WALTER M. MILLER JR.

 

Crucifixus Etiam

 

Fordította

Kolozsvári Papp László

Crucifixus Etiam by Walter M. Miller Jr.

Astounding Science Fiction, Febr. 1953.

Gyilkos idő, szerk. Isaac Asimov & Martin H. Greenberg

Maecenas, 1988

 

Manue Nanti azért kapcsolódott be a tervbe, hogy egy kis lóvéra tegyen szert. Öt dollár egy órára szép pénz volt még anno domini 2134-ben is, és ráadásul a munkaideje alatt nem lehetett elkölteni. Mindent kaptak: szállást, kaját, pipereholmit, gyógyszert, cigarettát, sót naponta egy adag szeszes italt is, amit a járművek üzemanyagául szolgáló, erjesztett marsbéli moszatokból desztilláltak. Úgy számított, hogy ha óvakodik a kockajátéktól, ötvenezer dolláros bankszámlával zárhatja le ötéves szerződését, visszatérhet a Földre, és huszonnégy éves korára visszavonulhat. Manue utazni szeretett volna, bekukkantani a világ távoli sarkaiba, látni akarta az idegen kultúrákat, az egyszerű embereket, az apró városkákat, sivatagokat, hegyeket, dzsungeleket - hiszen mielőtt a Marsra jött, nem utazott száz mérföldnél messzebbre Cerro de Pascótól, perui szülővárosától.

Iszonyú magány lepte meg, amikor a hideg, marsbéli éjszakában fölszakadozott a fagyos pára, és előtűni a fénycsipkézte fekete égbolton szülőbolygója, a kékeszöld Föld csillag. “El mundo de mi carne, de mi alma” (A testem, a lelkem világa - spanyol) - gondolta - bár olyan keveset látott a Földből, hogy nem egy vidéke sokkal idegenebbnek tetszett volna számára, mint az egyhangú, kopár, marsbéli táj. Szerette volna látni a Csendes-óceán déli részének tűzhányóit, Tibet hatalmas hegyláncait, a betonóriás New Yorkot, a Sárga-tenger mesterséges szigeteit, a Fekete-erdőt, a Gangeszt, a Grand Canyont, de mindenekfölött az emberi művészet teremtményeit: a piramisokat, Európa gótikus székesegyházait, a Notre-Dame de Chartres-ot, a Szent Péter-bazilikát, Anacapri kőcsipke csodáit. De az álom megvalósulásáig még sok munkát kellett elvégezni.

Manue nagycsontú, munkára termett, a maga egyszerűségében szép szál és okos fiatalember volt, és kesernyés humorérzéke hozzásegítette ahhoz, hogy túltegye magát a whiskytől bűzlő munkavezetők és a kákán is csomót kereső mérnökök otromba megjegyzésein. Ezek tíz dollárt kaptak egy órára, és találtak módot arra, hogy - törvényesen vagy másképpen - még többet is összehozzanak.

 

Mindössze egy hónapja volt a Marson, és már mindenütt szúrást érzett: valahányszor belevágta a nehéz csákányt a rőtbarna földbe, arca megvonaglott a fájdalomtól. A mellkasába műtéti úton beépített műanyag légvezeték szelepei húzódtak, csavarodtak, és mintha testének minden rezdülésére ki akartak volna szakadni. Az oxigénfejlesztő készülék tudóként szolgált, keresztülszivattyúzta vérét egy, a szervezetébe átültetett műanyag csövekből álló, mesterséges érhálózaton, miközben egy vegyi generátor levegővel dúsította föl és visszaömlesztette érhálózatába. Csak akkor kellett lélegzeni, ha az ember a beszédéhez kívánt levegőt venni, de Manue mohó kortyokban nyelte a mindössze négyszázalékos páratartalmú marsi levegőt, mert látta azoknak az embereknek a beroskadt, elcsenevészesedett mellkasát, akik négy vagy öt éve szolgáltak, és tudta, hogy amikor majd visszatérnek a Földre - ha egyáltalán visszatérnek -, ott is szükségük lesz a légzést segítő oxigénfejlesztő berendezésre.

- Ha nem hagyja abba a lélegzést - mondta az orvos -, nem lesz semmi baja. Amikor este lefekszik, állítsa alacsonyra az oxigénpumpát, míg azt nem érzi, hogy zihál. Van egy kritikus pont, ami az alváshoz épp megfelelő.

Ha túlságosan alacsonyra állítja, üvöltve fog felébredni, és zárthely-iszonyt kap. Ha viszont túlságosan magasra állítja, a légzési reflexei elsatnyulnak, és többé nem fog tudni lélegzeni; egy idő múlva a tüdeje elcsenevészesedik. Ehhez tartsa magát.

Manue ehhez tartotta magát, annak ellenére, hogy a régebbi munkások szárazon ziháló hangjukon kinevették.

Sokan közülük alig tudtak két-három szónál többet kimondani egy lélegzetvételre.

- Lélegezz mélyeket, fiú! - mondták neki. - Élvezd ki, ameddig tudod. Nemsokára úgyis elfelejted. Hacsak nem vagy mérnök. A mérnököknek, mint megtudta, könnyű dolguk volt. Normális légnyomást biztosító barakkokban aludtak, ahol a levegő páratartalma tíz százalék volt, és huszonöt százalék oxigént tartalmazott; a mérnökök itt kikapcsolták az oxigenerátort, és békésen hajtották álomra a fejüket. Sőt, az ő készülékeik önműködően ellenőrizték és szabályozták a teljesítményt a szervezetbe belövellt vér szén-dioxid-tartalma alapján. A bizottság azonban a munkabrigádoknak nem engedte meg ezt a fényűzést. Egy Föld-Mars útvonalon közlekedő teherszállító rakéta hasznos tere az úrhajó összsúlyának mindössze két százaléka lehet, így semmi fölöslegeset nem szállíthatott. Az úrhajók csak a leglényegesebbet hozták magukkal; kulcsfontosságú ipari berendezéseket, hatalmas reaktorokat, generátorokat, motorokat, súlyos szerszámokat.

A kisebb szerszámokat, építőanyagokat, élelmiszert, a nem nukleáris üzemanyagot a Marson kellett előállítani. Volt egy felszíni fejtés a Syrtis Majoron, ahonnan csaknem tiszta vasércet bányásztak, kohókban kiolvasztották, különböző keménységű acéllá edzették, amiből épületelemeket, szerszámokat és gépeket készítettek. Az Alacsonyhegységből nagy mennyiségű mészkövet és agyagot termeltek ki, összezúzták és kiégették, és ebből keverték ki a betont.

Azt rebesgették, előkészületek történtek rá, hogy a Mars gondoskodjék saját munkaerő-szükségletéről. Az egyik régi munkás megsúgta Manuénak, hogy ötszáz házaspárt hoztak a Mare Erythraeumban nemrégiben alapított városba - föltehetően ők alkotják majd a helybéli bizottság főhadiszállásának személyi állományát -, a régi munkás szerint azonban ők háromezer dolláros csekket is kapnak minden gyermekük után, aki a vörös bolygón születik. Manue viszont tudta, hogy a vén “roskadt mellűek” hajlamosak az efféle hírek kiagyalására, és az egészet bizonyos hitetlenkedéssel fogadta.

Manue igen keveset tudott arról, hogy mi a saját szerepe a tervben, de nem is volt többre szüksége. A táborhely a Mare Cimmerium északi végében terült el, kopár sziklák barnászöldje vette körül, s a halványan kirajzolódó horizonton csupán egyetlen távoli hegylánc emelkedett ki. Az egész fölé olyan mélykék ég borult, hogy alkalmanként napközben is homályosan láthatóvá vált a Föld. A táborhely egy tucatnyi kettős falú, ablaktalan kőkunyhóból állott, fedelük sima kőlapokból készült, amit a kaktuszszerű, tövises növényekből kifőzött, kátránytartalmú gyantával burkoltak be. A tábor csúnya és kietlen volt, és az egészet egy fúrótorony csontváza uralta, amit a telep közepén állítottak föl.

Manue a földmunkát végző brigádhoz tartozott, amelynek az volt a feladata, hogy egy yard széles, hat láb mély árkot ásson a fúrótorony körül, százyardos oldalú négyzetben. A fúrótorony éjjel-nappal működött, egyre mélyebbre hatolt le a Mars kérgében, és gyakran le kellett állni azért, hogy kicseréljék a fúrófejet. Manue megtudta, hogy a geológusok szerint tizenhatezer láb mélységben tritium jégréteg húzódik, és ez az, amiért a nagy fúrás folyik. Az alap, aminek a kiásásában részt vett, állítólag valamilyen ellenőrző állomás számára készül.

A túl kemény munka miatt más dolgokra nemigen volt kíváncsi. A Mars lidércnyomásos, zord, nő nélküli, érdektelen, gonosz világ volt. Közvetlenül mellette egy “Paci” csúfnevű tibeti túrta a földet, aki elképesztően törte a világnyelvet. Két lépés távolságból követte Manuét egy lapáttal, kihányta a fölcsákányozott törmeléket, és egy monoton dalt mormolt az anyanyelvén. Manue ritkán hallott valakit az ő anyanyelvén beszélni; az egyik mérnök, egy gőgös chilei, bár ismerte a modern spanyolt, de nem állt szóba az olyanokkal, mint Manue Nanti. A legtöbb munkás pedig vagy az általános angolt, vagy a világnyelvet használta. Manue beszélte mind a kettőt, de nagyon szerette volna hallani saját népének nyelvét. Ahányszor csak megpróbált szóba elegyedni Pacival, a kulturális szakadék olyan szélesnek bizonyult közöttük, hogy kielégítő eszmecseréről jóformán szó sem lehetett.

A perui tréfák nem hangzottak mulatságosan a tibeti fül számára, de Paci majd összeroskadt a nevetéstől, amikor Manue egy ügyetlen csákánycsapással csaknem összezúzta a saját lábát.

Manue nem lelt közeli barátokra. Munkavezetője, Vögeli, egy szűk látókörű, hidegvérű, rendszerint félrészeg délnémet fickó volt, aki azzal erősítette a tüdejét, hogy a munkásaival ordítozott. Ez a jó húsban lévő, vörös képű ember lassan lépkedett végig a kiásott árok szélén, meg-megállt, és hidegen végigmérte a munkáspórokat, akiket, ha föl merészeltek pillantani, torokhangon, csípős megjegyzéssel utasított rendre a pillanatnyi szünet miatt.

Miközben az árokásókhoz beszélt, kis törmeléklavinát rugdosott be az árokba, az emberek lábára. Manue az első hónap letelte előtt kiismerte Vögelit.

A légvezeték okozta fájdalom már-már túrhetetlenné vált; a bórén, ott, ahol a vezeték behatolt a húsába, miközben a bór megpróbált összenőni a műanyaggal, szoros gyűrődés képződött, és ez a bórgallér törzsének minden mozdulatára hasogatott, égett és sajgott. Hirtelen émelygést érzett. Szédelegve az árok falához tántorgott, elejtette a csákányt, és lassan imbolyogva megpróbált talpon maradni. Kábultság és hányinger kínozta egész testét, miközben Paci kimeresztette a szemét, és hülyén vigyorgott.

- Hé! - üvöltött rá Vögeli az árok fölött. - Vedd fel azt a csákányt! Hé, te ott! Gyerünk azzal a…

Manue szédelegve tapogatózott a szerszám után, szeme előtt fekete foltok úsztak el, ernyedten hátratántorodott, lihegve kapkodta a levegőt. A szelepek gyötrő fullánkja hordozható pokol volt, amit mindig magával cipelt. Leküzdötte a mozdulatot, hogy az egészet kitépje a húsából; ha valamelyik szelep kifordul, néhány perc alatt elvérzett volna.

Vögeli végigtrappolt a friss földhányáson, és megállt az árokban görnyedő Manue fölött. Egy percig rámeredt, majd súlyos csizmájával megbökte a tarkóját.

- Munkára!

Manue fölnézett, és némán tátogott. Homlokán izzadság csillant a bágyadt napfényben, bár a hőmérséklet mélyen fagypont alatt volt. - Fogd azt a csákányt, és gyerünk!

- Nem bírom - lihegte Manue. - Szúr… a vezeték. Vögeli morgott valamit, és leugrott az árokba.

- Nyisd ki a zubbonyodat! - parancsolta.

Manue ernyedten, ügyetlenül engedelmeskedni próbált, de a munkavezető félrelökte a kezét, és lehúzta a villámzárat. Durván kigombolta a perui ingét, lemeztelenítve barna mellét a csikorgó hidegben. - Ne! A vezetéket ne, kérem!

Vögeli tompa ujjai közé fogta az egyik vékony csövet, és odahajolt, hogy megnézze a sérült bőr duzzadt, kérges csomóit, amelyek körbefogták a csövet ott, ahol a húsba behatolt. Könnyedén megérintette a csomót, nyöszörgésre késztetve a munkást.

- Kérem, ne!

- Elég legyen a nyafogásból!

Vögeli a csomóra tette a hüvelykujját, és hirtelen lenyomta. Halk pukkanás hallatszott, amint a bőr néhány millimétert visszacsúszott a cső mentén. Manue felnyögött, és behunyta a szemét.

- Pofa be! Tudom, mit csinálok. - A másik csővel is megismételte a műveletet. Aztán mindkét csövet megragadta, és lassan ide-oda mozgatta, hogy megfelelő helyzetbe hozza a bőrt. Manue felkiáltott, és halálos ájulásba zuhant.

Amikor magához tért, a barakkban feküdt, és egy orvos a sérült bőrét sárga oldattal ecsetelte, ami kellemesen hűvös volt.

- Fölébredtünk, mi? - mormogta az orvos jókedvűen. - Hogy érzed magad?

- Malo! - suttogta.

- Ma csak maradj ágyban, fiú! Csavard magasra az oxit! Jobban fogod érezni magad.

Az orvos kiment, utána Vögeli, de még egy kegyetlen mosolyt küldött vissza az ajtóból.

- Meg ne próbáld holnap is elcseszni a készüléket!

Manue gyűlölettel nézte a csukott ajtót, és feszülten hallgatózott, míg Vögeli lépései el nem hagyták az épületet. Aztán, követve az orvos utasítását, maximumra állította az oxit, annak ellenére, hogy a hevesebb véráramlás sajgást okozott a mellkasi szelep körűt. Az émelygés elmúlt, utólagos gyöngeségnek adta át a helyét.

Álmosság vett erőt rajta, és elszenderedett.

Az álom rettenetes, feketébe öltözött kísértet volt a Marson. A Mars ugyanazt a látomást váltotta ki minden újonnan érkezettből: a zuhanást, a megállíthatatlan, föltartóztathatatlan, lidércnyomásos zuhanást a feneketlen űrbe. Mint mondták, ezt a kisebb tömegvonzás okozta. A test szinte lebegett, és lefelé tartó liftek, zuhanó repülőgépek, magas sziklaszirtről való lezuhanás rémképe kísérte. Ezekkel voltak tele az álmok, vagy ha az alvó oxija túlságosan alacsonyra volt állítva, hideg, fekete vízbe való lassú lemerülés és fulladás kínozta. Az újonnan jötteket egy magában álló barakkban különítették el, hogy éjszakai sikolyuk ne zavarja az öreg harcosokat, akik már megszokták a marsbéli körülményeket.

De most, első ízben azóta, hogy megérkezett, Manue mélyen, könnyedén aludt, és úgy érezte, hogy ragyogó fénynyalábok tartják. Amikor újra fölébredt, verítékben úszva döbbent rá arra, hogy nem lélegzett! Olyan kellemes volt nem lélegezni. Bordái mozdulatlanok voltak, s ezért mellkasa megszűnt sajogni. A békés álom következtében frissnek és élénknek érezte magát.

Hirtelen érdesen zihálva ismét lélegzeni kezdett, elátkozta magát a mulasztásért, és amint maga elé idézte egy roskadt mellű képét, könnyek között fogadkozott, hogy lélegezni fog.

- He, he! - lihegte egy régi munkás, aki azért jött be, hogy megtömje a barakk kemencéjét. - Nemsokára hamisítatlan marsbélivé válsz, fiú. Én hét éve vagyok itt. Nézz rám!

Manue hallotta a ziháló hangot, és megborzongott; nem volt szükség arra, hogy odanézzen.

- Jobb, ha nem küzdesz ellene. Úgyis hiába. Ne törd magad, add be a derekad! Ha nem ezt teszed, beleörülsz.

- Elég volt! Hagyj békén!

- Azonnal. Még csak egyet. Szeretnél hazamenni, ugye? Én hazamentem. Aztán visszajöttem. Ezt fogod tenni te is. Mind ezt teszik, a mérnököket kivéve. Tudod, miért?

- Pofa be! - Manue a könyökére támaszkodva fölegyenesedett, és dühösen sziszegett a munkásra, aki nem volt sem öreg, sem fiatal, csak egyszerűen elfonnyadt a Marson. Arca harmincöt év körülinek látszott, de teste vézna volt, és vén.

A veterán elvigyorodott.

- Sajnálom - zihálta. - Majd tartom a számat. - Habozott, aztán kinyújtotta a kezét. - Sam Donnell vagyok, gépész.

Manue még mindig fenyegetően meredt rá. Donnell vállat vont, és leejtette a kezét.

- Csak barátkozni akartam - mormogta, és kiment.

Manue már-már utánakiáltott, de aztán szorosan összezárta a száját. Barátkozni? Szüksége volt barátra, de nem a roskadt mellűek közül. Egyszerűen nem bírt rájuk nézni, attól félt, hogy tulajdon jövőjének tükrébe pillant.

Kimászott az emeletes ágyból, és fölvette a bundáját. Leszállt az éjszaka, és a hőmérséklet már mínusz húsz fok alá süllyedt. Puha jégporszitálás homályosította el a csillagokat. Manue belerévedt a sötétségbe. Az étkezde csarnoka zárva volt, de a büféből fény szűrődött ki, lámpa égett a munkavezetők klubjában is, az emberek kártyáztak és ittak. Elballagott az alkoholadagjáért, egy kis vízzel hígítva fölhajtotta, és egyedül baktatott vissza a barakkhoz.

A tibeti már feküdt, és üres tekintettel bámulta a mennyezetet. Manue leült, és kifejezéstelen, üres arcára meredt.

- Miért jöttél te ide, Paci? - Jönni hova?

- A Marsra.

Paci elvigyorodott, kivillantotta széles, fekete barázdás fogait. - Pénzt keresni. Szép pénzt kapni a Marson.

- Mindenki megkeresi a maga pénzét, mi? - Biztos.

- Honnan jön ez a pénz?

Paci a perui felé fordította az arcát, és összeráncolta a szemöldökét. - Lenni bolond? A pénz a Földről jönni, minden pénz onnan jönni. - És mit kap ezért a Föld a Marstól?

Paci tétovázott egy pillanatig, de mert nem lelt választ, dühösen fújt egyet. Egy egytagú szót vetett oda az anyanyelvén, aztán befordult és elaludt.

Manue általában nemigen foglalkozott az efféle dolgokkal, de most azon kapta magát, hogy azt kérdezi: “Mi keresnivalóm van itt?”, s aztán: “Mi keresnivalója van itt bárkinek?”

A Mars-terv nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt indult, és végső célja az volt, hogy lakhatóvá tegye a Marsot úgy, hogy a telepesek ne szoruljanak aztán földi segítségre, oxigénre, szigetelő öltözékre és egyéb felszerelésekre, egyszóval ne kelljen ellátni őket mindazzal, amire ma még a negyedik bolygón szükség van az ember életben maradásához. De mindeddig a Föld csak vetett, nem aratott. Az ég feneketlen kúttá vált, amelybe a Föld beleömlesztette eszközeit, pénzét, munkaerejét és műszaki tudását. És úgy tetszett, hogy a közeljövőben sem lesz másképpen.

Manue hirtelen úgy érezte, hogy csapdába esett. Szerződésének lejárta előtt nem térhet vissza a Földre. Öt évre tulajdonképpen rabszolgának adta el magát olyan összegért, amivel később csak egy csekély szabadságot vásárolhat. De mi lesz akkor, ha tüdejét elveszítve, élete hátralevő napjaira a kis légzőkészülék rabjává válik? És ami a legrosszabb: kinek az érdekét szolgálja? A vállalkozók meggazdagodnak az állami szerződéseken. Egyes mérnökök és munkavezetők a pénzalapok hűtlen kezelésének különböző formái révén tollasodnak meg.

De mit kapnak pénzükért a Föld lakosai? Semmit.

Hosszú ideig ébren feküdt, töprengve. Végül azzal tért napirendre a dolog fölött, hogy holnap majd megkérdez valakit, valakit, aki dörzsöltebb nála.

De mindenki kitért a válasz elöl. Végül összeszedte magát, és megkérdezte Vögelit, de a munkavezető durván ráripakodott, hogy csak dolgozzon, és ne üsse bele az orrát mindenbe. Megkérdezte a statikusmérnököt, aki az építkezést irányította, de a fickó csak nevetett, és ezt mondta: - Mit törődik vele? Szép pénzt seper be.

Most betonoztak; az árok aljára marsbéli acélból készült, hosszú betonvas szálakat fektettek, és csorgó-csöpögő, teli talicskákból reá zúdították a zöldesszürke keveréket. A fúrómunkások folytatták az unalmas mélyfúrást a vörös bolygó talajában. Kétszer napjában yardnyi hosszúságú, henger alakú talajmintát hoztak felszínre, és átadták egy geológusnak, aki lemérte, kiégette, ismét megmérte, és megpróbált tritiumot kivonni belőle - ha volt benne egyáltalán. Naponta krétával fölírta az eredményt a mérnökök szálláshelye előtt kifüggesztett táblára, és a műszaki személyzet odacsődült, hogy megnézze. Manue, ahányszor csak arra járt, látta a számjegyeket, de egy kukkot sem értett belőle.

Az élet fájdalom, félelem, harag és lélekölő munka végtelen egymásutánjává vált. Alig volt valami változatosság. Nagy ritkán egy csoport kabarészínész rándult át a Mare Erythraeumból, de a munkabrigádok képtelenek voltak valamennyien bezsúfolódni a normális légnyomást biztosító vezetőségi barakkba, ahol az előadásokat tartották, és amikor Manue futólag megpillantotta az egyik lányt, amint átsétált a szabad térségen, mit sem láthatott belőle, hiszen bundába volt burkolózva, és a fejére csuklyát borított.

Időnként a világ jelentősebb vallásainak képviseletében vándor rabbik és papok, buddhista, mohamedán és keresztény tanok hirdetői keresték föl a tábort. Antonio Selni atya havonta látogatott ide, hogy gyóntasson és misét celebráljon. A munkacsapatok legtöbbje az egyhangúságból való menekülés, a honvágytól való szabadulás reményében minden istentiszteletet végighallgatott. Manue gyomrát különös érzés szorította össze, amikor nézte a szentmise kétezer éves szertartását, amely az ősi szabályok szerint folyt a Mars sötét ege alatt is, az oltárul szolgáló friss betonlap egy pontján, amire a pap kirakta a feszületet, a gyertyákat, ereklyéket, misekönyvet, kelyhet, misekannát, miegymást. Manue látta, hogy amikor a pap a mise előtt teletöltötte a boroskancsót, kiloccsantott egy keveset a világosvörös folyadékból a barna talajra; bor volt ez, a szicíliai szőlőskertek napérlelte földi bora, amit szőlőfürtökből tapostak a dobogó, csupasz gyermeklábak. A bor, a Föld dús, vörös vére lassan beivódott egy másik bolygó talajába.

Áldásosztáskor a mélyen meghajló, boldogtalan perui fölidézte magában azt az imát, amit egy héttel előbb egy rabbi énekelt: Áldott legyen az Úr, a mi Istenünk, a Mindenség Királya, aki a földből kenyeret érlel nekünk.

Földi kehely, a föld vére, földi isten, földi istentisztelet - és műanyag cső az emberek mellében, borzalmas kiábrándultság a szívükben. Csüggedten távozott.

Itt nem lehet hinni.

A hitnek ismerős környezetre, a kultúra támaszára van szüksége. Itt nincs más, mint lendülő csákány, csörömpölő gép, toccsanó beton, szerszámok csattogása és a roskadt mellűek zihálása. S mindez miért? Öt dollár órabérért és teljes ellátásért?

Manue alsóbb néprétegekből származott, s ennek a rétegnek megvolt a maga népi kultúrája; mélységes vágy élt bennük valami életcél iránt. Apja kőműves volt, és szeretettel dolgozott az új székesegyház fölépítésén, új házak, bérpaloták és kereskedelmi székházak építésén; apja vére elkeveredett ezeknek az épületeknek a habarcsával. A közösség, az emberek, a szokások, az istenek iránti szeretet adta kezébe a vakolókanalat.

Tisztában volt saját célkitűzéseivel, és ismerte azok törekvéseit is, akik körülötte éltek. De mi értelme ennek a véget érni nem akaró kapirgálásnak a Mars felszínén? Azt képzelték talán, hogy fenyvesekkel, tavakkal, hóborította hegyekkel és apró falvakkal ékes második Földdé tehetik? Az ember nem ily hatalmas. Nem. Ha egyáltalán lesz valami eredménye a munkájuknak, az csak annyi, hogy fölépítenek egy világot, amely egyáltalán nem hasonlít a Földhöz, és amelyet ő sohasem szerethet meg.

Az alapozást befejezték. Amíg a fúrás nem jár eredménnyel, addig nekik kevesebb a tennivalójuk. Manue a tábor szélén ült, és a lélegzést gyakorolta. A lélegzés már tudatos erőfeszítéssé vált, és ha néhány percre megfeledkezett róla, azon kapta magát, hogy felületesen, jelentéktelen kis kortyokban veszi a levegőt, ami alig mozgatja meg a rekeszizmait. Olyan alacsonyra állította a légzőkészüléket, amilyenre csak lehetett, hogy ezzel kényszerítse magát a mély lélegzetvételre, ettől azonban szédült, és vissza kellett csavarnia a készüléket, nehogy elájuljon.

Sam Donnell, a roskadt mellű gépész épp akkor kapta el, amikor szédelegve fölbukott egy sziklahalom tetején. Föltámogatta, és normális szintre állította be az “oxiját”. Késő délután volt, és a fúrómunkásokat épp váltották. Manue egy percig fejét ingatva üldögélt, majd hálásan pillantot Donnellre.

- Veszélyes dolog ez, kölyök - lihegte a horpadt mellű. - Könnyen beledilizhetsz. Mit szeretnél inkább, hogy a tüdődet vigye el az ördög, vagy az eszedet?

- Egyiket sem. - Tudom, de…

- Nem akarok erről beszélni.

Donnell bágyadt mosollyal nézett rá. Majd vállat vont, letelepedett a sziklarakásra, és a fúrótornyot bámulta.

- Néhány napon belül el kell, hogy érjük a tritiumjeget - mondta elégedetten. - Lesz itt akkor olyan szélvihar!

Manue ingerülten megnedvesítette az ajkát. A roskadt mellűek mindig nyugtalansággal töltötték el.

Odafordult.

- Szélvihar?

- Azt mondják, nagy a nyomás odalent. A Mars keletkezésével függ össze. Porfelhőelmélet.

Manue megrázta a fejét. - Nem értem.

- Én sem. De hallottam, amikor erről beszéltek. Néhány milliárd évvel ezelőtt a Mars állítólag a Jupiter egyik holdja volt. Sziklamagja köré jégkristályok rakódtak. Aztán a Mars letért a pályájáról, és a kozmosz porfelhőövezetéből sziklás kéreg rakódott rá. A tritiumjégréteg lecsípett ott lent egy adag neutront az uránércből.

A tritium egy része héliummá alakult át, és oxigén szabadult fel. A gáznak nagy a nyomása. Szélvihar.

- Mit akarnak kezdeni a jéggel? A roskadt mellű vállat vont.

- A mérnököknek kell tudniok. Manue horkantott és kiköpött.

- Ők csak azt tudják, hogyan kell pénzhez jutni. - Hehe! Mindenki szeretne meggazdagodni.

A perui egy pillanatig habozva nézett rá. - Senor Donnell, én…

- Hívjál csak Samnek.

- Kíváncsi lennék, tudja-e valaki, hogy miért… hogy valójában miért is vagyunk mi itt.

Donnell szélesen elvigyorodott, majd megcsóválta a fejét. Egy pillanatig gondolataiba mélyedt, aztán előrehajolt, hogy valamit írjon a porba. Amikor elkészült, fennhangon elolvasta.

- Eke plusz egy ló plusz föld, egyenlő a létszükséglettel. - Manuéra pillantott. - Anno domini ezerötszáz.

A perui zavartan húzta össze a szemöldökét. Donnell letörölte az írást, és ismét firkálni kezdett.

- Gyár plusz gőzturbinák plusz nyersanyag, egyenlő létszükséglet, plusz luxus. Anno domini ezerkilencszáz.

- Na és?

- Vagyis csökkenteni kell a termelést, vagy valami kiutat kell találni. A Mars a fölösleges energia, munkaerő és pénz levezetésének az útja. A Mars-terv forgásban tartja a pénzt, mozgásban tart mindent. Ezt egy közgazdász mondta nekem. Azt mondta, hogy ha a terv abbamaradna, a fölösleg fölhalmozódna, ami otthon nagy gazdasági válsághoz vezetne.

A perui megrázta a fejét, és fölsóhajtott. Valami nem stimmel. Úgy hangzott, mintha az egészet azután agyalták volna ki, hogy a terv beindult. Nem ez volt az a cél, amit elképzelt.

Két nappal később a fúró jeget ért, de a nagy “szélviharból” mindössze egy kis sistergés lett. A táborban széltében-hosszában rebesgették, hogy az egész művelet időpocsékolás volt. A nyílás néhány órán át fagyos leheletet fújt, és a fúrómunkások csapata körültolongta, hogy megmárthassa benne az arcát, és nagy kortyokban nyelhesse a hélium és oxigén keverékét. De aztán a légáramlás elapadt, és a nyíláson csupán vékony gázcsóva szivárgott.

A technikusok hangérzékeny “kamerát” bocsátottak le a jégrétegbe. Egy hétig föld alatti hangimpulzusokat fogtak föl, és a jégsüveg kiterjedését bejelölték a térképükre. Jégmintákat vettek, és elemezték. A mérnökök késő

éjszakáig dolgoztak.

Aztán véget ért a vizsgálódás. A mérnökök befejezték a bizalmas megbeszéléseket, és magukhoz rendelték a munkacsapatok vezetőit. Körbevezették őket a terepen, ide mutattak, oda böktek, krétavázlatokat rajzoltak az alapra, és ünnepélyes hangon magyaráztak. Nemsokára már a munkavezetők üvöltöztek a brigádjaiknak.

- Fúrótornyot leszerelni!

- Keverőgépet beindítani!

- Ide rakjátok le a betonvasat!

- Tekerjétek le azt a szintmérőt!

- Mozgás! Lapátoljátok el a törmeléket!

Pattanásig feszülő izmok, zúgó és csörömpölő gépek. Morgolódó, föl-fölcsattanó hangok. A munka ismét beindult.

Manue, anélkül hogy ismerte volna munkája célját, törmeléket lapátolt, szintmérőt feszített ki, és öntötte a betont egy hatalmas, száz yard oldalú betonlaphoz, amelyet csupán a középpontjából kitüremkedő csőköpenyvégződés tört meg, vékony gázcsóvát bocsátva ki magából.

A fúrótorony legénysége fél mérföldnyi távolságra, a geológusok által kijelölt pontra költöztette át a felszerelést, és hozzálátott az újabb fúráshoz. A statikusok nyögve fohászkodtak, hogy ne kelljen “még egy ilyet” csinálniuk. A felügyelő testület megnyugtatta őket: “Ne aggódjatok, nem kell.”

Sok találgatás folyt a munkálatok céljáról, és az emberek zokon vették a terv körüli titkolózást. Úgy érezték, hogy békeidőben ilyen titkolódzásra nincs szükség. Bizonyos fokú önkényesség volt benne, és úgy hatott az egész, mintha a bizottság gyermekeknek, ellenségnek vagy szolgáknak tekintené az alkalmazottjait. De a felügyelő testület minden kérdést ezzel hárított el: “Tudják, hogy itt alattunk tritiumjég található. Tudják azt is, hogy ezt keressük. Hogy miért? Nos, nem mindegy az maguknak? Ezernyi fölhasználási módja van. Lehet, hogy erre használjuk föl, lehet, hogy arra. Ki tudhatja?”

Ilyen válasz kielégítő lehetett egy vasércbányában, olajlelőhelyen vagy kőbányában, de a tritiumról mindenki a magfúzióra gondolt. Továbbá semmiféle szállító alkalmatosságot - sem távvezetéket, sem vasúti pályát, sem légikikötőt - nem építettek a nyersanyag elfuvarozására.

Manue abbahagyta a töprengést. Lassacskán bősz cinizmust fejlesztett ki magában napjainak unalmával, a kimerítő munkával szemben. Egyik napról a másikra élt, mint egy állat, és szakadatlanul arról álmodott, hogy amikor szerződése lejár, visszatér a Földre. De mert a visszatérés még távoli volt, az álom félelemmel telítődött, és átitatódott a Mars közelségével: a sorvadás fenyegető rémével, ami összefüggött a folyamatos lélegzés kínjával, a lidércnyomásokkal, az emberek durvaságával, a munka nehézségeivel, a céltalanság érzetével.

A meleg, napsütötte Föld még négyesztendőnyi távolságra volt, és holnap újra kizsigerelő, fullasztó, szívet szorongató, mellet szaggató nap következik. Ugyan mivel szerezhetett magának egy kis örömet az ember? Végül is olyan egyszerű volt éjszakára magasra csavarni a légzőkészüléket, és békés álomba szenderedni. Az álom, a csöndesen elringató álom volt az egyetlen menekvés a kínzó valóságból és félelemből - föltéve, hogy az ember már föladta a harcot, és mit sem törődik a tüdejével.

Manue úgy vélte, hogy nem árthat a tüdejének azzal, ha hetente két teljesen nyugodt éjszakával ajándékozza meg magát.

A hatalmas négyzetet bebetonozták, és felületesen lesimították. Vitorlázó repülőgépeken hatalmas ládákban számos gépet hoztak a Mare Erythraeumból; szállítottak ide falhúzásra való sziklalapokat, új kiszolgálószemélyzetet, továbbá az itt valóban ritkaságnak számító rönkfát, amit az első, Földről hozott és a Marson fölnevelt fákból termeltek ki.

A nagy betonnégyzet fölé épületet húztak. A szerkezeti elemek könnyűek voltak a Marson, hiszen a kisebb tömegvonzás a nyomóerő csökkenésével járt. Ennélfogva a munka gyorsan haladt, és amint a lapos tetejű épület készen állt, a technikusok hozzákezdtek az új gépek kicsomagolásához és beszereléséhez. Manue megfigyelte, hogy a gépegységek jó része számítógép. Volt közöttük egy kis turbógenerátor is, amit egy atomfűtésű kazán tartott üzemben.

Múltak a hónapok. Az épület összefüggő energiaszolgáltató és ellenőrző rendszerré alakult. A technikusok az aknából nem szivattyúztak ki semmit, sőt inkább úgy látszott, hogy valamit bele akarnak süllyeszteni. Egy bomba alakú hengert függesztettek az üreg fölé. A hengert bevezették a csőköpeny nyílásába, majd vastag kábelen lebocsátották a mélybe. A henger vastagabbik végén egy sokcsatlakozású konnektorfoglalat volt, amely egy százlábú elektroncső aljzatához hasonlított. Múltak az órák, és a henger egyre mélyebbre és mélyebbre merült a Mars kérgében. Amikor leért, a technikusok kihúzták a kábelt, és helyette merevített vezetéknyalábot bocsátottak le, amelynek az egyik végén konnektoraljzat, a másikon kapcsolódugasz volt, úgyhogy amikor minden drót a helyére került, egész nyaláb vezeték biztosította a “bomba” és a felszín közötti kapcsolatot.

Néhány hét múlt el az áramkörök összekapcsolásával, a számítógépek fölszerelésével és a gondos próbamérésekkel. A fúrómunkások befejezték az elsőtől úgy fél mérföldnyire levő második aknát, és Manue megfigyelte, hogy amíg a próbamérések folytak, a mérnökök időről időre fölkapaszkodtak az épület tetejére, és aggodalmasan meresztették a szemüket a távoli acélváz felé.

Egyszer a próbamérések alatt a második akna gázcsóvát lövellt a ritka levegőbe, és őrjöngő hang harsant a tetőről.

- Lezárni! Lezárni! Vészcsengőket bekapcsolni!

A gázcsóva mély hangú, sikoltó jajongást hallatott a marsbéli pusztaságban. A hang elkeveredett a sziréna emelkedő-süllyedő “ooooouuuuu”-jával. De amint az ellenőrző állomás emberei leállították a gépeket, a gázcsóva hangja fokozatosan elült. A személyzet káromkodva bújt elő az óvóhelyekről, és a mérnökök Geiger-számlálókészülékekkel odaóvakodtak a frissen fúrt aknához. Arcukon elégedett vigyorral tértek vissza.

A munkálatok lassan befejeződtek. A munkások hozzáfogtak, hogy ládákba csomagolják a földgépeket, a fúróberendezést és a szerszámokat. Az ellenőrző állomás vezérlése teljes egészében automatizálva volt, a tábort tehát, mire az állomás működésbe kezd, kiürítik. Az emberek elégedetlenek voltak. Egy évet kemény munkával töltöttek, amelynek célja - mint hitték - a tritiumlelőhely föltárása volt, de most, hogy ez megvalósult, nem hoztak ide semmiféle berendezést, amellyel a nyersanyagot kitermelhették vagy elszállíthatták volna. Sót, a második aknán keresztül különböző oldatokat nyomtak a földbe; az ellenőrző állomásnál lévő aknát pedig csővezetékekkel szerelték föl, melyek ólommal bélelt tartályokból a talaj mélyébe vezettek.

Manue abbahagyta már azt a szokását, hogy éjszakára alacsony szinten tartsa az oxigént. Bizonyos szintre állítva olyan volt, mint holmi kábítószer - kellemes alvást biztosított -, és Manue, a kábítószeresekhez vagy alkoholistákhoz hasonlóan, képtelen volt meglenni nélküle. Az álom túlságosan értékes volt: az egyetlen menedéke. Minden reggel, amikor nyugodt, mozdulatlan mellkassal ébredt, ijesztő lelkiismeret-furdalása lett amiatt, hogy túl hosszú ideig tétlenkedett, és kapkodva, zajosan szürcsölni kezdte a ritka levegőt. Néha heves köhögési roham tört rá, és vért köpött. Aztán egy-két éjszakára alacsonyra állította be a légzőkészüléket, csakhogy ilyenkor sipítva, fulladozva ébredt. Úgy érezte, hogy gúnyos vigyorral illan el a remény.

Megkereste Sam Donnellt, elmagyarázta neki a helyzetet, és kérte a roskadt mellűt, adjon tanácsot. De a gépész nem segített, nem vigasztalta meg, még csak tréfára sem vette a dolgot. Beharapta az ajkát, valamit mormogott, és ürügyet keresett, hogy odébbálljon. Manue már tudta, hogy minden reménye a semmibe foszlott.

A sejtszövetei pusztulófélben vannak, kialakulóban a gümőkór, a légcsövek elzáródnak. Kétségbeesetten térdelt le a priccse mellé, arcát kezébe temette, és halkan káromkodott, hiszen ez volt az egyetlen módja annak, hogy reménytelen fohászát kifejezhesse.

Északról vitorlázórepülők érkeztek, hogy elszállítsák az összevissza hányt eszközöket. Az emberek a barakkok körül lődörögtek, vagy a marsbéli pusztaságban bóklásztak, különleges szikladarabokat és kövületeket gyűjtöttek, és hasztalanul kutattak a nap bágyadt sugaraiban megcsillanó fémdarab vagy kristály után. A zuzmók barnát és sárgát öltöttek, és a táj - ha másban nem is - színeiben a földi őszre emlékeztetett.

Valamiféle várakozás tartotta feszültségben a tábort. Érezni lehetett az ideges nevetésekből és abból a fesztelenségből, amellyel az emberek hirtelen a Földről, a régi barátokról, egy farm konyhájának ételszagáról, a félig elfelejtett, rég vágyott ízekről-zamatokról kezdtek beszélni: a serpenyőben kisütött sonkaszeletről, egy pohár forralt almaborról, amit párolgó kannából töltenek ki, mézzel ízesített, citrommal díszített, jégbe hűtött dinnyéről, hagymamártásos házikenyérről. De valaki mindig megjegyezte: - Mi ütött belétek, fiúk? Még nem megyünk haza. Még jó ideig nem. Egy ugyanilyen helyre fogunk menni.

És a társaság szétszéledt, az emberek eloldalogtak. A tekintetek elborultak, emlékek kísértettek a szemekben.

- Mire várunk még? - törtek rá az emberek a vezetőségre. Hozzanak ide valami tragacsot! Szedjük a sátorfánkat!

Az emberek az eget bámulták, nem érkeznek-e siklók vagy lökhajtásos tehergépek, de az ég üresen tátongott, és a vezetőségből egy szót sem lehetett kihúzni. Aztán porfelhő magasodott föl az északi láthatáron, és egy nappal később terepjáró teherautók döcögtek a táborba.

- Gyerünk, emberek, berakodni! - reccsent a parancs. Mogorva hangok hallatszottak.

- Ez azt jelenti, hogy nem repülővel megyünk? Ezekre a krumplikapálókra szálljunk föl? Egy hétig is eltart, amíg a Mare Erybe érünk! A szerződésünk értelmében…

- Berakodni! Most még nem a Mare Erybe megyünk.

Zúgolódva dobálták fel csomagjaikat a teherautókra, a motorok feldübörögtek, és a kocsisor a hegyek felé gördülve átcsörömpölt a sivatagon.

A menet három napon át poroszkált a hegyek felé. Éjszaka megálltak, és tábort ütöttek. Napkeltével ismét útra kerekedtek. Amint elérték a hegység első nyúlványait, a menet ismét megállt. A sivatagi táborhelyet százötven mérfölddel hagyták maguk mögött. Nehéz volt előrehaladni az úttalan pusztaságon.

- Leszállni! - üvöltötte a vezetői kocsiról szalasztott küldönc. Lefelé! Gyülekezés a hegy lábánál.

Zsörtölődő hangok hallatszottak mindenfelől, az emberek kis csoportokban leszálltak a kocsikról, és beszállingóztak egy sekély medencébe, amely mellett alacsony kőszirt és egy domb emelkedett. Manue látta, hogy a vezetőség kiszáll egy csukott kocsiból, és lassan fölballag a sziklára. Hordozható hangszórót cipeltek magukkal.

- Szentbeszéd lesz - vicsorgott valaki.

- Üljenek le, kérem! - recsegte a hangszóró. - Kérem, üljenek le! Csendet kérek, csendet!

A gyülekezet kihívóan elcsendesedett. Will Kinley végignézett rajtuk, szeme idegesen vibrált, egészen a szájához tartotta a mikrofont, úgyhogy az emberek hallhatták elhaló, elsatnyult hangját.

- Ha van valami kérdésük - mondta-, most válaszolok rá. Bizonyára tudni akarják, min dolgoztak az elmúlt évben.

A gyülekezet helyeslően fölmorajlott.

- Önök segítettek abban, hogy a Marsnak belélegezhető légköre legyen. - Sebtiben az órájára pillantott, majd ismét a hallgatóságra nézett. - Ötven perc múlva irányított láncreakció indul meg a tritiumjégben. Hélium és oxigén tör föl a második aknából.

A hallgatóságból hitetlenkedő zúgás szállott föl. Valaki ezt kiáltotta: - Hogyan képzelik, hogy egyetlen aknából levegővel áraszthatják el a bolygót?!

- Egyetlen aknából? - kérdezte éles hangon Kinley. - Egy tucat ehhez hasonló indul be. Háromszázat vettünk tervbe, és már meg is határoztuk a tritiumjég-tartalék helyét. Háromszáz levegőforrás nyolcszáz év alatt képes elvégezni ezt a munkát.

- Nyolc évszázad! Mi hasznunk…

- Várjanak! - kiáltotta Kinley. - Időközben normális légnyomást biztosító városokat építünk a légforrások mellé. Ha minden rendben megy, telepeseket hozunk ide, és fokozatosan hozzászoktatjuk őket, hogy hét-vagy nyolcszázalékos páratartalmú levegőben éljenek - ez a legtöbb, amit remélhetünk. Az Andok hegységéből vagy a Himalájából idekerülő telepeseknek nem lesz szükségük a hosszas szoktatásra. - És mi lesz velünk?

Hosszú és gyászos csönd következett. Kinley szomorúan fürkészte a csapatot, majd a tekintete a horizont felé kalandozott. A látóhatár aranybarna színt öltött a késő délutánban.

- Velünk… semmi - mormogta halkan. - Miért kellett ide kijönnünk?

- Azért, mert fennáll az a veszély, hogy a magreakció irányíthatatlanná válik. Eddig nem szólhattunk senkinek, pánikot idéztünk volna elő. - Komoran nézett a gyülekezetre. - Azért mondtam most el maguknak, mert úgysem tehetnek semmit. Harminc perc múlva…

Haragos zúgolódás indult meg a tömegben.

- Ezek szerint lehet, hogy robbanás következik be?

- Elszigetelt robbanás valóban lesz. És ez nagyon csekély veszéllyel jár. A legnagyobb veszély, ha rémhírek kelnek szárnyra agytáborokban. Valamelyik hülye meghall valamit, és kiszámítja, mi történik a Marssal, ha öt köbmérföldnyi tritiumjég a másodperc töredéke alatt fölrobban. Valószínűleg kitörne a pánik. Hát ezért tartottuk az egészet titokban.

Mint fölbolydult méhkas, zúgott a tömeg. Manue Nanti a hangzavar középpontjában ült, nem szólt semmit, arca kábult és elcsigázott volt, gondolatai összekuszálódtak, lelkéből minden érzés elillant.

Azért kellett az embereknek tönkretenniök a tüdejüket, hogy nyolc évszázad múltán mások úgy lélegezhessék be a Mars levegőjét, mint a Földét?

A többiek panaszos mormogás közepette visszhangozták a gondolatait. Egy olyan világ felépítésében segédkeztek, amelyben sohasem fognak élni.

Dühödt hang harsant föl, nem messze, onnan, ahol Manue ült: - Föl fognak robbantani bennünket! Levegőbe akarják röpíteni a Marsot!

- Ne legyen örült! - csattant föl Kinley.

- Őrültnek nevez bennünket! Valóban őrültek vagyunk! Azért, mert egyáltalán idejöttünk! Rászedtek minket!

Nézzetek rám! - A sápadt, sötét hajú férfi vadul fölugrott, és végigtapogatta a mellkasát. - Ide nézzetek! Elrohadt a tüdőm! Valamennyiünknek elrohadt a tüdeje! És most megpróbálnak eltenni minket láb alól!

- Beleértve önmagunkat is - jegyezte meg hűvösen Kinley.

- Le kell számolnunk velük! Meg kell ölnünk mindenkit, aki tudott a dologról, és Kinley épp jó lesz kezdetnek!

A hangzavar magasabbra csapott, helyeslések és ellenérvek csattantak. A vezetőségből többen idegesen pillantgattak a kocsik felé. Valamennyien fegyvertelenek voltak.

- Üljenek (e, emberek! - kiáltotta Kinley.

Lázadó tekintetek szegeződtek a felügyelőre. Néhány ember, aki talpra szökött, ismét visszazöttyent a hátsó felére. Kinley a sápadt lázadóra nézett, aki a skalpját követelte.

- Üljön le, Handell!

Handell hátat fordított a felügyelőnek, és a többieket uszította. - Gyáva csürhe! Hagyjátok, hogy megfélemlítsen benneteket! - Hé, ti ott, Handell mellett! Ültessétek le!

Senki sem mozdult. Az emberek, köztük Manue is, komoran nézték a vad tekintetű Handellt, de nem moccantak, hogy lecsillapítsák. Két tagbaszakadt munkavezető elindult a tömegen keresztül.

- Megállj! - parancsolta Kinley. - Turpin, Schulz, vissza! Hadd intézzék el az emberek maguk között.

Vagy egy fél tucat munkás csatlakozott a lázadó Handellhez. Fojtott hangon suttogtak egymás között.

- Utoljára mondom, emberek! Leülni!

A csoport megfordult, és elszántan indult a sziklaszirt felé. Manue, maga sem értette, miért, csöndesen föltápászkodott, amikor Handell melléje ért.

- Gyerünk, pajtás, csípjük el a fickót! - súgta a vezér.

A perui előbb rövid ütést mért Handell állkapcsára, és a csapás tompán visszhangzott a szabad térségben.

A férfi összecsuklott, és Manue fújó párducként vetette rá magát. - Vissza! - förmedt rá a többiekre. - Vagy kitépem a légvezetékét! Egyikük szidalmazni kezdte.

- Verekedni akarsz, pajtás?! - lihegte a perui. - Kitépek néhány légvezetéket, mielőtt legyűrtök!

A lázadók kis ideig idegesen toporogtak.

- Bepörgött a fickó! - vélte az egyik fennhangon. - Vissza, vagy megölöm Handellt!

Az emberek elsompolyogtak, céltalanul lődörögtek a tömegben, majd leültek, hogy eltereljék magukról a figyelmet. Manue az összeroskadt ember mellett ült, és a halványan mosolygó Kinleyre nézett.

- Köszönöm, fiam. Minden tömegben akad egy őrült. - Ismét az órájára nézett. - Még néhány perc, emberek.

Földrengést és robbanást éreznek majd, aztán… szélfúvást. Büszkék lehetnek erre a szélre, emberek. Ez a Mars új levegője, és maguk teremtették.

- Csakhogy mi nem vehetünk belőle lélegzetet - sziszegte egy roskadt mellű.

Kinley hosszú ideig hallgatott, mintha a távolba figyelt volna. - Az ember - mondta halkan -, úgysem üdvözülhet.

Kikapcsolta a hangszóró erősítőjét, leballagott a dombról, és beült egy kocsi fülkéjébe. Várakozott.

Először narancsszínű fény izzott fel, amelyet csakhamar fehér felhő burkolt be. Néhány perccel később a föld dübörögni kezdett, rengett és remegett alattuk. Majd a rengés alábbhagyott, csupán enyhe remegés érződött.

Aztán hosszú idő múltán tompa mennydörgés morajlott végig a marsbéli pusztaságon. A morajlás állandósult, és ez már az a zaj volt, ami néhány száz esztendeig hallatszani fog.

A tömegből csupán megilletődött hangok elfojtott suttogása hallatszott. Amikor föltámadt a szél, többen fölálltak, és lassan az autókhoz baktattak, hiszen most már elmehettek valamelyik táborba újabb megbízatásért.

Még sok feladatot kell teljesíteniök a szerződés lejártáig.

Manue Nanti még mindig a földön ült, fejét lehorgasztotta, és kétségbeesetten próbálta beszippantani a mélyből kiszabadított szelet, a jövő szelét, amit ő teremtett. De tüdeje eldugult, nem szívhatta magába a száguldó szelet. Nagy, kérges keze lassan belemart a talajba, és egy pillanatra zokogásszerű hang tört föl a melléből.

Árnyék vetült fölé. Kinley jött megköszönni, hogy megfékezte Handellt. Szótlanul állt, és nézte Manue kétségbeesett vergődését.

- Van, aki vet, van, aki arat - mondta. - Miért? - kérdezte fuldokolva a perui. A felügyelő megvonta a vállát.

- Mi a különbség? De ha már nem lehetsz mind a kettő, melyik szeretnél lenni inkább?

Nanti fölnézett, arcát a szélnek fordította. Várost látott maga előtt délen, egy várost, amely verejték áztatta földből nőtt ki, tele emberekkel, akiknek kultúrája végtelen, és minden társadalmi célkitűzésüket képesek megvalósítani. Valóban lényegre tapintó kérdés volt: melyik felemelőbb érzés, magvetőnek lenni, vagy olyannak, aki a termést betakarítja.

A büszkeség segítette talpra állni, kérdőn nézett Kinleyre. A felügyelő megérintette a vállát.

- Menj a kocsihoz!

Nanti bólintott és elbaktatott. Hiszen valami értelmes célért akart dolgozni.

És most magáénak vallhatja az egésznek az értelmét, még akkor is, ha nem lesz haszonélvezője.

Nyolcszáz év hosszú idő, de hát nagy idő - nagy cél. A levegő a kavargó portölcsérek ellenére is jó illatú volt.

Most már megértette, mit jelent a Mars - nem évi tízezer dolláros munkaalkalmat, nem a többlettermelés szemetjének lerakatót. Nem. Az ember nyolcszáz esztendőre szóló szenvedélyes hitét önmagában. A teherautótól nem messze megállt. Utazni akart, földi tájakat akart látni, a természet és a történelem keze munkáját, bolygója diadalmas színhelyeit.

Lehajolt, és fölmarkolt egy kevés vörösesbarna földet, majd lassan kipergette az ujjai között. Íme, a Mars, mely most már az ő bolygója. A Föld Manue Nanti számára nem létezik többé. Üdítőbbre állította a légzőkészüléket, és bemászott a várakozó kocsiba.

***

 

WALTER M. MILLER JR.

 

Ki hall engem?

 

Fordította

Avarossy Éva

Command Performance by Walter M. Miller Jr

Galaxy, Nov. 1952

A pokolba tartó vonat, szerk. Ferenczné Árkos Ilona

Gondolat, 1970

 

A félhomályos szobában csendes szomorúság honolt. A falióra rideg rézhangján kilencet ütött. Mozdulatlanul állt, az ablak súlyos bársonyfüggönyeinek támaszkodva. Az éjszaka fekete volt, a ház üres és néma.

Ugyan, Lisa! - szólt rá önmagára. - Végtére nem haldokolsz!

Harmincnégy éves volt, még mindig bájos, karcsú és fehér teste, rövid, dús haja szikrázó, vörös korona. Megbízható jó férje és három gyereke mellett biztonság vette körül. Voltak barátai, hobbyjai, társadalmi életet élt. Közepes képeket festett, csak úgy saját szórakozására, egész tűrhetően zongorázott, és szolid verseket írt az egyetem irodalmi hetilapjának. Olvasottnak, tájékozottnak számított. Szerette a férjét, és a férje is szerette őt.

Akkor vajon mi ez a csendes szomorúság?

Valami után vágyakozva, de semmit sem várva bámult ki a kőfallal körülvett kert sötétjébe. Az éjszaka a szokottnál is csendesebb volt. Egy távolabbi utcai lámpa fénye játszott a szilfa ágai között. A szilfa árnyéka a ház szemközti szárnyára hullt. Lisa egy ideig az imbolygó árnyékot figyelte. Magányos autó zúgott végig az úton, már el is tűnt. A távolból rekedtes kürtszó hangzott.

Mi nem volt rendben? Az asszony gyerekkora óta, ezerszer is érezte már ezt a bizonytalan mocorgást az agyában, amely mintha valamilyen meg nem talált kifejeződésért kiáltott volna. Az utóbbi hetekben különösen erősen jelentkezett.

Megkísérelte kielemezni. Miben különböztek az elmúlt hetek az előzőektől? Az események: Frank egy hónap óta üzleti úton volt; a gyerekek Anyáéknál voltak; a városi tanács javaslatot tett egy új vámrendeletre; kidobta a cselédlányt; egy részeg fickó megfojtotta a feleségét; az egyetemen megkezdte munkáját az új pszichofizikai laboratórium; a művészeti kör, amelynek tagja volt, bejelentette a nyári szünet kezdetét.

Sehol semmi. Semmi, ami indokolná ezt az értelmetlen, minden célt nélkülöző belső sürgetést, amely könyörögve kiáltotta gondolatai sűrű vadonában:

Jöjj, oszd meg magad velem, elégíts ki, segíts tökéletesen kifejezni!

Kifejezni, de mit? Kielégíteni, de mit? Hogyan? Kapcsolnom kell ezt az érzést valamihez, valamiféle saját tapasztalatomhoz, vagy másokéhoz.

Megkísérelte a sürgető vágyat más vágyak céljaival kielégíteni: gyermekeivel, férje ölelésével, ennivalóval, itallal, művészettel, barátsággal. Ez a sóvárgás azonban más volt, célja ismeretlen, s ezért kielégíthetetlen.

Miben különbözöm másoktól? - kérdezte magát az asszony. De mindössze annyiban különbözött mindenki mástól, amennyiben minden egyes emberi lény eltér a pontos átlagtól. Nem volt zseniális, de kétségtelenül kiemelkedően felette állt az átlagnak. Önálló alkotásokra is képesnek érezte magát. Külsejét finom szépség jellemezte. Azok az apró rendellenességek, amelyekről tudomása volt, nevetségesen lényegtelennek tűntek a szemében: volt egy sötét anyajegy a combján, és hosszúkás, keskeny koponyája tetején rejlett egy puha pont, olyasmi, mint egy csecsemő fejelágya. Ostoba kis semmiségek!

Az egyetlen lényeges különbség: a kielégítetlen éhség okozta csendes szomorúság.

Egyszerre nagy cseppekben esni kezdett az eső, kopogott a sétányon, a füvön és a szilfa lombjai között. Néhány csepp a redőnyre csapódott, az asszony arcát és karjait borzongató permettel szórta be. Az éjszaka nyomasztó forróságát hűvös szellő enyhítette.

Vonakodva csukta be az ablakot. A hőség és az üres ház magánya egyre nyomasztóbbá vált. Az asszony lassan a kertre nyíló ajtóhoz sétált.

Egyedül volt és már készült lefeküdni, egy vékony pongyolán kívül egyéb nem volt rajta. Keze bizonytalanul, lassan motoszkált a pongyolát a melle fölött összetartó szalagon, végül sikerült kioldania. A köpeny szétvált, az eső hűvösen, finoman cirógatta bőrét.

A kertben sötét volt, tintafekete árnyak lapultak körülötte. A legközelebbi szomszéd egy háztömbbel távolabb lakott. A kőkerítés elzárta a kertet a kíváncsiskodók elől. Az asszony felemelte kezeit, a pongyola ujjai visszahullottak a karján. Egy ketrecéből kiszabadult állat örömével kilépett az ajtón az eresz alatti meleg kőre.

Az eső kopogott a sövényen, moraja lágyan vette körül az asszonyt, a földről hideg cseppek csapódtak karcsú lábára. Karjaival átfonta vállát és belépett a tócsába. A jeges ujjak érintése kellemes borzongással töltötte el; az asszony kacagott és futni kezdett a sétányon a szilfa felé. Az esőcseppek szurkálták a mellét, döntötték az arcát és kis patakokban folydogáltak le a csípőjén, lábain.

Ujjongó öröm fogta el, táncolni próbált és kacagott esetlen mozdulatain. Futott, futott az esőben, majd kifáradva hanyatt vetette magát a gyepen, kinyújtotta karjait, lábait és lassan ide-oda hengergőzött. Csukott szemmel, ernyedten tűrte, hogy a fűszálak simogassák, álmodozva mosolygott és képzeletbeli játékokat játszott az esővel.

A cseppek acéldarazsakká váltak, zuhogva csaptak le a sötétből, de ő gondolatai erejével megszelídítette őket, hogy hűsítsék, becézgessék. A cseppek személytelen szabadsággal bántak testével, ő pedig a szemérmeset játszva fordult egyet és elrejtette arcát az esőáztatta fűben.

Sima bőrű vadállat maradtam - gondolta elragadtatva -, sima bőrű vadállat nagyanyám, a majom törzséből, aki a fákon táncolt és fecsegett, ha verte az eső. Mily végtelen sivár is lenne az élet, ha nem lennék ilyen sima bőrű vadállati Ujjait az ázott gyepbe fúrta, fogait kivicsorította, homlokát nekinyomta a földnek és halk állati morgás szakadt ki torkából. Mindez roppant szórakoztató volt, megint elnevette magát. Négykézlábra emelkedve mászni kezdett, hátát felpúposította, fogsora még egyre csupaszon világított. Prüszkölt, mint egy macska - hirtelen egy alvó madárra vetette magát, elkapta és addig rázta, amíg kimúlt. Azután megint kacagva hevert a fűben. Ha frank így látna - morfondírozott -, rögtön ágyba parancsolna, bevetetne velem egy csomó nyugtatót és kihívatná azt a fapofa dr. Mensleyt, nézze meg az elmeállapotomat. És dr. Mensley nekiállna kimutatni ambivalenciámat, elnyomott vágyaimat, narcizmusomat, mazochista ösztöneimet. Szorítana a csavarokon, visszatérítene a valósághoz, helyrezökkentene kényelmes kerékvágásomba, kiűzné belőlem a sima bőrű vadállatot, hogy ismét beszélőbabává váljak.

Néhányszor már megtette. Dr. Mensleyre gondolva, Lisa egész szókincsét végigkutatta egy megfelelően sértő kifejezés után. A megtalált szót hangosan maga elé morogta és ettől megkönnyebbült.

Az eső lassan elcsitult. A távolból szirénahang hallatszott. A rendőrség. Az asszony kuncogott és elképzelte a másnapi lapok nagybetűs címeit: Tiszteletben álló társaságbeli hölgy őrizetbe vétele méltatlan magatartása miatt. A történet így folytatódna: „Mrs. Lisa Waverlyt a rendőrség őrizetbe vette, miután szomszédai bejelentették, hogy erősen hiányos öltözékben rohangál kertjében.” Mrs. Heinehoffer, akit a rendőrség tanúként idézett be, így nyilatkozott: „Egyszerűen borzalmas volt. Nekem úgy tűnt, mintha valamiféle rohama lett volna. Mikor Mr. Heinehoffernél érdeklődtünk a részletek felől, lehunyta szemét és elragadtatva mosolygott.”

Lisa csendesen felsóhajtott. A sziréna elnémult. Elállt az eső is, csak a szilfa lombjairól hullott imitt-amott egy-egy csepp. Az asszony fáradt volt, érzelmileg kimerült, furcsa módon melankolikus.’ Lassan felült a fűben, karjával átkulcsolta lábait.

Az érzés fokozatosan körvonalazódott benne.

Egész idő alatt figyelt valaki.

Megmerevedett, de nem mozdult, csak szemei kémlelték a sötétséget. Ha legalább ez a csepegés megszűnne, hogy hallhatna valamit! Tekintete végigpásztázta az ösvényt, a kerítésmenti árnyakat, a ház sötét ablakait és a talaj felett lebegő, az utcai lámpák által halványan megvilágított ködöt. Semmit sem látott, egyetlen nesz sem hallatszott.

Az éjben semmi sem mozdult. Az érzés azonban egyre erősödött, hiába próbált gúnyolódni rajta.

Bárki legyen is - gondolta -, nyugodtan fogok szólni hozzá, ha pedig valaki megjelenik, akkorát sikítok, hogy Mrs. Heinehoffer meghallja!

- Hé - szólt fojtott hangon, de úgy, hogy hangja biztosan elhatoljon a közeli árnyakig.

Semmi válasz. Kezeit tarkója alatt összekulcsolva lassan, érzékien ismét megszólalt.

- No gyere, szerezz meg magadnak!

Egyetlen fekete szörnyeteg sem bújt elő a bokrok közül, hogy felfalja. A szilfáról sem ugrott rá egyetlen párduc sem. Démonok sem formálódtak a nedves sötétségből. Az asszony kuncogott.

- No gyere, harapj belém.

Egyetlen hím majom sem rohant elő, hogy mohó állkapcsaival összemorzsolja.

Csak képzelte az őt bámuló szemeket. Lustán nyújtózva feltápászkodott, lesöpörve a fűszálakat nedves bőréről. A különös eső-szertartás hangulata elmúlt, az asszony fáradt volt. Lassú léptekkel a ház felé indult.

Ekkor hallotta meg - távoli, ismétlődő, zizegő hang volt. Földbe gyökerezve állt a ház fekete árnyékában, hallgatózott. Papírzizegés… halk roppanás…, azután apró darabkák hullottak a járdára. Mindez rövid időközönként ismétlődött.

Idegesen, aprókat lélegezve lábujjhegyen a kőkerítéshez osont. A kerítés majd két méter magas volt, beton alapba ágyazva. A hang a fal túlsó oldaláról hallatszott. Összegörnyedve fellépett a betonaljra, majd a vadszőlő leple alatt felemelte fejét, hogy kilásson.

Az utcai lámpa fél háztömbbel lejjebb volt, de valami keveset azért lehetett látni. Az utca túlsó oldalán, az árnyékban egy férfi állt, feltehetően a buszra várakozva. Papírzacskóból földimogyorót majszolt, a héjat a földre dobta. Ez volt a zizegő hang magyarázata.

Az asszony kellemetlen érzéssel meredt rá a kerítés mögül.

Kikaparnám a szemedet - gondolta -, ha idejönnél és bebámészkodnál.

- Hé - szólt a férfi.

Lisa megmerevedett és mozdulatlanságba dermedt. Lehetetlen, hogy látná. Árnyékban állt, fekete háttér előtt. Meghallotta volna az előbbi ostoba mormolást?

Valószínűbb, hogy a férfi éppen csak megköszörülte a torkát.

- Hé - mondta a férfi újra.

Az asszony csöpögő vadszőlőlevelek között lapult, zizegésük nélkül nem mozdulhatott. Dermedten meredt a férfira. Nem sokat látott belőle. Sötét esőköpeny, sötét kalap, karcsú árnyék. Vajon erre néz, őfelé? Rettenetesen megrémült.

A férfi hirtelen a csatornába dobta a zacskót, lelépett a járdáról és az utcán keresztül a fal felé sétált. Kalapját levetette, hullámos szőke haján megcsillant a távoli utcai lámpa fénye. A kerítéstől egy méterre megállt és bizonytalanul mosolygott a vadszőlő felé.

Lisa a rémülettől megdermedve bámult rá. Különös, teljesen idegen érzések hullámzottak át rajta. Lehetetlen volt őket leírni, felfogni.

- Meg… megtaláltam - dadogta a férfi bárgyún. - Tudja miről van szó? Ismerlek - futottak az asszony gondolatai. - Apró sebhely van a nyakadon hátul és a lábujjaid között egy májfolt bújik meg. Kék a szemed, van egy fájós bölcsességfogad és fájnak a lábaid, mert az Egyetemtől egészen idáig gyalog jöttél, és annyi idős vagyok, hogy majdnem az anyád lehetnék. De mégsem ismerhetlek, mert még soha az életben nem láttalak!

- Különös, ugye? - mondta a férfi bizonytalanul. Kalapját kezében tartotta, fejét udvarias figyelemmel félrehajtotta.

- Micsoda? - suttogta az asszony.

A férfi az aszfaltot rugdosta, nem nézett fel.

- Léteznie kell valamilyen kézzel fogható biofizikai energiaformának, amely analitikusan definiálható, ha elegendő adat áll rendelkezésünkre. Isten a tanúm, én nem vagyok misztikus. Ha létezik, matematikailag definiálni is lehet. De miért éppen mi?

Valami félelmetes kíváncsiság arra kényszerítette az asszonyt, hogy oldalt lépjen és a kerítés tetejére könyökölve lenézzen a férfira. Az felnézett és szemei kerekre tágultak.

- Ó!

- Mi az, hogy ó? - kérdezte az asszony, szemöldökét rosszallóan ráncolva.

- Maga nagyon szép!

- Mit akar? - az asszony hangja jéghideg volt. - Tűnjön el!

- Én - a férfi félbehagyta a mondatot és szorosan egymásra zárta ajkait. Elkeskenyedő szemmel meredt az asszonyra, egyik kezét halántékához emelte, mint aki erősen koncentrál.

Lisa egyszerre már nem volt önmaga. Saját árnyék borította arcára nézett fel az utcáról, egy idegen szemével, aki nem volt idegen. Gyenge bokáiban fáradtságot érzett és egy könnyű megfázás okozta orr környéki sajgást, furcsa szomorúságot egy különös szívben - szomorúságot, amely oly rokon volt az övével.

Szédülten rázta meg a fejét. Olyan volt az egész, mintha két helyen lett volna egyszerre, mintha egy pillanatra valaki másnak a bőrébe bújt volna! Az érzés elmúlt.

Nem is történt meg! - biztatta önmagát.

- Nincs értelme letagadni - mondta a férfi csendesen. - Én is el akartam űzni, de nyilvánvalóan van valami közös bennünk. Érdekes lenne tanulmányozni. Gondolja, hogy rokonok vagyunk?

- Kicsoda maga? - nyögte az asszony, csak félig figyelve oda a férfi kérdésére.

- Tudja a nevemet - felelte az -. ha veszi magának a fáradságot, hogy gondolkozik rajta. A maga neve Lisa - Lisa O’Brien vagy Lisa Waverly - sose tudom pontosan, melyik. Egyszer az egyik néven, máskor a másikon jut eszembe. Az asszony nyelt egy nagyot. Lánykori neve O’Brien volt.

- Nem ismerem magát - vetette oda.

A férfi neve formálódott gondolataiban. Tiltakozott, nem engedte kialakulni. A fiatalember sóhajtott.

- Kenneth Grearly vagyok, ha valóban nem tudja. - Hátralépett, megemelte a kalapját. - Azt… azt hiszem, jobb, ha elmegyek. Látom, mindez zavarja magát. Reméltem, hogy meg tudjuk beszélni, de hát - jó éjszakát, Mrs. Waverly.

Megfordult és elindult.

- Várjon! - kiáltotta az asszony akarata ellenére. A férfi megállt. - Igen?

- Látott… figyelt engem, amikor esett?

A férfi elgondolkozva bámult a lámpa felé. - Úgy érti, hogy vizuálisan figyeltem-e? Maga tényleg elnyomja ezt az egészet, ugye? Azt hittem, megértett. - Éles, lemondó pillantást vetett az asszonyra. - Azt mondják, minden tragédia alapvető oka a megfelelő kapcsolat, a közlés lehetőségének hiánya. Gondolja, hogy a mi esetünkben …?

- Mi van a mi esetünkben?

- Semmi. - Türelmetlenül mozdult. - Jó éjszakát.

- Jó éjszakát - suttogta az asszony néhány másodperccel a férfi távozása után.

Hálószobája forró volt és magányos. Egyre fokozódó nyugtalansággal dobálta magát az ágyban. Bárcsak itthon lenne Frank! De az ő visszatéréséig még két hét van hátra. A gyerekek hétfőn jönnek haza, de addig is három teljes napnak kell eltelnie, őrület! Ez az egész egyszerűen őrület!

Tényleg létezik ez az ember … hogy is hívják? - ez a Kenneth Grearly? Vagy csupán egy hibás agynak… az ő agyának képződménye? Meztelenül táncolni az esőben!

Árnyalakokat szólongatni a bokorban! Egy látomással beszélgetni az utcán! Szkizofréniás syndroma - álomvilág.

Nem lehet másképp, mert ha nem ő találta ki Kenneth Grearlyt, akkor honnan tudhatná, hogy érzékenyek a lábai, fájós a bölcsességfoga és megfázott. Nemcsak, hogy tudott minderről, érezte is!

Fülledt párnájába fúrta fejét és sírva fakadt. Holnap fel kell keresnie dr. Mensleyt.

Mivel félt attól, hogy a látomás visszatér, pár perc múlva felkelt és bezárta a ház összes ajtaját. Amikor visszafeküdt az ágyba, imádkozni próbált, de az egész olyan volt, mintha valaki figyelné imáit. Valaki hallgatózott, valaki kívülről fülelt. Kenneth Grearly álmában is megjelent, alig kivehetően, lassan örvénylő köd folyta körül. Fejét félrebillentve, ajkán kis mosollyal bámult Lisára, kalapját tisztelettudóan a kezében szorongatta.

- Még most sem érti Mrs. Waverly, hogy valószínűleg mutánsok vagyunk? -kérdezte udvariasan.

- Nem! - sikoltotta az asszony. - Boldog házasságban élek, három gyermekem van és helyet teremtettem magamnak a társadalomban! Ne merjen hozzám közeledni!

A férfit lassan magába szívta a köd. De láthatatlan szikláról monoton visszhang érkezett: mutáns, mutáns, mutáns, mutáns, mutáns …

A hajnal rózsaszínbe vonta a keleti ég alját. A fény az asszonyt rideg és üres józanságra ébresztette, fejfájós tompa szorongás gyötörte. Összetörtén botorkált ki a konyhába, hogy egy csésze kávét készítsen magának.

Úristen! Ugye mindez csak rémes álom volt?

A kora reggel hideg fényében az elmúlt éjszaka eseményei különöseknek, valószerűtleneknek tűntek. Az asszony megkísérelte tárgyilagosan elemezni őket. Ez az egész képesség, megosztani a tudatomat, az értelmemet ezzel az idegennel, aki az árnyak közül bukkant elő - hogyan is nevezte csak? -valamiféle kézzel fogható biofizikai energiafajta, amely analitikusan definiálható.

Ha én találtam ki az idegent - gondolta -, nekem kellett a szavakat is kitalálnom.

De hát hol hallott ő ilyen szavakat valaha is?

Lisa a telefonhoz ment, megnézte a telefonkönyvet. Semmilyen Grearly nem szerepelt benne. Ha tehát egyáltalán létezik, valamilyen szállóban vagy penzióban kell laknia. Az Egyetem - az éjjel Lisa gondolataiban szerepelt valami arról, hogy a férfinak köze van az Egyetemhez. Felemelte a kagylót és tárcsázott.

- Egyetemi központ; - kérem közölje a melléket - hallotta a telefonkezelő hangját.

- Sajnos sajnos nem tudom a mellék számát. Meg tudná mondani, hogy van-e maguknál egy Kenneth Grearly?

- Hallgató, vagy valamelyik tanszéken dolgozik, asszonyom?

- Nem tudom.

- Kérem adja meg az ön számát, vissza fogom hívni.

- Lawrence 4750. Nagyon köszönöm.

Az asszony leült. Szinte azonnal csengetett a telefon.

- Halló?

- Hívott, Mrs. Waverly? - Egy férfihang. Az ő hangja!

- Gyorsan megtalálta a központ. - Ez volt az egyetlen, amit ki tudott nyögni.

- Szó sincs róla. Tudtam, hogy keres. Az igazság az, hogy én kívántam rá magát.

- Rákívánt?! Hallja, Mr. Grearly, én …

- Maga ezt a jelenséget nem a telepátia alapján, hanem beteges fogalmakkal próbálta magyarázni. Nem akartam, hogy ezt tegye, ezért kívántam, hogy hívjon fel.

Lisának egyszerűen elakadt a szava.

- Milyen jelenségről beszél? - kérdezte elképedve néhány másodperc után.

- Még mindig elnyomja? Hát figyeljen jól: most, hogy már tudom, kicsoda és hol lehet elérni, akkor egyesítem a tudatainkat, amikor nekem tetszik. Jobb, ha szembenéz ezzel a ténnyel. És ez kétoldalú lehet, ha maga nem ellenkezik. Eddig, hogy úgy mondjam, erőszakkal lehunyt szemmel élt.

Az asszony borzongott az idegességtől. Az egész dolog kifejezetten ellenszenvessé vált számára.

- Nem tudom, Mr. Grearly, mi a célja mindezzel, de szeretném, ha sürgősen abbahagyná. Elismerem, hogy különös, ami velünk történik, de az ön magyarázata nevetséges - sőt sértő.

A férfi sokáig hallgatott. Később újra megszólalt.

- Kíváncsi vagyok, vajon az első emberszabású majom nevetségesnek találta-e, hogy hüvelykujja segítségével fogni tud. Kíváncsi vagyok sértésnek érezte-e, hogy kezével markolni képes.

- Mit akar ezzel mondani?

- Azt, hogy mutánsoknak tartom magunkat. Nem mi vagyunk az elsők. Hasonló dolgokat tapasztaltam, amikor egyszer Bostonban jártam. Ott is kellett lennie egynek közülünk, de hirtelen olyan érzés fogott el, hogy az illető öngyilkos lett. Sohasem láttam. Valószínűleg velünk fordul elő első ízben, hogy fel is fedeztük egymást.

- Boston? Ha igaz, amit állít, akkor mi köze lehet mindehhez a távolságnak?

- Hát nézze, ha létezik telepátia, biztosan kell hozzá energiaátvitel is egyik pontból a másikba. Hogy milyen energiáról van szó, azt nem tudom. Lehet, hogy jellegét tekintve elektromágneses, de valószínűnek tűnik, hogy érvényes rá a sugárzó energiaformákra vonatkozó fordított négyzetes szabály. Körülbelül három hete jöttem ebbe a városba. Nem éreztem magát, amíg a közelébe nem kerültem.

A kapcsolat valóban létezik - gondolta az asszony. Az utolsó három héten érzett fokozódó szorongásai jutottak eszébe.

- Nem tudom, miről beszél - válaszolta ennek ellenére jéghideg elutasítással. - Én nem vagyok mutáns. Nem hiszek a telepátiában. Beteg sem vagyok. Most pedig hagyjon békén.

Lecsapta a kagylót és járkálni kezdett.

A férfi nyilvánvalóan dühös volt, mert Lisa hirtelen megint kapcsolatba került vele.

Szédülve támaszkodott a falhoz, mert egyszerre két helyen volt, a két környezet körvonalai egymásba mosódtak, homályos képet adva, mint amikor egy filmkockára két képet vesznek fel. Lakásának halijában állt, de ugyanakkor egy hivatali szobában is, előtte egy számlálógép billentyűi, üvegcsörömpölést hallott a folyosó vége felől, formaldehid szag ütötte meg az orrát. Az íróasztal mögötti falon egy térkép függött, furcsa minták borították -valamilyen idegpálya vázlata. A pszichofizikai laboratórium dolgozószobájában volt. Behunyta szemeit, mire saját lakása eltűnt.

Dühöt érzett - a férfi dühét.

Szembe kell néznünk ezzel az egésszel. Ha valóban az ember fejlődésének új irányáról van szó, tanulmányoznunk kell és meg kell vizsgálni, mit tehetünk az érdekében. Én tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek és azért lettem pszichofizikus, hogy megtudjam, mi ennek az oka. Eddig nem voltam képes előbbrejutni, de most Lisa segítségével…

Az asszony megpróbálta kirekeszteni. Kinyitotta a szemét és minden erejét összpontosítva kényszeríteni próbálta, hogy eltűnjön. A napfényes folyosóra meredt, de most is az idegpálya-sémát látta. Küzdött ellene, de a férfi tudata már birtokba vette gondolatait.

… talán a dolog mélyére hatolhatnánk. Tudom, hogy enkefalogramjaim abnormálisak, most összehasonlíthatom őket az övével. Már néhány korreláció segítene. Roppant örülök a lágy pontnak a koponyáján. Sokat töprengtem az enyémen. Azt hiszem, ez alatt a lágy pont alatt speciális ideggóc…

Az asszony összecsuklott és a hall padlóján kiáltva gügyörészte: - ecc, pecc, kimehetsz, holnapután bejöhetsz; cérnára, cinegére …

A férfi lassan visszavonult. A laboriroda eltűnt Lisa szeme elől. A férfi gondolatai elhagyták. Jó darabig hevert a földön, szívdobogása lassan csendesedett. Győzött volna?

Nem, semmi értelme, hogy diadalt könyveljen el. Nem űzte el a férfit. Magától vonult vissza, amikor érezte, hogy Lisában minden összezavarodik. Lisa tudta, hogy visszavonulása önkéntes volt, hiszen érezte a férfi távolodó tudatában a szomorúságot. Egyszerűen megszakította a kapcsolatot, mert megsajnálta az asszonyt, és szomorúsága némi lenézéssel párosult.

Lisa feltápászkodott, tekintete űzötten repdesett, megtapogatta a falat, az ajtókeretet, hogy meggyőződjék róla, valóban saját otthonában van. Kitámolygott a nappaliba és meg-megborzongva roskadt a heverőre.

Ez a tegnapi éjszaka! Az eszeveszett rohangálás az esőben! Mindenért a férfi felelős. Mindenre ő vette rá - vagy talán egyszerűen kíváncsi volt, hogy néz ki ruhátlanul, ő pedig anélkül, hogy tudatára ébredt volna, kielégítette ezt a kíváncsiságát. A férfi sugallata parancsolt - ő pedig, ha ártatlan is benne, hiszen nem is tudott róla - végrehajtotta az utasítást. A férfi akkor férkőzhetett hozzá, amikor csak akart. Akkor is vele volt, amikor elmebeteg módjára hempergett az esőáztatta fűben! Talán most is itt van vele.

Kinek mondhatná el mindezt? Honnan várhat segítséget? Dr. Mensleytől? A doktor habozás nélkül képzelődésnek minősítené és esetleg mentőkért telefonálna, ha Lisa nem akarná pszichológiai megfigyelésnek alávetni magát.

A rendőrség? - Őrmester úr, egy telepatikus csavargót akarok feljelenteni. Valaki fosztogatja a tudatomat. Talán egy lelkész? Elborzadva idegorvoshoz küldené. Minden út a bolondokházába vezet, Frank nem fog hinni neki. Senki sem fog hinni neki.

Lisa egész nap úgy járkált, mint egy csapdába esett vad. Felvette legremekebb nyári ruháját, fejére hetyke szalmakalapot tett és bement a városba. Az üzleti negyedben a tömeg közé vegyült, kirakatokat bámult. Mégis egyedül érezte magát. Az emberfolyam eláradt mellette és tovatűnt. A trafik előtt egy férfi ráfütyült. Egy rendőr visszaintette a járdára, amikor át akart menni a kereszteződésnél. - Ébresztő, hölgyem! - kiáltott rá ingerülten. Amerre nézett, emberek vették körül, de nem mondhatta el nekik, nem magyarázhatta el senkinek, s így egyedül volt. Intett egy taxinak, meglátogatta egy barátnőjét, egy angoltanár feleségét, fogadószobájában jeges teát ivott, apróságokról beszélgettek és mivel barátnője megjegyezte, hogy fáradtnak látszik, ráhagyta. Mikor hazaindult, már alkonyodott.

Interurbán felhívta az anyját, beszélgetett a gyerekeivel, kérdezte, nem akarnak-e hazajönni, de ők még egy hetet maradni szerettek volna. Kérlelték a gyerekek is, anyja is, így hát Lisa végül kelletlenül engedett. Hiba volt telefonálni. Most azután a gyerekek még tovább lesznek távol.

Megpróbálta Frankot is felhívni St. Louisban, de a hotelportás közölte, hogy az imént költözött ki. Lisa tudta, ez azt jelenti, hogy férje megint úton van.

Talán el kellene mennem a gyerekek után Anyáékhoz -gondolta. De Frank azt akarta, hogy otthon maradjon. Valami ajánlott levelet várt Chicagóból, valószínűleg igen fontos volt számára, ezért Lisának át kellett vennie.

Meghívok valakit - jutott eszébe. De hát a feleségek otthon ülnek férjeik mellett, márpedig társadalmilag hibát követne el egy feleség, aki férje távollétében meghívna egy házaspárt. Egészen más volt, ha a férje üzleti ügyei következtében szalmaözvegy asszony keresett fel egy házaspárt.

Lisa azonban úgy döntött, nem társaságot kíván, segítségre lenne szüksége. Azt pedig sehonnan se remélhetett.

Amikor szabadjára engedte gondolatait, hogy Kenneth Grearly körül csapongjanak, olyan volt, mintha egy rádióállomásra hangolt volna. A férfi éppen korai vacsoráját fogyasztotta az Egyetem büféjében egy megviselt külsejű, szemüveges, barna lány társaságában, aki a laboratóriumban dolgozott. Lisa lehunyta szemét és mohón merült a férfi gondolataiba. Grearlyt a beszélgetés és az étel foglalkoztatta, nem figyelt fel Lisa jelenlétére. Ez a tudat felbátorította az asszonyt.

A férfi göngyölt szeletet evett, barnás tört burgonyával és az ízek érezhetővé formálódtak Lisa gondolataiban. Hallotta az evőeszköz csörgését, a hangok halk moraját, és érezte az ételszagot. E dolog csodálatosnak tűnt. Különleges adottsága, úgy látszik, erősíthető volt azáltal, hogy tudatosan alkalmazta.

- Túlságosan empirikus alapon dolgozunk - mondta Grearly. - Megfigyeltük a jelenségeket, adatokat gyűjtöttünk, korrelációkat kerestünk. Ennek a módszernek azonban megvannak a határai. Lehetőséget kellene találnunk arra, hogy a pszichológiát alulról közelítsük meg, a fizika invariáns közelítéseihez hasonlóan.

A lány megrázta a fejét.

- Az idegrendszer túl bonyolult ahhoz, hogy elméleti egyenleteket írjunk fel rá! A legjobb, amit tehetünk, ha empirikus egyenletekkel próbáljuk meghatározni.

- Az nem elég, Sarah. Empirikus egyenletekkel megjósolhatsz bizonyos eredményeket, természetesen pontosságuk határain belül, Extraponálni azonban már nagyon nehéz ezek alapján és nem alkotnak egyetlen integrált szerkezetet.

Általánosan érvényes matematikai elméletre van szükségünk, amelyet az elméletileg lehetséges összes ideg-elrendeződéshez használhatunk. Akkor nemcsak az eredményeket tudjuk előre megjósolni, hanem a várható lehetséges sémákat is.

- Nekem úgy tűnik, hogy a lehetséges rendszerek száma végtelen.

- Nem, Sarah. Meghatározza őket az építőelemük jellege - a neuronoké, az ezeket összefogó kapcsolatoké stb.

Ha pedig az anyag véges, akkor a szerkezetnek is vannak határai. Nem lehet felhőkarcolókat építeni modelleződobozból. Márpedig csupán véges számú módja van annak, hogy elektronokból, protonokból, neutronokból atomokat építhess fel. Ugyanígy az agyszerkezetnek is határt szab azoknak az elemeknek a korlátozottsága, amelyekből felépül.

Átfogó elméletre van szükségünk a határok megállapításához.

- De miért?

- Mert… Abbahagyta a mondatot. Lisa pontosan érezte a férfiban támadó sürgető vágyat, hogy kifejezze magát, érezte, ahogyan ezt a vágyat elnyomja magában, egy pillanatra érezte a férfit eltöltő magányosságérzetet, a tudatot, hogy más, mint a többi és ez elválasztja az emberiségtől.

- Akkor újra kell kezdened - vélte a lány -, ha ennyire hiányolod az elméleti megközelítést. Én egyszerűen nem tudom a pszichológia invariáns megközelítését elképzelni - sem pedig azt, hogy valamiféle mindent meghatározó törvényrendszer érvényes rá. Mire kell neked ez a pszichológiai „relativitás”?

A férfi habozott, tányérjára bámult, nézte a legyet, amelyik a tányér szélén egyensúlyozott.

- Érdekel az idegimpulzusok kvantitatív szemlélete.

Azt… azt gyanítom, hogy létezhet olyasmi, amit idegrezonanciának nevezhetnénk.

A lány udvariasan mosolygott, de a fejét rázta: - Én részemről megmaradok az empirikus adatgyűjtésnél, köszönöm szépen.

Lisa érezte a másik gondolatait: - Megértené, ha adatokat mutathatnék neki, de az adataim objektívek, kísérletiek, személyes jellegűek. Waverlyné ugyanígy ismeri őket, de csak a maga társadalmi életével törődik, analitikai szempontból felszínes, még a tényeket is elutasítja. Hogy miért éppen neki kellett lennie? Felületes, szeszélyes, a kitaposott kulturális kerékvágás rabja. Ha nem olyan, mint a többi, mindjárt bolondnak tartja magát. De végül is nő… és ha ez az egész tényleg mutáció, gondoskodnunk kell néhány gyerekről…

Lisa levegő után kapkodott és hirtelen felült. Rémülete elárulta jelenlétét a férfinak, aki nagy csörömpöléssel leejtette villáját.

- Lisa!

Az asszony azonnal megszakította a kapcsolatot. Dühöngve járt keresztülkasul a házon, csapkodta az ajtókat, mérgében hangosan dünnyögött maga elé. Az idegek! Láttak már ilyen dühítő, öntelt, modortalan, önző, állítólag tanult, de mégis faragatlan parasztot?

Még hogy gondoskodni kell néhány gyerekről! Lehetetlen helyzet. Amint haragja egyre inkább rá összpontosult, ismét felvette a kapcsolatot a férfival -mint egy támadni készülő kígyó. A gondolat úgy hatott, mint sötét felhőből a mennydörgés.

Én tisztességes és köztiszteletben álló asszony vagyok, Mr. Grearly! Férjem és három szép gyerekem van, szeretem őket. ön pedig menjen a pokolba! Látni sem akarom többé, és nem akarom, hogy a gondolataim körül ólálkodjék. Tűnjön el, és tartsa távol magát tőlem, mert ha még egyszer zavarni merészel, én … én megölöm!

A férfi valahol a szabadban volt, egyedül sétált, valami téren. Lisa látta a szürke épületeket, amint a félhomályba olvadtak, érezte a szelet a férfi arcán és gyűlölte. A férfi semmire sem gondolt, hagyta, hogy Lisa haragos gondolatainak árja sodorja. Amikor az asszony befejezte, a férfi szenvedélyesen magyarázkodó gondolatai szinte költőiekké váltak.

Képzelete felvázolta egy olyan emberiség képét, amely telepatikus képességekkel rendelkezik, ahol mindenki tökéletes kapcsolatban van a másikkal. A világnak már annyi baja származott az eszmék tökéletlen megismeréséből, félreértéséből.

Azután egy pillanatra Sarah-ra gondolt, a jellegtelen laboránslányra, akivel együtt ebédelt, és Lisa rádöbbent, hogy a férfi szerelmes. Szomorú és lemondó gondolatok voltak. Nem foglalkozhatott most Sarah-val, még akkor sem, ha biztos lett volna benne, hogy a mutációs tulajdonságokat át tudja örökíteni. Waverlyné alkalmas még rá, hogy 3-4 gyereket megszüljön, mielőtt eléri a középkort.

Lisát mozdulatlanná dermesztette a felháborodás. Ekkor a férfi egyenesen neki gondolkozott.

Nagyon sajnálom. Maga szép és értelmes asszony - de én nem vagyok szerelmes magába, Túl sok mindenben különbözünk. Most azonban magához vagyok kötve és maga hozzám, mert eldöntöttem, hogy így kell lennie. Nem tudom meggyőzni, mert a gondolkodásmódja már megmerevedett, így hát többé meg sem kísérlem. Kár, hogy akarata ellenére kell megtörténnie, de mindenképpen meg kell történnie. Es most, hogy már tudom, milyen, nem merek várni - félek, hogy olyasmit tesz, amivel összezavarja a dolgokat.

- Nem! - sikoltotta Lisa, a gondolataiban eléje táruló látványra meredve.

A férfi elhagyta a teret és felfelé jött az utcán - az ő környékére. Határozottan, céltudatosan lépkedett. Lisa házához közeledett.

Hívom a rendőrséget! - gondolta az asszony, és megpróbálta a férfit kivetni tudatából.

De az most nem hagyta magát, belekapaszkodott, nem eresztette. Olyan volt, mint amikor két reflektor fénysugara játszik a falon, az egyik szökni próbál, a másik pedig követi a cikázó fénykört.

Lisa meg-megbotolva tapogatózott a hall felé, amelynek meghitt látványába egy járda és egy út képe keveredett. A hall falából fantomautó robogott ki, egyenesen Lisa felé, majd eltűnt, mint amikor egy filmkockára kétszer exponálnak. A férfi bámult az utcai lámpába és Lisát vakította el a fény. Végre megtalálta a telefont, de a férfi nevetett rá.

Egy, kettő, három négy, komámasszony hová mégy…

A férfi szándékosan mindjobban összekavarta Lisa tudatát, összevissza lapozott a telefonkönyvben, kereste a rendőrséget, de a férfi zavaros szám-és jelhalmazra gondolt és az értelmetlen számok és jelek ott cikáztak a lapon, elfeledtetve a valódi szöveget.

Lisa nyöszörgött, keze a telefon tárcsája felé tapogatózott, hogy a központot kérje, de a férfi valamit tett az ujjai hegyével, mert képtelen volt rátalálni.

A harmadik kísérletre végre sikerült.

- Központ - mondta egy kellemesen személytelen hang. Meg kell kapnia a rendőrséget! Azt kell mondania…

- Mit sütsz, kis szűcs, sós búst sütsz kis szűcs? Mit sütsz.

A férfi zagyvasággal töltötte meg beszédközpontját, és Lisa értelmetlen hangokat motyogott a kagylóba.

- Kérem, beszéljen érthetőbben, asszonyom. Sajnos, így nem értem.

- Regős, rendőr…

- A rendőrséget? Egy pillanat.

Kusza szavak és képek áradata homályosította el Lisa agyát. Azután egy férfihangot hallott: - Ügyelet, Harris őrmester.

Lisa végre talált egy tiszta ösvényt a zűrzavarban és be-lenyöszörgött a kagylóba:

- Három… nulla…. nulla… három, Willow Drive … életveszély … jöjjenek gyorsan … egy férfi jön …

- Három … nulla … nulla … három, Willow. Értettem. Azonnal megy egy kocsink.

Lisa gyorsan felakasztotta a kagylót - illetve akarta -, de nem találta a horgot. Aztán a látomás kitisztult és az asszony felsikoltott. Egyáltalán nem is a hallban volt. A telefon egy tojástartó volt!

A férfi hangja hatolt át a csapdába esettség okozta pánikon.

Most már igazán feladhatná - mondta árnyalatnyi szomorúsággal. - Látja, tudom, hogy kell magát összezavarni, maga pedig még nem tanult meg visszavágni. Együtt fogunk működni a fejlődés érdekében, akár tetszik magának, akár nem - de sokkal kellemesebb lehetne, ha beleegyezne. Nem jó, de én mindenképpen jövök. Azt reméltem, hogy nem így lesz -fokozatosan szerettem volna meggyőzni. Most már látom, hogy ez lehetetlen.

Körülbelül tíz háztömbnyire volt. Lisának maradt még pár perce a menekülésre.

Az ajtóhoz futott. Fekete árnyalak magasodott fel a félhomályban, karjait szélesre tárta és valami majomhoz illő ordítást hallatott.

Lisa sikított, megfordult, és eszeveszetten visszarohant. A hallban összetekeredett boa constrictor hevert, lustán az asszony felé kezdett csúszni. Lisa újra sikított és a lépcső felé rohant.

Feljutott a tetejére és visszapillantott. A nappalit lassan zavaros víz öntötte el. Sivítva bemenekült a hálószobába, és magára zárta az ajtót.

Füstszagot érzett. A ruhája égett. A lángok felcsaptak, a bőrét nyaldosták.

Mint az őrült, tépte magáról a ruhát, de már a kombinéja is lángolt. Összenyalábolta az égő ruhadarabokat, kinyitotta az ablakot és kidobta őket. Még mindig lángok csapdostak körülötte, az ágyneműre dobta magát és ide-oda hengergőzve próbálta eloltani őket. Nyugodt nevetés.

Új syndroma - mondta a férfi kedélyesen. - A páciens összetéveszti valaki másnak a fantáziáját a saját valóságával. EZ nem szkizofrénia - talán duofréniának nevezhetnénk?

Lisa hisztérikusan, elkeseredve zokogott. A férfi már a közelben járt, gyors léptekkel haladt a járdán. Egy autó gördült el lassan mellette. A férfi érezte az asszony rémült elkeseredését és megsajnálta. A gyötrelem abbamaradt.

Lisa csendesen állt, várta, hogy szívdobogása alábbhagyjon, bátorságot gyűjtött. A férfi a kereszteződésben közeledett, dél felől mintegy két háznyira lehetett. Lisa az ő füleivel hallotta az élénk forgalom moraját.

Hirtelen erősen behunyta szemét, és összeszorította a fogait. A férfi most lelépett az útra, a túloldalra indult.

Lisa egy tűzoltóautót képzelt el, amely könyörtelenül pusztító erővel, zörögve-sivítva dübörög felé. Elképzelt egy másik kocsit is, amely nagy sebességgel robogott bele a kereszteződésbe, ő pedig ott találta magát a két autó között. Azt is elképzelte, hogy egy nő sikolt: Vigyázzon, uram!

És ekkor már érezte a férfi ijedtségét, és egyszerre könnyebb volt a dolgot elképzelni. A férfi a másik sarok felé rohant. Lisa egy másik irányból egy harmadik kocsit is felidézett, amely egyenesen felé tartott, hogy elkerülje a fenyegető összeütközést. A férfi el ugrott a fantom kocsik elől és sikoltott.

Egy valódi autó zavarta meg a képet.

Lisa mintegy visszhangozta a férfi sikolyát. Egy pillanatra átható kínt érzett, azután eltűnt a látomás. Két házzal odébb még most is csikorogtak a fékek. Valaki végigrohant a járdán. Lisa tudatának egy része még mindig hallotta a tompa reccsenést. Kétségbeejtően rosszul volt.

És a hirtelen támadt tökéletes magányérzettől rájött, hogy Grearly halott. A közvetlen közelében sziréna vijjogott.

Hangok a járdáról: … csak úgy bele az út közepébe … úgy rohant, mint egy őrült és ordított… egy teherautó volt… szétnyomta a koponyáját… más senki se sérült…

Miután az utca szokott képe helyreállt, Lisa felkelt, hogy egy pohár vizet igyék. A tükörnél azonban megtorpant. Betegesen sápadt arc bámult vissza rá, a szeme sarkában szarkalábak tűntek fel, bőre petyhüdtté vált, középkorú, fáradt asszonyt mutatott a tükör.

Különös, hogy most kellett ezt észrevennie, éppen ebben a furcsa pillanatban. Éppen most ölt meg egy embert önvédelemből. És soha senki nem hinné el neki az igazat. Semmi oka nem volt rá, hogy bűnösnek érezze magát.

Vagy mégis?

Frank hamarosan megjön, és megint minden a régi lesz: béke, biztonság, szép gyerekek, kellemes otthon, kedves férj. Ugyanúgy, ahogy eddig is volt.

Egyvalami azonban megváltozott. Az üresség. Tudatának magánya, amit előzőleg soha nem érzett. Körülnézett, hogy meggyőződjék róla, nem a lámpák halványodtak-e el, vagy talán az óra ketyegése szűnt meg, vagy a vízcsap nem csöpög már.

De nem erről volt szó. A szörnyű csend benne volt, saját magában. Reszkető ujjakkal megtapogatta a puhább helyet a fejebúbján és tökéletes egyedüllétet érzett. Lehunyta szemét és reménytelen könyörgést repített a világegyetembe: - Van még valaki, aki olyan, mint én? Képes valaki hallani engem?

***

 

WALTER M. MILLER JR.

 

Én alkottalak

 

Fordította

Avarossy Éva

I Made You by Walter M. Miller Jr.

Astounding Science Fiction, Mar. 1954

A pokolba tartó vonat, szerk. Ferenczné Árkos Ilona

Gondolat, 1970

 

Legyőzte az ellenséget és ettől elgyengült. Ült a sziklán az éjszakában. Hidegen, sérülten gunnyasztott a fekete égbolt alatt, lábaival érzékelte a környék neszeit, csupán ernyőfülei mozogtak lassan, körbepásztázva a vidéket és az eget. Süket, levegőtlen csend honolt körülötte. Semmi sem mozdult, kivéve azt az erőtlen valamit, ami a barlangban mocorgóit. Jó volt, hogy semmi sem mozdult. Gyűlölte a hangot, a mozgást. Természetéhez tartozott, hogy gyűlölje őket. A barlangban mocorgó valamivel hajnalig úgysem tudott mit kezdeni. A valami egyre motyogott ott benn a kövek között.

- Segítsetek! Mindenki meghalt? Hallotok engem? Sawyer vagyok. Sawyer hív mindenkit, Sawyer hív mindenkit …

A motyogás szabálytalan volt, nem volt programozva. Kiszűrte hát, meg se hallotta. Körülötte minden áthatóan hideg volt. A nap eltávozott, és kétszázötven órán keresztül majdnem tökéletes sötétség uralkodott, kivéve az éggömb derengő fényét, amelytől nem remélhetett táplálékot, és a csillagok szikrázó pontjait, amelyek alapján megállapította az időt.

Sérülten ült a szirten és várta az ellenséget. Az ellenség az elmúlt délután tört be világába, a külső, idegen világból. Magabiztos leplezetlenséggel érkezett, minden védekező manőver vagy támadó tüzelés nélkül. Könnyedén semmisítette meg - előbb a hatalmas görgő ellenséget, amely kerekeken gördült, majd az apró ellenségeket, amelyek sietve rajzoltak szanaszét a kiégett testből. Egyenkint szedegette le őket, kivéve azt az egyet, amelyik bemászott a barlangba és elrejtőzött az üreg egyik repedésében.

Arra várt, hogy a valami előbújjon. A szirt tetején előnyös helyzetben volt: innen mérföldekre szemmel tudta tartani a környéket, a krátereket, a sziklákat és a szakadékokat, a nyugati irányban húzódó kopár, homokos síkságot, és a szent hely szögletes körvonalait a torony közelében, amely a világ közepe volt. A barlang egy délkeleti irányban fekvő sziklacsúcs tövében húzódott, alig egy kilométerre a szirttől. Bejáratát kis tűzvető karjaival is elérte, így hát az ellenség utolsó lapuló maradványa számára sem volt menekvés.

Ugyanolyan közönyösen figyelte a gyűlölt valami motyogását, amilyen közönyösen tűrte a sérülései okozta fájdalmakat, türelmesen várva, hogy végre enyhüljön. A fájdalom már számos napkelte óta gyötörte, de a sérüléseket még mindig nem hozta helyre senki. A sebek megbénították néhány érzékelőjét és aktivátorai egy része sem működött megfelelően. Többé nem volt képes követni az energia lüktető sugarát, amely biztonságosan visszavezette volna a másik világba, az alkotójához. Képtelen volt kiváltani azokat az impulzusokat, amelyek különbséget tettek a segítségre siető jó barát és az ellenség között. Most már csak ellenség létezett.

- Aubrey ezredes, itt Sawyer! Beszorultam egy raktárbarlangba. Azt hiszem, a többiek meghaltak. Alig hogy megközelítettük, megtámadott bennünket. Sawyer hívja Aubreyt, Sawyer hívja Aubreyt! Ezredes! Már csak egyetlen oxigénpalackom maradt! Ezredes, hall engem? Válaszoljon!

Enyhe remegés fut át a sziklán - semmi több -, parányi zavaró hatás mindössze, az általa őrzött világ áldott nyugalmában. Az ellenséget megsemmisítette, kivéve azt a lapuló maradványt ott a barlangban. De az is ártalmatlanná vált, már nem is mozgott. Sérülései miatt harag forrt benne. A sérült részek egyre küldték a vészjeleket, ő pedig sem leállítani nem tudta őket, sem pedig az őrjöngő jelzésekkel követelt intézkedéseket nem volt képes végrehajtani, így hát ült a szirten, szenvedett és gyűlölt.

Gyűlölte az éjszakát, mert éjszaka nem volt módja táplálkozni. Napközben habzsolta a napsugarakat, igyekezett megerősíteni magát a hosszú, hosszú éjszakai virrasztásokra, de mire felvirradt, már újra elgyengült, mardosó éhség kínozta. Ezért nagyon jó volt ez a nyugalmas éjjel, tartalékolhatta erőit és óvhatta érzékeny részeit a hidegtől. Ha ugyanis a hideg áthatolt szigetelő rétegein, a hőérzékelők is vészjelzésekbe kezdtek és a gyötrelem még elviselhetetlenebbé vált. Minden csupa fájdalom volt. A harcot kivéve, sehol semmi öröm, csupán az éltető napsugarak jelentenek boldogságot.

A szent hely védelme, a világ dermedt nyugalmának biztosítása, az ellenség elpusztítása - ezek voltak a harc gyönyörei. Ismerte őket.

És ismerte világa természetét is. Megvizsgálta minden centiméterét, egészen a fájdalomhatárig, amelyet nem léphetett át. Tanulmányozta a messzebb elterülő átmeneti zónát is, nagy hatósugarú távérzékelőivel. Ez a világ, az átmeneti zóna és a másik világ - együtt jelentette a Külvilágot, az Univerzumot.

- Segítség, segítség, segítség! Itt John Harbin Sawyer kapitány, az Autokibernetikai Hadtest Vezérlési és Programozási részleg, jelenleg a Lunar Tizenhat mentőexpedíció tagja. Egyetlen élő ember sincs a Holdon? Hallotok engem? Rosszul vagyok. Isten a megmondhatója, hányadik napot töltöm már itt… ebben az űrruhában. Már bűzlik. Volt rajtatok valaha már napokig egyfolytában űrruha? Teljesen kész vagyok. Szedjetek ki innen!

Az ellenség a másik világból származik. Ha az ellenség a külső zónán belül merészkedett, meg kellett ölnie; ez volt a legalapvetőbb igazság, amelyet alkotásának napja óta tudott. Csak a segítséget hozó gyógyítók mozoghattak bántatlanul ezen a földön, de azok most már soha nem jönnek. Többé sem hívni, sem felismerni nem tudja őket - sérülései lehetetlenné tették.

Saját természetét is ismerte. A belső megfigyelést sérülése és annak az így lehetővé vált letapogatása tette lehetővé. Csupán ő maga „létezett”, minden egyéb a külvilágból származott. Ismerte saját működését, képességeit, határait. Lábaival hallgatta a vidéket. Számtalan szemével letapogatta a felszínt. Az eget lüktető sugarakkal vizsgálta. Érezte a föld alatt a bizonytalan rengéseket, elvétve morajlást. A felszínen látta a csillagok fényének halvány játékát, érezte a hideg talajból elillanó hőt, a toronyról visszaverődött impulzusokat. Az égen csupán a csillagokat látta, és a bizonytalan sugárvisszhangokat fogta fel, amelyek a feje felett ragyogó gömbről, a Földről érkeztek. A jól ismert fájdalom mardosta és várta, várta a hajnalt.

Egy jó óra telhetett el, amikor a valami kúszni kezdett a barlangban. Jól hallotta a gyenge kapirgálást, ahogyan a sziklák továbbították hozzá. Leengedte egyik legérzékenyebb mikrofonját és követte vele a hangok nyomát. Az ellenség maradványa lassan a barlang bejárata felé kúszott, alig vonszolva magát. Egyik kis tűzvetőjét a földfényben fürdő szirt lábán sötétlő foltra irányította. Vakító nyomjelző sorozatot adott le a barlangra, és figyelte, hogyan csapódnak a fénylő, hangtalan csíkok a levegő nélküli teret átívelve a bejárat elé.

- Te mocskos, szemét, dögletes szörnyeteg, hagyjál békén! Te irtózatos gépfenevad, én vagyok az, Sawyer! Nem emlékszel? Az én újoncom voltál tíz éve!… ha-ha-ha! Egy ostoba autokibernetikus robotnövendék … egy hadsereg tűzerejével. Engedj ki. Engedj ki!

Az ellenség-maradvány megint a kijárat felé kúszott, és a hangtalan gépfegyvertűz megint elárasztotta a barlang előtti teret, mire az visszamenekült. Újabb rezgések a sziklában.

- A barátod vagyok. A háborúnak vége … már hónapokkal ezelőtt véget ért. Földi hónapokkal ezelőtt. Hát nem érted, Zsémbi? Zsémbi - így hívtunk régen, az újoncidődben - mielőtt megtanítottunk ölni. Mobil autokibernetikus tüzelésirányítás. Hát nem ismered meg a papádat, fiam?

A rezgések idegesítővé váltak. Hirtelen megdühödött; kecsesen irányítva hatalmas tömegét, sarkon fordult a szirten. Dübörgő motorokkal lekúszott a domboldalra, ismét fordult és leereszkedett a lejtőn. Áthaladt a síkságon és mintegy ötven méterrel a barlang bejárata előtt fékezett. Hernyótalpai nyomában portölcsérek kavarogtak, a por hatalmas zuhatagként hullott vissza a levegő nélküli éjszakában. Figyelt. A barlangban minden csendes volt.

- Menj innen, fiacskám - kezdődött újra a rezgés egy idő után. - Hagyd a papát békében éhen halni.

A kis tűzvetőt a barlang feketén ásító szájának közepére irányította és vagy kétszáz nyomjelző-sorozatot adott le a barlang belsejébe. Várt. Ott belül semmi sem mozdult. Latolgatta, hogy bevágjon-e egy sugárgránátot, de lőszerkészlete kimerülőben volt. Egy ideig hallgatózott, figyelte a barlang bejáratát, ötször akkorára magasodott fel, mint az a törékeny emberi lény, amely ott belül lapult. Aztán megfordult és visszadübörgött a síkságon, hogy ismét elfoglalja őrhelyét a szirten. Az átmeneti zóna határain kívülről jövő távoli mozgás borzolta meg bizonytalanul figyelme küszöbét - de túl messziről jött, semhogy zavarhatta volna.

A valami ismét mocorgott a barlangban.

- Léket kaptam, halljátok? Léket kaptam. Egy lepattanó kődarabtól. Parányi lyuk, de a csapószelep nem fogja bírni. Az űrruhám! Sawyer hívja Aubreyt, Sawyer hívja Aubreyt. Hold vagon Tizenhat hívja a bázisközpontot. Közleményem van számotokra, vétel. Ha-ha. Volt mit átéljek. Eltaláltak! Léket kaptam. Segítség!

A valami egy ideig nyöszörgött, aztán: - Na jó, ez csak a lábam. Telepumpálom vízzel és megfagyasztom. Persze így elvesztem a lábam. Az istenit, csak szép kényelmesen! Megint letelepedett a szirten, aktivátorai elpihentek, mardosó kínt érzett, de türelmesen várta a hajnalt.

A déli irányból közeledő mozgás erősödött. Mái az átmeneti világ külső határán motozott, míg végül is idegesíteni kezdte. Hasából hangtalanul egy fúró hatolt be mélyen a sziklába, aztán visszahúzódott. Az üregbe érzékeny mikrofont engedett le és figyelmesen hallgatta a talaj mélyét.

A sziklában alig hallható zsongás - elvegyül a barlangból hallatszó nyöszörgéssel.

Összehasonlította a zsongást memóriaképeivel. Hallott már hasonlót. A zajt egy távoli, dél felől közeledő gördülő tárgy okozta. Megkísérelte leadni a „Jó barát, vagy ellenség vagy?” jelzéseket, de adószerve nem működött, így hát a mozgás ellenséges volt - egyelőre még kívül esett jelenlegi fegyverei hatósugarán.

Növekvő düh fogta el és felkészült a harcra. Nyugtalanul mocorgott a szirten, de nem tévesztette figyelme elől a barlangot sem. Hirtelen egy újabb érzékelő csatornáját érte zavaró hatás, a rezgések hasonlítottak a barlangból hallhatókra. A rezgések azonban ez alkalommal a felszínen érkeztek, az űrön át, a hosszúhullámú tartományban.

- Holdvagon Tizenhatot hívja Parancsnoki Kocsi, jelentkezzék. Vétel. Aztán csend. Azt várta, hogy a barlangból érkezik majd válasz, mert tudta, hogy az egyik ellenséges egység gyakran vált rezgésképeket a másik ellenséges egységgel. De nem érkezett felelet. Lehetséges, hogy a hosszúhullámú energia nem tud behatolni a barlangba, hogy eljusson az ott rejtőző valamihez.

- Tizenhatos Mentőexpedíció, itt Aubrey Parancsnoki Kocsija. Mi az ördög történt magával? Hallja adásomat? Vétel!

Feszült figyelemmel hallgatta a talajt. Ahogy az ellenség elnémult, a zsongás megszűnt. Néhány perc múlva a mozgás folytatódott.

Távfülét húsz kilométerre délnyugatra irányította, utasítva, hogy hallgatózzék és közvetítse e zsongó zajt. Két zajképet vett fel és ezekből kiszámította az ellenség pontos helyét és sebességét. Az ellenség északnak tartott, az átmeneti zóna széle felé. A szirten ülve megtöltötte fegyvereit. Felkészült az ütközetre.

- Tizenhatos Mentőexpedíció, itt Aubrey Parancsnoki Kocsija. Feltételezem, hogy adója nem működik. Ha hall bennünket, figyeljen: Északról közeledünk, öt mérföldnyire vagyunk a magnapultáló körzettől. Ott megállunk és egy autokib-rakétát lövünk ki a Vörös-Vörös zónába. A rakéta robbanófeje rádió hangtovábbító. Ha van egy működő adója, a továbbító reléállomásként fog működni. Vétel.

Már nem érdekelte a rezgéskép, harckészültségét ellenőrizte. Megvizsgálta energia-tartalékait, kipróbálta a fegyveraktivátorokat. Visszarendelt egy távszemet és türelmesen várt, amíg a szem rák módjára visszakúszott a szent helyről, hogy figyelőállást foglaljon el a barlang bejáratának közelében. Ha az ellenség-maradvány megkísérelne kitörni, a távszem látja, jelenti és akkor végre maradék gránátjával megsemmisítheti.

A zsongás erősödött. Legördült a szirtről és egyenletes sebességgel dél felé indult. Elhaladt a kiégett Holdvagon mellett, amely körül felfordult vontatók serege hevert. A felrobbant magnapultáló löveg szinte kettészakította a teherautó nagyságú járművet. A kétlábú ellenség maradványai… apró foszlányok a halovány földfényben … az egész környéket ellepték. Zsémbi észre sem vette őket.

Hirtelen fény villant a déli horizonton. Aztán kis világítópont ívelt fel az égre. Zsémbi fékezett és figyelte a röppályát. Irányított rakéta. Valahol a Vörös-Vörös zóna keleti részén fog becsapódni. Nem volt rá ideje, hogy megtegye a lelövéséhez szükséges intézkedéseket. Nyugodtan várt hát - látta, hogy a rakéta robbanása a lényegtelen körzetben veszélytelen.

Néhány másodperc múlva a rakéta lelassult, megfordult és orrával felfelé ereszkedni kezdett. Egy dombvonulat mögött eltűnt. Robbanásnak semmi jele. Semmilyen mozgást vagy hangot nem lehetett észlelni, ott, ahová a rakéta leszállt. Zsémbi kiküldött egy távfület, hogy ellenőrizze, mi történik, aztán folytatta útját délnek, a fájdalomhatár felé.

- Tizenhatos Mentő, Aubrey Parancsnoki Kocsija hívja - érkeztek a hosszúhullámú rezgések. - Kilőttük a rádiórelét a Vörös-Vörös körzetbe. Ha öt mérföldnyi közelségében van, hallania kell.

Azonnal megérkezett a válasz a barlangból, a távfül, amely a torony mellől a síkságot figyelte, érzékelte:

- Hála Istennek! Hi-hi-hi-hi… Ó, hála annak a jó Istennek!

Egyidejűleg ugyanaz a rezgéskép érkezett hosszúhullámon a rakéta becsapódási pontja felől. Zsémbi megtorpant, egy pillanatra megzavarodott, mérgében egy magnapultáló löveget akart a sziklás-köves terepen át a becsapódási ponthoz küldeni. A távfül azonban azt jelezte, hogy a körzetben semmiféle fizikai mozgás nem észlelhető. A zavarok oka a délen lopakodó ellenség volt. Ha előbb megsemmisíti a főellenséget, a kisebbeket ráér később elpusztítani. Továbbhaladt hát a fájdalomhatár felé, csak időnkint figyelt az ellenség keltette értelmetlen rezgésekre.

- Aubrey hívja Mentő Tizenhatot. Adását gyengén hallom. Ki van ott, Carhill?

- Aubrey! Hang - igazi hang. Vagy már tényleg megbolondultam?

- Aubrey hívja Tizenhatot. Aubrey hívja Tizenhatot. Ne motyogjon, hanem közölje, ki beszél. Mi történik ott? Leszerelte Zsémbit?

Válaszképpen csak Sawyer görcsös nevetése hallatszott.

- Aubrey Tizenhatnak. Aubrey Tizenhatnak. Elég legyen! Figyeljen rám, Sawyer, tudom, hogy maga az. Szedje össze magát, ember! Mi van a többiekkel?

- Halottak … mindenki meghalt, kivéve engem.

- Hagyja abba ezt a hülye röhögést! Hosszú szünet után, alig hallhatóan …

- Oké! Uralkodom magamon. Tényleg maga az? Aubrey?

- Nem hallucinál, Sawyer. A Vörös-Vörös zónában haladunk egy kocsival. Most pedig ismertesse a helyzetet. Napok óta hívjuk.

- Zsémbi tíz mérföldnyire beengedett a Vörös-Vörös körzetbe, aztán egy magnapultáló löveggel lemészárolt bennünket.

- Nem működött az I. F. F.-jük?

- A mienk igen, de Zsémbié nem! Miután felrobbantotta a vagont, összeszedte azt a négy embert, akik élve kerültek ki belőle … Hi-hi-hi-hi… Ezredes, látott maga már Sherman páncélost, amint szétmorzsol egy egeret?

- Hagyja abba, Sawyer! Még egy ilyen vihogás és elevenen megnyúzom!

- Gyertek értem! A lábam! Gyertek értem!

- Ha tudunk. Közölje a jelenlegi tartózkodási helyét.

- Az űrruhám … Kaptam egy kis léket… tele kellett pumpálnom a csizmám vízzel és megfagyasztani. A lábam teljesen elhalt. Nem bírom már sokáig.

- A helyzetét, Sawyer, a helyzetét! Ne a sirámait!

A rezgések folytatódtak, de Zsémbi egy időre kikapcsolta vételüket. Föld sütötte dombon állva most már maga volt az őrjöngő düh.

Járó motorokkal ácsorgott, a messze délen közeledő ellenség mozgását figyelve. A domb lábánál húzódott a fájdalomhatár; már fent a dombtetőn is érezte a torony által kisugárzott figyelmeztető, gyenge lüktetést. A torony harminc kilométerre mögötte feküdt, a világ közepén. Kapcsolatban volt vele. Ha átlépné a fájdalomhatárt, a kapcsolat kiesne a fázisból és a sajgás észvesztő fájdalommá változna, amelyet hatalmas robbanás követne.

Az ellenség most lassabban mozgott, az átmeneti zóna északi részén kúszott előre. Ha rakétakészletei nem merülnek ki, mi sem lenne egyszerűbb, mint azonnal megsemmisíteni. A magnapult-vető hatótávolsága viszont mindössze huszonöt kilométer. Biztos, hogy a kis tűzvetők elérnék az ellenséget, de a találat pontossága ilyen távolságra közel nulla. Meg kell várnia, hogy az ellenség közelebb jöjjön. A várakozás kényszere olaj Volt dühe tüzére.

- Figyeljen, Sawyer, ha Zsémbi I. F. F.-je nem működik, miért nem tüzelt eddig a kocsinkra?

- Ez tévesztett meg bennünket is, ezredes! Bejöttünk a Vörös-Vörös zónába és nem történt semmi. Vagy kifogyott a hosszútávú lőszere, vagy szándékosan meg akar téveszteni, vagy mind a kettő. Feltehetően mind a kettő.

- Akkor a legjobb, ha megállunk és megpróbálunk valamit kitalálni.

- Ezredes … egyetlen dolgot tehetnek. Kérjenek egy távirányítású rakétát a Központtól.

- Hogy Zsémbit megsemmisítse? Magának elment az esze, Sawyer. Ha Zsémbit kilőjük, a föld alatti építkezés egész környéke az égig robban…, hogy ne kerüljön ellenséges kézre. Ezt maga is tudja.

- Azt hiszi, érdekel?

- Ne üvöltsön, Sawyer. Az építkezések az egész Holdon legnagyobb értéket képviselik. Nem veszthetjük el. Pontosan ezért helyeztük ide Zsémbit. Ha felrobbantanám, még le sem hullt volna az utolsó szilánk, már haditörvényszék előtt állnék.

A válasz érthetetlen motyogással vegyes zokogásba fulladt.

- Nyolc órára való oxigénem van. Nyolc óra, hallja? Ostoba, könyörtelen.

A dél felől közeledő ellenség Zsémbi dombjától mintegy huszonöt kilométerre megállt - alig háromezer méterrel túl a magnapult hatótávolságán.

Fantasztikus gyűlöletében értelmetlen ringásba hajszolta magát, mozgása gigászi táncra emlékeztetett, a sziklából nagy darabok töredeztek le talpai alatt, porfelhő zúdult a völgyre. Egyszer el is indult a fájdalomhatár felé, és csak akkor fordult vissza, amikor kínjai már elviselhetetlenné váltak. Megint a dombtetőn állt meg, érezte, hogy gyengül, tárolóegységeiben egyre csökkent az energiaszint.

Abbahagyta az elemzést. Tervet dolgozott ki.

Begyújtotta motorjait, lassan megfordult a dombtetőn, majd mérsékelt sebességgel legördült az északi lejtőn. A síkságon félmérföldet észak felé haladt, aztán mozgása cammogássá lassult. Bekormányozta hatalmas tömegét egy hasadékba, ahol előzőleg tartalék energia raktárát helyezett el. Az elemkocsit az előző napon töltötte fel. Odahátrált hozzá, beállt a megfelelő helyzetbe és úgy kötötte be a kábeleket, hogy eközben nem kapcsolódott az elemkocsihoz.

Szomjasan nyelte az energiát. Időről időre odafigyelt az ellenségre is, de az nem mozdult. A rendelkezésre álló energia minden erejére szüksége volt terve megvalósításához, így hát kiürítette a raktárt. Majd holnap, ha az ellenség visszavonult, elszállítja az elemkocsit tölteni a főtáplálókhoz, csak meg kell várni, hogy a nap felkeljen és a generátorok újra működjenek. Birodalma különböző, stratégiailag fontos pontjain több hasonló energiaraktárt létesített, hogy soha ne bénuljon meg energiahiány miatt a hosszú holdéjszakák alatt. Rendet tartott a háza táján, az elemkocsikat rendszeres időközönként elvontatta tölteni.

- Nem tudom, mit tehetnék magáért, Sawyer - hallotta ismét az ellenség zörejeit. - Zsémbit nem merjük elpusztítani, más autokibernetikus robotunk pedig nincs a Holdon.

A Földtől kell kérnem utánpótlást. Nem küldhetem az embereimet a Vörös-Vörös zónába, amíg Zsémbi őrjöng. Gyilkosság lenne.

- Az Isten szerelmére, ezredes!

- Figyeljen rám, Sawyer, végtére maga az autokibernetikus. Közreműködött Zsémbi kiképzésében is. Nincs semmilyen ötlete, hogyan lehetne ártalmatlanná tenni anélkül, hogy az aláaknázott körzetet felrobbantanánk?

Hosszú csend. Zsémbi befejezte az energiafelvételt és kijött a hasadékból Néhány métert haladt nyugati irányban, most jól belátható sík terep feküdt közte és a fél mérföldnyire, a fájdalomhatáron fekvő domb között. Itt megállt, és elindított néhány távfület, hogy minél pontosabban meghatározhassa az ellenség tartózkodási helyét. A távfülek, egyik a másik után visszatértek, és leadták adataikat.

- Nos Sawyer?

- Megöl a lábam.

- Semmit sem képes kigondolni?

- De … csakhogy nekem az már nem használ. Akkorra már nem élek.

- Azért halljuk, mi az.

- Lőjék ki a tartalék energiaegységeit és kergessék tönk re a következő éjszaka.

- Mennyi időbe telne ez?

- Órákba - miután megtalálták és felrobbantották az összes rejtett energiautánpótlását.

Kielemezte a távfülek jelentéseit és pontosan megállapította a helyet. Az ellenséges parancsnoki kocsi 2,7 kilométerre állt a magnapult maximális hatótávolságán kívül -legalábbis, ahogy a szerkezet alkotói ezt a maximumot meghatározták. De az alkotók nem dolgoztak tökéletesen.

Egy golyószórót erősített a magnapult tengelyére. Az alkotók utasításai ellenére a golyószórón rajta hagyta a töltőberendezést. Ez fájdalmat okoz majd, viszont rögzíti a golyószórót az első mikromásodpercekben, amikor az áramkör zárult, de a mágneses tér még teljes erővel képződik. Csak akkor fogja felszabadítani a golyószórót, amikor a tér már eltéphetetlenül és maximális hatással fogva tartja, miáltal valamivel nagyobb energiát kap. Az egészet ő találta ki, felülkerekedve ezzel az alkotóin.

- Hát, Sawyer, ha semmi egyebet nem tud kigondolni…

- Igenis gondoltam másra! - a válaszoló rezgések szinte sikoltottak. -Kérjenek egy távirányítású rakétát! Hát nem érti, Aubrey? Zsémbi nyolc emberét ölte meg!

- Maga tanította rá, Sawyer.

Hosszú, dermedt csend következett. A dombtól északra, a síkságon Zsémbi kicsit igazított a magnapult beállításán, a tüzelőgombot egy giroszkóphoz kapcsolta és felkészült a tüzelésre. Az alkotók a maximális hatótávolságot a fegyver nyugalmi helyzetében számították ki.

- Hi-hi-hi-hi - érkeztek a zörejek a barlangban lapuló valamitől. Beindította motorjait és figyelmét a kormányzásra összpontosította. A domb irányába gördült, egyre gyorsulva és szája halállal volt tele. A motorok jajgatva dörögtek. Dühödt bikaként rohant, a domb aljáig elérte legnagyobb sebességét. A magnapult a megfelelő szögbe fordult, a giroszkóp zárta az áramkört.

Hatalmas energiahullám. A mágneses tér vasmarka megragadta a golyószórót, eltépte a töltőberendezéstől és magasan felhajította a kősivatag fölé, az ellenség irányában. Zsémbi összes fékjeit használva megállt a dombtetőn.

- Figyeljen, Sawyer. Nagyon sajnálom, de semmit…

Az ellenség hangja tompa csattanással abbamaradt. A déli horizonton lángcsóva villant fel, majd rögtön kialudt.

- Hi-hi-hi-hi-hi - mondta a valami a barlangban. Zsémbi várt.

- BUMMMM!! - érkezett meg a lökéshullám a sziklákon át.

Öt távfül közölte jelentését a robbanásról, különböző helyekről. Tanulmányozta a jelentéseket, elemezte őket. A robbanás az ellenséges járműtől alig ötven méterre következett be. Most már elégedetten, lustán fordult meg a dombtetőn és elindult északnak, a világ közepe felé. Minden rendben volt.

- Aubrey, maga kikapcsolt… - morogta a valami a barlangban. - Hívjon, maga gyáva féreg… hívjon! Biztos akarok lenni benne, hogy hall.

Zsémbi, csak úgy mellékesen felvette a barlangban lapuló valami értelmetlen zörejeit, tanulmányozta őket, majd a hosszúhullámú sávban visszasugározta: „Aubrey, maga kikapcsolt. Hívjon, maga gyáva féreg … hívjon! Biztos akarok lenni benne, hogy hall.”

A reléadó felvette a hosszúhullámú adást és rezgés formájában továbbadta a szikláknak.

A valami a barlangban velőtrázóan sikoltozott. Zsémbi felvette a sikoltást is és többszörösen visszasugározta.

- „Aubrey … Aubrey, hol vagy … AUBREY! Ne hagyj el, ne hagyj itt…” A valami a barlangban elnémult.

Békés nyugodt éjszaka volt. A csillagok töretlen fénnyel csillogtak a feketeségben és a sápadt környéket elöntötte az égbolton ragyogó keskeny földsarló. Semmi sem moccant. Jó volt így, hogy semmi sem moccant. A szent hely biztonságban pihent a világ közepén.

A valami egyetlenegyszer mocorgóit ismét a barlangban. Olyan lassan, hogy Zsémbi szinte nem is észlelte, a barlang bejáratához vonszolta magát és a szirt tetején gubbasztó szörnyetegre meredt.

A sziklák elhaló sóhajt továbbítottak.

- Én alkottalak, nem érted? Ember vagyok, én alkottalak …

Aztán, egyik lábát maga után vonszolva, a valami előkúszott a földfénybe és megfordult, mintha az égen ragyogó keskeny sarlót bámulná. Zsémbi lassan növekvő dühvel mocorogni kezdett a szirten, leengedte gránátvetőjét.

- Én alkottalak … - érkezett az értelmetlen zörej.

Gyűlölt minden zajt és mozgást. Természetében rejlett, hogy gyűlölje. A gránátvető mérgesen felugatott… Aztán az éjszaka hátralevő részében már áldott békesség uralkodott.