26. FEJEZET

Caledonia igyekezett még csak nem is gondolni a fiúra, aki mögötte ült a kenuban, sem a kötélre, amit a roncsolók a derekára tekertek, hogy azzal pányvázzák őt a kartácshoz. A királynő parancsa még annál is szigorúbb volt, mint amilyennek elsőre hangzott. Nem elég, hogy a kapitánynak muszáj volt állandóan a fogollyal lennie, hanem a falutól kellően távol is kellett maradnia vele.

– A kartácsok szörnyetegek – közölte Ceepa, szúrós szemmel meredve Oranra. – Az ember nem enged be egy szörnyet a faluja szívébe.

Caledonián ismét bosszúság lett úrrá. De nem vitathatta a nő szavait. Ő sem állíthatta, hogy szívesen látná a hajóján ezt a fiútestbe bújt szörnyeteget. Miközben a legénységét eloldozták, majd kenuba ültették, hogy bevigyék a falu központjába, a kapitányt meg a kartácsot egymáshoz béklyózták, s épp az ellenkező irányba indultak el velük.

A roncsolók faluja széles sugárban terült el, ha nem is volt sűrűn lakott. A csarnokon túl cölöpökön álló házak hálózata látszott, ugyanolyan épületeké, mint amilyenek mellett idefelé elhaladtak, csak ezek csomókba tömörültek. Három-négy ház vett körül egy széles platformot, és kötélből meg lécekből készült gyaloghidak kötötték össze őket egymással. A többségük családok otthonának tűnt, de minden csoport egy-egy nagyobb, központi épületet övezett. A legkülönfélébb korú gyerekek rohangásztak föl-alá a ruganyos hidakon, kiabálásuk és nevetésük senkit sem zavart, miközben szabadon versenyeztek meg fogócskáztak. A felnőttek óvatosabban mozogtak, könnyedén lépkedtek az ingatag hidakon és létrákon. Caledoniáék kenuja tempósan haladt a vízen, mindig az épületek csoportjai között siklottak el, sosem alattuk. A lányt egy kicsit arra emlékeztette mindez, amilyen a Szellem fedélzetén volt az élet.

– Mi történik azokkal, akiket elfogtok? – kérdezte a kapitány, a falu méretén ámulva. – Miután mindenüket elvettétek tőlük?

Ceepa tudomást sem vett Caledonia megjegyzésének keserű éléről.

– Mindenki egyenlően osztozik azon, amit a falu kitermel. De csak akkor, ha kiveszi a részét a munkából.

– Nyilván nem gyakran téved erre olyan hajó, mint a miénk. Mit csináltok, amíg újabb zsákmányra vártok?

– Ércet bányászunk ki a vasmocsárból, beolvasztjuk és elcseréljük. – A nő dél felé mutatott, amerre épphogy ki lehetett venni a halovány füstfelhőt a fák fölött. – Senki nem mondhatja, hogy ez nem becsületes munka.

A nap mintha hamarabb nyugovóra tért volna itt, mint a nyílt tengeren, és nemsokára már az egész falut betöltötte a házakra körös-körül felakasztott szolárlámpások hűvös, kékesfehér ragyogása. Gyönyörű látvány volt, mintha csillagok lebegtek volna közvetlenül a víz felett. Caledoniának egyszeriben Donnally jutott eszébe, olyannyira váratlanul, hogy elakadt tőle a lélegzete. Az öccse az ősök lelkének nevezte volna a fényeket, amelyek azért szállnak le a földre, hogy megvilágítsák az utat a szeretteiknek az éjszakában. Vagy azt mondta volna, hogy ez a fák szívének ragyogása, és csak az itt élők láthatják. Bármilyen történetet talált is ki Donnally, az mindig elképzelhetetlen és varázslatos volt.

Már majdnem teljesen besötétedett, mire Ceepa besiklott a kenuval egy olyan ház alá, ami szintén cölöpökön állt, de az összes többivel ellentétben csak így, egymagában. Jócskán túl volt a falu határán, hosszú-hosszú méterek választották el a legközelebbi épületek csoportjától.

– Valaki majd hoz nektek ételt. És van itt egy kenu is, azt használhatjátok. – Caledonia odanézett, amerre a nő mutatott, és meglátott egy kis csónakot, ami a tőlük átellenes cölöphöz kikötve lebegett a vízen. – De ha bejössz a faluba, ügyelj rá, hogy gondosan pórázra kösd a bestiát! – Ceepa újabb komor pillantást vetett a fiúra, aki bölcsen lesütötte a szemét.

A kapitány nem állt neki bizonygatni, hogy magától is van ennyi esze, és meg sem fordulna a fejében akár csak egy pillanatra eloldozni a kartácsot. Felállt, és óvatosan egyensúlyozott, ahogy a csónak erősen megingott, aztán felkapaszkodott a létrán, ami egy csapóajtóhoz vezetett. Ezt feltolva Caledonia kidugta a fejét a nyíláson, és látta, hogy a létra a kis házat övező teraszról nyúlik le. Felhúzta magát a keskeny teraszra, majd megvárta, míg Oran megkötözött kézzel, esetlenül követte.

A lány visszacsukta a csapóajtót, majd intett a fogolynak, hogy menjen be előtte a házba. Igaz, a kartács meg volt kötözve, ám ez még nem volt ok arra, hogy Caledonia hátat fordítson neki. Oran engedelmeskedett, és amint belépett az ajtón, ösztönösen megkereste a világítás kapcsolóját. Kékesfehér fény derengett a helyiségben, ahhoz nem volt elég, hogy teljesen elűzze a sötétséget, a legsűrűbb árnyakat viszont elkergette.

A házat két helyiségre osztották. A nagyobbik nyitott volt és tágas, az egyik sarkában láda állt, a mennyezeten pedig kampók sorakoztak. A kisebb mosdónak tűnt.

A ládában függőágyakat találtak, és együtt felakasztottak kettőt a kampókra. Az ablakok nyitva voltak, és finom szövésű háló függönye takarta őket, hogy a bogarak ne juthassanak be, habár a sarokban még így is összegyűltek a rovartetemek meg a csomós pókhálók. Meleg volt. A levegő nehéznek érződött, a nyirkosság Caledonia ruhájához tapadt, teljesen átjárta azt, így az anyag kellemetlenül ragadt a bőréhez.

Hosszú, nehéz éjszakának néztek elébe egy idegen helyen. Ráadásul közben szó szerint hozzá lesz kötve egy olyan fiúhoz, akit már megpróbált megölni. Kétszer is.

Talán most nekifuthatna harmadszorra. Caledonia egy röpke másodpercre eljátszadozott a gondolattal, hogy végre megszabadul a kartácstól: átlöki a korláton, és hagyja megfulladni. Megkötözött kézzel nem tudott volna rendesen úszni, így egy darabig talán még elevickélhetett volna a vízben, ám utána a lába felmondta volna a szolgálatot, és lesüllyedt volna a mélybe.

A gondolat nem töltötte el Caledoniát akkora lelkesedéssel, mint várta. Zavaró hullámokat vetett benne, felkavarta lelke állóvizét, akár egy tengeri sikló. Ceepának igaza volt, mikor szörnyetegnek nevezte ezt a fiút. Tényleg volt benne valami igazán ördögi. Olyannyira ördögi hatást gyakorolt, hogy Caledonia már nem is kívánta az azonnali halálát.

Oran úgy másfél méterre állt tőle. Épp elég messze ahhoz, hogy a kettőjük közti kötél meglazult, lelógott egy kicsit. Bárhogy is helyezkednek, a béklyó meg fog feszülni, amint lefekszenek a függőágyakra, és a kapitánynak természetesen azzal a veszéllyel is számolnia kellett, hogy Oran kivárja, amíg ő elalszik, aztán megfojtja a kötéllel. Caledonia tudta, hogy muszáj lesz eloldani a pányvát, és a függőágyhoz kötözni a fiút.

Egész könnyen ki tudta oldani a csomókat. Fegyverrel nem kellett számolnia. A tőreit a biztonság kedvéért Pisciánál hagyta, Ceepa pedig nem ajánlotta fel, hogy visszaadná a lőfegyvereiket. Caledonia igencsak védtelenül érezte így magát, viszont kénytelen volt elismerni, hogy ez volt a legjobb megoldás. Mind a roncsolók szempontjából, akiknek Hime visszatérte dacára sem volt okuk bízni a lányokban, mind a kapitány jelen helyzetében. Ha most lenne nála fegyver, akkor gondosan el kéne rejtenie a golyókat és a pengéket éjszakára, nehogy Oran kezébe kerülhessenek. Nincs rosszabb annál, mintha az embert a saját késével döfik le. Ezt a véget a lány Lirnek tartogatta.

Caledonia a szoba közepére felakasztott függőágyak egyikére intett. Miután Oran elhelyezkedett, a lány felhúzta a kezét a feje fölé, és az ágy láncához rögzítette. A roncsolók kötele csúnyán a kartács csuklójába mart, kidörzsölte és felhorzsolta a bőrét. Fájdalmasnak tűnt. Caledonia óvatosan kötötte meg a csomókat, a lehető legkevésbé ért a sebekhez.

Oran éberen figyelte őt, sötét szeme furcsamód határozottan villant, háton elnyúló teste nem feszült meg, nyugodtan tűrte, amit a kapitány csinált. Caledonia várta, hogy a kartács könyörögni kezdjen, lazítsa meg a kötelet, legalább egy kicsit, vagy hevesen esküdözzön, miszerint esze ágában sincs kárt tenni benne. Oran azonban nem szólalt meg. Csak nézte-nézte őt.

Miután megkötötte a csomókat, a lány is lefeküdt a függőágyába. Kínos csend telepedett rájuk. Most, hogy már nem kellett a kartáccsal foglalkoznia, Caledonia a másik oldalára fordult, és lehunyta a szemét. Nem is volt jobb módja, hogy jelezze a fiúnak, mennyire nem tekinti őt fenyegetésnek, mint látványosan úgy tenni, mintha szinte tudomást sem venne a jelenlétéről.

Pedig ennél jobban nem is lehetett volna tudatában a kartács közelségének.

A másik függőágy minden egyes megnyikordulása arra emlékeztette, hogy a kartács alig egy méterre fekszik tőle. Elég tisztán hallotta a légzését ahhoz, hogy tudja, orron át szívta be a levegőt, és szájon fújta ki, halk lehelettel. Úgy gondolta, még az izzadtsága szagát is érzi, habár igazán őszintén megvallva az valószínűleg inkább a saját testszaga lehetett.

De akkor is, legalább a legénysége biztonságban volt, kényelmes ellátást élvezett. Legalább a hajója megmenekült. Legalább maradt még idejük, hogy elérjenek Északvízhez, és megmentsék az öccseiket.

– Köszönöm.

A kapitány szeme kipattant. Megfordult, és látta, hogy Oran még mindig figyeli. Vajon egész végig figyelte? A lány a homlokát ráncolta.

– Hogy megmentetted ma az életem – folytatta a kartács. – Tudom, nem kötelezett rá semmi, hogy megtedd, és hálás vagyok neked.

– Nem érdekel a hálád. Sem a köszöneted. – Mintha halovány mosolyt látott volna a fiú ajkán, és szerette volna megütni. Teljes erőből.

– Nem kell, hogy érdekeljen. – Oran elfordította a fejét, így végre nem őt bámulta. – De attól még megillet téged.

– Csakhogy értéktelen – csattant fel a lány. – Egy kartács hálája semmit sem ér. Nem azért mentettelek meg a roncsolóktól, mert úgy gondolom, hogy megérdemled az életet. Hanem azért, mert olyan információval tudsz szolgálni, amire szükségem van. Amint kiszabadítottuk a testvéreinket, az első adandó alkalommal megszabadulok tőled.

A másik függőágy nyikorgott, ám a fiú nem felelt. Gyenge, de kellemes szellő siklott be az ablakon, a hálós függönyöket zizegtetve, enyhítve a fullasztó nyirkosságot. Az éjjeli madarak énekelni kezdtek odakint, hosszan elnyúló, ismétlődő dalokat fújva. Bogarak csattogtak és ciripeltek, és időről időre nevetés vagy ajtócsapódás hallatszott a távolból. Caledonia hiányolta a hullámok megszokott neszét. Furcsa érzés volt tudni, hogy hiába van még mindig a vízen, az óceán lágy ringatása itt nem érheti el.

Valami az egyik cölöphöz koccant odalent, és Caledonia talpra ugrott.

– Csak az élelem – szólalt meg Oran higgadtan. – Ceepa azt mondta, valaki hoz nekünk ennivalót.

Természetesen igaza volt, ám ez a tény rémesen idegesítette a lányt. Kisietett a teraszra, és épp időben nyitotta fel a csapóajtót, hogy a létrán felmászó, ősz hajú asszony fürge mozdulattal felrakhassa kosarát a pallókra. A fulladóföldi a létrán maradt, nem úgy tűnt, mintha be akarna jönni a házba. Caledonia meglepetten döbbent rá, hogy a néni nem más, mint az idős anyóka a királynő csarnokából. Jules, aki kiállt mellettük.

Az asszony lassan megcsóválta a fejét, kis ezüstékszerek csilingeltek a hajában.

– Hogy te milyen fiatal vagy! Ilyen közelről már látom, még annál is ifjabb lehetsz, mint ahogy gondoltam. Mind olyan fiatalok vagytok!

Caledoniának a fülébe csengett, hogy Amina mit válaszolt Kleggnek ugyanerre a felhőparti felvonóknál. Csupán az éveink számában. Mindössze napok teltek el azóta, ám a kapitány úgy érezte, mintha mázsás súlyként nyomnák a vállát a történtek. Semmi sem ment jól, mióta az a különös alak Tricius doktornőhöz irányította őket.

– Talán túlságosan is fiatalok. – Caledonia saját magát is meglepte az őszinteségével, de jó érzés volt kimutatni az aggodalmának ezt a kicsinyke részletét valakinek, akiért nem tartozott felelősséggel. Talán az volt rá ilyen hatással, hogy látta, amint Hime és az édesanyja ennyi év után újból egymásra találtak. Vagy talán az, ahogy a királynő több szempontból is a saját édesanyjára emlékeztette. Bármi is volt az oka, Caledonia nem akarta, hogy ez az anyóka már most magára hagyja.

– Fiatalok, de nem gyermekek. – Jules egyik kezét a lány felé nyújtotta, és megcirógatta az arcát. Kérges ujjai egyszerre voltak durvák és gyengédek, megkeményítette őket a munka, ugyanakkor el is lágyította a kor. – Manapság már nincsenek gyermekek. Csak kisbabák, és aztán mindenki más. Ne feledd, hogy ha bárki lekezelően bánik veled, csak azért, mert lány vagy, azzal valójában el akar hitetni rólad valamit saját magaddal. El akarja hitetni veled, hogy ő értékesebb nálad, hogy te kevesebbet számítasz, amiért ilyen testben élsz. De te is tudod, és én is tudom, hogy pontosan az vagy, aminek lenned kell.

Caledonia az idős asszonyság karjára tette a kezét; a bőre olyan tapintású volt, akár a papír.

– Köszönöm.

– Eleget hoztam, hogy a fiúnak is jusson – mondta Jules komor mosollyal. – De a java téged illet, aranyom.

Azzal elment, hátrahagyva a szavait, amelyek harangként visszhangoztak Caledonia agyában. Egy hosszú percig még ott ült a teraszon, a csapóajtó mellett, s hagyta, hogy a szavak belesüppedjenek elméjének talajába, és gyökeret eresszenek.

Bármit is hozott nekik Jules, isteni illata volt. Caledonia gyomra megkordult, emlékeztetve a lányt, milyen régen nem evett. Felkapta az elemózsiás kosarat, és bevitte a házba. Kipakolt belőle a földre, gondosan tartva a távolságot Orantól. A kosárból jó néhány fadobozka került elő, mindegyik tele valamilyen gőzölgő finomsággal: sötét hús sűrű szaftban, fehér zöldségek olyan mélyzöld salátaleveleken, hogy a tompa fényben szinte feketének tűntek. Még egy kicsinyke vekni ropogós, vajas kenyér is akadt a kosárban, valamint két üveg tiszta, iható víz. Egy apró szelencében Caledonia nagy, durva szemcséjű sót talált.

Oran meg sem próbálta leplezni az éhségét. Esetlenül felült, amennyire megkötözött karja engedte, lerakta a lábát a földre, és figyelte, ahogy a lány kicsomagolta az élelmet. A száját kicsit eltátotta.

Caledonia első gondolata az volt, hogy megtagadja tőle az élelmet. Hagyja, hadd nézze őt a fiú, miközben jól belakmározik, és egyre kevesebbet hagy meg neki. Ám a kartács éhsége, a gőzre szegeződő, reménytelen tekintete valamiért hatott a lányra. Bármennyire mardosta őt az éhség, biztos, hogy Orant még annál is jobban. A kapitány magába fojtott egy nyögést, majd felállt, és eloldozta a foglyát a függőágytól.

– Na, gyere! – motyogta. – Úgy semmi hasznodat nem veszem, ha éhen halsz.

Leültek a földre, az étel mellé. Evőeszköz nem volt, így kézzel falatoztak, és a kenyérrel itatták fel a szaft minden cseppjét. Finom volt, efelől nem lehetett kétség. Ahhoz viszont túl gyorsan ettek, hogy megállapítsák: a zöldség puhábbra főtt-e, mint a hús, vagy nem keserű-e a saláta.

Oran megvárta, hogy Caledonia vegyen magának mindenből, majd nekiesett a maradéknak. A csuklóját összefogó kötél nem igazán lassította le. Felkapta a már majdnem kiürült szaftos dobozt, és a szájához emelte, hogy kinyalogassa az egészet, még a sarkokat is. Közben egy csöpp szaft kenődött az orra hegyére. Caledonia majdnem felnevetett, miközben a fiú sietve megtörölte az arcát. Oran mintha csak a maszat miatt jött volna zavarba, amiatt nem, ahogyan összekente magát.

– Az egyetlen, ami hiányozni fog nekem a kartácsflottából, az a kaja – jegyezte meg a fiú, és lenyalta az ujjairól a szaftot. – Aric egy démoni rohadék, de értette a dolgát, mikor felállította az agroflottát.

A szikravirágos bárkák csak egy kis részét képezték Aric agroflottájának. A többi bárka mindenféle gyümölccsel meg zöldséggel látta el a sereget, hogy a katonák egészségesek és erősek maradjanak, még akkor is, ha közben az elméjük eltompult a drog állandó nyomásától.

– És mi van a vériszappal? Csak rövid ideje nem szeded, de azt mondják, az első néhány nap a legrosszabb nélküle. Az nem hiányzik?

Oran arca elkomorult.

– A vériszap nem fog hiányozni – mondta, mintha győzködni próbálta volna magát.

– Biztos? – kérdezte Caledonia. – Még nem láttam olyat, hogy valaki ennyire hamar túlessen az elvonási tünetek nehezén, mint te.

A fiú teste megfeszült.

– Nem ez volt az első alkalom, hogy végig kellett csinálnom.

– Hogy érted? – faggatta a kapitány.

Oran felállt, és az ablakhoz lépett. Nagyot húzott a vízből, mielőtt válaszolt volna:

– A vériszapot néha megvonják. Egy-két napig. Büntetésként.

– Annak meg mi értelme? – Caledonia talpra állt, és figyelte a neki háttal álló kartácsot. – Miféle büntetés az, amitől meggyengül a flotta?

– Így emlékeztetnek minket arra, mennyire szükségünk van a szerre és az Atyára – felelte Oran sietve.

A lány megborzongott.

– De egy-két nap nem elég ahhoz, hogy valaki leszokjon a vériszapról – erősködött.

Oran bólintott, ám továbbra sem nézett a kapitányra.

– Néha szigorúbb a büntetés.

Caledonia többet akart tudni. Meg akarta tudni, miért büntették meg a fiút, és hogy vajon Donnally is ugyanígy szenvedett-e. Anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál, közelebb hajolt Oranhoz, és finoman megérintette a bicepszén húzódó három heg egyikét.

A fiú megperdült, és úgy ragadta meg Caledonia csuklóját, mintha az érintése perzselte volna. Meleg lélegzete a kapitány ajkát érte, alig néhány centire voltak egymástól. A kartács merészen a lány szemébe nézett. A tekintete dühöt sugárzott, ugyanakkor valamiért félelmet is. Egy futó pillanatra meglágyította Caledonia szívét. Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy megragadta a lány karját, el is engedte, majd arrébb húzódott.

Caledonia szíve kalapált. A bőre még meleg volt ott, ahol Oran megmarkolta a csuklóját, de a fiú nem bántotta. Megálljt parancsolt magának, mielőtt még átlépte volna az erőszak veszedelmes határát.

Anélkül, hogy egyetlen szót is szóltak volna egymáshoz, összeszedegették az üres edényeket, majd kivitték őket a teraszra. Ezután visszamentek a függőágyakhoz, és Oran önként felemelte a karját, hogy a lány megint odaköthesse a lánchoz. Caledonia visszaheveredett az ágyára, de nem tudott szabadulni a nyugtalanságtól.

Egy pillanatra nem hallatszott más az éjszakában, csak a rovarok neszezése meg az ablakon besuhanó szellő. Aztán fojtottan megszólalt Oran hangja.

– Sajnálom, Caledonia.

A lány hátat fordított neki, és lehunyta a szemét.