6. FEJEZET

Az ilyen derült éjszakák Caledoniát mindig arra emlékeztették, amikor ez a hajó még az édesanyjáé volt. Akkoriban csakis holdfénynél hajóztak, nappal meghúzták magukat egy helyben, egy biztonságos tengerszakaszon.

Caledonia gyerekkorában Rhona Styx olyan ritkán hagyta el a Szellemmel a nyílt tengert, hogy a kislány öccse ott is született meg. Amikor Caledonia már elég idős volt hozzá, az apjuk megtanította a kötélzetre mászni, csomót kötni, távolságokat megbecsülni – mindezt a tündöklő csillagok és a hold fényénél. Az édesanyjuktól pedig megtanulta, hogyan kormányozza el a hajót a Csontszáj keskeny csatornáin, miként hagyatkozzon régi térképekre és a legénységük tagjainak éber szemére.

Néha, amikor hosszú-hosszú mérföldekre nyugodt és csöndes volt körülöttük a tenger, Caledonia meg az öccse felmásztak a híd tetejére, s Donnally énekelni kezdett az éjszakában. Eleinte olyan dalokat énekelgetett, amiket a szüleiktől és a többi felnőttől hallott a hajón, más-más tempók meg réges-rég elfeledett nyelvek különös elegyében, de hamarosan már saját nótákat is költött. Dalolt a nővére vörös hajáról és az anyjuk foghíjas mosolyáról, meg arról, milyen lenne óriási bálnák hátán lovagolni.

Caledonia annyi dalt hallott tőle az évek során, hogy lehetetlen lett volna megjegyezni őket. De az ilyen békés éjjeleken eszébe villant egy-egy refrén, és egyszeriben a fülébe csendült Donnally hangja: az a halk, remegő szoprán, ahogy éppen egy rákocskáról énekel, ami túl magasra nyújtózkodott, és a csillagok közt ragadt.

Az ilyen emlékektől mindig fojtogatta a sírás. Most is érezte, hogy menten kibuggyannak a könnyei, keserűen csípték a szemét. Erőnek erejével visszafojtotta őket. Eltűrte ugyan a hajóján a könnyeket, csak nem saját magától. A hosszú évek alatt megtanulta a szomorúság ismerős sajgását izzó dühvel elnyomni. Elég volt hozzá egyetlen szó: Lir. Maga elé képzelte a fiú arcát, felidézte hűvös, kék szemét, és hagyta, hogy a harag lángja kiégesse belőle a szomorúságot. Arról álmodozott, milyen jó érzés lesz a kartács bordái közé mártani a mindig magánál tartott, fekete pengét.

Kerül, amibe kerül, egy napon valóra fogja váltani ezt az álmot.

Caledonia a hídon üldögélt, egyik térdét szorosan felhúzta a mellkasához, tekintetét az előtte elterülő óceán síkjára szegezte, az elméje Donnally dalának emlékfoszlánya és a saját komor, bosszúszomjas vágya között csapongott. A régi világban ezt a kis helyiséget minden oldalról elzárták volna vastag fémfalak mögé, a lehető legnagyobb biztonság érdekében. A személyzetnek azokban az időkben nem kellett a saját szemével látnia, mert a hajók rádióhullámok segítségével navigáltak a tengeren, még a csatákban is erre az információra hagyatkoztak. Ez a fajta technológia azonban mára már szinte teljesen eltűnt, így a Mors Navis hídját önforrasztó üveglapok fogták körbe. Caledonia lehunyta a szemét, és arra törekedett, hogy az elméje ugyanolyan tiszta legyen, mint ez az üveg.

– Cala – szólalt meg Piscia halkan a sötétben.

A híd minden állomása üres volt, a legénység szinte minden tagja a kabinjában aludt, hogy kipihenje magát, amennyire lehet, mire a kartácsok rájuk találnak. Csak négy lány maradt őrségben a fedélzeten, árgus szemmel figyelték, nem bukkan-e fel az ellenség.

– Nem kellene idefönt lenned – fordult Caledonia a barátnője felé. Piscia vállán a fehér kötés derengett a holdfényben. – Pihenned kell, amennyit tudsz. Szükségem lesz rád.

Hime összeöltötte a vágást az elsőtiszt homlokán, és regeneráló borogatást tett rá, amitől mostanra szépen be is forrt. A vállán lévő sebről kiderült, hogy nem is annyira vészes, mint amilyennek elsőre tűnt. Piscia bőrből készült páncélzata nagyrészt felfogta az iszonyatos kampót, ám a nyílt tengeren minden seb veszélyesnek számított. Ahogy Hime arra gyakran emlékeztette őket, kicsit jobb lenne a helyzet, ha hozzá tudnának jutni a kartácsok gyógytechnológiájához, a bőrforrasztó tapaszokhoz és nanozselékhez, amik még a legsúlyosabb sebet is képesek voltak ellátni. De az ilyesmit hihetetlenül nehéz volt beszerezni. Így hát jobb híján Hime összevarrta és bekötötte ezt a sebet is, majd szigorúan meghagyta Pisciának, hogy ne mozgassa a vállát, egész addig, amíg nem feltétlenül muszáj. Mindannyian tudták, hogy amint megjelenik egy újabb kartácshajó, az elsőtiszt megint a vízbe fogja vetni magát, akár jobban van már, akár nincs.

– Tudom, de meg akartam köszönni neked. Azt, hogy hagytad a fiút itt maradni.

Caledonia már órák óta nem is gondolt a kartácsra. Az még mindig a zárkában volt, a saját gondolatai között gyötrődött.

– Ne köszönd, amíg el nem tűnt a hajómról!

– Már most köszönöm. – Piscia elég régóta volt már Caledonia mellett, hogy ne riadjon vissza attól, amilyen keménynek a barátnője mutatta magát. – Nehéz helyzetbe hoztalak a legénységeddel, és úgy gondolom, jót cselekedtél.

Igazság szerint a kapitány egyáltalán nem vágyott köszönetre, sem most, sem később. Ő nem úgy gondolta, hogy jót cselekedett volna. Elképzelni sem tudott nagyobb ostobaságot annál, mint egy kartácsot engedni a fedélzetre, de ha Caledoniának volt gyenge pontja, akkor az csakis Piscia lehetett. Gyerekkori legjobb barátnője még mindig a szíve legmélyebb részét foglalta el, és Caledonia szinte bármit megtett volna érte. Ha Piscia nem áll neki makacskodni a fiú miatt, akkor az már rég úszhatna, amerre lát, vagy talán már kihalászták volna a megmaradt társai. Így viszont valószínűleg csak meg fog halni.

Talán mindannyian meg fognak halni.

– Elkaptak, a mélyvontatómat is megcsípték. Ha a karmaik közé kaparintanak, telenyomnak vériszappal, és hagyják, hogy halálba álmodjam magam. De ez a fiú kiállt értem. Csak a szellemek tudják, miért, de a saját bandája ellen fordította a fegyverét, és megmentette az életemet. – Piscia a homlokát ráncolta, és óvatosan a bekötözött vállára simította a kezét. – Nem mehet vissza közéjük. Tudod, mit gondolnak az árulókról, mit tesznek velük. Kiérdemelte a segítségünket.

Caledonia ezt az érvelést nem volt hajlandó elfogadni. Piscia mindig is képes volt együttérzéssel enyhíteni a bosszúvágyát, ám a barátnője ezt veszélyes gyengeségnek tartotta. Az évek során vonalat húzott közéjük az, hogy a kapitány makacsul elutasított bármilyen együttérzést az ellenség iránt.

– Nem – jelentette ki, ellentmondást nem tűrően. – Nem érdemel ez semmit. Attól még, hogy a mi esetünkben valami jót cselekedett, csupa rossz áll mögötte. Ezt ne feledd!

– Cala… – sóhajtotta Piscia, és a hangja úgy simogatta Caledonia hátát, akár az édesanyja gyengéd keze. Egyszerre volt megnyugtató és dorgáló. – Csak azért, mert valaki mögött rossz dolgok vannak, még nem biztos, hogy a lelkében is csupa rossz lakozik.

Kivéve, ha az illető Aric Athair katonája. Caledonia hagyta, hogy az a bizonyos vonal még egy kicsit szélesebbre nőjön köztük a barátnőjével, és elképzelte, amint a ridegsége falként veszi körül a szívét. Vele ellentétben Pisciának szüksége volt a szívére. Kettőjük közül az elsőtiszt volt az, aki mindig tudta, mikor van a legénységnek szüksége arra, hogy egy kis szünetet tarthassanak, kiüvölthessék magukat, vagy épp harcba szállhassanak. Fontos volt, hogy az egyikük érzékelje az ilyesmit.

Nyolc lágy csilingelés hallatszott a fedélzetről. Véget ért a négyórás szolgálat, érkezett a váltás, hogy újabb négy lány figyelje friss szemmel a környező vizet. Az eddigi és mostani őrszemek nesztelenül mozogtak a fedélzeten, árnyként suhantak el egymás mellett.

A híd ajtajában, Piscia háta mögött, megjelent egy újabb alak. Göndör, szőke fürtök csillantak a holdfényben.

– Nincs mit jelenteni, kapitány – szólt Csipke. Csöndes hangja olyan megnyugtató és megszokott volt, akár egy jó meleg takaró. – Megvolt az őrségváltás.

Caledonia bólintott, Csipke jelenléte szokás szerint jobb kedvre derítette. Bármilyen szörnyű volt is a helyzet, a szőke tiszt mindig talált okot a reményre. Az édesanyja Aric zsarnoksága alatt élt, és belehalt, hogy kicsempéssze Csipkét a Szaruból. Valahányszor a lány elmesélte a történetét, mosolyogva fejezte be, és azt hangsúlyozta: „Ott is vannak jó emberek. És ők is harcolnak, ahogy csak tudnak.” Akár igaz volt ez, akár nem, Caledonia igyekezett hinni Csipke optimizmusában.

– Köszönöm, Csipke. Menj, aludj egy kicsit! Te is, Pip. Csipke elment, ugyanolyan fürgén, ahogy jött, az elsőtiszt azonban habozott.

– Pip!

– Inkább maradok, őrködök veled. – Akkor sem akaródzott volna magára hagynia Caledoniát, ha épp vér ömlött volna a füléből.

– Ha már nem vagy sértetlen, legalább legyél kipihent! Nyomás aludni, vagy hívom Vérfogat, hogy ő cipeljen vissza a betegágyba. – Igyekezett könnyed hangot megütni, ám Piscia arckifejezéséből ítélve nem sok sikerrel.

– Mi van, ha igaz, amit a fiú állít? – kötötte az ebet a karóhoz a barátnője.

– Nem igaz – vágta rá Caledonia.

– De mi van, ha mégis, és tényleg el akar szabadulni? Segíthetne nekünk. Kartács volt, egy csomó mindent tudhat arról, hogyan…

– Ugyanúgy kartács még most is – csattant fel a kapitány. – Erről nem nyitok vitát. Mennie kell. Amint a sekélyes közelébe érünk.

Piscia az ajtóhoz hátrált, aztán megint előrelépett, gyors mozdulataiból sütött a bosszúság.

– Nem ő maga az ellenség, Cala. Ő csak eszköz volt az ellenségünk kezében, és nem szabad semmibe vennünk a pálfordulását. Ígérd meg nekem, hogy komolyan veszed!

Ez legalább olyan kérés volt, amit Caledonia könnyedén teljesíthetett.

– Megígérhetem, hogy véresen komolyan veszem ezt az ügyet.

Ha Piscia érzékelte is a fenyegetést a kapitány szavaiban, semmi tanújelét nem adta ennek.

– Jó éjt, Cala! – mondta, azzal odalépett a másik lányhoz, és puszit nyomott az arcára.

Teltek-múltak az órák. Caledonia egyre nyomasztóbbnak találta a tétlenséget. A kartácsok nem szívesen hajóztak éjszaka, de minél tovább tart, mire utolérik a Mors Navist, valószínűleg annál nagyobb erősítéssel érkeznek. A jelen helyzetükben már egy kartácshajóval is épp elég nehéz lesz elbánniuk. Kettőnél többel elbírniuk pedig gyakorlatilag maga volna a lehetetlen.

Annyi minden mehetett gajra ebben az egészben!

Miután felvázolta a tervét a legénységnek, Caledonia szinte már kísértést érzett, hogy megkérdezze Aminát, milyen áldozatot fogadnának el a szellemek, cserébe a Mors Navisnak kedvező szélért. Ehelyett inkább azt kérte a tisztjétől, hogy rejtsen el a fedélzeten még több tucatnyi lőfegyvert, mindegyiket csőre töltve.

Készen álltak, amennyire lehetett. Már csak arra volt szükség, hogy egy kartácshajó végre észrevegye őket, és bekapja a csalit.

Caledonia nem bírta tovább, hogy csak üldögéljen, és a sötétbe bámuljon. Elhagyta a hidat, intett a fedélzeti őrszemeknek, aztán lecsúszott a fedélközbe vezető létrán. Csizmája nagyot puffant a kabinfolyosón. Sűrű sötétség fogadta, és beletelt pár pillanatba, mire a szeme hozzászokott a plafonon sorakozó nappettyek tompa derengéséhez. Ahogy ígérte, Amina a nappettyekkel nyert energia nagy részét átirányította a hajtóműbe, így csak néhány panel világított haloványan. A folyosó félhomályba burkolózva rajzolódott ki Caledonia előtt.

Habár bekötött szemmel is ismerte volna a járást a hajója mélyén, a kapitány egyik kezét a falon simítva ment végig a folyosón. Évekkel ezelőtt ezekben a kabinokban a Szellem legénységét kitevő családok laktak. Az összes kisebb-nagyobb családnak jutott saját kabin, még ha egyes famíliák annyian is voltak, hogy nem fértek mind el a számukra kijelölt helyen, így néhány tagjuk a kantinban aludt. Most minden kabinban négy-négy lányt szállásoltak el, a padló alatt pedig fegyverekkel teli ládákat tároltak.

Habár a legtöbben aludtak, a csukott ajtók mögül Caledonia itt-ott fojtott hangokat hallott kiszűrődni. Nem volt mindig ennyi idejük a harc előtt, és ahogy telt-múlt az éjszaka, a lányok nyilván csak egyre feszültebbek lettek.

Caledonia átvágott a sötét hajókonyhán, ami még ilyen későn, ezen a csöndes órán is kávétól-teától illatozott. A vacsora kiadósabb volt a szokottnál, köszönhetően szegény Fémpofa kimúlásának meg a bárkáról zsákmányolt élelmiszernek. Messzi szokás szerint vitt a kapitánynak egy tányérral a vacsorából, mert tudta, hogy nem lesz ideje asztalhoz ülni a többiekkel a kantinban. De a nő mostanra már valószínűleg aludt a matracán az éléskamrában, persze készen arra, hogy megetesse az őrségből érkező lányokat, ha korgó gyomorral betérnének a konyhába. Egy másik éjszakán Caledonia talán maga is benézett volna Messzihez, de ma továbbment, és lecsúszott a létrán a raktérbe.

Nem is tudta, hová megy, amíg ezen a szinten nem találta magát, a kabinok alatt, a fedélköz legalsó részén, és el nem ért egy kicsi, vastag fémajtóhoz a raktér túlsó végében. Festék pattogzott le róla, kis foltokban mállott a földre. Rendes megvilágításban az ajtó sötétkék és sárga pontok mozaikja lett volna. A nappettyek tompa fényében csak a szürke különböző árnyalataiban játszott. Nagy tárcsa volt a közepén, az ajtót lezáró helyzetbe forgatva és rögzítve.

Nem volt szokásuk foglyokat ejteni, úgyhogy a raktérnek ezt az elkülönített részét általában nem zárkának használták, most viszont egy kartács ült az ajtó túloldalán.

Caledonia elhúzta a tárcsát rögzítő reteszt, és elfordította a kereket, hogy kinyissa az ajtót.

Feltárult előtte a zárka, benne a fiúval, aki összekuporodva hevert a kis hajóablakon beszivárgó, ezüstös fényben. A kezét előtte kötötték össze, szorosan és jó néhányszor a csuklójára tekerve a fakó kötelet. Nem aludt, pedig a kapitány arra számított, de nem is nézett fel, mikor kinyílt az ajtó. A tekintetét meredten a túlsó falra szegezte. Az arcán véraláfutás virított, és a karján is akadt még jó néhány. A szájába tömött, erősen megszorított pecek nyáltól és vértől volt nyirkos. A kartács most kisebbnek tűnt, mint ahogy Caledonia emlékezett rá.

– Ülj fel!

A lány átlépte a küszöböt, és az ajtót maga mögött nyitva hagyva bement a zárkába. A falak mentén ládák sorakoztak, bennük vászonnal, ruhával és kötszerrel. Semmi olyan nem akadt itt, amit könnyen fegyvernek lehetett volna használni. Az így maradt tér hosszú és keskeny volt, a fiú az imént még alig fért el fekve. Ez a hely nem volt alkalmas arra, hogy valakit hosszabb időre elszállásoljanak benne. Itt legfeljebb csak várakozni lehetett, tétlenül és tehetetlenül.

Az eddigi egyetlen alkalom, amikor efféle várakozásra használták ezt a helyiséget, két évvel ezelőtt volt, miután rátaláltak Hime-ra. A kaszások közül kimentett lányt egészen más okból kellett bezárniuk ide. Caledonia egy pillanatra látta maga előtt a padlón kuporgó, apró leányt, úgy összepöndörödve, akár egy levél, és a fülébe csengett Hime kezének-lábának tompa puffanása, ahogy gyötrődve vonaglott a földön. Azt hitték, némasága és megcsonkított füle azt jelenti, hogy siket is. Amina volt az, aki rádöbbent, hogy tévedtek, ő hajolt oda a lányhoz, csitító szavakat suttogva a fülébe, miközben Hime görcsösen vergődött.

Caledonia már szinte el is felejtette, milyen iszonyatos végignézni, ahogy valaki a vériszap elvonási tüneteitől szenved.

A múlt árnyait elhessegetve a kapitány szemügyre vette a fiút. Erős és jól táplált volt, mint minden kartács. A háta meggörnyedt, és a lábát behajlítva kicsit a mellkasa felé húzta a térdét, mintha az ösztöne azt diktálta volna, hogy védekezőn kucorodjon össze. A teste mégis feszülten megdermedt, minden izma görcsbe rándult. A bal bicepszén húzódó három heg alig pár centire volt egymástól. Kettő már ráncos volt, régebbinek tűntek, míg a harmadik friss sebhelyként puffadt föl. A vériszap rikító narancssárga elszíneződése még ebben az ezüstös fényben is kiütközött rajtuk. A kartácsok annyit szedtek a szerből, hogy az lerakódott a véráramukban, a bőrükön, olyan színűre festette a sebeiket, akár a virág, amiből az elméjüket elborító drog készült.

Caledonia pár pillanatra egészen belefeledkezett az őt megrohanó undorba, így most meglepetten vette észre, hogy a fiú a fejét épp csak egy kicsit felemelve néz rá. Nehéz volt megfejteni az arckifejezését, de sötét szeméből nem sütött indulat. Inkább elmélkedőnek tűnt, sőt szinte kíváncsinak.

– Választ akarok kapni néhány kérdésemre. Ha megpróbálsz hazugságokkal etetni, kivágom a nyelved – figyelmeztette Caledonia.

A kartács válaszul biccentett, aztán a tekintete visszatért a lány arcára. A kapitány szemébe nézett, és láthatóan harag nélkül elfogadta a szavait.

Caledonia beljebb lépett a zárkába, míg meg nem állt közvetlenül a fiú előtt. Leguggolt, és durván elrántotta a szájába tömött anyagot. A kartácsnak vértől vöröslött az ajka, tenger- és fémszaga volt. Megnyalta a száját, tátogott egy kicsit, hogy kilazítsa az állát, és közben végig Caledoniára szegezte a szemét.

– Köszönöm – szólalt meg egy hosszúra nyúlt pillanattal később.

A lány a homlokát ráncolta, és a fogoly ölébe hajította a nyirkos anyagot.

– Ha még egyszer ezt merészeled mondani, visszatömöm ezt a szádba.

A kartács erre bölcsen hallgatott. A pislogáson kívül meg se moccant. A válla továbbra is előregörnyedt, az állát kissé leszegte, az arckifejezése tökéletesen szenvtelen maradt. Nyilvánvalóan igyekezett a lehető legkisebbnek és legkevésbé fenyegetőnek látszani, de hogy ártatlan szándékkal vagy csupán megtévesztésből, abban Caledonia nem volt biztos.

Habár a fogoly minden szempontból épp ellentéte volt annak a fiúnak azon a véráztatta tengerparton – fehér helyett barna bőr, kiugró helyett mélyen ülő szem, hegyes helyett szögletes áll –, a látványától a kapitány szívében akkor is felizzott a harag.

– Ismersz egy Lir nevű kartácsot? – kérdezte Caledonia, végre megértve, miért jött ide egyáltalán.

A fiú erre kihúzta magát, egyszeriben sokkal éberebbnek tűnt. Nem szólalt meg, de nem is volt rá szükség. A reakciója már önmagában is megadta a választ: Lir életben volt, és a foglyuk ismerte őt.

Caledonia odahajolt hozzá, az orruk alig pár centire volt egymástól.

– Halljam a hajója nevét!

Biztos volt benne, hogy nem csak képzelte, amint a fiú ajka megremegett. A kartács félt tőle. Vagy Lirtől.

– Hadd maradjak veletek! – szólt a fogoly. – Ne dobjatok ki a sekélyesbe!

– Ne hidd, hogy bármiről is alkudozhatsz velem! – Caledonia hátrébb hajolt, hogy a fiú tisztán láthassa gúnyos arckifejezését. – Halljam Lir hajójának nevét, különben nem a sekélyesnél foglak kidobatni, hanem itt, a nyílt tengeren!

A kartács nagyot nyelt, tekintete a kapitány arcáról a halántékára vándorolt, aztán gyorsan visszasiklott a szemére.

– Segíthetek nektek.

Caledonia ökle lesújtott, belecsapódva a fiú már így is véraláfutásos arcába, mielőtt befejezhette volna a mondatot. A kartács oldalra dőlt, esetlenül támaszkodott meg összekötözött kezével egy faládán. A kapitány megint odahajolt hozzá, megragadta az állát, és halálosan fenyegető hangon azt suttogta:

– Nagyon is jól ismerem már ezt a hazugságot. Ha még egyszer kiejted a szádon, kitépem a nyelvedet. Megértetted?

A fiú bólintott, már amennyire Caledonia szorítása engedte, és azt mondta:

– Lir hajója a Szikraszirom.

A név meglepte a lányt. A fülébe csengett Lir hangja, ahogy Szikrasziromnak hívta őt, ahogy azt mondta, ez a név illik hozzá, és erre újult erővel lángolt fel a szívében a harag.

A kartács folytatta.

– Lir egyike Aric ötödfiainak. Ha őt akarod elkapni, pokoli küzdelem vár rád.

Az igazság az volt, hogy Caledonia pontosan ezt akarta, mióta csak nekivágott felfegyverzett hajójával és legénységével a nyílt tengernek. Csak épp álmában sem hitte volna, hogy tényleg lehetséges megtalálni egy bizonyos kartácsot a hatalmas óceánon.

– Van még más is – tette hozzá a fiú halkan, merészen.

– Miből gondolod, hogy egyetlen szavadat is elhinném? – A kartács hasznos információval szolgált, de minél többet mondott, Caledonia annál kevésbé bízott a válaszaiban.

Kiabálás hallatszott a fedélzetről, fülbemászó dallamként hatolt be a raktérbe. Az őrszemek észrevettek egy hajót.

A kapitány elengedte a fiút, és sietve az ajtó felé indult.

– Caledonia – szólt utána a kartács azon a merész, lágy hangján.

A lány visszanézett rá, és máris megbánta, hogy nem tömte be újra a száját.

A kartácsnak már kezdett feldagadni és belilulni a szeme az imént kapott ütéstől, de állta a kapitány tekintetét, ahogy azt mondta:

– Nem fogok hazudni neked.

– Épp most hazudtál – válaszolta Caledonia. Azzal elment.