HUSZONEGYEDIK FEJEZET

 

Mire az ügynökök leértek a raktárépület talajára, Javier már a busz felé rohant. A többiek vaktában szétszaladtak, de Javier látta, hogy Owen Monroe motorja felé fut. Hirtelen felbőgött a busz, a volánja mögött Monroe ült. Javier elhátrált a jármű közeléből, ahogy az meglódult a raktár feltekerhető ajtaja felé.

–   Javier! – kiáltotta oda Owen, miközben felugrott a motorra. – Szállj fel!

Az Abstergo ügynökei szétszóródtak a helyiségben. Legalább tizenketten voltak. Seant már elkapták, semmit sem tehetett ellenük. Az egyikük lelőtte Davidet egy sokkolóval, mire Grace felsikoltott. Ahogy a testvére rángatózva összeesett, a lány rávetette magát az ügynökre, de Javier már nem látta, mi történt vele.

Megérezte, hogy valaki közelít hozzá, és amikor megfordult, egy ügynök épp tüzet nyitott rá egy sokkolóval. Javier oldalra vetődött, és sikerült kitérnie a lövedék útjából, bár ezzel a reflexszerű mozdulattal magát is meglepte. Az ügynök eldobta a sokkolót, és nekirontott Javiernek, aki puszta kézzel harcolt vele, hárított és támadott, állta a sarat. Ellensége azonban valamilyen fekete katonai páncélt viselt, így nem tudott nagy kárt tenni benne.

Fülsiketítő cintányérszerű csattanás visszhangzott végig az épületen, ahogy Monroe átszakította a busszal a feltekerhető ajtót, és kiutat csinált rajta.

–   Javier, most! – kiáltotta oda Owen, és egy sisakot nyújtott felé.

Javier belekönyökölt egy utolsót az ügynök torkába, és megiramodott a motor felé.

–   Nálad van a kulcs? – kérdezte, ahogy felült Owen mögé, és felvette a sisakját.

Owen nem felelt, de a motor beindult, és a jármű meglódult.

Az Abstergo ügynökei mindkét oldalról szaladtak feléjük, hogy megállítsák őket, ám sokkolóik sorra célt tévesztettek. Néhányan egyenesen a motor elé vetették magukat, de Owen kikerülte őket, és a következő pillanatban végre kilőttek az utcára. Jobbra tőlük egyre gyorsított Monroe busza.

–   Az ellenkező irányba menj – mondta Javier. Úgy okoskodott, hogy jobb, ha szétválnak, és az ügynökök valószínűleg egyébként is könnyebben érnek utol egy régi buszt, márpedig ő nem akart a közelben lenni, amikor Monroe-t elkapják.

Owen rákapcsolt, és a motor végigrobogott a rakparton, el más raktárak és épületek mellett, ahogy a nap kezdett felkelni.

–   Követnek? – kiáltott hátra Owen.

Javier visszapillantott, és két fekete szedánt látott a nyomukban.

–   Két kocsi! – kiáltotta vissza. – Le kell ráznunk őket.

Owen bólintott, és nagyobb sebességre kapcsolt. Felgyorsultak, de Javier nem hitte, hogy a sebesség önmagában elég lesz. A vakító széltől hunyorogva pásztázta az előttük elterülő utat, és észrevett egy keskeny sikátort.

–   Oda! – mutatott előre. – Oda nem férnek be.

Owen lelassított annyira, hogy biztonságosan tudjon kanyarodni, és behajtott a sikátorba. A hely még nekik is majdnem túl szűk volt, a motor kormányának két széle majdnem súrolta a falakat, amitől bizonyosan felborultak volna. Amikor kiértek a másik oldalon, nem láttak egyetlen kocsit sem, csak a raktárak közt parkoló szállítófurgonokat és egyéb járműveket.

–   És most merre? – kérdezte Owen.

Nem mehettek haza, ott könnyen megtalálnák őket az ügynökök. Nem igazán volt hová menniük.

–   Csak tűnjünk el a városból – válaszolta Javier. – Talán a dombok közt elrejtőzhetünk.

Owen kiszáguldott a rakpartról, megcélozta az autópálya észak felé vezető felhajtóját, és kis idő elteltével messze maguk mögött hagyták az ügynököket. Nem beszéltek többet, amíg ki nem értek a városközpontból, és el nem hagytak egy sor külvárosi telepet. Aztán az aszfalt véget ért, és a dombok közé vezető göröngyös, keréknyomos földúton találták magukat.

–   Ezekben a sisakokban elég komoly technológia van – szólalt meg Owen. – De nem tudom, hogyan működik.

–   Csak találj pár fát, amelyek közt elbújhatunk – felelte Javier.

A nap már a legmagasabb dombtetők fölött is felbukkant, mire végre letértek az útról, és megálltak egy nagy platán árnyékában, egy vaskos szömörcefa közelében. Valaki tűzhelyet épített néhány kőből, amelyek megfeketedett felületei egy rakás hamut és összegyűrt sörösdobozt vettek körbe.

Javier és Owen levette a sisakját.

–   És most? – kérdezte Owen.

Javiernek fogalma sem volt. Pont azért vettek részt a szimulációban, hogy elejét vegyék valami ilyesminek. Monroe azt mondta, az Animus offline, és lenyomozhatatlan. De az Abstergo – vagy a templomosok – valahogy mégis rájuk találtak, és Javier érezte, hogy valahol mélyen benne Husáng örömmel fogadja ezeket a fejleményeket. Hiába volt azonban Javier lényegében maga is templomos, lényének nagy része így is menekülőre akarta fogni az ügynökök láttán.

–   Szerinted mindenkit elkaptak? – kérdezte Owen.

–   Úgy tűnt. Azt hiszem, egyedül mi tudtunk megszökni. Meg persze Monroe. Nem hiszem el, hogy csak úgy lelépett.

–   Szerintem egérutat akart nyitni nekünk, hogy megszökhessünk. Legalábbis remélem.

–   Abban a hülye buszban valószínűleg őt is elkapták.

Owen belerúgott egy kőbe, amely aztán lepattant a platánról, és a bozótosban landolt.

–   Ez agyrém! – kiáltott fel. – Miért mentünk bele egyáltalán ebbe az egészbe?

Javier épp azon tűnődött, hogy mibe is mentek bele. Emlékezett a testébe fúródó kések éles nyomására. Husáng félelmére és fájdalmára, amiért tudta, hogy kudarcot vallott, és meg fog halni. Emlékezett az eszméletvesztés másodperceire, a vér ízére és a hátába állt kés okozta kínra, amely minden lélegzetvételnél elöntötte.

–   Hé – mondta Owen. – Mi rendben vagyunk?

Javier ránézett. Többnyire Owent látta maga előtt, és csak nagyon kis részben az orgyilkost. Ezzel együtt sem volt biztos benne, hogy rendben vannak, pedig szerette volna, hogy úgy legyen.

–   Ja. Azt hiszem.

–   Láttalak harcolni azzal az ügynökkel. – Owen megrázta a fejét. – Hihetetlen volt.

–   Nem tudom, hogyan csináltam. Még csak nem is gondolkodtam rajta, egyszerűen csak belevetettem magam a küzdelembe.

–   A bevérzéseffektustól lehet. Az ősöd tudott harcolni, így most te is tudsz.

–   Gondolom.

Owen megfordult, és visszanézett a városra.

–   De komolyan, most mihez kezdünk?

–   Keresni fognak minket. Azt hiszem, egy ideig itt kellene maradnunk.

–   Nem kéne segítenünk a többieknek?

–   Hogyan? – kérdezte Javier. – Mármint persze, tök jó lenne segíteni nekik, de csak ketten vagyunk, és még csak azt sem tudjuk, hová vitték őket.

–   Akkor most mi van, csak úgy elüldögélünk itt?

–   Egyelőre. – De ez máris időhúzásnak tűnt, mert előbb-utóbb úgyis vissza kell térniük a városba. Javiernek halvány fogalma sem volt róla, hogyan maradjon életben a vadonban, és tudta, hogy Owennek sincs. Hamarosan megszomjaznak és megéheznek. De mi lesz, ha visszamennek a városba? Azok az ügynökök nem szórakoztak. Legalább sokkolókat használtak, és nem lőfegyvereket, ez pedig azt jelentette, hogy mindenkit élve akartak elfogni, valószínűleg azért, hogy kiderítsék, mit tudnak az Éden Darabjáról.

Javier fogott egy nagy farönköt, odarángatta a tűzhelyhez, majd leporolta a kezét, és leült. Nem mintha tüzet akart volna gyújtani, csak olyan helyénvalónak tűnt. Arra emlékeztette, amikor a családjával tengerparti sütögetést tartottak: rákot és csirkét forgattak nyárson a nyílt láng fölött, és miután a nap lenyugodott, takaróba tekerték magukat. Jó ideje nem csináltak már ilyet. Az utolsó alkalmat afféle ünnepélyes üdvözlésnek szánták, amikor a bátyja kijött a börtönből, úgyhogy az elég más hangulatban telt, és csak kényszerűségből csinálták.

Owen leült Javier mellé a farönkre.

–   Szóval csak elüldögélünk itt.

–   Aha.

A következő egy órában így is tettek, és főleg a szimulációról beszélgettek, miközben a nap egyre melegebben sütött. Azt a témát, hogy ha ők maguk nem is, de az őseik meg akarták ölni egymást, kerülték, és inkább a történtek más aspektusaira koncentráltak. A városra, a fegyvereikre, a felmenőik képességeire. De egy idő után szinte teljesen kimerítették a témát, és Owen végül olyan irányba terelte a társalgást, ami sehogy sem tetszett Javiernek.

–   Szóval mi történt veled?

–   Hogy érted?

–   Nem az Animusról beszélek. Hanem azelőttről. Mondd el, miért tűntél el!

Javier nagyon nem akart erről beszélni, de tudta, hogy Owen nem fogja feladni. Owen soha semmit nem adott fel, most meg itt ragadtak együtt egy farönkön, a dombok között. Javier arra jutott, hogy akár túl is eshetnek rajta.

–   Csak el voltam foglalva a saját dolgaimmal.

–   Mint például?

–   Csak mindenféle dolgokkal. Nem tudom.

–   Jó, de miért nem akartál beszélni velem róluk?

Javier erre sem akart válaszolni, de Owen újra megkérdezte, és végül úgy döntött, egyenes lesz vele.

–   Nézd. Tudom, milyen rossz lehetett, amin az apád ügyében keresztülmentél, és megértem a dühödet. De állandóan csak az járt a fejedben, és…

–   És mi? – kérdezte Owen, és ezúttal már harag bujkált a hangjában.

Javier felsóhajtott.

–   Hadd fejezzem be…

–   Mégis, mire számítottál? – Owen egyre hangosabban beszélt. – Börtönbe küldték az apámat, ahol aztán meghalt.

–   Igen, ez igaz. De az én testvéremet is börtönbe küldték.

–   Mert a szart is kiverte valakiből!

Javiernek erre fel kellett állnia, hogy hátat fordítson Owennek, és hogy eltávolodjon tőle. A dühtől ökölbe szorult a keze, megfeszültek az izmai a nyaka és a válla körül, és ki tudja, mit tenne Owennel, ha ehhez még hozzáadódna a bevérzéseffektus is. Pár percig mélyeket lélegzett, hogy lehűtse magát, aztán visszafordult.

–   Csak túl sok szarral kellett megbirkóznom, nem foglalkozhattam a te szarjaiddal is. Ennyi az egész. Nem volt benne semmi személyes.

–   Nekem elég személyesnek tűnik.

–   Hát, ezzel nem tudok mit kezdeni. Úgy kezeled, ahogy akarod, de ez történt.

Owen pár percig csendben bámulta a hideg tűzhelyet.

–   Szóval mi ez a szar, amivel meg kellett birkóznod?

–   Nem akarok beszélni róla.

–   Minden rendben?

–   Persze, semmi vész.

–   Az anyádról van szó? Vagy ez is a testvéreddel kapcsolatos?

Ahogy Javier felnézett az égre, épp egy madár repült le egy fáról. Egy nagy sólyom vagy héja lehetett, sosem tudta megkülönböztetni őket.

–   Nem erről van szó – válaszolta végül. – Egy éve vallottam be a családomnak, hogy meleg vagyok.

–   Ó. – Owen hátradőlt a farönkön. – Nem tudtam…

–   Hát igen. – Nem volt könnyű. A családja csupa katolikusból és baptistából áll, és bár tudta, hogy a szülei nem fogják kirúgni a házukból vagy hasonló, azért aggódott, hogy miután elmondja nekik az igazat, elfogadják-e őt olyannak, amilyen.

–   Hogyan fogadták a szüleid?

–   Az anyám nagyszerűen. Az apámnak beletelt pár napba, hogy tisztázza magában a dolgot, de most már neki sincs baja vele.

–   És a bátyád?

–   Ő ezért ment börtönbe. Valami tahó lebuzizott engem, mire Mani simán ledarálta. – Javier akkoriban a hála, a félelem valamint a büszkeség furcsa elegyével nézte, ahogy a bátyja összeveri az illetőt. – Szerintem a fickó még csak nem is gondolta komolyan, hogy meleg vagyok. Valószínűleg csak puszta sértésként használta a szót.

–   Tudja még valaki? Az iskolában senki nem mondott…

–   Senki sem tudja, csak a családom. És most már te.

–   Hűha. – Owen biccentett. – Nem olyan nagy dolog ez. Szerintem nyugodtan elmondhatod…

–   Figyelj, értékelem, hogy biztatni próbálsz, de most még egyszerűen csak próbálok beilleszkedni, oké? Idővel ezen is túl leszek. Amikor már készen állok.

–   Oké – mondta Owen, majd egy rövid szünet után hozzátette: – Köszönöm, hogy elmondtad.

–   Mintha hagytál volna választási lehetőséget. – Javier ezt félig viccnek szánta, de tényleg megkönnyebbült, hogy végre valaki más is tudja, és annak is örült, hogy az a valaki Owen, mert tudta, hogy ez köztük nem változtat semmin.

Eltelt még néhány óra. Javier autók hangja után fülelt, és közben a többiek miatt aggódott, amiatt, hogy mi mindent tehet velük az Abstergo. Lassan kezdett megéhezni is, és egyre inkább nyugtalanította, hogy Owennek meg neki fogalmuk sem volt, mi legyen a következő lépésük.

Dél körül megijesztette őket egy idegen, aki csak úgy kisétált a fák közül. Kopasz volt, kreol arcú és napszemüveges, fekete nadrágja nagyjából katonai mintázatúnak tűnt, fehér pólóján pedig egy kapucnis bőrdzsekit viselt.

–   Mi újság, srácok? – kérdezte.

Javier a motorra sandított.

–   Megpattanjunk? – suttogta Owennek.

–   Ismerős nekem a fickó. – Owent láthatóan sokkal kevésbé aggasztotta az idegen jelenléte, mint Javiert.

A férfi feltolta a napszemüvegét a feje tetejére, és tovább sétált feléjük.

–   Én Griffin vagyok – mutatkozott be olyan mély és elnyújtott hangon, mintha csak valaki beszédének a lassított felvételét hallgatták volna. – És ha jól látom, Monroe pokoli kulimászba kevert benneteket a templomosokkal.

Szóval a fickó egyértelműen tudta, kik ők, és mi történt velük, de abból, ahogy a templomos szót ejtette, Javier arra tippelt, hogy nem tartozik közéjük. Owennel egymásra néztek, és a habozás meg a zavarodottság pillanatai alatt Griffin még közelebb ért.

–   Ne aggódjatok – mondta. – Nem azért jöttem, hogy bevigyelek vagy kiiktassalak benneteket.

–   Akkor mit keres itt? – kérdezte Owen.

–   Csak beszélgetni akarok.

–   Miről? – Javier felkészült, hogy elrohanjon, de félt, hogy Owen nem követné, márpedig nem akarta hátrahagyni őt.

Griffin odaért a tűzhelyhez, megállt előtte, és egyikükről a másikra nézett.

–   Rólatok és a jövőtökről.

–   Honnan ismerem magát? – kérdezte Owen.

–   Tegnap éjjel a szemed láttára kapcsoltam le egy templomos ügynököt. Meg akartam akadályozni, hogy Monroe-val menj, de megszöktél előlem. – A motorra pillantott. – Méghozzá azzal, ha nem tévedek.

–   Maga az az orgyilkos – mondta Owen.

Griffin biccentett, majd odalépett a motorhoz, benyúlt az egyik szögletes panelja alá, és kitépett belőle egy rakás kábelt.

–   Hé! – kiáltott fel Javier.

–   Ez az Abstergo motorja – magyarázta Griffin. – És fogalmatok sincs róla, hogyan működik. Most hatástalanítottam egy nyomkövetőt, amely órák óta közvetítette a tartózkodási helyeteket. Elég magas frekvenciájú jelről van szó, vagyis meglehetősen közel kell kerülni hozzá a befogásához. De szerencsére én találtalak meg előbb benneteket.

Javier nem tudhatta, igazat mond-e, vagy sem. Talán még mindig Husáng elméje gyakorolt befolyást rá, vagy talán csak a józan paraszti ész diktálta ezt, de egyáltalán nem vágyott az orgyilkos társaságára. Owent azonban a jelek szerint a legkevésbé sem zavarta. Talán az orgyilkos ősének befolyása tette. Valamiféle bevérzéseffektus.

–   Azt mondta, beszélni akar velünk. – Javier arra jutott, hogy talán Owen nélkül kell menekülnie. – Hát akkor beszéljen.

Griffin nekitámaszkodott a motornak, és karba fonta a kezét.

–   Az Abstergo fogva tartja a barátaitokat.

–   És Monroe? – kérdezte Owen.

–   Ő megszökött. Nem tudom biztosan, hol van.

–   És? – kérdezte Javier. – Vagy csak azért jött, hogy közölje a nyilvánvalót?

–   Tudnom kell, mit fognak a barátaitok elmondani az Abstergónak. Tudnom kell, miért gyűjtött össze benneteket Monroe. Feltételezem, egy Éden Darabjáért mentetek be az Animusba. Igazam van?

–   Miért feltételezné ezt? – kérdezte Javier.

–   Az Abstergo régóta jár Monroe nyomában. Ha megkockáztatta, hogy előbújik a rejtekhelyéről, valami olyasmiért tehette, amitől azt reméli, hogy teljesen átrendezi az erőviszonyokat, márpedig erre csak egy Éden Darabja képes.

Owen Javierre pillantott, majd így szólt:

–   Beszélhetnék Javierrel négyszemközt?

–   Persze. De gyorsan, mert fogy az időnk.

Griffin visszahúzta a napszemüvegét az arcára, és kicsit arrébb sétált, elég messzire, hogy ne hallhassa, mit beszélnek, ahhoz viszont nem elég messzire, hogy ne tarthassa rajtuk a szemét.

–   Szerintem el kellene mondanunk neki – vetette fel Owen.

–   Megőrültél?

–   Lehet, hogy segíthet megtalálni Monroe-t, és megmenteni a többieket.

–   Vagy talán hazudik, és csak fel akar használni minket, hogy megkaparintsa az Éden Darabját.

–   De átéltem egy orgyilkos emlékeit.

–   Na és? Attól te még nem leszel orgyilkos. Vagy máris elfelejtetted, amit Monroe mondott?

–   Egyáltalán nem erről van szó. Nem vagyok összezavarodva. Bízom bennük.

–   Mindnyájukban? Kérdés nélkül?

–   Bízom a Krédóban.

Javier csak bámulta. Immár egyértelmű volt, hogy a bevérzéseffektus hatásával áll szemben, mert az az Owen, akit ő ismert, nem bízna meg vakon valami fickóban, aki az imént sétált ki a fák közül, és egy olyan fegyverről kérdezgeti őket, amely háborúkat dönt el, és tábornokokból csinál elnököt. Az Animusban átélt események megváltoztatták Owent. Csakhogy Javier semmit sem tehetett, hogy megakadályozza, ha úgy dönt, hogy Griffin mellé áll.

–   Miért, mi a te terved? – kérdezte Owen. – Csak úgy elüldögélünk itt a dombok közt a végtelenségig?

Javier egy arca előtt zümmögő légy felé csapott.

–   Tök mindegy.

–   Tök mindegy? Ez meg mit jelent?

–   Azt jelenti… hogy csinálj, amit akarsz.

Owen egy darabig csak állt ott, majd határozottan bólintott.

–   Elmondom neki. Ha ellenünk fordul, akkor az az én hibám lesz. – Azzal odahívta Griffint, és amikor az orgyilkos megállt előttük, belekezdett: – Igen, egy Éden Darabjáért mentünk be az Animusba.

Javier a fejét megrázva lépett hátrébb. Nem akart részese lenni ennek az egésznek.

–   Hová? – kérdezte Griffin.

–   New Yorkba, 1863-ba.

–   Melyik Éden Darabjáról van szó?

–   Egy tőrről. Az Azték Klubban tartották, de még Cortés hozta át Mexikóba Spanyolországból.

–   Cortés? – Griffin tartása megváltozott, feszültebbé vált. – Tudjátok, hol szerezte meg?

–   A király adta neki. Ő meg, azt hiszem, a pápától kapta.

–   Megmutatta az Animus, hol van most az Éden Darabja?

–   Talán. Úgy gondoljuk, annál a háznál lehet, amelyben Ulysses Grant meghalt. Ő volt az utolsó tulajdonosa.

–   Köszönöm – biccentett Griffin. – Pont ezt akartam tudni.

De Javier azon tűnődött, mi lesz velük most, hogy megkapta, amiért idejött.

–   És most? – kérdezte.

–   Most? – Griffin leült a farönkre. – Most szeretnélek megkérni benneteket, hogy gyertek velem.