Elismerés

„Semmi olyat nem találunk a természetben, ami ne volna a tudomány része is. ”

Leonardo: A festészetről

Örök kérdés, hogy a tehetség kibontakozását mennyiben befolyásolja a környezet; sok minden szól amellett, hogy a szerencsés körülmények nélkülözhetetlenek a képességek kifejlődéséhez, és számtalan zseni elkallódott amiatt, hogy a sors nem kedvezett neki. Sokan viszont azon az állásponton vannak, hogy a zsenialitás így is-úgy is bajjal jár, és a lángész előbb-utóbb utat tör magának, bármilyenek legyenek is a körülmények. Nem tudhatjuk, hogy Leonardo sorsa hogyan alakult volna, ha máskor és másutt születik, de kétségtelen, hogy pályafutása kezdetén Firenze nem kínált megfelelő teret számára, s ezzel ő maga is tisztában volt.

Leonardo távozásának körülményei máig bizonytalanok, sokan sokféle elmélettel álltak elő ezzel kapcsolatban. Egyesek szerint miután világossá vált számára, hogy nem tud a Mediciek kegyeibe férkőzni, a Királyok imádását félbehagyva egyszerűen összecsomagolt és otthagyta a várost. A másik verzió szerint viszont Lorenzo de Medici pontosan azért nem küldte Rómába Leonardót, mert esélyt akart adni neki, hogy Milánóba mehessen.

A firenzei államférfiról köztudott volt, hogy rajong a muzsikáért. Az sem szegte kedvét, hogy sem hangszeren játszani, sem énekelni nem tudott; annál gyakrabban írt verses dalszövegeket azokhoz a zenedarabokhoz, melyeket udvari komponistái szereztek neki. Leonardóról viszont mindenki elismerte, hogy kiváló zenész és énekes; valószínű, hogy közönség előtt is gyakran játszott, és Lorenzo talán muzsikusi minőségében küldte őt Milánóba.

Leonardo rajongó hangon ír a zenéről, amely szerinte „a láthatatlan dolgokat ábrázolja”. Tudott kottát olvasni és írni, és dalokat is szerzett; e dalok egyike-másika fenn is maradt, és meg is találhatók jegyzetei között. Egyik dalszövege például így szól: „Amoresol la mi fa remirare. La solmifa sollecita " (Leonardo zenei érzékét nem is mutathatná jobban más szöveg: megfigyelhetjük, hogy a kis vers szövege szinte csak a szolmizációs skála hangneveit használja fel.)

 ami annyit tesz: „Csak a szerelemre emlékezem, csak ez indítja meg szívemet.” Ki tudja, talán ő is egyike volt azoknak, akik Lorenzo verseit megzenésítették.

Ám Leonardo zenei ismeretei ennél sokkal szélesebb körre terjedtek ki. Életének későbbi szakaszában akusztikai tanulmányokat is folytatott, és különféle szokatlan hangszereket eszelt ki; sajnos ezek többsége sohasem készült el, s nem tudunk egyetlen fennmaradt példányról sem." (Érdekes fényt vethet Leonardo sokirányú zsenijének későbbi misztifikálására, hogy muzsikus karrierjét mennyire eltúlozták és felnagyították. A tények félremagyarázásából fakadt az a legenda is, hogy nem csak kiváló zenész volt, hanem a hegedű feltalálója is. A XVI. század elején Leonardo ajánlotta be I. Ferenc francia királyhoz azt a különös nevű (Gasparo Diuffoprugcar) hangszerkészítőt, akit a legtöbb kutató a hegedű feltalálójának tart. Mivel a világ Leonardo által ismerte meg, ezért könnyen szárnyra kapott az a feltételezés, hogy Diuffoprugcar már néhány évvel korábban megbízást kapott Leonardótól, hogy elkészítse annak saját tervezésű hegedűjét. Ezt a feltevést azonban semmi sem támasztja alá.)

Az Anonimo Gaddiano részletesen leírja, hogyan távozott Leonardo Firenzéből: „Azt beszélték, hogy amikor Leonardo harmincéves volt, Il Magnicifo Milánó nagyhercegéhez küldte, hogy bemutassa neki lantjátékát, mivel kitűnően játszott ezen a hangszeren. Vele ment Atalante Migliorotti is.”

Pontosan tudjuk, hogy Leonardo 1482 elején érkezett Milánóba, és hogy útitársai sorában valóban ott volt egy Atalante Migliorotti nevű fiatal muzsikus is. Atalante akkor mintegy tizenhat esztendős lehetett; Leonardóval való kapcsolatát több dokumentum is megemlíti, de a viszony jellegéről megint csak nem tudunk semmi bizonyosat.

Leonardo egyik, még Firenzében készített rajza bizonyosan a fiút ábrázolja; a vázlatot megjegyzés is kíséri: „magasra emelt fejjel”. Migliorotti további életéről és pályafutásáról azonban alig tudunk valamit; valószínű, hogy Leonardo a zenetanára volt, azért utaztak együtt.

Nem világos, milyen céllal ment Atalante Milánóba, de Leonardo és a zene kapcsolatára több adat is utal. A legismertebb annak a lantnak a története, melyet megbízatása szerint Milánó uralkodójának, Lodovico Sforzának kellett bemutatnia. Leonardo jegyzetfüzetében egy különös kinézetű húros hangszer rajza szerepel. A háromhúros hangszer testéhez különböző állatfejeket ábrázoló faragott fejrész csatlakozik. Lehet, hogy a vázlat előtanulmány Leonardo valamelyik új találmányához, melynek elkészítését tervezte, de hogy megvalósult-e valaha, megint csak nem tudjuk.

Vasari szerint:

„Leonardót nagy tisztelettel meghívták Milánóba a herceghez, aki nagyon szerette a lantzenét, hogy muzsikáljon neki; Leonardo magával vitte hangszerét, amelyet saját kezűleg készített nagyrészt ezüstből; lófejformát adott neki, ami nagyon különös és újszerű dolog volt, hogy a dallam jobban visszhangozzék és erősebben szóljon; ezért aztán da Vinci felülmúlta a hangversenyre egybesereglett összes muzsikust."

Lehet, hogy Vasari tényekre alapozta állítását, mégis kétkedéssel kell fogadnunk Leonardo távozásának ezt a magyarázatát. Tudjuk, milyen érzésekkel viseltetett Lorenzo Leonardo iránt, említettük, hogy soha egyetlen megbízást sem kapott a Mediciektől, és Lorenzo sohasem hívta vissza Firenzébe, akkor sem, amikor Milánóban már sikereket aratott - mindezek figyelembevételével valószínűtlennek látszik, hogy Lorenzo küldte volna Milánóba Leonardót, hogy zenészként arasson sikereket a Sforza-udvarban.

Marad tehát az a lehetőség, hogy Leonardo saját elhatározásából hagyta ott Firenzét, hogy új életet kezdjen az idegen városállamban, amely nagyobb lehetőségeket kínált számára. (Egy másik elmélet szerint, melynek ma már kevesen adnak hitelt, Leonardót ideológiai okok késztették arra, hogy Firenzéből Milánóba költözzön. Egyes történészek arra az igencsak támadható feltételezésre alapozva, hogy a firenzei filozófusok platonisták voltak, míg milánói kollégáik inkább Arisztotelész tanítását követték, azt állítják, hogy Leonardo a kétféle szellemi irány között választott, amikor eldöntötte, hol kíván élni. Kétségtelen, hogy Leonardo ez idő tájt erősen vonzódott az arisztotelészi filozófiához, ám hogy emiatt költözött volna Milánóba, nagy fokú leegyszerűsítésnek tűnik, mivel tudjuk, hogy a platonizmus szintén érdekelte. Egyébként is erősen vitatható, hogy a firenzei és a milánói gondolkodók valóban ilyen merev irányokat követtek volna. Bizonyosra vehetjük, hogy Leonardo döntése mögött ennél jóval prózaibb okok álltak.)

Bármilyen egyéb ok állt költözése mögött, Leonardót elsősorban az érvényesülés vágya vezérelhette. Annak ellenére, hogy néha elképesztően közömbösnek mutatkozott az anyagi javak iránt, nyilván megvoltak az elképzelései szakmai előmenetelével kapcsolatban, és őt is hajtották ambíciói; tudta, hogyan keltsen érdeklődést maga iránt, és hová érdemes fordulnia. Akármilyen okból került is Milánóba, igyekezett kihasználni az alkalmat; elhatározta, hogy a városban marad és olyan pártfogót keres magának, aki méltányolja sokoldalúságát.

Vajon mihez akart kezdeni Leonardo 1482-ben, miután megérkezett Milánóba? Nyilván az udvar vagy más gazdag mecénás szolgálatába szeretett volna állni, aki biztosítja számára tehetsége kibontakozását. Az udvari mérnök vagy építész pozíció lett volna az ideális, hiszen ezek munkája nagyrészt tanácsadásból állt, így elegendő szabadideje maradt volna arra, hogy saját érdeklődési területeinek szentelhesse figyelmét. Élete más vonatkozásaihoz hasonlóan ebben is Giotto példájából indult ki, aki szintén építészként kereste a kenyerét; ő tervezte például a firenzei dóm, a Santa Maria del Fiore harangtornyát. Bizonyára nem véletlen, hogy Leonardo nem sokkal az előtt érkezett Milánóba, hogy a herceg vezető építésze, Bartolomeo Gadio visszavonult a szolgálattól.

Természetesen ekkor Milánóban sem volt több esélye arra, hogy egyszerűen „beleüljön” egy ilyen nagyszerű állásba.

De Gadio helyének megüresedése valóban az udvari pozíciók erős átrendeződését indította meg, s Leonardo joggal remélte, hogy ez számára is előnyös fordulatot hozhat. Reményei mégis túlzottnak bizonyultak. Sokévi kitartó munkára volt szükség ahhoz, hogy sikerüljön felküzdenie magát a milánói udvar vezető művészei közé.

1482-ben, amikor Leonardo Milánóba érkezett, a város méreteit és lakóinak számát tekintve nagyjából hasonló volt Firenzéhez. A már akkor rendkívül gazdag városállamot a zsarnok Sforza család kormányozta, melynek tagjai 1450 óta álltak Milánó élén; ekkor sikerült megkaparintaniuk a hatalmat, letaszítva a trónról az előttük kormányzó Viscontiakat. Ám hiába volt Milánó minden gazdagsága, büszke bankjai, kereskedelmi és katonai hatalma, a művészetek virágzása szempontjából Milánó nyomába sem ért Firenzének és Rómának.

Az uralkodó Sforzák semmiképpen sem vádolhatók azzal, hogy bárdolatlan, szűk látókörű nyárspolgárok lettek volna, a kor művészi elitjét alkotó legnagyobb festők mégis elsősorban Firenzében tanulták a mesterséget, és ott foglalkoztatták őket. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy bár Milánó több elsőrangú zenésszel, költővel, mérnökkel és tudóssal dicsekedhetett, akik a megélhetés reményében érkeztek a városba, jelentős festőket és szobrászokat nemigen tudott felmutatni. A város illusztris személyiségei között találjuk a neves muzsikust és zeneszerzőt, Franchino Gaffuriót, és az olyan, széles körben ünnepelt költőket, mint Antonio Fregosót és Gaspare Viscontit. Milánó szellemi potenciálja egyébként igen elsimert volt: a közeli Paviában működő kitűnő egyetem Itália egyik leggazdagabb könyvtárával dicsekedhetett; a gyűjteményt később Leonardo is igénybe vette tanulmányai során. Az egyetemen nem kevesebb, mint kilencven hírneves professzor tanított; különösen a jogi, a matematikai és az orvosi képzés volt magas színvonalú.

Milánó és Firenze között egyéb szempontból is sok eltérés mutatkozott. Milánó építészetét elsősorban a román kori épületek határozták meg, melyeket a reneszánsz idején barbárnak, vulgárisnak tartottak; a város néhány elegáns középületét egytől egyig firenzei építészek tervezték. Az orvostudományi oktatás központja, az Ospedale Maggiore Antonio Filarete tervei szerint készült el, a nagy bejárati csarnokkal bővített Medici bankházat szintén jeles firenzei építész, Michelozzo tervezte, így a város középületei a firenzei építészet hatását tükrözték. A kor műértői a ma már építészettörténeti különlegességként számon tartott székesegyházra is úgy tekintettek, mint a „barbárság” megtestesülésére, mivel gótikus stílusban épült.

Milánó, amelynek központjában a hercegi rezidencia, a gigantikus Castello Sforzesco magasodott, szorosabban kötődött az Alpokon túli, északi hagyományokhoz, mint Toszkána kifinomultabb ízlésvilágához. A szűk utcákból álló zsúfolt város, amelyet nyáron fullasztó hőség, télen kegyetlen hideg gyötört, s melyre a szenny és az erőszak nyomta rá bélyegét, izgatott vibrálásával azonnal megragadta Leonardo képzeletét; letelepedése után egyetlen szóval sem utal arra, hogy honvágyat érzett volna Firenze után. Nem csoda, hiszen az itt töltött két évtized életének legboldogabb és legtermékenyebb korszaka volt.

Ahogy a XV. századi Firenze sorsa a Mediciek nevével forrott össze, Milánó karakterét is az uralkodó család, a Sforzák jelenléte határozta meg, mindenekelőtt Lodovico Sforza tevékenysége révén.

Lodovico sötét tónusú bőre miatt kapta népétől az Il Moro, vagyis „a Mór” csúfnevet. A Mór 1476-tól a francia megszállásig, 1499-ig teljhatalmú uralkodóként állt Milánó élén. A „Sforza” nevet, amely nagyjából „erőszakos”-t jelent (a sforzare szó azt jelenti: „erőltetni, erőszakolni”), Lodovico nagyapja, Muzzo Attendolo vette fel. Attendolo elismert, köztiszteletben álló katona volt, igazi condottiere, akit a nép hódolattal vett körül. Természetes fia, Francesco hírhedt volt szerelmi kalandjairól; azt beszélték róla, szerelmi levelezésének intézésére külön titkárt alkalmazott. Francescónak sok gyermeke volt, törvényesek és törvénytelenek egyaránt; apjuk halála után a legidősebb fiú, Galeazzo Maria lett Milánó nagyhercege.

Galeazzo Maria már sokkal kevésbé volt népszerű, mint szerelmes természetű atyja. Hajlamainak nem annyira a romantikus kalandok, inkább az erőszakos cselekedetek feleltek meg; Itália-szerte vérszomjas zsarnokként ismerték, aki gyönyörűségét lelte ellenségei megkínzásában. Ha szemet vetett valamelyik asszonyra, gyakran kínzással és fenyegetésekkel érte el, hogy kielégíthesse vágyait.

Alig múlt harmincéves, amikor merénylet áldozata lett; egyetlen örököst hagyott hátra, Gian Galeazzót. A fiú nyolcéves volt, amikor Galeazzo Maria meghalt.

Galeazzo Maria halálát követően rövid ideig régensként a felesége uralkodott, aki azonban elkövette azt a hibát, hogy összeszűrte a levet a palotaőrség egyik tagjával, ily módon szégyent hozván a családra. Ez alkalmat adott Francesco negyedik fiának, Lodovicónak, hogy magához ragadja a hatalmat. Lodovico csakhamar Milánó uralkodója lett, legalábbis de facto, és felvette a Bari Hercege titulust; Milánó nagyhercegének nem nevezhette magát, mivel ezt a címet akkor még a jogos örökös, Galeazzo Maria kiskorú fia birtokolta.

Lodovico sokoldalú, meglehetősen művelt férfiú volt; nagy jelentőséget tulajdonított a kultúrának, főként, mert igen hatékony politikai eszközt látott benne, de valódi művészi fogékonysággal sohasem dicsekedhetett. Lodovico számára minden a politika körül forgott, s a kultúra, akárcsak a diplomácia vagy a hadsereg, mindenekelőtt ambícióinak kielégítésére szolgált. Tudta, hogy korának gyorsan változó világában a hatalom birtoklójának nemcsak a hagyományos uralkodói erények révén, hanem szellemi teljesítményével is elismerést kell kivívnia.

Politikusi habitusával kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Leonardo egy ízben azt írta róla, hogy „A Mór igazsága éppolyan sötét, mint a bőre.” De talán közelebb járunk az igazsághoz, ha a kor többi uralkodójához viszonyítjuk, és inkább afféle „szabadelvű tirannust” látunk benne.

Vérszomjas bátyjától eltérően nem lelte különösebb örömét ellenfelei megkínzásában, inkább rövid úton végzett velük, vagy bebörtönözte őket; nem volt híve a nyilvános akasztásoknak és a megcsonkításnak sem.

Lodovico Il Moro mindössze néhány hónappal volt idősebb Leonardónál. Egyéniségét elsősorban talán mindent elsöprő dinamizmus jellemzi, ami mögött az a meggyőződés húzódott, hogy nem lesz hosszú életű ezen a földön, és nincs sok ideje, hogy beteljesítse terveit. Mohón vágyott rá, hogy jelt hagyjon maga után, vakmerő terveket dédelgetett, nagyszabású építészeti és művészeti elképzelései voltak. Később, amikor már Sforza szolgálatában állt, Leonardónak néha éppen ez az attitűd okozott komoly gondot.

Semmit sem gyűlölt jobban ugyanis, mint ha sürgették és ha parancsszóra kellett alkotnia. Egy ízben kijelenti jegyzetfüzetében: „Parancsokat osztogatni az úr dolga; végrehajtani azokat: szolgasors.”

Leonardónak, aki tehát nem tudta elviselni, ha hercegi szolgának tekintik, Milánóban még jó ideig nem volt ilyen gondja: amikor a városba érkezett, neve majdhogynem ismeretlenül csengett a Sforzák fülében. Amennyiben nem Lorenzo parancsára, a firenzei „kultúrpropaganda” szolgálatában érkezett Milánóba, legfeljebb szabadúszó művésznek mondhatta magát, ám ilyen minőségében Firenze határain túl aligha ismerhette bárki is, és neve valóban nem sokat mondhatott Milánó urának.

Leonardo nyilván tisztában volt ezzel, de tudatában volt értékeinek is, és becsvágya is fűtötte. Akármi is hozta ide, ugrásra készen várta, hogy bemutatkozhasson a milánói udvarban. Ez abból a híressé vált levélből világlik ki leginkább, amely jegyzetei között maradt fenn. Ebben felsorolja, mi mindenhez ért, és milyen szolgálatokkal tud a nagy Lodovico Sforza rendelkezésére állni:

„Nagyságos Uram! Miután most már láttam, és kellőképpen megtekintettem mindazoknak a próbadarabjait, akik magukat hadigépek mestereinek és szerkesztőinek mondják, és láttam, hogy az említett hadigép-találmányok és működési módjaik semmiben sem különböznek a használatban levőktől, igyekezni fogok senkit sem kisebbítve megértetnem magamat Excellenciáddal. Feltárom Excellenciád előtt titkaimat, majd felajánlom, hogy annak idején tetszése szerint sikerrel használja mindama dolgokat, melyeket röviden részben itt alább följegyzek (és még sokkal többeket a különféle eshetőségek alkalmai szerint).

1.    Tudom, hogyan kell igen könnyű és erős hidakat készíteni, melyek nagyon alkalmasak arra, hogy rajtuk utánaeredjenek az ellenségnek vagy néha (ha szükséges) menekülhessenek előle, valamint más olyanokat, melyek biztosak és sérthetetlenek tűzben és csatában, könnyen és kényelmesen fölszedhetők és lerakhatok. És tudom a módját, hogyan kell fölégetni és elpusztítani az ellenségéit.

2.    Valamely vidék megtámadásakor el tudom vezetni a vizet az árkokból, tudok tömérdek hidat, zárt szállító hajót, ostromlétrát és más gépet készíteni, melyek az említett vállalkozáshoz valók.

3.    Ugyanígy, ha a magas sáncok miatt, vagy amiatt, hogy a hely úgy van erősítve s olyan a fekvése, hogy egy vidék elleni támadás során nem lehetne használni az ágyúkat, tudom a módját, mint kell elpusztítani minden várat vagy más erődítményt, hacsak nincs sziklára ágyazva.

4.    Tudom a módját igen kényelmes, könnyen hordozható ágyúknak, s hogy mint kell ezekkel sűrű kőzáport fergetegként szóratni, mint kell a füstjükkel szörnyű rémületet kelteni az ellenfélben, annak nagy kárára és zavarára.

5.    És ha úgy esne, hogy a tengeren volna a csata, tudom a módját sok, támadáshoz és védekezéshez igen alkalmas hadigépnek, hajónak, mely ellenáll nagy lövedéknek, pornak és füstnek.

6.    Ugyanakkor tudom, hogyan kell földalatti helyiségeket, titkos, kanyargó utakat készíteni minden zaj nélkül, hogy egy bizonyos megjelölt helyhez lehessen érni, mégha árkok vagy valamilyen folyó alatt kellene is áthaladni.

7.    Ugyancsak készítek fedett, biztos és sérthetetlen harcikocsikat, melyek ha saját tüzérségükkel behatolnak az ellenség közé, nincs az a nagytömegű fegyveres nép, melyen át ne törnének. És a nyomukban nagyszámú gyalogság haladhatna épségben, minden akadály nélkül.

8.    Ugyanígy szükség esetén bombavetőket, mozsarakat, 16 fontos ágyúkat fogok készíteni, igen szép, alkalmatos formákban, amilyenek eddig nem voltak ismeretesek.

9.    Ahol a bombavetők működése nem vezetne eredményre, szerkesztek kisebb-nagyobb köveket zúdító mozsárágyúkat, s más, csodásan hatásos, és eddig nem ismert hadigépeket. Egyszóval a különféle eshetőségekhez képest, különböző támadó és védő alkalmatosságokat fogok szerkeszteni.

10.    Úgy gondolom, béke idején is igen jól tudok majd szolgálatára lenni, mint ahogy minden másban, mind az építészetben, köz- és magánépületek megtervezésében, víznek egyik helyről a másikra vezetésében, mind a védelem, mind a támadás céljára. Szintúgy csinálok szobrot márványból, bronzból vagy agyagból, ugyanígy meg is festem, amit lehet, a többihez hasonlóan, bármi legyen is az.

Meg lehetne csinálni a bronzlovat, mely halhatatlan dicsősége és örök becsülete lenne Uraságod apjaura és a nagyhírű Sforza-család boldog emlékezetének.

És ha a fentebb mondott dolgok valamelyike lehetetlennek vagy kivihetetlennek tűnne fel valaki előtt, készséggel ajánlkozom, hogy bemutatom Nagyságod kertjében, vagy ahol óhajtja Nagyságod, akinek tőlem telhető legnagyobb alázattal ajánlom magamat."

Ugyanabban a kódexben, melyből a fenti levél is előkerült, található az a lap, mely Leonardo addigi munkáinak és tanulmányainak listáját tartalmazza, melyeket még Firenzéből hozott magával:

„Virágokat ábrázoló rajzok, természet után. Egy göndör fürtű fej, szemből ábrázolva. Szent Jeromost ábrázoló alakrajzok. Az emberi test méretei. Egy kemence rajzai. Jézus-fej, tollrajz. Testek, távlatilag ábrázolva. Nyaktanulmányok öregasszonyokról. Egy Madonna, befejezett. Vízi járművek és más vízi létesítmények terve."

Több mint valószínű, hogy Leonardo sohasem küldte el a levelet Milánó urának, pedig feltűnően nagy gondot fordított a megfogalmazására. Egyfajta „szakmai önéletrajznak” tekinthetjük; nyilván így akart kedvező benyomást tenni a hercegre, reménybeli pártfogójára. A levél néhány szembetűnő jellegzetessége megérdemel némi elemzést. Azonnal szemet szúrhat, hogy ajánlatában a hadászati berendezések előállításáról beszél a leghangsúlyosabban, kiemelve, hogy ő erre minden eszköz esetében képes. Meglepő, hogy Leonardo milyen lelkesen ír a különféle romboló eszközökről: „Tudom a módját igen kényelmes, könnyen hordozható ágyúknak, s hogy mint kell ezekkel sűrű kőzáport fergetegként szóratni, mint kell a füstjükkel szörnyű rémületet kelteni az ellenfélben, annak nagy kárára és zavarára.”

Mindez mintha ellentmondana annak a képnek, amit Leonardóról, a vegetáriánusról kialakítottunk, aki kiszabadítja a madarakat a kalitkájukból.

A szembetűnő ellentmondás feloldása érdekében tekintetbe kell vennünk mind Leonardo személyes körülményeit, mind pedig a kor kulturális és etikai meghatározottságait. Mint Európa minden XV. századi állama, Milánó léte is katonai erején alapult. Hiába volt gazdag város, csakis akkor őrizhette meg pozícióját, ha jól felszerelt hadsereget tartott fenn, és képes volt a legkorszerűbb haditechnika alkalmazására. Az 1470-es évekre Milánó vált Itália legfontosabb fegyvergyártójává. Leonardo természetesen tudta ezt, és helyesen gondolta, hogy haditudományával sokra viheti a milánói udvarban.

Láthatóan ismerte a legújabb fegyvereket, valószínűleg a saját szemével látta Firenze fegyverkészítő műhelyeit és fegyverraktárait, és nyilván olvasta a korabeli szakirodalmat, elsősorban Roberto Valturio De Re Militari című munkáját. De érdekes gondolatokat találhatott Plinius Naturalis Historiájának 1476-os kiadásában is. A rajzok azonban, amelyeket magával vitt Milánóba, nem nevezhetők különösebben eredetieknek, és összevetve azoknak a kortársaknak a munkáival, akik a mérnöki tudománynak erre a formájára szakosodtak, mint pl. Valturio - Leonardo rajzai azt mutatják, hogy ezen a téren inkább utánzó volt, nem pedig úttörő.

Ami a témában való személyes érintettségét illeti, nem szabad elfelejtenünk, hogy Leonardo olyan korban élt, amikor az emberi élet olcsó portéka volt, és az emberek tudatát a halál közelsége formálta. A pestis, a háborúk és az éhínségek révén mindenki a saját bőrén tapasztalta, milyen törékeny az emberi létezés. A kor embere számára a szenvedés és az erőszak mindennapos dolognak számított. Leonardo tudta, hogy hadmérnöki képességeivel hívhatja fel magára a figyelmet a leggyorsabban és legbiztosabban. Pedig több jel utal arra, hogy irtózott a háborútól; később jegyzetei között egy helyen apró emberkét láthatunk, akit valósággal agyonnyomnak a katonai gépezetek, alatta pedig ez a néhány szó áll: „pazzia bestialissima”, „istentelen ostobaság”. Tudta, hogy aprópénzre kell váltania tehetségét, ha megélhetéshez akar jutni a milánói udvarban, legalább addig, míg más képességeivel meg nem nyeri magának a Mór kegyeit.

Természetesen művészi képességét sem tartotta kevésbé fontosnak, ezt igyekszik is világossá tenni levelének utolsó bekezdésében. Szavaiból magabiztos önbizalom csendül ki. Már-már henceg azzal, hogy éppolyan jól ért a szobrászathoz, festészethez és a rajzhoz, mint bármelyik kortársa, aki ebből él. Különös módon, mivel a festészet áll a kor művészi és kulturális ranglétrájának legalacsonyabb fokán, a sorban utolsóként említi az ezen a területen való jártasságát. Bizonyára zavarta a tudat, hogy miközben leginkább mérnökként vagy építészként akart kitűnni a milánói udvarban, legnagyobb gyakorlata mégis a festészet, a szobrászat és a zene terén volt.

Ambíciói valószínűleg továbbterjedtek annál az egyszerű kívánságnál, hogy jövedelmező álláshoz jusson, olyan mesterséggel keresse meg a kenyerét, amit önállóan még nemigen művelt, és közben saját szenvedélyeinek hódolhasson. Mindezeken, és a Mediciek elutasításán túl Leonardónak egészen konkrét oka is volt arra, hogy éppen Milánóba menjen.

Valamikor 1472-ben vagy 1473-ban Galeazzo Maria elhatározta, hogy bronzból lovas szobrot állíttat apjának, Muzio Attendolónak. Nem annyira az elhunyt apa iránti tisztelet gesztusának, sokkal inkább a Sforza-család hegemóniáját megörökítő emlékműnek szánta a szobrot. A család hírneve a bátorságra és a vitézi érdemre épült; ugyan mi jelképezhette volna méltóbban a Sforzák és egész Milánó hatalmát és Galeazzo Maria mecénási érdemeit, mint a dinasztia alapítójának szobra, akit kedvenc hadiménjén örökített volna meg a művész?

A nagyszerű terv megvalósítása azonban az emlékmű hatalmas méretei miatt komoly nehézségekbe ütközött. A kor szakértőinek általános vélekedése szerint a fennmaradt antik mintákhoz fogható szobor elkészítéséhez szükséges bronzöntési technika ismerete a középkor évszázadaiban feledésbe merült. Az etalont, mely az egész reneszánsz szobrászat számára mintául szolgált, Marcus Aurelius 4,24 méter magas lovas szobra jelentette, mely a római Capitoliumon áll. Három évtizeddel korábban, 1453-ban Donatellónak sikerült elkészítenie egy 3,2 méteres lovaszobrot, Gattamelata. zsoldosvezérét, Verrocchio pedig szintén egy lovasszobron, a Colleonin dolgozott Velencében, mely még Donatello legendás művénél is nagyobb volt valamivel.

A Marcus Aureliuséhoz fogható, több mint négy méter magas bronzszobor elkészítésének lehetősége óriási kihívást és az örök dicsőség reményét jelentette a kor művészei számára, és Galeazzo Maria 1476-ban bekövetkezett halála után a Sforza család tovább kereste a megfelelő embert a feladatra. Valószínűleg megkeresték a híres Mantegazza fivéreket és a Pollaiuolo családot is; mindkét köztiszteletben álló művészdinasztiának nagy gyakorlata volt a nagyméretű szobrok öntése terén, és Leonardo bizonyára még Firenzében tudomást szerzett a tervről.

Leonardo tanulóévei kezdete óta élénken érdeklődött a lovasokat ábrázoló rajzok és festmények iránt, és az 1480-as évek közepétől kezdve, amikor belekezdett feljegyzéseibe, milánói korszakának végéig egyik oldalt a másik után rajzolta tele a grandiózus bronz lovas szoborról készült vázlatokkal és tervekkel. Egyik életrajzírója szerint Leonardo tizenhat évet áldozott az életéből ennek a gondolatnak.

Ha valaki egyáltalán képes lehetett Attendolo szobrának az antik ideálhoz méltó megtervezésére és elkészítésére, bizonyára Leonardo volt az. Kezdetben talán megfordult a fejében a Verrocchióval való együttműködés lehetősége is; a mester műhelyét 1481-re már elfoglalta a maga nagy lovasszobor-munkája, a Colleoni életnagyságú famodellje. Tizenöt évig tartó tanulmányai végén Leonardo minden készségnek a birtokában volt, amire szükség lehetett a feladat során; az ösztönös formaérzéktől a kompozíciós és anatómiai ismereteken keresztül a kivitelezési technológiáig. A Lodovico Sforzának szánt levélben olvasható kérkedő állítás: „El tudom készíteni azt a bronz lovas szobrot is, amellyel Excellenciád leróhatná tiszteletét áldott emlékű édesapja előtt, és örök dicsőséget szerezhetne a Sforzák tiszteletreméltó nevének” -a levél megírásának idején talán még nem volt egészen megalapozott, de később, az 1490-es években, amikor a terv megvalósítására esély mutatkozott, már biztosan az volt.

„...azt javasolta a hercegnek, készíttessen magáról egy bámulatosan nagy bronz lovas szobrot, hogy képmása megmaradjon emlékül. Ám a mester olyan nagyra méretezte a művet, hogy kiderült, nem lehet kiönteni. Némelyeknek az volt a véleménye (az emberek különböző, s gyakran rosszindulatú véleményt szoktak alkotni), hogy Leonardo (mint többi művei esetében) azért kezdte el ilyenformán a munkát, hogy ne kelljen befejeznie. Ekkora művet ugyanis hallatlan nehéz lett volna egy darabban kiönteni; arra is gondolhatnánk, hogy valóban ez az igazság, sokaknak ez volt a véleménye, hiszen Leonardo vajmi keveset fejezett be művei közül. De voltaképpen elhihetjük, hogy nagyszerű, magasztos lelke túlontúl nagyra tört, ezért ütközött akadályokba, s mivel mindig azon igyekezett, hogy a nagyszerűséget nagyszerűséggel, a tökéleteset tökéletességgel tetézze, amint Petrarcánk mondja, a művet késleltette a vágy; bizony, akik megtekintették Leonardo hatalmas agyagmodelljét, úgy vélték, hogy szebb vagy büszkébb művet sohase láttak."

Vasari beszámolója azt sugallja, hogy a bronzló ötlete Leonardótól ered, de ebben szinte bizonyosan téved. A korai életrajzok, így az Anonimo Gaddiano és Vasari műve, A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete erősen a mítoszteremtés szándékával íródtak, s azt a hamis látszatot keltik, hogy Leonardo szinte egyik napról a másikra lett vándorművészből Lodovico udvarának nagyra becsült és elismert tagja. Vasarinál például azt is olvashatjuk, hogy "A herceg, hallván Leonardo csodálatos gondolatait, hihetetlenül megkedvelte tehetségét. Kérésére Leonardo oltárra való táblaképet festett Krisztus urunk születéséről, amelyet a herceg elküldött a császárnak.”

Sajnos a dolog nem ment ilyen egyszerűen. Lodovicóra valóban meggyőzően hatott a művész tehetsége, de ez egy kicsivel több társalgásba került. Leonardo milánói tartózkodásának első két évében kénytelen volt abból a mesterségből megélni, amelyből Firenzében is élt, és amitől igencsak szeretett volna megszabadulni: a festészetből.

Anyagi helyzete megszilárdítására azonban egyelőre nemigen volt más lehetősége. Kezdetben a hozzá képest középszerű Preda (vagy Predis) fivérekhez csatlakozott, velük osztotta meg otthonát és műhelyét. Kölcsönös egymásra utaltság fűzte össze őket: a hat Preda testvér, mindannyian különféle területekre specializálódott művészek, csakhamar felismerték, hogy Leonardo jóval tehetségesebb és képzettebb náluk, nekik viszont jó kapcsolataik voltak Milánóban, ahol köztiszteletben álló művészdinasztiának számítottak. Így mindkét fél számára sok előnnyel járt együttműködésük.

Első és legfontosabb közös munkájukat, a San Francesco Grande-templom oltárképét a Szeplőtelen Szűz Mária Testvériség felkérésére készítették.

A Preda fivérek vezető művészként fogadták el Leonardót, így ő kapott megbízást az oltár legfontosabb részének, a triptichon középső táblájának elkészítésére. A festmény, a Sziklás Madonna a mester kevés számú befejezett munkáinak egyike; a végeredmény azonban nemigen felelt meg a szerzetesek konzervatív elvárásainak.

Leonardo, akire sohasem volt jellemző a feladat konvencionális megközelítése, és a lelke mélyén talán megalázónak érezte, hogy olyan munkát kell végeznie, amely alatta marad képességeinek, ügyet sem vetett arra a kívánságlistára, amit a barátok a munka megkezdése előtt elé terjesztettek. Ebben olyasmit is igyekeznek előírni számára, mint a figurák ruhájának színe, a háttér jellege és az alakok elrendezése. Leonardo viszont ahelyett, hogy kérésüknek megfelelően brokátba és aranyba öltöztette volna a szereplőket, sötét, borongós tájat festett köréjük; az alakokat szokatlanul újszerű módon csoportosította, és fejük fölül elhagyta a hagyományos glóriát.

A kép nem csak keletkezése idején, hanem ma is sok vitát vált ki. A művészettörténészek ritkán értenek egyet abban, hogy Leonardo Milánóban kezdte el festeni, vagy még Firenzében; néhányan azon a véleményen vannak, hogy egyik korábbi vázlatára alapozta a megbízásra készített oltárképet. De talán ennél is izgalmasabb kérdések vetődnek fel a festmény kompozíciójával és alakábrázolásával kapcsolatban. Vajon milyen üzenetet rejtenek a kép szokatlan megoldásai, és elképzelhető-e, hogy a Sziklás Madonnával Leonardo, jóllehet megbízást teljesített, valójában saját titkos művészi programját követte? A kép középpontjában a Szűz alakja foglal helyet. Köpenye oltalmában a gyermek Keresztelő Szent János látható, az előtérben pedig a kezét áldásra emelő kis Jézus, és mögötte egy angyal, aki Keresztelő Szent Jánosra mutat. A hagyományos vallási téma ellenére van valami nyugtalanító benne, amely jórészt a szokatlan természetábrázolásból fakad. Mária mögött egy barlang bejárata látszik; a kép terét a sziklák, a víz és a növények uralják. A legmeglepőbb újítás azonban az, hogy Szent János alakja nagyobb hangsúlyt kap, mint a gyermek Jézusé.

Nem tudjuk dokumentálni, hogy a Szeplőtelen Szűz Mária Testvériség szerzetesei pontosan mit gondoltak a képről, de a szokatlan megközelítés bizonyára alaposan összezavarta őket." (Mint később látni fogjuk, a szerzetesek a bíróság előtt követelték Leonardótól és a Preda családtól, hogy fizessenek számukra kártérítést, mivel a kép nem az ő megbízásuknak megfelelően készült el.) Leonardo jövője szempontjából ennél fontosabb azonban, hogy a kép Milánó művészeinek körében is feltűnést keltett. A hercegi udvarnál is érdeklődni kezdtek a művész iránt, s nem váratott sokáig magára Lodovico első megbízása sem: legújabb szeretőjének, a gyönyörű Cecília Galleraninak a portréját kellett elkészítenie. A festmény Leonardo leghíresebb fennmaradt képeinek egyike: a Hermelines hölgy.

A rangos feladat révén Leonardo jelentős haladást ért el, de pályája még mindig lassan ívelt felfelé, a milánói uralkodó igazi elismeréséért még sokáig kellett küzdenie. Sok művésztársához hasonlóan az ő boldogulása is nagyrészt azon múlott, hogy sikerül-e azoknak az embereknek a közelébe jutnia, akik segíteni tudják a pályáját; megfelelő kapcsolatokat kellett tehát kiépítenie az udvarban, ám ez nem ment egyik napról a másikra.

1484 nyarán Milánóban is kitört a pestisjárvány. A betegségről akkoriban szinte semmit sem tudtak még azon kívül, hogy rettenetesen ragályos, és válogatás nélkül tizedeli a népességet. Az emberek többnyire az isteni igazságszolgáltatás eszközének tartották a járványt, mely ismeretlen bűneikért sújtja őket; megelőzésére, pontosabban terjedésének lassítására csak azok a tapasztalatok álltak rendelkezésre, melyeket a fekete halál korábbi támadásai során szereztek: a fertőzötteket szigorúan elkülönítették, haláluk után ruhájukat és ágyukat elégették.

Előfordult azonban, hogy az egymásra dobált bomló holttesteket néha napokig a város terein hagyták, s mivel személyi higiéniáról gyakorlatilag nem lehetett beszélni, az olyan sűrűn lakott településeken, amilyen Milánó is volt, nem sokat tehettek a ragály megfékezése érdekében. Leonardo 1479-ben Firenzében már átélt egy pestisjárványt, de Milánóban most sokkal súlyosabb volt a helyzet. A járvány két teljes éven át tombolt a városban, és mintegy tízezer polgár életét követelte.

Sajnos szinte semmit sem tudunk arról, hogyan élt és dolgozott Leonardo ezekben az években. Jegyzetfüzetében füstölőszerekről ír, amelyeket saját kezűleg állított elő, hogy elnyomja a hullabűzt, ám ezeket akár még Firenzében is kitalálhatta, amikor először találkozott a pestissel. „Végy friss rózsavizet és nedvesítsd meg vele a kezedet - írja. - Igen kellemes érzés.” Különös, hogy Leonardo feljegyzései között egyetlenegy sem akad, amely közvetlenül beszámolna a járványról, a városban történt eseményekről. Biztosan tudjuk, hogy ekkor, 1485 körül már rendszeresen jegyzetelt, több tárgykörben rögzítette tapasztalatait és megfigyeléseit. Meglepő, hogy a pestis sújtotta várossal kapcsolatban nem találunk ilyesmit; érthetetlen, hogy semmit sem hagyott ránk, még szigorúan orvosi szempontú adatokat sem. Nehéz magyarázatot találni erre az ellentmondásra, hacsak azt nem, hogy feljegyzései elvesztek.

Személyes adat tehát alig áll rendelkezésünkre, mégis feltételeznünk kell, hogy az 1480-as évek közepének élményei alapvető befolyást gyakoroltak gondolkodására. Nem tudjuk, volt-e barátja, ismerőse, akit elvesztett a pestisjárvány során; több mint valószínű, hogy igen. Az azonban kiderül, hogy a járvány mély nyomokat hagyott benne. Arra a következtetésre jutott, hogy a ragály tombolását az emberi ostobaság is súlyosbította, nem csak Milánóban, hanem egész Európában. Azon kevesek közé tartozott, akik felismerték, hogy a kór terjedését a városi élet zsúfoltsága, zűrzavara és egészségtelen körülményei siettetik. Mi más lenne az oka - érvel hogy falun sokkal lassabban terjed a betegség? Feljegyzéseiben rendkívüli éleslátásról tesz bizonyságot, amikor így ír: „Ha a lakóhely mocskos és elhanyagolt, a test a lélekkel együtt ugyanolyan állapotba kerül: mocskos lesz és elhanyagolt.”

Ha feltételezzük, hogy Leonardo Milánóban maradt, míg mások elmenekültek, ebből az időszakból származó jegyzeteit és rajzait, amelyek az ideális város témakörét járják körül, a járvány terjedésével kapcsolatos megfigyeléseivel hozhatjuk összefüggésbe. Nem tudjuk, vajon a pestisjárványt követően az uralkodó elé terjesztette-e elképzeléseit, vagy sem, de joggal feltételezzük, hogy komolyan hitt az új várostervezési elgondolások hatékonyságában, s hogy alkalmazásukkal orvosolhatók lennének azok a gondok, amelyek Milánót kiszolgáltatták a ragály terjedésének.

Olyan automatikus szerkezeteket tervezett, amelyekkel forgó vízsugár segítségével takarították volna el az utcákról a szemetet és a halomba gyűlő emberi ürüléket. Leonardo láthatóan komolyan vette, és szívesen megvalósította volna terveit. Lodovicónak írt levelében részletesen kifejti mindenre kiterjedő elképzeléseit, és meggyőző érveket sorakoztat fel mellettük, de ismét csak feltételeznünk kell, hogy a levelet végül nem küldte el az uralkodónak.

Leonardónak az ideális városról készített tervei rendkívül gyakorlatias szemléletről tanúskodnak. Elképzelései szerint a város a társadalom rétegezettségének megfelelően különböző régiókra oszlana; az infrastruktúrát taglaló leírásait olvasva szemünk előtt Fritz Lang Metropoliszhoz hasonlatos vízió bontakozik ki. Elkészítette az úthálózat és az utcaszerkezet terveit, a víz- és csatorna-hálózat koncepcióját, végiggondolta a közlekedés szempontjait, kidolgozta az emberi lakóhelyek és az állatok tartására szolgáló épületek ideális elrendezését. „Ilyen módon nagyobb területen lehet elhelyezni az embereket, akik most összezsúfolva nyomorognak, mint a kecskenyáj; minden sarkot megtöltenek ürülékükkel és terjesztik a döghalált” - írja.

A szövegrészben ismét felbukkannak Leonardo mizantrópiájának nyomai, személyiségének sötét oldala, amelyre az emberiség ellen táplált, elfojtott ellenszenv nyomja rá bélyegét. Karakterének ez az eleme elejtett megjegyzésekben, árulkodó megfogalmazásokban tör a felszínre, amelyek arról tanúskodnak, hogy az emberek visszatetszést keltettek benne, és hajlamos volt személyiségüktől megfosztva, en masse szemlélni őket. De Leonardo személyes élményeinek, a pestis éveiben átélt szörnyűségeknek a lenyomataként is értelmezhetjük e megjegyzéseket. Említettük, hogy közvetlen formában sohasem írt a témáról; talán túlságosan is közelről érintette a szenvedés ahhoz, hogy képes legyen tárgyilagosan beszámolni a történtekről. Vagy a „középkor alkonyán” mélyen átélt haláltudatának kell tulajdonítanunk Leonardo közönyét? Hiszen a XV. századi ember világszemléletéhez a halál szorosan hozzátartozott, s az akkori emberek annyi szenvedést láttak és éltek át életükben, amennyit mi a XXI. században elképzelni sem tudunk.

A jövő Milánóját olyan régiókra osztotta fel Leonardo, amelyek mindegyike más és más társadalmi csoport lakóhelyéül szolgált. A legszegényebbek számára kijelölt városrész nagyrészt földbe vájt, katakombaszerű lakhelyeket foglalt magában, amelyekbe alig hatolt be a napsugár. A gazdagokat, a herceget és udvartartását tágas, ligetekkel körülvett rezidenciákban helyezte el. Elképzelései mintha ugyanazt a meglepő, humanitásának ellentmondó szemléletet tükröznék, amely a fegyverek és hadigépezetek iránti érdeklődésében is tetten érhető. Vajon Leonardo személyiségének rideg, materialista oldala testesül meg ezekben a tervekben? Olyan embertől származnak ezek az ötletek, akit hidegen hagy az emberi szenvedés?

Ezt sem zárhatjuk ki, de értelmezésünket ebben az esetben saját modern szemléletünkre alapozzuk, amelyet óriási távolság választ el a régi idők embereinek szellemétől. Koncepcióját mai szemmel ijesztően totalitáriusnak látjuk, bár józanul számot vetve világos és hatékony alternatívát kínált a XV. század Európájának gondjaira. A legszegényebbek így is szinte állati szinten, sötétben és szennyben éltek, míg a tágas, levegős terek luxusa a gazdagoknak jutott. Leonardo nem a társadalmi alapokat akarta megváltoztatni, csupán olyan kereteket kínált ehhez, melyeket technikai szempontból fejlettebbnek, tudományosan megalapozottnak gondolt. Kétségtelenül nagy gondolkodó és újító elme volt, de nem társadalomreformer. A hétköznapi dolgokról pedig ő is nagyrészt kortársaihoz hasonlóan vélekedett.

A pestisjárvány kétévnyi fehér folt Leonardo életrajzában, de néhány támpontunk azért akad, amelyek alapján képet alkothatunk arról, hogy mi foglalkoztatta akkoriban. Várostervei is arra utalnak, hogy a megrázó valóság elől a fantázia világába menekült; a halál bénító közelségéből való menekülés volt talán az a képzeletbeli egzotikus utazás is, amelyet jegyzetfüzeteiben örökített meg. A mű Leonardo egyetlen olyan szövege, amely tisztán a fikción alapul. Formailag leginkább a levélregényhez áll közel: a levelek címzettje egy bizonyos Kait-Bai nevű személy, Kairó fiktív kormányzója; a levélíró neki számol be hosszú keleti útjáról, amelyre tudományos misszió tagjaként, Egyiptom szultánjának megbízásából indult.

Leonardo elbeszélője szeszélyes tengereken kel át, rettenetes viharok és más rémisztő kalandok után érkezik meg Kis-Ázsiába, ahová küldetése szólította; az a feladata, hogy információkkal és tanácsokkal szolgáljon gazdájának, Egyiptom uralkodójának:

„Miután Örményországban találtam magam, buzgón igyekezvén legjobb tudásom szerint eleget tenni küldetésemnek, melyet Felséged kijelölt számomra, Claindra városába siettem, mely országunk határához közel fekszik, Örményország azon részén, amely a leginkább megfelel Felséged céljainak... A város a tengerparton terül el, a Taurus vidékén, mely a nyugatra fekvő Taurus-hegység lábánál fekszik, és az Eufrátesz határolja. A hegység csúcsai olyan magasak, mintha az égboltot érintenék; nincs egyetlen más ország sem a nap alatt, mely ilyen fenséges, büszke bércekkel dicsekedhetne. A felkelő nap sugarai hajnalban mindig ezekre a hegyfokokra hullanak, négy órával azelőtt, hogy a síkon is beállna a virradat. A vakítóan fehér sziklák káprázatos ragyogással verik vissza a fényt; az itt élő örmények számára ez éppen olyan, mint nekünk a telihold fénye, amikor minden mást sötétség borít. A hegy a legmagasabban lévő felhők fölé, mintegy négy mérföld magasságba emelkedik, ahová csak a madár jut el... Vajon miért mutat ez a hegység, melynek csúcsai az éjszaka egyharmadán át ragyogó fénnyel világítanak, oly nagy hasonlatosságot az üstökösökhöz, különösen ha naplemente után, kelet felől nézzük? Vajon minek tulajdoníthatjuk, hogy ennek az üstökösnek a formája folyton változni látszik: egyszer kerek, másszor hosszúkás, néha két vagy három részre hasad, máskor egy darabban marad, s hol eltűnik, hol ismét megjelenik?"

Leonardo figyelme mindig szívesen elidőzött a részleteken. A továbbiakban ilyen módon folytatja a Taurus hegyének leírását:

„Június közepén jártunk, amikor megpillantottam a Taurus hegyét; a Nap pályájának legmagasabb pontján állt, a hegy árnyéka mégis olyan hosszú volt, hogy elért egészen Szarmataföld határáig, amely tizenkét napi járóföldre fekszik onnan; december közepén pedig a sarkvidéki hegyeket is eléri az árnyéka, melyek pedig egyhavi járásra esnek északi irányban.

A széljárta lejtőket mindig hó- és felhőtakaró borítja. A szél a szikláknak csapódik, s a keletkező örvény a felhőket szerteszórja a szélrózsa minden irányába, azokat viszont, melyek egyenesen a sziklafalnak ütődtek, foglyul ejti; s mivel a sok felhő miatt egymást érik a villámok, a sziklaormot hatalmas repedések csipkézik."

Másutt drámai fordulatokban bővelkedő, bizarr élménybeszámolót olvashatunk a hős csatájáról, amelyet valami óriáshoz hasonló szörnnyel vívott: „Nem tudtam, mit mondjak, mit tegyek; olyan érzésem volt, mintha úsznék, majd nagy csobbanással fejjel lefelé egy hatalmas szájban landoltam. Tudtam, hogy ütött az utolsó órám, de ezen a tudaton utoljára még átderengett a felismerés, hogy az óriás feneketlen bendője felé zuhanok.”

A fantasztikus utazásról szóló történet Leonardo nagyszerű íráskészségét bizonyítja: cselekményszövése és leírásai egyaránt kitűnőek. Az ő idejében a földrajzi ismeretek még annyira kezdetlegesek voltak, hogy az emberek többségének még a lakóhelyétől néhány napnyi járóföldre lévő vidékekről is csak homályos elképzelései voltak. A tűz mellett, vagy az asztal körül összegyűlt társaságban különös, távoli országokról meséltek az utazók, s igen ritkán került az emberek kezébe olyan könyv, amelyből meg lehetett tudni valamit a nagyvilágról. Az idegen országokról szóló beszámolóknak igen kevés valóságalapjuk volt, sokkal inkább az elbeszélő fantáziáját tükrözték. Leonardo útleírása sem különbözik ezektől. Műve a menekülés lehetőségét kínálta az élet nehézségei, a pestis sújtotta Milánó komor világa elől; így született meg ez a lebilincselő mese, Leonardo első és utolsó kísérlete a szépirodalom terén.

Természetesen gazdag forrásanyag állt rendelkezésére: a Milánóba vetődő utazók elbeszélései, vagy az évekkel korábban, még Firenzében folytatott beszélgetések Paolo Toscanellivel, a híres földrajztudóssal. Leonardo egész életében sokkal nagyobb érdeklődést tanúsított az imaginárius, mint a valóságos utazások iránt:  összegyűjtötte a távoli országokról és különös földrészekről szóló információkat, a népmesék elemeit, a Föld modelljének elkészítésével kísérletezett, és komoly térképészeti tanulmányokat folytatott. Tudomásunk van arról is, hogy birtokában volt egy mappa-mondo, azaz világtérkép is, amely ugyancsak ritka holminak számított akkoriban.

Amikor feljegyzései révén ismét kibontakozik előttünk, Leonardo alakja sok mindenben különbözik attól, amilyennek utoljára láttuk. Akkor csillaga éppen csak emelkedni kezdett, az 1480-as évek közepétől azonban neve már ismerősen csengett az előkelő társaságban és a művészvilágban. Milánó szellemi életének vezetői, a legkülönbözőbb területeken tevékenykedő értelmiségiek közül sokakat barátjának mondhatott, és a hercegi udvarhoz vezető út is megnyílt előtte. Talán Galeazzo Sanseverino, Marchesino Stanga és Bergonzo Botta tették neki a legnagyobb szolgálatot; mindannyian Lodovico Il Moro közvetlen környezetéhez tartozó magas rangú hivatalnokok voltak.

De talán még náluk is fontosabb volt Leonardo számára Donato di Angelo barátsága, akinek pályája az övével párhuzamosan ívelt felfelé, és akit az utókor Bramante néven ismer. Több közös vonásuknak köszönhetően rendkívül jól megértették egymást. Mindketten képzett festők voltak, viszonylag szerény családi háttérrel, származásuk is hasonló volt, s egyformán érdeklődtek a matematika és a mérnöki tudományok iránt. Pozíciójuk és terveik is sok mindenben megegyezett: mind a ketten elszántan küzdöttek azért, hogy bekerüljenek az udvari körökbe, és elnyerjék a herceg pártfogását.

Leonardo szemében az építészet volt a legnemesebb hivatás; szerencséje volt, hogy összebarátkozott Bramantéval, aki segített neki kidolgozni építészeti elgondolásait. Leonardótól eltérően, akit az emberi tudás egyetemessége vonzott, aki otthon volt mind az elmélet, mind a gyakorlat világában, és belső késztetés hajtotta az újabb és újabb felfedezések felé, Bramante törekvéseinek egyetlen iránya volt, hogy a festészetet maga mögött hagyva egyedül az építészetnek szentelhesse magát. Rendkívüli sikereket könyvelhetett el pályája során, amelynek csúcsát a római Szent Péter-bazilika tervezése jelentette. Bramante, aki gyorsan haladt felfelé a ranglétrán, pártját fogta barátjának, Leonardo da Vincinek is.

Leonardónak csak lassan, sok vesződség árán sikerült elérnie, hogy a Sforzák udvarában elismerjék polihisztorságát; tehetsége előtt több akadály tornyosult, s igazán nem állíthatjuk, hogy a siker az ölébe hullott volna. Első, nem túlságosan átütő sikereit muzsikusként aratta; de Milánóban sok képzett zenész és költő élt, akik közül nem sikerült igazán kitűnnie. A festészetben is ki kellett taposnia az utat. Láttuk, hogy a Sziklás Madonna megítélése korántsem volt egyértelmű, és hűvösen fogadták a Hermelines hölgyet is; azt azonban mindenki elismerte, hogy elsőrangú festő, és hamarosan a város egyik legnagyobb mestereként kezdték emlegetni. Csak ezután, s részben Bramante befolyásának köszönhetően jutott Leonardo annak közelébe, amit mindig is legfőbb céljának tartott, nevezetesen, hogy építészként és mérnökként is nevet szerezzen magának.

Az 1480-as évek vége felé Leonardo érdeklődése egyre inkább az építészet felé fordult. Már egészen korán, Verrocchio műhelyében is megvolt ez az érdeklődése, de barátja, Bramante hatása mindinkább ebbe az irányba terelte a figyelmét.

A fegyverekről és hadigépekről, emberi alakokról és különös, nem evilági tájakról készített vázlatok mellett Leonardo jegyzetfüzetét ebben a korszakban tornyok, támfalak és emelőgépek tervei töltik meg. Az 1480-as évek Milánójának kulturális közegében az építész állt a művészetek ranglétrájának legfelső fokán; a herceg udvari építészének pozíciója valószínűleg a legmagasabb rangú állás volt, amelyre Leonardo pályázhatott, s ő ennek a célnak kötelezte el magát. Ezzel kapcsolatos reményei sohasem váltak valóra, de részt vehetett a milánói székesegyház akkoriban zajló átépítésében. A dóm Észak-Itália legrangosabb épületének számított, amely szinte megszakítás nélkül átalakítás és bővítés alatt állt, mióta csak az előző század végén hozzákezdtek építéséhez.

Leonardo tehát közreműködött a katedrális szentélyének befejezésében, és terveket készített az erősen megrongálódott kupola újjáépítéséhez is. A munka vezetését nem bízták rá, de az építkezésért felelős szakmai testület, amelynek tagjait maga a herceg nevezte ki, több rajzát és modelljét felhasználta, és tudomásunk van róla, hogy a herceg is elismerte az újjáépítés során szerzett érdemeit. 1487-ben Leonardo megbízást kapott a „beteg katedrális” helyreállítási terveinek elkészítésére, a rekonstrukciót vezető testület azonban visszautasította elképzeléseit, és véleményüket akkor sem változtatták meg, amikor Leonardo így fordult hozzájuk levelében: „Ne engedjék, hogy az érzelmeik vezessék önöket; válasszanak akár engem, akár mást, aki nálam jobban tudja, hogy milyen a jó épület, és milyen szabályokat kell követnünk, hogy jó épületet tervezhessünk.”

A munka vezetését nem bízták Leonardóra, noha tanácsadóként kikérték a véleményét: ennek okát mindenekelőtt abban kell keresnünk, hogy építészeti koncepciója meglehetősen elvont és ellentmondásos volt. Nagy elődei, Leon Battista Alberti és Antonio Filarete példáját követve ugyanis azt a radikális álláspontot hangoztatta, hogy az építészet és az emberi test anatómiája szoros kapcsolatba hozható egymással.

Mintegy másfél ezer évvel korábban a római építész és elméletíró, Vitruvius volt az, aki párhuzamot vont az épület gerendaváza és az emberi mellkas felépítése között, és az alapvető építészeti formákat antropomorfizálva a szentélyt a fejhez, a kereszthajót a karokhoz hasonlította. Vitruvius az építészeti tervezés alapelveit a természeti struktúrákból, mindenekelőtt az emberi test formáiból vezette le.

Nem véletlen, hogy Leonardo az emberi test anatómiai felépítésével kapcsolatos kutatásainak (melyeket a 7. fejezetben ismertetünk részletesen) megkezdésével egy időben kezdett el intenzíven foglalkozni az építészettel is. Jegyzetfüzeteiben oldalakat töltött meg a milánói székesegyházról készült tervekkel, amelyek tőszomszédságában az emberi test érhálózatának ábrái láthatók.

A Codex Atlanticus egyik bekezdésében Leonardo azt írja:

„Az orvosok, tanárok és a betegápolók jól tudják, hogy milyen valójában az ember, mi az élet, mi az egészség és hogy az elemek aránya és összhangja tartja fenn az egészséget, míg az összhang megbomlása betegséget okoz; az, aki jól ismeri az említett dolgok természetét, jobban helyre is tudja állítani, mint az, aki nincs e tudás birtokában... ilyenfajta tudás szükségeltetik a betegeskedő katedrális helyreállításához is; az orvos-építésznek tudnia kell, milyen is valójában az épület, milyen szabályok révén jutunk jó épülethez, honnan erednek ezek a szabályok és hány részre lehet osztani őket; milyen okok tartják össze az épületet és minek köszönheti szilárdságát és maradandó voltát; mi a súlynak a természete és milyen erőhatások érvényesülnek az építés során. Az, aki igazi tudással rendelkezik a fentiekben felsoroltakról, mindannyiunk megelégedésére fogja végezni munkáját."

Az alapelvek ilyen értelmű globális együttlátásának Leonardo rendkívüli jelentőséget tulajdonított. Nem hitt a gondolkodás egyes területeinek merev elkülönítésében, a tudás analitikus felbonthatóságában. Az ő szemében a geográfia, az emberi anatómia, az építészet, sőt a tiszta matematika is bensőséges kapcsolatban álltak egymással; a szemlélet, amely az egyik téren alkalmazhatónak bizonyult, az ő világában kiterjeszthető volt a többire is. Mindez szöges ellentétben áll a mai tudományos gondolkodás alapelveivel; Leonardo felfogásának centrumában az egyetemesség, az univerzális tudás eszméje áll, ami jellemző a reneszánszra is, de kortól függetlenül is kíséri a zsenialitás egy fajtáját. Közhely, hogy a modern ember rendelkezésére álló információk roppant mennyisége miatt a „reneszánsz ember” ideáljának egyszer s mindenkorra bealkonyult. Nem is vitatjuk ennek az állításnak az igaz voltát, de hiba lenne, ha nem vennénk észre, hogy az olyan emberek esetében, mint Leonardo, a közhelyként hangzó jelzőnek valódi tartalma van. Nála ugyanis az egyetemesség zálogát rendkívüli képességei jelentik, amelyek kölcsönösen megtermékenyítik egymást. Leonardo lángelméjének lényege éppen abban áll, hogy képes a művészet perspektívájából szemlélni a tudományt, a művészi ábrázolásban pedig érvényesíteni a tudós gondolkodásmódját és ismereteit. Ha meg kellene határoznunk, hogy sokféle tehetsége közül melyik az, ami mindenki mástól megkülönbözteti, úgy minden bizonnyal ezt a szintetizáló képességet kellene kiemelnünk.

Leonardo sokoldalúsága előbb-utóbb természetesen a gazdagok és a hatalmasok érdeklődését is felkeltette. Tehetsége és céltudatossága nagyobb volt annál, semhogy sokáig figyelmen kívül lehessen hagyni. De sajnos minduntalan fel kell idéznünk a tényt, hogy a legzseniálisabb elme is elsikkadhat, ha szerencsétlen körülmények közé születik, és a kor társadalma nem ad lehetőséget számára tehetsége kibontakoztatásához. A pestisjárványt követő években, 1484-85-ben Milánó gyökeres átalakuláson ment keresztül; a veszély elmúltával az embereket határtalan bizakodás töltötte el, a város lassan visszanyerte életkedvét, energiáját és a jövőbe vetett hitét. Ez a hangulat Leonardót is magával ragadta.

Amikor a ragály eltűnése után az udvar visszaköltözött Milánóba, a város gazdag patrónusai, élükön a Sforzákkal, új feladatokkal bízták meg a rátermetteket. A vezetők vagyonokat áldoztak a terek és utcák újjáépítésére és átalakítására; egész városnegyedeket újítottak fel, a katedrális munkálataira pedig pályázatot írtak ki. Építészek és festők egész hadserege foglalkozott a pompás felvonulások, bálok és népünnepélyek kellékeinek előállításával.

1489 februárjában, dicsőségének csúcsán, Lodovico unokaöccse, Gian Galeazzo Sforza feleségül vette Aragóniai Izabellát. Gian Galeazzo volt a hercegi cím jogos várományosa, de a ravasz Lodovicónak éveken át sikerült távol tartania a húszéves rokont a kormánypálcától; elhalmozta minden jóval, s lehetővé tette számára, hogy a hatalom gyümölcseit annak felelőssége nélkül élvezhesse. Gian Galeazzo esküvői ünnepségének rendezését is, egész életéhez hasonlóan, a Mór tartotta a kezében. Lodovico az élvezetek hajszolására biztatta unokaöccsét, nehogy annak eszébe jusson valós hatalmat követelni a jól hangzó cím mellé.

Az esküvő meglepő módon a legkisebb konfliktus nélkül zajlott le, de a baj így sem váratott magára sokáig. Egy évvel az esküvő után Izabellának még mindig nem volt gyermeke, és Itália udvaraiban a rossz nyelvek kikezdték az ifjú párt. Hogy elterelje a figyelmet erről a szerencsétlen helyzetről, Lodovico 1490 januárjában elhatározta, hogy fenséges ünnepséget rendez, az Égi Paradicsom Ünnepét, amelyre egész Itáliából meghívja a politika és a diplomácia vezető személyiségeit."

Leonardo ekkor már a Sforza-udvar megbecsült tagjának mondhatta magát, olyan megtisztelő címek birtokában, mint az „ingeniarius ducalis”vagy az „ingeniarius camerarius”.

Ám Leonardo munkakörének egészen pontos meghatározását hiába keressük. Hivatalosan egyike volt az udvari mérnököknek, de a herceg valószínűleg afféle „ezermesternek” tekintette; Leonardo azon vette észre magát, hogy hol azt az utasítást kapja, hogy fessen egy képet, hol pedig azt, hogy faragjon szobrot, készítsen valami mérnöki műremeket, vagy szórakoztassa az udvart muzsikájával, mikor mire volt szükség. Gazdái minden képességére igényt tartottak, s ez természetesen nélkülözhetetlenné tette őt a Mór szemében.

A Lodovico által tervezett ünnepség Leonardo számára is komoly lehetőséget csillantott meg: azzal bízták meg, hogy találja ki és rendezze meg az est fénypontját jelentő látványos pantomimjátékot, amelynek a Bolygók meséje címet adták. A feladat művészi érzéket, feltalálói, konstruktőri képességeket, sőt némi színházi vénát is követelt - csupa olyasmit, aminek Leonardo bővében volt.

Az Égi Paradicsom Ünnepét a Castello Sforzesco termeiben tartották meg 1490. január 13-án. A meghívottak listájának egyik részletén és Leonardo néhány vázlatán kívül semmi sem maradt ránk a fényes ünnepség kellékeiből.

Az esemény időpontját rendkívül gondos mérlegelés után tűzte ki az udvari asztrológus, Ambrogio da Varese. Az előadás festők, színészek és díszítőmunkások százainak közös munkáját igényelte. A látványosság tánccal és álarcos felvonulással vette kezdetét, majd éjfélkor keleti jelmezbe öltözve Lodovico lépett a színpadra. A zene elhallgatott, felgördült a függöny, és feltárult a nézők előtt a Bolygók meséjenek monumentális díszlete, mely nem volt más, mint az egyes bolygókat és egymáshoz viszonyított elhelyezkedésüket pontosan ábrázoló gigantikus csillagászati modell. A bolygók az állatövi jegyeket hordozva saját pályájukon mozogtak, s az egészet színes üvegek mögé rejtett fáklyák fénye világította meg.

Az egyik meghívott, Ferrara nagykövete azt írta a modellről, hogy annak alakja leginkább egy „fél tojáshoz” hasonlított, amelyben a „költők leírásainak megfelelő” jelmezbe öltöztetett színészek alakították a bolygókat, a zenészek pedig „csodálatos melódiákat és lágy harmóniákat” csaltak elő hangszereikből.

„Valóban paradicsomi látványosság volt-egészíti ki a nagykövet emlékezéseit Bernardo Bellincione, aki az előadás librettóját írta -, mivel a firenzei Leonardo da Vinci mester nagyszerű művészete magát a mennyországot varázsolta elénk, mind a hét planétával együtt, amelyek saját pályájukon keringtek; a planétákat férfiak alakították, akiknek külseje és öltözéke a legköltőibb látványt nyújtotta, és a bolygókat játszó színészek mind Izabella hercegné dicséretét zengték.”

Leonardo rajzai között megtaláljuk a forgószínpad tervét, és a modell szerkezetének terveit, ám nincsenek pontos ismereteink azzal kapcsolatban, hogy mindez milyen mértékig számított újdonságnak abban az időben, tekintetbe véve a reneszánsz kor színpadtechnikájának viszonylagos fejlettségét és magas színházi kultúráját. Akár újdonság volt azonban, akár nem, a Bolygók meséje egész Itáliában ismertté tette Leonardo nevét. Az elbűvölt vendégek hazatérvén nem csak a milánói udvar ragyogásáról és pompájáról, a város uralkodójának gazdagságáról zengtek ódákat, hanem annak az embernek a zsenialitásáról is, aki az esemény felejthetetlen záróaktusát tervezte és kivitelezte.

Leonardo végre beérkezett. A Bolygók meséje az első, de korántsem az egyetlen nagyszabású látványosság volt, melyet milánói tartózkodása éveiben rendeztek az udvarnál. Az ünnepségek fényét emelő munkái minden addigi kísérleténél sikeresebben alapozták meg kapcsolatát Lodovicóval, aki végtelenül elégedett volt a mesterrel, és szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy az ő szolgálatában áll egész Itália sőt talán az egész világ legragyogóbb lángelméje.

Leonardo valóban óriási utat tett meg. Bőkezű mecénásra talált, így végre azzal is foglalkozhatott, ami valóban érdekelte. Tudásszomja és a vágy, hogy bepillantást nyerjen a világ működésébe, hogy átlássa, annak egyik része miként függ össze a másikkal, most is ugyanolyan erős késztetést jelentett számára, mint korábban. A 7. fejezetben részletesen áttekintjük erre vonatkozó írásait és műveit, most azonban lássuk, hogyan alakult Leonardo sorsa milánói tartózkodásának második évtizedében, pályája egyik legsikeresebb szakaszában.

6.

Dicsőség és zűrzavar

„ Talán megadatik nekem, hogy ne csak ábrázoljam az embert, hanem létének és viselkedésének titkait is feltárjam. ”

Leonardo (Quaderni, I.)

1490-ben Leonardo harmincnyolcadik évében járt. Elérkezett abba a korba, amely alkotóereje kiteljesedését hozta magával. Megjelenése ebben az időben kissé emlékeztetett már arra az önarcképére, melyet az 1500-as évek legelején készített; a Verrocchio műhelyében dolgozó kissé extravagáns aranyifjú helyett valószínűleg a későbbi bölcs tudóst lehetett már látni benne. Ha valaki a Milánó belvárosában lévő műhelye, vagy Lodovico Sforza palotája felé vette útját, könnyen találkozhatott a választékos öltözékű férfival, akinek arca megőrzött valamit ifjúkorának elbűvölő szépségéből, de egykor angyali vonásait megkeményítették már az évek. Finom metszésű arca továbbra is megnyerő maradt, de ráncai már az érett férfi bölcsességét tükrözték az ifjúkor bája helyett. A harmincnyolc éves Leonardo da Vinci hosszú utat tudhatott maga mögött, mely Milánó társadalmának legfelső köreihez vezetett. Elmondhatta magáról, hogy Itália szellemi vezető rétege tisztelettel és csodálattal veszi körül, a herceg pedig kedvencei között tartja számon.

A külseje, a viselkedése is igencsak megváltozott: bárki láthatta, hogy művelt, nagy tudású ember. Leonardo gondosan megtervezte „imázsát”, és tudatosan törekedett rá, hogy alakját misztikus aurával vegye körül. Mégis mindenekelőtt intellektusának hajlékonysága és sokoldalú személyisége gyakorolt vonzó hatást az emberekre. Valószínűleg továbbra is kedvelte a szép ruhákat, és szívesen időzött vonzó fiatalemberek társaságában; ambíciói messzebbre ragadták, mint valaha, de tudásának hatalmas tárháza és a nyomában járó bölcsesség hatékonyan ellensúlyozta vágyainak szárnyalását. A tudás főútjain és mellékösvényein egyre messzebbre hatolt; szakadatlanul tanult, fel akart szívni minden ismeretet, amihez csak hozzáférhetett, magyarázatot akart adni minden kérdésre.

Kortársai feljegyezték róla, hogy valami megnevezhetetlen elegancia és méltóság áradt belőle, megjelenése és egyénisége ugyanakkor nem nélkülözte a kellemet és a bájt sem. Egyszerre volt karizmatikus és személyisége, külseje bájával vonzó jelenség; szerette a társaságot, de gyakran elgondolkodó, tűnődő hangulatban találták ismerősei; amikor magányra vágyott, néha napokon át bolyongott a határban, vagy egyedül üldögélt a műhelyben. Kutatásainak köszönhetően sajátos nézőpontból szemlélte az embereket, és az embernek a teremtett világban betöltött helyét. Az „emberiség” fellengzős fogalma iránt nem sok fogékonyságot árult el, nem osztozott fajunk önhitt egocentrizmusában. Látván az emberi test csodálatra méltó bonyolultságát, kendőzetlenül kijelenti: „Nem hiszem, hogy a sok durva, semmirekellő ember, aki a legcsekélyebb értelmet sem árulja el, megérdemelné ezt a finom szerkezetet.” Korábban idéztük már azt a mondatát, amelyben embertársait „latrinatöltőknek” nevezi. Ugyanakkor tudjuk, hogy egész lényét átjárta az élő teremtmények iránti részvét és rokonszenv. Vegetáriánus volt, ötszáz évvel azelőtt, amikor ez az életmód népszerűvé vált. Akkor, amikor az állatokat csupán tápláléknak tekintették, semmi másnak, ő az élet körforgásában betöltött szerepükről ír, és magasra helyezi őket a teremtés hierarchiájában.

Hitte, hogy minden, ami mozogni tud, az képes fájdalmat érezni; ezért jutott arra az elhatározásra, hogy csak növényeket fog enni, mert azok nem mozognak. Így ír erről: „Aki nem tulajdonít értéket az életnek, az nem is őrzi.”

Jegyzetei között találunk egy szövegrészt, melyben az állatok tudatlanságból fakadó bántalmazásával kapcsolatban kijelenti: „A lovak orrlyukainak felvágását minden józan ember nevetségesnek tartja. Csak az idióták követik ezt a szokást, mintha azt gondolnák, hogy a természet nem végezte megfelelően a dolgát, és a hibát az embernek kell kijavítania.”

Tartózkodott attól, hogy teste - saját megfogalmazása szerint - „állatok temetője, a halál lakhelye... a romlás tartóedénye” legyen.

Jegyzetfüzete egyik oldalán egy verset találunk, melyben az egészséggel kapcsolatos tanácsokkal szolgál:

„Ha egészséges akarsz lenni, fogadd meg a jó tanácsot:

Akkor egyél, ha éhes vagy, s napfényes legyen lakásod.

Az ételt rágd meg alaposan, s a fő szabályt sose feledd:

Legyen egyszerű az étked, de süsd át jól, mielőtt lenyeled.

Ha teli gyomrod, húzd ki magad; ebéd után ne bújj ágyba. Sose vedelj, s csak étkezéskor hozass bort az asztalodra.

Ne halogasd, ha az illemhelyet felkeresni szükségét érzed...”

Figyelemre méltó szabályok; érdekes lenne tudni, honnan erednek. Bizonyára nem annak a kornak a felfogásában gyökereznek, amelyben az emberek, ha megtehették, nagy lakomákat csaptak, de ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen Leonardo életfelfogása mindig is messze esett kortársainak többségétől. A vegetarianizmus és a higiénia fontosságának hangsúlyozása (ezt a szempontot egyébként az új Milánó terveiben is messzemenően figyelembe vette), talán az indiai és távol-keleti kultúrák iránti érdeklődéséből fakad; az erre vonatkozó ismereteket bizonyára azoktól az utazóktól szerezte, akikkel összehozta a sors.

De Leonardónál is megtaláljuk az árnyékokat ezen a már-már túlzottan tökéletes képen. Személyiségében paranoid vonásokat figyelhetünk meg: üldözési mániája volt, s nem csak balkezessége, hanem a rejtjelezés szándéka is vezette, amikor tükörírással jegyezte le gondolatait. A kíváncsiskodók félrevezetése érdekében gyakran alkalmazott titkosírást is. Szorongása, környezetével szembeni bizalmatlansága minden bizonnyal még a Firenzében szerzett keserű tapasztalatokban gyökerezik, amelyek emléke idővel csak komorult. Öregember volt már, amikor gyanúja egyik fizetett segédjére esett, amiről így vall jegyzetfüzetében: „Nem lehet előle semmit elrejteni... Ha vele készíttetném el a modellemet, egészen biztosan mindenfelé szétkürtölné, mivel foglalkozom.” írásaiban állandó utalásokat találunk a hamis lelkű emberekre, akik el akarják lopni az ötleteit; folyton fenyegetettnek érezte magát, az volt az érzése, van valaki, aki tudta nélkül figyelemmel kíséri munkáját, és csak arra vár, hogy kisajátíthassa eredményeit. Kommentárjai néha bizonyos állandó megbántottságról, csalódottságról vallanak, méghozzá igen homályosan, mint ahogy ez is: ,A jóból való részesedés emléke törékeny a hálátlanság emlékéhez képest.” Másutt ennél is homályosabban ír, nem is utal arra, hogy szavai kire vonatkoznak: „Ha a gonoszságok gonoszságát vinné véghez, az sem lenne képes kielégíteni lelkének szeszélyes vágyait. Én sem tudtam, hiába is próbáltam megmutatni Neked valódi természetét...”

A Lodovico Sforza számára fogalmazott újabb levélben valószínűleg ezt sem küldte el sohasem - kijelenti:

„Van egy ember, aki többet akart kapni tőlem, mint ami megilleti, és mivel emez elbizakodott kívánságában csalódnia kellett, megpróbálta barátaimat ellenem fordítani. Amikor pedig barátaim óva intették ettől, és ellenálltak gonosz szándékának, azzal fenyegetőzött, hogy bevádol jótevőmnél. Azért tudatom mindezt Nagyságoddal, hogy ez a személy, aki botrányt akar kelteni, ne találhasson termékeny talajra, amelybe elvetheti gonoszsága magvait, és ha ez az ember megpróbálná Nagyságodat elvetemült céljai eszközeként felhasználni, ne teljesülhessen ez a vágya."

Semmi nem mutat arra, hogy Leonardo bármely művét életében ellopták vagy lemásolták volna; igaz, ez talán éppen annak köszönhető, hogy sikeresen védekezett ez ellen. Később látni fogjuk, hogy néhány hűtlen, áruló segédje hogyan rendítette meg bizalmát római tartózkodásának éveiben, de milánói korszakával kapcsolatban egyetlen adat sincs a kezünkben, amelynek segítségével azonosíthatnánk akár a korábban idézett bejegyzés titokzatos címzettjét, akár azt az ellenségét, akit a Mórnak írott levélben emleget. Pedig az 1490-es évek elején az ilyen személy vagy személyek valóságos mániájává váltak Leonardónak. Hogy gyanúja és félelmei mennyire voltak megalapozottak, nem tudjuk megmondani; az azonban kétségtelen, hogy gyanakvása a megszállottságig fokozódott, és ez mindenkivel szemben bizalmatlanná tette. Ennek igazi kárvallottja az utókor, mivel többek között ennek tudható be, hogy Leonardo mindössze egyetlen publikálásra szánt értekezést állított össze, szétszórt jegyzetei pedig magánkézben maradtak, és - amint arra a Bevezetésben már utaltunk - halála után két évszázadon keresztül lappangtak. Talán ha nem tart annyira a plágiumtól, a jegyzetfüzetek is sokkal hamarabb nyilvánosságra kerülnek.

Ebben az időben, az 1490-es évek elején már a milánói udvar maradéktalan bizalmát élvezte, és a város ünnepelt művészének tudhatta magát. Ekkor érkeztek az első komolyabb megbízások is; műhelyében több segédet foglalkoztatott, és tanítványokat gyűjtött maga köré. 1490 nyarán kezdődött az a kapcsolat is, amely minden bizonnyal élete legtartósabb és legbensőségesebb viszonya volt: ekkor vette szárnyai alá azt a Giacomo nevű tízesztendős fiút, akit a mester csak „Salai” néven emleget feljegyzéseiben. A becenév jelentése: „démon”.

Leonardo a következő megjegyzéssel kommentálja a fiú érkezését: „Giacomo hozzám költözött 1490-ben Mária Magdolna napján. Tízéves.”

Sokat írtak már e kapcsolatról; az, hogy ki milyen természetűnek tartja a viszonyt, nagyban függ az elemző nézőpontjától és erkölcsi alapállásától. Vasarinál alig találunk utalást Salaira. Mindössze egyetlen mondatban emlékezik meg róla:

„Leonardo Milánóban tanítványának fogadott egy gyönyörű, gyűrűs göndör hajú, bűbájos, kecses és szép milánói ifjút, a milánói Salait; nagyon szerette, a művészet nagyon sok mesterfogására megtanította, és sok olyan művet, amely a milánóiak szerint Salai keze munkája, Leonardo javított ki."

Vasari állításának második felét szinte teljes egészében kitalációnak tekinthetjük. Semmi nem támasztja alá, hogy a fiú Leonardo tanítványa lett volna; úgy tűnik, nemigen árult el művészi hajlamokat. A fennmaradt festmények, amelyeket neki tulajdonítanak, gyengék, szentimentálisak és kevés eredetiséget vagy tehetséget mutatnak. Leonardónak valóban voltak segédei ekkoriban, tanítványai súlyos összegeket fizettek a kiváltságért, hogy a nagyra becsült mester keze alatt dolgozhatnak, és csak a hagyományos műhelygyakorlat elvégzése után vehettek részt segédként a munkában, éppen úgy, ahogy Leonardo is annak idején Firenzében. Leonardo legígéretesebb tanítványa ekkoriban a fiatal és tehetséges Marco d’Oggione volt, márpedig az ő tanonckodásának körülményei és aközött az életforma között, melyet Salai folytatott Leonardo mellett óriási különbség mutatkozik.

Úgy hírlett, Leonardo a piactéren botlott bele Salaiba. Más források úgy tudják, a kecskéket legeltette a fiú, amikor Leonardo megpillantotta. Bárhogy is volt, biztos, hogy Leonardót azonnal lenyűgözte a fiú szépsége. Salai apja, egy bizonyos Giovan Pietro Caprotti nevezetű orenói contadino, azaz parasztember voltaképpen eladta a fiát Leonardónak, aki modellként fogadta szolgálatába Salait; az apa nyilván biztos volt benne, hogy a gyereknek jobb élete lesz, mint amilyet ő biztosíthatna neki.

Leonardo vállára ettől kezdve a felelősség terhe nehezedett, amit néha elég nehezen viselt. Anyagilag ekkoriban kezdett valamivel biztosabb lábakon állni, és a fiatal gyerek etetése és ruházása alaposan igénybe vette a pénztárcáját. Jegyzeteiben állandóan Salai eltartásának anyagi terhei miatt zsörtölődik, és gondosan feljegyez minden kiadást. Ám Salai nevelésének anyagi terhei eltörpültek amellett a megrázkódtatás mellett, amelyet Salai, a „kis démon” jellemének hiányosságai okoztak a saját gondolatainak emelkedett világában élő mester számára.

Giacomo érkezése után néhány nappal már a becenevén emlegeti a fiút:

„A második napon csináltattam neki két inget, egy nadrágot és egy zekét; de amikor letettem a tárcámat, hogy fizessek, ellopta belőle a pénzt (4 lírát). Bár nem tudtam rábírni, hogy bevallja, tökéletesen biztos vagyok benne, hogy ő tette. Másnap elmentem vacsorázni Giacomóval; a nevezett Giacomo kettő helyett evett és négy helyett rosszalkodott: összetört három kancsót és kiöntötte a bort."

És ez így ment tovább. Leonardo leírja, hogy Salai elemeit egy tollat az egyik segédjétől (valószínűleg d’Oggionétól). Továbbá ellopott egy pénztárcát, mialatt egy lovas játékra készültek, elcsente a bőrt, amit egy pár csizmára tettek félre, és eladta, hogy az árán édességet vegyen magának, ráadásul olyan neveletlenül viselkedett az asztalnál, hogy szégyent hozott Leonardóra az előkelő vendégek előtt. Jegyzetei margóján a mester ilyesfajta kommentárokkal kíséri az eseményeket: „tolvaj, hazug, akaratos és falánk”. Rövid idővel később mégis listát készít azokról a dolgokról, melyeket a fiú számára vásárolt: „1 köpönyeg: 2 líra; 6 ing: 4 líra; 3 zeke: 6 líra; 4 nadrág: 7 líra 8 soldo; egy bélelt öltözet: 5 líra; 4 pár cipő: 6 líra 5 soldo; egy sapka: 1 líra; derékszíj: 1 líra.”

Ez is azt mutatja, hogy Leonardo mennyire kényeztette Salait, pedig - legalábbis addig, míg a fiúcska ifjúvá nem serdült - nem sok jót kapott cserébe. Negyedszázaddal később, 1505-ben Leonardo ismét összeírta a Salai számára vásárolt holmikat: „Tunika, francia divat szerint paszományokkal díszített, Salai számára; egy ujjatlan köpeny, francia divatú, egykor Valentinois hercegéé (Cesare Borgiáé) volt, Salai számára; egy tunika szürke flandriai posztóból, Salai számára.” Másutt ajándékok listáját találjuk: láncok, ékszerek, íjak és nyilak, és egy vég ezüstbrokát kelme szerepel rajta. Ismét máshol feljegyzi, hogy tizenhárom koronát adott Salai nővérének nászajándékul. 1496-ban, amikor Salai tizenhat éves volt és legalább hat éve élt már Leonardóval, ismét kénytelen a fiú újabb csínyeiről beszámolni: Salai ellopott „néhány soldót” és „két törülköző kendő is eltűnt”. (Az olvasóban esetleg felmerülhet, hogy vajon nem Salai volt-e az, akitől Leonardo az ötleteit féltette. A magam részéről ezt nem tartom valószínűnek. Először is, ha így lett volna, bizonyára nem tűrte volna meg maga mellett, másodszor Giacomo elkényeztetett kölyök volt ugyan és kisstílű tolvaj, odáig azonban nem merészkedett volna, hogy ellopja mestere jegyzetfüzetét vagy modelljeit.) Egyes beszámolók szerint előfordult az is, hogy a fiú csak a mester közbenjárására menekült meg a börtöntől.

Mindez arra mutat, hogy Giacomo, azaz Salai biztosan nem segédként vagy inasként tartózkodott Leonardo házában. Leonardo nem pazarolta volna a pénzét egy tanoncra, éppenséggel azok fizettek neki. Ekkor már nagy népszerűségre tett szert Milánóban: egy Galeazzo nevű milánói polgár minden hónapban öt lírát fizetett fia tanításáért és a szállásért Leonardo műhelyében. A tanoncok jöttek-mentek; tanulmányaik végeztével kevesen maradtak a mesternél. Közülük sokan az ő modorában dolgoztak, de társként egyikük sem maradt vele élete végéig, csak Giacomo.

Milyen kapcsolat fűzte egymáshoz a középkorú Leonardót és a tízéves Salait? Kezdetben talán egyfajta apa-fiú viszony lehetett köztük. Leonardo homoszexuális volt és szabadgondolkodó; a házasság soha meg sem fordult a fejében, de ettől még elképzelhető, hogy vágyott egy gyermekre. Valószínűleg ebben is különbözni akart az apjától; szeretett volna odaadóan gondoskodni valakiről, ezért emelte magához a porból a parasztgyereket. Salai csintalankodását és a nevelésére fordított összegeket újra és újra felemlegeti, de feljegyzéseiben soha nyomát sem leljük a felháborodásnak. Leonardo inkább bizonyos beletörődéssel fogadja a nehézségeket, sőt mintha titokban szórakoztatná a dolog, mintha tetszene neki a kis ördögfióka, akiben talán saját rebellis természetének tükröződését látta.

Ahhoz hasonlóan, ahogy Salai lopott és rendszeresen gondot okozott az ünnepi vacsorákon, úgy Leonardo sem felelt meg megbízói elvárásainak, sőt legtöbbször egyáltalán nem tett eleget a feladatnak, amelyre pedig szerződés kötelezte.

Leonardo és a fiú kapcsolatának egy idő múlva természetesen része lett a szexuális elem. Az emberek már nyolc évvel korábban a fiatal énekesről, Atalante Migliorottiról is tudni vélték, hogy szerelmi viszony fűzi Leonardóhoz.

Leonardo életrajzírói mindannyian megemlítik, hogy Salai kivételes szépségű fiú volt.

Nem könnyű megbarátkoznunk a gondolattal, hogy Leonardo kezdettől fogva szexuális partnerként tartotta maga mellett a fiút. Számunkra az ilyen magatartás egy korhatár alatt természetesen egyszerűen pedofíliának minősülne, amelynek visszataszító voltát kár lenne tagadnunk - de saját korunk erkölcsi normáit itt ezúttal sem szabad közvetlenül Leonardo korára alkalmaznunk.

Leonardo életrajzírói alig szentelnek figyelmet Salainak, és tartózkodnak attól, hogy kapcsolatuk meglehetősen kényes kérdését nyíltan elemezzék. Kenneth Clark az 1930-as években így jellemzi kettejük viszonyát: „Ezek a tények [mármint hogy Leonardo ilyen mértékben kényeztette a fiút] és a Salairól készített rajzok jellege óhatatlanul azt sugallják, hogy az a fajta kapcsolat fűzte mesteréhez, melyet az antik világban megbecsültek, a reneszánsz korában pedig az egyházi tilalom ellenére félig-meddig megtűrtek.” Vasari természetesen óvakodott attól, hogy hősét kedvezőtlen színben tüntesse fel, gondolva itt elsősorban azokra az országokra, ahol a homoszexualitással kapcsolatos felfogás nem volt olyan liberális, mint Itáliában, ezért mindössze annyit közöl, hogy Giacomo „bűbájos, kecses és szép” volt.

Bármi vezette is Leonardót arra, hogy maga mellé vegyen egy parasztgyereket, a fiú hamarosan élete nélkülözhetetlen részévé vált, és alig mozdult el mellőle a következő három évtized során. Cselekedeteiből és abból a módból, ahogyan Leonardo bánt vele, arra következtethetünk, hogy Salai egyszerre játszotta a fiú, a barát, a titkár és a szerető szerepét is.

Az 1490-es évek eleje rendkívül kedvező időszak volt a milánói társadalom vezető rétegei számára. Ebben az évtizedben nyíltak meg az Ázsia felé vezető új kereskedelmi útvonalak; a városba özönlött a pénz, s a gazdaság addig még sohasem látott fejlődésnek indult. Leonardo is élete talán legtermékenyebb korszakához érkezett; jelentős eredményeket ért el az építészet terén, számtalan masinát tervezett az udvar szórakoztatására, de nem feledkezett meg régi terveiről sem.

A Sforzák számára készítendő lovas szobor terve azonban, amelyért a hercegi család és a városban élő művészek nemrég még annyira lelkesedtek, egy időre lekerült a napirendről. Úgy látszott, mindenki belenyugodott, hogy az ilyen óriási méretű bronz lovas szobor kivitelezése képtelenség. De 1489-ben Lodovicót újra foglalkoztatni kezdte az emlékmű gondolata. A Leonardóval kapcsolatos dokumentumok között találunk egy levelet, melyet Firenze követe írt Milánóból. Ebben beszámol az újonnan feltámadt lelkesedésről, és arról, hogy úgy tűnik, a Mór elárulta Leonardót; igyekezett minél szélesebb körben tájékozódni, és más művészeket is terve szolgálatába állítani.

A Lorenzo de Medicihez címzett levél így kezdődik:

„Lodovico herceg azt tervezi, hogy pompás síremléket állíttat atyjának. Parancsot adott Leonardo da Vinci mesternek a modell elkészítésére; azt mondják, hatalmas méretű bronzlovat fog ábrázolni, hátán Francesco herceggel, teljes vértezetben és fegyverzetben. És mivel őexcellenciája azt szeretné, ha a műnek fenségesség és kidolgozás tekintetében nem lenne párja a világon, meghagyta nekem, hogy kérjem meg Nagyságodat, küldene néhány firenzei művészt, akik szakértők az ilyesfajta munkában; noha a feladattal Leonardót bízta meg nem bízik abban, hogy a nevezett személy képes azt biztosan befejezni."

Különös levél, amely első hallásra egyszerű szívességet kér Mediától, de a Mórnak szinte biztosan hátsó szándéka volt vele: nyilván Leonardót akarta cselekvésre ösztökélni. Ha így volt, jól számította ki a hatást; ettől kezdve ugyanis a mester ismét elmerült a gigászi méretű szobor előkészítő munkálataiban, s jegyzetfüzetében újabb oldalakat rajzolt tele lótanulmányokkal, a talapzat és az alakok vázlataival.

Lodovico kiválóan időzítette cselfogását - ha az volt egyáltalán -, mert Leonardo láthatóan újult lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, holott korábban úgy tűnt, teljesen kihunyt benne az érdeklődés a szobor iránt. Korábbi kedvetlenségéhez bizonyára hozzájárult, hogy 1488-ban meghalt Verrocchio, aki nem csak mestere és barátja, hanem apja helyett apja is volt. Verrocchio éppen Velencében tartózkodott, gőzerővel dolgozott a maga nagy lovas szobra, a Colleoni befejező munkálatain, amikor megbetegedett: az öntés során egy alkalommal hosszabb ideig a forró kemence mellett tartózkodott, majd az utcára lépve megfázott, és nemsokára meg is halt. A tragédia természetesen mélyen megrázta Leonardót, és kételyeket támasztott benne saját elgondolásával szemben is; nem volt biztos benne, hogy az öntés technikája alkalmas-e egy ekkora méretű szobor kivitelezésére. 1489-ben viszont, amikor Lodovico újra érdeklődni kezdett a szobor terve iránt, úgy tűnt, Leonardónak is sikerült úrrá lenni aggodalmain; talán az is megfordult a fejében, hogy Verrocchio halála bizonyos szempontból még kedvező is lehet; talán mestere helyébe léphet, és elhatározta, hogy a nehézségeket legyőzve megalkotja a nagy művet, így tisztelegve Verrocchio emléke előtt. Akár ez az elhatározás, akár a Firenzébe írott levél adta meg Leonardo számára a szükséges lökést, tény, hogy újult erővel látott neki az embert próbáló feladatnak.

Elszántsága ellenére azonban csak nagy nehézségek árán tudta figyelmét tervére összpontosítani. A Bolygók meséjének nagy sikerét követően az udvarnál elhalmozták feladatokkal: dekorációkat készített és részt vett a fényes ünnepségek szervezésében. Az 1490-es évek elején egymást követték az udvari menyegzők.

Lodovico, miután unokaöccse, Gian Galeazzo megházasodott és végül örököse is született, 1493-ban törvénytelen leányának, Biancának az esküvőjére kerített sort; az ifjú férj saját fővezére volt. Ezután ő maga kötött házasságot Beatrice d’Estével, Ferrara hercegének fiatalabbik leányával, akit már ötéves korában eljegyzett. Végül bonyolult diplomáciai manővereinek köszönhetően sikerült nyélbe ütnie unokahúgának (bátyja, Gian Galeazzo lányának) a házasságát, akit szintén Biancának hívtak; a hölgy vőlegénye nem kisebb méltóság lett, mint maga Miksa császár.

Lodovico fiatal felesége, Beatrice nagy műpártoló volt, és rengeteg megbízást adott Leonardónak. A mester a herceg színházának felépítésénél is segédkezett, amelynek nyitó előadását 1493-ban tartották. Leonardo az 1490-es években szinte valamennyi új darab díszleteinek és jelmezeinek megtervezésében vezető szerepet játszott; ezek között volt a nemesi származású Gaspare Visconti De Paulo e Daria Amanti című színdarabja is. Egy évvel később vitték színre Lodovico kancellárja, Baldassare Taccone művét, amely arról szólt, hogyan csábította el Jupiter Danaét. A herceg ezután hosszabb időre a Milánótól kb. 30 kilométerre, Paviába küldte Leonardót, ahol a város székesegyházának felújítási munkálatait kellett felügyelnie. Valóban nem sok ideje maradt tehát arra, hogy a lovas emlékművön törje a fejét.

De nem adta fel; a következő három évben minden szabadidejét a lovak anatómiai tanulmányozásának és a modell elkészítésének szentelte. Rajzai között a pillérek tervei és a színházi díszlettervek mellett a lovak csüdjéről, bokaízületéről és nyakizomzatáról készített tanulmányokat találunk. Tüzetesen megfigyelte, hogy a ló sörénye hogyan követi a test mozgását, és igyekezett megtalálni a talapzatra tervezett ágaskodó ló ideális geometriai befoglaló formáját. Gondosan tanulmányozta más jelentős szobrászok munkáit is; jegyzeteket készített a híres bronz lovas szoborról, a Regisoléjról, amelyhez a következő kommentárt fűzte: "A mozgás ábrázolása a legcsodálatosabb benne... Olyan, mintha valóban ügetne; a szabadon mozgó állat szépségét tükrözi.”

1493 novemberében Leonardo készen állt arra, hogy bemutassa az udvarnak a lovas emlékmű életnagyságú agyagmodelljét. Bianca Maria Sforza közelgő esküvője kiváló alkalomnak ígérkezett. A gigantikus agyagmodellt (csak maga a ló több mint hat méter magas volt) közvetlenül Lodovico palotája előtt állították fel. Óriási feltűnést keltett, s a korabeli költők és krónikások egymással vetélkedve magasztalták a csodálatos művet. „Nem látott ennél nagyszerűbbet sem Görögország, sem Róma” - jelentette ki Leonardo barátja, a drámaíró Baldassare Taccone, Lodovico kancellárja. Bramante a „Vinci” és a „vincere” (meghódít, megnyer) szavak hasonlóságával játszva azt írta: „ Vittoria vince e vinci tu vittore”, „Győzelem a győzőnek, és te, Vinci, győztél.”

A ló elkészítéséhez szükséges anyagokat már megrendelték, és Leonardo 1493 telén és 1494 tavaszán minden idejét a hatalmas fémszobor öntésére való felkészüléssel töltötte. Erőfeszítéseinek dicső eredményét azonban sohasem láthatta meg. Az elgondolás kivitelezhetősége körül folyó viták vége az lett, hogy a szobor öntési munkálatait meg sem kezdték. Ezúttal Leonardót semmiféle mulasztás nem terhelte; reményeit és terveit az 1490-es évek európai politikai játszmái hiúsították meg.

A körülmények tisztázása érdekében vissza kell forgatnunk az idő kerekét 1493 elejére, amikor a Sforzák udvarában lábra kapó féltékenység és az itáliai uralkodócsaládok közötti rivalizálás egyre komolyabb feszültséget gerjesztett Milánóban, s a városállam határain túl is. Aragóniai Izabella, akivel a Mór unokaöccse, Gian Galeazzo 1489-ben kötött házasságot, egyre növekvő féltékenységgel figyelte, hogy Lodovico felesége, Beatrice hogyan sajátítja ki magának az udvar „Első Asszonyának” szerepkörét. Beatrice valóban vagyonokat költött ruhákra és ékszerekre, fényes bálokat rendezett és játszotta a bőkezű műpártoló szerepét. Izabella egyre inkább meggyűlölte gyenge kezű férjét, amiért tehetetlenül tűri, hogy nagybátyja „ellopja az ő királyságát”; neheztelésének másik oka az volt, hogy Gian Galeazzo nyíltan kimutatta érdeklődését egy Il Bozzone, azaz „Fajankó” gúnynévre hallgató ifjú iránt. Izabella panaszaival nagy hatalmú apjához, Alfonzhoz, és nagyapjához, I. Ferdinánd nápolyi királyhoz fordult.

Izabella felháborodásáról Lodovico is tudomást szerzett, de nem sokat törődött a hölgy nyafogásával, sőt még ő tett szemrehányást Izabellának, amiért elhanyagolja a férjét. A feszültség egyre nőtt a hercegi családban, de a Mór nem tett ellene semmit; úgy gondolta, pozícióját nem fenyegeti veszély, és bízott a hadseregében. Az események azonban hamarosan magukkal sodorták, és a helyzet lassan válságosra fordult. Ezért aztán Lodovico szívesen fogadta mind Lorenzo de Medici barátságát, mind VIII. Ince pápa támogatását, de Firenze ura 1492-ben váratlanul elhunyt, és néhány hónappal később a pápa is követte őt a sírba. Lorenzo helyét fia, Piero vette át, aki nem sokat örökölt apja tehetségéből és politikai éleslátásából; Nápolynak néhány hónap leforgása alatt sikerült maga mellé állítania Firenzét, márpedig a Nápolyi Királyság Milánó egyik legrégebbi ellensége volt. Közben a pápai trónt Rodrigo Borgia bíboros, a hírhedt Cesare Borgia apja foglalta el VI. Sándor néven.

Az új pápának semmiféle kapcsolata nem volt a Mórral. Lodovico hősies kísérleteket tett, hogy elnyerje a kegyeit: küldöttséget menesztett a Vatikánba, pazar aranytárgyakkal kedveskedve neki, de az egyházfő ennek ellenére felbontotta az összes szerződést, amiket elődje Milánóval kötött, és helyette Nápolyt biztosította erkölcsi támogatásáról.

Lodovico Il Moro önbizalmát azonban a politikai erőviszonyok eltolódása sem tudta megingatni. Nem tartotta méltóságán aluli lépésnek, hogy szövetséget kínáljon Velence számára; sőt vakmerőségét tanúsítja, hogy a franciákat nyíltan az itáliai politikába történő beavatkozásra bátorította. Ezzel egyidejűleg megpróbálta maga mellé állítani a német-római császárt, Miksát, akire a franciákkal szembeni katonai egyensúly érdekében volt szüksége; azt remélte, hogy a háttérből mozgathatja a legnagyobb európai hatalmakat, és hasznot húzhat az elkerülhetetlennek látszó összecsapásból.

Elképzelése még működőképes is lehetett volna, de Itália politikai színpadán annyira gyorsan követték egymást az események, hogy Sforza lehetett mégoly rátermett politikus is, nem volt képes ilyen hirtelenséggel alkalmazkodni a változásokhoz. 1494-ben meghalt a nápolyi király, a hetvenéves Ferrante, azaz I. Ferdinánd. Ez arra indította Franciaország fiatal királyát, VIII. Károlyt (akit korábban Lodovico lelkesen támogatott), hogy visszakövetelje Nápolyt, melyet hűbérbirtokaként tartott számon, miután a normannok a XII. században egy ízben elfoglalták a várost.

Károlyt a birodalmi terjeszkedés vágya vezérelte; szívesen látta volna Itáliát annak a nagy európai hadseregnek a részeként, amellyel egyszer s mindenkorra eltaposhatná a kontinens határait fenyegető törököket. Elhatározását tett követte: a franciák nemsokára betörtek Itáliába; elfoglalták Firenzét és megindultak Róma irányába. A Borgia pápa kénytelen volt az Angyalvárban menedéket keresni, míg Károly csapatai végigdúlták Rómát. Eközben Lodovico végig a tanácsadó és hű szövetséges szerepét játszotta Károly mellett; 1494-ben még Torino elfoglalásában is segédkezett neki; csak akkor ébredt rá, hogy nem csak birodalma, de élete is veszélyben forog, amikor a francia csapatok már Vigevano, majd Pavia felé masíroztak.

1494 végén, éppen amikor Leonardo az utolsó előkészületeket tette a ló öntéséhez, Lodovico Sforza rádöbbent, hogy ha nem tesz valamit, Károly pillanatokon belül elfoglalja Milánót. Sebtében igyekezett ideiglenes szövetséget kovácsolni Milánó, Spanyolország és a Német-római Császárság között, bevonva Velencét és Rómát is. Az ellenség azonban már ott állt Milánó kapui előtt; ugyanazok a katonák, akiket ő maga hívott az országba. A harc tétje most már a milánói hercegség szuverenitásának fennmaradása volt, és a feladatokból természetesen Leonardónak is ki kellett vennie a részét. A gran cavallo elkészítésére elkülönített több mint hetven tonna bronzból ágyúkat és kardokat öntöttek.

Leonardo rezignáltan fogadta ezt a szerencsétlen fordulatot. Sohasem érdekelte a politika; jegyzetfüzeteiben egészen a háború kitöréséig szinte szóra sem méltatja az eseményeket, mintha tudatában sem lett volna a veszélynek. Amikor elérkezett az idő, hogy átadja a bronzot, csak ennyit írt: „A lóról nem mondok semmit, mert tudom, hogy milyen időket élünk.”

A szövetségeseknek egy időre sikerült visszaverniük a franciákat és kikergetni őket Itáliából. A mindent eldöntő csata Fornovónál zajlott le 1495-ben, ahol Károly hadserege megsemmisítő vereséget szenvedett.

A felgyorsult események közepette Leonardo magánélete is jelentős fordulatot vett. Életrajzíróinak többsége feltételezi, hogy miután apjával, Pieróval Firenzébe költözött, anyjával való kapcsolata végleg megszakadt. A helyzet azonban ennél minden bizonnyal bonyolultabb. Leonardo családja valószínűleg megtiltotta Caterinának, hogy találkozzon elsőszülöttjével, de ezt sem tudhatjuk biztosan. Leonardo még több alkalommal megfordult Vinciben, miután belépett Verrocchio műhelyébe; könnyen meglehet, hogy egyik kirándulása alkalmával találkozott az anyjával is. Nem tudjuk tehát, hogy a művész ifjúkorában tartotta-e vele a kapcsolatot, arra azonban több jel utal, hogy mielőtt Caterina meghalt volna, ismét felbukkant a fia életében.

A dokumentumok szerint 1493 júliusában, amikor Leonardo a lovas szobor agyagmodelljén dolgozott, egy Caterina nevű asszony érkezett a műhelyébe, és nála maradt mintegy két éven át, egészen 1495-ig vagy 1496-ig, míg meg nem halt. Mindezt onnan tudjuk, hogy Leonardo, tőle szokatlan módon részletesen beszámol jegyzetfüzetében az asszony felbukkanásáról. Így kezdi: „1493. július 16. Caterina megérkezett.” A bejegyzés már csak a pontos dátum miatt is szokatlan. Leonardo gyakran feljegyezte a tanoncok érkezését és távozását, de sohasem datálta ezeket az eseményeket. A Caterináról szóló utaláson kívül mindössze egyetlen eseményről írta fel, hogy pontosan mikor történt: ez apja halálának napja volt, egy évtizeddel később, 1504-ben.

Természetesen nem tudhatjuk, hogy a dátumozásnak joggal tulajdonítunk-e ekkora jelentőséget, de ez az adat is egyik darabja lehet annak a mozaiknak, amelyből ennek az asszonynak az arcképét próbáljuk összerakni.

De vajon honnan tudhatjuk, hogy ez a Caterina nevű nő valóban Leonardo anyja volt? Nem lehet, hogy csak az egyik szolgálóról van szó, aki történetesen ugyanazt a nevet viselte, és Leonardo talán éppen emiatt a számára sem tudatosult összefüggés miatt alkalmazta? A Caterina név elég ritka volt akkoriban, bár ha egy pszichoanalitikus szemével nézzük a dolgot, elképzelhető, hogy Leonardo éppen ezért fogadta fel a szolgálót, aki mosott és takarított rá, vagyis tulajdonképpen anyai szerepet játszott a háztartásban. 1493-ban Caterina hatvanöt éves lehetett; ez meglehetősen magas kornak számított egy parasztasszony esetében, de néhányan persze abban az időben is megérték a hetvenedik évüket.

Leonardo ekkoriban már meglehetősen jómódúnak mondhatta magát; kényelmes otthona és saját műhelye volt. Anyját talán az a remény hozta Milánóba, hogy élete utolsó napjait fiával töltheti. A fennmaradt iratokból sajnos szinte semmit sem tudunk meg azzal kapcsolatban, hogy miként alakult Caterina élete, miután férjhez ment a Veszekedőshöz. Elképzelhető, hogy férje már az 1490-es évek elején meghalt, és Caterina ekkor fordult a fiához segítségért. Vagy talán Leonardo hallott nehéz helyzetéről, és érte küldetett? A Leonardo füzetében található feljegyzéssel sem megyünk sokra; két évvel az asszony felbukkanása előtt ugyanis azt írta naplójába: „Ki mondja meg, hogy Caterina mit akar tenni?”

Az adójegyzékekből megtudjuk, hogy Leonardo anyja 1490-ig Vinciben élt. Négy lánya és egy fia született, de családjáról nemigen találunk több adatot. Egy 1504-es összeírás megemlíti, hogy Caterina két lánya és gyermekeik még mindig Vinciben élnek, az 1490-es összeírás függelékéből pedig megtudjuk, hogy a fia egy csatában esett el, Pisa közelében.

Leginkább Leonardo háztartási számlái támasztják alá, hogy a jegyzetfüzetekben emlegetett Caterina az anyjával azonos. A számlák tanúsága szerint Leonardo nem csupán fedelet és ellátást adott Caterinának, hanem kicsit kényeztette is. Az alábbi lista tételei között láthatóan akadnak női luxusholmik is:

(1494. JANUÁR 29.)

„anyag, fehérneműre	4 líra 3 soldo
bélésanyag	4 s.
tisztálkodószerek	8 s.
Salainak	3 s.
jáspisgyűrű	13 s.
ékkövek	11 s.
Caterinának	10 s.
Caterinának	10 s.”30

Caterina semmiképpen sem lehetett szolgáló. Leonardo talán nem szórta rá a pénzét, de az asszony nyilvánvalóan a családtagok között van számon tartva, nem a személyzet soraiban. Amikor érkezése után két évvel Caterina megbetegedett, orvossal kezeltette, halálakor pedig tisztes temetést rendezett számára.

„Caterina temetésének költségei” - írja jegyzetfüzetében, és felsorolja a részleteket is:

„3 font viasz	27 soldo
a ravatalra	8 soldo
a szemfedélre	12 soldo
szállítás és a kereszt felállítása	4 s.
a szállítóknak	8 s.
a 4 papnak és a 4 énekesnek	20 s.
harang, könyv, lemosás	2 s.
a sírásóknak	16 s.
az esperesnek	8 s.
a hivatalos engedélyért	1 s.
	106 s.’
(KORÁBBI KIADÁSOK)
„doktor	5 s.
cukor, gyertya	12 s.
	123 s.’

A temetés költségei jócskán meghaladják azt az összeget, amit egy szolgálóra költöttek abban az időben, de talán valamivel alatta maradnak annak, amit a legközelebbi hozzátartozók végtisztességére szántak. Ám ha jobban meggondoljuk, Leonardónak jó oka lehetett arra, hogy viszonylag szerény temetést rendezzen. Ha Caterina valóban az anyja volt, akkor valószínűleg nem akarta, hogy túlságosan sokan felfigyeljenek a jelenlétére; talán attól tartott, hogy gyanús származása ismét szóbeszéd tárgya lesz, s árthatott volna anyja hírének is.

Ha a szigorú forráskutatónak valamelyest ábrándozásnak tűnhet is következtetésünk, mégis jólesik elképzelnünk, hogy ez a bizonyos Caterina valóban Leonardo anyja volt. A többi parasztasszonyhoz hasonlóan neki sem lehetett könnyű élete Vinciben. Minden bizonnyal szegénységben nevelte fel öt gyermekét; apró parasztkunyhóban éltek, és az asszonynak egész nap a földeken kellett dolgoznia, hogy megéljenek. Aztán férje halála után, amikor fiatalabb gyermekei is önállóak lettek, eszébe juthatott első fia, akiből időközben híres és sikeres ember lett, és életének legalább utolsó éveit Leonardo közelében szerette volna leélni. Láthatta talán, hogy fia zsenialitását milyen nagyra becsülik, tanúja lehetett, hogyan udvarolják körül a milánói gazdagok és előkelők. Előfordulhat, hogy a lovas szobor modelljének leleplezésére érkezett ő is a városba, s hallotta, hogy fiát megbízták a milánói hercegné, Beatrice szobáinak díszítésével, hogy előadásokat rendez a város új színházában.

Törvénytelen gyermeke az ő életének alakulását is befolyásolta, és amikor Leonardo apja, Ser Piero megöregedett és visszavonult a firenzei közélettől, Caterina, talán ha csak néhány évre is, szerette volna visszakapni a fiát.

A háború állandó fenyegetése ellenére a milánóiak élték a mindennapi életüket. Leonardo sem tétlenkedett egyetlen percig sem. Most már nem csak Salai, hanem anyja jólétéért is felelősséggel tartozott, fenn kellett tartania háztartását és műhelyét, amelyben tucatnyi tanonc és segéd dolgozott. A fornovói csata után az emberek úgy érezték, hogy az Itália felett Damoklész kardjaként függő katasztrófa veszélye egyelőre elhárult. Lodovico, bár tekintélye jókora csorbát szenvedett, egy időre visszatérhetett a nagy művészetpártoló szerepéhez, s ez a változás Leonardo számára természetesen jelentős előnyökkel járt.

Ennek ellenére megrázkódtatásokkal teli időszak volt ez a mester életében. A felelősség súlyát, amit háza népéért vállalt, nehezen viselte. Ugyanaz a személyiségerő, amellyel a zseni élt, egyúttal képtelenné tette az alkalmazkodásra. Mint általában a nagy tehetségekre, a mindennapi kötelezettségek teljesítése egész életében nagy terhet rótt Leonardóra is. Rengeteget dolgozott, Il Moro pedig egyre nagyobb mértékben vette igénybe szolgálatait és tehetségét. Ráadásul a herceg, noha rendkívül magasra értékelte az ingeniarius ducalis képességeit, legtöbbször elmulasztotta, hogy háláját készpénz formájában is kifejezésre juttassa. Leonardóra időnként elviselhetetlen nyomás nehezedett. Születésénél fogva kiegyensúlyozott vérmérsékletű, mértékletes és türelmes embernek ismerték, de előfordult, hogy mecénásainak szeszélyei végül kihozták a sodrából. Az egyik eset 1496 júniusában történt, amikor a szemtanúk szerint Leonardo kirohant Beatrice szobájából, rögtön azután, hogy nekilátott a festésnek. A vita pontos okáról nincs tudomásunk, de a herceggel való kapcsolatában komoly válság állhatott be, mert az azzal fenyegetőzött, hogy Peruginót fogadja fel helyette. Fennmaradt Leonardo mecénásához írt levelének piszkozata. Így panaszkodik:

„Mélyen sajnálom, hogy szükséget szenvedek; még jobban sajnálom, hogy ez megakadályoz abban, hogy eleget tegyek Méltóságod óhajának, ahogy azt szívem szerint tenném. Rendkívüli módon sajnálom továbbá, hogy Méltóságod értem küldetvén engem nélkülözésben talált, valamint hogy járandóságom kifizetésének elmaradása megakadályozott abban, hogy... [itt megszakad a szöveg, aztán folytatódik] Fájlalom, hogy mivel járandóságomat nem kaptam meg, a szükség arra kényszerít, hogy méltatlan feladatokra fecséreljem az időmet, ahelyett, hogy azt a munkát végezném, amellyel Méltóságod bízott meg; remélem, hamarosan elegendő pénzhez jutok, és képes leszek legjobb szándékaim szerint teljesíteni Excellenciád kívánságát, akinek ezúton is ajánlom magamat; és ha Méltóságod azt gondolja, hogy van pénzem, akkor téved: 6 személyt kell etetnem és az eltelt 56 hónap alatt mindössze 50 dukátot kaptam."

Sejthető, mi volt Leonardo célja ezzel a levéllel. Tekinthetjük persze udvarias kérvénynek is, amelyben a munkájáért járó ellenszolgáltatásért folyamodik, de lehetetlen nem észrevenni a szavaiban bujkáló szarkazmust, amivel valójában azt mondja: rettentően sajnálom, hogy szegény vagyok, de ez a helyzet. Ha szüksége van rám, fizessen. Éppen ezért bizonyosra vehetjük, hogy sohasem küldte el a levelet.

Kétséges viszont, hogy mennyire lehettek megalapozottak Leonardo panaszai. A herceg egykor feneketlennek tartott kincsesládáját bizony alaposan kimeríthette a hadsereg fejlesztése és a vonakodó szövetségesek meggyőzését szolgáló „kenőpénzek” kiadása, de éppen ezért engedte meg Leonardónak, hogy ha alkalma nyílik rá, másoktól is elfogadjon megbízásokat. Matteo Bandello, a kortárs író egy szövegben éppenséggel arra céloz, hogy Lodovico kifejezetten nagylelkű volt Leonardóval, és elhalmozta ajándékokkal.

A viszály legfőbb okát valószínűleg abban kell keresnünk, hogy Leonardo nem tudott minden igénynek egyszerre megfelelni: a fontos, és feltehetően jól fizető feladatokat időnként háttérbe kellett szorítania, hogy eleget tegyen Beatrice és a Mórhoz közel álló más személyek igényeinek, akik banális céljaikra pazarolták tehetségét. Ez lehetetlenné is tehette számára, hogy ugyanakkor a nagyszabású művek által támasztott igényeknek megfeleljen. Ráadásul az apróbb feladatokért járó honoráriumok könnyen elsikkadtak a hercegi udvarban, az előkelőségek itt-ott megfeledkeztek a neki járó összegek kifizetéséről, ebből is keletkezhetett a pénzzavara.

A konfliktus, mint az előbbi példák is mutatják, 1496-ban tetőzött, amikor - Leonardo megfogalmazása szerint - a szükség megakadályozta abban, hogy „szíve szerint” eleget tegyen a herceg kérésének; a mondat valószínűleg valami nagyszabású tervre utal, amely mind megbízója, mind az ő számára kiemelkedő jelentőséggel bírt.  A levélben valamely nagyobb összeg küszöbön álló kifizetésére is utal, amelytől láthatóan azt remélte, hogy enyhít anyagi gondjain, lehetővé teszi számára, hogy gondoskodjon „családjáról”, és némi tartalékot halmozzon fel. Szinte biztos, hogy legnagyobb szabású művéért, a Krisztus utolsó vacsoráját ábrázoló freskóért járó honoráriumról van szó; amelyet a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor számára kezdett festeni az előző évben.

A hagyományos freskófestés, a buonfresco igen gyors munkát követel a művésztől, mivel az előtt kell elkészülnie a festéssel, mielőtt a nedves vakolat megszárad. Leonardo azonban jóval több időt kívánt a munkára szánni annál, amit a technika lehetővé tett, így elhatározta, hogy saját készítésű anyagokat és festékeket fog használni a fal alapozására és festésére. Elképzelése sajnos hibásnak bizonyult: a hatalmas, majdnem 9 méter hosszú festmény még az ő életében pusztulásnak indult.

Az Utolsó vacsora pusztulásáért azonban nem egyedül Leonardót kell hibáztatnunk, hiszen a fal, amelyre remekművét festette, mindig erősen ki volt téve az esőnek és a szélnek, ráadásul egy föld alatti vízér pontosan alatta húzódik, ezért a kép felülete állandóan nedves. A balszerencse és Leonardónak az előkészületek során elkövetett hibái egyaránt közrejátszottak abban, hogy a festmény ma már csak halvány árnyéka az eredetinek. (Az Utolsó vacsora meglehetősen viharos éveket tudhat maga mögött. 1620-ban a megszálló spanyol csapatok ajtót vágtak abba a falba, amelyen a festmény található, két évszázaddal később pedig Napóleon katonái istállónak használták a helyiséget. Több kísérlet történt korábbi állapotának visszaállítására, ezek többsége azonban többet ártott a műnek, mint amennyit használt. A minden eddiginél sokkal sikeresebb legutolsó kísérlet Pinin Brambilla olasz restaurátorművész nevéhez fűződik A nemrégiben befejeződött munkálatoknak köszönhetően Leonardo nagy művének állapota ma lényegesen jobbnak mondható, mint korábban bármikor.)

Leonardo alkotóereje teljében volt, amikor hozzáfogott a fenséges mű megalkotásához; akkoriban már Milánó határain túl is úgy emlegették, mint az egyik legnagyobb élő itáliai művészt. Gyakran előfordult, hogy közönség előtt dolgozott a freskón; engedte, hogy az emberek körülállják, és még beszélgetésbe is elegyedett velük munka közben. Egy szemtanú így számol be a Santa Maria delle Graziéban tett látogatásáról:

„Néha hajnaltól napnyugtáig ott maradt a templomban, le sem tette a kezéből az ecsetet, és feledve evést és ivást, szünet nélkül festett. Máskor viszont két-három, vagy akár négy napon át a kezébe sem vette az ecsetet; órákon át nem tett semmi mást, csak összeíont karral álldogált szemben a művel, szigorú tekintettel fürkészve a figurákat. Én magam is tanúja voltam, hogy egy ízben, mintha valamiféle sugallatnak engedelmeskedne, délben, amikor a nap magasan járt az égen, otthagyta a Corte Vecchiát, ahol a csodálatos agyaglovon dolgozott, és egyenesen a Santa Maria delle Graziéba sietett, még azzal sem törődve, hogy az árnyékban haladjon; a templomban aztán felkapaszkodott az állványra, felvette az ecsetet, húzott egy-két ecsetvonást a képen, majd ismét eltávozott.''

Az Utolsó vacsorával Leonardo olyan remekművet alkotott, amely több tekintetben különbözött a kor ikonográfiái sablonjaitól, s megközelítésének újszerűsége mind megbízóját, mind pedig mecénását alaposan próbára tette. A kolostor perjelje egy idő után elvesztette a türelmét Leonardo lassúsága miatt, és arról panaszkodott, hogy a művész órákig némán bámulja művét, tesz néhány ecsetvonást, aztán eltűnik, és aznap már nem is látják többet.

A lassúság részben Leonardo megszokott munkatempójából adódhatott, részben a látogatóknak, kérdezősködőknek is betudható, akik valószínűleg mégiscsak zavarták a koncentrálásban. Beszámolók szerint Leonardo azt is eltökélte, hogy a lehető legtökéletesebb modelleket fogja megkeresni Jézus és a tanítványok megfestéséhez. „Valódi” arcokat keresett; hónapokig járta Milánó utcáit, hogy ráakadjon a legmegfelelőbb vonásokra, amelyeket aztán igyekezett emlékezetébe vésni, vagy megkérte a kiválasztott személyeket, hogy álljanak neki modellt a Santa Maria delle Graziéban.

A reneszánsz költő, Giovanbattista Giraldi, akinek apja szemtanúja volt, amint Leonardo az Utolsó vacsorát festette, az 1550-es években adja vissza a történteket:

„Mielőtt Leonardo hozzáfogott volna, hogy festménye valamely szereplőjét megjelenítse, először gondosan mérlegelte a figura emberi tulajdonságait és természetét... amikor ezt sikerült tisztáznia, elment azokra a helyekre, melyekről tudta, hogy az általa keresett típus bőséggel megtalálható a környékén, és kitartóan vizsgálgatta az arcokat, az emberek viselkedését, a ruháikat és a mozdulataikat... A látottakról aztán jegyzeteket készített abba a könyvecskébe, amelyet mindig az övében hordott."

A leírás tökéletesen egybevág azzal, amit Leonardo precizitásáról és a valóság iránti szenvedélyes érdeklődéséről tudunk. Jegyzetfüzeteiben rengeteg fej- és alaktanulmányt zsúfolt össze, amelyeket az Utolsó vacsora egyes alakjainak megfestésekor fel is használt. Arra a tekintélyes méretű, karikatúrákból és groteszk rajzokból álló gyűjteményére is támaszkodhatott, melyet addigi, két évtizedes pályafutása során halmozott fel.

1497-ben, amikor Leonardo már két éve dolgozott a terven, a perjel, akit türelmetlenné tett a késlekedés és a munkával járó felfordulás, amit a művész a kolostor refektóriumában okozott, ilyen szavakkal fordult a herceghez: „Már csak Júdás fejét kellene megcsinálnia, de több mint egy éve hozzá sem nyúlt a festményhez; néhányszor eljött, hogy megnézze, de akkor sem dolgozott rajta.”

Lodovico Sforza haragosan magához hívatta Leonardót, hogy számon kérje rajta a késlekedést. A kortárs beszámoló szerint Leonardo állítólag így felelt a herceg korholó szavaira:

„Excellenciád tudja, hogy már csak Júdás feje van vissza, márpedig azt mindenki tudja, hogy Júdás páratlan gonosztevő volt. Ezért olyan külsővel kell ábrázolni, ami kifejezi lelkének elvetemültségét. Ez az oka annak, hogy immár egy éve, vagy talán annál is régebb óta minden áldott nap elmegyek a Borghettóba; amint azt Excellenciád is tudja, itt gyűlik össze a város összes csirkefogója. Mindeddig azonban nem akadtam rá arra a gazemberre, aki pontosan megfelelt volna a fejemben lévő képnek. Ha sikerül ráakadnom a megfelelő modellre, egyetlen nap alatt befejezem a festményt. De ha a kutatásaim nem vezetnének eredményre, kénytelen leszek a perjel vonásait kölcsönvenni, aki Excellenciádnál panaszkodott rám; ő ugyanis tökéletesen megfelelne a kívánalmaknak."

A legenda szerint a hercegnek annyira megtetszett a szellemes ri-poszt, hogy Leonardo átlátszó kifogása ellenére mellé állt a perjellel szemben. Vasari a következőképpen meséli el az esetet: „A történet hallatára a herceg harsány kacagásra fakadt, és azt mondta, hogy Leonardónak ezerszeresen igaza van. Így hát szegény megzavarodott perjel ezentúl inkább a kertészeket nógatta, és békén hagyta Leonardót.”

Leonardónak valóban „ezer oka” volt arra, hogy halogassa a munka befejezését. Az egyik ok minden bizonnyal Luca Pacioli ferences rendi szerzetes lehetett, aki akkoriban Itália egyik legnagyobb tekintélyű tudósának számított. Pacioli matematikaprofesszori minőségében érkezett Milánóba, nagyjából akkor, amikor a Santa Maria delle Grazia perjelje panaszra ment a Mórhoz.

Paciolit általános csodálat vette körül. Nevét főműve, a Summa de Arithmetica Geometrica Proportioni et Proportionalita tette széles körben ismertté, melyet Leonardo 119 soldóért már korábban megvásárolt, és saját kezűleg másolt át jegyzetfüzetébe.

Eleinte a matematika iránti érdeklődése vonzotta Leonardót a franciskánus körébe, de hamarosan tartós barátság szövődött közöttük. Leonardo később maestro Luca néven említi; a matematikus azon kevesek közé tartozott, akinek megmutatta jegyzetfüzeteit és kéziratait. Pacioli viszonozta Leonardo rokonszenvét; megismerkedésük előtt ő is hallott már a zseniális firenzei művészről. Később a következő szavakkal jellemezte barátját: „a legnagyobb festő, perspektívakutató, építész és zenész - az az ember, aki mindezen erényeket magáénak mondhatja, Leonardo da Vinci, a firenzei.”

Leonardo azonban nem volt igazán tehetséges matematikus. A jegyzetfüzeteiben lévő dokumentumok alapján azt kell mondanunk, hogy a matematikához voltaképpen keveset konyított. A geometriában is csak az alapokig jutott el, aritmetikai levezetései pedig gyakran hibásak voltak. De ami hiányzott a képesség terén, azt pótolta a lelkesedésével; egyik oldalt a másik után firkálta tele geometriai alakzatokkal, számításokkal és matematikai szimbólumokkal. ,Az, aki nem ismeri a matematika legfelsőbb bizonyosságát, sötétben tapogatózik - írja. Ráébredt, hogy a matematika felbecsülhetetlen értékű eszköz mind a tudós, mind a művész számára: „Addig nem nevezhetünk valamit tudománynak, amíg matematikai úton nem szemléltettük.” Másutt azt írja: „A perspektíva minden esete megérthető a matematika öt alapfogalma, vagyis a pont, a vonal, a szög, a felület és a test alapján.”

Nyilván sokat tanult Paciolitól, de a matematika azon kevés területek egyike maradt, ahol Leonardo sohasem tűnt ki teljesítményével. Sokak szemében éppen ez az a tény, amely lehetetlenné teszi, hogy valaha is igazi tudósnak ismerjék el. A következő fejezetben igyekszem bebizonyítani, hogy az ilyen vélekedés egyedül a modern tudományfogalom korlátjaira világít rá, amint arra a reneszánsz egyik neves szakértője, De Lamar Jensen is rámutat: „Mi, XX. századi emberek hajlamosak vagyunk arra, hogy a tudományt az objektív igazságra irányuló, egyenes vonalon előrehaladó folyamatként értelmezzük, és a múlt tudományos eszméit pusztán a tudásunk jelenlegi állapotához vezető lépcsőfokoknak tekintsük.” Pedig talán létezhet tudományosság a matematika birodalmán kívül is.

Leonardo és Pacioli egész életükben barátok maradtak, és néhány évvel első találkozásuk után összeállítottak egy értekezést, melynek a De Divina Proportione címet adták. Az 1509-ben Velencében kiadott mű valódi együttműködés nyomán született:

Leonardo egy rajzsorozattal illusztrálta a franciskánus fejtegetéseit és elméleti tételeit, amelyek az antik matematikusok, zömmel Platón és Euklidész által lefektetett alapokra épültek.

1497-re a mester bokros teendői ellenére, nagyrészt Lodovico Sforza nyomásának köszönhetően, az Utolsó vacsora szinte teljesen elkészült. A herceg sürgette Leonardót, hogy legalább az év vége előtt fejezze be a freskót, s erre jó oka volt. Öt hónappal korábban ugyanis fiatal hitvese, Beatrice, aki alig töltötte be a huszonkettedik évét, hirtelen elhalálozott. A hercegné terhességének ötödik hónapjában járt, de nem hallgatott a jó szóra, az egyik bálon hajnalig táncolt, megerőltette magát, elvetélt, és végül meghalt.

Jóllehet Il Moro abban az időben kezdett kissé ráunni a feleségére, és Lucrezia Crivelli személyében éppen akkor választott magának új szeretőt, Beatrice halála miatt mégis mély búskomorságba esett. Pazar temetést rendezett neki, és sietve díszes síremléket rendelt számára, amit a Santa Maria delle Grazie oldalánál szándékozott felállítani. A kettős síremlék Leonardo műve közelében állt volna, ezért a Mór sürgette a freskó gyors befejezését.

A herceg hangulata azonban gyorsabban változott, mint a széljárás. Hamarosan ugyanolyan magabiztosan állt udvara élén, mint felesége halála előtt. Hat hónappal Beatrice temetése után Lucrezia Crivelli fiút szült neki, és Il Moro, akit a szerencse forgandósága felbátorított, újabb veszélyes politikai játszmába kezdett. Vakmerő diplomáciai manőverei azonban ez alkalommal véres háborút hoztak a félszigetre, majd végül a saját vesztét okozták.

Lodovico Sforza, aki saját céljaira akarta felhasználni a Pisa, Firenze és Velence közötti szövetségen alapuló törékeny politikai egyensúlyt, 1498 áprilisában megint arra készült, hogy ellenségeit egymásnak ugrassza. Az események azonban ismét elsöpörték. A fiatal francia király hirtelen meghalt (állítólag attól, hogy beütötte a fejét a mestergerendába), és a francia korona az orléans-i hercegre várt, aki XII. Lajos néven lépett trónra. Az új uralkodó a Viscontiak leszármazottja volt, abból a dinasztiából származott tehát, amely a Sforzák hatalomra kerülését megelőzően uralkodott Milánóban; nem csodálkozhatunk rajta, ha a legkevésbé sem rokonszenvezett a Mórral. XII. Lajos első dolga volt, hogy bejelentse igényét a milánói trónra.