TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Husáng az Ötödik sugárút templomtornyából nézte a lángoló várost. Miután legyőzte az orgyilkost, idehozta az ellopott relikviát, hogy kivárja a napnyugtát, amikor is le kell szállítania a tőrt a Nagymesternek. Husáng eredetileg úgy tervezte, hogy maga is kiveszi a részét a nap nagy eseményeiből, de most, hogy szert tett a relikviára, a potenciális elvesztésével járó legapróbb kockázatot sem merte vállalni.

Így aztán hatvan méter magasból figyelte, ahogy a csőcselék végigteríti a városon a tűz, a vér és a félelem vörös szőnyegét.

Javier mindeközben reménytelenül tehetetlennek érezte magát. Tenni akart valamit, de nem merte elhagyni a templomot, túlságosan is jól emlékezett Monroe figyelmeztetésére a deszinkronizációról. Most, hogy Husáng megkaparintotta az Éden Darabját, Javier pont azt kockáztatta volna, amiért beléptek a szimulációba. Így aztán csak figyelt, és kénytelen volt átélni Husáng elégedettségét a részben maga okozta káoszt és pusztítást látva.

A zavargás nagyját gondosan készített tervek szerint vezényelték le. A Broadwayn és a Harmadikon álló csendőrségi irodát még azelőtt felgyújtották, hogy megkezdhették volna a sorozást, elvégre ez volt az egész tiltakozás ürügye – amely tiltakozásból még annál is gyorsabban lett zavargás, mint ahogy arra Husáng számított.

A terv néhány másik része ellenben kudarcot vallott. A Második sugárúton álló fegyvertárat nem sikerült bevenni, talán azért, mert Husáng nem lehetett ott, hogy vezesse a támadást. Ehelyett a távolból nézte, ahogy az épület leég, elpusztítva több ezer puskát, karabélyt és más fegyvereket, és tudta, hogy valószínűleg az agyatlan csőcselék gyújtotta fel, megsemmisítve ezzel az egyetlen esélyüket az igazi győzelemre. Fegyverek nélkül ez a csürhe nem lesz képes elfoglalni a várost, mindegy, milyen sokáig fogja vissza Sanford a hadsereget.

Ugyanakkor nem is kellett, hogy elfoglalják a várost.

Husáng ismét szemügyre vette a kezében tartott tőrt. Ha ez a fegyver tényleg az, aminek gondolja, vagyis az Előttünk Valók egy relikviája, a Nagymesternek többé nem lesz szüksége a csőcselékre.

Azért el kellett ismernie, a zavargók jó munkát végeztek. Ahogy közeledett az este, a város minden negyedéből tűz és füst tört az ég felé. Husángot ez egyáltalán nem zavarta, szükséges áldozathozatalként tekintett rá. A város túlságosan kezelhetetlenné vált, és a háborúban nagyobb téteket is figyelembe kellett venni. Néhány haláleset és pár leégett épület semmi az ország békéjéhez és jólétéhez képest.

A csatatértől távol Javier nem tudta, mit kezdjen Husáng elvakult hitével. Az ő elméjében volt, így legalább részben akaratlanul is egyetértett vele, ugyanakkor helytelenítette a templomosok tetteit.

Az est leszálltával végre eljött az idő, hogy Husáng elvigye a tőrt a Nagymesternek. Becsomagolta és a kabátzsebébe csúsztatta a relikviát, és már épp kezdett volna leereszkedni az utcára, amikor új tűzre lett figyelmes északon. Azt hitte, a zavargók a belvárosba mentek, ezért elővette Herschel-távcsövét, hogy megnézze, mi történt.

A Színes Árvák Menhelye. A csőcselék felgyújtotta.

Husáng eltette a távcsövet. A szája kiszáradt, a gyomra forgott. Bár hitt a Rend ügyében, és bármilyen parancsot teljesített volna, a gyerekgyilkosság gondolatától elborzadt, és ekkor Javier úgy érezte, Husáng és az ő elméje végre nem hadakoznak tovább egymással, meglelték közös békéjüket.

Husáng gyorsan ereszkedett le a toronyról, peremről peremre csúszkált és ugrált az utcáig. Miután másfél háztömbnyi távolságra is csak nagy nehézségek árán tudott eljutni, felmászott egy épületre, hogy elkerülje a lenti tömeget, és a háztetőkön folytatta az útját.

Az árvaház sosem volt célpont. Husáng személyes ellenvetésén túl nem is lett volna semmi értelme. A Nagymester egyértelművé tette, hogy a zavargások csak akkor járnak sikerrel, ha népi felkelésként tekintenek rájuk, ha gonosznak és barbárnak ítélik meg, kudarcot vallanak velük. Némi fosztogatás várható és elfogadható, de egy árvaház felgyújtása már több a soknál. Husángnak tennie kellett valamit, méghozzá gyorsan.

A Croton-víztározóhoz érve visszatért az utcára, csak hogy aztán megmássza az épület falait, és végigrohanjon széles, téglás töltésén, a balra eső mesterséges tó és a nyugatra lévő Kristálypalota kísérteties romjai mellett.

Az előtte emelkedő füstoszlopot felduzzasztotta a tűz tombolása, és mire Husáng megérkezett az árvaházhoz, az épületet már reménytelenül ellepték a lángok. Tucatnyi tűzoltó állt tétlenségre kárhoztatva a közelben, mert a szitkokat kiáltozó zavargók nem engedték, hogy végezzék a munkájukat.

–   Égjen a mocskos fészkük!

–   Végezzünk az összes majommal!

A jelenet elborzasztotta Javiert, feldühítette Husángot, és mindketten remélték, hogy a gyerekeknek sikerült kimenekülniük.

Fosztogatók nyüzsögtek az utcán, kezükben ágyneművel és bútordarabokkal, amelyeket sikerült kihozniuk az épületből, mielőtt a tűz elárasztotta azt. Husáng északnak indult a tömegen át az Ötödik sugárúton, hogy megkeresse a gyerekeket, és épp akkor fordult be a Negyvennegyedik utcára, amikor az árvák felbukkantak egy sikátorból. Nyilván egy hátsó kijáraton át hagyták el az égő árvaházat.

Ahogy a gyerekek kisorjáztak az utcára, Husáng legalább háromszázat számolt meg, és egyenesen belefutottak a csőcselék sűrű sorai közé. Husángnak figyelemeltereléshez kellett folyamodnia, hogy a gyerekek eltűnhessenek, mielőtt a zavargók agressziója rájuk irányulhatna. Magára kellett vonnia a söpredék haragját, és csak egyvalami jutott eszébe, ami a feketéknél is jobban felbőszíti a tömeget: egy velük szimpatizáló fehér.

–   Ha akad köztetek férfi, akinek van szíve – kiáltott fel –, gyertek, és segítsetek ezeken a szegény gyerekeken!

A reakció azonnali volt, ahogy arra Husáng számított is. A zavargók megragadták, szitkokat szórtak rá, abolicionistának és Lincoln-csókosnak nevezték, ő pedig a puskáját szorongatva hagyta, hogy magukkal vonszolják, miközben az árvaház felügyelői nyugat felé terelték a gyerekeket, el a veszély közeléből.

Husáng kiállt pár fájdalmas ütést és rúgást, mert meg kellett várnia, hogy a gyerekek eltávolodjanak tőlük, mielőtt munkához lát a zavargók között. Némelyik félőrültnek tűnt, és egyik sem számított tapasztalt harcosnak. Husáng pár torokütés és vesébe könyöklés után kislisszolt a karmaik közül, és felmászott a legközelebbi épület falán.

Onnan aztán a gyerekekkel párhuzamosan futott, a magasból vigyázva rájuk, ahogy nyugat felé, valószínűleg a huszadik körzeti rendőrőrshöz siettek. Amikor egy nagyjából húszfős társaság leszakadt a többiektől, Husáng ismét leereszkedett az utcára.

–   Gyertek velem – mondta az árváknak, miközben széttárt karokkal közelített feléjük. – Nem foglak bántani benneteket. Erre gyertek.

Koromtól és könnyektől összemaszatolt arccal néztek fel rá. Néhányan tíz, talán tizenegy évesek lehettek, ők fogták a kisebbek kezét, akik közt három-négy évesek is akadtak.

–   Minden rendben. Megvédelek titeket. De sietnünk kell.

Két háztömbön át sürgette őket előre a Hetedik sugárúton, át egy tömegen, amelyből veszett macskákhoz illő vicsorgások és tekintetek kísérték őket. Az utca egy lőporos hordó volt, és csak egyetlen szikra kellett, hogy a gyerekeknek végük legyen. Továbbhaladva Husáng észrevette, hogy ott várakozik a járdaszegély mellett a Negyvenkettedik utca néhány omnibusza. A város legtöbb kocsisa aznap nem mert munkába állni, mert féltették az állataikat és a járműveiket, de Husáng az itteniek közt felismerte a Tammany egyik informátorát.

–   Paddy McCaffrey! – kiáltott oda neki.

A sofőr felnézett.

–   A Főnök biztonságban akarja tudni ezeket a gyerekeket! – mondta Husáng, ahogy a busz felé vezette az árvákat.

–   Tényleg? – kérdezte Paddy.

–   Tényleg. Fel velük a buszokra, aztán vidd őket a Huszadik körzetbe. Most rögtön.

Paddy elsápadt.

–   A tömeg elevenen megnyúzna!

–   Igen? – Husáng közelebb lépett a férfihoz, és mérget csepegtetett a hangjába. – Én meg felhasítalak itt helyben, a nyílt utcán. Megértetted? Na, igyekezz.

Paddy sötét tekintettel nézett rá, de bólintott. Husáng segített a gyerekeknek felszállni az omnibuszra, és amikor az első megtelt, a többieket feltette egy másikra. A zavargók felfigyeltek a járművekre, ahogy Paddy feléjük vezette azokat, és néhányan az öklüket rázva üvöltöztek rájuk.

–   Engedjetek át! – ordította Paddy.

–   Gyerünk, fiúk! – indult meg a busz felé egy fejszét szorongató, vörös képű borbély. – Törjük szét ezt a szekeret, és tekerjünk ki néhány nyakat!

Husáng előhúzott az övéből egy vékony pengét, és bevágott a férfi elé. A borbély épp a feje fölé emelte a fejszét, hogy lesújtson, amikor Husáng egyetlen gyors mozdulattal a veséjébe döfte a kést, a fejsze pedig a földre hullott. A tömeg szinte észre sem vette, hogy mi történt, amíg a borbély össze nem esett, de Husáng addigra odébbállt, a buszok pedig tovább zötyögtek előre.

Az emlék brutalitása nem zavarta Javiert, és azon tűnődött, kellene-e, hogy zavarja. Kezdte túlságosan közel érezni magát Husánghoz, aki még jó pár tömbön át az omnibuszokkal maradt, és csak akkor indult vissza a Nagymester háza felé, amikor már megbizonyosodott róla, hogy kijutottak a zavargások legrosszabb területéről. Érzékeit kiélesítve ment végig a Broadwayn a relikviával, mintha csak egy kard hegyével tapogatná az utat maga előtt.

Nem tartotta valószínűnek, hogy az orgyilkos további komplikációkat okozna. Nem jelentett gondot a legyőzése, Husáng mostanra mégis azon tűnődött, hogy talán jobb lett volna, ha megöli. Az orgyilkos életben hagyása stratégiai, egyben kétségkívül arrogáns döntés volt. Husáng azt akarta, hogy a Testvériség tudja, van egy másik vadász New Yorkban, egy Cormac. De a relikvia birtokában talán jobb lett volna, ha nem vállal kockázatot.

Amikor elérte a Harminchatodik utcát, keletnek fordult, és a háta mögött lenyugvó napot már alig lehetett látni a szenes felhők vastag függönyén át. A hőség egyelőre nem csillapodott, de a levegő kissé megélénkült. Az ég esővel fenyegetett, ami, tervük egy újabb akadályaként, segítene a városnak és a rendőrségnek a tűz visszaszorításában.

Husáng megközelítette a Nagymester házát, és már távolról érezte, hogy valami nem stimmel. Elég közel óvakodott, hogy lássa, a bejárati ajtó nyitva áll, mert valószínűleg berúgták, mire azonnal felmászott a szomszéd épület tetejére. Onnan továbbmenve megkereste a Nagymester házának padlásablakát, gyorsan feltörte, és besurrant rajta.

A levegőt por és árnyék terhelte. Husáng a fejét lehajtva lopakodott előre a helyiségben, vigyázva, nehogy megnyikorduljanak a talpa alatt a padlódeszkák. Megtalálta a padlásajtót, és résnyire nyitotta. A folyosó üres volt, de valahonnan lentről hangokat hallott felszűrődni. Egy nő sírását.

Amennyire Husáng tudta, a Nagymester nem itt élt, a házat csak találkozók céljára tartotta fenn. Most csak a szolgálóknak kellett volna itt lenniük, és Husáng egy pillanatig azon tűnődött, hogy a csőcselék talán megcselekedte az elképzelhetetlent, és megszállta a Nagymester házát.

Végigóvakodott a folyosón a lépcsőig, és átkukucskált a korlát díszes mintázatán. Úgy tűnt, a hangok a földszintről jönnek, így aztán Husáng lement egy szintet, majd megállt az első emelet árnyékaiban.

–   Annyira sajnálom – mondta egy nő, miközben egy másik asszony sírt.

–   Azt akarta, hogy hozzuk ide – szólalt meg egy férfi. – Látni akarta magát.

Husáng egyiküket sem ismerte fel, de nem házakat fosztogató zavargóknak tűntek.

A síró nő úgy sikoltott fel, hogy az egész ház beleremegett, Husáng pedig az utolsó porcikájáig megborzongott. Még vissza is hőkölt egy fokot a lépcsőn, és majdnem elkerülte a figyelmét a felé mozduló árnyék.

Épp akkor bukott le, amikor egy dobókés belemélyedt a falba ott, ahol az imént még a feje volt. Aztán az orgyilkos rohamra indult ellene. A vállával csapódott bele Husáng oldalába, aki le is zuhant volna a lépcsőn, ha nem kapja el a korlátot, és vetődik át rajta, hogy három és fél méterrel lejjebb könnyedén landoljon a földszinten.

Három alak bukkant fel a könyvtár ajtajában, nyilván a hirtelen felfordulás vonzotta oda őket: Eliza, a Nagymester szolgálója, egy másik nő szép ruhában, és egy nagydarab pofa, aki úgy mozgott, mint egy rendőr. Javier tudta, hogy Grace-t, Natalyát és Seant látja.

Husáng azonban nem. Azt sem tudta, hol van a Nagymester, azt viszont igen, hogy a háza veszélybe került, így most mindennél fontosabb, hogy biztonságba juttassa a relikviát.

A nyitott bejárati ajtó felé lendült, mögötte dobókések fúródtak a padlóba. Ahogy kijutott a házból, az egyik még pont beleállt a felkarjába a válla mellett. Fintorogva, futtában húzta ki, és dobta el. Nem tudta, képes lesz-e mászni ezzel a sérüléssel, de megpróbálta, és a fájdalom ellenére sikerült felérnie a közeli tüzektől megvilágított, füstbe és hamuba burkolózó tetőre.

Nem állt meg, hogy megnézze, üldözik-e. Amíg nem tud többet, és amíg a karja ilyen állapotban van, ez nem egy harci szituáció. Arra jutott, hogy az égő árvaház mellett tomboló tömegben rázhatja le a legkönnyebben az orgyilkost és a társait, ezért észak felé rohant.

A Harminckilencedik utcán végre hátrapillanthatott, és látta is, ahogy repül felé az orgyilkos árnyéka, egyre közelebb és közelebb érve hozzá. Nagyon is lehetségesnek tűnt, hogy nem tudja lerázni, és még azelőtt elkapja őt, hogy elérné a csőcseléket.

A Negyvenedik utcánál leugrott a járdára, és bevetette magát a Kristálypalota maradványai közé. Az épület majdnem öt évvel ezelőtt teljesen leégett, de most, hogy a nap lebukott a horizont alá, a sűrű füst korai sötétséget hozott, és a Kristálypalota számtalan rejtekhelyet kínált Husángnak.

Futott tovább a rozsdásodó fém csontvázat kerülgetve, amelynek üveg-bőr darabjai helyenként még mindig lógtak a vázról, és a férfira saját meghasadt tükörképei bámultak vissza. A csillogó építmény egykor több mint harminc méterre nyúlt az égbe, és némelyik bordája még mindig abban a magasságban ágaskodott. Husáng számos görög és római harcos, nimfa és királynő óriási szobra alatt haladt el, amelyek elfelejtve, megperzselve, megtörten álltak a romhalmaz közepén.

Amikor elég mélyre ért az épület maradványaiban, megfordult, és mozgást keresve pillantott végig a környezetén. Nem látta nyomát az orgyilkosnak, de ez nem jelentett semmit.

Védett pozícióba helyezkedett egy rakás kicsavarodott fémgerenda mögött, és levette a válláról a puskáját. Nem volt ideje füstgránátokra, ezért a már korábban is használt altatódárdák egyikével töltötte meg a fegyvert, és várt, közben átkozva magát, amiért életben hagyta az orgyilkost.

A város pusztulásának lármája itt kissé eltompult, és Husáng becsukott szemmel hallgatózott az orgyilkos által keltett zajok után. Jobbról suhogó hang érkezett, és már mozdította is a puskáját, de mielőtt meghúzta volna a ravaszt, rájött, hogy csak egy denevért hall.

Ahogy előző pozíciójába fordította vissza a csövet, halk motoszkálás támadt mögötte, és mielőtt bármit tehetett volna, kesztyűs kéz ragadta meg az állát és rántotta hátra a fejét, aztán már érezte is a torkán az orgyilkos rejtett pengéjének nyomását.

De Husáng bőrpáncélja nyert neki egy töredékmásodpercet, aminek köszönhetően háríthatta a szúrást, aztán már egyenlő feltételek mellett harcolhattak.

Husáng eldobta a puskát, és rögtön előrántott két kést. Kétségbeesetten szabdalt és döfködött, de az orgyilkos védekezőpozícióba állt, és hárította a támadásait. Husáng vállába belehasított a fájdalom, és tudta, hogy a sérüléséből fakadó hátrány egy elhúzódó közelharcban halálosnak fog bizonyulni. Arrébb gurult, és berohant a romok közé, de hallotta, hogy az orgyilkos követi.

Úgy döntött, megpróbálkozik egy tettetett botlással, és a bokszerét markolva leguggolt. Az orgyilkos gyorsan beérte, és amint kartávolságba ért, Husáng egy nagy ívű felütéssel megpördült. A bokszere az állán érte az orgyilkost, és remélhetőleg el is törte azt, vagy legalább összezúzta a fogait.

Az ütés hátrarepítette ellenfelét, de Husáng nem várta meg, hogy földet érjen, már rohant is tovább. Jó pár métert megtett, mire egy újabb dobókés fúródott a hátába, és előrebukdácsolt, majd a szénnel és üveggel teli padlóra zuhant.

A kés túl magasan volt, semhogy ki tudta volna húzni. Beleállt a bordái közé, és mivel a légzés máris fájdalommal járt, valószínűleg kilyukasztotta a tüdejét. Képtelen volt tovább harcolni vagy futni.

Husáng az egyetlen megmaradt fegyveréhez folyamodott. Nem tudta, miféle erővel bír a relikvia, és eddig meg sem fordult a fejében, hogy kipróbálja, ezt ugyanis a Nagymesterre szándékozott bízni. Végső kétségbeesésében azonban most elővette a zsebéből, ahogy az orgyilkos közeledett hozzá.

Melegnek érezte a kezében. Szorosan megmarkolta a tőrt, és kényszerítette magát, hogy felálljon, bár tagjai megmerevedtek, és végig remegett.

–   Tudod egyáltalán, mit tartasz a kezedben? – kérdezte az orgyilkos.

–   Egy az Előttünk Valóktól származó relikviát. Azt hiszed, hülye vagyok?

–   Azt hiszem, agyatlan eszköz vagy. De bizonyosan hasznos.

–   Inkább leszek a béke hasznos eszköze, mint a káosz ügynöke.

Az orgyilkos széttárta a karját.

–   Nézz körül! Szerinted ez nem káosz?

–   Ez a finomító tüze. – Husáng megigazította a kezében a tőrt. – Szükség van rá, hogy megszabadítsuk a várost azoktól, akik visszafognák a fejlődését. – Vért köhögött fel. – A zavargások pár nap alatt véget érnek, és addigra minden ellenségünket eltüntetik. A Rend végre beteljesíti a célját ebben az országban. Te csak egy ostoba vagy, aki ellenáll. Mert nem érti. – Miközben beszélt, pulzálást érzett, egyfajta energia áramlott felfelé a kezéből a karjába. A relikviából származott.

Az orgyilkos hirtelen megtorpant. Mintha összezavarodott volna, mintha ténylegesen megfontolta volna Husáng szavait. Bármilyen hatalommal bírt is a tőr, a jelek szerint máris éreztette a befolyását.

De Javier pontosan tudta, mi történik, hiszen maga is átélte Chimalpopoca emlékeiben. Ez az Éden Darabja hatása volt.

Husáng megragadta a pillanatot, és előhúzta az egyik kését, megfordította a pengét az ujjai között, és az orgyilkos felé hajította.

A kés mélyen a hasába fúródott. Varius fintorogva nézett le rá, mintha megdöbbent volna, és Javier azon tűnődött, Owen vagy az orgyilkos tekintetét látja. Aztán a férfi megtántorodott, és a hátára zuhant.

Husáng felsóhajtott, de azonnal megbánta, amikor fájdalom hasított a tüdejébe. Nem tudta, a hátába állt kés ejtette seb halálosnak bizonyul-e, de valahogy el kellett juttatnia a relikviát a Nagymesterhez, mielőtt kiderül.

Ő egy Cormac, és a végsőkig fogja szolgálni a Rendet.