Michael White

Leonardo, az első tudós

Tartalom

Előszó

Bevezetés: Az egyetemes ember

1.    Az apa vétke

2.    Leonardo gondolkodásának művelődéstörténeti előzményei

3.    A kezdetek

4.    Csalódás és remény

5.    Elismerés

6.    Dicsőség és zűrzavar

7.    Jegyzetfüzetek I. (1484-1500)

8.    Vándorévek

9.    A király karjában

10.    Jegyzetfüzetek Il. (1500-1519)

11.    A művészet tudománya

12.    Összegzés

I. Függelék

Il. Függelék

„Ő volt a tudományok szülőatyja, aki grandiózus tervének megvalósítását ránk, utódaira hagyta. ”

Előszó

Leonardo da Vincinek gyermekkorom óta rajongója vagyok. Személyes viszony fűz hozzá, akárcsak a világtörténelem néhány más kiemelkedő géniuszához, Mozarthoz, Egon Schieléhez és Charles Darwinhoz, akiknek személyisége és tevékenysége mindmáig az emberi szellem csodálatára késztet. Kisfiúként mindent tudni akartam Leonardóról, amit csak lehet, elmerültem az ő világában; voltaképpen azt szerettem volna, ha én magam lettem volna Leonardo.

Gyermekként nem is álmodtam róla, hogy egyszer megírom majd az életrajzát, s most, hogy a végére értem ennek a munkának, úgy érzem, Leonardo alakja fontosabb nekem, mint valaha. Felnőttem hozzá, és amennyire ez halála után majd’ fél évezreddel lehetséges, megismertem életét és műveit.

Amikor hozzákezdtem a könyv megírását megelőző kutatómunkához, még elevenen élt bennem annak a három évnek az emléke, melyet egy Leonardótól jelentősen eltérő személyiség, Sir Isaac Newton társaságában töltöttem. Az ő életét mutatja be Az utolsó varázsló című könyvem. Newtonnal nem volt könnyű együtt élni; kétségkívül kivételes intellektus, különleges gondolkodó volt, aki új utat nyitott az emberi szellem történetében, ám emberi természetétől nem állt távol a rosszindulat, sőt esetenként a kegyetlenség sem. Attól eltekintve, hogy mindketten zsenik, Leonardo mindenben épp az ellentéte Newtonnak, így talán megbocsátják nekem az elfogultságot: Leonardo életét nagyobb kedvvel követtem végig.

Amikor hozzáfogtam a munkához, az a cél lebegett előttem, hogy születendő könyvem többet nyújtson az olvasónak, mint a hagyományos Leonardo-életrajzok, amelyekből talán több is van a kelleténél. Munkámmal Leonardo tevékenységének arra az aspektusára szerettem volna irányítani a figyelmet, amelyet az életrajzok többsége figyelmen kívül hagy. Életének eseményei mellett - már amennyire ismerhetjük ezeket az eseményeket - szerettem volna megrajzolni Leonardónak, a tudósnak a portréját, amely hitem szerint éppolyan szuggesztív és csodálatra méltó, mint művészi habitusa. Az én Leonardóm színes, korlátokat nem ismerő, szenvedélyes egyéniség, aki az eretnekség és a fekete mágia szakadéka szélén egyensúlyoz, akit a sors annyiféle képességgel áldott meg, hogy képtelen közülük választani. Az én Leonardóm az első valódi tudós.

Könyvem tehát Leonardo tudományos eszméit helyezi a vizsgálódás középpontjába. Úgy érzem, művészi teljesítményének méltatására, egyes festményeinek elemzésére nem vagyok hivatott, de életének eseményeit igyekszem nyomon követni, hiszen munkámat mindenekelőtt mégiscsak életrajznak szánom. Egyébiránt pedig Leonardo tudományos törekvései művészetét is döntő módon befolyásolták: főként utolsó korszakának remekművei dicsérik talentumának e kettősségét, művészi és tudósi kvalitásának megbonthatatlan egységét.

Leonardo tudományos teljesítményének értékelése máig nem jutott nyugvópontra. Sokan bizonyára azt is vitatnák, hogy joggal nevezem-e egyáltalán tudósnak; azzal az állításommal pedig, hogy ő lett volna az első tudós, bizonyára még nagyobb ellenállásba ütközöm. De vállalom, és igyekszem bebizonyítani, hogy valóban ő volt a legelső tudós. Sőt, meggyőződésem, hogy könyvemnek joggal adhattam volna azt a címet is, hogy Leonardo elveszett tudománya, vagy Leonardo, a meg nem értett tudós, hiszen ezek tartalma is megfelel a valóságnak. Ma már tudjuk, hogy Leonardo találmányai több későbbi alapvető tudományos felfedezés előfutárai voltak, de amint azt könyvemben részletesen bemutatom, eredményei tragikus módon elkallódtak, szinte teljesen feledésbe merültek. Két évszázadra volt szükség ahhoz, hogy a világ ráébredjen jelentőségére, és felvegye gondolatainak elejtett fonalát.

Az életrajzírók persze szinte minden esetben igyekeznek hősük „másik oldalát” is bemutatni, amely szinte kivétel nélkül a személyiség árnyoldalának feltárását jelenti. A hitelesség követelményének megfelelően én sem kerülhettem meg, hogy Leonardo egyéniségének kevésbé vonzó sajátosságait is bemutassam, már csak azért sem, mert gyakran e negatív tulajdonságok adják a karakter mélységét és egyediségét. Valóban, Leonardo sem volt angyal; sok tekintetben éppen olyan volt, mint bárki más, csak éppen kivételesen toleráns és humánus ember volt, akinek életstílusa és viselkedése hadilábon állt korának sok tekintetben kegyetlen szellemével, amelyben az emberi élet meglehetősen értéktelennek számított.

Úgy vélem, Leonardót mindenekelőtt tevékenységének indítékai teszik egyedülállóvá. Egyéniségének legfőbb sajátosságai közé tartozik, hogy a felfedezés, az élet misztériumának feltárása iránti, már-már a pszichózis határát súroló szükséglet szinte megsemmisíti, feloldja magában az Ént. Kutatói és írói munkám befejezéséhez közeledtem már, amikor mindez világossá vált számomra; azonosulnom kellett vele, fel kellett tárnom az őt alakító hatásokat, vágyakat és félelmeket, hogy rájöjjek a titkára.

Leonardo képes volt az alkotás medrébe terelni az őt ért hatásokat, és formát adni vágyainak; ennek köszönheti rendkívüli életművét, amely alapvetően befolyásolta a reneszánsz gondolkodás alakulását.

Michael White

1999 szeptembere

BEVEZETÉS

AZ EGYETEMES EMBER

_>yAz ember egyedülálló lény, de nem azért, mert képes tudományt és művészetet teremteni, hanem elméjének csodálatos képlékenysége miatt, amelynek a tudomány és a művészet létezése is köszönhető. ”

J. Bronowski: Az ember felemelkedése

Amikor Leonardo da Vinci 1519. május 2-án meghalt, hűséges társára, a nemesi származású művészre, Francesco Melzire hárult a feladat, hogy gondoskodjon mestere anyagi és szellemi javainak őrzéséről. Melzi, akit mélyen lesújtott Leonardo halála, a mester temetését követően még hónapokon át I. Ferenc francia király cloux-i kastélyában, Leonardo utolsó otthonában maradt. Amikor aztán mégis felkerekedett, szolgái egyik poggyászt a másik után rakták fel a szekerekre és a teherhordó lovak hátára. A ládákban töméntelen mennyiségű papír, rengeteg fából és fémből készült modell és néhány festmény volt; felbecsülhetetlen értékű kincsek, melyek évszázadokra megalapozták alkotójuk hírnevét.

Ebből a hagyatékból számunkra annak a mintegy 13 000 oldalnyi feljegyzésnek van a legnagyobb jelentősége, amelynek zsineggel átkötözött, vagy bőrkötésű jegyzettömbökbe és dossziékba gyűjtött lapjait Melzi magával vitte családi birtokára, a Milánó közelében található Vaprióba. Az volt a szándéka, hogy rendszerezi és katalogizálja Leonardo írásait, melyek a védművek, bástyák építésétől a madarak repüléséig, az emberi vese felépítésétől a Hold krátereinek megfigyeléséig a legszélesebb tárgykört ölelték fel. Ezt hagyta a világnak örökül Leonardo: az első tudós kutatásainak eredményét.

Néhány évvel később Melzi megnősült, és hozzálátott Leonardo írásainak rendszerezéséhez, ám a feladat meghaladta az erejét; két írnokot is felfogadott, de így is alig jutottak előrébb.

Egyedül a mester festészetről szóló, Trattato della pittura (magyarul A festészetről) címen ismertté vált befejezetlen értekezését sikerült összeállítani, amely 1651-ben jelent meg kivonatos, az eredetitől jelentősen különböző formában; és jelenleg a Vatikáni Könyvtárban lehet hozzáférni.

Amikor Melzi 1570-ben meghalt, egyetlen fia, Orazio örökölte az egész gyűjteményt. Ám Orazio egyáltalán nem érdeklődött Leonardo és lenyűgöző műve iránt; csak azért gyűjtötte össze apja papírjait, hogy helyet csináljon a házban; felvitette az iratokat a családi kúria padlásán álló szekrénybe, és megfeledkezett róluk.

Szerencsére akadtak olyanok is, akik többé-kevésbé tisztában voltak a dokumentumok értékével: köztük volt Orazio szemfüles házitanítója, Lelio Gavardi is, akinek sikerült rávennie Orazio Melzit, hogy a jegyzettömbök közül tizenhármat a rendelkezésére bocsásson; a tanító ezeket később eladta a toszkán nagyhercegnek. Néhány évvel később egy Mazenta nevű lelkiismeretes milánói szerzetes arra kérte a nagyherceget, tegye lehetővé számára, hogy az iratokat visszajuttassa a Melzi családhoz. Amikor azonban a szerzetes megérkezett a gyűjteménnyel, Orazio azzal fogadta, hogy megtarthatja a papírokat, neki bőven elég az, ami még a padláson van.

Csakhamar beszélni kezdték, hogy a nagy Leonardo da Vinci kezétől származó jegyzetek és rajzok vannak Orazio Melzi birtokában. Hamarosan kincsvadászok szállták meg Vapriót, akik igyekeztek legalább néhány papírlapot zsákmányolni, sok esetben úgy, hogy kitépték őket a tömbből.

Francesco Melzi gondossága tehát hiábavaló volt; a jegyzetfüzetek lapjai szétszóródtak szerte a világban. Némelyik a brit királyi család windsori gyűjteményébe került, mások nemesemberek és főpapok kezén keresztül itáliai, spanyol és franciaországi könyvtárak raktáraiba vándoroltak, a többi ismeretlen helyre sodródott vagy megsemmisült. Becslések szerint abból a 13 000 oldalból, amit 1519-ben Melzi magával vitt Cloux-ból, mintegy 7000 oldalt ismerünk, az eredeti mennyiségnek alig több mint a felét. Ezek többsége a világ különböző pontjain, nyilvános gyűjteményekben található; kisebb részüket magángyűjteményekben őrzik. A magánkézben lévő dokumentumok közül a Hammer-kódex a leghíresebb, amelyet 1994-ben Bill Gates vásárolt meg 30 millió dollárért. (Nem sokkal azelőtt, hogy hozzáfogtam ehhez a könyvhöz, interjút készítettem Bill Gates-szel. Amikor arról kérdeztem, mi indította arra, hogy megvásárolja a Hammer-kódexet, fanyar mosollyal így válaszolt: „Vágytam rá.” Később aztán elárulta, hogy természetesen üzleti megfontolásokból vette meg az iratot: egy Microsoft CD-ROM elkészítéséhez akarta felhasználni a kódexet, amely azóta napvilágot is látott, illetve az interneten közzéteendő „virtuális galériában” szándékozik szerepeltetni Leonardo művét. Az ügy további érdekessége, hogy bár Leonardo jegyzetkönyveit általában a tulajdonos után nevezik el (a Hammer-kódex is akkor kapta ezt a nevét, amikor a kaliforniai Hammer Institute birtokába került), sajátos okokból Bill Gates nem keresztelte át maga után a kódexet, hanem visszaállította a korábbi elnevezést, így ma ismét Leicester-kódexnek hívják.)

A kéziratok elkallódása pótolhatatlan veszteséget jelent az egész emberiség számára. Leonardo tudományos életműve két évszázadon át gyakorlatilag nem létezett; ez alatt a kétszáz év alatt sokan arra fecsérelték energiáikat, hogy újra felfedezzék azt, amire ő már korábban rájött, ám eredményeiről nem tudott senki.

Manapság, mihelyt egy tudományos felfedezés beigazolódik, nyomban nyilvánosságra is hozzák, általában valamelyik tudományos folyóiratban, és ha a felfedezés valóban fontos, a napilapokon keresztül szinte már másnap bekerül a köztudatba. A tudományos eredmények nyilvánosságáról azonban csak a XIX. század óta beszélhetünk. Korábban a tudósok világszerte olyan speciális orgánumok révén tették közzé felfedezéseiket, mint például az angol Királyi Természettudományi Akadémia (Royal Society). Leonardo idejében, Newton előtt kétszáz évvel azonban mindössze egyetlen lehetőség állt a feltaláló rendelkezésére, hogy tudományos elméletét közzé tegye: ha megírta és könyv formájában kiadta. Galilei is ilyen módon, könyvei révén terelte merőben új utakra a tudományos gondolkodást; a legnevezetesebb a Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről, a ptolemaiosziról és a kopernikusziról (1632), és a Matematikai érvelések és bizonyítások két új tudományág, a mechanika és a mozgások köréből (1638) című munkája. Leonardo írásai rengeteg kísérlet leírását magukban foglalták, ám következtetései az előkelőkből és műgyűjtőkből álló kis csoportot leszámítva ismeretlenek maradtak, nem beszélve arról, hogy a tudomány és a mérnöki technika terén még ők is szinte kivétel nélkül tökéletesen tudatlanok voltak. Leonardo rejtett tanítását csak az olyan elmék fedezték fel, mint Newton, Leibniz, Fermat, Huygens, mintegy 250 évvel azután, hogy Melzi Cloux-ból Vaprióba utazott.

Leonardo megdöbbentő felfedezéseket tett az optika, a mechanika, az anatómia és a geológia területén. Az ő nevéhez fűződik a fényképezőgép közvetlen elődjének tekinthető camera obscura feltalálása, de jegyzeteiből kiderül, hogy megfordult a fejében többek között a kontaktlencse és a gőzgép elve is. Helyes magyarázatát adta például annak, hogy miért látjuk kéknek az égboltot, és olyan magas színvonalú ábrázolási technikát fejlesztett ki az emberi test felépítésének szemléltetésére, amelyhez képest csak napjaink számítógépes módszerei jelentenek igazi előrelépést.

Csak találgathatjuk, vajon hogyan alakult volna a tudomány története, mekkora léptekkel haladt volna előre a technika, ha Leonardo életműve széles körben hozzáférhető lett volna. Vajon hol tartanánk ma? Miféle technikai csodáknak lehetnénk tanúi?

A „reneszánsz ember” kifejezés mára közhellyé vált, ám aligha létezik bárki is, akire pontosabban illene ez a meghatározás, mint Leonardo da Vincire. Leonardo olyan korban született, amelyben csak a legelőkelőbb réteghez tartozóknak adatott meg, hogy könyvet lássanak. Elévülhetetlen érdeme, hogy az emberi tudás kusza, rendezetlen szálait logikus és következetes rendbe foglalta, és a legkülönfélébb tárgyakra vonatkozó ismeretek enciklopédikus áttekintésére törekedett. Nem Leonardo volt azonban az egyetlen polihisztor a korban. Az előtte járó nemzedékhez tartozó Leon Battista Alberti szintén kísérletet tett az emberi tudás elemeinek egyesítésére; Filippo Brunelleschi mechanikai csodamasinákat tervezett, és lefektette a korszerű építészet és mérnöki tudomány alapjait, a szintén firenzei Pico della Mirandola pedig, aki egy évtizeddel Leonardo után látta meg a napvilágot, sokak véleménye szerint minden tekintetben Leonardóhoz mérhető polihisztor és zseni volt, ám korai halála miatt képességeit nem bontakoztathatta ki. Valóban, Leonardót talán mindenekelőtt az teszi egyedülállóvá, hogy fél évszázadon át megszakítás nélkül dolgozott, hogy az ismeretek különféle területeit páratlan szellemi képességei segítségével képes volt egységbe fogni, és művészként, kísérletező tudósként, mérnökként és konstruktőrként egyaránt kiemelkedő teljesítményt nyújtott.

Vessünk tehát egy pillantást Leonardo kortársaira, akik közül sokan személyesen is ismerték őt, néhányan pedig baráti viszonyban álltak vele. A reneszánsz világ nem volt nagy kiterjedésű, hiszen a kommunikáció és az utazás még szűk határok között mozgott, így a nyugati műveltség kiemelkedő alakjai, akiknek neve Európa egy-egy nagyobb városához köthető, kapcsolatban voltak egymással.

A művészek közül a valamivel idősebb Botticelli Leonardo pályatársa és barátja lett, Michelangelo pedig legfőbb ellenfele. Raffaello, aki harminc évvel volt fiatalabb Leonardónál, ihletet merített az idősebb mester művészetéből, tudjuk például, hogy vázlatokat készített a Mona Lisáról. Leonardo harminchárom éves volt, és festőként épp az első jelentősebb sikereit aratta, amikor Hieronymus Bosch 1485-ben megfestette a Gyönyörök kertjét, Tiziano pedig épp ebben az évben született meg. Kolumbusz Kristóf egy évvel Leonardo előtt született; amikor pedig megpillantotta az Újvilág partjait, Leonardo éppen a milánói nagyherceg szolgálatában állt. Leonardo ismerte az itáliai tudóst és geográfust, Toscanellit is, akinek elmélete nagy mértékben hozzájárult Kolumbusz utazásainak sikeréhez. Magellán expedíciója, melynek során az ember első ízben kerülte meg a földgolyót, Leonardo halála után hat hónappal vette kezdetét.

Dante Isteni színjátéka 1472-ben jelent meg nyomtatásban a Rómától északra eső Folignóban. Kopernikusz mintegy negyedszázaddal Leonardo után született, és abban az időben érkezett Itáliába a heliocentrikus elmélet, a De revolutionibus orbium coelestium, (Az égi szférák keringése) első vázlatával, amikor Leonardo az utolsó évét töltötte itáliai földön. A véreskezű Cesare Borgia egy időben Leonardo pártfogója volt; a mester haditanácsadóként dolgozott az udvarában. Cesare Borgia révén ismerkedett meg és került közeli barátságba Niccoló Machiavellivel, aki szintén a Borgia-család szolgálatában állt, és anyagot gyűjtött fő művéhez, A fejedelemhez, amely 1515-ben, négy évvel Leonardo halála előtt látott napvilágot.

Leonardo tisztában volt kivételes tehetségével; elhivatottsága és időnként talán túlzottnak tűnő küldetéstudata feljegyzéseiben is megjelenik; „Facil cosa e farsi universale” („Aki tud, könnyű annak egyetemessé válnia” - Gulyás Dénes fordítása). A mintegy 13 000 oldalnyi dokumentumban azonban csak elvétve találunk személyes természetű feljegyzést, és alig van támpontunk azzal kapcsolatban, hogy Leonardo vajon hogyan látta saját életét. Időnként megemlít egy-egy eseményt, és hébe-hóba rövid mondatokban érzéseit is szóba hozza, ám ezek nem többek sejtelmeknél. Rendkívüli egyéniség volt, akinek szerteágazó tevékenységét és lenyűgöző eredményeit időnként elkerülhetetlenül felnagyította az utókor; ezek a túlzások már az első életrajzokban is felbukkannak.

Giorgio Vasari, a híres festő és biográfus írta meg Leonardo első életrajzát, A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című nagyszabású művének részeként. A könyvet mintegy fél évszázaddal Leonardo halála után, 1568-ban fejezte be. Nem utolsósorban az ő számlájára kell írnunk a Leonardo életével kapcsolatos legendákat. Bár Vasari írása nem mentes a túlzásoktól, és a mítoszteremtés szándéka sem idegen tőle, mégis hálával tartozunk neki Leonardo személyiségének megörökítéséért. „Da Vinci kellemes társalgó volt - írja Vasari -, meg tudta nyerni magának az embereket. S bár elmondhatjuk, hogy semmije sem volt, és keveset dolgozott, mégis folyton szolgákat és lovakat tartott; a lovakat nagyon szerette, és általában minden állatot kedvelt, nagy szeretettel és türelemmel bánt velük. Ezt azzal is kimutatta, hogy gyakran sétált olyan helyeken, ahol madarakat árultak, saját kezűleg kivette őket a ketrecből, kifizette értük azt az összeget, amit a kereskedő kért, és hagyta, hadd repüljenek el a levegőbe, visszaadta nekik elveszett szabadságukat.

Bizony, a természet igencsak kegyeibe fogadta, bármire irányultak is gondolatai, eszméi és érzései, olyan isteni volt minden cselekedetében, hogy tökéletességben, közvetlenségben, elevenségben, jóságban, kedvességben és kecsességben soha senki se versenyezhetett vele.”

A későbbi történetírók szintén szuperlativuszokban beszélnek a mesterről. Egyik kutatója, Giorgio Nicodemi az 1930-as években így írt róla:

„Leonardónak az antik hősök sorában a helye, hiszen erős és kemény akaratú volt, mint ők, mégis érző lélek. Hozzájuk hasonlóan Leonardo is intelligenciája révén győzte le az élet megpróbáltatásait, és hősi elhivatottságának tudatában járta az útját... Leonardo legfőbb erénye gondolkodásának derűje és pontossága. Elfogadta az élettel járó nehézségeket, és állhatatos szívvel viselte az elkerülhetetlen vég gondolatát. Az az érzés, hogy életével mások hasznára lehet, megvigasztalta bánatában is. Nyomát sem találjuk nála a melankóliának, amely oly gyakran jellemzi a silány jellemet. Leonardo életének tanulmányozása azzal a mélyről jövő örömmel tölt el bennünket, amit az olyan eposzi hősök sorsának láttán érzünk, mint Odüsszeusz vagy Aeneas; a történelmi személyiségek közül pedig Dante vagy Napóleon juthat eszünkbe róla."

Leonardo kivételes szépségű ifjú volt, idős emberként pedig a bölcsesség, a mindenség ismerete tükröződött arcán. Vegetáriánus volt és homoszexuális; házasságon kívül született, és hagyományos iskolai képzésben alig volt része; törvénytelen születése miatt pedig szinte alig akadt olyan mesterség, amely nyitva állt előtte. Ezernyi ellentmondás terhelte személyiségét; alig kapott olyan megbízást, amit maradéktalanul teljesített volna, legtöbb műve befejezetlen maradt. Élete jelentős részét úton töltötte; az életet a maga teljességében akarta megtapasztalni. Bármihez nyúlt is, minden problémát a gyökerénél ragadott meg; mindenre magyarázatot keresett, dolgozni akart ereje végső határáig, és feljegyezni mindent, amit tapasztalt és megértett. Elítélően írt a háborúról, de harci gépezeteket tervezett számos európai hadúr számára; csodálatos festő volt, talán a legnagyobb, aki valaha élt, de beleunt a művészetbe. A készen kapott bölcsességet megvetette, de elmélyülten tanulmányozta a klasszikusokat; őszintén hitte, hogy az emberi test az isteni lényeg legtökéletesebb kifejeződése, ám lenézte az embereket. S bár rendkívül sokféle dologgal foglalkozott, életműve mégis három nagy területet fed le: a művészetét, a tudományét és a technikáét.

Leonardo művészi tevékenységéről az évszázadok során könyvtárnyi elemzés és értelmezés született. Sokan írtak Leonardóról, a mérnökről is, de alig akadtak néhányan, akik kellő figyelmet szenteltek korszakalkotó tudományos elképzeléseinek. Ennek részben az az oka, hogy Leonardót sokáig úgy tartották számon, mint akinek páratlan művészi tehetsége messze felülmúlja tudósi kvalitásait; igaz, Leonardo nem is az a fajta tudós, mint XX. és XXI. századi társainak többsége.

Einstein a következőképpen vélekedett Leonardo tudományos teljesítményéről:

„A kiindulópontok távoli hasonlóságai, a homályos célzások, bizonytalan utalások könnyen félrevezetők lehetnek. Ha ezeket a távoli analógiákat a valódi felismerések bizonyítékainak tekintjük, könnyen abba a hibába eshetünk, hogy egyeseket messze kortársaik fölé helyezzük. Így indul el a mítoszteremtés folyamata, ami miatta régiek egykoron minden kiemelkedő teljesítményt Herkulesnek tulajdonítottak.''

Einsteinnek volt rá oka, hogy gyanakodva szemlélje a Leonardót övező mítoszt, és azokat, akik szinte minden valamire való tudományos felfedezést neki tulajdonítottak. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy Einstein maga is a modern tudomány intézményének részese volt, és a „mundér becsületének” védelme alapvetően érdekében állt. Ezen túlmenően, mint azt könyvemben igyekszem majd bebizonyítani, Einstein közel sem lehetett tisztában Leonardo tudományos munkásságának lényeivel, amikor a fenti nyilatkozatot tette.

Leonardóval kapcsolatban időnként azt a véleményt is hallhatjuk, hogy a többi jelentős művésszel összehasonlítva rendkívül kevés művet hagyott az utókorra. Valóban, alig néhány festményét ismerjük, s ezek közül is csak az egyetlen Mona Lisát szignálta, amelyről tudjuk, hogy teljes egészében saját kezű műve; ám nem szabad elfelejtenünk, hogy Leonardo jegyzetfüzetei hatalmas mennyiségű rajzot foglalnak magukban; szinte alig akad olyan oldal, ahol a szöveg mellett ne szerepelne ábra. Ezek zömmel csupán vázlatok, de mintegy 1500 tökéletesen kidolgozott illusztráció is szerepel közöttük, ezek némelyike szépségét tekintve semmivel sem marad el ismert festményei mögött.

Könyvünk mindenekelőtt Leonardo, az ember, és Leonardo, a tudós történetét meséli el, azt a történetet, amelyet eddig senki nem mesélt el teljes egészében. A történet azonban nemcsak róla szól, hanem egyúttal a tudomány és a művészet eltéphetetlen kötelékéről is, s éppen Leonardo volt az az emberiség történetében, aki ezt a köteléket a legszorosabbra fűzte.

A tudomány hőskorában a matematika, a művészet és a képzelet világa között még elmosódtak a határok. A modern fizikusok is gyakran említik az atom felépítésének „szépségét”, beszélnek a hullámok és a részecskék interakciójának „eleganciájáról”. A mai tudomány legmerészebb úttörői ismét az emberi gondolkodás nem matematikai jellegű kifejezéseit keresik; új irányokban tájékozódnak abban a labirintusban, amely reményeik szerint a világ tökéletesebb megismeréséhez vezet.

Bár Leonardo mit sem tudott az atomfizikáról vagy az egyesített elméletekről, a művészet és a tudomány egyesítésével ő is az egyetemes kérdésekre keresett választ. Míg művészi képességeit tudományos eredményeinek bemutatása érdekében vetette latba, tudományos kutatásainak eredményét művészetében hasznosította. Anatómiai ismeretei segítségével tökéletesebben tudta ábrázolni az emberi és állati testeket, optikai felismerései a fény-árnyék hatások kidolgozásakor, a kontraszt és a perspektíva ábrázolásában voltak segítségére, a tájábrázolás valószerűségének tökéletesítésekor földrajzi és geológiai tanulmányaira támaszkodott.

Leonardo eredményei az emberi értelem végső határait feszegetik. Életművében a művészet és a tudomány egyetlen alakzatba olvad; egymást erősítik és táplálják, művészete mégis igazi művészet, tudománya igazi tudomány marad.

1.

AZ APA VÉTKE

.Ahhoz az emberhez hasonlított, aki túlságosan korán ébredt: még sötétség borult a világra és mindenki aludt körülötte. ”

D. Mere/.skovs/.kij: Az előfutár. Leonardo da Vinci regénye

Ha a toszkán fővárosból, Firenzéből nyugat felé indulunk, apró városok füzérén vezet keresztül az utunk, mely mintegy 90 km hosszan nyúlik el a tengerpart és Pisa irányában. Elhagyva Empoli városának ipari övezetét, jobbra kanyarodunk, és tíz kilométeren át észak felé autózunk. A háromsávos sugárút mentén üzletek sorakoznak. Mindenféle áru megtalálható itt, ám amint elhaladunk előttük, azt tapasztaljuk, hogy egy név egyre gyakrabban bukkan fel a boltok portálján, az áruházak feliratain, az autógumi-kereskedések és számítógép-szaküzletek cégtábláján. Errefelé mindent a „Leonardo” névvel fémjeleznek, hiszen az út végén, néhány kilométerre az üzletsor mögött terül el Vinci aprócska városa, amely már csak egy ugrásnyira van Leonardo szülőhelyétől.

Vinci manapság afféle turistalátványosság, de a városka máig megőrizte festői hangulatát. Vinciben találjuk a mester mérnöki terveit bemutató múzeumot, ám ha magához Leonardóhoz szeretnénk közelebb jutni, azon a földön akarunk járni, melyen kisfiúként játszott, és szeretnénk látni a tájat, amelyet ő is nézett, amikor reggel kinyitotta a szemét, akkor kicsivel messzebb kell utaznunk.

A hamisítatlan toszkán tájat átszelő meredek, keskeny úton, a kissé fennhéjázó nevű Strada Verdén mintegy két kilométert kell megtennünk. Lassan magunk mögött hagyjuk a nyüzsgő várost, és megérkezünk Anchiano faluba, amely mellett Vinci álmos városkája is távoli metropolisznak tűnik. Olajfaligetek között rejtőzve itt találhatunk rá arra az épületre, amit az idevalósiak Leonardo szülőházaként - Casa Natale di Leonardo — tartanak számon. Persze senki sem tudhatja biztosan, hogy több mint fél évezreddel ezelőtt valóban ez volt-e a Vinci család rezidenciája, de az ajtó melletti büszke emléktábla megerősíti a feltételezést, amelynek igazságát nem is igen próbálják elvitatni.

A Casa Natale di Leonardo szép, egyszintes, cseréptetős kőépület. A távolba integető olajfák és a közeli dombokra kapaszkodó szőlőskertek közepén áll az egyszerű, háromszobás ház, melynek földszintjén az előtérből jobbra és balra nyílik a két nagy lakószoba.

Leonardo születése idején, 1452 táján azonban csak szerény kúriának számított az épület, mely arról vallott, hogy lakói közepes vagyoni helyzetű, viszonylag sikeresen gazdálkodó birtokosok. Anchiano hangulata keveset változott Leonardo ideje óta; a látogatót mélységes nyugalom és az időtlenség érzése keríti hatalmába. Ám a XV. század közepén Toszkána, különösen pedig Firenze és Siena városa rendkívüli befolyást gyakorolt a világ folyására; ez a régió volt az itáliai reneszánsz epicentruma. Leonardo karakterének számos vonása gyermekkorának anchianói elszigeteltségében gyökerezik, ám élete későbbi szakaszaiban sokat utazott, és saját korában igazi kozmopolitának számított. Műveinek és gondolkodásának hatása természetesen messze meghaladta azokat a határokat, amelyek között életét töltötte. Ma úgy értékeljük, mint az európai kultúrtörténet egyik útjelzőjét, s többnyire úgy gondolunk rá, mint aki messze megelőzte saját korát.

Annak ellenére, hogy zárt, elszigetelt világban született, születésének idejét meglepően pontosan ismerjük: 1452. április 15-én született, szombati napon, este 10 óra 30 perckor. Pontos információinkat a büszke nagyapának köszönhetjük; ő jegyezte fel az eseményt naplójába, amelynek halála után nyoma veszett, ám Leonardo életének kutatói 1939-ben megtalálták. A naplóbejegyzés így szól:

„1452: Fiúunokám született, fiamnak, Ser Pierónak a gyermeke április 15-én, szombaton, az est harmadik órájában. A gyermek a Leonardo nevet kapta."

A nagyapának, Antoniónak valószínűleg szokása volt a naplóírás, mert - noha ő maga nem volt jogász - jogászdinasztiából származott, így családi örökségként kötődhetett ahhoz a szokáshoz, hogy mindent feljegyezzen és számon tartson; ennek köszönhetjük, hogy az örömteli eseményről biztos adataink vannak. Az a jegyzetfüzet egyébként, amelyben Antonio megemlíti Leonardo születését, már az ő apjának is naplójául szolgált.

A Vinci családról szóló első adatok bizonyos Ser Michele da Vincit említenek, aki az 1300-as évek közepén élt. Ő volt Leonardo szépapja; a neve előtt szereplő „Ser” szócska a foglalkozására utal, vele kezdődik ugyanis a Vinci család jegyződinasztiája, amely három generáción át húzódik: Ser Michelétől fia, Ser Guido vette át a családi vállalkozást, majd Ser Piero következett. Mindannyian Firenzében éltek és dolgoztak, és minden generáció többre vitte, mint apáik. A harmadik nemzedékhez tartozó Ser Piero házassága révén emelkedett a módos polgárság sorába: egyik sikeres jogásztársának leányát, Lucia di Ser Piero Zosi di Baccheretót vette el feleségül Firenzében, és karrierje később egészen a Köztársaság kancellárjának rangjáig emelkedett.

Ekkor azonban, ahogy az már lenni szokott, megtört a lendület: Leonardo nagyapja, Antonio szülei akaratával szembeszállva ahelyett, hogy beállt volna a „családi vállalkozásba”, visszatért a Da Vinci család falusi birtokára, ahol a dédapja is született. Antonio láthatóan nem vágyott többre, mint hogy a vidéki földesúr egyszerű életét élhesse; megelégedett a birtok kormányzásával, vezette a gazdaságot, de birtokának, vagyonának gyarapítása nemigen érdekelte. Kevés ambíciót árult el, javainak nagy részét bérbe adta a helyi terménykereskedőknek. Apjához hasonlóan ő is egy jegyző lányát vette feleségül, akit szintén Luciának hívtak. Ez a házasság azonban korántsem volt olyan előnyös, mint apjáé: apósa jelentéktelen falusi nótárius volt, és Antonio majdnem ötvenéves volt már, mire elszánta magát a házasságra, akkor is nyilván puszta kötelességtudatból nősült meg. A házaspár első gyermeke, Piero, Leonardo apja házasságuk első vagy második évében született.

Az apával történő szakítás, mely Antonio életében lejátszódott, megismétlődött közte és fia között, csak éppen fordított előjellel. Piero visszatért a Da Vinci família tradícióihoz: ő is a jegyzői hivatást választotta. A rendkívül ambiciózus fiatalember sikerei csak elszánt és kapzsi nagyapjának karrierjével vethetők össze. Életstílusa méltó volt sikereihez: pályafutását Pisában és Pistoiában kezdte, ám Firenze ragyogása csakhamar magához vonzotta őt is. Karrierje meredeken ívelt felfelé, és hamarosan kiterjedt klientúrát mondhatott magáénak, szabadúszó jogászként pedig különféle üzleti tranzakciókat bonyolított le a városi vezetők megbízásából. Úgy gondolhatta, hogy a hatalom közelsége segítségére lehet előrehaladásában, ezért pompás lakást bérelt a belvárosban, amelynek ablakaiból a firenzei városházára, a Palazzo della Signoriára lehetett látni.

Húszas évei közepére Ser Piero befolyásos világfivá cseperedett; afféle aranyifjú lehetett, aki leplezetlenül élvezte korai sikereit. Szinte minden idejét Firenzében töltötte, csak ritkán és pusztán kötelességből tért vissza Vincibe, a családi birtokra. Valószínűleg egyik ilyen látogatásakor történhetett, hogy közte és egy Caterina nevű helybéli parasztlány között futó kapcsolat szövődött. Ennek a kapcsolatnak a gyümölcse lett Leonardo, Ser Piero törvénytelen gyermeke.

Számos olyan kort és kultúrát ismerünk, amelyben a törvénytelen származásnak nemigen tulajdonítottak jelentőséget, és az ilyen háttér nem jelentett leküzdhetetlen akadályt.

Leonardo da Vinci érvényesülését azonban súlyosan hátráltatta a származása. A XV. századi Toszkánában a házasságon kívül született fiatal férfiakat ritkán sújtotta hátrányos megkülönböztetés, amennyiben a nemességhez tartoztak, vagy parasztnak születtek. Cosimo de Medici, a Medici bankház feje és Firenze legelső polgára maga is legalább egy törvénytelen fiút nemzett, Carlót. A fiút törvénytelen származása ellenére pápai titkárrá, később pedig a Firenzétől nem messze található nagyobb város, Prato főesperesévé nevezték ki. A XV-XVI. században mindennapos dolog volt, hogy a pápák törvénytelen fiaikat ugyanolyan jogokkal ruházták fel, mint a világi személyek törvényes gyermekeiket, sőt több esetben bíborossá is kineveztek ilyen származású férfiút. Ez az engedékenység a fejedelmi családra is kiterjedt. Egy korabeli anekdota szerint Il. Pius pápa 1459-ben, amikor Leonardo hétéves volt, hivatalos látogatásra érkezett az északitáliai Ferrarába, ahol bemutatták neki a fejedelmi udvar hét ifjú hercegét - egyik sem volt törvényes gyermek.

A középosztály és a nagypolgárság berkeiben azonban a törvénytelen származás szégyenfoltnak számított, és az ilyen viszonyból született gyermekeket többnyire kiközösítették. Leonardo sem járhatott egyetemre, és kevés reménye volt, hogy tiszteletre méltó foglalkozást választhat magának; nem lehetett például sem orvos, sem ügyvéd, mert a házasságon kívül születetteket a céhek szigorú szabályai eleve kizárták soraikból.

A kiközösítés magától értetődő módon rendkívül kedvezőtlenül befolyásolta Leonardónak a többi emberhez való viszonyát is. Csak találgathatjuk, hogyan alakult volna a sorsa, ha Ser Piero törvényes fiaként születik. Lehet, hogy folytatja apja foglalkozását, ám sokkal valószínűbb, hogy jellemének sajátos vonásai miatt akkor is más utat járt volna be, mint az apja, hiszen ez történt már a nagyapjával, Antonióval is.

De nem a pályaválasztás volt az egyetlen Leonardo életében, amit származása kedvezőtlenül befolyásolt. Bár rendkívül szerteágazó tanulmányai terén csodálatra méltó teljesítményeket ért el, sohasem volt képes behozni azt a hátrányt, amit az egyetemi képzés hiánya miatt kellett elszenvednie. Részben ez volt az oka annak, hogy később autodidaktaként az átlagnál jóval elszántabban, óriási energiát mozgósítva tanult, hiszen ez kínálta számára az egyetlen perspektívát. Törvénytelen származása tehát kulcsszerepet játszott személyisége kialakulásában, s nem feltétlenül csak negatív értelemben, bár nem lehet kétségünk afelől, hogy temérdek bánatot okozott neki. Egy helyütt alig leplezett keserűséggel ezt írja:

„Valóban nem tudom fejből idézni a klasszikus szerzőket, ahogy ők [az iskolázott elmék] teszik, de nekem a tapasztalat fénye világít, akárcsak azoknak a mestereknek, akikre hivatkoznak. Nem tesznek egyebet, mint páváskodnak és pöffeszkednek, idegen toliakkal ékeskednek, nekem pedig még azt sem engedik meg, hogy a sajátjaimat mutogassam."

Származása sok egyéb szempontból is befolyásolta a sorsát. Ezek közül talán az a legfontosabb, hogy Leonardo sohasem élvezhette a hagyományos család biztonságát, neveltetése pedig hiányos volt. Idős nagyszüleivel élt abban az apró falucskában, amelyben született; magányos gyermekkora egyhangúságát csak ritkán szakította meg egy-egy rövid firenzei kiruccanás apja társaságában. (Bár törvényes házasságból származtak, igencsak kétséges, hogy Ser Piero többi gyermeke normálisabb körülmények között nevelkedett. Leonardo apja négyszer nősült, és összesen tizenöt gyermeke született.)

Anyja, Caterina Leonardo életének korai éveiben mindvégig háttérbe szorult, és ez nyilván összezavarta a fiút. Leonardo születésének hónapjaiban Ser Piero, ismét csak nagyapjának példáját követve, feleségül vett egy firenzei polgárlányt, egyik jegyzőtársának a lányát, Albiera di Giovanni Amadorit.

A Da Vinci család nem volt különösebben gazdag; a birtok nagyrészt búza-és olajfa-ültetvényekből állt. Antonio nemhogy gyarapította volna, inkább felélte a család tartalékait, Ser Piero pedig valószínűleg sokkal nagyobb lábon élt annál, mint amit megengedhetett volna magának, így valószínűleg fél sem merült, hogy szoptatós dajkát fogadjanak a csecsemő mellé. Caterina valószínűleg csak néhány száz méterre élhetett a családtól, talán adtak neki egy lakást vagy házat, hogy a gyermek tizennyolc hónapos koráig a fia mellett lehessen.

Bár Antoniót láthatóan nem zavarta unokájának törvénytelen származása - a gyermeket pap keresztelte meg, bizonyos Piero di Bartolomeo di Pagneca atya, és a falubeliek közül öt férfi és öt női tanút hívott meg az eseményre - azért az sok mindent elárul, hogy Caterina nevét meg sem említik fia születési bizonyítványában. Caterina életének nagy részéről nem tudunk többet, mint amennyit az egymásnak gyakran ellentmondó töredék adatok sugallnak.

Sokan írtak Leonardo nem mindennapi szépségéről, s egyes vélemények szerint szépségét anyjától örökölte. Caterináról egyetlen portré sem maradt, amely megerősíthetné vagy cáfolhatná ezt a vélekedést, de Leonardo nyilvánvalóan meg volt győződve arról, hogy anyja gyönyörű; erről árulkodik a következő részlet is: „sosem láttad talán, hogy a hegyi asszonyok egyszerű és szegényes viseletűkben mennyire kiemelkednek szépségükkel a kendőzöttek közül?”

Caterina belső tulajdonságairól még kevesebbet tudunk, szinte semmit. Csak találgathatunk a Ser Pieróhoz fűződő kapcsolatáról. Lehetséges, hogy Leonardo szülei már jóval születése előtt is ismerték egymást, de Ser Piero ambíciói kizárták, hogy feleségül vegyen egy parasztlányt. Annak alapján, amit Antonio jelleméről megtudtunk, feltételezhetjük, hogy nem gördített volna akadályt az ilyen házasság útjába, de Pierónak egészen más tervei voltak, és bármilyen szép is lehetett Caterina, nem is álmodhatott róla, hogy gyermeke apja feleségül veszi.

Piero tehát nem költözött össze Caterinával; és amikor a családnak már nem volt szüksége a lányra, férjhez adták egy bizonyos Antonio di Piero di Andrea di Giovanni Buti nevű férfihoz, akinek Accattabriga, vagyis „Veszekedő” volt beszédes csúfneve, és mészégetőként dolgozott a falu közelében.

A házasság időpontja nem derül ki egyértelműen a dokumentumokból. Egyes történészek a Leonardo születése utáni negyedik évre teszik, ami azt jelentené, hogy Piero addig dajkaként tartotta Caterinát Leonardo mellett Vinciben. Más forrásokból az derül ki, hogy az anya Leonardo születése után tizennyolc hónappal, 1453 vége felé ment férjhez.

Akármikor történt is, Caterina mindenképpen elhagyta a Da Vinci-házat, hogy újdonsült férjével éljen apró, egyszobás kunyhójukban a közeli faluban, Campo Zeppiben. Az őt és fiát összekötő szálak ezután feltehetően lassan elszakadoztak. Caterina és a „Veszekedő” nyomban saját családot alapított, és tizenkét éven belül négy lányuk és egy fiuk született. Caterinának biztosan megengedték, hogy időnként láthassa elsőszülöttjét, de nyilván csak ritkán, akár a család nyomása miatt, akár azért - és ez a valószínűbb -, mert férjének nem volt ínyére, ha az asszony a kisfiúval foglalkozott. Mindez szintén mély nyomokat hagyhatott Leonardóban.

Mivel azonban a falvak földrajzilag közel estek egymáshoz, és közösségük is kicsi volt, anya és gyermeke legalább az ünnepnapokon és más különleges alkalmakkor biztosan látta egymást, és ez még inkább megzavarhatta a fiút. Mire Leonardo elég idős lett ahhoz, hogy megértse, hogy Caterina az anyja, addigra már csak más kisebb gyerekekkel a köténye körül, vagy babával a karján láthatta őt. Elképzelhetjük, mit érezhetett a fiú, amikor azt látta, hogy anyja milyen odaadóan törődik féltestvéreivel, míg őróla szemlátomást megfeledkezett.

Leonardót felnőttként is keserűség töltötte el törvénytelen származása miatt, és nyíltan hibáztatta anyját a sorsa miatt. Egyik feljegyzésében ezt írja: „Mondd meg, hogyan történtek a dolgok; akkor azt is meg tudod mondani, a Caterina mit szándékozik tenni...” Ebből a különös, befejezetlen mondatból az tűnik ki, hogy Leonardo kizárólag az anyját tette felelőssé törvénytelen származásáért. Valóban, apjáról szinte mindenütt tiszteletteljes hangon emlékezik meg: „Ser Piero, az apám” - írja, ugyanakkor Caterinát egyetlenegyszer sem nevezi anyjának; képmutató módon mindig csak úgy emlegeti: „la Caterina”.

Elképzelhető, hogy az anyjával szembeni neheztelését apja plántálta belé, talán hogy elterelje a gyermek figyelmét a saját felelősségéről, másrészt Leonardo keserűségének részben nyilván a tehetetlenség volt az oka, hiszen látnia kellett, hogy anyja másokat ajándékoz meg szeretetével. Tudjuk, hogy felnőttkorában Leonardo szexuális érdeklődése az azonos neműek felé fordult. Rajongott a fiatal fiúkért, ritkán ajándékozott meg valakit a bizalmával, és egész életében megszállottan titkolódzó maradt. Az a torz, fonák látásmód, amellyel a nőket és nemi szerepüket szemlélte, néhány művében hangsúlyosan megjelenik; anatómiai rajzai arról vallanak, hogy a női nemi szerv iránt sajátságos, ambivalens érzésekkel kísért érdeklődést tanúsított. A hatalmas mennyiségű tudományos jegyzet között azonban alig találunk olyat, amely a női testet teljes egészében ábrázolja.

Az alábbi részlet az egyik féltestvéréhez címzett levélből való, és arra a levélre válaszol, amelyben öccse fia születéséről tájékoztatja Leonardót:

„Tudatod, hogy örökösöd született; leveledből kiderül, hogy ez az esemény nagy örömmel tölt el téged. Mindig olyan embernek tartottalak, akit bölcsességgel és megfontoltsággal áldott meg a sors, de most látnom kell, hogy éppoly kevéssé voltam éles szemű megfigyelő, mint amilyen kevéssé vagy te bölcs és megfontolt. Azon örvendezel, hogy sikerült egy szemfüles ellenséget nemzeni magadnak, akinek legfőbb vágya lesz, hogy megszabaduljon tőled, márpedig ezt csak a te halálod árán érheti el."

Más szövegek az embertársai iránti mély megvetéséről és viszolygásáról vallanak: „Hány és hány ember él a Földön, aki nem egyéb, mint kenyérpusztító, akinek nincs semmiféle érdeme, sem célja ezen a világon, nem marad más utána, mint a teli latrina.” Az emberekkel szemben érzett ellenszenve, mely idővel kifejezett mizantrópiává erősödött, minden bizonnyal fontos mozgatórugója volt tetteinek. Vajon a boldogtalan gyermekkorból visszamaradt, mélyen gyökerező egzisztenciális szorongás miatt érzett így, vagy későbbi kutatásai, a természet analitikus vizsgálata formálta úgy szemléletét, Hogy az emberi lényeket is inkább afféle masináknak látta?

Groteszk rajzai és néhány festménye további adalékokkal szolgálnak ösztönvilágának eme árnyékos oldaláról és mindarról, ami tevékenységét motiválhatta. Egyes elemzők szerint azok a rajzsorozatai, melyeken hátborzongatóan csúf férfifejeket ábrázol, fényűző ruhába öltöztetett, felékszerezett női felsőtestre helyezve, kifejezett nőgyűlöletről tanúskodnak, amely különös ellentétben áll jellemének más, nemesebb vonásaival.

Nyilvánvaló, hogy a gyermekkori veszteség mély sebet ejtett Leonardón, és ennek nyomait egész életén át viselte. Középkorú volt már, Milánóban élt, amikor különféle rébuszokból és találós kérdésekből álló gyűjteményt állított össze az udvari emberek szórakoztatására. Az ilyesmi kedvelt időtöltés volt akkoriban, a nemesemberek szerették szellemes feladványokkal múlatni az időt. E rejtvények között olyanokra is bukkanhatunk, melyek mintha származásával és gyermekkorával kapcsolatos traumájának makacs továbbélését tükröznék: „A gyermekeket könyörtelenül kiszakítják anyjuk karjai közül és a földre dobják, hogy megcsonkítsák őket” - szól az egyik találós kérdés, melynek megfejtése: „dió, makk és olajbogyó”. Egy másik így hangzott: „Gyermekeid közül némelyiknek gyengéd és kedves anyja vagy, másoknak kegyetlen és könyörtelen mostohája... Fiaidat eladják rabszolgának, hogy egész életükben a zsarnokot szolgálják.” Megfejtés: „a szamarak”. Egyes rébuszok ennél is meglepőbbek: „Akadnak olyan apák és anyák, akik féltőbb gonddal nevelik fogadott gyermekeiket, mint saját fiaikat.” Itt a gyümölcsfákra gondolt Leonardo, melyek saját nedveikkel táplálják az idegen oltóágakat. A legbeszédesebb példa talán a következő: „Heródes ideje visszatér: az ártatlan gyermekeket elszakítják anyjuk kebeléről, kegyetlen emberek szörnyű sebeket ejtenek rajtuk és megölik őket.” A megfejtés: „kecskegidák”.

Lehet, hogy feltevésünkkel túlságosan messzire merészkedtünk, s az idézett találós kérdésekben nem kell többet látnunk, mint a henye gazdagok időtöltését, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha úgy véljük, a gyermekkori élmények törnek felszínre hasonló, látszólag ártatlan, laza analógiák formájában.

Leonardo groteszk rajzai

Különösen gyakori ez olyan kreatív személyiségek esetében, amilyen Leonardo is volt, akiket felnőtt korukban is intenzív mentális és érzelmi kapcsolat fűz gyermekkori élményeikhez. A kisgyermek-korban elszenvedett trauma számos más, Leonardóétól erősen eltérő lelkialkatú zsenik életében is jelen volt. Isaac Newton anyja, Hannah szintén igen korán, még a csecsemőkor idején elszakadt gyermekétől, ami aztán maradandó nyomot hagyott Newton személyiségének alakulásában. Newtont sivár érzelemvilágú, magának való, zárkózott emberként írják le kortársai, aki egész életét a tanulásnak szentelte, és ha csak tehette, kerülte a társaságot. Newton szintén homoszexuális volt, ám a kor és a társadalmi közeg, amiben élt, nagy mértékben különbözött Leonardóétól. Szexuális késztetéseit tökéletesen elfojtotta, és szinte mindenki előtt sikerült titokban tartania hajlamait; amit tudunk erről, az a legutóbbi években került napvilágra.

Mindent egybevetve a két ember jelleme nem is lehetne különbözőbb. Newton érdeklődése néhány témára irányult, korszakalkotó eredményeit a tudomány viszonylag szűk területén érte el; Leonardo viszont a „reneszánsz ember” megtestesülése, akit a világon minden érdekelt, s aki élvezte az élet szépségét és kivette részét gyönyöreiből. Az emberkerülő, igénytelen Newtonnal szemben Leonardo - legalábbis fiatal korában - kifejezetten hiú volt, és szeretett a társaság középpontjában lenni. Volt azonban néhány közös szenvedélyük is. Mindketten rendkívüli módon, szinte paranoiás gyanakvással titkolták munkájuk eredményét környezetük elől; rettegtek a plágiumtól, attól, hogy tehetségük gyümölcseit mások használják fel. Mindkettőjüket a tanulás, a megismerés mélyen gyökerező vágya, a felfedezés elemi szükséglete vezérelte; mindketten autodidakták voltak, és gondos tervet készítettek arról, hogy miként bontakoztathatják ki rendkívüli képességeiket.

Több mint egy évszázada elemzik a kutatók, hogy Leonardo boldogtalan gyermekkora miként hatott élete későbbi alakulására. A legjelesebb tanulmányt Sigmund Freud írta a XX. század elején, melyben igyekezett teljes egészében feltárni a kérdést. Freud 1909-ben kezelt egy beteget, akinek diagnózisát a következőképpen fogalmazta meg: „Ugyanaz a képlet, mint Leonardo esetében, csak annak zsenialitása nélkül.” Freud arra utalt ezzel, hogy betege bármihez fogott, képtelen volt befejezni az elkezdett feladatot. Ezt Freud Leonardo hasonló, jól ismert tulajdonságával állította párhuzamba; tudjuk, hogy Leonardónak alig akad néhány befejezett műve, megbízatásait általában nem teljesítette maradéktalanul.

Freud kiterjedt tanulmányokat folytatott Da Vincivel kapcsolatban, és gondolatait Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke címmel terjedelmes esszévé formálta, melyről egy ízben úgy nyilatkozott, hogy ez volt az „egyetlen szép dolog”, amit valaha írt.

Vasari is megemlíti, hogy Leonardo ritkán fejezte be műveit, mert megszállottan törekedett a tökéletességre, és nem bízott abban, hogy elgondolásait maradéktalanul meg tudja valósítani. „Tudjuk, hogy Leonardo nagy művészi hozzáértéssel sok mindenbe belekezdett, de soha semmit se fejezett be - írja -, mivel úgy vélte: a kéz művészileg nem tudja tökéletesíteni azt, amit ő elképzelt magában, hiszen olyan bonyolult, csodálatos, nehéz ötleteket gondolt ki, hogy azokat, bármilyen rendkívül ügyes keze volt is, sohase lehetett volna kifejezni.”

Freud ezzel szemben úgy vélte, Leonardo törvénytelen származása áll ennek az anomáliának a hátterében, és a jelenség leírására bevezette a „Leonardo-komplexus” fogalmát. Leonardónak a szép kamaszfiúk iránti szexuális vonzalmát is törvénytelen származásával magyarázta, feltételezve, hogy Leonardo tudattalanul neheztelt anyjára, amiért az „elengedte”, csecsemőként lemondott róla. Freud szerint ez, azon túl, hogy nemi érdeklődését „a homoszexualitás felé fordította”, szublimációs folyamat révén egyfajta „vizsgálódási kényszert” hozott létre; ennek tudható be, hogy művészi alkotóereje idővel csökkent, egyéb intellektuális késztetései viszont egyre erőteljesebbek lettek.

Lehet némi igazság abban az állításban, hogy Leonardo törvénytelen származása és anyjának korai elvesztése, illetve kettejük későbbi viszonyának tisztázatlansága döntő módon befolyásolhatta szexuális beállítottságát és felnőttkori kapcsolatait, és nem lehetetlen, hogy a munkához, a művekhez való hozzáállására is hatással volt. Ám Freud a rá jellemző módon túlságosan messzire megy következtetéseiben, amelyeket számos esetben téves információkra alapoz, hiteltelenné téve ezzel megállapításait.

Elsőként lássuk Freudnak azt a hipotézisét, amely szerint Leonardót az anyja által okozott trauma késztette arra, hogy oly sok mindenbe belefogjon, és így szétforgácsolja alkotói erejét. Freud a mester tudományos és felfedezői tevékenységét alapvetően valamiféle vakvágányként értelmezi, amely elvonta az energiáit a művészi alkotástól. Furcsa következtetés, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Leonardót egész életében elsősorban művészként tisztelték és becsülték. Freud esszéjének legsúlyosabb tévedése mégis talán az írás középpontjában álló gyermekkori emlék értelmezésében érhető tetten, amelyről maga Leonardo számol be 1505 körül keletkezett kézirata hátoldalán, amely a madarak röptéről szól. Leonardo ötvenes évei elején járt, amikor lejegyezte a következőket:

„Mintha a sors írta volna elő számomra, hogy ilyen részletesen foglalkozzam a madarak mindenféle fajtájával. Egészen kis gyermek lehettem még, úgy emlékszem, a bölcsőmben feküdtem, amikor egy kánya szállt le az ágyamra, farktollaival felnyitotta a számat és tollait fel-le mozgatta ajkaim között."

Freud német fordításban olvasta Leonardónak azt a feljegyzését, amelyben a fenti bekezdés szerepel, ám a fordító az eredeti Leonardo-szövegben használt nibbio szót keselyűnek fordította, holott valójában „kányát” jelent. Márpedig Freud éppen erre a „keselyűre”, pontosabban az egyiptomi mitológia keselyűvel kapcsolatos szimbolikájára alapozta elméletét, és arra a következtetésre jutott, hogy Leonardo emlékében a madár farka valójában az anyamellet jelképezi. Ebből vonta le aztán azt a merész következtetést, hogy Leonardo gyermekkori traumája és munkáinak befejezésére való képtelensége között ok-okozati összefüggés van. Csak évekkel Freud halála után vette észre egy figyelmes nyelvész, hogy a nibbio nem keselyűt jelent, hanem egy másik madarat; felfedezése természetesen alapos kétségeket támasztott Freud érvelésével szemben.

Nem szabad azonban túlságosan szigorúnak lennünk Freud-hoz. A Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke ugyan nagyrészt fantáziaszülemény, és több abszurd okfejtést, téves okoskodást tartalmaz, mégis ez a mű volt az első, amely a nagy művész személyiségét állította vizsgálódása középpontjába, amire addig senki sem vállalkozott. A XIX. századi kutatók vegyes érzésekkel viseltettek Leonardo iránt; művészetét egyöntetűen magasra értékelték, tudományos és mérnöki műveit azonban nem sokra becsülték, nem láttak bennük mást, mint az úri társaság szórakoztatására kiagyalt játékszereket, a mester magánéletéről pedig szinte semmiféle elképzelésük sem volt.

Leonardo nyilván komoly lelki sérülést szenvedett gyermekkorában, de semmiképpen sem szabad eltúloznunk ennek a momentumnak a jelentőségét, hiszen szinte valamennyiünknek vannak hasonló élményei, nem beszélve arról, hogy származásán kívül sok más hatás is érhette ebben az időben.

Machiavelli tekintélyes terjedelmű munkájában, az 1532-ben kiadott Firenze történeteden megemlíti, hogy 1456-ban - Leonardo ekkor négyéves volt - pusztító vihar söpört végig az Arno völgyén, hatalmas károkat okozva a vidéken. Tíz évvel később, 1466-ban a folyó kilépett medréből, és elöntötte a környéket. Ezek a természeti katasztrófák biztosan mély nyomot hagytak Leonardóban, és fontos szerepet játszhattak élete végéig tartó kutatószenvedélyének kibontakozásában. Számtalan dokumentum tanúskodik arról, mennyi időt és energiát szánt a víz tanulmányozására, mozgásának és fizikai sajátosságainak megfigyelésére, mennyit törte a fejét azon, hogyan lehetne a vizet az ember szolgálatába állítani. Több száz rajzot készített a víz okozta katasztrófák ról, félelemmel vegyes csodálattal szemlélte a vizet, valósággal lenyűgözte ez az elem, amelyet mind közül a leghatalmasabbnak tartott. Látta, ahogy a víz képes elpusztítani az emberi világot, megtapasztalta romboló erejét, és mindenáron az ember uralma alá akarta hajtani, meg akarta szelídíteni ezt az őselemet.

Leonardo gyermekkorában ideje nagy részét a Vincit és Anchianót övező vidéken töltötte, eltekintve attól a néhány rövidebb időszaktól, amikor öntelt apjával és féltestvéreivel élt Firenzében. Nagyszülei jócskán kivették részüket a nevelésének költségeiből, noha Pierónak fizetnie kellett volna az eltartásáért. Antonio és felesége, Lucia minden bizonnyal viszonylagos jólétben éltek nyugodt vidéki otthonukban; Antonio majdnem nyolcvanéves volt már, amikor Leonardo megszületett, és ha hihetünk a nem túlságosan megbízható feljegyzéseknek, meglepően magas kort ért meg: kilencvenhat évesen halt meg. Ám nagyszüleinek vitalitása ellenére a gyermek élete bizonyára rettenetesen unalmas lett volna az öreg Antonio és Lucia mellett, ha nincs nagybátyja, Francesco (Antonio kisebbik fia), aki mindössze tizenhat évvel volt idősebb Leonardónál. Francesco a családi fészekben élte le egész életét, és rendkívül közel állt a kisfiúhoz.

Francesco bácsi sok mindenben hasonlított a nagyapához, Antonióhoz, ugyanakkor szöges ellentéte volt Leonardo apjának, a becsvágyó bátynak, Pierónak. Szerette a vidéki életet; apja gazdaságában dolgozott egész életében, ültette és gondozta az olajfákat, művelte a földet és nevelte az állatokat. Mélyen kötődött a természethez, és talán nem tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy ő ültette el Leonardóban a természet iránti szenvedélyes érdeklődést, amikor órákon át együtt járták a környező hegyeket és ültetvényeket.

Már Giorgio Vasari is felfigyelt arra, hogy Francesco milyen fontos szerepet játszott Leonardo életében, de életrajzi munkájának első kiadásába zavaró tévedés csúszott: a nagybácsi nevét összekeverte Ser Pieróéval. Vasari a későbbi kiadásokban kijavította a hibát; a nevek felcserélése talán egyfajta erőtlen kísérlet volt részéről, hogy az utókor figyelmét elterelje a mester törvénytelen származásáról. Ám a lényeget tekintve Vasari talán nem is járt olyan messze az igazságtól, amikor véletlenül felcserélte a személyeket; Leonardo számára ugyanis sokkal inkább Francesco játszotta az apa szerepét, mint Ser Piero. Walter Pater, a reneszánsz-szakértő író úgy állítja elénk a toszkán tanyán nevelkedő Leonardót, amint „megleste a gyíkokat, a szentjánosbogarakat s az olasz szőlőskertekben tanyázó más különös kis teremtményeket”. Kétségtelen, hogy a falusi környezet előkészítette későbbi érdeklődését a természet iránt, és a vidéki élet atmoszférája több festményét is áthatja.

Leonardo és Francesco szoros kapcsolatára utal az a tény is, hogy amikor a nagybácsi 1506-ban meghalt, gyermektelen lévén minden vagyonát unokaöccsére hagyta. Az örökség kapcsán képet kapunk arról az ellentmondásos viszonyról is, ami a féltestvéreket Leonardóhoz fűzi. Akármilyen szerény is volt Francesco hagyatéka, a testvérek foggal-körömmel harcoltak a jussukért, megtámadták a nagybácsi végakaratát, és hosszan tartó pereskedésbe kezdtek Leonardóval.

A történészek többsége szerint Leonardo nem járhatott Firenzében iskolába, mint Ser Piero törvényes gyermekei. Valószínűleg - ha iskolában, akkor - csak a falusi iskolában, és elsősorban a családon belül, Francescónak és Antoniónak köszönhetően sajátította el az írás-olvasás alapjait. Mások, például Osvald Sirén, aki a XX. század elején írt Leonardóról, azt állítják, hogy Leonardo ugyanabba a scuola dell’abbaco nevű intézménybe járt, mint féltestvérei. Ez azonban nem valószínű, és erre igen egyszerű bizonyítékul szolgál, hogy Leonardo született balkezességét sohasem korrigálták.

A legkülönbözőbb korokhoz és kultúrákhoz hasonlóan a korai reneszánsz Itáliájában is rendellenességnek tartották a balkezességet, és amint a balkezesség első jelei megmutatkoztak, azonnal kényszeríteni kezdték a gyerekeket, hogy jobb kezüket használják. Leonardo viszont egész életében megmaradt balkezesnek, eszerint semmiféle helyzet (pl. színvonalasabb városi iskola) nem kényszerítette arra, hogy ezen változtasson. Néhány megjegyzése arra utal, hogy még kaján örömöt is érzett, amiért ezzel a csodálatos „rendellenességgel” megkülönböztette őt a sors a többiektől.

A Leonardo születése és Firenzébe költözése között eltelt évekről igencsak keveset tudunk; ez cseppet sem meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy életének első éveit nagyrészt vidéki magányban, teljes elszigeteltségben töltötte, a keményen dolgozó és nagy tételekben játszó Ser Piero da Vinci ebben az időszakban csak törvényes gyermekei nevelésével törődött. A kezünkben lévő néhány mozaikdarabból azonban talán mégis összerakható a kép: az idilli táj fölé sötét árnyak borultak. A mérleg egyik serpenyőjében ott volt Leonardo közeli kapcsolata a nagybátyjával, vidéki életének békéje és nyugalma, távol az erőszakos, járványok dúlta várostól. A másik serpenyőben pedig ott vannak születésének körülményei: a megrázkódtatás, hogy anyja, bár ott él a közelében, mégsem lehet vele, és a hátrányos megkülönböztetés, amelyet el kellett szenvednie.

Nincs róla tudomásunk, hogy Leonardo már gyermekkorában jelét adta volna rendkívüli képességeinek. Nem egy legenda kering azzal kapcsolatban, hogy kimagasló művészi tehetsége már korán megmutatkozott, ezek azonban többnyire légből kapott történetek, amelyek azután terjedtek el róla, hogy híres művész lett belőle. Amint egyik neves kutatója rámutat: „Leonardo már ifjúkorától legendás alak volt, s róla alkotott képünk legigazabbnak és legértékesebbnek tartott vonásait csupán elbeszélésekből, elsősorban Vasari életrajza alapján ismerjük.”

Leonardo tehát nagyszüleivel és a nagybátyjával élt együtt Vinciben. Ezt az 1457-es adóösszeírás is megerősíti, amelyet Antonio da Vinci készített, s amelyben a következő bejegyzés szerepel: „Leonardo, Ser Piero természetes fia, törvénytelen gyermek... ötéves”. 1469 elején, röviddel Antonio halála után özvegye, Leonardo nagyanyja, Lucia is készített ilyesféle adónyilvántartást, amelyen szintén feltüntette Leonardót; a gyermek a bocca („száj” azaz etetni való, mai szóval eltartott családtag) címszó alatt szerepel. A következő évben már Ser Piero adójegyzékén bukkan fel a neve; ennek alapján feltételezhetjük, hogy ekkor apjával élt Firenzében. Ezekből az összeírásokból azonban nem mindig kapunk valós információt; az időnként ellentmondó adatok onnan eredhetnek, hogy az 1469-es lista készítésekor Luciának az lehetett az érdeke, hogy minden családtagot feltüntessenek; Ser Piero neve is ott áll, pedig egészen biztos, hogy ebben az időben második feleségével élt Firenzében.

Leonardo nagyszülei az 1460-as évek vége felé néhány hónapos különbséggel követték egymást a sírba. Antonio 1468-ban, 96 éves korában hunyt el, majd egy-két évvel később nála jóval fiatalabb felesége is követte; Luciát hetvenes évei végén érhette a halál. Leonardo valószínűleg már valamivel korábban elköltözött Firenzébe. Egyes életrajzírók 1469-re teszik Leonardo inaséveinek kezdetét. Ser Piero ebben az évben foglalta el új állását a firenzei Signoriánál: jegyzőként nagy befolyásra és komoly jövedelemre tett szert, így megengedhette magának, hogy bőkezűbben gondoskodhasson Leonardóról. Mivel Antonio ugyanebben az évben halt meg, nem zárható ki, hogy Piero átvette fia neveltetésének gondját, hogy megkönnyítse az idős Lucia helyzetét, ahogy azt több életrajzíró is állítja.

Bizonyos tények azonban valószínűtlenné teszik ezt a feltételezést. Ser Piero már az előtt is jól keresett, hogy elfoglalta volna új, rangos állását, így ez nem indokolta volna, hogy Leonardo nagyapja halálát követően elhagyja Vincit. Talán Ser Piero második házassága, melyet 1465-ben, első feleségének halála után egy évvel kötött, esetleg Francesco házassága valamikor az 1460-as évek végén, szintén közrejátszhatott a fiú távozásában. A fiúk általában tizenkét-tizenhárom éves korban álltak be inasnak, így Leonardo művészi pályafutásának kezdetét 1465-re vagy 1466-ra tehetjük.

Pierónak sok barátja volt a firenzei művészek körében; talán néhányszor közbenjárt egyikük-másikuk érdekében a Signoriánál, esetleg jogi tanácsokkal szolgált nekik. Feltehetően személyesen is ismerte a nagy firenzei művészt, Andrea del Verrocchiót, így amikor eljött az ideje, hogy Leonardót mesterségre taníttassa, őrá esett a választása.

Akár protekcióhoz folyamodott Ser Piero, akár — amint azt egyes életrajzok állítják - Leonardo mintadarabjai, melyeket az apa mutatott meg neki, győzték meg a fiú rendkívüli tehetségéről, Verrocchio felfogadta a fiút inasának. Leonardo valószínűleg szomorúan mondott búcsút a vidéki életnek és a Vinciben töltött békés napoknak. Firenzébe költözése után egy ideig apjánál lakott, és csakhamar új közösség fogadta magába: a reneszánsz kultúrában kulcsszerepet játszó firenzei művészeké.

Leonardo ettől kezdve gyakorlatilag megszabadult tisztázatlan származásának béklyóitól, és rálépett a sikerhez és páratlan adottságainak kibontakoztatásához vezető ösvényre. De mielőtt a nyomába szegődnénk ezen az ösvényen - ahol majd tanúi leszünk első művészi és tudományos szárnypróbálgatásainak -, tekintsük még át röviden azt a fejlődést, amelyen a tudományos gondolkodás a görögöktől a nagy reneszánsz mester születéséig keresztülment, és vessünk egy pillantást arra a szellemi örökségre, amelynek klasszikus olvasmányai révén jutott a birtokába Leonardo.

Leonardo GONDOLKODÁSÁNAK MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEI

„Ha képet akarsz kapni valamely dolog formájáról, a vizsgálódást mindiga részletekkel kezdd, és csak akkor térj át az egyik részről a másikra, ha az elsőt tökéletesen megismerted és az emlékezetedbe vésted!”

Leonardo (Codex Trivulzianus)

A tudományosság alapjait a görögök fektették le. Noha a hellén hagyomány több elképzelése meglehetősen távol áll napjaink tudományos gondolkodásától, a görögök egészen a felvilágosodás koráig meghatározó befolyást gyakoroltak a tudományos gondolkodók egymást követő nemzedékeire. Ahhoz, hogy megértsük, miért éledt újjá az antik hagyomány a XIV. század második felében, közelebbi ismeretséget kell kötnünk a görög filozófia legjelentősebb alakjaival, illetve műveikkel, amelyek a reneszánsz kor szellemi megújulásának hátterében álltak.

Arisztotelész, a görög világ minden bizonnyal legjelentősebb gondolkodója, Kr. e. 384-ben született a Khalkidiké tartománybeli Sztagira városában. Apja Fülöp makedón király udvari orvosa volt; ez is közrejátszott abban, hogy fia a korszak legnagyobb filozófusának, Platónnak a tanítványa lehetett. Arisztotelész híres értekezései nem csak saját korának szellemi arculatát határozták meg alapvető módon, hanem majdnem kétezer éven át, egészen Newtonig az ő tanításán alapult minden tudomány.

Enciklopédikus jellegű életművet hagyott az utókorra, amely felöleli a filozófia, a logika, a csillagászat, a biológia és a fizika területét. Talán a logika terén lépett előre a legnagyobbat; természetfilozófiai (azaz, mai fogalomhasználattal élve: természettudományos) elgondolásai kevésbé bizonyultak időtállónak. Különösen a fizikával kapcsolatos magyarázatai felett járt el az idő, a biológia terén viszont maradandót alkotott. Legjelentősebb természetfilozófiai művei, A keletkezésről és a pusztulásról című értekezése, és Fizikája (amit csak a XVIII. századtól kezdve emlegetnek Fizika címen), amelyek középpontjában olyan fogalmak állnak, mint az anyag, a forma, a mozgás, az idő, illetve a földi és égi világra vonatkozó kozmológiai elképzelések.

Arisztotelész világképe azon az elgondoláson alapul, hogy a világot, amelyben élünk, négy őselem keveréke alkotja. Az elemek különálló rétegek formájában rendeződnek el, ülepednek le a világban. A víz - magyarázza Arisztotelész - lesüllyed a levegőben, a levegő pedig buborékok formájában felfelé mozog a vízben; a föld lesüllyed a vízben és a levegőben. A tűz az összes többi elem fölött, a legfelső rétegben található, mivel felemelkedik a levegőben. Magyarázata szerint az eső azért hull lefelé, mert vissza akar térni a számára kijelölt helyre, a levegő alatti rétegbe, a lángok pedig felfelé törnek, hogy elfoglalják a természetüknek megfelelő helyet a három másik elem fölött.

Arisztotelész a négy elemről szóló elmélet mellett (amely kétezer éven át kijelölte a természettudományos gondolkodás irányát), bevezette a „mozdulatlan mozgató” fogalmát is; így nevezte azt a mindenható lényt, aki elképzelése szerint minden mozgás forrása; ez tartja helyén a Napot, és jelöli ki a bolygók Föld körüli pályáját.

Arisztotelész elképzelése arra a módszerre épült, melyet ő maga nevezett el szillogisztikus logikának. Ennek lényege, hogy két egymást követő premisszából logikai úton juthatunk el a konklúzióhoz. Ha például az állítjuk, hogy „minden politikus élőlény”, valamint hogy „minden élőlény a Földön él”, ebből az következik, hogy a politikusok a Földön élnek.

A szillogizmus igen hatásos eszköz, és napjainkig a matematika alapvető eszközeként alkalmazzuk, de a természettudományos okfejtések terén erősen korlátozott érvényű. Az így levont következtetés bizonyos esetekben ugyanis téves állításhoz vezet. Lássunk erre is egy példát: „Minden robotnak két lába van; az embernek két lába van, ezért a robotok emberek.” A szillogizmus eredménye adott esetben elválhat a tapasztalat egyéb formáitól, amennyiben a két premissza felszínes megfigyelésen vagy deduktív okoskodáson alapul. Ez a módszer tehát teljesen hamis konklúziókhoz vezethet (vezet is, mint azt Arisztotelésznél is több alkalommal megfigyelhetjük), és a valóságnak ellentmondó állításokat eredményezhet.

Nem Arisztotelész volt az egyetlen görög gondolkodó, aki elvetette a tapasztalatot. Mestere, Platón, a kilencszáz éven át működő athéni akadémia megalapítója szintén gyanakvással fordult a tapasztalat felé. A történetíró De Lamar Jensen szerint Platón „elítélte [a tudományt], amelyet istentelen, alantas és mechanikus gondolkodásmódnak tartott”, s a görög természetfilozófusok többsége átvette ezt a sablont.

A tapasztalat helyett Platón a tiszta matematikának tulajdonított rendkívüli fontosságot. Azt vallotta, hogy a dolgok lényege a számok által fejezhető ki. Még iskolája, az Akadémia ajtaja fölé is azt írta, hogy „nem lépheti át a küszöbét olyan ember, aki nem ismeri a geometriát.” Ezt a gondolatot később Leonardo is magáévá tette, amikor ezt jegyzi fel füzetébe: „Olyan ember, aki nem ért a matematikához, nem olvashatja művemet.” Leonardo azt az eszmét is megfogalmazta, hogy az ember a természet tanulmányozása révén kerülhet Isten közelébe, s így életét a környező világ tanulmányozásának kell szentelnie.

Az antik filozófiai hagyományban, amely a későbbi nemzedékek számára is kijelölte a gondolkodás útját, Platón és Arisztotelész volt a két legnagyobb tekintély; nem csodálkozhatunk tehát, hogy a tapasztalat fogalma egészen a XIII. századig alig kapott teret, amikor is Roger Bacon elsőként hivatkozott rá mint a tudás hasznos forrására. Azt a szemléletet azonban, melyet ma „tudományos módszerként” ismerünk, mindössze néhány úttörő gondolkodó, a kiválasztottak kicsiny csoportja vallotta magáénak, s a fordulat csak majdnem egy évszázaddal Leonardo halála után, a XVI. század első felében, Galilei fellépésével következett be.

A modern tudományos módszer a spekuláció és a kísérletek útján megszerzett tapasztalat egyidejű alkalmazásán alapszik. A tudományos kutatás folyamatában a tudós elsőként megfogalmazza kiindulópontját, amelyben nagy szerepe lehet a néha megvilágosodásként érkező intuíciónak, majd spekulatív úton, következtetések során át kísérleti hipotézist állít fel - ezt a folyamatot nevezzük induktív módszernek. Ezután a tudós, mielőtt kísérletekkel bizonyítaná hipotézisét, matematikai számításokkal elemzi gyakorlati implikációit. Ha a kísérleti eredmények vagy megfigyelések ellentmondásban állnak a kezdeti hipotézissel, a tudósnak vissza kell térnie hozzá és meg kell változtatnia, majd az eredményt újabb kísérleteknek kell alávetnie. A folyamat addig tart, amíg sikerül feloldani a spekuláció és a kísérlet eredménye közötti ellentmondást; ha nem így történik, az eredeti elképzelést el kell vetni. Ha a spekuláció és a tapasztalat eredménye között nincs ellentmondás, a hipotézis a teória rangjára emelkedik. Csak ekkor van kellő alapunk ahhoz, hogy az elméletet általánosítsuk, és nagyobb összefüggések magyarázataként alkalmazzuk.

A tudomány világában azonban még ez sem jelenti azt, hogy a szóban forgó teória az egyetlen, amely alkalmas a tények magyarázatára; ha olyan új elméletek születnek, amelyek tökéletesebben vagy elegánsabban magyarázzák az adott problémát, akkor ezek foglalják el a régi helyét. (Jó példa erre Einstein relativitáselmélete, amely sikeresebben magyarázza az anyag viselkedését különleges körülmények között, mint a newtoni mechanika. A relativitáselmélet alkalmazására a mindennapi életben nem volt szükség (azok a számítások például, amelyek segítségével az Apollo űrhajót a Holdra juttatták, a newtoni mechanikán alapulnak), de bizonyos körülmények között Einstein elmélete hatékonyabbnak bizonyult. A relativitáselméletnek köszönhetőin a XX. század elején a tudósok képesek voltak speciális feltételek esetén leváltani a hagyományos elméletet, amelyet akkor már 230 éve alkalmaztak az anyag viselkedésének magyarázatára.)

Arisztotelész és Platón egymással vetélkedő rendszereit természettudományos szempontból egyaránt meghaladták az utódok. Démokritosz, aki hetvenöt évvel Arisztotelész előtt született, és akit ma az „atomisták atyjának” tekintünk, közelebb jutott a modern tudományos szemléletmódhoz, mint akár Platón, akár Arisztotelész.

Démokritosz szerint „csak emberi megállapodás szerint van édes és keserű, meleg és hideg, és szín, a valóságban azonban csak atomok és űr van”. Arisztotelész természetesen vitatta a világszemléletének ellentmondó démokritoszi koncepciót, és saját nézeteit sohasem volt hajlandó megkérdőjelezni. Ennek következtében a korai atomisták műveiről évszázadokon át szinte tudomást sem vettek, egészen a XVII. század első feléig, amikor Pierre Gassendi -és bizonyos mértékben René Descartes is - több elgondolásukat hasznosította.

A görögök tudományos dokumentumaik nagy részét a hatalmas alexandriai könyvtárban őrizték; Arisztotelész halálának idején (Kr. e. 322) a város mára korabeli világ szellemi központjának számított. Az alexandriai könyvtár a kortársak szemében az emberiség minden tudását összegyűjtötte: becslések szerint 400 000 kötetet és pergamentekercset őrzött. A görög filozófia, tudomány és irodalom Nagy Sándor hódításai révén innen terjedt szét kelet és északnyugat felé, hogy Európában a római kultúra alapjaként éljen tovább.

A hellenizmus korának gondolkodói és római filozófusok, mint a Kr. u. I. századi Plinius, aki Naturalis História címmel harminchét kötetes traktátust írt, vagy az egy évszázaddal korábban élt alexandriai Ptolemaiosz, kevés eredeti gondolattal járultak hozzá a természettudományok előrehaladásához; műveiket nagyrészt a görög bölcsesség lepárlásának tekinthetjük. Egyes római filozófusok védelmükbe vették Arisztotelész vetélytársait; Lucretius például De Rerum Natura című költeményében kiáll Démokritosz mellett. De mivel Arisztotelész az ókori tudományosság megkérdőjelezhetetlen tekintélyének számított, tanítása - mindaz, amit Arthur Koestler majd a XX. században „üres szócséplésnek” nevez — szinte a vallás rangjára emelkedett, elképzelései nemzedékről nemzedékre szálltak, anélkül, hogy bárki vitatta volna igazságukat. Ez meglehetősen szerencsétlen fejlemény volt, amely sok száz éven át megakadályozta, hogy a tudományos gondolkodás elmozduljon a holtpontról.

Időközben az alexandriai könyvtár, „minden tudás forrása” két támadás áldozatává lett: először a keresztény püspök, Theophilus romboltatta le 390 körül, aztán a muzulmánok felgyújtották a VII. században. Szerencsére, mire a könyvtárat másodszor is megtizedelte volna a vandalizmus, az Alexandriában őrzött tudásanyag nagy része már arab tudósok kezében várta feltámadását.

Az arisztotelészi filozófiához hasonlóan nagy hatása volt Platón tanításának is, amely különösen a Római Birodalom bukását követő időkben vált népszerűvé. A világias szellemű, tisztán intellektuális megközelítés idegen volt a korai kereszténység szemléletétől, s a vallási fanatizmus korában a neoplatonista filozófia Arisztotelész több gondolatát háttérbe szorította.

Az új irányzat követői a tiszta szellem és a tiszta matematika felsőbbrendűségét hirdették az anyagi világ felett, és sztoikusoknak nevezték magukat. Világképük szöges ellentétben állt Arisztotelész tanításával, és a fizikai világról szóló spekulációk nemigen érdekelték őket. Az ő szemükben Arisztotelész túlságosan sokat foglalkozott az anyaggal, gondolkodását pedig túl mechanikusnak tartották. Platón felfogása a természeten keresztül megismerhető igazságról, jóllehet esetenként az okkultizmus határát súrolta, jobban megfelelt a filozófia vallásos értelmezése iránti igényüknek.

Platón antropocentrikus világképe szerint a mindenséget a legfelsőbb lény teremtette és irányítja, aki az emberiségnek kitüntetett helyet szánt a teremtésben. Olyannyira komolyan gondolta az ember központi szerepét, hogy azt állította, a bolygók azért haladnak pályájukon, hogy jelezzék az idő múlását az emberek számára; a kozmoszt egyetlen élő szervezetként gondolta el, amely testtel, lélekkel és értelemmel rendelkezik.

Miközben Európában feledésbe merült az antik tudomány javarésze, az arab tudósok jelentős előrehaladást értek el az alkímia, a matematika és a csillagászat terén. Később, a IX. századtól kezdve Európa kolostorain keresztül megindult a görög és római hagyomány lassú beszivárgása. Ezek a szerzetesi központok a tudás apró és elszigetelt szigetei voltak. Mivel a szerzetesek, akik hozzáfértek az ősi tudásanyaghoz, a teológia szemüvegén keresztül szemléltek mindent, ami feltárult előttük, a görög filozófia és tudomány hamarosan összeolvadt a keresztény dogmákkal. Ezúttal a platóni miszticizmus szorult háttérbe, és az arisztotelészi filozófiát igyekeztek egységbe hozni a keresztény teológia rendszerével.

Bizonyos értelemben fejlődésként könyvelhetjük el ezt a változást, amelyből azonban újabb rögeszmék fakadtak. Azonosították Arisztotelész „mozdulatlan mozgatóját” a keresztény Istennel, s következésképpen minden Arisztotelész ellen irányuló támadást a kereszténység elleni támadásnak tekintettek.

A keresztény hit és az arisztotelészi filozófia szoros egymáshoz kapcsolása rendkívül zárt világképet eredményezett: a Szentírásnak megfelelően Isten teremtette a világot, és irányítja annak minden történését. A világ eseményeit, az emberek sorsát az isteni gondviselés kormányozza. Az egyháznak az isteni mindenhatóságról szóló doktrínája ily módon zökkenőmentesen illeszkedett a „mozdulatlan mozgató” arisztotelészi koncepciójához.

Az Arisztotelész által képviselt, széles körben elterjedt felfogás szerint minden anyag négy elemből áll, amelyek nem oszthatók fel atomokra, mint azt Démokritosz tartotta. Arisztotelész számára minden anyagi dolog egyedi és tökéletes entitás, amelyet Isten teremtett, és a négy elem változó arányú kombinációjából áll össze. Az egyes objektumokhoz bizonyos elkülöníthető és megfigyelhető tulajdonságok, minőségek kapcsolódnak, mint a súly, a szín, a szag vagy a hőmérséklet. Ezeket a minőségeket Arisztotelész az objektum inherens, belső tulajdonságainak tekintette, amelyek függetlenek a megfigyelő észlelésétől.

A tudományos vizsgálódás útjában álló súlyos akadályok ellenére a középkor egy sor figyelemre méltó, eredeti gondolkodót hozott, akik hozzájárultak a racionális gondolkodás fokozatos újraéledéséhez. Irányzatuk skolasztika néven vonult be a filozófia-történetbe, és több szerzetes is akadt soraikban. A skolasztikusok arra törekedtek, hogy a természetfilozófiát összeegyeztessék a teológiával, céljuk az ész és a vallás megfeleltetése volt, és ebben ha szerény mértékben is, de a logikára is támaszkodtak. Az irányzat legnevesebb követői Aquinói Tamás, Albertus Magnus és Roger Bacon voltak.

Aquinói Tamás és Albertus Magnus ragaszkodott az arisztotelészi hagyományhoz; szilárdan hittek abban, hogy a teremtés középpontjában az ember áll, és hogy a mindenség isteni terv szerint épül fel. Gondolkodásuk eredetisége és merészsége abban áll, hogy kitüntetett szerepet szántak a természet, a fizikai valóság tanulmányozásának, amelyről úgy vélték, a teológiai tudás elmélyítéséhez vezethet.

A nagy oxfordi professzor, Roger Bacon ennél is messzebbre jutott; Bacont ma azok között az úttörő gondolkodók között tartjuk számon, akik elsőként kísérelték meg átlépni a skolasztikus filozófia korlátait. Ő volt az első, aki felismerte a tapasztalat hasznosságát; három értekezése, a filozófiai elgondolásait és kísérleti módszerét bemutató Opus Maius, Opus Minorés Opus Tertium új utakat nyitott a tudomány előtt. Életműve mára elfoglalta az őt megillető helyet a filozófia- és tudománytörténetben, életében azonban eretneknek tartották, a műveit azok antiarisztoteliánus elemei miatt felforgatóknak bélyegezték, és IV. Miklós pápa életfogytiglani börtönre ítélte a tudóst.

A skolasztika a XIII. század első felében élte virágkorát; az arisztoteliánus filozófia az európai műveltség alapjává vált, szövegeit a következő öt évszázadban Európa összes egyetemén megkérdőjelezhetetlen tekintélyként sulykolták a diákok fejébe. A reneszánsz azonban Arisztotelész értelmezésében is jelentős változásokat hozott, és más görög és római gondolkodók átértékelését is felgyorsította. A középkor végén a tudomány kilépett a vallás árnyékából, és egyre inkább autonóm szellemi és gyakorlati törekvésként határozta meg magát.

A szakértőknek nem sikerült konszenzusra jutniuk abban a tekintetben, hogy mikor ért véget az európai kultúrtörténetben reneszánszként számon tartott korszak. A művészet és az irodalom terén (márpedig a reneszánsz fogalma erről a területről ered) egészen máshol húzzák meg a korszakhatárokat, mint a politika, a természet- és társadalomtudományok és a filozófia világában. Elsőként Vasari alkalmazta a reneszánsz fogalmat saját korának leírására, amit a találó rinascita (újjászületés) kifejezéssel jellemzett. Valóban, máig olyan korszakként értékeljük a reneszánszot, amelyben Európa az ókor tudományos eredményeinek újjáélesztésével ismét megindult a szellemi felemelkedés útján, maga mögött hagyva a középkor névvel illetett hosszú, bonyolult történelmi jelenséget, amelyet nem is lehet egy korszakként kezelni, s amelynek még sokáig nem zárul le összetett és mindig újabb szempontokat igénylő értékelése.

A XIV. századi Európa lakói számára a mindennapi élet kemény megpróbáltatásokat tartogatott. Egyik járvány a másik után söpört végig a kontinensen; a század első negyedében dühöngött a legféktelenebbül a pestis, a „fekete halál”. 75 millió ember pusztult el a szörnyű járványokban, az akkori Európa lakosságának körülbelül egyharmada. A XIV. nem csak a dögvész, hanem a véres háborúk százada is: az Itáliai-félszigetet a városállamok végeérhetetlen rivalizálása gyengítette, az állandó háborúskodás tönkretette a gazdaságot, és kiszipolyozta az amúgy is kimerült, legyengült embereket.

Európa másik felében Anglia és Franciaország között dúlt a százéves háború. A kisebb megszakításokkal tagolt konfliktus valamivel még tovább is tartott egy évszázadnál: 1337-ben kezdődött és 1453-ban ért véget. A Leonardo születése és a XV. század utolsó évtizede közé eső időszakban ezzel szemben viszonylagos béke uralkodott Európában, amelyet csak a franciák terjeszkedési törekvéseinek újjáéledése tört meg az 1490-es években.

Ám még a jóval kedvezőbb életkörülményeket biztosító XV. század végén is mindössze huszonnégy év volt a nők várható átlagos élettartama, és a népességnek csak elenyésző töredéke tudott írni-olvasni. A parasztok nagycsaládokban éltek, gyakran húsz ember is szorongott az egy helyiségből álló kunyhóban, amelyet általában még disznóikkal és kecskéikkel is meg kellett osztaniuk. Étrendjük még a bőségesebb esztendőkben is igen egyszerű volt, és átlagosan négyévente éhínség ütötte fel a fejét, amikor a kannibalizmus sem volt szokatlan jelenség. A nemességet természetesen kevésbé sújtották a mindennapi élet nehézségei, de a baj őket sem kerülte el: éppúgy áldozatul estek a járványoknak, mint az egyszerű emberek, és asszonyaik éppoly gyakran haltak bele a szülésbe, mint a szegény nők. Valamivel jobban táplálkoztak, ami a leggazdagabbaknál gyakran elpuhultsághoz vezetett; rengeteget szenvedtek az elhízástól, a köszvénytől, a máj betegségektől és a szifilisztől. Medici Katalin, Il. Henrik francia király felesége háromhetes korában vesztette el a szüleit, mindketten szifiliszben haltak meg.

Nem csodálhatjuk, ha az emberiség történetének ebben a szakaszában, amelyet a későbbi nemzedékek „sötét korként” emlegettek, az embereknek kevés energiájuk maradt a kultúrára és az alkotó tevékenységre. A Római Birodalom végnapjaitól a XIV. századig az évezred során a köznép műveltségének színvonala valójában alig változott. A népességnek mindössze egy kis töredéke volt tisztában azzal, hogy éppen milyen évet írnak. A kolostorok falain túl szigorúan őrizkedtek mindenfajta újítástól, és ha valaki az élet jobbítására, megkönnyítésére szolgáló legegyszerűbb javaslattal állt elő, gyanakodva tekintettek rá; kiközösítették mint boszorkányt, varázslót, ha nem várt rá még rosszabb. Hogy az oktatás színvonala hová zuhant például a korai középkor Angliájában, azt jól példázza a fennmaradt hagyomány, amely szerint a VIII. században a híres bencés szerzetes-író, Beda Venerabilis volt az egyetlen írástudó ember az országban.

Nem puszta véletlen tehát, hogy a festészet, az irodalom és a gondolkodás akkor kapott új lendületet, amikor az életkörülmények javulni kezdtek. És ezt a fejlődési felgyorsulást nem csak új szemlélet, de mennyiségi változások is jellemezték. A következő száz évben a változások valóságos hulláma söpört végig Európán, jelentősen átalakítva szellemi arculatát; a fejlődés mértéke messze felülmúlta azoknak a gondolkodóknak a legmerészebb álmait is, akik még kivették részüket a reneszánszot közvetlenül megelőző korszak megpróbáltatásaiból.

Az Európát érintő változások arányának jelzésére elég egyetlen megdöbbentő adatot felidéznünk: Leonardo négyéves volt, amikor Gutenberg nyomdájából kikerült az első nyomtatott könyv.

Ekkor, a könyvnyomtatás kezdetekor Európában mindössze 30 000 kötetet tartottak számon; 1500-ban viszont, amikor Leonardo középkorú férfi volt, a becslések szerint mintegy 8 millió kötet került ki a nyomdákból.

Az európai kultúra átlépett abba az időszakba, amely előkészítette a talajt Leonardo, Galilei, Newton, végül pedig az ipari forradalom számára. A folyamatban két tényező játszott főszerepet: az egyik az ókori latin kéziratok felbukkanása, majd az ókori görög eredetik felkutatása volt, amelynek köszönhetően a szellemi elit közvetlenül hozzáférhetett a klasszikus gondolkodók eredeti örökségéhez, a másik pedig a könyvnyomtatás feltalálása, amely ezzel szinte azonos időben következett be.

A klasszikus kéziratok felkutatásának kezdeményezője a humanista tudós és költő, Francesco Petrarca volt. Petrarca 1304-ben született Firenzétől nem messze egy kisvárosban, Arezzóban. Gyermekkorától kezdve rajongott a klasszikus irodalomért. Ő maga így ír az antikvitás iránti vonzalmának kezdeteiről:

„Zsenge gyermekkoromban, amikor más fiúk Prospero és Aesopus történeteit olvasták, én minden időmet Cicerónak szenteltem... Akkoriban persze még nem érthettem meg, amit olvastam, de oly mértékben gyönyörködtetett a szavak harmonikus elrendezése, hogy bármely más könyv, amit olvastam vagy hallottam, fülsértő zajnak tűnt ehhez képest... Cicero iránti rajongásom napról napra növekedett, és atyám örömmel bátorította korán megmutatkozó irodalmi hajlamaimat.

Én pedig semmiféle erőfeszítéstől nem rettentem vissza, ami közelebb vihetett célomhoz: feltörtem a tudás gyümölcsének héját, és a mélyére hatoltam, hogy megízlelhessem zamatát. Semmi sem tántoríthatott el tanulmányaimtól."

Petrarca korának leghíresebb és legnagyobb tekintélyű szellemi vezetőjévé vált, maga köré gyűjtötte a hasonló gondolkodású értelmiségieket, akik osztoztak a klasszikus hagyomány iránti rajongásában. A humanisták biztosak voltak benne, hogy Európa kolostoraiban és magángyűjteményeiben eredeti latin és görög nyelvű kéziratok és dokumentumok százai lappanganak; közülük sokan egész életüket ezek felkutatásának szentelték.

Petrarca több jelentős értekezést írt a klasszikus műveltség különböző területeiről, amelyeket évtizedeken át tanulmányozott. Leghíresebb munkája a Jeles férfiakról (De viris illustribus) című gyűjtemény, amely a római kor legjelentősebb alakjainak életrajzát foglalja magában. Művével azt szerette volna elérni, hogy honfitársait az antik elődök példájának követésére sarkallja, s hogy hozzájáruljon az új „latin kultúra” kibontakozásához.

Petrarca egyik legközelebbi barátja Giovanni Boccaccio volt; a hagyomány szerint ő találta meg Tacitus Historiae-jának és az Annales-nek egy részét, és maga is több népszerű, ókori témájú könyvet írt, közéjük tartozik A pogány istenek származásáról (Degenealogis deorum gentilium) című munkája is. Barátjának stílusában összeállított két életrajzi szótárt is, a Kiváló férfiak élete (De casibus virorum illustrium) és a Jeles asszonyokról (De claris rnulieribus) című köteteket. (A korai reneszánsz szellemi ébredésének egyik következménye volt a nemesasszonyok életében megmutatkozó változás is. Az előkelők között sokkal több volt a művelt, iskolázott no, mint korábban bármikor, és gyakran igen fontos szerepet töltöttek be a társadalmi életben és a kultúrában.)

A következő tudósnemzedék továbbvitte a római kori szövegek felkutatásának programját, amelynek egyre nagyobb lett a jelentősége. Az 1330-ban született Coluccio Salutati és a nála tizenhét évvel fiatalabb Giovanni Conversini egyaránt a régi szövegek elszánt kutatói voltak.

Különösen Salutati volt befolyásos ember, aki fontos posztjának köszönhetően - a firenzei kormányzótanács, a Signoria kancellárja volt - igen sokat tehetett a Petrarca által megfogalmazott eszme, a latin kultúra firenzei újjászületése érdekében. Politikai befolyása révén sikerült átplántálnia a városállam több gazdag, nagy hatalmú polgárába a maga lelkes kulturális elkötelezettségét.

Az antik források felkutatásában a Salutatit és Conversinit követő nemzedék érte el a legjelentősebb eredményeket. Közülük Niccolo Niccoli és különösen Poggio Bracciolini nevét kell kiemelnünk, aki a XV. század második felében a római Manilius Astronomica című műve mellett Lucretius De Renrni Naturájínak is a nyomára akadt, és több bányászati és mezőgazdasági témájú könyvet is felfedezett, köztük Statius Silvae című munkáját és Columella De Re Rustica című művét.

Néhány évvel később Bracciolini megtalálta Cassius Frontinus Az aqueductusokról szóló művét, amely a római építési technológia legfontosabb dokumentuma. Cicero Brutus című munkáját is ő fedezte fel, amely erős politikai visszhangot keltett, mivel a kormányzás monarchikus formájának erényeit hangoztatta. Ekkortájt került elő Vitruvius építészeti és Celsus orvosi traktátusa is; mindkettő fontos szerepet játszott Leonardo hasonló témájú kutatásainak alakulásában.

Az előkerült dokumentumok óriási jelentősége abban állt, hogy eredeti, római kori latin nyelven íródott, első kézből származó, hiteles szövegek voltak. Így először a XIV. század végi és a XV. század eleji firenzei szellemi elit ismerhette meg a klasszikus kor nagyjainak gondolatait, pontosan olyan formában ahogyan azt egykor megírták, nem pedig a középkori „deák”-latin nyelven vagy hiányos, hibás fordításokból.

Ez önmagában is felbecsülhetetlen előny volt, de talán még ennél is fontosabb az a fejlemény, hogy a humanisták (és ez a név eredetileg éppen az ókori szövegekkel foglalkozó tudósokat jelölte) a római kori latin szövegek fordítása és értelmezése során rádöbbentek, hogy a római tudomány milyen nagy mértékben támaszkodik a régebbi forrásokra, a klasszikus és a hellenisztikus kor, a Kr. e. 500 és 250 közötti időszak nagy szellemeinek, Arkhimédésznek, Arisztotelésznek, Püthagorasznak és Platónnak a műveire.

A felismerés a kutatások újabb, az addigiaknál is intenzívebb szakaszát nyitotta meg, amelynek célja ezúttal az antik tudományos ismeretek eredeti, görög forrásainak fellelése volt. A görögség iránti rajongástól indíttatva a gazdag firenzei polgárok ügynököket indítottak útnak azzal a megbízatással, hogy kutassanak fel és vásároljanak meg számukra mindent, amiről úgy gondolják, hogy eredeti görög dokumentum.

Eddig az időig nyugat-európai kézben alig volt eredeti görög kézirat: néhány Arisztotelész-töredék és Platón-feljegyzés; valamint Euklidész traktátusai, amelyeket a szerzetesek és a fanatikus gyűjtők féltékenyen őriztek. Petrarcát nagy csodálattal vették körül, mivel egy eredeti Homérosz-kéziratot mondhatott magáénak, amelynek azonban egyetlen szavát sem tudta elolvasni. A római írók tekintélyére hagyatkozva elfogadta, hogy Homérosz nagy költő volt, és esténként, mielőtt aludni tért, állítólag mindig megcsókolta a becses könyvet.

A XV. század első három évtizedében több száz eredeti kézirat került Firenzébe, nagyrészt keletről. Ahol egykor a keresztes lovagok harcoltak a kereszténység ügyéért, most itáliai ügynökök alkudtak a szellemi portékára az arabokkal és a törökökkel. Az egyik firenzei ügynök, Giovanni Aurispa 1423-ban különösen nagy fogással tért vissza útjáról: 238 kéziratot hozott magával.

A firenzei szellemi élet formálói ilyen módon jutottak hozzá Arisztotelész Politikájához, Hérodotosz történeti munkájához, Platón dialógusaihoz, illetve az Iliászhoz, az Odüsszeiához és Szophoklész drámáihoz, s a mi szempontunkból talán még ennél is fontosabb munkákhoz, Hippokratész és Galénosz orvostudományi értekezéseihez. Ezek közül talán az utóbbi szerző Spiritus animalis című műve a legjelentősebb. A görög-római hagyomány fontos, Kr. u. I. századi dokumentumai közül több példány az alexandriai könyvtárból került a gazdag ázsiai gyűjtők birtokába. Óriási hatása volt a reneszánsz Európára Ptolemaiosz és Sztrabón földrajzi munkáinak is, különösen a Kr. u. Il. századból való Almagest című Ptolemaiosz-műnek.

Ptolemaiosz Geograpbia című művét 1406-ban hozta Itáliába egy firenzei kereskedő, bizonyos Palla Strozzi. A traktátus a különféle térképészeti eljárásokat ismerteti, például azt a távolságmérési módszert, amelyet a középkor századaiban tökéletesen elfelejtett a nyugati világ.

A firenzeiek tehát hozzájutottak az emberiség legnagyobb műveihez, mégpedig eredeti nyelven; a baj csak az volt, hogy alig akadt valaki, aki beszélt vagy olvasott volna görögül. Petrarca és Boccaccio már az 1360-as években kísérletet tett a görög nyelv meghonosítására a firenzei szellemi életben, és noha egyikük sem értett görögül, azon fáradoztak, hogy görög tanszéket hozzanak létre a firenzei egyetemen. Nem jártak sikerrel, ám két nemzedékkel fiatalabb követőiknek sikerült: az egyetemen megalakult a görög tanszék, amelynek élére egy kiváló tudós, a konstantinápolyi Emmanual Chrysoloras került.

A görög szövegek egyre bővülő gyűjteményének pontos fordításai ahhoz a megdöbbentő felismeréshez vezettek, hogy szinte minden eredményt, amit a firenzeiek a kultúra terén magukénak vallottak, a görögök már két évezreddel korábban elértek. Megsemmisítő felfedezés volt ez, amely mégis arra ösztönözte a firenzeieket, hogy felvegyék a versenyt az antik elődökkel, sőt túl is szárnyalják őket.

1428-ban Firenzében bizottságot hoztak létre, amely a város oktatási rendszerének megreformálására kapott megbízást. A Studium meghatalmazottainak egyike az akkoriban Rómában élő fiatal bankár, Cosimo de Medici volt. Cosimónak sikerült elérnie, hogy Firenze egyházi intézményei évi 1500 forintot ajánljanak két újabb tanszék létrehozására. A képzés abban az időben az orvostudományt, az asztrológiát, a logikát, a grammatikát és a jogot ölelte fel, ezek most kiegészültek a morálfilozófia, a retorika és a poétika oktatásával. A firenzei diákok számára kidolgozott új tanmenetre épült az az egyetemi oktatási rendszer, amelyet később Európa minden egyeteme átvett, s amely Anglia, Franciaország és Itália egyetemein egészen a XVIII. századig érvényben maradt.

Az elsöprő erejű kulturális előretörés Itália más régióiból sok ígéretes tehetségű fiatal tudósjelöltet vonzott Firenzébe, akik azért jöttek a városba, hogy tanuljanak vagy tanítsanak. Többségük a görög nyelvű tudományokban szeretett volna professzori címet szerezni. Mindez sok gazdag és befolyásos polgár gondolkodására is erősen hatott, és rövid idő alatt erősen befolyásolta a firenzei társadalom belső fejlődését.

A reneszánsz világa a felfedezés és a tevékenység korszaka. Miután látták az ókori eredményeket, erősebben kezdtek hinni abban, hogy az emberiség túl is léphet a régi korok eredményein. Ez a hit sarkallta a gondolkodókat az újabb felfedezésekre és a modern tudomány módszereinek kifejlesztésére, ugyanakkor előkészítette a talajt a művészet megújulása számára is, amelyet a reneszánsz korszak emblematikus jelenségének tekintünk.

Hibás lenne az a nézet, hogy a reneszánsszal a Római Birodalom korában, s főképp bukása után fejlődésnek induló európai keresztény kultúra folytonossága megszakadt volna. De a reneszánszban bekövetkezett szemléletváltásnak hatalmas a jelentősége. A reneszánsz gondolati megújulása, az egyházzal és a vallással szembeni kritikussága azonban nem jelenti azt, hogy a korszak istentagadó, azaz ateista lett volna. De a reneszánsz Európa kulcsfiguráinak, fontos pozícióban lévő személyiségeinek gondolkodása mégis merőben különbözött az akár csak két-három nemzedékkel korábban élt vezetőkétől. Az emberi élet, a személyiség és tevékenysége az ókori felfogáshoz hasonló mértékben kihangsúlyozódott, háttérben az európai történelem egy modern korszakával, kifinomultabb társadalmi jelenségektől kísérve.

A reneszánsz nem osztotta a jelentéktelenség és a kiszolgáltatottság középkori létélményét. Gondolkodói őszintén hittek az emberi értelemben, és vallották, hogy folyamatosan táplálni és gazdagítani kell. Ebben a változásban a platonista filozófia hatását is tetten érhetjük, hiszen a cselekvő humanizmus egyik központi fogalma, az „erény” a platóni tanításból veszi eredetét. A platonikus filozófia középpontjában az az elképzelés áll, hogy az ember a természet titkainak kifürkészése által eljuthat Istenhez. Platón szerint ez a megvilágosodás forrása, s ezt a gondolatot tette magáévá a reneszánsz legtöbb lángelméje is. Leonardo, bár a vallással kapcsolatban meglehetősen szokatlan nézeteket vallott, ismerte és maga is követte a platóni ideált, még ha a platonikus filozófia egyéb aspektusaival nem is mindig értett egyet. Noha a humanisták az erény fogalmát gyakran összemosták a keresztény tanítás hasonló fogalmával, a szó filozófiai értelme egyértelműen az antik örökségből származik.

Leonardo sok mindenben osztotta az aktív humanizmus igencsak modern elképzeléseit. Az erény fogalmát ő is a keresztény felfogástól eltérően értelmezte: olyan emberi kvalitásként gondolta el, amely által az egyén közelebb kerülhet a természet lényegéhez. Leon Battista Alberti szerint, akit Leonardo személyesen ismert és mélységesen csodált, azok, akik birtokolják az erényt „képesek feljutni a legfenségesebb csúcsokra is”.

Az antik műveltség forrásainak összegyűjtésétől a tudás emberi szükségletként való felfogásáig vezető intellektuális fejlődés, noha rendkívül jelentős hatással volt a firenzei kultúrára, csak a beavatottak viszonylag szűk körét érintette meg. A világkép mélyreható változásai, az emberi értelem felértékelődése az embernek az isteni univerzumban betöltött szerepéről vallott felfogást is alapvetően átalakította. Ám önmagában mindez nem lett volna elegendő ahhoz, hogy az anyagi világ, a civilizáció olyan mértékű és szintű átalakuláson menjen keresztül, mint ahogy az a XV. századi Európában történt. A kulturális paradigmaváltás kulcsa egy látszólag sokkal prózaibb tény: a mozgatható betűsablonok felfedezése és a könyvnyomtatás elterjedése.

A fennmaradt dokumentumok szerint a nyomtatást valamikor 1445 és 1448 között találta fel a Mainzban tevékenykedő Johann Gutenberg. A nyomtatás, pontosabban a szöveg és kép lenyomata, igaz, sokkal régebbi ötlet: a kínaiak már a Kr. e. Il. évezredben nyomtak egész táblányi véséssel rögzített szövegeket is. Gutenberg azonban méltán viseli a nyomtatás atyja kitüntető címet: a mozgatható betűk alkalmazásával éppen a szövegnyomás lényegét találta fel. Találmányának köszönhetően nemcsak, hogy rendkívüli mértékben felgyorsult a nyomtatás folyamata, hanem általa lett lényegi része az emberiség kultúrájának a fogalom, és végső soron a számítógépes tördeléssel sem meghaladott eszköze a módszer, amit így nevezünk: „nyomtatás”.

A mozgatható betűk felfedezése önmagában is lebilincselő történet, amelyről több könyv született. A tudomány fejlődésének szempontjából azonban inkább az a mód az érdekes, ahogyan a könyvnyomtatás elterjedt Európában, és átrajzolta a kontinens szellemi arculatát.

Gutenberg 1455 körül jelentette meg híres első kiadványát, a Szentírás-töredéket, amit a kultúrtörténet Negyvenkét soros Bibliaként emleget. Három év múlva Strassburgban újabb nyomda kezdte meg működését; 1473-ban Budán kinyitott Hess András nyomdája, 1480-ra Rómában több mint egy tucat nyomdász dolgozott, Velencében pedig a század végén becslések szerint mintegy százra emelkedett a számuk. Európában ebben az időben összesen mintegy ezer nyomda működött, amelyekből addig összesen körülbelül negyvenezer kötet került ki.

Hogyan hatott a könyvnyomtatás forradalma a tudományok alakulására?

A mai kultúrtörténészek között néhányan azon az állásponton vannak, hogy a „reneszánsz tudomány” fogalma oximoron, azaz olyan terminus, amelynek elemei ellentmondanak egymásnak. Én azonban úgy vélem, ez az ellentmondás kevéssé írható a XV. századi tudósok számlájára, sokkal inkább a mai tudományértelmezésből fakad. A mai tudományhoz képest az általunk vizsgált korszak tudományossága természetesen kezdetleges; alig dicsekedhet olyan ismeretekkel vagy értelmezésekkel, amit a görögök ne tudtak volna már kétezer évvel azelőtt. Nem vitás, hogy a reneszánsz tudomány nyelvezetében lépten-nyomon misztikus fogalmakba ütközünk, gyakorlata pedig több ponton az okkultizmussal érintkezik. Ezért azonban mindenekelőtt a klasszikus római hagyományt kellene felelőssé tennünk, hiszen a reneszánsz kor tudósai elméleti ismereteik túlnyomó részét innen vették.

A legszemléletesebb példát talán a csillagászat és az asztrológia összemosódása kínálja. A bölcs és racionális görögség tudósai szemlátomást a legkevésbé sem érdeklődtek a csillagjóslás iránt. Nem úgy a rómaiak; a latin nyelvű ősforrás Manilius Astronomica című műve volt, amely hosszú dialógus formájában fejti ki, hogy miként befolyásolja a csillagok állása az egyes emberek életét.

Az Astronomica és más ókori művek meghatározó módon befolyásolták a XV. századi természettudomány alakulását, így aztán a csillagászok egyúttal csillagjóslással is foglalkoztak. A század legnevesebb csillagászainak egyike, Toscanelli udvari asztrológusként kereste a kenyerét, és asztrológiai térképei segítségével a Signoriát is ellátta tanácsokkal. A csillagjóslás bevett módszernek számított; hozzá fordultak, ha meg akarták határozni a politikai döntések meghozatalának, a háborúk megindításának, a békekötésnek vagy a nagy nyilvános ünnepségeknek a legalkalmasabb időpontját. Még a kor egyik legracionálisabb elméje, Leon Battista Alberti is tanácsokat ad Az építészetről című értekezésében arra vonatkozóan, hogy melyik pillanat a legalkalmasabb az épület alapozásának megkezdésére.

Az okkultizmusnak azonban már akkoriban is akadtak ellenzői. Petrarca például elvetette az asztrológiát, inkább a régiek tudományában való elmélyülés hasznában hitt. A racionális tudományosság fejlődését lassító homályos tan csak a XV. század vége felé kezdett valamelyest háttérbe szorulni; népszerűségének csökkenésében jelentős szerepe volt a nagy humanista, Pico della Mirandola De Astrologia című könyvének, amelyben mélyre ható vizsgálódásnak vetette alá az asztrológia tanításait, irgalmatlanul rámutatva a csillagjósok tévedéseire és következetlenségére.

Leonardónak is fenntartásai voltak az asztrológiával és művelőivel szemben. Egy ízben a következő módon jellemezte a csillag-jóslást: „téveszme, amelynek művelői (bocsánat a kifejezésért) a hülyékből élnek”.

A csillagászok mellett más tudományterületek művelőinek látását is elhomályosította az okkult tanok és a mágikus gyakorlat kábító keveréke. Így volt ez a reneszánsz orvostudomány elmélete és gyakorlata terén is.

A tudományág két legfontosabb forrása az Orvostudományról és a Természetrajz című művek voltak. Mindkettő antik eredetiből készült fordítás volt, az Orvostudományról című munkát a Kr. e. I. században élt római orvos, Cornelius Celsus írta; fordítását 1478-ban adták ki, amikor Leonardo huszonhat éves volt, és Firenzében élt.

A Természetrajz című harminchét kötetes értekezésgyűjtemény a kor orvostudományának összes ismeretét felölelte. A XV. század utolsó negyedében mindenki, aki érdeklődött a medicina iránt, igyekezett elsajátítani a két műben található ismereteket, ám mivel azok jórészt a fantázia szüleményei voltak, tanulmányozásuk igen sajátságos gyakorlathoz vezetett. A nyílt sebek legnépszerűbb kezelési módszere például a következő receptre épült: „Egy font olívaolajban főzz meg tíz zöld gyíkot, szűrd le kendőn át, adj hozzá egy rész majoránnát és ürmöt; főzd lassan, és ezt tedd a sebre!” Vagy nézzük ezt a másikat: „Végy borban megmosott földigilisztát, és tedd zárt palackba; egy napon át főzd dupla edényben; amikor már folyékony, adj hozzá megfelelően elkészített balzsamfüvet és erdeifenyő vagy vörösfenyő gyantáját! Ez gyorsan meggyógyít minden friss sebet, különösen a fejen lévőket.”

A pestis után a csúz, más néven köszvény volt a kor legszörnyűbb betegsége, amelyet a húgysav felhalmozódása okoz az ízületek körüli szövetekben. Cosimo de Medici is sokat szenvedett tőle, fiát, Pierót pedig valósággal megnyomorította a kór. Piero fia, Lorenzo is a köszvénnyel összefüggő szövődményekbe halt bele: vesefibrózis és magas vérnyomás okozta a vesztét. Ennek a főként gazdagok körében pusztító betegségnek a kezelésére tett kísérletek jelentették a kor kuruzslóinak igazi terepét.

Lorenzo orvosa, egy Petrus Bonus Avogarius nevű férfiú olyan kúrát írt elő, amelynek során gazdájának zafírköves gyűrűt kellett hordania a bal keze középső ujján. „Ekkor az ízületi fájdalmak el fognak múlni - írta mivel ennek a kőnek mágikus ereje van, és kiválóan alkalmas annak megelőzésére, hogy az ártalmas nedvek az ízületekhez juthassanak...” Később biztosítja Lorenzót, hogy „nyáron, augusztusban fecskekövet fogok keresni; ez a vörös kő a fecskék gyomrában nő. Ezt elhozom Felségednek; kötözze egy vászondarabba, és varrassa az ingébe, a bal melle fölé. Ennek ugyanolyan hatása lesz, mint a zafírkőnek.” És ez az egy talán igaz is volt.

Az ókori görög orvos, Galénosz művének XV. századi fordításai valamelyest javítottak a helyzeten, ám Galénosz is rengeteget tévedett. Elődjének, Hippokratésznak a nyomában járva azt hirdette, hogy a szervezet működését a testben keringő nedvek egyensúlya befolyásolja, a betegséget ennek felborulása idézi elő. A nedvek neve görögül hypokeimenon volt, latin fordítása „szubsztancia”, amely a latin „humor”, testnedv szó szinonimájaként szerepelt. Galénosz azt állította, hogy a vér a szív apró lyukacskáin keresztül áramlik a testbe. (Ha igazságosak akarunk lenni Galénosszal, akkor meg kell jegyeznünk, hogy Az érverések különbözőségéről című munkájában logikusan és ésszerűen fejtette ki, hogyan használható fel a pulzusszám a diagnózis felállításában.)

Különös módon a korszak művészei voltak azok, akik jelentős haladást értek el az anatómia és a fiziológia kutatásának terén, és felfedezéseik lassan beszivárogtak az orvostudomány területeire is.

Leonardo idejében az emberi és állati szervezetek anatómiai tanulmányozása a professzionális művészképzés szerves része volt. Az anatómiai ismereteket a művészi tevékenység elengedhetetlen feltételének tartották, hiszen az emberi vagy állati test felépítésének ismerete nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a művész ábrázolni tudja őket a vásznon. Az új felfogás egyik első lenyomata Donatello A fösvény szívének anatómiája című műve; Antonio Pollaiuolo néhány évvel később már boncolás útján szerzett ismereteket az emberi test izomzatáról; tudásáról későbbi híres műve, a Mezítelen férfiak csatája ad számot.

A reneszánsz kor legjelentősebb anatómusának egyértelműen Leonardót tekinthetjük, s feltételezésünk jogosságát több adattal is alá tudjuk támasztani. Ismeretes, hogy legalább harminc alkalommal végzett boncolást emberi tetemeken, amelyekről több ezer vázlatot készített, és kiterjedt tanulmányokat folytatott az állatok fiziológiájával kapcsolatban is. Őt megelőzve is akadtak azonban néhányan, akik érdeklődtek a téma iránt; munkásságuk minden bizonnyal inspirációt jelentett Leonardo számára, és hozzájárult az emberi test működésének megértéséhez. Korának egyik jelentős hatású festője és anatómusa volt például a firenzei Antonio Benivieni, Leonardo kortársa és Lorenzo de Medici barátja, aki a kivégzett bűnözők holttestén végzett boncolásokat, és feljegyzéseit értekezésben foglalta össze, De Abditis Causis címen.

Kutatásai során több mint húsz boncolást vezetett és dokumentált; kapcsolatot keresett a bűnöző magatartás és az anatómiai sajátosságok között, és kísérletet tett a szív és a többi belső szerv működésének magyarázatára, ám kevés kézzel fogható és valóban jelentős tanulsággal tudott szolgálni.

De még az a kevés is, amit Benivieni elért, sokkal több volt annál, amit Itália egyetemeinek összes orvosprofesszora fel tudott mutatni. Ezek a derék férfiak általában beérték azzal, hogy Galénosz és Plinius mondatait szajkózták, és semmit sem tettek a gyakorlati kutatások előrehaladása érdekében - egészen addig, amíg erre a művészek eredményei rá nem kényszerítették őket. Hogy kellőképpen értékelni tudjuk Benivieni céljának nemességét, és fogalmat alkothassunk az emberi test kutatásához társuló attitűd megváltozásáról, idézzünk fel egy 1399-ben keletkezett szövegrészletet, amely az anatómiai kutatásokkal kapcsolatban foglal állást: „...napvilágra hozni azt, amit a gondos természet elrejtett, ez olyannyira embertelen, hogy még hallgatni is iszonyat; föl nem foghatom, hogyan képes valaki könnyhullatás nélkül szemlélni az emberi test üregeit”

De a vállalkozó szelleműek boncolásairól szóló hírek mégiscsak bejárták az akkori világot; nem szabad tehát túlságosan szigorú ítéletet alkotnunk a reneszánsz tudományosságáról. Az akkori tudomány jórészt téves elképzeléseken, puszta feltételezéseken és üres hókuszpókuszokon alapult, de az ismeretek terjedése, amelyet a klasszikus műveltség felfedezése sarkallt, az ismeretátadás eszközeinek és módszereinek fejlődése óriási világnézeti átalakulást eredményezett, utat nyitva a teremtés működését fürkésző tekintet előtt. Ekkor kezdődött az a folyamat, amely kétszáz évvel később Newton tudományos forradalmához vezetett. Leonardo számára is ez tette lehetővé, hogy autodidaktaként önálló kutatásokat végezhessen.

A szemléleti változás illusztrálása érdekében érdemes összevetnünk Petrarca beállítódását - aki a korai reneszánsz legjelentősebb szellemi vezére volt - egy másik nagyformátumú férfiú, Aeneas Silvius Piccolomini (a későbbi Il. Pius pápa) attitűdjével, aki egy évszázaddal később élt.

1335-ben, amikor Vaucluse-ben élt, Petrarca Livius egyik írásában azt olvasta, hogy Fülöp makedón király egy ízben felmászott a Hemus hegyére, ahol meglepő látványban volt része: egyszerre látta a Fekete-tengert és az Adriát. A mintegy 2000 méter magas Venoux-hegy néhány kilométerre volt Petrarca tartózkodási helyétől, így elhatározta, a kor szokásaival ellentétben (a középkorban nemigen érdekelte az embereket a magas hegyek meghódítása), hogy felhág a csúcsra. Fel is kerekedett, ám hamarosan elfáradt, és a felfelé vezető kihalt ösvény szélén leülve olvasni kezdett. Szent Ágoston Vallomásait vitte magával; találomra felütötte a könyvet, és olvasni kezdte a szöveget: „Lám az emberek elmennek, hogy megcsodálják a hegyek ormait, a tenger hatalmas hullámait, a szélesen hömpölygő folyókat, az Óceán partjait és a bolygó csillagok pályáját és önmagukat hátrahagyják.” Petrarca, akinek nem volt kétsége afelől, hogy jelet kapott, amely törekvése oktalanságára figyelmeztetett, azonnal becsukta a könyvet, hazaindult, és soha többé nem próbálkozott egyetlen hegycsúcs meghódításával sem.

Száz évvel később Aeneas Silvius Piccolomini látogatást tett I. Jakab skót király udvarában; ott hallott arról a legendáról, miszerint az egyik folyó partján álló fa gyümölcsében örvös ludak teremnek, és amikor a gyümölcsök lehullanak a fáról, a ludak felreppennek, majd leszállnak a folyóra. Kíváncsiságtól hajtva azonnal elindult a skót Felföldre, hogy utánajárjon az igazságnak. Először az emberek között tudakozódott a dolog felől, s a helybeliek megerősítették, hogy valóban létezik a csodálatos fa, de egyedül a messze északra lévő Orkney-szigeteken fordul elő. Piccolomini már készült, hogy elvitorlázzon az Orkney-szigetekre, csak hogy saját szemével is lássa a jelenséget; és csak a Jakab udvarából érkező sürgető visszahívó parancs akadályozta meg, hogy tengerre szálljon.

A Petrarca és Piccolomini szemléletében mutatkozó eltérést nemigen magyarázza személyiségük vagy életkoruk különbözősége (Petrarca mindössze harmincegy éves volt, amikor az említett esemény történt); a korszellem már annál inkább. Petrarca, az elismert tudós és művelt értelmiségi, a kor szellemi életének egyik motorja lelkében mégiscsak mindenestül a középkor embere volt, Piccolomini viszont ízig-vérig reneszánsz személyiség, akit a felfedezés iránti lelkesedés fűtött.

A XV. század bővelkedik a rendkívüli egyéniségekben, akik hatalmas erőfeszítéseket tettek az új szellemiség kibontakoztatására. A Leonardót közvetlenül megelőző generáció is több jelentős gondolkodót adott a világnak, akik lefektették azokat az alapokat, amelyekre ő is építeni tudott.

Azok között, akik Kolumbusz számára megmutatták az utat Amerika felé, minden bizonnyal Paolo Toscanelli, a kiváló csillagász és földrajztudós az egyik legjelentősebb személyiség. Több mint fél évszázaddal Leonardo előtt született, vagyonos, Cosimo de Medici baráti köréhez tartozó családban. Egy tekintélyes örökségnek köszönhetően Toscanelli élete nagy részét tudományos kutatásainak szentelhette. Egyetlen írása sem maradt fenn, de a kortársak feljegyzéseiből tudomásunk van róla, hogy több üstököst megfigyelt, követte és papíron rögzítette pályájukat; köztük volt a Halley-üstökös is, amely 1456-ban tűnt fel az égbolton. Módszerének lényege az volt, hogy a Firenze fölé boruló égboltot régiókra osztotta, így tudta figyelemmel kísérni az üstökös útját több egymást követő éjszakán végzett megfigyelései során.

Tapasztalatai világossá tették Toscanelli előtt, hogy az üstökösök a Hold pályáján kívül járják útjukat, és szabályos pályát követnek. Arisztotelész kétezer évvel korábban kijelentette, hogy az üstökösök szabálytalan pályán haladó „szublunáris, azaz hold alatti párafelhők”. Sajnos Toscanelli elméletének írott változata, amely homlokegyenest ellentmondott az antik tekintélyek kőbe vésett tételeinek, elveszett, de annyit mindenesetre tudunk, hogy már Kopernikusz előtt is akadtak olyan gondolkodók, akik nem bíztak a másodkézből származó ismeretekben, főként, ha a tapasztalat és a kísérlet világosan ellentmondott nekik.

Toscanelli munkáját megkönnyítette, hogy a firenzeiek presztízskérdésként kezelték akkoriban az eszmék szabad áramlásának biztosítását, a cenzúra nem működött, s a merész gondolatok megfogalmazói joggal számíthattak sikerre, különösen, ha előkelő származásúak voltak. Toscanelli is messzemenő támogatásban részesült kísérletei során. Egy ízben, amikor a nap déli állását szerette volna meghatározni, engedélyt kért a város elöljáróitól, hogy napórát állíthasson fel a dóm tetején (minél magasabbra helyezte ugyanis a berendezést, annál pontosabb eredményre számíthatott). A város vezetése természetesen habozás nélkül eleget tett kérésének.

A kor másik nagy gondolkodója Leon Battista Alberti volt, aki talán még Toscanellinél is nagyobb hatást gyakorolt Leonardo személyiségének alakulására. Alberti szintén törvénytelen gyermekként jött a világra, tíz évvel Toscanelli után, 1407-ben, és Leonardo mellett őt tekinthetjük a reneszánsz embereszmény másik megtestesülésének. Polihisztor volt ő is: építész, festő, író, történész, nyelvész és mérnök. Sokoldalú egyénisége és termékeny alkotóereje olyan mély benyomást tett egyik kortársára, hogy így írt róla: „Dimmi che cosa ignoro mai quest’ uomo?”„Van egyáltalán valami, amit ez az ember nem tud?”

Leonardo környezetének sok más szereplőjéhez hasonlóan Alberti is megérdemelné, hogy valaki megírja az életrajzát, hiszen pusztán tudományos nézeteit tekintetbe véve is kulcsfigurának kell tekintenünk a reneszánsz szellemiség fejlődésében. Még nem volt harmincéves, amikor megírta híres traktátusát a festészetről, amelyben nagy hangsúlyt fektetett a mesterségbeli tudásra, és a tudományos megalapozottságra. Egy helyütt azt írja: „A festőnek bírnia kell a tudomány minden fajtáját, amely hasznára lehet a művészetben.” Nem csodálkozhatunk, ha könyve mély benyomást tett Leonardóra, és hatását saját festészeti értekezésében, a Trattato dellapitturábán is tetten érhetjük.

• A kísérleti módszer a Roger Bacon kora és a renesz
• Elismerés
• Leonardo háromdimenziós alakzatai
• 8.
• A király által rendelkezésére bocsátott kúria való
• 11.