HUSZADIK FEJEZET

Kennedy elnök reggelizni hívta Christian Kleet a lakosztályába a Fehér Házban. Ritkaságszámba ment, ha hivatalos ügyet ott intézett. Jefferson, az elnök inasa és titkosszolgálati testőre fölszolgálta a dús reggelit, s diszkréten visszavonult, várva a zümmögő hívójelre.

– Tudtad-e – vetette oda mintegy mellékesen az elnök –, hogy ez a Jefferson jeles hallgató, neves sportoló volt az egyetemen? Soha senkivel szemben alul nem maradt. – Kennedy kis szünetet tartott. Hogy lesz egy ilyen emberből inas, Christian?

Klee tudta, meg kell mondania az igazat. – Nemcsak inas. Hanem a titkosszolgálat legjobb ügynöke. Magam hívtam a testületbe, és éppenséggel erre a munkára.

– A kérdés továbbra is fönnáll – szólt az elnök. – Mi az ördögért vállalt titkosszolgálati munkát? Ráadásul inasként?

– Nagyon magas rangban van a szolgálatnál – próbálkozott Klee.

– Hja. De mégis.

– Őrültül kemény vizsgát szerkesztettem ezeknek az állásoknak az elnyeréséhez. No és ő volt magasan a legjobb. Igazából ő a fehér háziak parancsnoka.

– Aha. De mégis – erősködött az elnök.

– Megígértem, hogy még a te elnökséged idején elszerzem az egészségügyi, oktatási és népjóléti minisztériumhoz. Hatalmi pozícióba.

– Lám, milyen bölcs. De hogyan fogja megmagyarázni, hogy inasból lett azonnal pozícionált ember?

– Úgy, hogy papír szerint az én helyettesem – vallotta be végre Christian.

Kennedy szájához emelte a sasokkal ékes fehér kávésbögrét. – Sértődés ne essék, Christian, de rájöttem, hogy itt a Fehér Házban a személyzet minden tagja pokolian érti a szakmáját. Vajh mind a titkosszolgálat alkalmazottai? Az azért képtelenség volna.

– Nézd, ezek különleges képzést kaptak, és nem hanyagoltuk el, hogy hízelegjünk a szakmai büszkeségüknek. Egyébként nem mind ügynök. Kennedy jóízűen elnevette magát. – De a szakácsok?

– Azok persze igen – mosolygott Klee. – Azok aztán pláne. Minden szakács őrült. – Christian, mint annyian mások, meglepő bemondásokkal szokott időt teremteni magának a gondolkozáshoz. Ismerte Kennedyt, tudta, ezzel a taktikával készíti elő a talajt, ha súlyos a mondókája – kedélyeskedik, és sejteti, hogy olyasmiről is van ám tudomása, amit Klee titkolna előle.

Reggeli közben Kennedy „háziasszonykodott", játszott, töltött a vendégnek, nyújtotta a tálat, kiszolgálta. A porcelán, Kennedy bögréjét nem tekintve, gyönyörű volt, vékony tojáshéj, a kék elnöki pecséttel ékes. Kennedy akkor minden nyomaték nélkül odavetette: – El szeretnék tölteni egy órácskát Jabrillal. Remélem, személyesen intézed el. – Látta Klee arcán a riadalmat. – Egy óra csupán, és csak ez egyszer.

– Mi értelme, Francis? Csak fölszaggatnád a sebeidet. – Kennedy arcán, most vette csak észre, eddig nem látott ráncok ültek meg.

– Ohó, bírom én azt.

– Ha megneszelik, kapunk egy zsák módfölött kellemetlen kérdést.

– Tégy róla, hogy senki meg ne neszelhesse. Írásos dokumentum ne legyen róla. Nem fog bekerülni a Fehér Ház naplójába sem.

– Hát, kell néhány nap az előkészületekhez. És Jeffersont be kell avatni.

– Mást?

– Még vagy hat embert a különleges osztagomból – felelt Christian. – Annyit mindenesetre tudatni kell velük, hogy Jabril a házban lesz. Hogy beszélsz vele, azt nem szükséges. Persze, sejteni fogják, de tudni nem.

– Ha jobb úgy, én is elmehetek őhozzá – vetette föl az elnök.

– Isten őrizz! Legjobb a Fehér Házban. Éjfél után. Egy óra nulla perckor, ha javasolhatom.

– Jó. Holnapután éjszaka.

– Rendben. Alá kell írnod egy-két papírt. Semmitmondóan lesznek fogalmazva, de engem fedezni fognak, ha történne valami.

Kennedy sóhajtott egyet, talán megkönnyebbülésében. – Ne aggódj – mondta akkor a miniszterének –, nem Superman az a Jabril sem. Kötetlenül akarok beszélgetni vele, azt akarom, hogy világos válaszokat adjon, kedvére, szabad akaratából. Nem szabad tehát legyógyszerezni vagy bármi más módon kényszeríteni. Szeretném megérteni, milyen srófra jár egy ilyennek az esze, és talán nem fogom olyan rettentően utálni. Tudni szeretném, hogyan éreznek az ilyenek.

– Nem maradhattok négyszemközt. Jelen kell lennem – szólt sután Klee. – Én vagyok a felelős.

– S ha, mondjuk, az ajtón túl dekkolnál Jeffersonnal?

Christiant elrémítette a kérdésben rejlő lehetőség; hangosat csörrent a törékeny csésze, ahogy letette. Francis, kérlek, én azt nem bírom megtenni –esdekelt. – Jabril persze fizikailag tehetetlen lesz, de nekem akkor is ott a helyem kettőtök között. Lásd, ez egyszer kénytelen vagyok élni a vétóval, melynek jogát tőled kaptam. – Igyekezett leplezni: valójában attól fél, hogy Francis ragadtatná el magát.

Egyszerre mosolyodtak el. Benne volt az eredeti alkuban, hogy mikor Christian szavatol az elnök biztonságáért, ő mint a titkosszolgálat feje vétót emelhet az elnök bármilyen közszereplése ellen. – Soha még vissza nem éltem ezzel a jogommal – mondta.

Kennedy elhúzta a száját. – Az igaz. Viszont tény, hogy oda gyakorta éltél. Hát jó, légy jelen, de tudod mit, próbálj beolvadni a koloniálbútorzatba. Jefferson pedig odakinn marad. Punktum.

– Elő lesz készítve minden. Ámde, Francis, ez sem segíthet rajtad.

Christian Klee előkészítette Jabrilt a Kennedy elnökkel való találkozásra. Kihallgatni persze sokszor próbálták, de Jabril rendületlen mosollyal minden választ megtagadott. Nagyon hűvös volt, nagyon magabiztos, és szívesen beszélt általánosságban a politikáról, a marxista elméletről, a palesztin kérdésről (amelyet egyébként következetesen izraeli kérdésnek nevezett), de a maga dolgairól, múltjáról, terrorcselekményeiről hallgatott. Hallgatott tettestársáról, Rómeóról, Theresa Kennedyről és haláláról, valamint a serhabeni szultánnal való kapcsolatáról is.

Jabril börtöne egy kis tízágyas kórház volt, az FBI építtette veszélyes foglyok és értékes informátorok elhelyezésére. A kórház személyzete a titkosszolgálat egészségügyi képzettségű tagjaiból állt, őrzéséről Klee különleges titkosszolgálati osztagának ügynökei gondoskodtak. Öt ilyen őrizetes kórház működött az országban: Washingtonban, Chicagóban, Los Angelesben, Nevadábanés Long Islanden.

Ezekben a rabkórházakban olykor titkos orvosi kísérleteket végeztek önként jelentkező rabokon. Klee kiüríttette a washingtoni kórházat, hogy Jabrilt teljes elszigeteltségben tarthassa. Ugyanígy tett a Long Island-i intézménnyel, ahová a két ifjú atomtudós került.

Jabril a washingtoni műintézetben olyan körülmények között raboskodott, amelyek tökéletesen lehetetlenné tettek minden öngyilkossági próbálkozást.

Korlátozták szabad mozgásában, s ott állt készenlétben az intravénás tápláláshoz szükséges berendezés.

Megröntgenezték teste minden négyzetcentiméterét, még a fogait is, egyenként, s állandóan viselnie kellett egy különleges kényszerzubbonyt, amelyben csak korlátozottan mozgathatta végtagjait, írni-olvasni, apró léptekkel helyet változtatni tudott; de heves mozdulatokra nem volt képes. Spiontükrön keresztül éjjel-nappal figyelte Klee titkosszolgálata.

Christian Klee Kennedy elnöktől nehéz szívvel ment Jabrilhoz. Két titkosügynök kíséretében lépett be a terrorista cellájába, pontosabban lakrészébe. Helyet foglalt egy kényelmes kanapén, és hálószobájából áthozatta Jabrilt. Gyöngéden az egyik karosszékbe taszította a foglyot, majd az egyik ügynökkel ellenőriztette kötelékeit.

– Maga aztán, hallja, óvatos duhaj, hiába az a fene nagy hatalma – morogta megvetően Jabril.

– Úgy van. Hiszek a részletek jelentőségében válaszolt komolyan Klee. – Olyan vagyok, mint a mérnök, aki százszoros biztonsággal tervezi a hidat, a házat. Ilyen az én munkám.

– Azért az nem ugyanaz – ellenkezett Jabril.

– A végzet ellen hiába minden biztonsági intézkedés.

– Igaz – hagyta rá Christian –, mindazáltal így nyugodtabb vagyok, és az sem mindegy. A látogatásom célja pedig a következő. Szívességet jöttem kérni. Jabril elnevette magát, megvetően, de őszinte kedvvel.

Christian rámeredt, aztán maga is elmosolyodott.

– Véresen komoly. Módjában áll megadni vagy megtagadni. Úgyhogy tessék nagyon figyelni. Jól bánunk magával; ezt részben nekem, részben az ország törvényeinek köszönheti. Fenyegetőzni, tudom, hiábavaló lenne. És tudom, maga büszke ember, de kis dolgot kérek, olyasmit, ami semmilyen módon nem kompromittálja. Viszonzásul megígérhetem, mindent megteszek, hogy szerencsétlen véletlenek ne történhessenek. Tudom, hogy maga még reménykedik. Azt hiszi, elvtársai a nevezetes Első Százakból kisütnek valami okosat, amivel kikényszeríthetik a szabadon bocsátását.

Jabril keskeny, barna ábrázatáról lehervadt a sötét derű. – Sokszor szerveztünk mi már akciót a maguk Kennedyje ellen – mondta. – Nagyon ravasz, nagyon bonyolult akciókat. És valami rejtelmes módon befulladt mind, még mielőtt Amerika földjére tehettük volna a lábunkat. Magam tartottam vizsgálatot kudarcainknak és legjobbjaink elvesztésének ügyében. És a szálak mind magához vezettek. Tudom tehát, hogy rokon szakmában dolgozunk mi ketten. Tudom azt is, hogy maga nem azok közül az aggályoskodó politikusok közül való. Ki vele tehát egyenesen, milyen gesztust kíván. Lesz szíves föltételezni, vagyok olyan intelligens, hogy kellő körültekintéssel magam mérlegelhessem.

Christian hátradőlt a kanapén. Agya egy rekesze regisztrálta, hogy Jabrilt, mivel a szálak elvezették őhozzá, soha, semmilyen körülmények között nem lehet többé szabadon bocsátani. Elég ostoba, hogy ki kottyantotta. Christian akkor teljes figyelmét a jelen pillanatnak szentelte. – Kennedy elnök elég bonyolult lélek. Mindig meg akarja érteni a jelenségeket meg az embereket. Találkozni akar magával, látni akarja színről színre, föltenni bizonyos kérdéseket. Szóval beszélgetni. Mint egyik ember a másikkal. Meg akarja érteni, mi késztette magát a lánya kivégzésére; úgy lehet, magamagát akarja föloldani a bűntudatától. Annyi tehát a kérésem, hogy vállalja ezt a beszélgetést, feleijena kérdéseire. Ne utasítsa vissza kereken. Nos?

A mozgásában gátolt Jabril tiltakozva föl akarta emelni kezét. A fizikai félelmet egyszerűen nem ismerte, mégis önmagát is meglepte, hogy mennyire fölkavarja a gondolat: szembesülni a meggyilkolt nő apjával. Politikai demonstráció volt, végtére, s ezt az Egyesült Államok elnöke bizonyára mindenkinél jobban érti. Ugyanakkor vonzotta Jabrilt, hogy farkasszemet nézhet a világ leghatalmasabb emberével, és a szemébe mondhatja: „Megöltem a lányodat. Amekkora veszteségeién okoztam neked, te azt megközelítőleg sem tudod viszonozni, hiába az ezer hadihajód, a tízezer felhőrázó harci repülőgéped."

– Nos, nem bánom, megteszem ezt a kis figyelmességet – nyilatkoztatta ki. – De lehet, hogy nem lesz benne köszönet.

Klee fölkelt, kezét könnyedén a fogoly vállára tette, de Jabril megvetően lerázta magáról. – Nem számít – mondta az igazságügyminiszter. – Én pedig, mint mondtam, hálás leszek.

Két nappal később, éjjel egy órakor, Kennedy elnök belépett a Sárga Ovális terembe, és Jabril ott ült a kandallónál. Mögötte állt Christian.

Egy ovális asztalkán, melynek intarziája a csillagos-sávos címerpajzsot mintázta, ezüsttálca apró szendvicsekkel, ezüst kávéskanna, aranyszegélyű csésze, csészealj. Jefferson töltött három csészébe, aztán visszavonult, és széles vállát nekivetette az ajtónak. Kennedynek föltűnt, hogy Jabril, aki mellesleg főhajtással üdvözölte, korlátozva van mozgásában. – Mégis lenyugtatózták? – kérdezte.

– Nem, elnök úr – felelt Christian. – Csak mechanikus korlátozást alkalmaztunk.

– Nem tehetnénk kényelmesebbé számára?

– Semmiképp, uram.

Kennedy most Jabrilt szólította meg: – Sajnálom, de ezekben az ügyekben nem az enyém az utolsó szó. Nem fogom sokáig tartóztatni. Néhány kérdés mindössze.

Jabril biccentett. Kötelékei miatt kissé sután vett a pompás szendvicsből. Valami módon jót tett a büszkeségének, hogy ellenfele láthatta, nem teljesen magatehetetlen. Kennedy arcát tanulmányozva rádöbbent, hogy más körülmények között ösztönösen tisztelné ezt az embert, sőt bizonyos mértékig meg is bízna benne. Szenvedést, méghozzá derekas igyekezettel leplezett szenvedést olvasott ki vonásaiból. Azt is megértette, hogy Kennedy valóban együtt érez vele kényelmetlensége miatt, és nem csak úgy tesz, mintha. És mégis, mindezek mellett szikár erő árad a lényéből.

Jabril halkan, s a szándékoltnál alighanem alázatosabban és udvariasabban szólalt meg: – Mr. Kennedy, először önnek kell megfelelnie egy kérdésre. Csakugyan azt hiszi, hogya New York-i atomkatasztrófa is az én számlámat terheli?

– Nem hiszem azt – felelt az elnök, és Christian megkönnyebbült, hogy nem szólt a további részletekről.

– Köszönöm – viszonozta Jabril. – Hogy is tételezhettek volna föl ekkora ostobaságot rólam? Sajnáltam volna, ha ön fegyverként használta volna ezt a gyanúsítást. Most pedig tessék, kérdezzen, amit csak tetszik.

Kennedy intett Jeffersonnak, hogy távozzon. Kivárta. Akkor halkan megszólalt. Christian lehajtotta a fejét, mint aki nem akar hallgatózni. Legszívesebben csakugyan becsukta volna a fülét.

– Tudjuk, hogy maga módolta ki a teljes akciósorozatot – mondta az elnök. – A pápagyilkosságot, meg azt, hogy a tettestársa szándékkal elfogatta magát, csupán azért, hogy magának módja legyen a szabadon bocsátását követelni. Meg a géprablást. Tudjuk, hogy kezdettől tervezte a lányom megölését is. Mindezt tehát bizonyosan tudjuk, de szeretném a maga szájából is hallani a megerősítését. Az eseménysor logikáját mellesleg jól értem.

Jabril Kennedy szeme közé nézett. – így volt. Igaz az utolsó szóig. Meglep, hogy ilyen gyorsan összerakta. Gyorsan vág az esze.

– Nem tudok büszke lenni rá. Annyit jelent mindössze, hogy hasonló az észjárásunk. Vagy hogy görbe utakon egyformán működik az emberi elme.

– Nem éppen; szerintem maga túl okos volt. Megszegte a játékszabályt. Persze nem sakk ez, nincsenek merev szabályok. Mindenesetre magát gyalognak szántam, és csak gyaloglépésekre számítottam.

Kennedy leült, és ivott egy korty kávét, fesztelen társasági gesztust mímelve. Christian látta rajta a rendkívüli feszültséget, s persze Jabril is átlátott az elnök színlelt könnyedségén. Törte is a fejét, mi lehet a szándéka. Hogy a szándék nem baljóslatú, abban már most bizonyos lehetett: Kennedy közeledésében nyoma sem volt fenyegetésnek, erőfitogtatásnak.

– Kezdettói tudtam – mondta Kennedy. – Mikor értesültem a géprablásról, már tudtam, hogy meg fog halni a lányom. Aztán, mikor megfogtuk a tettestársát, rájöttem, hogy az is része volt a tervnek. Tanácsadóim jóval később adtak csak hitelt az értelmezésemnek. Az itt tehát az izgalmas, hogy az észjárásunk, a magáé és az enyém, hasonló. És mégis, nesze, ez a vége. Magamról nem tudom elhinni, hogy hajlandó volnék egy ilyen akcióra. Tudja, szeretném megtakarítani magamnak a következő lépést: ezért akarok beszélni önnel. Okulni szeretnék, okulni és előre látni, megoltalmazni magamat magamtól.

Jabrilra erősen hatott Kennedy udvarias modora, higgadt beszédmódja, nyilvánvaló igazságszomja.

Kennedy folytatta: – Mit nyert ezen az egészen? Új pápát választottak, a lányom halála fikarcnyit sem változtat a nemzetközi erőviszonyokon. Hol a maga haszna?

Lám, a kapitalizmus klasszikus kérdése, gondolta Jabril. Hát erre megy ki az egész. Megérezte egy pillanatra Christian kezét a vállán. Némi tétovázás után ezt mondta: – Amerikának, ennek a kolosszusnak köszönheti Izrael a létét. Értelemszerűen itt gyökeredzik honfitársaim elnyomatása. És a maguk kapitalista rendszere elnyomja a világ szegényeit. Még itt, a tulajdon országukban is. Le kell tehát küzdeni a félelmet a maguk hatalmával szemben. Ami a pápát illeti, ő is a tekintélyelvű berendezkedés egy oszlopa, és a katolikus egyház évszázadok óta terrorizálja a világ szegényeit. Terrorizálja őket a mennyországgal, sőt a pokollal is. Micsoda gyalázat! És ez így megy kétezer éve. A pápát megölni több volt, mint pusztán politikai tett.

Christian közben hátrébb lépett, de figyelme nem lankadt, közbelépésre készen őrködött. Ajtót nyitott, összesúgott-búgott Jeffersonnal. Jabril hallgatva várta ki a közjáték végét. – De a maga ellen indított akcióim sorra megfeneklettek – mondta akkor. – Két, módfölött szövevényes műveletet is indítottam a maga élete ellen, és befulladt mind a kettő. Egy nap majd kérdezze meg Mr. Kleet a részletekről. Ámulni fog, biztosíthatom. Be kell vallanom, hogy az igazságügyminiszter – minő félrevezető cím! – az orromnál fogva vezetett. Könyörtelenül szétzúzta akcióimat, kivíva őszinte elismerésemet. De hát annyi embere és olyan tökéletes eszköztára van! Tehetetlen voltam vele szemben. De lám, a maga sebezhetetlensége lett a lánya veszte, és tudom, hogy mennyire bánkódik miatta. Nyíltan beszélek, láthatja, végül is ezt kérte, nem?

Christian visszalépett a fogoly széke mögé. Kerülte az elnök tekintetét. Jabrilt, ritka vendégként, meglegyintette a félelem szele, de csak folytatta. Tessék csak meggondolni – emelte volna, ha tudta volna, föl a karját, hogy nyomatékosítsa a szót –, ha eltérítek egy gépet, persze szörnyeteg vagyok. Ha az izraeliek lebombáznak egy védtelen arab falut és százakat pusztítanak el, akkor ők ugyebár szabadságharcosok, mi több, bosszút állnak a nevezetes holocaustért, jóllehet ahhoz aztán az araboknak végképp semmi közük. De mondja meg, mi mást tehetnénk? Katonai erőnk nincs. Technikánk nincs. Akkor hát ki a hősiesebb? Mind a két esetben ártatlan emberek halnak meg. No és az igazságosság? Izraelt idegen hatalmak hozták létre, és úgy, hogy az enyéimet kikergették a sivatagba. Mi vagyunk az új hazátlanok, az új zsidók. Ez a dolog rettentő iróniája. Azt várná el tőlünk a világ, hogy ne harcoljunk? Mi egyéb eszközünk maradt, mint a terror? Mit tettek a zsidók, mikor a britekkel szemben próbálták kierőszakolni a zsidó államot? Amit mi a terrorizmusról tudunk, azt mind az akkori zsidóktól tanultuk. És azok, az egykori terroristák, az ártatlanok lemészárlói ma nemzeti hősök. Egyikük éppenséggel izraeli miniszterelnök is lett, és úgy fogadták az államfők, mintha vér egy csöpp sem tapadna a kezéhez! Hát én annyival hitványabb volnék?

Jabril lélegzetvételnyi szünetet tartott, s fölemelkedett, de Christian visszanyomta. Kennedy intett, hogy folytassa.

– Azt kérdi, mit értem el. Bizonyos értelemben kudarcot vallottam, s ennek tulajdonítható, hogy most itt raboskodom. Ugyanakkor aligha kétséges, hogy súlyos csapást mértem a maguk presztízsére. Amerika végül is nem is olyan hatalmas. Végződhetett volna persze jobban is számomra, de szó sincsen totális kudarcról. Megmutattam a világnak, milyen kíméletlen ez a maguk úgynevezett humánus demokráciája. Lebombáztak egy nagy várost, irgalmatlanul a maguk akaratához törtek egy szuverén országot. Arra kényszerítettem magukat, hogy megsuhogtassák világot rettentő ostoraikat, és lám, a világ jó része elfordult maguktól. Nem szereti már annyira a világ ezt a maga Amerikáját, Mr. Kennedy. És az országán belül kiéleződtek a politikai ellentétek. Megváltozott a személyes imázsa, uram: a szentként tisztelt Dr. Jekyllból kibújta borzasztó Mr. Hyde.

Jabril elhallgatott, hogy úrrá legyen az arcát eltorzító heves érzelmeken. Higgadtabban, tiszteletteljesebben folytatta:

– És most jön az, amit hallani kívánt, s amit magam is nehezen mondok ki. A lánya halála szükségszerű volt. Amerika jelképe volt ő mint a föld legnagyobb hatalmú emberének a lánya. Tudja-e, mit tesz ez azokkal, akik félnek a tekintélytől? Reménnyel tölti el őket, akkor is, ha szeretik magát, ha a jótevőjüket, a barátjukat látják magában. Az emberek hosszú távon meggyűlölik jótevőjüket. Rájönnek, hogy magának sincsen több hatalma, mint nekik, rájönnek, nincs miért félni magától. Persze mindez még hatásosabban kidomborodott volna, ha nem esem fogságba. Milyen szép is lett volna: a pápa halott, az amerikai elnök lánya halott, és az elnök mégis kénytelen lett volna futni hagyni. Milyen szánalmasan tehetetlennek tűnt volna a világ szemében maga is, Amerika is!

Jabril hátradőlt, hogy enyhítse kötelékei szorítását, és rámosolygott Kennedyre: – Elkövettem azonban egy hibát. Rosszul ítéltem meg magát. Nem találtam semmi olyat a múltjában, ami előrevetítette volna a mostani válaszlépéseit. Kennedy, a nagy liberális, az etikus modern államférfi. Bizonyos voltam benne, hogy szabadon fogja engedni a barátomat. Azt hittem, nem fogja elég hamar összerakni az események cserepeit, s arra aztán álmomban sem gondoltam, hogy képes ezt az égbekiáltó bűnt elkövetni.

– Nagyon kevés emberélet esett áldozatul Dak pusztulásának – tiltakozott Kennedy. – Órákkal az akció kezdete előtt röpcédulákkal szórtuk tele a várost.

– Tudom. Tökéletes válasz volt, a legtisztább terrorista szellemben fogant. Magam is ezt tettem volna, ha a maga helyében vagyok. De azt, amire maga volt képes, hogy mentse a hatalmát, soha meg nem tettem volna. Atombombát robbantani a honfitársai között!

– Tévedés – tiltakozott Kennedy, és Christian Klee ismét hálát adott az égnek, amiért nem árult el több információt. Attól is megkönnyebbült, hogy Kennedy láthatólag nem szívja mellre a vádat, hanem könnyeden témát változtat.

– Azt mondja meg, hogyan békél meg magában a tetteivel? Az emberek bizalmával való sorozatos visszaéléssel? Tanulmányoztam a dossziéját. Hogy mondhat olyat bárki is, hogy ártatlan férfiak, nólc, gyermekek halála árán megjavítom a világot; legjobb barátom elárulása árán kiemelem az emberiséget kétségbeeséséből – s teszem mindezt önjelöltként, minden isteni vagy emberi fölhatalmazás nélkül. Ha most elhagyjuk is az emberi együttérzést, hogy merészelt ekkora hatalmat vindikálni magának?

Jabril udvariasan hallgatott, mint aki további kérdéseket vár. Aztán így szólt: – A tettek, melyeket elkövettem, korántsem olyan rettentőek, mint amilyennek a sajtó meg a moralisták beállítják. Mert akkor mit mondjon a világ a maga bombázópilótáiról, akik úgy hullatják alá az áldást az emberekre, mint megannyi hangyára? Azok a derék, bajtársias, bátor fiúk. Nos, arra nevelték őket, hogy teljesítsék a kötelességüket, nemde. Én is csak így vagyok. Csak nekem nincsen eszközöm arra, hogy ezer méter magasból szórjam a halált. Nincsenek húsz mérföldre hordó hajóágyúim. Kénytelen vagyok tehát bevérezni a kezem. Akkora erkölcsi erőt, olyan fokú mentális tisztaságot kell fölmutatnom, hogy képes legyek vért ontani az ügyért, amelyben hiszek. Nos, mindez oly nyilvánvaló és olyan ősrégi, hogy szinte szégyellem elősorolni. Hanem, ugye, azt kérdi, honnan a bátorságom, hogy ekkora felelősséget veszek nyakamba anélkül, hogy valamely magasabb fórumtól fölhatalmazást kaptam volna? Ez már, tudja, nehezebb kérdés. Mondjuk talán, hogy a szenvedés, amit az enyéim világában láttam, az adja a fölhatalmazást. Mondjuk, hogy a könyvek, amelyeket olvastam, a zene, amit hallgattam, meg a nálamnál sokkal nagyobb emberek példája, ezek adták az erőt, hogy elveim szerint cselekedjem. Nehezebb nekem, higgye meg, mint magának, akit százmilliók támogatnak, s így aztán mintegy irántuk való kötelességként, az ő eszközük gyanánt követi el terrorcselekményeit.

Jabril ivott pár kortyot. Higgadt méltósággal folytatta: – Életemet az intézményes rend és a gyűlöletes tekintély elleni forradalomnak áldoztam. Annak tudatában fogok meghalni, hogy helyesen cselekedtem. És, miként maga is tudja, örök erkölcsi törvények nincsenek.

Kimerülten dőlt hátra; karja töröttnek tűnt nyűgei között. Kennedy a nemtetszés legcsekélyebb látható jele nélkül hallgatta végig. Ellenérveket sem hozott föl. Hosszú csönd lett, amelyet végül is az elnök tört meg: – Morális szempontból nem vitatkozhatok; alapjában csakugyan azt tettem, amit ön. És, mint mondja, könnyebb úgy, ha fizikailag nem kell összevéreznünk a kezünket. De, és ezt is ön mondja, én a társadalom meghatalmazása alapján tettem, amit tettem, s nem személyes gyűlölségből.

– Hatalmas tévedés! – szakította félbe Jabril – A Kongresszus, sőt a tulajdon kabinetje is ellenezte az akciót! Maga lényegében éppen úgy döntött, ahogy én: a tulajdon felelősségére. Maga, uram, csakolyan terrorista, mint én.

– De az ország lakossága, a választóim, ők egyetértenek velem – érvelt Kennedy.

– Ohó, a tömeg. A tömeg, az mindig egyetértő. Nem hajlandó belegondolni az ilyen döntések veszedelmeibe. Amit maga tett, az rossz mind politikailag, mind erkölcsileg. Személyes bosszúvágy vezette ugyanis. – Jabril rámosolygott. – Én pedig azt hittem, fölötte áll az ilyen kicsinyes érzéseknek. Hát ennyit az erkölcsiségről.

Kennedy hallgatott egy ideig, mint aki megfontolja, miként válaszoljon. Aztán így szólt: – Csak remélhetem, hogy nincs igaza. Az idő fogja eldönteni. Mindenesetre megköszönöm, hogy ilyen nyíltan beszélt velem, különösen azok után, hogy mint hallom, a kihallgatásokon megtagadta az együttműködést a nyomozó hatósággal. Nyilván tudja, hogy a serhabeni szultán fölfogadta a legjobb amerikai ügyvédi irodát, és hamarosan konzultálhat velük a védelméről.

Kennedy mosolyogva fölállt. Az ajtó, mikor odaért, fölpattant. Lépett volna már ki rajta, mikor meghallotta Jabril hangját. A fogoly nagy nehezen föltápászkodott, s most kötelékeiben az egyensúlyát kereste. Mikor megtalálta, fölegyenesedett. – Elnök úr! – Kennedy visszafordult, és a szemébe nézett.

Jabril karja, amennyire a nejlonhuzatos sodronnyal bélelt zubbony engedte, fölfelé mozdult. – Elnök úr – mondta újra –, nem tud megtéveszteni. Tudom, hogy soha nem fogom látni az ügyvédeimet.

Christian gyorsan a két férfi közé állt. Jefferson Kennedy mellé lépett.

Kennedy hűvösen rámosolygott a fogolyra. – Személyesen szavatolok érte, hogy beszélhet velük – jelentette ki, és azzal távozott. Christian Kleet abban a pillanatban hányingerrel határos szorongás fogta el. Mindig azt hitte, jól ismeri az elnököt, s most rá kellett jönnie, hogy korántsem. Egy hosszú pillanatra ugyanis olyan tömény gyűlölet kifejezése lett úrrá Francis Kennedy arcán, amely mindenestül idegen volt a jellemétől.