeztem az ujjam az egyik szkennerre, s rövidesen kattant a zár.

De a kristály már nem volt a műanyag ládikában.

 

Letargikus hangulatban, összetörten, önemésztéssel töltöttem az estét. Robert nem tért vissza a jelzett időre, sőt, üzenetet sem hagyott. Nem tudtam, hol van, s meddig fog ott maradni, ahol van. Igazából egy kicsit aggódtam is érte, hiszen már több mint fél éve ismertük egymást. Most pedig – mintha az ördög bújt volna bele – rivalizálni kezdett velem egy ostoba kristály eladásán.

Miután így felsültem az első ötletemmel, miszerint Robert a Senoritán hagyta a követ, legalább egy óra hosszat azon töprengtem, hogyan tovább. Kellett valamilyen egyszerű és kockázatmentes lépésnek lennie, amely alapján a nyomára bukkanhattam, vagy legalább azt megtudhattam, kinek is dolgozik.

Nyilvánvaló, hogy O.Z. atyának, gondoltam, hiszen a kormányügynök ezt mondta, mielőtt megölték. Felmentem a vezérlőterembe, és lehívtam a komputerből Robert naplójegyzeteit. Egy ügyes fogással megkerültem a kódokat, és rövidesen már olvashattam is a feljegyzéseit. Hamar megtaláltam, amit kerestem.

– Hajónapló: csillagidő 47143.2. Jane a szomszédos fülkében alszik. Itt az ideje, hogy felhívjam az Anreast, és megbeszéljem a találkozó helyét és idejét O.Z.-val. Úgy érzem, ez az üzlet meg foga változtatni az életem.

– Hajónapló: csillagidő 47143.6. Jane még mindig alszik, és én már megint felébredtem. Megjött a válasz az Anreasról, O.Z. embere az Örök fiatalság terének metróállomásán vár engem. Állítólag innen vezet lejárat O.Z. lakosztályához. Oda fogok találni. A számításaim szerint mintegy két órán belül vissza is térek, így Jane nem fog észrevenni semmit. A kristály eltűnését pedig majd kimagyarázom valahogy, ha ez még fontos lesz akkor…

– Hajónapló: csillagidő 47145.6. Ma megfogadtam, hogy nem nézek több Star Trek filmet.

A maradék három feljegyzés nem volt túlságosan érdekes. Azért mindenesetre elolvastam őket, de több információt már nem tartalmaztak a kristályról és Robert útjáról. Pár perc múlva azt is felfedeztem, hogy valaki megrongálta a hajtóműveket. Az elkövető egyetlen lehetőséget hagyott nekem…

Elhatároztam, hogy másnap reggel én is meglátogatom azt a bizonyos O.Z. atyát.

Másnap reggel kilencre ott voltam az Örök fiatalság terén. Nem kellett csalódnom az ösztöneimben: több gyanús alakot is láttam a metróállomás körül lézengeni. Vettem egy újságot, majd megpróbáltam észrevétlenül elvegyülni a tömegben. Nehéz munka volt, mert a martöltönyös, éles karimájú kalapot viselő fickók úgy fürkészték a tömeget, mintha számítottak volna rá, hogy megjelenek valahol. Ez elég borzongató feltételezésnek tűnt, s nem is foglalkoztam vele túl sokat.

Az újságot az arcom elé emelve, egy jellegzetes női technikával áttörtem közöttük, s lelifteztem a szerelvények szintjére. Innentől fogva én vettem át a figyelő szerepkört, és nagyjából negyedórán keresztül várakoztam tétlenül. Nem is kellett csalódnom a reményeimben. Rövidesen megviselt ruházatú, zavarodott tekintetű fiatalember tűnt fel a tömegben, arcán egy olyan bárgyú kifejezés ült, mintha szalmával tömték volna ki a fejét. Két oldalról öltönyösök kísértek. A csapat metróra szállt, én feltűnésmentesen követtem őket.

Öt megállóval később, az Oroszlánok terén szálltunk ki, ahol elfogyott a bátorságom. A martöltönyös férfiak megszaporodtak, s követnem is nehezebb volt őket. Végül azonban sikeresen kijutottam a nyomasztóan szűk, kriptaszerű metróhelyiségből, s láttam, hogy a szakadt öltözetű fickót egy komor kék kövekből épített, borzongató úrilak felé vonszolják az öltönyösök. Rögtön tudtam, hogy csak itt lakhat O.Z.

Mihelyt az öltönyösök eltűntek a szemem elől, telefonfülkét kerestem. Csak borzasztóan távol, és nagy nehézségek árán találtam egyet, és az a fülke is gyanús volt: olyannak látszott, mintha egy tornádó süvített volna végig rajta: darabokban volt a fedele, a falára rongyos totó-tippek voltak felragasztva, az alapozása alól pedig két láb lógott ki, piros cipellőkben.

Hogyhogy ment tesz ez ellen semmit a városőrség? – töprengtem, de a gondolat csak a félelmeimet erősítette. Az Anreast korábban mint a napfény és a színes szelek bolygóját képzeltem el, s igazából nem gondoltam rá, hogy esetleg egy alvilági oldala is létezik. Most pedig arra döbbentem rá lépten-nyomon, hogy a közkedvelt, híres világ töménytelen gazember és aljas fickó otthona.

Izgatottan a telefonfülkéhez léptem.

– Várj!… – Egy kisportolt testalkatú, halálosztószerű fazon megakadályozott a szándékomban. Nem mutatkozott be, és a bőrkabátjából ítélve arra gondoltam, hogy nem is fog. A bal kezében kétcsövű vadászpuskát tartott, sérült szemét átlátszatlan napszemüveg takarta.

– Mit akar?

A férfi a szája elé emelte a mutatóujját. Érdekes dolog, de előnytelen belépője ellenére valamiért megbíztam benne. Talán mert emlékeztetett egy régi kaliforniai kormányzóra. Úgyhogy nem vágtam szájon.

– A számot! – suttogta. Először meghökkentem, de aztán eszembe jutott, hogy megfigyelhetnek. Elővettem a Lowelltől kapott hologramos névjegykártyát, és bediktáltam az ott található telefonszámot: NY – 0013. Remegve vártam, hogy valaki felvegye a kagylót. A kicsengés kezdete után a bőrkabátos fickó melléhez tapadva igyekeztem végighallgatni a beszélgetést. Végül kedves, de hivatalos női hang szólalt meg a vonalban.

– Titkosszolgálat, tessék! Kivel óhajtanak beszélni?

A férfi rám nézett.

– Lowell ügynök társával – suttogtam gyorsan.

– Lowell ügynök társával! – felelte a napszemüveges, de az én hangomon. Gyanakodva figyeltem a jelenetet.

– Itt John Pollack – jelentkezett be egy férfi. – Ki az? Legnagyobb döbbenetemre a napszemüveges továbbra is az én hangomon válaszolt.

– Jane McLiven vagyok – mondta.

– Honnan hív, kisasszony? – érdeklődött a vonal túlsó oldaláról az ügynök. – Maradjon, ahol van, és magáért küldünk valakit! – egészítette ki az elhangzottakat, amikor egy másodperccel később sem kapott feleletet.

Már éppen válaszoltam volna, de a segítőm befogta a számat. Olyan erősen és gyorsan tette, hogy még levegőt venni sem maradt időm. Átmenet nélkül letette a telefont.

– Lowen társa meghalt – mondta szárazon, és elvonszolt a fülke közeléből.

– Mégis, ki maga, és hogy meri ezt tenni velem? – kérdeztem, ekkor már dühösen és kétségbeesve. Elegem volt a titokzatosságból. – És mi volt ez az egész műsor?

– Nem mondhatom meg, ki vagyok, és honnan érkeztem. Elégedjen meg annyival, hogy pontosan tudom, mi a célja. Segítek megszerezni a kristályt. De ne kérdezze, hogy miért!

Hiába akartam bármit is tenni, az események a karomnál fogva vezettek. Kezdett elveszni a reményem, hogy mégiscsak én irányítom a dolgokat.

– Messzebb kell mennünk innen! – lökdösött távolabbra a nagydarab fickó.

– De miért?

– Siessen!

Pár másodperccel később perzselő erejű, koncentrált sugárnyaláb érkezett geostacionárius pályáról, és szénné égette a fülkét. Elképedve bámultam a füstölgő, olvadt roncshalmazt. A szénné égett, füstölgő, piros cipellőket.

– Szerettem ezt a fülkét – tűnődött hangosan a kísérőm. – Az automata ebben a típusban régebben mindig egy verset ismételt.

 

Pár órával később megtudtam, hogy a pasast Arnoldnak hívják, és osz-thrák. Állítólag a kormánynak dolgozott, és felsőbb utasításra lépett kapcsolatba velem. A szándéka az volt, hogy segítsen visszaszerezni a kristályt. Ekkor még nem említette, s csak később döbbentem rá, hogy ittlétének fő célja tulajdonképpen O.Z. elpusztítása volt. Akkor még nem tudtam, milyen képtelen, titáni vállalkozás is ez.

Egész délelőtt, majd a délután legnagyobb részében is a villát figyeltük. Arnold erős ellenállástól tartott, de végül csak egy Segal nevezetű testőr-fazont vettünk észre bent, aki hamarosan el is ment. Valószínűnek tűnt tehát, hogy Robert még kimenekíthető… A bejutás viszont lehetetlennek tetszett.

Arnold órája képes volt úgy modulálni a levegőt, hogy az összesűrűsödő légrétegekből lencsék képződjenek előttünk. Az így létrejövő spontán távcsővel sokáig figyeltük a terepet. Mielőtt beesteledett, már látható volt, hogy a bejutáshoz csak egy út marad nyitva számunkra.

– Csak neked sikerülhet, Jane – mondta komolyan Arnold. – O.Z. védelmi rendszere jobban működik, mint kistestvérének, „a Kalaposnak” a berendezési. Esélytelenül próbálkoznék cselekkel, rögtön lebuktatna a felszerelésem. Egyetlen úton juthatok be, mégpedig ha te beengedsz.

– Én? – kérdeztem meglepetten. – És miért nem hagyod itt a felszerelésed?

Arnold a fejét ingatta. Később rájöttem, azért nem veti le magáról a cuccait, mert az értékes és okos fegyverek nélkül esélye se lenne O.Z. ellen.

– Na, figyelj, Jane! A terv a következő… Látod a villa környékén lebzselő utcalányokat?

Bólintottam.

– Az eddigiek alapján úgy tűnik, azért gyülekeznek, mert hat órás ciklusokban beviszik őket, hogy a fontosabb fickók szolgálatára legyenek. Úgy tűnik, nem ellenőrzi a személyazonosságukat senki, a kapuőrök csak arra ügyelnek, hogy fegyvertelenek legyenek. Itt kell bejutnod, ha leszállt az éj.

– És utána? – kérdeztem reményvesztetten. – Hagyom, hogy megerőszakoljon egy börtöntöltelék?

– Nem erről van szó. – Arnold vonalakat kezdett húzni a homokos talajba. – Miután bejutottál, mindent megteszel, hogy átjuss ezen a keresztfolyosón! Ha sikerül, a jobb oldali lakosztály részben fogsz kikötni, szemben a kettes kapuval. Itt behívod az őröket. Ha más nem jut az eszedbe, megkéred őket, hogy segítsenek, mert eltévedtél. Fontos, hogy mindkét őrt igyekezz minél messzebb csalogatni! Ekkor rontok be a kapun én, és kézigránátokkal utat török magamnak. Nem kell félned, semmi bajod nem lesz! Tudom a dolgom, éppen elégszer csináltam ilyeneket kommandós koromban.

– Értem.

Bólintottam. Az akció kivihetőnek tűnt.

– Mihelyt bejutottam, megkeresem O.Z.-t, és kiszabadítom a barátodat. A kavarodásban elmenekülhetsz a barátoddal.

– És a kristály?

– A kristály már O.Z.-nél van. Az igazán értékes ritkaságokat sosem adja ki a kezéből.

– Az a kristály legalább fél kiló – vetettem közbe.

– Nem számít – tért ki a válasz elől Arnold, majd rám mosolygott, és hosszan a szemembe bámult. Hirtelen úgy éreztem, hogy akar valamit, de aztán köhintett, és elfordult tőlem. Ismét aktiválta a légtérsűrítő távcsövet, és tovább figyelte a terjedelmes építmény környékét. Fogalmam sem volt róla, mire gondolt, és hogyan akarta véghezvinni a képtelen küldetést.

– Biztosan elbírsz O.Z.-vel? – kérdeztem később, aggódva.

– Már mondtam: O.Z. a riválisom! Te csak a saját feladatodra koncentrálj!

– Tőlem…

Megvontam a vállam, aztán elvonultam a háttérbe, hogy kissé kurvásabbra rángassam a pilótaruhám kivágásait.

 

Amikor a nap nyugovóra tért, s Anreas első holdja feltűnt a délkeleti horizonton, közelebb igyekeztünk az udvarházhoz. Arnold elbúcsúzott tőlem, és közelebb vonult a második kapuhoz, én az elsőhöz, a villa felé igyekeztem. A környékről virágokat szedtem, azokkal próbáltam álcázni magam.

A sötétség segített, hogy észrevétlenül csatlakozni tudjak a lányokhoz. A környező bozótost használtam fedezéknek, így közelítettem meg a nyári lakot, aztán hangtalanul előléptem, és beálltam a többiek mögé. A villa kapuja előtt már kézi reflektorok villogtak, és álcázószín-ruhás férfiak tréfálkoztak. Előttem a lányok összevissza fecsegtek, néhányan már összeölelkeztek, és bizarr ocsmányságokat kiáltoztak befelé.

– Hé, anyukám, téged meg honnan szalajtottak? – érdeklődött felőlem az egyik félvér prostituált.

– Kopj le! – feleltem, majd továbbálltam. Szerencsére éppen kinyílt a kapu, és betereltek minket.

A villa belső udvarát fényűzően kivilágították, és pompásan feldíszítették. Előttünk nem sokkal néhány jól öltözött, tekintélyes „úriember” állt. Érdeklődve vizsgálgattak bennünket. A lányok körülöttem oszlani kezdtek, és ekkor vettem észre, hogy hirtelen valaki engem is kiválaszt.

Sötét öltönyös, középkorú férfi volt. Mosolygott. Nem szólt semmit, csak megszorította a felkaromat, és a jobb oldali épületszárny felé húzott. Idegesen rángattam a karom, de nem tudtam kitépni magam.

– Miért vagy nyugtalan? – kérdezte a „kuncsaftom”. Nem feleltem, mert akkor elárultam volna magamat. Az anreasi nyelv akcentus tekintetében nagyon eltérő, nehezen utánozható, s ez meglehetősen árulkodó az idegenekre nézve.

– Hogy hívnak? – érdeklődött a férfi. Továbbra sem válaszoltam. Pár másodpercig szótlanul haladtunk azon a hosszú folyosón, amely a tervbe is be volt véve, de aztán az öltönyös megállt, és engem is megállni kényszerített.

– Hogy hívnak? Felelj, vagy nem állok jót magamért! Nem volt mit tenni.

– Sarah – mondtam halkan. Érdeklődve pillantott rám.

– És mióta vagy utcalány, Sarah?

– Két és fél éve, amióta az apám eladott.

– Borzasztó akcentusod van. De semmi gond: változtatunk rajta – gondolkodóba esett, aztán a zsebébe nyúlt. – Szerencsés utcalány vagy. Épp az imént fogadtam az egyik… hm… barátommal, hogy akár egy perditából is társasági hölgyet lehet faragni, ha kellő nevelést alkalmaz az ember. Nem hitte el. Vitatkozni kezdtünk, és most rajtam a sor, hogy bebizonyítsam az igazamat. Téged szemeltelek ki a célra. Úgyhogy mi most nem szeretkezni fogunk, hanem illemet tanulunk, és beszédgyakorlatokat tartunk. Persze ez némi időbe fog telni… Sokkal szerencsésebb vagy, Susan, semmint azt fel tudnád fogni… Kezdetnek vedd be a szádba ezeket a golyókat!

Gunyorosan pillantottam rá.

– Viccel? Ezért nem fizethet eleget.

– Hallani akarom, milyen lehetőségek vannak benned! – felelte a férfi. – Rengeteg pénz a tét.

Tovább indultunk a folyosón. A pasas kiselőadásba kezdett a kutatási területéről, meg hogy milyen fontos is a megfelelő akcentus a kultúrált társasági élethez.

– Látom, már érted – mondta egy idő után mosolyogva, az északi kapu előterében. Aztán apró fagolyókat erőszakolt a számba. – És most mondd utánam: Hrissel hostess hosszan metszett slusszkulcsot vesz…

– Usszhel ^hssztessz ^hssz^ mehszeh huszulkho’ ve’ – próbáltam ismételni… eredménytelenül… a szavakat. A fickó azonban biztatóan mosolygott.

– Hát, ez még nem az igazi. De tudnod kell, Susan…

– Sarah…

– …hogy minden eredményért meg kell dolgozni. Semmiből valami nem lehet…Ez így fer, my Lady.

– Nem…Ez így reménytelen, my Lord! – húzódoztam.

– Eleinte… – felelte ő, aztán megcsókolta a nyakamat. Meglepetésemben elejtettem a virágokat. Utána a pasas majdnem elterült attól a pofontól, amit kapott. Mégis később könnyedén folytatta, amit korábban elkezdett. – Tudod, Susan, a kollégám, akivel fogadtam, figyel bennünket. Nehéz időszak áll előttünk, mégis azt hiszem, nem vagy reménytelen eset.

Megpróbáltam stílust váltani.

– Kérem, senatr…

– Senatr Higgins.

– Kérem, senatr Higgins, ne tegye ezt velem! – Láttam, lassan túljutunk azon a részen, ahol az őrök állnak. Ki kellett találnom valamit. – Én most itt megállok, és egy tapodtat sem mozdulok mindaddig, amíg le nem mond erről a dologról…

A fickó nem győzködött, hanem erőteljesen megrántotta a vállam. Az egyik szárnyépület felé szeretett volna vonszolni. Nem hagytam magam. Rövid dulakodás alakult ki közöttünk, egy idő után azt vettem észre, hogy Higgins már a ruhámat tépi. Nem hagyott sok választást nekem.

Sikoltozni kezdtem. Soha életemben nem tettem ilyet, most mégis a villa teljes belső udvarán átívelt a hangom, és a közelbe vonzotta az őröket. Egy cseppet sem szégyelltem magam.

Jól van, Arnold, az esélyt megadtam neked! A többi már rajtad múlik.

Reméltem, hogy a fickó tudja, mit kell tennie.

Az őrök hamar körülvettek bennünket, Higgins rajtamvesztett, és kényszeredetten próbálta tisztázni magát. Amennyire meg tudtam állapítani, ez azt jelentette, hogy a gengsztertársadalom is kellőképpen strukturált, s egy tekintélyes férfiúnak itt is adnia kell a jó hírére.

Az őrök szívélyes és udvarias mondatok kíséretében a jobb szárny üvegajtaja felé taszigáltak bennünket. Biztosan úgy gondolták, bent kevesebb feltűnést okozunk majd, s kevésbé zavarjuk a kastélyban mulatozó vagy éppen üzletet kötő gonosztevők népes táborát.

Ám O.Z. limuzinja ezt a pillanatot választotta, hogy impozáns lassúsággal áthajtson az egyik kapun. Higginsbe karolva ámultan figyeltem a járművet. Még soha életemben nem láttam ekkora autót. Jól értettem már, miért van szükség a monumentális bejárókra.

A kocsi megállt az udvar közepén, és legnagyobb döbbenetemre egy kő-lény szállt ki belőle. Tonnás teste, mázsákat nyomó karjai és lábai bizony tényleg különleges kiképzésű berendezést tettek szükségessé.

A kő-lény intett két emberének, akik a bejárat közelébe kísértek. Amikor a közelünkbe ért, élesen rám pillantott, mintha tudná, ki vagyok.

– Gyere velem! – szólított meg. Nem mertem ellent mondani. Higgins doktor elengedte a karom, én pedig dermedten követtem a roppant termetű kő-lényt. Arnoldot sehol sem láttam, és egyelőre annak sem volt jele, hogy Robert a környéken lenne.

– Mit jelent az O.Z.? – faggattam a kő-lényt, miközben átléptünk a villaszárnyba vezető kapun.

– Óriás Zakó – jött a felelet, de éreztem a hangsúlyból: nem lenne bölcs dolog folytatnom a faggatódzást. O.Z. már így is túl sokat beszélt. Mint később megtudtam, többet, mint a legjobb üzletkötőjével.

Szteritlifttel ereszkedtünk a mélybe. Az erőtérben hallgatagon álltunk egymás mellett, a testőrök kissé távolabb, a háttérben várakoztak. Fogalmam sem volt róla, mit akar tőlem O.Z., miért hozott magával a saját otthonába. Ha ugyan ez volt az otthona.

Megérkeztünk a legalsó szintre. Vörös fényekkel megvilágított játékbarlang tárult fel a szemem előtt, a terem közepét rulettasztal foglalta el. Emellett pillantottam meg Robertet.

– Jane! – üdvözölt. – Hála istennek! Örülök, hogy semmi bajod sem esett.

Gyanakodva mértem végig a férfit, és nem válaszoltam. Fogalmam sem volt, miért örül a viszontlátásnak, hiszen ez semmi jót sem jelenthetett a számára.

– Ülj le! – mutatott O.Z. egy bőrfotelre. Szemrebbenés nélkül letelepedtem, a kő-lény pedig helyet foglalt egy kő-fotelben.

– Mint látod, az üzletfeled már meglehetősen régen a vendégszeretetemet élvezi – folytatta O.Z. – A kristályok, amelyeket felajánlott, megnyerték a tetszésemet.

– Mit csinált velük?

– Nézd meg jól azt a rulett asztalt a terem közepén! Felálltam a bőrfotelből, és közelebb ballagtam a ruletthez.

Ámulattal ismertem fel a szakértelemmel faragott, piros mezőkbe illesztett anyagot.

– A kristály? – kérdeztem meglepetten, de már tudtam a választ. Ismét veszítettem, én veszítettem, és most többet, mint a rakományomat a Madonna-7-ea..

– Igen, a kristály. És a hozzá való golyók… – A kőlény három ittelói gömb-bogarat szórt a talajra. Az egyik váz egészen a lábamig gurult. Felszedtem, és a forgó rulett-tölcsérbe dobtam.

– A piros nyert – mondta a gép.

– Mindig a piros nyer – egészítette ki Robert. – És a forgalomban lévő detektorokkal nem lehet kideríteni, miért. A kristály ugyanis nem az általunk ismert erőtereket használja a vonzáshoz.

– De ennek mi az értelme? – kérdeztem.

– Csupán annyi, hogy ha a bogár-golyókat használjuk, mindig a piros nyer. És mivel a rulettet csak a legnagyobb téteknél vetjük be, a játékosokkal szemben nagy előnyünk lesz – válaszolta Robert.

– Amit mi ki is használunk, természetesen. Az én fajtám mindig győz – röhögött a lény.

– Mesés gazdagság forrása ez a rulett – bólogatott Robert, ekkor azonban szirénák vonítottak föl. Éreztem a riadalmat a levegőben.

– Mi történik? – kérdezte a kő-lény.

– Valaki behatolt a szárnyépületbe – jelentette az egyik testőr. – De mindjárt…

Nem maradt ideje, hogy befejezze a mondatot, mert a bejárati ajtó kivágódott, és nekicsapódott a halántékának. A fickó összerogyott. A másik három testőr ekkor tüzelni kezdett a behatolóra, de a lövedékek lepattantak Arnold testéről. Arnold válaszként a testőrök lábaira tüzelt, majd a közelükbe lépett, és leütötte őket egyenként. Robert visszahúzódott egy sarokba, és figyelt. Ami engem illet, leültem a fotelomba.

A kő-lény felállt, s megkezdődött a gigászi küzdelem. A kő-lény és az ember összekapaszkodtak. Először O.Z. vágta az egyik falhoz Arnoldot, majd a lendületet kihasználva Arnold vágta a másik falhoz őt. Ez így folytatódott egy darabig, majd O.Z. kiszabadította az egyik kezét, és mellkason ütötte a férfit. Arnold majdnem átszakította a falat, olyan erővel repült el. De utána lekapta a falról az egyik folyékony nitrogénnel működő tűzoltó-berendezést, kiszedte a biztosítékot, és a szuprahideg folyadéksugarat a lényre permetezte.

O.Z. mozdulatai a szemünk láttára lassultak le. Aztán a lehűlés elérte azt a pontot, amikor a gigászi lény mozgása megdermedt, és O.Z. jéghideg kődarabokra esett szét.

Mindenfelé hullott és gurult a törmelék.

A gigászi szobor közepéből ekkor apró, latinos karakterű, szakállas emberke ugrott elő, a kezében elefántcsontnyelű sétapálcával.

– Én nem akartam… – mentegetődzött. – Én igazán nem akartam… – El akart futni, de Arnold utána iramodott, és megcsípte a nyakát.

– Beszélj! – követelte a férfi. – Hol van az igazi O.Z.?

– Az igazi monolit? Már évtizedek óta nem láttam. Itt hagyta ezt az utálatos, smaragdszín várost. Én véletlenül csöppentem ide akkortájt, és a termetem miatt mindenki zaklatott. Egy technikussal megcsináltuk ezt az álöltözetet, és így elhitettem mindenkivel, hogy én vagyok az igazi O.Z…. Kérem, ne bántson!

Arnold elengedte a kis emberkét.

– Mindennek vége – suttogta komolyan. Lelkiekben teljesen összetört. Robert a háttérben felkacagott. Én felálltam a helyemről, és az ajtó felé indultam.

– Robert, a csillaghajónkat megrongálták! Hogyan jutunk most haza?

De Robertet nem ez izgatta.

– Vajon mi lesz a jutalmunkkal, amit kiérdemeltünk? – merengett. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy ezúttal engem is belevett a jutalmazottak körébe. Irtó dühös voltam rá, de igyekeztem nem kimutatni.

– Van egy napszél-léghajóm, esetleg odaadhatom – felelte reményvesztetten az emberke. Robert legyintett, éppen akkor, amikor felugattak odakint a sugár-gépfegyverek.

A kis emberke Arnoldhoz fordult.

– Kérem, fogadja el tőlem ezt a kis csekélységet…

Egy drágakövekkel kirakott, értékes, szív alakú órát nyújtott át a marcona arcélű, napszemüveges, bőrkabátos acélembernek.

– Csak hogy legyen ideje mindenre…

Először azt hittem, O.Z. csak le akarja kenyerezni, meg akarja vesztegetni a leleplezőjét. De tévedtem. Ahogy Arnold megérintette az ajándékot, altatógáz lövellt ki a berendezésből. Azt még láttam, hogy a kis emberke a rulettasztal felé fordul, és nagy sietve behelyezi egy zsákba, a bogár-golyókkal együtt. El akarja lopni a köveimet! – értettem meg, de már bágyadt voltam a sok gáztól. – Elfogja lopni a köveimet!… – keseregtem. Az ajtón túl a harci zaj csökkent, és kommandósok lábdobogása hallatszott. De nekem minden elhomályosodott a szemem előtt.

 

– És hogy jöttetek el Anreasról? – kérdezte Steve, s lenyelte a sült krumpli utolsó morzsáját is. – A Morcheeba VII.-es bázison, ahol találkoztunk, már egy új hajótok volt.

– Igen, igen – bólogatott Lady Jane. – Az anreasi kormány nagylelkű adománya az ügynökének. – A lány Robertre mutatott.

– Csak nem? – csodálkozott Steve.

– De igen, bizony. Remélem, így már megérted, hogy miért vagyok ennyire dühös rá. Az anreasi föld alatti mozgalom feltérképezése volt a célja, amit sikerrel meg is oldott.

Robert csak csendesen iszogatta a kóláját, és jobbnak látta, ha nem szól közbe.

Mögöttük a kiszolgáló-fiú kivitte az űrlénynek a következő adag Coca-Colát. Jane megfigyelte, hogy amióta Roberttel és Steve-vel a McRonald’s-ba léptek, a lény egyre-másra csak Coca-Colát iszik.