8.

Vándorévek

„Szívesebben mondanék le arról, hogy mozogni tudjak, mint arról, hogy hasznosnak tudhassam magamat. Inkább meghalnék, mint hogy tétlenül éljek... Soha nem tudnám megunni, hogy hasznos legyek. ”

Leonardo

Leonardo az új évszázad kezdetén negyvennyolcadik évében járt. Addigi életét alapvetően három helyen élte le: Anchiano apró falucskájában, Firenzében, aztán Milánóban. Ezután azonban olyan időszak kezdődött, amelynek során egyetlen helyen sem töltött néhány évnél (egyes esetekben néhány hónapnál) többet, és több különböző megbízónak dolgozott mind művészként, mind mérnökként.

Leonardo nevét akkorra már egész Itália megismerte. Hírnevét mindenekelőtt páratlan művészi zsenialitásának köszönhette, de hadmérnöki teljesítményeit is egyre inkább elismerték. A tudomány iránti megszállottságáról és kéziratainak létezéséről valószínűleg igen kevesen tudtak. Olyan tehetségként tartották számon, aki két területen képes kiemelkedőt nyújtani: békeidőben-már ha rá tudják venni valahogyan - csodálatos műalkotásokkal gyönyörködteti az embereket; háború idején pedig tanáccsal tud szolgálni a vezetők számára, és nagy hasznát venni a különféle hadviselési problémák megoldásában.

Tudományos kutatásairól alig tudott valaki, jóformán csak azok, akik a közvetlen közelében éltek: Salai, Pacioli és talán még néhány barátja a milánói udvarból. Valószínű, hogy miután a franciák elfoglalták Milánót, a francia udvar vezető személyiségeit is beavatta titkaiba. Ezt támasztja alá az a levél is, melyet Charles d’Amboise írt a firenzei Signoriának néhány évvel azután, hogy megismerkedett Leonardóval. Ebben azt állítja, hogy festményei miatt már találkozásuk előtt is kedvelte Leonardót, most azonban, hogy megismerte többi kiválóságát is a „rajz, az építészet és minden elképzelhető dolog” terén, még többre becsüli.

Jóllehet polihisztori munkásságáról alig tudott a világ, legendás művészi tehetsége elég volt ahhoz, hogy a következő évtizedben minden ajtó megnyíljon előtte, amikor a nagy itáliai városok között utazgatott. Salai mellett néha Pacioli is elkísérte, segédeivel és szolgáival együtt.

Leonardo soha még csak látszatára sem törekedett annak, hogy hűséges lenne bármelyik városállamhoz vagy pártfogóhoz. Végül is az új század első évtizedében egyre szaporodó politikai kalandorok miatt kényszerült arra, hogy egyik helyről a másikra vándoroljon. Az egy meghatározott országhoz való hűség, a „pátria” fogalma egyébként is meglehetősen távol állt ennek a kornak a szellemétől, kiváltképp az olyan emberek esetében, mint Leonardo, aki „világpolgárnak” tartotta magát, és soha a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította a politika iránt. Ha Milánó vagy Firenze valamelyik ellensége kínál számára munkát, valószínűleg minden további nélkül elfogadta volna, s még akkor sem lett volna különösebb lelkifurdalása, ha hadmérnöki tudományát is latba kellett volna vetnie egykori hazájával szemben. Firenzétől kevés megbecsülést kapott, Milánó a franciák kezére került; az itáliai politika kaleidoszkópja folyton változott, s aki tegnap ellenség volt, holnapra könnyen baráttá is változhatott.

Leonardo programjában ekkor már egyértelműen a tudományos kutatások álltak az első helyen; jövedelemre volt szüksége, hogy gondoskodjon maga és háza népe jólétéről, és finanszírozhassa kísérleteit. Pénzkereset céljából legszívesebben hadmérnöki munkát végzett, amely során sok esetben kísérleti tapasztalatait is hasznosíthatta; ha ilyen munka nem akadt, akkor kénytelen volt a festészetből megélni.

Milánóból kelet felé indult a kemény észak-itáliai télben, a 140 kilométerre fekvő Mantova városába, ahol személyesen Isabella d’Este, Il Moro elhalt feleségének, Beatrice d’Estének a nővére fogadta.

Isabella a Sforza-udvarban több alkalommal találkozott Leonardóval, és nagy csodálója volt művészetének. Jó érzékű műértőként lelkesen gyűjtötte a kortárs művészet alkotásait. A kor egyik legszebb asszonyának tartották, de erőszakos és konok természete is közismert volt. Igaz, kedvenc művészei munkáját bőkezűen megfizette, ám ennek fejében ahelyett, hogy hagyta volna, fessenek, ahogy jónak látják, ő akarta előírni számukra a koncepciót és a kivitelezés módját, a portré hátterétől a modell testhelyzetéig; még azt is kikötötte, hogy milyen színeket használhatnak.

Isabella művészet iránti rajongása és a kor több nagy alkotójával ápolt bensőséges kapcsolata egész Itáliában közismert volt, és a fejedelemasszony mecénásként is aktívan hozzájárult „imázsának” kialakításához. Bizonyítani nem tudjuk, de Leonardónak valószínűleg tudomása volt róla, hogy az asszony lépten-nyomon beleavatkozik a művészek munkájába; nyilván arról is tudott, hogy Isabella legalább két köztiszteletben álló festőkollégájával szemben igencsak kihívó magatartást tanúsított. Udvarába csalogatta Giovanni Bellink, hogy kicsikarja belőle a festményt, amit az kilátásba helyezett, és nem kevesebb, mint ötvenhárom levelet váltott Peruginóval, akit arra akart rávenni, hogy fessen számára egy képet, amelynek témája a szerelem és a szüzesség vetélkedése lenne.

Leonardo látogatása előtt még semmit sem festett Isabella számára, pedig néhány éve az asszony már megpróbált rátukmálni egy megbízást. Annak idején Isabella levélben fordult Cecília Galleranihoz, Lodovico Sforza egykori kegyencnőjéhez, akit Leonardo mintegy tizenöt évvel korábban lefestett, és arra kérte, hogy adja kölcsön neki a róla készített portrét, a Hermelines hölgyet. Cecília azzal a diplomatikus, de talán túlságos szerénységet mutató válasszal tagadta meg kérését, hogy jóllehet kedveli a festményt, mégsem szívesen mutatná meg másnak, mivel az többé nem a valóságot mutatja.

Nem világos, hogy akkor, Milánóban Leonardo miért állt ellen oly makacsul Isabella unszolásának, és néhány évvel később miért ment mégis éppen Mantovába, hiszen nem ez volt az egyetlen lehetősége. Talán alkalmas ugródeszkát látott benne az olyan helyek felé, ahol tartósan le akart telepedni. A város Milánóhoz is közel volt, így arra gondolhatott, hogy ha a helyzet kedvezőbbre fordul, könnyen vissza tud térni.

Mantovai tartózkodásának idején Leonardo elkészítette Isabella portréját: az ólomvesszővel és vörös krétával készített rajz profilból ábrázolja modelljét. Bár a mestert valószínűleg a hölgy instrukciói vezették, a kivitelezés módja mégis kétségtelenül Leonardóra vall. A rajzról, ami jelenleg a Louvre-ban látható, több másolatot készítettek. Leonardo elégedett lehetett az eredménnyel, mert olyan technikát alkalmazott, amely lehetővé tette, hogy később saját kezűleg másolatot készíthessen róla: tű segítségével egy másik papírlapra lenyomatot készített a portréról. Amikor távozott Mantovából, a másolatot magával vitte, azzal az ígérettel, hogy mihelyt tudja, a rajz alapján megfesti Isabella teljes portréját, de mondanunk sem kell, hogy ígéretét ez alkalommal sem váltotta be.

Leonardo mindössze két hónapot töltött Mantovában. Távozásának okai éppen olyan titokzatosak, mint az, hogy miért jött ide. Valószínű, hogy ráunt Isabella alkalmatlankodására; az asszony nyilván megpróbálta előírni, hogy mit hogyan csináljon, márpedig Leonardo ezt soha senkitől sem tűrte. De az is elképzelhető, hogy eleve nem szándékozott sokáig a városban maradni. Február végén-március elején ismét úton volt; most is kelet felé tartott, csak kissé messzebb: Velencébe.

Nem véletlenül esett éppen a választása Velencére. Velence gazdag és nagy hatalmú város volt; barátjának, Paciolinak jó kapcsolatai voltak errefelé, és Leonardo talán arra számított, hogy az ő képességeivel biztosan nem lesz nehéz kihasználni ezeket a kapcsolatokat. Az is lehetséges, hogy Leonardót és Paciolit meghívták, ezt a feltevést azonban nem tudjuk dokumentumokkal igazolni.

Leonardo, Pacioli és kíséretük 1500 márciusának elején érkezett Szent Márk városába. Érkezésük pontos időpontját nem ismerjük, de Leonardo március 13-án már biztosan itt volt; ezt onnan tudjuk, hogy Pacioli egyik barátja, Lorenzo Gugnasco hangszerkészítő ekkoriban egy lantot küldött Isabella d’Estének egy levél kíséretében, melyben arról számol be, hogy látta a róla készült rajzot (feltehetően Leonardo vázlatára utal): „...minden tekintetben tökéletes a hasonlóság. Valójában olyan jó, hogy nem is lehetne jobb. Ez minden, amit mondhatok róla ebben a levélben.”

Leonardo ekkor látta először saját szemével Velence dicsőségét és ragyogását. Sajnos semmit sem tudunk arról, hogy milyen benyomásokat keltett benne a város építészete és számtalan kincse, mert ha írt is valamit erről, az nem maradt ránk. Nehéz elképzelni, hogy teendői olyannyira lefoglalták, hogy ne lett volna alkalma lerajzolni a Szent Márk-székesegyházat vagy a dózsepalota fenséges homlokzatát. Fennmaradt viszont azoknak az embereknek a névsora, akikkel kapcsolatba került a városban: Alvise Salamon, egy velencei kapitány; Antonio Frisi, igazságügyi tanácsos; és a nagyra becsült veronai építész, Fra Giocondo. Személyes jellegű megjegyzést azonban, amely a várossal kapcsolatos érzéseire utalna, egyetlenegyet sem találunk.

Velence mágnesként vonzotta a kor legnagyobb művészeit és gondolkodóit, de Itália két olyan kiválóságának együttes megjelenése, mint Leonardo da Vinci, a kor egyik legkitűnőbb festője és Luca Pacioli, Itália legnagyobb tekintélyű matematikusa, bizonyára magára vonta a Tanács, sőt talán még Agostino Barbarigo dózse figyelmét is. Az érkezésüket kísérő fanfároknál azonban sokkal fontosabb jelentőségű volt látogatásuk időzítése. Abban a pillanatban érkeztek ugyanis a városba, amikor a velenceieknek éppen égető szükségük volt egy olyan emberre, mint Leonardo - az oszmán birodalom hadserege ugyanis mindössze ötven mérföldre táborozott innen.

Elképzelhető, hogy ez a szempont kezdettől fogva szerepet játszott utazásukban. Nem valószínű, hogy Leonardo pusztán azért utazott volna Velencébe, mert Paciolinak jó kapcsolatai voltak ott. Híre bejárta Itáliát; lehetséges, hogy a kormányzótanács hívta Velencébe, hogy segítsen megoldani azt a katonai válságot, amellyel szembetalálták magukat.

Velence emberemlékezet óta Milánó egyik legádázabb ellenségének számított. Amikor Il Moro birodalmát a fejedelem hibás politikai számításai következtében a francia erők fenyegetni kezdték, agyafúrt módon rávette a törököket, hogy támadják meg Velencét, s miután az oszmánokat ilyen módon sikerült egy időre kiiktatnia, erejét XII. Lajos csapatai ellen összpontosíthatta.

Igazság szerint a törököket nemigen kellett győzködni. Velence régóta az útjukban állt: vetélkedésük, amelynek tárgya keleten Dalmácia, északon pedig Friuli tartomány volt, talán még a Velence és Milánó közötti ellenségeskedésnél is régebbi időkre nyúlt vissza. Amikor Leonardo a városba érkezett, a török uralkodó, Il. Bajezid szultán csapatai már Vicenza falai alatt álltak, mindössze kétnapi járóföldre a Lidótól. A törökök velencei foglyokat ejtettek és hozzáláttak haderőik felsorakoztatásához; minden jel arra utalt, hogy meg akarják támadni a lagúnákra épült várost.

A velenceiek a kétségbeesés határán álltak. Rájöttek, hogy védelmük leggyengébb pontját az Isonzo völgye jelenti, Velencétől északra. A völgyszorosban a török hadsereg kényelmesen fel tud sorakozni, hogy aztán leereszkedjen a város irányába. Leonardo érkezése előtt egyesek azon a véleményen voltak, hogy erődöket kellene telepíteni a völgybe, amelyek feltartóztathatnák az előrenyomuló ellenséget. Az elképzelésből azonban nem lett semmi, és néhány nappal azután, hogy Leonardo elfoglalta szállását a városban, máris Friuliba hívatták a helyzet felmérésére.

Leonardo rövid idő alatt arra az álláspontra jutott, hogy fából mozgatható völgyzáró gátat kellene építeni az Isonzo medrébe, amely megváltoztatná a folyó irányát, és nagy mennyiségű vizet duzzasztana fel. Ha a törökök támadásba lendülnek, a zsilipet kinyitva a kiszabaduló folyóvíz elsöpri a támadókat. A Tanácshoz írt jelentésében ezt olvashatjuk:

„Főméltóságú Uraim, említettem, hogy ahhoz, hogy a törökök a szárazföld bármely részéről be tudjanak hatolni Itália földjére, át kell haladniuk az Isonzo völgyén. Felmértem, hogy ezen a ponton jelen pillanatban nincs mód arra, hogy tartósan ellenálljunk az ellenség nyomásának, de mivel a folyó segítségével akár kevesebb katona is sokra mehet, arra a következtetésre jutottam, hogy mégis a folyó kínálja a legjobb lehetőséget a védelem megerősítésére."

A velenceiek azonban máig ismeretlen okból elvetették Leonardo ötletét. Talán úgy látták, hogy az a gyakorlatban kivitelezhetetlen, vagy irreálisan drágának ítélték ezt a megoldást. A helyzet azonban napról napra súlyosbodott. Márciusban Alvise Manetti, a Velencei Köztársaság titkára megbízást kapott arra, hogy kezdjen tárgyalásokat II. Bajezid szultánnal a konfliktus elsimítása érdekében. A törökök feltételei között azonban többek között az is szerepelt, hogy Velence mondjon le a javukra minden peloponnészoszi territóriumáról, amit természetesen azonnal visszautasítottak.

A Codex Atlanticusbzn Leonardo megemlíti találkozását Manettivel, ami közvetlenül azután történt, hogy az visszaérkezett Konstantinápolyból; a találkozón sok új ötletet megvitattak. Leonardo jegyzetfüzetében az elképesztően modernnek tűnő „tengeralattjárók” és búvárkészülékek tervei mellett számol be az eseményről.

A mester keményen dolgozott azoknak a készülékeknek a ki-fejlesztésén, amelyekkel álcázott támadást lehetne indítani a török betolakodók ellen. Elsőként azzal a javaslattal állt elő, hogy egy csapat tengeralattjáróval támadják oldalba a lehorgonyzott török hajókat. Majd kidolgozta annak módját is, hogy miként lehetne ezt a feladott búvárokkal elvégeztetni.

Búvárfelszerelés

Elképzelése szerint a víz alá merülő emberek egy csövön át kaptak volna levegőt, mely az arcukat fedő maszkból nyúlt volna a felszínre. Az elgondolás már korábbi tervei között is felbukkan; hasonló berendezés vázlatát láthatjuk egy igen korai, 1475 tájáról származó kéziratában is; ekkor még inaséveit töltötte Verrocchio firenzei műhelyében.

A velenceiek azonban ezt a gondolatot is elvetették; attól tartottak, hogy az ellenség esetleg megláthatja a búvárok csöveit. Leonardo erre még merészebb tervet dolgozott ki, amely szerint önkéntesekből toborzott csapattal indítottak volna támadást a törökök ellen. Az önkéntesek számára speciális búváröltözetet tervezett, a levegő utánpótlását a hátukra szerelt borostömlő biztosította. A késekkel felszerelkezett katonák a tengerfenéken lépkedve közelítették volna meg a hajókat, hogy lyukat fúrjanak a hajótestbe. Jegyzeteiben Leonardo a legapróbb részletekig leírja a felszerelést: „a búvárruha tetőtől talpig befedi a testet. A vizelés céljára egy nyílás szolgál; a mellrészhez pedig egy tartály csatlakozik, mely egy vasból készült félkör alakú abroncsnak köszönhetően megfelelő távolságra helyezkedik el a mellkastól.. .” Arra is kitér, hogy miként készíthető el és igazítható méretre az öltözet: „Keress egy megbízható fickót, aki otthon megvarrja a ruhát, úgy, hogy pontosan illeszkedjen a testedhez.”

Nem derül ki pontosan, hogy Leonardo megmutatta-e valaha ezeket a terveket a velencei elöljáróknak. Egyrészt elárulja, menynyire reménykedik abban, hogy javaslatai sikert aratnak, ő pedig a honoráriummal gazdagíthatja azt a jutalmat, amit a törökök által foglyul ejtett velenceiek kiszabadítására ajánlott fel a város. Másrészt viszont aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy találmányait esetleg nem megfelelően használják majd; úgy véli, hogy ötleteinek inkább a jövőben lehetne hasznát venni a tengeri csaták során. Az egyik jegyzetsorozat mellett a következő tépelődő mondatokat olvashatjuk: „Hogyan lehetséges, hogy nem írtam le annak módját, amellyel a víz alatt lehet maradni, és hogy mennyi ideig lehet ott maradni anélkül, hogy fel kellene jönni levegőért? Az ember gonosz természete miatt nem akarom ezt nyilvánosságra hozni vagy szétkürtölni, amely még a tengerfenéken is képes lenne gyilkolni.”

Lehetséges, hogy aggodalmai erősebbnek bizonyultak nyereségvágyánál, hiszen akkoriban már jómódú embernek mondhatta magát, annak ellenére, hogy Salai eltartása, a kíséretében utazó személyekről való gondoskodás, a szállás- és útiköltségek biztosan jelentős összegeket emésztettek fel. Ha pedig mégis a velenceiek elé terjesztette ezeket a terveket, azok nyilván mindegyiket visszautasították.

Miután befejezte a „tengeralattjáró-támadás” terveit, Leonardo elutazott Velencéből. A történészek egy része úgy véli, hogy végül elunta a szorongatott helyzetben lévő velenceiek értetlenkedését, és elhatározta, hogy másutt keres alkalmazást. Ehhez azonban feltételeznünk kellene, hogy javaslatait valóban eléjük tárta, amit viszont semmilyen dokumentum vagy más bizonyíték nem támaszt alá, ráadásul az idézett kommentár hangvétele is inkább arra utal, hogy találmányait titokban tartotta. Valószínű tehát, hogy távozásának más okai voltak.

Nem sokkal azután, hogy megérkezett a városba, Leonardo megtudta, hogy Lodovico Sforza megkísérelte visszafoglalni Milánót a franciáktól. Valószínűleg addig akart Velencében maradni, amíg kiderül, hogyan boldogul egykori mecénása. A nagyherceg visszatéréséhez fűzött reményei azonban hamarosan szertefoszlottak. Március elején nyolcezer svájci zsoldosával Sforza herceg ellen-támadásba lendült. Milánót sikerült is visszafoglalnia, de Novaránál vereséget szenvedett a túlerőben lévő franciáktól. Zsoldosserege úgy döntött, hogy többé nem harcol az érdekeiért, és a katonák sorra dezertáltak. Il Moro kénytelen volt magát gyalogos katonának álcázva menekülni, de saját emberei elárulták, és a franciák fogságába került. Szégyenszemre végigvezették Lyon utcáin, majd a Touraine közelében lévő Loches várában börtönbe vetették, ahol nyolc évvel később meghalt.

Amikor a helyzet egyértelművé vált, Leonardo haladéktalanul odébbállt Szent Márk városából. Április 10-re a franciák újra átvették a hatalmat Milánóban. A Codex Atlanticusban szereplő rövid, lelkes hangú feljegyzés szerint Leonardo találkozni szeretett volna a francia csapatok vezérével, Louis de Ligny gróffal, akit az előző év végén ismert meg, amikor a franciák első ízben szállták meg Milánót. A feljegyzés így szól: „Menj, keresd meg Lignyt, és mondd meg neki, hogy várni fogod Rómában és hogy vele mész Nápolyba, hogy megkapd az adományt.'"

A jegyzet nem csak azért érdekes, mert említést tesz arról az utazásról, melynek célja a franciákkal való együttműködés kezdeményezése volt, hanem az írásmód furcsasága miatt is. Tudjuk, hogy Leonardo szinte mindig tükörírással jegyzetelt. Így volt ez ebben az esetben is, kivéve bizonyos szavakat (a dőlt betűk ezeket jelölik), melyeket „normális” írással rögzített. Mi oka lehetett erre? Talán azt hitte, hogy így megnehezítheti a kíváncsiskodók dolgát, akik bele akarnak lesni jegyzeteibe? Vagy valami más, máig ismeretlen okból tett így?

Leonardo tehát most sem vesztegette az idejét. Talán pontosan akkor értesült róla, hogy a velenceiek elutasították javaslatait, amikor megtudta, hogy volt mecénása végleg vereséget szenvedett, neki pedig más megélhetés után kell néznie. De más okai is lehettek rá, hogy olyan sietősen távozott Velencéből. Úgy tűnik, érthetetlen módon nemigen zárta szívébe ezt a várost. Az 1. fejezetben említettük árvizekkel és viharokkal kapcsolatos gyermekkori élményeit, amelyek következtében élete végéig félt a víztől, írásaiból kitűnik, hogy pontosan tudta, milyen hatalmas ereje lehet a víznek. Egész életében a szárazföld belsejében élt, és talán velencei utazásakor látta először a tengert. Valószínűleg meglehetősen kényelmetlenül érezte magát a nagy víz közelében, amit az is tanúsít, hogy jegyzetfüzeteiben egyetlen személyes jellegű észrevételt vagy beszámolót sem találunk a várossal kapcsolatban.

Pedig ha jól meggondoljuk, Velencében semmi egyebet sem csinált, mint olyan terveken törte a fejét, amelyek a vízhez kapcsolódtak. Lehet, hogy lázas igyekezetének más mozgatórugója is volt a remélt anyagi hasznon, meg azon az ambíción kívül, hogy végre megvalósítsa terveit? Talán tudattalanul így akart úrrá lenni félelmein? A kérdés megválaszolásakor nem hagyatkozhatunk másra, mint amit jegyzeteiben találunk: terveire, melyek mind a víz megszelídítését célozzák, élete vége felé pedig az árvizekről és más természeti katasztrófákról készített rajzaira, melyek közös eleme a hatalmas, fenyegető víztömeg. A rövid velencei kiruccanása idején bekövetkező politikai események, no meg a sértő érdektelenség miatt távozott, vagy talán tudattalan félelmei miatt - ám láthatóan cseppet sem bánkódott amiatt, hogy többé nem látja Velencét.

Leonardo végül nem találkozott Louis de Lignyvel Rómában, sem Nápolyban; a francia parancsnok váratlanul távozott Itáliából, és csapataival együtt visszatért Franciaországba. Nem tudjuk, hogy Leonardo vajon már felkészült-e az utazásra, amikor erről értesült, de úgy tűnik, ismét gyors pályamódosítást hajtott végre. Április végén ismét Firenzében találjuk, abban a városban, amelyet kiábrándultán, mellőzöttsége tudatában hagyott el majdnem két évtizeddel korábban.

Míg Leonardo távol volt, Firenze mélyreható változásokon ment keresztül. Hat évvel korábban, 1494-ben, amikor a milánói Sforza politikai kalandorsága veszélybe sodorta Itália városállamainak nagy részét, a helyzetnek a franciák lettek az igazi haszon-élvezői: a francia csapatokat a firenzeiek maguk hívták be a városba, és az idegeneknek az első dolguk az volt, hogy a Medicieket eltávolították a hatalomból. A zűrzavart kihasználva egy bizonyos Girolamo Savonarola nevű dominikánus hitújító átvette a kormányzást, és voltaképpen diktatúrát vezetett be a városban. Savonarola teológiát tanított a firenzei San Marco-kolostorban; prédikációiban a küszöbön álló katasztrófával fenyegetett, és a pokol összes tüzét az élvhajhász Mediciekre és híveikre zúdította. Miután sikerült magához ragadnia a hatalmat, haladéktalanul nekilátott a város erkölcsi megtisztulását célzó programja megvalósításához, amelyben saját magát Isten felszentelt eszközének tekintette.

Parancsot adott, hogy a „Hiúságok máglyáján” a firenzeiek égessenek el minden „erkölcstelen” könyvet és műalkotást. Féktelen erőszakossága sokakat szembefordított törekvéseivel; de voltak hívei is, elsősorban persze a Mediciek ellenségei részéről számíthatott támogatásra. A Borgia pápa, VI. Sándor hamar rájött, hogy Savonarola fellépése mekkora veszélyeket rejt magában, és kiközösítéssel büntette a dominikánust. Ő azonban ezzel mit sem törődve folytatta a fundamentalista teokrácia megerősítését, bár igazság szerint fanatizmusát egy idő után még saját hívei is megelégelték. A pápa végül a firenzei ellenpárttal kötött titkos szövetség segítségével mérte rá a végső csapást. Savonarolát letartóztatták, megkínozták, és eretnekség vádjával előbb felakasztották, majd holttestét elégették.

Leonardo jó néhány barátja megszenvedte Savonarola hatalmát. Botticelli műveit például romlottnak kiáltották ki, és a művész az 1494. és a dominikánus kivégzése közötti időszakban szinte egyáltalán nem jutott megbízáshoz. De voltak olyanok is, akik könnyebben boldogultak. Leginkább Filippino Lippi, aki élvezte Savonarola támogatását. Ő volt az, aki Leonardo néhány korai vázlatát felhasználva végül befejezte azt az oltárképet, amellyel eredetileg Leonardót bízták meg, nem sokkal Firenzéből való távozása előtt. A másik kedvenc Domenico Ghirlandaio volt, aki szintén a zaklatott időkben tett szert nagyobb elismertségre.

Nem sokat tudunk arról, hogy miként alakult Ser Piero da Vinci élete és pályafutása az alatt a húsz év alatt, amíg fia távol volt Firenzétől; nincs tudomásunk a Savonarola rendszerében betöltött szerepéről sem. Ő és Leonardo alig leveleztek, az egyetlen adat, mely kapcsolatukra utal, egy datálatlan töredék, amely valószínűleg Leonardo utolsó milánói éveiben keletkezhetett. Úgy tűnik, Leonardo aggódott amiatt, hogy apjának gondjai vannak:

„Szeretett apám, a múlt hónap utolsó napján megkaptam leveledet, amit írtál, és amellyel nekem itt a távolban nagy örömet és bánatot okoztál. Az öröm abból fakadt, hogy mint tudatod, jó egészségben vagy, amiért köszönetet mondok Istennek; de boldogtalan voltam, amikor gondjaidról hallottam."

Amikor Leonardo visszatért Firenzébe, Ser Piero már a negyedik feleségével élt: ismét csak egy nótárius leányát, Lucrezia di Guglielmót vette el. A Via Ghibellinán álló új házában lakott feleségével és tizenegy gyermekével, akik közül a legfiatalabb kettő, a legidősebb huszonnégy éves volt. Egyetlen adatunk sincs arról, hogy tartotta-e a kapcsolatot Leonardóval ebben az időszakban, de még ha nem is táplált különösebben meleg érzelmeket apja iránt (nem tudjuk, hogy így volt-e vagy sem), szinte biztos, hogy időnként meglátogatta házában, hogy lerója tiszteletét, és megismerkedjen újabb féltestvéreivel.

A következő két évből magának a művésznek a mindennapjairól is alig áll rendelkezésünkre adat. Ebben a periódusban meglehetősen megritkulnak feljegyzései, s amit tudunk, azt nem tőle, hanem egy levélváltásból tudjuk. A levélváltás Isabella d’Este és firenzei követe, Fra Pietro da Novellara között zajlott, és arról tanúskodik, hogy Isabella továbbra sem tett le arról, hogy Leonardót ígérete betartására ösztökélje. Isabella így ír a követhez címzett levelében:

„Tisztelendő Atyám, ha Leonardo, a firenzei festő Firenzében tartózkodik, kérem, értesítsen arról, hogyan él, mivel foglalkozik, vajon dolgozik-e valamin, amint azt Nekünk embereink jelentették, és vajon sokáig szándékozik-e a városban maradni. Ha találkozik a mesterrel, legyen olyan jó és kérje meg, de úgy, mintha a saját kívánsága volna, hogy ha nincs terhére a dolog, fesse meg a lakosztályunkba szánt képet. Ha beleegyezik, a határidő és a téma megválasztását reá bízzuk; ha vonakodna, akkor legalább arra vegye rá, hogy fessen Nekünk egy olyan édes, áhítatos kis Madonnát, amilyet csak ő tud."

Isabella, úgy látszik, hallott róla, hogy Filippino Lippi egy eredetileg neki ajánlott megbízást akár nagylelkűségből, akár mert el volt halmozva munkával, átadott Leonardónak. A megbízás egy oltárképről szólt a szervita kolostor számára, ám Leonardo láthatóan ehhez sem érzett sok kedvet. Vasari így ír erről:

„Leonardo visszament Firenzébe, ott megtudta, hogy a szervita barátok Filippinót bízták meg az Annunziata-templom főoltára fölé szánt táblakép megfestésével; Leonardo azt mondta, hogy ő szívesen készítene egy ilyesfajta művet. Filippino nyájas ember lévén, mihelyt tudomást szerzett erről, visszaadta a megbízást: a fráterek pedig befogadták Leonardót a kolostorba, hogy fesse meg a képet, minden kiadását fedezték és családostul eltartották. Leonardo hosszú ideig élősködött a szerzeteseken, de semmihez se kezdett hozzá."

Ebben a képben azonban nehezen ismerünk rá Leonardóra. A megkezdett műveit többnyire valóban befejezetlenül hagyta, de amikor hozzáfogott valamihez, többnyire azzal az elhatározással tette, hogy el is végzi a munkát. Erősen kétséges, hogy elfogadta volna a költségtérítést és a szállást, úgy, hogy esze ágában sem volt teljesíteni a megbízást. És mindezt Vasari írja róla! A jegyzetfüzetekből kiderül, hogy Leonardo napjai nagy részét egészen más dolgokkal töltötte: kísérleteket folytatott az ütközés mechanikájának témakörében és az akusztika területén, Pacioli vezetésével pedig folytatta matematikai vizsgálódásait. Látni fogjuk, hogy Vasari ezúttal téved Leonardo viselkedésének megítélésekor, és szokatlanul nyers hangú kommentárja indokolatlan. Leonardo igenis dolgozott a barátoknak megígért festményen.

Nem tudhatjuk bizonyosan, hogy Isabella d’Este megbízottja, Fra Pietro da Novellara mennyit tudott Leonardo más irányú elfoglaltságairól, de úgy tűnik, megértette, hogy a nagy embert túlságosan sokat háborgatják, mert így válaszolt Isabellának: „...Leonardo helyzete annyira ingatag, hogy azt mondhatnám, egyik napról a másikra él” - írja, majd beszámol róla, hogy a mester a barátoknak dolgozik.

Isabella azonban nem adta fel; továbbra is arra biztatta a szerzetest, hogy találjon ki valamit. Egy héttel később, miután a Leonardo közelében élőktől tudakozódott a mester felől, Fra Pietro ismét írt Isabellának, és tájékoztatta, hogy információi szerint a mester jelenleg a matematikával van elfoglalva, és hogy mostanában „megunta az ecsetet”.

De Isabellát nem abból a fából faragták, hogy hagyja magát lebeszélni arról, amit akar; a következőkben igyekezett közvetlen kapcsolatba lépni Leonardóval, amelynek meglehetősen különös módját választotta: két antik vázát küldött neki azzal a kéréssel, hogy segítsen felbecsülni az értéküket. Nem tudjuk, hogy Leonardo mit gondolt a vázákról, valószínűleg írt valami egyszerű választ, hogy lerázza a követelődző asszonyt, de még mindig nem szólt egy szót sem arról, hogy elfogadja-e a megbízást vagy sem, noha nyilván pontosan tudta, hogy ez volt a levélváltás igazi célja.

Így aztán Isabella még jó néhány éven át üldözte Leonardót. Két évvel azután, hogy megpróbálta felkelteni érdeklődését a régiségek iránt, ügynökén, Angelo de Tovaglián keresztül abban a kitüntető ajánlatban részesítette, hogy nem kell feltétlenül az ő portréját megfestenie - mást is csinálhat. Személyesen írt a mesternek:

„Leonardo mester, miután meghallottuk, hogy letelepedett Firenzében, újjáéledt szívünkben a remény, hogy vágyunk végre teljesül... Amikor nálunk volt látogatóban, krétával portrét rajzolt rólunk, és megígérte, hogy egy napon színekkel is megfesti; de megértvén, hogy ígéretének betartása túlzott terheket róna a Mesterre, mivel ehhez vissza kellene térnie hozzánk, csak arra kérjük a Mestert, legyen oly jó, és tegyen eleget kötelezettségének azzal, hogy megfesti nekünk a tizenkét esztendős gyermek Jézus képét, amint a bölcsekkel vitatkozik a templomban, azzal a bájjal és kecsességgel, ami oly igen jellemzi a Mester képeit. Ha beleegyezne kérésünkbe, mely esetben a tiszteletdíjat természetesen a Mester állapítja meg, olyannyira lekötelezettjei lennénk a Mesternek, hogy szinte azt sem tudjuk, hogyan viszonozhatnánk..."

Néhány hónap múlva Isabella ismét tollat ragadott, aztán egy év múlva megint; ezúttal Ser Piero első feleségének egyik rokonán keresztül próbált érintkezésbe lépni Leonardóval. Egyetlen próbálkozása sem vezetett célra, és amennyire a dokumentumokból kideríthetjük, Leonardo még arra sem vette a fáradságot, hogy felemelje a tollat és válaszoljon az asszony könyörgésére. A kortárs művészek közül Isabellának olyanokat sikerült udvarába csábítani, és rávenni, hogy képet fessenek számára, mint Peruggino és Bellini. Később Tiziano és Raffaello is kötélnek állt, egyedül Leonardo nem. A Mantovában készített kis rajzon kívül soha semmit nem ajánlott fel neki, ami egyrészt azt mutatja, mennyire ki nem állhatta ezt az asszonyt - egy helyütt úgy említi: a „mennyei Isabella”-, másrészt jól példázza, milyen elképesztően autonóm, korlátokat nem ismerő személyiség volt.

A levélváltásból világosan kiderül, hogy Leonardo ekkor már anyagi biztonságban élt. Il Moro kapcsolatuk utolsó szakaszában bőkezűen megjutalmazta (még ha időnként Leonardónak keményen meg is kellett küzdenie, hogy megkapja a fizetségét). Feltételezhetjük, hogy Isabella d’Estével szemben tanúsított makacssága részben annak volt köszönhető, hogy többé nem kellett a pénz után futnia. Természetesen más érdeklődési területei is lefoglalták, de mindenképpen meglepő, hogy tudomást sem vett Isabella kéréséről, legalábbis nem tudunk róla. De Leonardo talán akkor vállalta volna a megbízást, ha anyagilag rászorul. Lorenzo Medicivel való kapcsolata nyilván meggyőzte arról, hogy nem sok köszönet van az olyan alkotásban, amelynek megbízójával szemben ellenérzéseket táplál. (Bár meg kell jegyeznünk, Hogy ugyanakkor más esetekben olyanok számára is dolgozott, akiket nem tartott sokra. Láttuk, hogy hadmérnökként például örömmel állt bárkinek a szolgálatára.)

Közben azonban dolgozni kezdett a feladaton, amivel a szervita barátok megbízták. 1501 végén vagy 1502 tavaszán befejezte a Szent Anna harmadmagával kartonját (a vázlat ma Londonban, a National Galleryben látható), és hamarosan belekezdett a teljes nagyságú festmény kidolgozásába is. Vasari szerint már a remekmű kartonja is rendkívüli feltűnést keltett, amikor első ízben állították ki Firenzében; nem csak a művésztársadalom, hanem a nagyközönség is csodálattal adózott a műnek.

„Végül vázlatot rajzolt Miasszonyunkról, Szent Annáról és Krisztusról; ennek láttán ámult-bámult minden művész, ráadásul, miután elkészült, Leonardo szobájába két napig özönlöttek a férfiak, nők, fiatalok és öregek, mintha valami ünnepélyre mentek volna, hogy megnézzék Leonardo csodáit, s az egész nép álmélkodott rajtuk."

A Szent Anna harmadmagával című festmény (ma a Louvre-ban őrzik) teljes kidolgozásának munkálatai már nem haladtak olyan jól, mint ez a forradalmian új felfogásban született vázlat, és Leonardo jegyzeteiből és levelezéséből kitűnik, hogy a következő hat év során a megfestése miatt újra és újra vissza kellett térnie Firenzébe. Utoljára 1508-ban veselkedett neki, de teljes egészében sohasem sikerült befejeznie; a ruházat egyes részei és a háttér bizonyos elemei örök időkre vázlatosak maradtak. Az okokat, amiért a festményt befejezetlenül hagyta, ezúttal könnyen kideríthetjük, ugyanis éppen csak hozzáfogott a teljes méretű festmény kidolgozásához, mielőtt még „megunhatta” volna az ecsetet, máris közbejött valami: lehetőséget kapott, hogy olyan területen is kibontakoztathassa képességeit, amely sokkal jobban érdekelte, mint a vallásos tárgyú festmény.

1502 tavaszán, amikor Leonardo ötvenedik születésnapját ünnepelte, hadmérnöki állást kínált számára az a fiatal és becsvágyó hadúr, akit néhány évvel korábban, közvetlenül Milánó eleste után ismert meg, és akit Cesare Borgiának hívtak.

A köztudat a történelem legvéresebb kezű zsarnokai közé sorolja Cesare Borgiát, Hitlerrel, Pol Pottal egy sorban, s nem is alaptalanul. Machivelli híres művének, A fejedelemnek ő volt a modellje, az igazi, minden érzelemtől mentes kényúr, aki - Machiavelli teóriája szerint - ellenségeivel könyörtelenül elbánva akár az egész világot meghódíthatná.

Cesare VI. Sándor pápa törvénytelen fiaként látta meg a napvilágot 1475-ben. Már fiatalon hírhedett volt arról, hogy mindenkit eltett láb alól, aki az útjába állt, vagy akit potenciális vetélytársának tekintett, saját családtagjait is beleértve. Azt beszélték, hogy vérfertőző kapcsolatban állt hasonlóan vérengző természetű húgával, Lucreziával. Cesare rábeszélte apját, hogy Lucreziát saját jól felfogott politikai érdekében adja férjhez a herceg egyik örököséhez, amíg az még életben van.

Akármennyire sötét lelkű volt azonban Cesare Borgia, rémtetteit sohasem öncélúan, hanem nagyon is józan megfontolásból vitte véghez. Nem volt pszichopata sorozatgyilkos, mint Hasfelmetsző Jack vagy Jeffrey Dahmer. Cesare szeme előtt egyedül a hatalom lebegett, és mindent elkövetett, hogy megkaparintsa. Apja már tizenhat évesen bíborost csinált belőle, de huszonkét éves korára kizárták a papi rendből. Ezután meggyilkoltatta a bátyját, hogy ő lehessen a pápai hadsereg vezére. Hadvezérként aztán nagy szolgálatokat tett a franciáknak a Sforzákkal és a Német-római Császársággal vívott küzdelmükben; neki is része volt abban, hogy XII. Lajos csapatai elfoglalták Itália jelentős részét. Lajos francia állampolgársággal, valamint a szépen hangzó „Valentinois nagyhercege” címmel, saját hadsereggel és tekintélyes jövedelemmel jutalmazta fáradozásait.

Aut Caesar aut nihil: Vagy Caesar - vagy senki: ez volt Cesare Borgia jelszava, és azt a vakmerő célt tűzte maga elé, hogy uralma alá hajtja az egész Itáliai-félszigetet. Ennek soha nem jutott a közelébe sem, de mintegy hét éven át valóban a markában tartotta Észak-Itália nagy részét. Dicsősége azonban csak addig tartott, amíg Franciaország és Róma állt a háta mögött. Bár a XIX. század történészei és romantikus regényírói köteteket írtak rémtetteiről, a hozzá hasonló személyiség valójában nem számított ritka csodabogárnak a reneszánsz idején. Rendkívül elszánt volt és hihetetlenül nagyravágyó, aki mindig készen állt arra, hogy összemérje erejét a hozzá hasonló véreskezű zsarnokokkal.

Cesare Borgia tehát felkérte Leonardót, hogy álljon a szolgálatába. Mindketten pályájuk csúcsára jutottak: Leonardo Itália-szerte nagyra becsült művész volt, Valentinois nagyhercege pedig megszerezte a „Romagna hercege” titulust is. A főúr ismerte Leonardo művészi zsenialitását, és valószínűleg gazdájától, XII. Lajostól értesült arról, hogy a mester a haditechnika terén is jeleskedik. Hogy egyébként mennyire becsülték egymást ők ketten, nem tudhatjuk, mivel egyikük sem hagyott hátra semmit, ami közelebbi képet adna viszonyukról.

A két ember sok szempontból szöges ellentéte volt egymásnak. A vérszomjas Cesare Borgiát láthatóan egyetlen erő vezérelte, a hatalomvágy; Leonardo művész volt, pacifista és vegetáriánus, akit nem érdekelt sem a gazdagság, sem a mások feletti uralom. De meglepő hasonlóságokat is találunk kettejük között. Mindkettő szép férfi volt, és mindkettő törvénytelen kapcsolatból született, de öntörvényű személyiségük és rendkívüli energikusságuk is közös vonást jelent. A Borgia herceg minden energiáját a külvilágra, a hatalom világára irányította, és az uralkodásban találta meg élete végső célját; Leonardót hajlamai arra késztették, hogy belső világára koncentráljon, és hogy erejét szellemi céljainak szolgálatába állítsa. Egyes elemzők nem értik, hogyan állhatott szóba Leonardo Cesaréval, hogyan volt képes pacifista létére olyasvalakinek dolgozni, akinek hataloméhségéről és kegyetlenségéről mindenki tudott. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Leonardo egzisztenciája egész életében a mecénások jóindulatától függött. Csak úgy boldogulhatott, ha gazdag és hatalommal rendelkező emberek pártfogásába ajánlotta magát. Lorenzo de Medici viszonylag békés ember volt, de politikai ambícióit tekintve ő sem ismert akadályokat, egyes történészek szerint pedig Lodovico Sforza épp olyan sötét lelkű és mindenre elszánt kalandor volt, mint Cesare Borgia. Említettem, hogy életének ebben a szakaszában Leonardo minden vágya az volt, hogy mérnökként kereshesse meg a kenyerét, mivel, mint tudjuk, valamelyest mindig is „unta az ecsetet”.

Leonardót nem kellett sokat győzködni; könnyű szívvel hagyta ott Firenzét, és a következő hat hónapban mint Cesare Borgia mérnöke utazgatott Itália-szerte. Munkája egyik városból a másikba szólította, a herceg erődépítkezésein és egyéb hadi létesítmények fejlesztésében működött közre tanácsadóként. Végre alkalma volt kidolgozni a védelmi rendszerek hatékonyságát növelő elképzeléseit, közben gyakran konzultált megbízójával Cesenában, a herceg Romagna tartománybeli fővárosában.

Leonardo jegyzetfüzeteiben folyamatosan beszámol ezekről az utazásairól, munkájáról és terveiről; a füzetet L Kéziratként tartják nyilván. Cesare Borgia szabad kezet adott neki; birodalmán belül bárhol szabadon rendelkezhetett a munkájával kapcsolatos kérdésekben, és a legtitkosabb terveibe is beavatta. Kezünkben van az az útlevél, amelyet a herceg írt, és Leonardo, míg a szolgálatában állt, mindig magánál hordott. Az okmány szövege így szól:

„A hadnagyoknak, várnagyoknak, kapitányoknak, zsoldosvezéreknek, tiszteknek, katonáknak és mindenkinek, aki olvassa ezt az okmányt, a következőket parancsoljuk: szeretett építészünket és mérnökünket, Leonardo da Vincit, ennek az okmánynak a birtokosát felhatalmazzuk az államunkban lévő erődök és más helyek megszemlélésére, és elrendeljük, hogy kívánsága szerint mindenüvé szabad bejárása legyen, anélkül, hogy bármilyen adót kivetnének rá vagy a társaságában tartózkodó személyekre; elrendeljük továbbá, hogy barátsággal fogadják őt, engedjék, hogy elvégezze méréseit, és megvizsgáljon mindent, amit csak akar. E célból rendelkezésére kell bocsátani annyi embert, amennyit kíván, és támogatni kell minden törekvésében. Utasítjuk az államunkban dolgozó mérnököket, hogy kérjék ki a tanácsát, és vele egyetértésben cselekedjenek. Senki másként el ne járjon, ha nem akarja magára vonni haragunkat."

Ügy tűnik, Leonardo elégedett volt a sorsával. Életében először nem kellett királyi hálószobákat dekorálnia és játékokat készítenie szeszélyes gazdáinak. Jegyzetfüzeteit erődök, a védelemben használatos hadigépek és különös fegyverek rajzaival tölti meg. Sokat foglalkozott a védőfalak optimális keresztmetszetének kiszámításával; annak a módját szerette volna megtalálni, hogy miként lehet olyan falat emelni, amely eltéríti a nyílvesszőket, és a védőket megóvja a lövedékektől és a tűztől. Mozgatható védműveket is kitalált, szétszedhető hidakat, amelyeket nagy távolságokra lehetett szállítani, titkos menekülőalagutakat, erődítményeket, külön bejáratú belső kamrákkal, amelyekben akkor is meghúzódhatnak a védők, ha az ellenség már behatolt a várba. Olyan kuriózumok is szerepelnek terveiben, mint a kardot elnyelő pajzs, vagy a „védőfüggöny”, amely eltéríti a rá irányított fegyvereket.

Leonardo több gyümölcsöző kapcsolatot is kötött ebben az időben. Életének további alakulásában nagy szerepe volt megismerkedésének Niccolo Machiavellivel, akivel a jelek szerint azonnal rokonszenvet éreztek egymás iránt, és hamarosan tartós barátság szövődött köztük.

Machiavelli, a kor legünnepeltebb politikai írója Firenzében született 1469-ben. Mindenekelőtt sajátos politikai eszméinek köszönhetően írta be magát az európai kultúrtörténetbe, s talán kevesebben tudják, hogy saját korában drámaíróként, történészként, diplomataként és stratégaként is elismerést vívott ki magának. Leghíresebb művét, A fejedelem című értekezést 1513-ban adták ki először, és azóta is folyamatosan jelennek meg újabb kiadásai. Leonardóval történő megismerkedésük idején a Firenzei Köztársaság minisztere és másodkancellárja volt, aki hivatalosan követként tartózkodott Cesare Borgia udvarában, de diplomáciai, sőt hírszerzési feladatokat is teljesített. Valószínűleg akkor ismerkedtek meg, amikor Leonardo látogatást tett Cesare udvarában, ahol Machiavelli éppen a herceg várható politikai sakkhúzásait igyekezett kipuhatolni, de az is lehet, hogy egy rövid római látogatás alkalmával találkoztak.

A felszínes összehasonlítás alapján azt mondhatnánk, hogy Leonardo és Machiavelli egyáltalán nem illettek egymáshoz. Amikor 1502 táján összehozta őket a sors, Machiavelli már mint-egy négy éve politikai pályájának csúcsán volt. Noha diplomataként kereste a kenyerét, és elsősorban politikai ambíciói voltak, sokoldalú ember lévén sok más terület is érdekelte. Igazi értelmiségiként a szellem embere volt, de egyúttal a tetteké is, és e kettős képességének köszönhetően sikerült a politikai hatalom közvetlen közelébe jutnia. Közelről tanulmányozta a politika világát, és tökéletesen megértette annak rejtett szabályait; tapasztalatait pedig A fejedelem című művében összegezte.

Leonardót bizonyára éppen azért vonzotta Machiavelli kitartása és alapossága, mert belőle mindez hiányzott, Machiavellire pedig minden bizonnyal inspirálóan hatott Leonardo gondolkodásának szabadsága és páratlan tettereje. Egymástól rendkívül távol eső területen tevékenykedtek, hiszen Leonardót egész életében hidegen hagyta a politika.

Mégis nagyra értékelte Machiavelli éleslátását és mélységes emberismeretét, amelyről később A fejedelem szövege tanúbizonyságot tett. Talán saját szemszögéből, az emberi test belső mechanizmusaira irányuló kutatásainak nézőpontjából tekintett barátja tevékenységére, és a tőle tanultakkal tovább erősítette és gazdagította holisztikus szemléletét.

Úgy tűnik tehát, hogy Leonardo, legalábbis eleinte, Cesare Borgia szolgálatában elégedettebb volt, mint bármikor azóta, hogy a Sforzák milánói udvarában gyöngyéletének vége szakadt. Jóllehet hadmérnöki és haditanácsadói minőségben dolgozott, a sors megkímélte attól, hogy rátermettségét „élesben” is bizonyítsa; valószínű, hogy soha egyetlen csatában sem fordult meg. Elsősorban a védelmi rendszerek tervein dolgozott, és ideje nagy részét a herceg haderejének fejlesztésére és katonai hatékonyságának növelésére fordította. Munkájának köszönhetően sokat utazhatott, új eszmékkel találkozhatott, és megismerkedhetett Itália legbefolyásosabb és legérdekesebb embereivel. Kapcsolatba került a francia királyi házzal is, amely a valódi hatalmat gyakorolta a félsziget felett, és bár pontos adatok nem állnak rendelkezésre jövedelmét illetően, feltehetően semmiben sem szenvedett hiányt. Ez az ideálisnak tűnő állapot azonban nem tartott sokáig. Alig több mint kilenc hónappal azután, hogy Firenzét elhagyva Cesare Borgia szolgálatába állt, ismét útra kellett kelnie.

Leonardo nem utal rá, hogy tudomása lett volna a herceg kegyetlen tetteiről, de nehéz elképzelni, hogy az uralkodó egyik bizalmi embereként ne lettek volna értesülései mindarról, amit nem sokkal később mindenki megtudott. Néhány héttel azután, hogy Leonardo a szolgálatába állt, Cesare Borgia azt a parancsot adta egyik tábornokának, Remiro dell’Orcónak, aki egyúttal Romagna tartomány kormányzója volt, hogy a régióban „bármilyen eszközzel” biztosítsa a rendet. Amikor a szabadkezet kapott tábornok túlkapásai és kegyetlenkedései nyilvánosságra kerültek, a herceg oly módon próbálta elhatárolni magát az atrocitásoktól, hogy felnégyeltette dell’Orcót, testét pedig, egy mellé fektetett véres késsel együtt, közszemlére tette a főváros közepén.

Talán sohasem tudjuk meg, hogy Leonardo mennyit tudott ennek az incidensnek a részleteiről. Mivel az eset semmilyen értelemben nem érintette a munkáját, nem valószínű, hogy a herceg beavatta volna efféle ügyekbe; lehet, hogy éppen akkor Itália egy másik régiójában tartózkodott. De 1502 utolsó napjaiban, mindössze kilenc hónappal azután, hogy Leonardo Cesare Borgia főmérnöke lett, olyan esemény történt, amelyről kénytelen volt tudomást venni, s amely egyúttal kapcsolatuk végét is jelentette.

Saját embereinek egy csoportja, kapitányuk, Vitelozzo Vitelli vezetésével, akit Leonardo is személyesen ismert, összeesküvést szervezett az uralkodó ellen. Ahelyett, hogy a lázadókat nyílt harcra szólította volna fel, Cesare Borgia olyan cselt eszelt ki, amely nagyban hozzájárult rossz híréhez. Elhitette Vitellivel és társaival, hogy megbocsátott nekik, és béketárgyalásra hívta őket Senigallia városába. Amikor megérkeztek, Cesare ölelésre tárt karokkal üdvözölte őket, majd magánlakosztályába invitálta vendégeit, ahol emberei megfojtották a tőrbe csalt összeesküvőket.

Az árulás után mindössze néhány nappal Leonardo kilépett a herceg szolgálatából. Lehetetlen bebizonyítani, hogy távozása ennek a véres eseménynek tudható-e be, de valószínű, hogy egyre növekvő borzalommal nézte Cesare Borgia tetteit, és végül úgy érezte, betelt a pohár. Azt sem sikerült kideríteniük a kutatóknak, hogy hol tartózkodott 1502 októberétől, az összeesküvés időpontjától a következő év március 1-jéig, amikor pénzt vett ki firenzei bankszámlájáról, és arról sincs adat, hogy 1502 ősze után Senigallia közelében tartózkodott volna, vagy bármiféle munkát végzett a herceg számára. Nem lehet véletlen, hogy többé nem hallunk Leonardo és Cesare Borgia semmiféle közös vállalkozásáról. Leonardo otthagyta a zsarnokot, és soha többé nem tért vissza hozzá.

A Cesare Borgiával kapcsolatos rövid epizód drámaian rávilágít arra az ellentmondásra, ami Leonardo békés természete és hadmérnöki pályája között feszül. Elég egyetlen pillantást vetnünk a védművek tökéletesítését szolgáló terveire, hogy meggyőződhessünk róla, megmaradt pacifistának ebben a periódusban is, és mindent megtett azért, hogy a világban kevesebb legyen a szenvedés. Különös, hogy máskor mégis részletesen ecseteli azokat a szörnyűségeket, melyeket masinái okozhatnak, elég, ha a húsz évvel korábbi levélre gondolunk, melyet Lodovico Sforzához címzett, s amelyben azzal dicsekszik, hogy „terveztem mozsárágyúkat is, melyek igen hatásosak és könnyen szállíthatók; ezekkel mindenféle lövedéket ki lehet lőni, kőzáport zúdítva az ellenségre; füstjük teljes zűrzavart okoz soraikban, nagy rémületet és szenvedést okoz a katonáknak”

Akárhol tartózkodott is Leonardo 1503 elején, a jelek arra mutatnak, hogy elég bizonytalan lehetett a helyzete, és nemigen akadt munkája sem (ez is azt bizonyítja, hogy hirtelen elhatározásból, ösztöneire hagyatkozva hagyta ott a Borgia-udvart). Érdekes adalékkal szolgál az a török nyelvre lefordított levél, melyet Leonardo ez idő tájt küldött Bajezid szultánnak.

A levélben ismét felsorolja, hogy mi mindenhez ért, megemlíti, hogy ismeri a szélmalmok és a szivattyúk készítésének módját, és felhívja a szultán figyelmét az Ázsiát Európától elválasztó Aranyszarv-öblön keresztülívelő hatalmas híd tervére. A levél fordítása meglehetősen gyenge, pontatlan, és talán sohasem került az uralkodó kezébe. De ha létre is jött a kapcsolat, folytatása akkor sem volt, mert Leonardo sohasem ment Ázsiába, hanem 1503 márciusában visszatért Firenzébe.

Hogy miért éppen oda, megint csak nem tudjuk, talán hogy folytassa a Szent Anna harmadmagával megkezdett munkálatait, mindenesetre úgy tűnik, ez volt a legjobb, amit tehetett. A firenzeiek időközben végre ráébredtek, hogy Leonardo személyében világraszóló zsenit vesztettek el, s most, hogy visszatért, valósággal körüludvarolták, és elárasztották munkaajánlatokkal.

Nem tudjuk biztosan, minek volt köszönhető a firenzei elöljárók magatartásának ez a hirtelen változása; feltehetően az a sokkoló tény rázhatta fel őket közönyükből, hogy Leonardo Cesare Borgiához szegődött. Nyilván rádöbbentek, hogy a kiváló tehetségű ember, akit nem becsültek meg eléggé, vetélytársaik malmára hajthatja a vizet. Érdekes lenne tudni, vajon Leonardo tudatában volt-e annak, hogy a fordulatot ő maga idézte elő azzal, hogy Valentinois nagyhercegének dolgozott.

Azt hiszem, Leonardo nem az a fajta ember volt, aki ilyen húzásokat előre eltervez; egész pályafutását tekintve aligha tudunk felfedezni bármiféle „tervet”. Biztosan tudta, hogy mit akar, és hogyan gyakorolhat nyomást a gazdagokra és hatalmasokra, de mások tudatos manipulálása messze esett mentalitásától. Nyilván igyekezett megragadni minden kínálkozó alkalmat, és most kihasználta a firenzei elöljárók hozzáállásának megváltozását. Talán tényleg azért tért vissza, hogy befejezze a megkezdett festményt, ám hamarosan újabb ajánlatot kapott: hadmérnökként alkalmazták a Signoriánál.

Amíg Leonardo Cesare Borgiának dolgozott, Pisa, amely korábban Firenze felségterületéhez tartozott, a franciák biztatására kikiáltotta függetlenségét. Firenze, amely számára Pisa biztosította a tengerrel való összeköttetést, nem nyugodhatott bele a város elvesztésébe, és haladéktalanul támadást intézett egykori birtokrésze ellen. A Signoria felszólította a fiatal firenzei férfiakat, hogy csatlakozzanak a hadsereghez. Pisa köré blokádot vontak; megakadályozva, hogy az élelmiszert szállító parasztok bejuthassanak a városba, ugyanakkor hajókat küldtek a genovai kereskedők ellen, akik az Arnón keresztül kísérelték meg a blokád áttörését. A pisaiak azonban nem adták jelét annak, hogy szándékukban állna megadni magukat. A konfliktus hónapokig elhúzódott, s a firenzeiek számára lassan világossá vált, hogy a blokáddal nem mennek semmire Pisa ellen. A város megostromlásától azonban ódzkodtak, hiszen a hadiállapot kiszolgáltatta volna őket a mindenfelől lesben álló, Pisánál sokkal erősebb ellenségeiknek.

1503 júniusában Leonardo Pisa környékére utazott, azzal a céllal, hogy elkészítse a régió térképét. Majd visszatért Firenzébe, és a Signoria elé terjesztette javaslatát, amely szerinte megoldaná az egyre reménytelenebb helyzetet. Ezúttal érdeklődéssel fogadták ötleteit, amiben nyilván jó kapcsolatainak is része lehetett; különösen barátjának, Machiavellinek a támogatása nyomhatott sokat a latban; a vezető testület különböző pártjai egyaránt amellett voltak, hogy vitassák meg Leonardo felvetéseit.

Leonardót évek óta foglalkoztatta az a gondolat, hogy a természeti erőket miként lehetne hasznosítani a hadviselés során. Ne felejtsük el, hogy már a velenceieket is arra biztatta, hogy völgyzárógát építésével, és az Isonzo völgyének elárasztásával védjék meg városukat a töröktől. Most is hasonló elképzelésből indult ki: azt javasolta, hogy az Arno folyót tereljék el egy néhány mérfölddel arrébb kialakított ideiglenes mederbe. A terv Leonardo érvelése szerint kettős haszonnal járna: egyrészt megfosztaná Pisát a vízellátásától, másrészt elvágná kikötőjétől. Nem kétséges, hogy a módszer napok alatt véget vetne az ostromnak, és ami még fontosabb, vérontás nélkül vezetne el a győzelemhez.

Augusztusban hozzá is kezdtek a terv kivitelezéséhez. A Signoria minden anyagi eszközt bevetett a megvalósítás érdekében, amit csak el tudott vonni a hadszínterekről. Nekiláttak, hogy fából hatalmas gátat emeljenek az Arnóra, és megkezdték annak a két óriási, mintegy nyolc mérföld hosszú csatornának a kiásását, amelyeken keresztül a folyó vizét először egy hatalmas tóba, onnan pedig Pisa elkerülésével a tengerbe terelték volna.

Ha mindent Leonardo eredeti terve szerint csinálnak, talán sikerül is a dolog, ám a Signoria, sokallván a költségeket, olcsóbb megoldást keresett, amely azonban csak félmegoldást jelentett, és már a kezdetekkor súlyos problémákat vetett fel. A kanálisok falai folyton beomlottak, a gát megfelelő felépítéséhez pedig kevés volt a rendelkezésre álló munkaerő. Amikor az idő rosszabbra fordult, a kezdeti optimizmus is gyorsan elszállt, ráadásul a munkásokat megtámadták a pisai katonák. Machiavelli állhatatosan kiállt a terv mellett, és minden követ megmozgatott, hogy elegendő pénzt és munkaerőt csikarjon ki a kormányzattól, de mindhiába: a következő év áprilisában a firenzei városi vezetés úgy döntött, hogy felhagy az építési munkálatokkal.

Leonardo nagy terve tehát kudarcba fulladt, erőfeszítései mégsem voltak haszontalanok. Először is ott voltak a térképek, melyeket az előkészítés során rajzolt. Cesare Borgia szolgálatában és a Signoria alkalmazásában egyaránt rengeteget utazott; bejárta egész Toszkánát, és részletes jegyzeteket készített, melyek alapján Firenzébe visszatérve megrajzolta a régió több fontos városának elképesztően pontos térképét.

Ezek közül kiemelkedik Imola, valamint Toszkána, Emília és Romagna tartományok térképe, melyeket Leonardo második firenzei korszakának legfontosabb művei közé kell sorolnunk.

Az Emília-Romagna tartományhoz tartozó Imola városáról készített hihetetlenül részletes térkép az úthálózat rajzán kívül nem kevesebb, mint hatvannégy térképészeti terminust tartalmaz.

Bonyolultsága nem is hasonlítható a korabeli térképekéhez; csakis olyan kéztől és elmétől származhat, mint Leonardóé, aki egyformán járatos volt a művészetben és a mérnöki tudományokban. Leonardo nagyon pontos ábrákon mutatja be a térség domborzati viszonyait és vízrajzát, messze felülmúlva minden elődjét ezen a téren is. Imola térképét nézve az a benyomásunk, hogy modern műholdfelvételt látunk.

Az Arno elterelésének tervével Leonardo a Firenze és Pisa közötti konfliktus vérontás nélküli lezárásához szeretett volna hozzájárulni, és a katonák még szinte neki sem fogtak az árkok kiásásához, amikor ő már a folyó partjai mentén húzódó, a két várost összekötő ipari zóna tervein gondolkodott. Malmokat és a mai gyárakhoz hasonló hatalmas műhelyeket álmodott ide, amelyekben selymet, papírt, kerámiát és még ezerféle árut állítottak volna elő, természetesen a víz energiájának felhasználásával. A szállítást a folyón közlekedő hatalmas bárkák biztosították volna. Az Arno nagyobb mellékfolyóinak duzzasztására zsilipeket tervezett, amelyek révén a kisebb hajók még a hegyvidék belsejében lévő településekre is eljuthattak volna - mindezt majdnem háromszáz évvel az ipari forradalom előtt.

Leonardót ezúttal is gyakorlati szempontok vezették: úgy látta, az általa tervezett fejlesztések nagymértékben javíthatnák a régióban élő emberek életminőségét. Jegyzeteiben le is szögezi, hogy célja „a térség értékének emelése; Prato, Pistoia és Pisa városok, és Firenze is mintegy kétszázezer dukátot nyerne vele évente”. Másutt azt írja: „Ha valaki meg tudná tenni, hogy az Arnót a forrásától a torkolatáig eltereli jelenlegi medréből, gazdagságot hozhatna az országra.”

Azt követően, hogy Leonardo a tanács elé terjesztette az Arno elterelésére vonatkozó javaslatait, többé nem foglalkozott a munkával. Semmi sem utal arra, hogy további utasításokat adott volna, vagy akár csak megnézte volna az építkezés helyszínét. Talán idejekorán rájött, hogy az anyagi keretek szűkösek lesznek a terv megvalósításához, s látta, hogy a kormányzat az általa beterjesztett javaslat helyett annak olcsóbb, silányabb változatát akarja megvalósítani. Ezért aztán igyekezett kivonni magát a nyilvánvalóan kudarcra ítélt akcióból, amelynek befolyásolására nem volt lehetősége.

Ezzel kapcsolatos érzéseiről nem tudunk semmit, azt azonban igen, hogy alig kezdődtek meg a csatornaépítési munkálatok, Leonardo figyelmét már ismét valami más kötötte le.

Mielőtt az Arnóval kapcsolatos vakmerő tervei semmivé foszlottak volna, Machiavelli hathatós támogatásának köszönhetően, aki fáradhatatlanul egyengette útját a Signoriánál, Leonardo újabb kincset érő megbízást kapott. 1503. október 24-én érkezett a megtisztelő felkérés: egy hatalmas csatajelenetet kellett megfestenie a Palazzo Vecchio nagy tanácstermének falára. S talán még aznap kezébe adták a Sala del Papa kulcsát is, a Pápa Terméét, amely a város nyugati részén álló Santa Maria Novella templom és kórház épületéhez tartozott.

A város rendelkezésére bocsátotta a hatalmas épületet, itt szállt meg kíséretével, és itt rendezte be műhelyét is, ahol a vázlatokon dolgozott.

A falfestmény témáját a közelmúlt firenzei történelméből vették. Némi vitatkozás után a Signoria tagjai megegyeztek, hogy a kép az 1440-ben lezajlott anghiari csatát fogja ábrázolni, amelynek során a firenzeiek győzelmet arattak a milánóiak felett. Leonardo még a hősies küzdelem leírását is megkapta a kormányzótanácstól.

A mester nagy körültekintéssel készült a feladatra. Szinte biztosra vehetjük, hogy a valóságban sohasem látott egyetlen csatát sem, de az antik és a modern hadviselés tanulmányozása során nagy jártasságot szerzett a témában, haditechnikai tájékozottsága pedig, mint tudjuk, páratlan volt. Mintegy tizenhárom évvel azelőtt, hogy nekikezdett volna az Anghiari csata munkálatainak, már részletesen kifejtette, hogyan kell csatajelenetet festeni:

„Minél inkább belevesznek a küzdők ebbe a gomolygásba, annál kevésbé fognak látszani, és annál kisebb lesz a különbség árnyékos és megvilágított részeik között. Arcukat, alakjukat, a levegőt, a muskétásokat és mindent, ami közelükben van, fessed pirosasra. Mármost ez a piros szín minél távolabb van forrásától, mely létrehozta, annál jobban elveszik [...] A levegő legyen telve minden irányban szálló nyilakkal: föl, le és egyenes irányban.

A puskagolyókat hátul kísérje füst, az elöl álló alakokat fessed porosnak (...) Ha pedig valakinek a zuhanását fested, meg kell jelölnöd, hogy a véres sáron csúszott el, amivé a por lett. Körülötte a félig ázott földön ábrázold lábnyomát az embereknek és a lovaknak, amelyek ott átvonultak (...) A legyőzött, megvert katonákat sápadtnak fessed, felvont és összehúzott szemöldökkel (...) Ismét mások haldokolva csikorgassák fogukat, forgassák szemüket (...) Látni lehetne egy lefegyverzett, az ellenség által levert katonát foggal és körömmel visszatámadni az ellenfélre, és véres, vad bosszút állani (...) láthatnál néhány győztes katonát, amint már otthagyják a harcot, kimennek a tömegből, két kezükkel tisztogatják szemüket és arcukat, melyet besároztak a por által kifacsart könnyek."

Úgy tűnik, Leonardo komolyan vette a feladatot, és több időt fordított a vázlat elkészítésére, mint bármely korábbi megbízása esetében. Ez egyrészt a munka fontosságát, másrészt a téma iránti személyes érdeklődését jelzi; a vallásos témájú képek ugyanis művészi ambícióit sohasem elégítették ki egészen. De volt még valami, ami munkára sarkallta Leonardót: pályafutása során talán első ízben a vetélkedés motívuma is közrejátszott teljesítményében.

Michelangelo Buonarroti huszonkilencedik évében járt, amikor a város őt is felkérte, hogy közreműködjék a Palazzo Vecchio tanácstermének díszítésében. Szintén csatajelenetet kellett festenie, a Cascinai csatát, mégpedig pontosan szemközt azzal a fallal, amely előtt Leonardo már felépítette az állványt, és megtette az előkészületeket az Anghiari csata megfestéséhez.

Leonardót megdöbbentette és alaposan el is kedvetlenítette az események ilyetén alakulása, bár valószínűleg nem csodálkozhatott túlságosan. Michelangelo volt Firenze első számú kedvence, és noha elsősorban zseniális szobrászként tartották számon, festői munkásságát már a Mediciek és a város egyéb előkelői is nagyra tartották. Termékeny művész volt, akit hatalmas becsvágy fűtött, és kezdettől fogva féltékeny volt Leonardóra. A városatyák nyilván úgy gondolták, nem szalaszthatják el a lehetőséget, versengésre késztetik a két legnagyobbat: míg a csatajeleneteket festik ugyanazon teremben, ők is megvívják saját művészi csatájukat.

Michelangelo Leonardo iránti ellenszenvének gyökereire nem nehéz rábukkannunk. Michelangelo felső-középosztálybeli családban született, és büszke volt nemesi származására. Jó nevelést kapott, magas színvonalú képzésben részesült, és már igen fiatalon szoros kapcsolatot alakított ki a Mediciekkel. Homoszexuális volt ő is, aki rendkívül konfliktusos módon élte meg nemiségét, és rengeteget szorongott. A görbe testű, darabos arcú Michelangelo mélyen vallásos ember volt; életművét Isten dicsőítésének szánta, a műhelye padlóján aludt, és húsz órát dolgozott naponta, vagyis minden szempontból szöges ellentéte volt riválisának. Leonardo nem volt hívő, és Michelangelo rögeszmés moralitását, puritanizmusát és a római katolikus egyház iránti rajongását afféle különcségnek tekintette. Riválisával szemben neki a külseje volt nemes, amit mindenki dicsért. Szerette a társaságot, és szeretett jól élni. Mindössze egyvalamiben hasonlítottak egymásra: mindkettő zseni volt.

Michelangelo persze dilettánsnak tartotta Leonardót, aki álmodozásra és szemfényvesztő játékokra vesztegette a tehetségét, aki soha egyetlen feladatot sem tudott befejezni, ennélfogva nem érdemelte meg azt a nagy tehetséget, amellyel Isten valamilyen rejtélyes oknál fogva megajándékozta. Zsenialitásának és öntörvényűségének kettőssége irritálta Michelangelót, aki nem egyszer hangot adott vetélytársa iránti megvetésének.

Leonardo alig ismerte a fiatal szobrászt, amikor 1503-ban visszatért Firenzébe, de természetesen hallott már felőle, és néhány művét is látta. Nem tudjuk, mikor találkoztak először, és hogy mielőtt Leonardo Cesare Borgiához szegődött, milyen gyakran látták egymást. Első hivatalos találkozásukra 1504-ben került sor, amikor Leonardót felkérték, hogy vegyen részt annak a neves firenzei művészekből álló testületnek a munkájában, amelynek az volt a feladata, hogy eldöntse, hol állítsák fel Michelangelo Dávidját. Az alkotó nem volt túlságosan elégedett a bizottság határozatával, miszerint a szobrot a Loggia dei Lanzi előtt kell elhelyezni; méltóbb helyet remélt, azt szerette volna, ha a Signoria épületének tőszomszédságában áll majd a szobor. Előfordulhat, hogy Leonardót hibáztatta a kedvezőtlen döntésért, és ezért neheztelt rá. Az egyik anekdota engesztelhetetlen gyűlölködésüket közvetlenül a bizottság döntése utáni találkozásukhoz köti.

Eszerint Leonardo az utcán megállt egy csoport férfi mellett, akik Dante művének, az Isteni színjátéknak, első részéről, a Pokolról vitatkoztak. Azt gondolván, hogy a mester mindenhez ért, megkérdezték, hogyan vélekedik a dolog felől. Leonardo már éppen válaszolni akart, amikor észrevette, hogy Michelangelo befordul a sarkon, mire így szólt: „Itt jön Michelangelo, majd ő megmagyarázza.” Michelangelo, akiről mindenki tudta, milyen heves vérmérsékletű, alattomos támadásként értelmezte Leonardo mondatát; hirtelen felé fordult és azt kiáltotta: „Magyarázd meg te, aki képtelen voltál megcsinálni azt a lovas szobrot, amit elterveztél! És azok a milánói idióták hittek neked!” Leonardo döbbenetében nem talált szavakat, amelyekkel visszavághatott volna, mire Michelangelo dühösen elvágtatott.

A sértés mély sebet ütött Leonardo lelkén, amely egyik jegyzetében is tetten érhető. Ebben azon tűnődik, milyen gyakran hagyta félbe megkezdett munkáit. „Mondd meg hát, csináltam-e valaha bármit is...” - írja elkeseredetten.

Riválisának azért nem maradt adósa ő sem. Írásaiban több alkalommal maró kritikával illeti Michelangelót. Fölényes hangú fejtegetéseinek egyik szemléletes példája a Trattato della pittura következő részlete:

„[...] a szobrász műve megmunkálásakor karja erejével és kalapácsütésekkel vési le a márványból vagy más kőből a benne rejtőző figurát burkoló fölösleget, e durva gépies munka közben pedig gyakran erősen izzad, és verejtéke porral sárrá elegyedik; az arca csupa liszt, tetőtől talpig belepi a márványpor, fehér, mint egy pék, s apró szilánkok borítják, mintha rászállingózott volna a hó, a lakóhelye meg csupa törmelék és kőpor."

Természetesen a szobrász alatt mindenekelőtt Michelangelót értette.

A két művész között tehát rendkívül éles versengés folyt, s ez minden bizonnyal arra késztette Leonardót, hogy le se tegye az ecsetet. Vetélkedésükről persze a kortárs krónikások is tudtak. Az emberek csapatostul látogattak el a helyszínre, hogy megnézzék, hogyan áll Firenze két leghíresebb művészének a mérkőzése, melyet hamarosan a „csaták csatája” néven kezdtek emlegetni.

Leonardo három éven át dolgozott az Anghiari csata vázlatain. De bármekkora nyomás is nehezedett rá, bármennyire is ügyelt, nehogy rosszabbnak bizonyuljon ellenfelénél, korábbi tevékenységeivel most sem hagyott fel. Egyre bonyolultabb mechanikai berendezésekkel és matematikai levezetésekkel rajzolja és írja tele füzeteit, és nagy odaadással tanulmányozza a madarak röptét. Magánéletében azonban kemény megpróbáltatásokkal kellett szembenéznie.

Először is 1504 nyarán meghalt az apja. Ok ketten valószínűleg soha nem álltak igazán közel egymáshoz; Ser Pierót sosem érdekelte túlságosan fia pályafutása, de halála mégis mélyen megrázta Leonardót. Erre utal, hogy feljegyzéseiben, ami egyébként alig fordul elő, két alkalommal is megemlíti az eseményt: „1504. július 9-én, szerdán hét órakor meghalt Ser Piero da Vinci, a városi elöljárói palota jegyzője, az apám - hét órakor, nyolcvanéves korában. Tíz fiú- és két leánygyermeket hagyott hátra.” Később azt írja: „szerdán hét órakor meghalt Ser Piero da Vinci. 1504. július 9-én, szerdán, hét óra körül.”

A bejegyzések több szempontból is figyelmet érdemelnek. Különös, hogy kétszer is említi apja halálát, ráadásul egy mondaton belül meg is ismétli annak időpontját. Ráadásul apja életkorát is rosszul tudja: Piero nem nyolcvan, hanem hetvennyolc éves volt, amikor meghalt. A hibából és az ismétlésekből homlokegyenest ellenkező következtetéseket vonhatunk le. Értelmezhetjük őket úgy is, hogy Leonardo, miután elérte a felnőttkort, nemigen törődött az apjával, noha évekig ugyanabban a városban éltek, de olvashatjuk úgy is, hogy Leonardót olyan mélyen megrendítette Ser Piero halála, hogy észre sem vette a hibát.

Épphogy visszanyerte lelki egyensúlyát, máris újabb gondok kezdték nyomasztani. Húsz év telt el azóta, hogy a Szeplőtelen Szűz Mária Testvériség megbízására belefogott a Sziklás Madonna megfestésébe. A barátok azonban mindvégig elégedetlenek voltak munkájával, és nem akartak fizetni. Az ügyet már két évtizeddel azelőtt bíróság elé vitték, s most legalább annyit sikerült elérniük, hogy Leonardo visszamenjen Milánóba az ügy tárgyalására. (Végül a bíróság úgy döntött, hogy Leonardónak és egykori társának, Ambrogio de Prédának két év áll rendelkezésére, hogy befejezze a festmény új változatát.)

Nyomasztó gondjai ellenére Leonardo 1504 végére, a szerződésben megszabott határidőn belül befejezte a csatajelenet kartonját.

1505 februárjában a firenzei kormányzat biztosította számára a tanácsterem falfestményének munkálataihoz szükséges gipszet, olajat és más anyagokat, a vázlatot tartalmazó kartont pedig a Santa Maria Novellában berendezett műhelyéből a Signoriára vitték, ahol megkezdték a speciális állványok felállítását. Michelangelo ekkor végezte az utolsó simításokat a Cascinai csata vázlatán.

A firenzei művésztársadalom egyre növekvő izgalommal figyelte az eseményeket. A két művész versengése a végéhez közeledett. Az ötvös és szobrász Benvenuto Cellini már előre „a világ iskolájának” nevezte a kettős művet; mindenki biztosra vette, hogy Michelangelo és Leonardo zsenialitásából olyan remekmű születik, amely évszázadokra példaképül szolgál majd az újabb és újabb művészgenerációk számára. Sajnos, nem így történt. Leonardo így számol be a munka megkezdéséről:

„1505. június 6-án... pénteken, tizenhárom órakor festeni kezdtem a palotában. Éppen a kezembe vettem az ecsetet, amikor az idő rosszra fordult. A templom harangjai vészt kongattak, és hamarosan hatalmas vihar tört ki. A tartóláda, amelyben a kartont szállították, megsérült, a víz belefolyt, és a karton málladozni kezdett. A vihar egyre hevesebbé vált, és estig ömlött az eső, miközben éjszakai sötétség borult a városra."

Leonardo újrakezdte az alapozást és a festést; a munka a következő tavaszig folytatódott. Ám túlságosan sok helyen kellett egyszerre helytállnia. A milánói szerzetesekkel vívott jogi vita mellett a festés során adódó technikai nehézségekkel is szembe kellett néznie (egyesek szerint a rendelkezésére bocsátott lenolaj igen gyenge minőségű volt), és ráadásul váratlanul az egyes megbízók között kibontakozó diplomáciai vita kereszttüzében találta magát.

XII. Lajos, Franciaország királya, akivel Leonardo annak idején szerződést kötött - s aki egyébként nagyobb lelkesedést mutatott Leonardo művészete iránt, mint a firenzeiek valaha is -, felszólította, hogy térjen vissza Milánóba. Ám a Signoria már eddig is egy vagyont költött az Anghiari csatához szükséges anyagokra, érthető, hogy szerették volna, ha a mester előbb befejezi a munkát. Firenze azonban semmiképpen sem akarta kockáztatni a franciákkal ápolt szívélyes viszonyt, azzal, hogy nyíltan megtagadják Lajos kívánságát. Ugyanakkor szerették volna megőrizni a méltóságukat is, ezért húzták-halogatták a döntést. A királynak végül elfogyott a türelme. Tanácsosa, Florimond Robertet a következőket írta a Signoriának: „Nem nélkülözhetjük Leonardo da Vinci mestert, aki az önök városából, Firenzéből való... Írják meg neki, hogy megérkezésünk előtt ne hagyja el Milánót; ezt követüknek is meghagytam.”

Leonardo tehát belesodródott a két hatalom diplomáciai konfliktusába, ami az amúgy is zavaros és feszült helyzetben újabb terheket rótt rá. Megbízói végül ideiglenes megoldásként megállapodtak abban, hogy Milánó és Firenze között ingázva tegyen eleget mindkettejük kívánságának. Nyilvánvaló volt, hogy ez az állapot nem tartható sokáig; a kormányzótanács meghagyta Leonardónak, hogy mielőbb fejezze be az Anghiari csatát, hogy felszentelhessék a képet.

A „világ iskolája”, a reneszánsz két legnagyobb mesterének közös műve azonban sohasem válhatott közkinccsé. De talán jobb is, hogy nem készült el; Leonardo legalább megmenekült a megaláztatástól, hogy végig kelljen néznie festményének pusztulását, míg vetélytársáé teljes szépségében pompázik. Michelangelo alig fejezte be a Cascinai csatát, amikor Il. Gyula pápa Rómába hívta, hogy élete legfontosabb feladatával bízza meg: a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójának megfestésével.

1506 májusában a firenzeiek végül meghátráltak az egyre dühösebb francia király előtt. Leonardo két hónapos alkotószabadságot kapott, és megengedték neki, hogy az Anghiari csata munkálatait felfüggesztve azonnal Milánóba utazzon, és egy kisebb festményekből álló sorozatot készítsen Lajos számára. A megkezdett falfestményhez többé már nem tért vissza a művész; megfeszített munkájának eredményeként mindössze a központi jelenet egy részlete készült el, amelynek a Harc a zászlóért címet adták a művészettörténészek.

Leonardónak pedig továbbra sem volt más választása, mint hogy ide-oda utazgasson Milánó és Firenze között. 1507 márciusában meghalt szeretett nagybátyja, Francesco. Birtoka egyedüli örököséül Leonardót jelölte meg; Ser Piero testvére mintha kárpótolni akarta volna unokaöccsét amiatt, hogy apja végrendeletéből kizárták. De akármilyen szerény is volt ez az örökség, Leonardo féltestvérei mégis megtámadták a bíróságon.

Ez már valóban sok volt Leonardónak. Mások is látták, hogy képtelen megbirkózni az újabb nehézséggel, ezért amikor a jogi eljárás megkezdődött, néhány barátja közbenjárt az érdekében. Az akkor Milánóban tartózkodó Charles dAmboise és Florimond Robertet is a segítségére sietett, hogy mihamarabb elsimíthassák az ügyet. Robertet újabb levelet írt a firenzei Signoriának; ezúttal azzal a kéréssel fordult hozzájuk, hogy vessenek véget a jogi perpatvarnak, „mivel emiatt a király festője kénytelen otthagyni a festményt, amely pedig igen kedves őfelsége előtt”. De még így is sokáig elhúzódott az ügy; az igazságszolgáltatás malmai csigalassúsággal őröltek, és a per majdnem még egy teljes évet vett igénybe.

Az Anghiari csatára szomorú sors várt. A befejezés előtt álló kis részlet egy ideig még látható volt, és a művészek egész Itáliából tódultak Firenzébe, hogy gyönyörködjenek benne és tanuljanak belőle, de néhány évtized alatt ez is tönkrement Leonardo kartonjával együtt. Hiába lelkesedtek érte, hiába csodálták annyian, a firenzeieknek sem eszközük, sem lehetőségük, és talán őszinte szándékuk sem volt arra, hogy megmentsék Leonardo művét a pusztulástól.

Az Anghiari csata vázlatáról több másolat készült; ezen, és az előkészítés során készített tanulmányokon kívül semmi sem maradt ránk. 1560-ban Vasari megbízást kapott, hogy távolítsa el a falról a festmény nyomait, és gipszalapozással fedje be. Napjaink szakemberei ultrahangos készülékkel próbálták kideríteni, hogy vajon látható-e valami a csatajelenetből a gipszréteg alatt, de nem sok eredménnyel jártak.

Kenneth Clark szerint Leonardo 1508 tavaszán egy levelet küldött Chaumontnak: „Elküldöm Salait, tájékoztassa Kegyelmessé-gedet, hogy befejeztéhez közeledik pereskedésem fivéreimmel, s remélem, húsvétra már Milánóban leszek és magammal viszem a két különböző nagyságú Madonna-képet, melyeket a Legkeresztényibb Királynak kezdtem el, vagy akinek ön szánja.”

1508 tavaszára a Sziklás Madonna körül kialakult vita elcsitult végre, de Franceso végrendeletének ügye még mindig nem jutott nyugvópontra. Leonardo visszatért Milánóba, ugyanazt az utat tette meg tehát, amit negyedszázaddal korábban. A világ ezalatt óriásit változott, éppen úgy, mint Leonardo. Igaz, ismét elhagyta a várost, amely megint csak boldogtalanságot és csalódást okozott neki. Életének küszöbönálló szakasza azonban újabb lehetőségeket tartogatott számára, amelyek hátterében a kor egyre szövevényesebbé váló politikai viszonyai álltak.

9.

A KIRÁLY KARJÁBAN

„ Csodákat akarok alkotni!"

Leonardo (Quademi, III.)

Leonardót szép emlékek kötötték Milánóhoz, és az Anghiari csatával kapcsolatos nehézségek miatt érthetően örömmel hagyta ott Firenzét, és visszatért abba a városba, amely oly sok éven át otthont adott neki, és ahol nagyra tartották. Valóban, Milánó most is azzal a tisztelettel és rajongással fogadta, amit megérdemelt.

A szabadidő egész életében ritka kincsnek számított Leonardónak. Saját munkatervének teljesítése mellett folyamatosan gondoskodnia kellett a megélhetéséről is. A Milánóban töltött első hónapokban végre fellélegezhetett; egy időre visszavonulhatott az udvari szolgálattól, arra hivatkozva, hogy kimerítették az elmúlt néhány év hányattatásai. Igyekezett kihasználni a lehetőséget, és hatalmasra duzzadt jegyzetgyűjteményének rendezésébe kezdett, azzal a céllal, hogy egységes, kiadható kötetekké állítja össze őket.

De amikor hozzáfogott a munkához, visszarettent az emberfelettinek látszó feladattól. Összefüggéstelen töredékek halmaza feküdt előtte, hiszen mindig pillanatnyi érdeklődését követve jegyzetelt. Most látta, hogy írásai mindenféle módszerességet nélkülöznek; gyakran a legtávolabbi tárgykörökhöz tartozó vázlatok és szövegtöredékek kerültek egymás mellé a lapokon.

Be kellett látnia, hogy egész hátralévő élete sem lenne elegendő ahhoz, hogy mindezt logikus rendszerbe foglalja, így csak azokkal a témákkal foglalkozott, amelyek akkoriban a legközelebb álltak a szívéhez: ilyenek voltak a vízzel kapcsolatos tanulmányok, a festészet, az optika és az anatómia. Azzal áltatta magát, hogy a többit majd valamikor később gyűjti egybe.

Úgy döntött, hogy írásait három, esetleg négy kötetben fogja megjelentetni. Még ez is emberfeletti munkát igényelt. Terveit így foglalta össze jegyzeteiben:

„Firenzében kezdtem, Pietro di Braccio Martelli házában, 1508. március 22-én. Munkámat nem szánom szigorúan rendszeres műnek; több lapot lemásoltam abban a reményben, hogy később tárgyuk szerint logikus sorba rendezem őket. Gondolom, előfordul majd, hogy valamit kétszer is megemlítek; Olvasóm, ne hibáztass ezért, mivelhogy rengeteg témám van, az emlékezet pedig véges, és nem fog mindig figyelmeztetni: »Ezt nem kell leírnod, mert egyszer már leírtad.«"

A rendszerezésre fordítható idő hamar elfogyott. Vajon mennyivel több forrásanyagunk maradt volna Leonardótól, ha hosszabb idő áll rendelkezésére, és nem kell megfelelnie Lajos kívánalmainak? Szíwel-lélekkel vetette bele magát jegyzetei egybegyűjtésének gigászi munkájába; ötvenöt évesen arra is gondolnia kellett, hogy szellemi teljesítőképessége és munkabírása talán hamarosan hanyatlásnak indul. 1508 nyarának elején azonban be kellett fejeznie életművének rendezését, hogy meghálálhassa a francia király türelmét és segítségét.

Leonardo az új mecénás szolgálatában nagyjából olyan szerepet töltött be, mint egy évtizeddel korábban a Sforza-udvarban. Egyrészt továbbra is a saját útját járta (ezúttal különösen az anatómia érdekelte), ugyanakkor Lajos király mellett is el kellett játszania az udvari művész szerepét: mechanikai játékaival szórakoztatta az udvaroncokat, és pompás látványosságok, ünnepségek díszleteit tervezte meg.

Charles d’Amboise, a király hadnagya és Milánó kormányzója volt az egyik legnagyobb hatalmú ember a francia udvarban. Leonardo már Milánó elfoglalása, 1499 óta szívélyes viszonyban állt vele, és d’Amboise megbízta Leonardót, hogy tervezzen titkos kertet palotájához, amelyet nem sokkal azelőtt építtetett Milánó központjában, a Porta Venezia közelében. A mester szabad kezet kapott a feladat végrehajtásában, és hamarosan rendkívüli ötletparádéval állt elő: vízesésekkel tarkított, szeszélyes formájú miniatűr tavacskákat tervezett, amelyekben le lehetett hűteni a bort; rézből készült hálóból madárházat készíttetett, vízikerékkel hajtott önműködő hangszereket konstruált, és elmés szerkezeteket talált ki arra az esetre, . .ha valaki tréfából le akarta fröcskölni a hölgyek ruháját”.

Leonardo kiterjedt baráti kört gyűjtött maga köré Milánóban, amelyhez több közismert világfi tartozott. Salaival együtt egy ideig a gazdag milánói nemes, a matematikusként is elismert Pietro di Braccio Martelli házában vendégeskedett. A házban csak úgy nyüzsögtek a kor különc művészfigurái: ott volt mindjárt Giovan Francesco Rustici, a szobrász, akiről azt beszélték, állatokat tart a lakásában, többek között egy varjút, és hogy ezt beszélni is megtanította, valamint egy tarajos sült, amit meg úgy dédelget, mint valami ölebet. A Leonardónál mintegy húsz évvel fiatalabb Rustici szintén Verrocchio tanítványa volt, az 1490-es években került a műhelyébe, amikor Leonardo első ízben élt Milánóban. Hamarosan közeli barátok lettek, és Rustici rávette Leonardót, hogy lépjen be az általa alapított titkos társaságba, amely a „Katlan Társasága” névre hallgatott. Ennek tagjai kiadós mennyiségű bort fogyasztottak, és kedvenc szórakozásuk közé tartozott, hogy különféle ételekből művészi kompozíciókat állítottak össze.

Gyakran megfordult Martelli házában az a közismert szabadgondolkodó művész is, akit csak Il Sodorna néven emlegetett a társaság, s aki egyes beszámolók szerint Leonardo tanítványa lett.

Rusticihez hasonlóan Sodorna is gyűjtötte az egzotikus állatokat, amelyeket különféle mutatványokra is megtanított. Noha egyes források szerint már néhány évvel korábban megismerkedtek, második milánói tartózkodásának elején mélyült el Leonardo barátsága azzal a fiatalemberrel is, akit Franceso Melzinek hívtak, és aki később elválaszthatatlan társa lett. Francesco, a lombard főnemesi ifjú, 1508-ban tizenhetedik esztendejében járt.

Szüleinek hatalmas birtoka volt a Milánó közelében található Vaprióban; Leonardo valószínűleg gyakori lombardiai utazásai során ismerkedett meg a családdal, abban az időben, amikor nekiállt jegyzetei rendezésének, és a jelek szerint azonnal elbűvölte a fiú. Vasari is megemlíti a messer Francesco da Melzo nevű fiatal milánói nemesembert (a „messer” cím társadalmi rangját jelzi), aki bellissimo fanciullo, gyönyörű ifjú volt, és „Leonardo nagyon szerette”.

Jól tudjuk, hogy Leonardo figyelmét egyetlen bellissimo fanciullo sem kerülte el, s fennmaradt jegyzeteiből kiviláglik, hogy hamarosan erős érzelmi szálak szövődtek közte és az ifjú között. „Az Isten szerelmére, miért nem válaszoltál egyik levelemre sem? - írja. Várj csak, ha visszajövök, istenemre mondom, kényszeríteni foglak, hogy addig írj, míg bele nem betegszel!” Az ambivalens érzéseket tükröző hangvétel, melyben az őszinte kétségbeesés hangja mókás túlzásban oldódik fel, olyan intimitást sugall, amely bizonyára kapcsolatuk kezdete óta megvolt köztük, hiszen a fenti levél megismerkedésük után mindössze néhány hónappal íródott.

Különös módon éppen Salait bízta meg azzal, hogy továbbítsa a levelet Melzinek; csak találgathatjuk, hogy is fogadta Salai a szeme láttára kivirágzó kapcsolatot az idősödő mester és a serdülő korú nemesifjú között. Tudjuk, hogy a paraszti sorból származó hűséges társ, aki akkor már tizenhét éve volt Leonardo mellett, semmiféle művészi tehetséget nem árult el, s azt sem állíthatjuk, hogy különösebben érdeklődött volna gazdája szellemi tevékenysége iránt. Ezzel szemben a fiatalsága első virágjában lévő Melzi már a kezdet kezdetén tehetséges festőnek ígérkezett. Komoly gondolkodású, olvasott fiatalember volt, aki társadalmi helyzetéhez méltó nevelésben részesült. Nem csodálkozhatnánk azon, ha Salai veszélyben érezte volna korábbi pozícióját, és elbizonytalanította volna az új famulus felbukkanása.

Leonardo és Melzi kapcsolata tényleg nem bizonyult tiszavirág életűnek. Úgy tűnik, a fiatalember legelső találkozásukkor felmérte, hogy ki előtt áll, és a mester zsenialitásától elbűvölve nyomban sikerült rávennie szüleit, hogy adják beleegyezésüket ahhoz, hogy Leonardo kíséretének tagjaként elinduljon művészi pályáján. Mindez rávilágít arra, hogy Leonardót életének e késői korszakában milyen mély tisztelettel kezelték a legkülönbözőbb társadalmi helyzetű emberek. Mindazonáltal Melzi szülei kifejezetten liberális gondolkodásúak lehettek, ha rögtön beleegyeztek, hogy legidősebb fiuk ilyen szabad életmódválasztással járó művészi pályára lépjen, ami az ő köreikben mégiscsak kissé gyanús dicsőség lehetett. Melzi érdeklődése őszintének bizonyult: a fiatal nemes többé el nem mozdult Leonardo mellől, egészen a mester tizenkét évvel későbbi haláláig. Nem a mindig is laikusnak megmaradó Salai lett tehát Leonardo tanításának továbbvivője, anyagi és szellemi javainak örököse, hanem a művész Melzi.

Leonardo érdeklődése, miközben jegyzeteinek összeállításával és rendszerezésével foglalatoskodott, ismét az emberi test felé fordult. Az új század első évtizedének végét anatómiai tanulmányainak új fejezete fémjelzi; tudjuk, hogy több boncolást is végzett Milánóban, aminek tapasztalatait művészi értékű, megdöbbentően pontos rajzain rögzítette. Most sem volt képes azonban osztatlan figyelmet szentelni egyetlen dolognak sem. Elvégezte azokat az apró-cseprő feladatokat, amelyekkel jótevői megbízták, fennmaradó idejében pedig az addigiaknál is mélyebbre merült az emberi test sötét misztériumában; emellett matematikai feladványokon törte a fejét, folytatta hatalmas mennyiségű jegyzeteinek rendszerezését, és megújult érdeklődéssel fordult a festészet felé. Második milánói korszakában kezdett hozzá a Keresztelő Szent János, a Léda és leghíresebb műve, a Mona Lisa megfestéséhez. (A Mona a Madonna rövidítése.)

A képek keletkezésének körülményeiről édeskeveset tudunk, megrendelőikről pedig szinte semmit. Nem vagyunk bizonyosak abban sem, hogy milyen céllal, és pontosan mikor festette őket. Feltehetően a Mona Lisa a legkorábbi közülük, és a Keresztelő Szent Jánoshoz fogott hozzá utoljára, de a művészettörténészek véleménye ebben a tekintetben is megoszlik.

A Mona Lisa, ahogy Itáliában tisztelik: La Gioconda minden bizonnyal a művészet történetének legtitokzatosabb festménye. Vasari azt írja róla: „Leonardo hozzákezdett Francesco del Giocondo részére feleségének, Monna Lisának megfestéséhez...” De ebben az esetben sem tudjuk, hogy Vasari milyen forrásból vette értesüléseit. Valószínű, hogy saját szemével sohasem látta a festményt, hiszen az Franciaországban volt, amikor a művét írta. Ez nem akadályozta meg abban, hogy valóságos dicshimnuszt zengjen róla:

„Ha valaki kíváncsi rá, hogy a művészet mennyire képes utánozni a természetet, ezen az arcon könnyen megláthatja, mert aprólékos gonddal minden kicsi részlet meg van festve rajta. Hiszen a szem csillog, és nedves, és folyton úgy néz, mintha eleven volna; a szemek körül látható a kékes árnyalat, és a haj is olyan, hogy ehhez hasonlót csak a legnagyobb finomsággal lehet csinálni. A szemöldök úgy van megfestve, hogy szinte látni lehet, hogyan nőnek ki az egyes szálak a testből: egyik helyen sűrűbben, másik helyen ritkábban, a bőr pórusait követve; nem is lehetnének természetesebbek. Az orr szép gyengéd, rózsás lyukaival elevennek látszik."

Vasari alighanem mások véleményére, illetve kisebb tehetségű művészek másolataira hagyatkozott, amikor ilyen lelkesen írt a műről. Mivel ő az egyetlen, aki a megbízást a gazdag toszkánai kereskedőnek, Francesco del Giocondónak tulajdonítja, állítását a művészettörténészek egy része nem tartja megalapozottnak. Az Anonimo Gaddianóban utalást találunk Leonardo egy másik portréjára, amelyet feltehetően Del Giocondo számára készített, és néhányan úgy vélik, hogy Vasari esetleg összetévesztette a két képet.

A Mona Lisára vonatkozó első utalás 1517-ből származik; Antonio de Beatis említi a képet, aki életének utolsó állomásán, Cloux-ban látogatta meg Leonardót. Állítása szerint a mester műhelyében egy firenzei hölgyet ábrázoló portrét látott, de vélhetően ő se tudta, hogy a kép kit ábrázol, és a jelek szerint nem is igen kérdezősködött felőle Leonardónál.

Ki lehetett a Mona Lisa modellje? Sokan, nem csak művészet-történészek, hanem régiségkereskedők, életrajzírók és más szakemberek tucatnyi, többnyire ellentmondásos elmélettel álltak elő az asszony kilétét illetően, aki a sötét, borongós, szinte nem evilági táji háttér előtt ül. A kép keletkezésének története azonban mindmáig éppolyan rejtélyes maradt, mint maga a híres mosoly, Mona Lisa mosolya.

Ha hihetünk Vasarinak, akkor a modell Francesco del Giocondo (Clark szerint második) felesége, Lisa di Gherardini volt, aki a kép elkészülte idején körülbelül huszonöt éves lehetett. Mások szerint Leonardo egyik leglelkesebb támogatója és csodálója, Lorenzo de Medici fia, Giuliano egyik kegyencnőjét ábrázolja a festmény; a feltételezés szerint Giulianóval nem sokkal korábban ismerkedett meg a művész.

Olyanok is akadnak, akik egy Ischia városából származó költő, Enea Irpio versére alapozzák feltételezésüket, melyben a költő említést tesz Leonardo egyik nagyszerű festményéről, és azt sugallja, hogy modellje nem más, mint az ő gazdája, Constanza dAvalos, Francavilla hercegnője. Ám ezzel a verzióval szemben is kétségek merülnek fel; a hercegnő ugyanis a kérdéses időben negyvenötödik életévében járhatott. Nem elképzelhetetlen, hogy Leonardo hízelgő portrét akart festeni a már nem egészen fiatal nemesasszonyról, bár ha figyelembe vesszük, hogy milyen szenvedélyesen lázadt a kényszer minden formája ellen, ez a változat kevéssé tűnik valószínűnek.

A többi felvetés sem látszik sokkal megalapozottabbnak. Az egyik szerint a Mona Lisa modellje nem más, mint Isabella d’Este; eszerint Leonardo végül nem tudott ellenállni az asszony kitartó zaklatásának és beleegyezett, hogy megfesti a portréját.

Ám ebben az esetben is felmerül a probléma, hogy a modell jóval idősebb volt, mint amilyennek a festményen látszik, s ha Isabella jellemének ismeretében el is tudjuk képzelni, hogy ez az ellentmondás nem okozott nagy gondot számára, Leonardóról feltételezzük, hogy nem ment volna bele ilyesmibe.

A többi magyarázatot puszta spekulációnak vehetjük. Vagy lehetséges lenne, hogy a Mona Lisával Leonardo a „tökéletes nőt”, a női nem idealizált fantáziaképét akarta volna ábrázolni, ahogy néhányan állítják? Hasonló nyomon jár Freud és néhány követője, amikor amellett érvelnek, hogy Leonardo posztumusz portrét festett anyjáról, Caterináról, esetleg azt a látomást rögzítette, amelyet tudattalanja őrzött az anya alakjáról. Igen érdekes de Sade márki megközelítése, aki szerint a Mona Lisábán „a nőiség végső esszenciája” mutatkozik meg; ez az értelmezés szintén azt a feltételezést implikálja, hogy a festményen látható nőalak a képzelet szülötte.

Nem kevésbé merész az az értelmezési kísérlet sem, amely a Mona Lisa arcvonásainak és Leonardo önarcképeinek hasonlóságára épül, és azzal a különös ötlettel áll elő, hogy Leonardo a képen szereplő alakba saját magát festette bele.

Erős a kísértés, hogy a Mona Lisát önarcképnek képzeljük el, amellyel Leonardo az utókort akarta megtréfálni. Mindig is rajongott a rejtvényekért, és kedvét lelte az ártalmatlan tréfákban. Nem volt idegen tőle a titokzatoskodás és a szándékos ködösítés sem. Gyakran még szította is az őt körülvevő mítoszt, és szándékosan burkolta rejtélyes ködbe gondolatait és alkotásait, hogy minél misztikusabb színben tüntesse fel őket, és fokozza a személyét körülvevő aurát. A Mona Lisa mosolyának titka olyasmi, ami egybevág azzal, amit Leonardóról, a tréfamesterről tudunk. A kép fiktív modelljének gondolata puszta szemfényvesztésnek, csúfolódó fricskának tűnhet, de ha komolyan vesszük a felvetést, eljuthatunk addig a gondolatig, hogy Leonardo talán tudattalanul ezt az eszközt választotta belső démonjainak távoltartására, így szublimálta szerencsétlen származása miatt érzett mélyen gyökerező ellenszenvét az emberiség iránt. Nem lehetetlen, hogy a rengeteg ellentmondásos érzés, amit egész életében elfojtott, idős korában, amikor már nemigen adott arra, mit gondolnak róla az emberek, ennek az ártalmatlan tréfának a képében tört felszínre.

Nem kétséges, hogy a mester nagy gyönyörűségére szolgálna, ha hallaná a leghíresebb modellje kilétét firtató, egyre szaporodó modern kori teóriákat. Biztosan lenyűgözné a kutatásban alkalmazott számítógépes technika is, amelynek segítségével arcvonásait a Mona Lisa vonásaira vetítik, hogy megállapítsák a közöttük lévő hasonlóságokat. De bármilyen mulatságos is elképzelnünk, amint Leonardo női ruhába bújik, és talán még egy speciális tükörrendszert is elhelyez a műteremben, hogy a megfelelő szögből szemlélhesse magát, és megfesthesse azt a bizonyos hamiskás mosolyt, mindez nem több, mint a képzelet játéka, amelynek alátámasztására egyetlen tény sincs a kezünkben.

Nemcsak a festmény keletkezésének körülményeit, hanem további sorsát is sűrű homály fedi. Ha megrendelésre készült, akkor a mester végül miért nem adta át soha a megrendelőnek? Ha mégis Giocondo számára festette a képet, akkor a magyarázat viszonylag egyszerű lehet: Leonardo, elégedetlen lévén az eredménnyel, talán évekig halogatta a befejezését, és csak Giocondo halálát követően, 1516 után végzett a munkával.

A másik lehetséges magyarázat szerint a férfi, aki megrendelte a portrét, elhidegült a képen látható hölgytől. Lehet, hogy a modell nem azonos egyik korábban említett jelölttel sem, hanem egy ismeretlen nemesember szeretője vagy felesége, aki kegyvesztett lett, mire Leonardo végre úgy érezte, hogy befejezte a festményt.

Ám a kép legizgalmasabb aspektusának, a hölgy rejtélyes mosolyának még mindig nem jártunk a végére. Nem e könyv feladata, hogy akár a festmény technikai részleteit boncolgassa, akár a kompozíció taglalásába bocsátkozzék; ez a művészettörténészek felségterülete. Itt csak azt szögezzük le, ami amúgy is nyilvánvaló: a Mona Lisa (és Leonardo) mindenekelőtt ennek a mosolynak köszönheti évszázadok óta töretlen népszerűségét, ám ez egyúttal a mű végzete is. A Mona Lisa napjainkra a művészet archetípusává vált; s egyúttal a művészettörténet legnagyobb közhelyévé is. Minden mértéket felülmúló ismertsége kulturális emblémává tette, mint a Beatles-dalokat vagy Rómeó és Júlia történetét. Olyan sokszor másolták és hamisították, hogy szemünk talán már csaknem képtelen meglátni benne azt, ami olyan naggyá tette: a döbbenetes erejű lélekábrázolást, mely évszázadokon át meghatározta a portréfestészetet.

A Mona Lisát szinte abban a pillanatban másolni kezdték, ahogy a nyilvánosság elé került, és a művész koncepciója a gátlástalan epigonizmus áldozata lett. Raffaello, aki jó barátságban volt Leonardóval, szintén másolatot készített a képről, talán még mielőtt Leonardo befejezte volna a munkát. A francia dadaizmus nagy alakja, Marcel Duchamp bajuszkát és kecskeszakállat bigy-gyesztett Mona Lisa arcára, s a rejtélyes „L.H.O.O.Q.”felirattal és az „Elle a chaud au cul” címmel látta el, amely meglehetősen vulgáris értelmű szójáték, de nem annyira Leonardo és a kép, mint inkább a kiállítótermek közönsége ellen irányul. Andy Warhol szitanyomatainak nyersanyagaként használta a festményt, és ugyanazt a kultikus funkciót tulajdonította a Mona Lisának, mint Marilyn Monroe vagy Elvis alakjának.

Oscar Wilde így ír a festményről:

„A festő talán csak egy archaikus mosoly rabszolgájává lett, mint ahogy sokan hiszik. De valahányszor végigmegyek a Louvre palotájának hűvös termein, és megállók az előtt a különös alak előtt, aki márványszéken ül, miközben úgy veszik körül a fantasztikus sziklák, mintha nem is kövek, hanem halovány, tengeralatti fénypászmák lennének, nos, valahányszor meglátom őt, ezt suttogom magamban: »Öregebb ő, mint a sziklák, amelyek között pihen; olyan, mint a vámpír: már régen meghalt, és megismerte a sírbolt titkait; lemerült a tengerek mélyére, s elrabolta az ottani világ sápatag fényeit; keleti kalmárokkal alkudozott ritka vásznakért; Lédaként a trójai Heléné anyja volt, Szent Annaként pedig Mária anyja; s mindez nem volt több számára, mint a lantok és a fuvolák hangja; s mindez arcának állandóan változó, mégis állandó, finom vonalain, szemhéjának és kezének árnyalatain fejeződik ki.« És így szólok a barátomhoz: »Ez a teremtmény, amely ilyen különösen emelkedett ki a víz mellett, azt fejezi ki, ami után az ember ezer éve vágyakozik.« A barátom pedig így felel: »Az ő feje az, amelyre ránehezedik a világvégék súlya, a szempillája kissé fáradt.« így aztán a kép fontossá válik számunkra, szebbnek látjuk, mint amilyen valójában. Felfed előttünk egy titkot, amit valójában ő maga sem ismer; a misztikus próza olyan édes a fülünknek, mint az a fuvolaszó, ami a Gioconda ajkára varázsolta azt a titokzatos és megrontó mosolyt."

Talán sohasem tudjuk meg, ki volt a hölgy, akit Mona Lisa néven tisztelünk, de valójában nem is ez a lényeg. Leonardo jegyzeteiben nem tesz említést a festményről; úgy tűnik, tanulmányrajzokat sem készített hozzá, vagy ha igen, ezek nem maradtak ránk. Talán nem akarta, hogy megismerjük a leghíresebb alkotása mögött álló igazságot.

Miközben Leonardo élete utolsó festményein dolgozott, Európa politikai kaleidoszkópjának elemei ismét új alakzatba rendeződtek, s a változások az ő életét is alaposan felforgatták.

A régi ellenségekből ismét szövetségesek lettek. Ezúttal Velence kötötte hajóját Il. Gyula pápa és a Német-római Császárság bárkájához. A svájci zsoldosokból álló sereg össztüzet zúdított a franciákra és kikergette őket Itáliából; Milánó hercegi trónjára pedig Massimiliano Sforzát, Lodovico törvényes fiát ültették. Leonardo erre az új káoszra utal, amikor azt írja jegyzeteiben: „1511. december 10-én a svájciak másfelől is támadtak; a csata egy Desio nevű helyen [Milánó egyik külvárosa] zajlott.”

A mester a jelek szerint egy ideig még a városban maradt, éppen úgy, mint tizenkét évvel azelőtt, amikor a franciák első ízben rohanták le Milánót, de hamarosan kénytelen volt békésebb és biztonságosabb lakóhely után nézni. Melzi birtokára, Vaprióba vonult vissza, ahol legalább egy évet töltött szolgái és tanítványai körében. 1513 nyarának végén megint a költözést fontolgatja; ezúttal Rómába készül. Elhatározásáról jellegzetesen lakonikus hangú bejegyzéssel ad hírt: „Szeptember 24-én [1513] távoztam Milánóból, és Rómába indultam, Giovan Francesco Melzi, Salai, Lorenzo [az egyik tanítvány] és Il Fanfia [az egyik szolga] kíséretében.”

Noha Leonardo kedvét lelte abban, hogy képein valamilyen rejtett formában saját alakját is feltüntesse (a legismertebb példája ennek a Királyok imádásán szereplő sötét figura), mindössze egyetlen művéről jelenthetjük ki teljes bizonyossággal, hogy önarcképnek szánta: arról a vörös krétával készített rajzról van szó, mely ma a torinói Királyi Könyvtárban található. A mű Rómába költözésének időszakában keletkezett.

Leonardo önarcképe a titokzatos tekintetű antik bölcs archetípusára épül, amely nem sokban különbözik attól, ahogy ma Arisztotelészt vagy Szókratész! elképzeljük. Ebben az időben a művész haja minden bizonnyal egészen ősz volt már, arcára redőket véstek az évek, de az erőteljes ajkakon, a szemöldök határozott vonalán és az átható tekinteten nem sokat változtatott az idő. Vajon hogyan öltözködhetett akkoriban? Talán hosszú köntöst hordott, nyáron szandálban, télen erős bőrcsizmában és szőrmekabátban járt. Utazásai során vele tartott a tanítványokból, szolgákból és a két szép fiatalemberből álló kis csoport; Melzi ekkor húszas évei elején járt, Salai pedig (nem lehet véletlen, hogy a kíséretében utazók listáján Leonardo csak a második helyen említi) harmincöt éves lehetett. Poggyászuk nagyrészt a ruhákkal megrakott útiládákból állhatott, bennük néhány különleges alkalmakra való finomabb öltözettel. Csomagjaik között ott voltak az értékesebb festészeti alapanyagok és bizonyára egy lant is. A legfontosabb azonban a művész rengeteg jegyzetfüzete és néhány befejezett vagy félkész festménye lehetett.

Leonardo tehát 1513 őszén megérkezett Rómába. Sokszor járt már a városban, de sohasem tartózkodott itt néhány hétnél tovább. Ezúttal a pápa fivére, Lorenzo de Medici idősebbik fia, Giuliano hívására érkezett; említettük, hogy egyesek szerint ő volt annak idején a Mona Lisa megrendelője.

A Medici család ismét vezető szerepet harcolt ki magának Itália politikai életében. Il. Gyula, aki 1512-től kezdve a franciák kiűzésére buzdította szövetségeseit, a katonai vállalkozás sikere után néhány hónappal elhunyt, és a pápaság Lorenzo kisebbik fiára, Giovannira szállt. Az új pápa, aki a X. Leó nevet vette fel, ellentmondásos személyiség volt: kicsapongó életet élt, és hírhedt volt falánkságáról, aminek következtében életének végére mérhetetlenül elhízott. Ugyanakkor őszintén pártolta a művészeteket, s a festészet, a zene és az irodalom iránti elkötelezettsége sok neves alkotót vonzott Rómába.

Giuliano mecénási érdemei szintén közismertek voltak, és szenvedélyes érdeklődést tanúsított a természettudományok iránt is. Öccséhez hasonlóan ő is imádta a nőket, a pompás lakomákért viszont kevésbé rajongott. Személyének fontosságát az is növelte, hogy ő volt a vatikáni hadsereg vezére és a pápa legfőbb tanácsadója. A két testvér együttműködése sikeresnek bizonyult. X. Leó pápasága idején Róma újabb virágzásnak indult; úgy tűnt, az új évszázadban átveszi Firenze korábbi szerepét, itt bont majd szárnyat az új művészgeneráció. A Medici pápák több új épületet emeltek, és elsősorban a becsvágyó és tehetséges fiatal festőket és szobrászokat látták el megbízásokkal.

Leonardo számára ez újabb problémákat vetett fel. A mester Giuliano de Medici személyes meghívására érkezett a városba, aki csodálta őt, de a nagyra becsült művész és mérnök abban az időben egy kissé már kiment a divatból. Hatvanegy éves korára aligha akadt valaki, aki vitatta volna zsenialitását és bölcsességét, de olyan művészként tartották számon, aki a kor művészetének színpadán már valahol a háttérben foglal helyet. A fiatalabbak szorgalmasan tanulmányozták legnevesebb műveit, a Sziklás Madonnát és azt, ami az Anghiari csatából megmaradt, de akadtak, akik bizonyos szempontból meg is haladták teljesítményeit, vagy ötleteit ellopva igyekeztek magukra vonni a gazdag mecénások figyelmét. A megrendelők pedig újító szellemű, energikus művészekbe akarták fektetni pénzüket, akik gyorsan és pontosan teljesítik a rájuk bízott feladatot. Lassúságának és megbízhatatlanságának híre sokat ártott Leonardónak; nemcsak a tegnap emberének tekintették, de nem is igen bíztak meg benne.

Pozíciójának érzékelhető megváltozása nyilván felzaklatta. Lehetetlen lett volna úgy tenni, mintha nem venné észre, hogy Michelangelo jól fizető megrendeléseket kap, hogy a nála harminc évvel fiatalabb Raffaello, aki abban az időben talán Itália legkedveltebb művészének mondhatta magát, nem kevesebb, mint tizenkétezer dukátot kapott Il. Gyula pápától minden egyes teremért (a Stanzákért), amit a Vatikánban festményeivel díszített." (Hogy akkoriban mennyit ért ez az összeg, nem könnyű megmondani, mivel a dukátnak több fajtája volt forgalomban. A legelterjedtebb és a legkisebb értékű dukát nagyjából megfelelt egy „dupla forintnak”, azaz mintegy tíz pennyt (15 centet) ért. Ebből kiindulva Raffaellónak legkevesebb 1200 fontot (1800 dollárt, 2004-es átlagárfolyamának megfelelően forintban mintegy 300 000 forintot) fizettek egy-egy teremért, aminek nagyságát csak a korabeli árszintekkel összevetve lehetne pontosan érzékelni, de mindenképpen nagy összegnek számított.)

Leonardót a művészvilág doyenjének kijáró tisztelettel fogadták Rómában; Giuliano kitűnő lakosztályt bocsátott rendelkezésére a Vatikánban lévő Belvedere-palotában, amelyet Bramante tanítványainak pompás festményei díszítettek. A mesternek sok barátja volt a városban; közöttük volt Atalante Migliorotti, az énekes is, aki harminc évvel korábban elkísérte Milánóba, valamint a nagy építész, Donato Bramante (aki nem sokkal Leonardo érkezése után halt meg). Felbukkant öreg milánói barátja is, a renitens Sodorna, és ott volt a fiatal Raffaello, akit őszintén csodált.

Azt gondolhatnánk, Leonardo nem is kívánhatott volna többet. Talán egész életében nem volt olyan fényűző lakása, mint akkoriban, élvezhette a jómódot, amit saját érdemeinek köszönhetett, a művésztársadalom, új pártfogója és a római nép tiszteletét és szeretetét, ám ezzel együtt természetesen éreznie kellett azt is, hogy az élet túllépett rajta, hogy ereje, vitalitása már nem a régi -ezért Róma ragyogása, a múlt dicsősége és a csodálat babérjai közepette ő maga magányos és szomorú volt.

Jegyzeteiben szokatlanul gyakran számol be érzéseiről. Panaszai általános jellegűek, okait nemigen részletezi, de látható, hogy nem pusztán mindig is meglévő melankóliáját tükrözik, hanem valódi keserűségről tanúskodnak.

Bár rossz hangulatának nem ez volt a fő oka, tünetei arra utalnak, hogy közvetlenül Rómába érkezése után kisebb agyvérzése lehetett. Feljegyzéseiben megemlíti, hogy éjszakánként melegíteni kellett a testét, és hogy szemüveget kellett viselnie. Az orvosokat sohasem becsülte sokra. „Tégy meg mindent, hogy egészséges maradj, és jól teszed, ha kerülöd a doktorokat, mert szereik nem érnek többet, mint az alkimisták kotyvalékai - írja. - Az emberek olyanokra bízzák a gyógyítást, akik mit sem tudnak azokról a betegségekről, amelyeket kezelnek.” Másutt a doktorokat „az élet tönkretevőinek” (destruttore di vite) nevezi. Ebből az időből származik sokat vitatott mondata is: i medici me crearono edesstrussono, amely egyik leghíresebb szállóigéjévé vált. A mondatot sokan úgy fordították, hogy „a Mediciek alkottak engem, és ők is tettek tönkre”. Nos, harminc évvel korábban ennek lett is volna némi értelme, de élete jelen szakaszának körülményeivel aligha egyeztethető össze a megjegyzés, hacsak nem abból a valószínűtlen feltételezésből indulunk ki, hogy Leonardo új patrónusát hibáztatta a depressziójáért. Sokkal valószínűbb, hogy Leonardo a medico szó többes számát használja, amelynek jelentése: „orvosok”, és megjegyzését a doktori mesterség újabb kritikájaként kell értelmeznünk.

Leonardo végre azzal foglalkozhatott, amivel akart, és láthatóan továbbra is sokféle tevékenység között osztotta meg idejét. Jelentősebb festményt nem készített, de jegyzetfüzetét megtöltötte tudományos elgondolásaival és anatómiai megfigyeléseivel. Noha kedvére járhatott-kelhetett a városban és mindene megvolt, amit kívánt, a hírnév nemcsak előnyökkel járt, hanem a csalárd emberekkel szemben is kiszolgáltatottabbá tette.

Érkezése után nem sokkal Giuliano két segédet bocsátott rendelkezésére. Mindketten német származásúak voltak, egyikük, bizonyos Giorgio nevezetű, kovácsmester volt, a másik, akinek hangzatos neve, „a tükrök Giovanni mestere” árulta el mesterségét, tükörkészítő volt. Alig néhány nap után Leonardo rájött, hogy nagy hibát követett el, amikor a házába engedte őket, és egyre inkább aggodalommal töltötte el a viselkedésük. Hosszú panaszlevelet írt Giulianónak, amelyhez nem kevesebb, mint hat piszkozatot készített jegyzetfüzébe, mindegyik változat tele van átírásokkal és áthúzott szavakkal. Leonardo nem győz panaszkodni a két németre: lustasággal vádolja őket, és elmeséli, hogy a pápai őrség néhány tagjának társaságában madarakra lövöldöztek, ami különösen bántja őt. De az dühítette legjobban, hogy szentül hitte: segédei kémkednek utána. Újra erőt vett rajta a már-már paranoiás rettegés a plágiumtól; csupa jelentéktelen feladatot bízott a két emberre, mivel meg volt győződve arról, hogy el akarják lopni az ötleteit, „azért, hogy elvigyék őket a hazájukba”. Ebből az időből származó írásai további bizonyítékait adják félelmeinek; a tükörírás mellett most már bonyolult rejtjeleket is alkalmazott, amelyeknek inkább alkímiai szövegekben volna a helyük, mint tudományos kutatási feljegyzések között.

Leonardo és a két német segéd viszonya egyre rosszabb lett, és néhány hónap múlva a Giovanni nevű odáig merészkedett, hogy fekete mágiával vádolta meg Leonardót.

Megdöbbentő módon állításait a pápa is jóváhagyta, és megtiltotta Leonardónak, hogy folytassa anatómiai kutatásait a Santo Spirito kórházban, ahol Rómába érkezése első napjától kezdve boncolásokat folytatott. Leonardo keserűen megjegyzi, hogy a segéd „bevádolt a pápánál, s ezzel megakadályozta, hogy tanulmányozzam az anatómiát”

Bizonyos, hogy Leonardo ezúttal nem alaptalanul tartott a plágium veszélyétől. Elképzelhető, hogy a segédek nem is voltak olyan lusták, mint amilyennek mutatták magukat, hanem egyszerűen nem szívelték mesterüket. Talán gyanús volt előttük Leonardo tudományos tevékenysége, amelyből nem sokat érthettek; valószínű, hogy borzalommal töltötte el őket mindaz, aminek tanúi voltak Leonardo éjszakai anatómiai leckéi során.

A mester túlzott reakciója jól mutatja zaklatott lelkiállapotát, és a kortársak visszaemlékezéseiből kiderül, hogy időnként valóban különösen viselkedett. Vasaritól tudjuk, hogy egy ízben gyíkbőrből furcsa szárnyakat és szarvakat készített, ezüstszínűre festette, majd egy eleven gyík hátára erősítette őket, ily módon apró „sárkánnyá” változtatta az állatot, s ezzel ijesztgette a vatikáni udvaroncokat. Az ötlet kétségtelenül mulatságos, ugyanakkor különös ellentétben áll Leonardo régebbi magatartásával, az állatok iránt érzett tiszteletével és együttérzésével. A szerencsétlen gyík talán nem szenvedett maradandó károsodást, de Leonardo eme tréfáját mégsem könnyű összeegyeztetni a húsevés kártékonyságáról szóló kijelentéseivel, vagy az állatok életkörülményeinek javítására irányuló kísérleteivel.

Máskor meg egy ökör megtisztított beleit a szobája sarkába állított kovácsfúj tatóhoz csatlakoztatta, és amikor a vendég belépett szobába, Leonardo addig működtette a fújtatót, míg a hártyaszerű belek akkorára nem dagadtak, hogy egészen betöltötték a szobát. Vasari elmeséli, hogy Leonardo

„...viaszból valamiféle pépet kotyvasztott, s útközben nagyon vékony állatalakokat formált belőle, amelyek belül üresek voltak, s ha az ember rájuk fújt, repültek a levegőben; de ha megszűnt a szél, leestek a földre. A belvederei vincellér talált egy gyíkot, amelyet Leonardo igencsak furcsává változtatott át; más gyíkok lenyúzott bőréből higanykeverékkel szárnyat ragasztott rá, s ez remegett, amikor a gyík mozgott; nagy szemet festett, szarvat és szakállat ragasztott neki, megszelídítette, egy dobozban tartotta; barátai, akiknek megmutatta, ijedtükben elszaladtak; azt is gyakran megtette, hogy gondosan zsírtalanította és kitisztította egy birka beleit; ezek úgy elvékonyodtak, hogy az ember a markába szoríthatta őket; de aztán a másik szobában kovácsfújtatókat helyezett el, rájuk húzta az említett belek végét, felfújta őket, megtöltötte a hatalmas szobát velük úgy, hogy aki odabent volt, annak sarokba kellett húzódnia."

Tisztább képet kapunk arról, hogy mi zajlott le benne, ha 1514-ben keletkezett rajz- és jegyzetgyűjteményéből indulunk ki. Ismét a különféle geológiai alakzatok kialakulásán és a nagy víztömegek elterelésének módján törte a fejét, amelynek segítségével meg lehetne változtatni a tájat. A vízzel kapcsolatos különös megszállottsága az özönvíz látomásában tört felszínre. A XV. századi fin de siécle világvége-hangulatának hatása alatt az emberiség pusztulásáról, az ótestamentumi özönvíz megismétlődéséről fantáziái:

„Sötétnek és felhősnek látszott az ég. Különböző szélrohamok verdesték szüntelenül esőktől ziláltan és jégveréssel elegyedve. Majd ide, majd oda hordták a kiszaggatott növények rengeteg ágát, gallyát, összekeverve a levelek határtalan tömegével... Láthattad volna, amint sok hegycsúcson az összesereglett állatok különféle fajai nagy rettegésben vannak, s háziállatokként megférnek a menekülő emberekkel, asszonyokkal és azok gyermekeivel... Egyesek nem érték be azzal, hogy behunyják szemüket, de egyik kezüket a másik fölé szorítva még jobban betakarták, hogy ne lássák a kegyetlen gyötrelmet, melyet az isten haragja rábocsátott az emberi nemre..."

Az önvizet ábrázoló rajzok és írások olyan pontosan illeszkednek egymáshoz, mintha Leonardo arra törekedett volna, hogy minden sort pontosan illusztráljon. A rajzok szokatlanul félelmetesek, pontosságuk csak még kegyetlenebbé teszi őket. Erejüket nem csupán Leonardo művészi tehetségének köszönhetik, hanem a víz tulajdonságaival és az áramlatok mozgásával kapcsolatos elmélyült ismereteinek is. Megrendítő drámaiságuk mellett híven tükrözik elfojtott szorongásait. Tudjuk, hogy a víz mindig lenyűgözte és félelemmel töltötte el, és betegen, a gyorsan múló évek tudatában ezekkel a katartikus hatású grafikákkal próbált meg úrrá lenni érzésein.

De mielőtt egészen elmerült volna a depresszió mocsarában, sorsa utoljára még egyszer hirtelen fordulatot vett. A változást ezúttal is külső tényezők siettették. Itália politikai színpadán újabb felvonás következett: 1515 januárjában meghalt XII. Lajos francia király, és húszéves unokaöccse, I. Ferenc követte a trónon.

Az energikus, jóképű és művelt Ferenc mintha egyenesen Artúr legendáiból vagy Nagy Károly krónikáiból lépett volna a színre. A kegyetlen pszichopata uralkodó képe, amilyen Cesare Borgia volt, nem is állhatott volna távolabb tőle, de ambícióknak ő sem volt híján: koronázása után azonnal azon kezdte törni a fejét, hogyan szerezhetné vissza az elvesztett itáliai területeket, és csakhamar hadjáratot indított a félsziget visszafoglalására. 1515 júliusában, trónra lépése után alig hat hónappal Ferenc csapataival átkelt az Alpokon, a pápa és római szövetségeseinek óriási megdöbbenésére szétverte az ellene küldött svájci gárdát és a milánói sereget, majd diadalmasan bevonult Milánóba, Massimiliano Sforzát pedig börtönbe vetette.

X. Leó hamar rájött, hogy az új királlyal nem lehet kukoricázni, és haladéktalanul béketárgyalásokat kezdeményezett a franciákkal Bolognában. A tárgyaláson valószínűleg Leonardo is jelen volt. Vasaritól tudjuk, hogy Giuliano de Medici arra utasította, hogy készítsen a tárgyalások fontosságához illő dekorációt, mégpedig olyat, ami az itáliai államok és az új francia megszállók közötti tartós szövetséget szimbolizálja. Az alkalomra Leonardo egy oroszlánt ábrázoló mechanikus szerkezetet konstruált. Az oroszlán néhány lépés után megállt, majd szétnyílt a mellkasa, és szíve helyén a Bourbon-liiiom vált láthatóvá. Az attrakció a Mediciek oroszlánjának és a francia királyság emblémájának egyesítésével a két hatalom összefogását jelképezte. Vasari így ír: „...az ő idejében Franciaország királya Milánóba ment, ezért megkérték Leo-nardót, hogy szerkesszen valami különlegességet. Ő szerkesztett is egy oroszlánt, amely néhány lépést ment, aztán szétnyitotta keblét, és megmutatta, hogy tele van liliommal.”

Leonardo jegyzeteiben is utal az említett gépre. Úgy tűnik, egyszerű mechanikus szerkentyű lehetett, amit talán kötelek és zsinórok segítségével mozgattak; kétségtelenül nagy szenzációt keltett, és biztosan rendkívüli hatást gyakorolt az összegyűlt államférfiakra.

Biztosra vehetjük, hogy Leonardo a béketárgyalásokon találkozott első ízben a fiatal királlyal, noha Ferenc már korábban is nagy csodálója volt műveinek. Talán már ekkor meghívta a művészt Franciaországba; az öreg Lajos király is több alkalommal felajánlotta neki, hogy költözzön Franciaországba, de ezt a mester minden alkalommal elhárította. Most azonban igen csábító lehetett számára az újabb felkérés.

Mégsem kerekedett fel azonnal, bizonyára a barátja és pártfogója, Giuliano iránti lojalitás tartotta vissza. Giuliano Medici az év januárjában megnősült, amiről Leonardo örömmel számol be jegyzeteiben: „Giuliano de Medici, Il Magnifico 1515 januárjának kilencedik napján virradatkor eltávozott Rómából, hogy feleséget vegyen magának a Savoyai-házból.” De a Savoyai Philibertával alapvetően politikai érdekből megkötött házasság rövid életűnek bizonyult: Giuliano egy évvel később, 1516-ban, negyvenes évei végén elhunyt.

Leonardo még ekkor sem szánta el magát a távozásra. 1516 augusztusában felméréseket végzett a római Szent Pál-bazilikában; biztosnak tűnik, hogy ősznél előbb nem költözött el életének utolsó állomására, Franciaországba. Korát és egyre törékenyebb egészségi állapotát figyelembe véve azonban az a legvalószínűbb, hogy a költözéssel megvárta a következő tavaszt.

Leonardo utolsó utazása a Párizstól mintegy száz mérföldre (kb. 160 km) délnyugatra, Amboise közelében található Cloux-ba vezetett. Majdnem három hónapig tartott; Salai, Melzi és egy csapat szolga mellett kíséretében voltak azok a hatalmas utazóládák is, melyek kéziratait és festményeit őrizték. Leonardo bizonyára tisztában volt vele, hogy ez lesz az utolsó hosszabb útja, s csak azért vállalkozott rá, mert új otthon után kellett néznie.