HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Franco Sebbediccio Szicíliában nőtt föl, s már kisfiú korában a törvényes rend oldalára állt, barátja lévén az édes vigasznak, amelyet a tekintély szigorú szabályai szerint való élet nyújt. A maffia túlságosan impresszionisztikus volt számára, a kereskedelem világa túl kockázatos: rendőr lett tehát, és harminc évvel később, íme, feje az olasz antiterrorista rendőrségnek.

Őrizetére bízták a pápa merénylőjét, egy jó családból való olasz fiatalembert, bizonyos Armando Giangit. Romeo volt a fedőneve. Ez a név mélységesen bosszantotta Sebbedicciót. Római börtönének legmélyebben fekvő cellájába csukatta viselőjét.

Megfigyelés alatt tartatta Rita Falliciát, kinek Annee volt a fedőneve. Nem volt nehéz nyomon követni: bajkeverő volt tizenéves kora óta, fő lázadozó az egyetemen, lelkes tüntetésszervező, részese egyfontos milánói bankár elrablásának.

Folyamatosan érkeztek az információk. A rejtekházakat kiürítették a terroristák – szegény páráknak fogalmuk sincs, mi mindenre képes egy modern tudományos eszközökkel fölszerelt állami rendőrség. Találtak például egy törülközőt, amelyen a rászáradt ondó elárulta Rómeót. Az őrizetbe vett emberek egyike szigorú vallatás alatt megtört, és vallomást tett. Sebbediccio mégsem tartóztatta le Anneet. Anneenek szabadlábon kellett maradnia.

Franco Sebbedicciót aggasztotta, hogy ezeknek az embereknek a bűnvádi tárgyalása dicsfénybe fogja vonni a pápagyilkosságot, hőssé lesznek, és a kiszabott börtönbüntetést meglehetős kényelemben fogják letölteni. Olaszországban nincs halálbüntetés, tehát legföljebb életfogytiglanit kaphatnak, ami vicc. Viszonylag fiatalon szabadulnak, hála a harmadolás intézményének meg az amnesztia egyéb feltételeinek.

Más lenne az ábra, ha maga Sebbediccio vezethette volna a maga szigorúbb stílusában Romeo kihallgatását. Mivel azonban ez a címeres gazember a pápát ölte meg, az egész nyugati világ kiállt a jogaiért. Tiltakozások, emberjogi csoportok Skandináviából, Angliából; Amerikából levelek: tessék emberségesen bánni a két gyilkossal, nehogy megkínozzák vagy bármi más módon bántalmazzák őket. És leszóltak a legmagasabb helyről: rossz hírbe ne keverjük a honi igazságszolgáltatást az olasz baloldali pártok szemében. Úgyhogy csak kesztyűs kézzel, uraim.

Ő azonban, Franco Sebbediccio, majd tesz róla, hogy e tömény ostobaságok ellenére megkapják a terroristák, amit megérdemelnek. Eljuttatja hozzájuk a megfelelő üzenetet. Franco Sebbediccio eltökélte, hogy ez a Romeo, ez az Armando Giangi öngyilkosságot fog elkövetni.

Fogsága hónapjait romantikus álmok szövögetésével múlatta Romeo. Cellája magányában úgy döntött, belészerelmesedik az amerikai lányba, Dorotheába. Emlékezetébe idézte, hogyan várta a reptéren, milyen volt állán az a halvány forradás. Vágyálmaiban a lány földöntúlian kedvessé, széppé lényegült át. Igyekezett visszaidézni beszélgetésüket azon az utolsó éjszakán. A múlt ködén át úgy tetszett, hogy ott és akkor igenis beleszeretett a lány, és minden gesztusával arra buzdította őt, Rómeót, hogy vallja meg vágyát, és akkor Dorothea is szabadon kinyilváníthatta volna érzéseit. Romeo emlékezett, milyen kecsesen, milyen hívogatóan tudott még ülni is az a lány, milyen kedvesen nézte azzal a sötétkék szemével, fehér bőre mily könnyen tudott pirulni. Romeo átkozta magát maflaságáért. Soha nem érintette a lány tejes bőrét. Képzeletében nyaka köré fonta a két formás, karcsú női lábat. Elképzelte a csóközönt, amellyel a lány haját, szemét, kecses kis teste minden porcikáját illetné.

Aztán megképzett előtte, ahogy a láncra vert lány ott áll a parton, és kétségbeesett, vádló tekintettel néz rá. Romeo gondolatai akkor átlendültek a jövőbe. Kis időre csukják csak be Dorotheát. És meg fogja várni őt, Rómeót. Mert hogy ő is kiszabadul, az nem vitás. Amnesztiával vagy túszcserével, vagy egyszerűen a keresztényi irgalom révén. És akkor elmegy, és fölkutatja a lányt.

Bizonyos éjszakákon kétségbeesetten gondolt Jabril látványos árulására. Theresa Kennedy meggyilkolása nem volt tervbe véve, föl se merült; Romeo úgy ítélte meg visszamenőleg, hogy soha bele sem egyezett volna. Szép lassan megundorodott Jabriltól meg a maga hiedelmeitől, a maga életétől. Volt, hogy keservesen sírt a sötétben, s aztán a Dorothea-fantáziákkal vigasztalta magát. Hamis ez az egész, tudta ő. Gyöngeség, tudta, de nem bírt uralkodni magán.

Romeo gúnyos vigyorral fogadta a cellájába lépő Franco Sebbedicciót. Látta az öregember becsületes paraszti szemében csillogó gyűlöletet, érzékelte a megrökönyödést, hogy egy jó családból való, jómódban fölnőtt fiatalember miként válhatott forradalmárrá. Tudta továbbá, Sebbedicciót mérhetetlenül bosszantja, hogya nemzetközi nyilvánosság nem engedi, hogy brutális ízlésének megfelelően bánjon foglyaival.

Sebbediccio bezáratta magát Romeo cellájába; az ajtó előtt állva a két őr meg egy megfigyelő az igazgatói irodából látta őket, de hallani kukkot sem hallott. Úgy tűnt, mintha a testes öreg provokálná a fiatal foglyot. Romeo tudta azonban, hogy az öreg tökéletesen bízik a pozíciója adta tekintélyben. Megvetette az ilyen paragrafusrágókat, akiket béklyóba vernek hiedelmeik és burzsoá normáik, így aztán leesett az álla, mikor Sebbediccio igen halkan és teljesen higgadtan így kezdte: – Giangi, maga hamarosan megkönnyíti mindnyájunk életét. Öngyilkosságot fog elkövetni.

Romeo a szeme közé nevetett. – Affenét. Szabad leszek, mielőtt végezne magával az a magas vérnyomása meg a gyomorfekélye. Róma utcáin fogok grasszálni, mikor magát a családi sírboltba fektetik. Majd eljövök, megígérem, hogy énekeljek egyet a sírját őrző kőangyalóknak! És, ígérhetem, fütyörészve állok majd tovább.

Sebbedicciót azonban nem volt könnyű kihozni a sodrából: – Azért jöttem csupán, hogy tudassam, maga meg a tettestársai öngyilkosok lesznek. Két emberemet ölték meg, hogy megfélemlítsenek bennünket. Nos, ezek az öngyilkosságok lesznek a válaszaim.

– Sajnos, jó uram, nem tehetek kedvére. Jobb szeretem annál az életet. És így, hogy az egész világ bennünket figyel, maga még csak seggbe rúgni sem mer tisztességgel.

Sebbediccio türelmesen rámosolygott. Nem játszotta még ki az adu ászt.

Romeo apja, aki életében kisujj át sem mozdította az emberekért, most a fiáért tett valamit. Agyonlőtte magát. Máltai lovagként, mint a pápa gyilkosának apja, aki egész életét önző gyönyörhajhászással töltötte, valami rejtélyes úton úgy határozott, hogy vállára veszi a bűntudatot.

Mikor a megözvegyült anya meg akarta látogatni fiát a börtönben, eltanácsolták. A lapok azonban fölkarolták ügyét; a döntő érvet Romeo védőügyvédje mondta ki a tv nyilvánossága előtt: – Az isten szerelmére, hisz csak látni szeretné az édesanyját! – A riport a megfelelő húrokat hozta rezgésbe, s nemcsak Itáliában, hanem szerte a nyugati világban. Sok lap első címoldalon, szalagcímben, szó szerint idézte: „Az isten szerelmére, hisz csak látni szeretné az édesanyját!"

Ami mellesleg nem volt igaz. Az anyja akarta látni őt, ő jól megvolt az anyja nélkül.

A kormány engedett a nyomásnak, és engedélyt adott Giangi mamának a látogatásra, amitől Franco Sebbediccio, aki kezdettől ellenezte, dühbe gurult. Teljes elzártságban szerette volna tartani foglyát. Milyen világ az olyan, amelyik ennyire elnéző egy pápagyilkossal? A börtönigazgató azonban engedélyezte a látogatást.

Az igazgató fényűző irodájába hívatta Sebbedicciót. – Drága uram, instrukcióim szerint engedélyeznem kellett a látogatást. S nem is a cellában, ahol a beszélgetés kihallgatható, hanem itt, az irodámban. Senki nem lesz hallótávolságon belül, de az egyórás látogatás utolsó öt percét kamerák fogják rögzíteni végtére a médium profitjáról sem szabad megfeledkezni.

– S mi okból engedik meg mindezt? – firtatta Sebbediccio.

Az igazgató a rabok meg az őrszemélyzet számára tartogatott mosolyát villantotta rá; ez utóbbiak egyébként nagyon sokban hasonlóvá váltak az előbbiekhez. – A fiú látni óhajtja édesanyját, kell-e szentebb indíték?

– Micsoda? Hogya pápagyilkos? Mért kell annak látnia az anyját?!

Az igazgató vállat vont. – Nézze, erről odafönt döntöttek. Nyugodjon szépen bele. A védőügyvéd ráadásul ellenőriztetni akarja az irodát, hogy nincs-e poloska, úgyhogy ne is álmodjon róla, hogy elektronikát telepíthet be.

– Lám csak, és hogyan hajtja végre a poloskátlanítást?

– Ő maga fogadja föl a szakembergárdát. Az ügyvéd jelenlétében, közvetlenül a látogatás előtt hajtják végre az ellenőrzést. Sebbediccio megmakacsolta magát: – Múlhatatlanul fontos és szükséges, hogy kihallgassuk őket.

– Ugyan, szamárság – vélte az igazgató. – Az anya az a bizonyos tipikus gazdag római patríciusnő. Semmiről semmit nem tud, a fia nem bíz rá semmi fontosat. Hülye kis epizód újfent ebben a mi kutyakomédiás, nevetséges korunkban. Ne vegye már olyan komolyan!

Sebbediccio azonban komolyan vette. Az igazság újabb megcsúfolását, a hatóság tekintélyének újabb durva megcsorbítását látta az esetben. Amellett lehetségesnek tartotta, hogy Romeo elkottyant valamit az anyjának.

Sebbedicciónak, az antiterrorista rendőrség országos parancsnokának nagy hatalom összpontosult a kezében. A védőügyvéd maga is ott volt Sebbediccio titkos listáján a megfigyelésre méltatott baloldai radikálisok között. Lehallgatta a telefonját, kézbesítés előtt bele-belekukucskált a leveleibe. Nem volt nehéz kideríteni, melyik elektronikai céggel akarja a védelem poloskátlaníttatni az irodát. Sebbediccio egy barátja segítségével „véletlen" találkozást szervezett meg egy étteremben a cégtulajdonossal.

Franco Sebbediccio minden erőszak nélkül is meggyőző tudott lenni. Az elektronikai cég nem volt nagy, s noha nyereséggel működött, bombaüzletnek korántsem lehetett mondani. Sebbediccio célzást tett rá, hogy az antiterrorista rendőrségnek nagy szüksége lenne lehallgatókereső készülékekre, személyzettel, s hogy az e célra már kiszemelt vállalatokat ő, Sebbediccio biztonsági szempontokra hivatkozva megvétózhatja. Röviden, gazdaggá teheti a céget.

Hanem a bizalomnak és a haszonnak mindkét oldalon meg kell lennie. Az adott esetben ugyan mit érdekli a céget a pápa gyilkosa? Miért szalasztaná el a fölvirágzás lehetőségét egy olyan lényegtelen ügy miatt, mint anya és fia beszélgetésének a lehallgatása vagy le nem hallgatása? Mi lenne, ha, vállalva a börtönigazgató irodájának poloskátlanítását, éppenséggel ők telepítenének oda egyet? Ugyan kinek fájna az? A poloska eltávolításáról aztán maga Sebbediccio gondoskodnék.

Igen szívélyes légkörű beszélgetés volt, de később, vacsora közben Sebbediccio sejteni engedte, hogy a cég súlyos nehézségekkel lesz kénytelen számolni, ha a tulaj nem áll rá a fölajánlott egyezségre. Személyes ellenségeskedésről persze akkor sem lesz szó, de a terrorelhárító rendőrség, ez a kormányszolgálati testület nyilvánvalóan bizalmatlan lesz azokkal szemben, akik a pápa gyilkosának falaztak.

Megegyeztek tehát, és Sebbediccio hagyta, hogy a cégtulaj fizesse a vacsorát. 0 aztán nem fizethet zsebből egy ilyen vacsorát, s nem nyújthatja be repikerete terhére a számlát, mert ki tudja, évekkel később nem épp ezen a nyomon támadnának-e kellemetlenségei. Arról nem beszélve, hogy csakugyan gazdaggá fogja tenni ezt az embert.

A beszélgetést Armando „Romeo" Giangi és az anyja között így aztán teljes terjedelmében magnóra vették. Egyedül Sebbediccio hallgatta meg, s nem kellett csalódnia. A poloskát nem sietett elvinni, mivel kíváncsi volt, hogy milyen fából faragták azt a pofozni való képű börtönigazgatót, de semmi nem derült ki róla.

Elővigyázatból odahaza játszotta le a fölvételt, miután a felesége nyugovóra tért. Nem kell erről a kollégáknak sem tudniuk, gondolta. Nem volt rossz ember: kis híján maga is sírva fakadt, hallva a fia vállán könnyező anya esdeklését: mondja meg Armando, ugye nem igaz, ugye hogy nem ő ölte meg a pápát? Ugye, hogy csak valamelyik rossz útra tévedt cimboráját próbálja menteni? Sebbediccio hallhatta a gyilkos fiú arcára záporozó anyai csókok cuppanását. Aztán vége szakadt a csókoknak és a jajongásnak, és a beszélgetés érdekes fordulatot vett Sebbediccio számára.

Romeo nyugtatgatta az anyját. – Nem megy a fejembe, miért ölte meg magát a férjed. – Soha apjaként nem említette, annyi dacos ellenérzéssel viseltetett iránta. – Fütyült ő a hazájára, a világra, és, zokon ne vedd, fütyült bizonya családjára is. Önzőbb, egocentrikusabb embert én nem ismertem. Hogy az ördögbe támadt az az ötlete, hogy főbe lője magát?

– Hiúságból – sziszegte az anya. – Apád egész életében hiú ember volt. Naponta a borbélyánál, hetente a szabónál. Negyvenéves fejjel énekleckéket vett. Ugyan hol akart énekelni? És egy kis vagyont költött rá, hogy máltai lovaggá üssék. Őt, akit aztán csakugyan messze elkerült a szentlélek. Húsvétra fehér öltönyt csináltatott, s a pálmakeresztet beleszövette az anyagba. Micsoda figurája volt apád a római társaságnak! Azok a partik, azok a bálok! Az a sok kulturális bizottsági tagsága – a bizottsági üléseket persze messzire kerülte. És milyen büszke volt az egyetemet végzett fiára. Hogy tudott grasszálni a római utcán! Boldogabb, üresebb embert soha nem ismertem. – Szünet a fölvételen. – Azok után, amit elkövettél, apád lehetetlenné vált a társaságban. Vége lett annak az üres életének. Nem bírta ki, öngyilkos lett. Mindenesetre nagyon szépen festett a ravatalon abban a vadonatúj húsvéti öltönyében.

Akkor Romeo hangja, melynek hallatán fölfülelt Sebbediccio: – Apámtól soha semmit nem kaptam, és az öngyilkosságával most megfosztott az utolsó lehetőségemtől. Csak a halálba lett volna menekülésem.

Sebbediccio végighallgatta a szalagot; Romeo, engedve anyja könyörgésének, megígérte, hogy papot hívat, s aztán, mikor beengedték a tévéseket, Sebbediccio kikapcsolta készülékét. A többit látta a tévében. Amire kíváncsi volt, azt mindenesetre megtudta.

Mikor újra elment Rómeóhoz, vidám tánclépéssel lépett a cellába, s nyájas-harsányán üdvözölte a fiút.

– Giangi, maga napról napra híresebb lesz. Úgy hírlik, ha meglesz az új pápánk, kegyelmet fog kérni magának. Illő lenne, ha hálából elárulna nekem egyet-mást.

– Hogy maga mekkora nagy barom – felelt Romeo. Sebbediccio meghajolt. – Az utolsó szava, ha jól értem?

Tökéletes, gondolta. Dokumentum van arról, hogy foglalkoztatja az öngyilkosság gondolata.

Egy hét múlva bejárta a világot a hír: a pápa merénylője, Armando „Romeo" Giangi börtöncellájában fölakasztotta magát.

New Yorkban Annee nekilátott teendőinek. Módfölött büszke volt rá, hogy ő az első nő, aki akciót vezethet az Első Százaknál. Eltökélte, diadalra viszi.

A New York-i East Side-on lévő két rejteklakásban élelmet, fegyvert és egyéb szükséges holmit halmozott föl. Az operatív egységek az akció kezdete előtt egy héttel érkeznek. Utasítani fogja őket, ki ne mozduljanak az utolsó napig. Mexikón és Kanadán át szervezték meg az akció túlélői számára a menekülés útvonalát. Ó maga úgy tervezte, néhány hónapig az Államokban marad még, persze egy harmadik rejteklakásban.

Tennivalói mellett is sok szabad ideje maradt, s ezt városi kóborlásokkal ütötte agyon. Megdöbbentették a nyomornegyedek, különösen a Harlem: még ilyen koszos, elhanyagolt várost, gondolta, egész kerületeket mintha tüzérség rongált volna meg. Elkeserítette a hajléktalanok tömege, a karhatalom acsargó kíméletlensége, a hivatal hűvös ellenségessége. Álmában sem látott még ilyen beteg légkörű várost.

No és a mindenütt jelenvaló veszély. Háború sújtotta terület volt a város; veszedelmesebb, mint Szicília, mivel ott az erőszak az önérdek szigorú törvényeinek engedelmeskedik, tehát logikusan működik, míg New Yorkban valamely beteg bűzű állati nyájösztön gerjeszti.

Egy különösképpen élményszerű napja után aztán Annee is úgy döntött, hogy hacsak lehet, marad a négy fal között. Megnézett egy késő délutáni amerikai filmet, jót dühöngött a gügye tökösködésen. Boldogan szembesült volna a csupa izom főhőssel, csakhogy megmutassa, milyen könnyen le lehet törni az ilyen macsók szarvát.

Mozi után gyalog vágott neki a Lexington sugárútnak. Nyilvános fülkét keresett a missziója ügyében. Betért egy neves vendéglőbe, és majd hanyatt esett a személyzet arcátlanságától meg a római konyhát utánozni akaró, pocsék ételtől. Hogy merészelik! Franciaországban meg is lincselnék az ilyen vendéglőst. Olaszországban, közszolgálatként, a maffia porig égetné a éttermet.

Így aztán szinte frissítőként hatott, mikor New York városa rá akarta mérni a két végső megaláztatást, amelyet nap nap után rutinszerűen oszt ki lakosainak és látogatóinak.

Ezen az elalvásához nélkülözhetetlen késő esti sétán esett meg ugyanis, hogy szenvedő alanya lett egy megerőszakolási és egy rablási kísérletnek.

Az első támadás, mely szürkületkor érte, őszintén meglepte. Magán az Ötödik sugárúton történt. Annee a Tiffany kirakatát nézte. Egy fiú meg egy lány, húsznál egy nappal sem idősebbek, vette közre. A fiatalember hiúzábrázata a súlyos narkósok vonásait idézte. Végletesen ronda volt, és Annee, aki méltányolni tudta a fizikai szépséget, rögtön erősen ellenszenvesnek találta. A kislány csinos volt, de mint az elrontott amerikai tizenévesek többsége, ő is folyton fitymáló, duzzogó képet vágott. Kurvastílusban öltözött, híven követve a legújabb filmcsillagok diktálta divatot. Fehérek voltak mindketten.

A fiú szorosan Anneehez dörgölte magát, s Annee a vékony vásznon keresztül megérezte a fém keménységét. Nem rémült meg.

– Pisztolyom van – suttogta a srác. – Add a nőmnek a táskád. Csak nyugiban, szépen. Ne ugrálj, és nem leszel bántva.

– Szoktál-e élni a szavazati jogoddal? – kérdezte Annee.

– He? – zavarodott meg a fiú; barátnője kezét nyújtotta a táskáért. Annee elkapta, és kezénél fogva megpenderítette, a lány testével fedezve magát; gyűrűvel ékes szabad keze fejével egyidejűleg keményen szájon vágta. Valóságos vérzivatar fröccsent a Tiffany elegáns kirakatára, a járókelők legnagyobb hökkenetére.

Annee akkor hűvösen rászólt a fiúra: – Pisztolyod van, he? Akkor lőj. – A fiú addigra már tett egy fél fordulatot, hogy fegyvertől duzzadó zsebe és Annee között semmi ne legyen. A hülyéje, gondolta Annee, biztos valami gengszterfilmben látta, és nem tudja, hogy ez csak akkor ér valamit, ha a célpont meg se moccan. Mindazáltal, mintegy a biztonság kedvéért, elkapta és kificamította a fiú másik karját. A srác fölordított, keze előbukkant, és egy csavarhúzó esett csörögve az aszfaltra. Hja, persze, gondolta Annee, hülye kamasztrükk, és higgadtan továbbsétált.

Most kellett volna hazamennie, de valamely rejtelmes territoriális késztetésnek engedelmeskedve, tovább sétált. A Central Park déli oldalán, luxusszállodák fényes sorfala előtt járt, minden kapuban egyenruhás portás, a járda mellett álló limuzinokban markos sofőrök, és nesze, egyszer csak négy fekete fiú állta el az útját.

Jóképű, jó kedélyű fickók voltak, kedvesek a szemnek. Anneet a római utcai suhancokra emlékeztették, akik becsületbeli kötelességüknek tartják a nők zaklatását. Az egyik játékosan rászólt: – Hé, bébi, gyere velünk a parkba. Nem bánod meg.

Elálltak az útját, továbbmenni nem tudott. Mulatott rajtuk, s afelől sem volt kétsége, hogy csakugyan nem bánná meg. Nem is ők bőszítették föl, hanem a portások meg a sofőrök, akik szándékkal nem vettek tudomást szorult helyzetéről.

– Na, menjetek fiúk, mert sikítok, és akkor a portások rendőrt hívnak. – Tudta, nem sikíthat, oda lenne a missziója. Rávigyorgott az egyik: – Rajta, szépségem, sikítsál csak. – Annee látta azonban: eliramodásra készen áll mind.

Mivel nem sikított, valamelyiküknek leesett a tantúsz, hogy nem is fog. – Srácok, ez hallgatni fog – jelentette ki. – Nem halljátok a kiejtését, milyen fura? Fogadok, van nála egy kis anyag. Hé, kisasszony, adhatnál nekünk is.

Fölszabadultan nevettek. – Mert ha nem, hívjuk ám a rendőrt! – találta ki egy másik, nagysikert aratva.

Anneet, mielőtt útnak indult, tájékoztatták New York veszélyeiről. Jól képzett operatív ügynök lévén, tökéletes önbizalommal tekintett a város meglepetései elé. Lőfegyvert, féltve inkognitóját, nem hordott. Volt az ujján azonban egy különleges, cirkonköves gyűrű, azzal elég csúf károkat tudott okozni. A táskájában lapuló olló pedig többet ért a kezében, mint egy rugós kés. Egyszóval nem tudta veszélyben magát. Csak attól félt, hogy beleártja magát a rendőrség, és a kihallgatást mindenáron el akarta kerülni. Ugyanakkor tudta, hogy minden hűhó nélkül meg tud szökni ezek elől a srácok elől.

Nem számolt azonban az idegességével és a hirtelen természetével. Mikor az egyik meg akarta simogatni a haját, hátrahőkölt, és rásziszegett: –Hozzám ne nyúlj, te rohadt fekete, mert megöllek!

Egyszeriben oda lett a jókedv. A négy fiú elnémult. Anneet megbántott tekintetük láttán elöntötte a bűntudat. Hibát követett el. Minden faji előítélet nélkül ugyan, de lerohadtfeketézte őket. Szicíliában ez egyszerűen így járja. Ha az ember összevesz egy púpossal, szemébe vágja, hogy randa púpos, a sánta megkapja, hogy hülye sánta. De ezek a fiatalok ugyan honnan tudhatnák? Legszívesebben bocsánatot kért volna. De már ahhoz is késő volt.

– Pofán kell már vágni ezt a megjátszós fehér pinát-jelentette ki az egyik, és Annee abban a pillanatban elvesztette az önuralmát, és gyűrűs kezével a fiú szemébe vágott. Az éles kő kis híján mindenestül lemetélte a fiú szemhéját. A többiek iszonyattól bénán nézték, hogyan fordul meg, s gyalogol higgadtan a sarokig Annee. Amint befordult, futásnak eredt.

Ennyi elég is volt. Odahaza nem győzött bánkódni, amiért ilyen fékezhetetlenül viselkedett, veszélybe sodorva az akció sikerét is. Úgy lehet, szándékkal kereste a veszedelmet, hogy enyhítse hatalmas idegfeszültségét.

Többet nem szabad kockáztatni. Csak küldetése ügyében fogja elhagyni lakását, fogadkozott. Nem szabad örökké Romeo emlékét idézgetnie, meg kell fékeznie a meggyilkolása miatt forrongó haragját. És ami a legfontosabb, döntésre kell jutnia magamagával: ha befuccsol az egész, vállaljon-e egy öngyilkos akciót?

Christian Klee Rómába repült. Sebbediccio látta vendégül vacsorára. Föltűnt Kleenek, hogy Sebbedicciót csaknem húsz testőr vigyázza, de ez a legkevésbé sem csökkenti az étvágyát.

Jó hangulatban volt az olasz. – Isteni szerencse, hogya pápagyilkosunk öngyilkos lett! – nyilatkoztatta ki. – Szép kis cirkusz lett volna a tárgyalásából: az összes baloldali erő fölvonult volna mellette. Nagy kár, hogya cimborája, Jabril nem követi a példáját.

Klee elnevette magát. – Tudja, az eltérő kormányforma lehet az oka. Hanem látom, magát aztán ugyancsak éberen őrzik.

Sebbediccio megvonta a vállát. – Alighanem nagyobb vadra fenik a fogukat. Van egy magának való hírem. Ennek az Annee nevű nőszemélynek, tudja, akit szabadlábon hagytunk, supp, nyoma veszett. Gyaníthatólag átruccant Amerikába. Kleenek meglódult a vére. – Tudja, hogy honnan? Milyen nevet használ?

– Nem tudjuk. Viszont sejthető, hogy valamely akciónak a részese.

– Miért nem szipkázták be? – mérgelődött Klee.

– Nagy reménységeink egyike – felelt Sebbediccio. – Ugyancsak eltökélt ifjú hölgy, sokra viszi még a mozgalomban. Ha majd őt fogom ki, nagy hálóval indulok neki. Hanem magának, barátom, most gondja lesz vele, az kétségtelen. Fülest kaptunk, miszerint akcióra készülnek az Egyesült Államokban. Ami csak azt jelentheti, hogy Kennedy ellen. Annee mármost, akármilyen kis vadóc, egyedül kevés ahhoz. Mások is benne vannak a buliban. Ismerve, micsoda biztonsággal övezi maga az elnököt, a művelet is meglehetős kiterjedt kell legyen, mind anyagiakban, mind a rejteklakásokat tekintve. Ezekről viszont semmi konkrétumot nem tudok. Azt tanácsolnám, lásson munkához.

Kleenek nem kellett kérdeznie, hogy az olasz biztonsági főnök miért nem a konvencionális csatornákon juttatta el értesülését Washingtonba. Tudta, Sebbediccio nem tűrné, hogy írásos nyoma legyen az Egyesült Államokban annak, hogy szoros megfigyelés alatt tartotta Anneet, és az is tudni való volt, hogy nem bízik a szabad információáramlás amerikai törvényében. Továbbá arra is gondolhatott, hogy nem árt, ha Christian Klee a személyes lekötelezettje lesz.

Maurobi szultán a legnagyobb barátsággal fogadta Kleet Serhabenban. Mintha soha nem lett volna válság, nemhogy néhány hónapja. A szultán tehát nyájas volt, mindazáltal látszott, résen van, s kissé talán zavarban is. – Remélem, jó hírt hoz – mondta.

– A közelmúlt sajnálatos eseményei után minden erőmmel azon vagyok, hogy helyreállítsam országaink jó viszonyát s persze személyes jó viszonyomat Kennedy elnökkel. Remélem, az ön látogatása is ennek jegyében fogant.

Klee mosolygott. – Valóban evégett jöttem. Ön abban a helyzetben van, hogy tehet nekünk egy szolgálatot, amely begyógyítaná a sebeket.

– Örömmel hallom – lelkendezett a szultán.

– Mint bizonyára tudja, jómagam soha nem voltam Jabril bizalmasa. Nem tudtam, mit szándékozik tenni az elnök úr leányával. Mindezt persze hivatalosan is kifejezésre juttattam, de lekötelezne, ha elmondaná az elnök úrnak: gyászt tartottam leányáért az elmúlt hónapokban. Nem volt módom megelőzni e tragédiát.

Klee hitt neki, maga is úgy vélte, hogy a gyilkosság nem szerepelt az eredeti tervekben. Arra gondolt, hogy még az olyan hatalmasságok is, mint Maurobi szultán meg Kennedy elnök, mennyire ki vannak szolgáltatva az eseményeknek s mások akaratának. Mondani azonban csakezt mondta: – Azzal, hogy átadta Jabrilt, meggyőzte az elnököt őszinteségéről.

– Tudták mind a ketten, hogy üres beszéd, udvariaskodás. Klee kis szünetet tartott, majd így folytatta:

– A személyes segítségét jöttem kérni. Mint tudja, elnökünk biztonságáért én felelek. Információim szerint gyilkos összeesküvés készül ellene. A terroristák már be is szivárogtak az Egyesült Államokba. Nagy segítség lenne, ha megtudnék bizonyos részleteket terveikről, személyükről, hollétükről. Arra gondoltam, hogy ön, kapcsolatai révén vagy hírszerző ügynökségei jóvoltából talán hallott egyet-mást. Valami információmorzsával esetleg meg tudna segíteni. Hadd emeljem ki: mindez szigorúan kettőnk között marad. Hivatalos kapcsolatfelvétel nem lesz ez ügyben.

A szultán meg volt ütközve. Intelligens arcára derűs hitetlenkedés ült ki. – Drága uram, hogy képzeli? Az után a pusztítás után, amit önök végeztek, azok után, hogy át kellett élnünk ezt a tragédiát, csak nem gondolja, hogy részt vállalnék ilyen veszedelmes tevékenységben? Nézze, én egy kicsiny, gazdag ország uralkodója vagyok: nagyhatalmak barátsága nélkül nem lenne esélyem, hogy megőrizzem országom függetlenségét. Semmit nem tehetek sem magukért, sem maguk ellen.

Klee higgadtan biccentett. – Ez így van. Itt járt azonban BertÁudick. Olajügyekben, ugyebár. Föl kell világosítsam, Mr. Audick szénája igen rosszul áll odahaza. Az elkövetkezendő években nagyon-nagyon gyönge szövetségese lenne önöknek.

– Ön viszont, ugye, erős szövetséges lenne? – mosolygott a szultán.

– Igen – felelt egyszerűen Klee. – Én lennék az a szövetséges, aki meg tudja menteni önt. Ha most kész az együttműködésre.

– Hallgatom – szólt a szultán, akit fölpaprikázott a burkolt fenyegetés.

Klee jól megválogatta szavait: – BertÁudick vád alatt áll. Összeesküvés az Egyesült Államok kormánya ellen, ez a vád. Mivelhogy zsoldosai, illetve az olajcégének a zsoldosai tüzet nyitottak a Dak várost bombázó gépeinkre. Egyéb vádpontok is vannak ellene. Bizonyos törvényeink alkalmazásával tönkre lehet tenni az Audick-féle olajbirodalmat. Jelen pillanatban tehát aligha jó szövetséges.

– Ühüm. Vádemelés, az még nem ítélet – mondta ravaszkásan a szultán. – Elítélni, már amennyire értesültem a dolgokról, nem lesz olyan könnyű.

– Ez is igaz – hagyta rá Klee. – De néhány hónap már csak, és újraválasztják Francis Kennedyt. Népszerűségének köszönhetően olyan Kongresszus szerveződik melléje, amelyik ratifikálni fogja a programjait. Az Egyesült Államok történetében nem volt még olyan erős elnök, amilyen ő lesz. És akkor, biztosíthatom, Audicknak vége. Aminthogy vége annak a hatalmi struktúrának is, amelynek részese volt.

– Még most sem értem, miben lehetnék szolgálatára – lavírozott a szultán. Határozottabban folytatta: – Aminthogy azt sem látom, hogy ön miben lehet az én segítségemre. Értesülésem szerint az ön helyzete is meglehetősen kényes odahaza.

– Hát ez vagy igaz, vagy nem. Ami a helyzetem kényes voltát illeti, hogy az ön szavát használjam, azt megoldja majd Kennedy újraválasztása. A legjobb barátja, a legközelebbi tanácsadója vagyok, és Kennedy lojalitása közismert. Ami pedig azt a kérdését illeti, hogy miben lehetünk egymás hasznára, engedelmével, közvetlen leszek, természetesen minden bántó szándék nélkül. Megengedi?

A szultánnak szemlátomást tetszett az udvarias formula, sőt mulatott is rajta. – Tessék csak.

– Először, és ez a legfontosabb, hogy én miben lehetek az ön hasznára. A szövetségese lehetek. Én vagyok az amerikai elnök füle, s élvezem a legteljesebb bizalmát. Nehéz időket élünk, hadd emlékeztessem.

– Nehéz időket élek, mióta az eszemet tudom szakította félbe mosolyogva a szultán.

– Akkor bizonyára jobban is tudja méltányolni amit mondok, mint mások – vágott vissza élesen Klee.

– S mi lesz, ha Kennedy nem éri el célját? Ha közbelép a véletlen? Ha történik valami? Az ég nem mindig kegyes.

Christian Klee válasza kőkemény volt. – Azt kérdi, mi lesz, ha sikerül az élete ellen szőtt összeesküvés? Nos, azért vagyok itt, hogy fölvilágosítsam: nem fog sikerülni. Teljesen mindegy, hogy mennyire bátrak, mennyire ügyesek az orgyilkosjelöltek. S ha neki mernek rugaszkodni, és kudarcot vallanak, és a legcsekélyebb nyom is önhöz vezet, akkor jaj önnek. Ámde a dolgoknak nem kell idáig fajulniuk. Belátással bíró ember vagyok, megértem a helyzetét. Amit ajánlok: információcsere, személyes alapon. Nem tudom, Audick milyen javaslatot tett önnek, de én vagyok a nyerő. Mert ha véletlenül mégis Audick és a hordája győz, maga, velem tartva, akkor sem bukik. Ha pedig Kennedy győz, akkor szövetségesek leszünk. Látja? Én vagyok a maga életbiztosítása.

A szultán bólogatott. Fölkelt, és a pazar ebédlőasztalhoz vezette vendégét. Étkezés közben számtalan kérdéssel bombázta Kleet Kennedyről. Végül nagy tétován szóba hozta Jabrilt.

Klee egyenest a szemébe nézett. – Jabril a sorsát el nem kerülheti. Ha tettestársai abban reménykednek, hogy holmi túszszedéssel kiszabadíthatják, mondja meg nekik, felejtsék el. Nincs a világon olyan ember, akit Kennedy kicserélne Jabrilra.

A szultán fölsóhajtott. – Megváltozott ez a maguk Kennedyje. Nagyon nekivadult, vagy hogy mondjam. – Klee hallgatott. A szultán lassan folytatta: – Azt hiszem, meggyőzött. Alighanem szövetségesek leszünk, maga meg én.

Mikor hazatért az Egyesült Államokba, Klee legelőször az Orákulumhoz ment. A vénember a hálószobájában fogadta, motoros tolószékében, előtte tea és sütemény, szemközt kényelmes karosszék Christian számára.

Az Orákulum moccanásnyi kézmozdulattal intett, üljön le. Christian töltött neki teát, tett a tányérjára egy darabka süteményt meg egy parányi szendvicset, aztán magát is kiszolgálta. Az Orákulum ivott egy kortyot, a süteményfalatkát belegyömte a szájába. Aztán jó ideig csak ültek csöndben.

Az Orákulum akkor mosolyt imitált: csöppet széjjelhúzódott az ajka, vén bőre vonakodva engedett. – Na, te aztán szép kis slamasztikába kerültél a miatt a faszkalap Kennedy barátod miatt.

A trágárság, mintha csak egy ártatlan gyermek szájából hallaná, mosolyra derítette Christiant. Vajon, gondolta sokadszor, a szenilitás jele volna, hogy az Orákulum, aki soha szabados szót ki nem mondott, vénségére ilyen trágár lett? Komótosan megevett egy szendvicset, leöblítette a forró teával, s csak akkor reagált: – Melyik slamasztikára gondol? Elég sokban vagyok benne egyszerre.

– Hát ez az atombomba. A többi az szar, semmi. Ezek azonban azzal vádolnak, hogy ezer meg ezer amerikai polgár haláláért vagy felelős. Szóval, hogy alaposan befűtötték neked, fiacskám. Persze te korántsem vagy olyan hülye, mint ezek gondolnák. Embertelen, az talán igen, elvégre politikus volnál, vagy mi. No és mondd csak, valóban a te lelkeden szárad? – ítélet nem, csak kíváncsiság volt a vénember hangsúlyában.

Ugyan kinek mondja el, ha nem neki? Rajta kívül senki a világon meg nem értené. – Engem csak az lep meg – mondta –, hogy ilyen hamar rám bukkantak.

– Az emberész ugrásszerűen fogja föl a rosszat nyilatkoztatta ki az Orákulum. – Azért vagy meglepve, mert a rossz elkövetőjében mindig van bizonyos ártatlanság. Tettét olyan borzasztónak ítéli, hogy nem hiszi, valakinek is eszébe jutna szándékosságot gyanítani. Pedig az emberek ugrásszerűen azonnal arra gondolnak. A gonosz csöppet sem titokzatos. A szeretet, az a nagy misztérium. – Hallgatott egy keveset, aztán mintha folytatni akarta volna, de végül csak hátradőlt, szemét félig lehunyta, alkalmasintel is bóbiskolt.

-Azért azt el kell ismernie – vágott bele Christian –, hogy hagyni valamit megtörténni jóval egyszerűbb, mint megtenni. Beütött ugye a válság, Kennedyt föl akarta menteni a Kongresszus. És akkor az eszembe villant, hogyha a bomba fölrobbanna, akkor visszájukra fordulnának az erőviszonyok. Abban a pillanatban utasítottam Péter Clootot, ne hallgassa ki Gressét és Tibbotot. Egy pillanat alatt zajlott le az egész.

– Tölts, kérlek, még egy kis teát, és adj egy süteményt – szólt a vénember. Szájába tette a süteményt; forradásra emlékeztető száján apró morzsák jelentek meg. – Azt mondd meg, de fehéren-feketén, kihallgattad-e ezt a Gressét meg Tibbotot még a robbanás előtt? Kiszedted belőlük az információt, és csak ültél rajta?

Christian fölsóhajtott. – Zöldfülű kisfiúk azok. Öt perc alatt mindent kiszedtem belőlük. Ezért tartottam távol tőlük Clootot. Azt azonban, hogy a robbanás bekövetkezzen, nem akartam. Valahogy túl gyorsan történt az egész.

Az Orákulum elnevette magát. Még ilyen vénségtől is furán hatott a röfögésre emlékeztető heherészéssorozat. – Csak ne fogd a szekeret a ló elé. Eldöntötted te azt idejekorán, hogy hagyni fogod fölrobbanni. Még mielőtt Clootot tétlenségre kárhoztattad. Nem igaz, hogy pillanat alatt zajlott le: gondosan kitervelted te azt.

Christian Klee megütközve nézte. Az Orákulumnak igaza volt.

– S tetted mindezt azért, hogy megmentsd hősödet, Francis Kennedyt. A szentet, aki soha rosszat nem tud tenni. Csak épp lángba borítja az egész világot. – Az Orákulum vékony havannákat készíttetett az asztalra; Christian rágyújtott egyre. – Az az egy szerencséd – folytatta az öreg –, hogy jószerint csupa értéktelen ember halt meg. Alkoholisták, hajléktalanok, bűnözők. S az emberfaj történetének tanúsága szerint ez így nem olyan rettentő nagy bűn.

– Valójában Francistól kaptam zöld utat – jegyezte meg Klee. Az Orákulum ennek hallatán megnyomott egy gombot a karfán, s széke háta fölegyenesedett. Megelevenedő tekintettel meredt az igazságügy-miniszterre.

– Attól a te szentséges elnöködtől? Őtőle aztán soha! Foglya és áldozata a tulajdon képmutatásának, mint minden Kennedy. Ő aztán nem adja nevét egy ilyen játékhoz.

– Könnyen lehet, hogy kifogásokat keresek – vallotta be Christian. – Nem is azt mondom, hogy nyíltan áldását adta volna. De, tudja, olyan jól ismerem Francist. Sokszor mintha édestestvérek lennénk. Az engedélyét kértem, hogy az orvosi ki hallgatócsoport bevethesse az agyszondát. Ezzel alighanem pillanat alatt megoldódott volna az egész bombaügy. Francis azonban nem adta meg az engedélyt. Persze megvolt hozzá a kellő humanitárius és szabadságjogi alap. Vagyis a jelleme is ezt súgta volna. Mármint hogy a lánya halála előtti jelleme. De nem az az utáni. És ez már az után történt. Tessék csak emlékezni, akkor már ki volt adva a parancs Dak város elpusztítására. Közzétette, a földdel teszi egyenlővé Serhaben szultanátusát, ha a túszokat ki nem adják. Azaz: megváltozott a jelleme. Ez az új jellem bizonyosan aláírta volna az engedélyt az orvosi vallatásra. És amikor mégis megtagadta, rám nézett. Nem tudom én leírni azt a pillantást, de mintha azt sugallta volna, hadd essék meg.

Az Orákulum föl volt villanyozva. Szaporán, pattogósán beszélt: – Mindez teljesen mellékes most már. Az a fontos, hogy mentsd a bőröd. Ha Kennedyt nem választják újra. éveket ülhetsz hűvösön. De még ha megválasztják is, történhetnek furcsa dolgok veled.

– Megválasztják – nyilatkoztatta ki Klee. – És akkor le a gondom. – Eltűnődött, mielőtt folytatta:

– Ismerem annyira.

– Ismered ám! A régit – vágta rá az Orákulum, s akkor minden átmenet nélkül ezt kérdezte: – Hát a születésnapom? Százesztendős lettem, és oda se bagózik senki.

Christian nevetett. – De én odabagózok. Ne tessék aggódni. A választás után meglesz az ünnep a Fehér Ház rózsakertjében. Királyi születésnapi fogadás lesz.

Az Orákulum élvezettel mosolygott. – És a te Francis Kennedyd lesz a király. Mert azzal, remélem, tisztában vagy, hogy ha újraválasztják, és magával húzza a Kongresszust, akkora diktátor lesz, hogy olyat a világ nem látott?

– Ugyan már. Ebben az országban diktátor soha még nem kormányzott. Ott vannak a biztosítékaink ellene. Sokszor úgy érzem, túlságosan is kemény biztosítékok.

– Ohó – szólt az Orákulum –, fiatal még ez az ország. Van időnk. És a Gonosz csábításai sokszor igen ravasz formában jelennek meg. Hallgattak erre egy nagyot. Christian végül fölállt, s búcsúzott. Kézérintéssel szoktak búcsúzni: valódi kézrázáshoz túl roskatag volt már az öreg.

– Aztán csak óvatosan – mondta az Orákulum.

– Ha valaki abszolút hatalomra tesz szert, általában szabadulni próbál a legközelebb állóktól, azoktól, akik ismerik a titkait.