8

Szenthe későn ért haza, felesége kint a kertben várt rá, a kapu rúdjaiba kapaszkodva.

– Történt valami?

– Semmi – válaszolta Szenthe, és belépett a házba. Bár elfordította az arcát, az asszony megérezte rajta a bor szagát.

– Megint ittál.

– Meg kellett hívnom Ménesiéket munkaidő után. Nem lehetett kitérni, azt mondták, hogy ilyenkor illik „einstandot” fizetni.

– A gyerekek megint nem tudtak megvárni. Nem hiányoznak neked?

– Mit csináljak? Meg kell keresni a kenyeret, és egy csomó dologban alkalmazkodnom kell.

– Gyere be. Eszel?

– Nem kérek.

– Akkor elrakom.

Edit hangjából Szenthe úgy érezte, hogy mindent tud, csak nem akar szólni. Ő is igyekezett veszekedés nélkül túlesni a mai estén, elkerülte az asszony tekintetét, és a szokásosnál később ment be a fürdőszobába, nehogy Edit benyisson és meglássa a bőrén Bea körmének nyomait.

Hosszú napok teltek el úgy, hogy a házaspár csak a legszükségesebb ügyekben szólt egymáshoz. Ha mind a kettőjüknek a viszonylag szűk konyhában vagy az előszobában lett volna dolga, inkább kivárták, amíg a másik végez, nehogy a testük összeérjen. Szenthének nem lehettek kétségei, hogy ez a feszültség előbb-utóbb robbanáshoz vezet majd.

Esténként szokásos időben hazatért, de nap közben, kihasználva az új állásával járó kötetlen munkaidőt, gyakran találkozott Beával. Mindenképpen el akarta kerülni, hogy a felesége értesüljön együttléteikről, ha bementek ebédelni valamelyik józsefvárosi vendéglőbe, először Szenthe lépett be, körülnézett, nem ül-e bent ismerős, és a nő csak aztán követte. Moziba csöngetés után, az elhomályosodó lámpák fényében osontak be.

Bea nem szerette ezt a bujkálást, mind több időt töltöttek el az ő lakásán. Lehetőség szerint igyekeztek kényelmessé tenni a környezetet, a nő vett egy új kétlapos villanyrezsót, és gyakran főzött rajta lecsót, paprikás krumplit vagy más egytál ételt, az étkezésekhez egy lecsapható asztalt szerelt fel a falra. A szobát is átalakította: a kopott öreg foteleket székekre cserélte ki, a felszabaduló helyre kis szekrényt állított be.

– Mit akarsz bele tenni? – kérdezte Szenthe.

– Még nem tudom, de egy szekrény mindig kellhet.

Szenthe a szövetkezetben elintézte, hogy a vízszerelő részlegük előregyártott svéd elemekből egy zuhanyozófülkét alakítson ki a konyha sarkában – ezentúl meg tudott fürödni, mielőtt hazafelé indult volna; több mint ötezer forintot fizetett ki érte. Később egy kis hűtőszekrényt is vásárolt.

Mintha minden más vágya feloldódott volna ebben a kapcsolatban, Bea alig-alig hozta elő a gyerekek ügyét, Szenthe nem tudta eldönteni, hogy csak leplezi a szándékait, vagy csakugyan kiszorultak gondolataiból.

Otthon mély szánakozással figyelte a feleségét: Edit szemmel láthatólag megöregedett, és ez különösen feltűnővé vált attól, hogy megpróbált fiatalabbnak látszani. Haját vöröses árnyalatúvá festette, és öltözködésben is megpróbálta tartani a lépést a mind divatosabb holmikat vásárló Szenthével; felhagyva ruháinak megszokott tartózkodó színeivel és szabásával, egy szezonra szánt, kihívó blúzokat és szoknyákat hordott. Néha reggelenként már útra készen, felöltözve a férjére nézett, mintha dicsérő szót várt volna tőle, de mikor Szenthe hallgatott, kissé meghajolva megfogta a két gyerek kezét, és elindult a veszteglő Wartburg felé.

Augusztusban, egy héttel a fizetésnap előtt, Edit azzal fogadta, hogy elfogyott az otthon tartott pénzük – egy vaskazettában szokták őrizni az iratokkal együtt. Szenthe vállat vont:

– Vegyél ki az OTP-ből, vagy menjek be én?

Az asszony nem érte be ezzel a válasszal:

– Máskor mindig kitartott a fizetésig. Most miért nem volt elég? Nem vettünk semmi különöset.

– Mondd már; nem érdekes, a nyár a szervizben is mindig gyöngébb, a szeptember biztos jobban sikerül.

– A takarékból csak kivenni könnyű, az ember soha többé nem tudja visszarakni. Isten látja lelkem, rajtam semmi sem múlott, én minden fillért próbáltam megfogni.

Szenthe lassan indulatba jött.

– Azt hiszed, hogy én szórom a pénzt? Miért nem szóltál, hogy ne vegyek ruhát magamnak, mert nem telik?!

– Az biztos, hogy nem csak magadra költöd!

– Hanem kire?

– Ez olyan méltatlan hozzánk, ez a veszekedés annyi év után. Ülj le Pali, végre beszélnünk kell egymással. Én már rég tudom, hogy van valakid, egészen kifordultál magadból. Nem szóltam, abban bíztam, hogy kitombolod magad és visszajössz hozzánk, lélekben is. De ugye, még most is tart?

Szenthe nem készült fel erre a hirtelen váltásra, képtelen volt válaszolni, előrebukott fejjel nézte az asztal sarkát maga előtt. Szerette volna tudni, hogy a felesége általánosságban beszél-e, vagy hallott kapcsolatáról Beával.

– Én nem akarok veszekedést, nem lehetne minden úgy, mint régen? – kérdezte az asszony. – Annyiszor hallani, hogy az ilyen dolgok rendbe jöttek. Tudom, hogy tíz év után már nem vagy szerelmes belém, de talán nem is ez a legfontosabb, itt van a családod és minden, amiért dolgoztunk…

Hogy Szenthe erre sem felelt, Edit hangja elbizonytalanodott.

– Vagy ez nem fontos? Már nem fontos neked? Akkor mire való volt az egész, belevágni ebbe a házba, miért kellett idehozni ezeket a szerencsétlen gyerekeket, ha nem akarsz velünk élni? Miért nem hagytuk őket inkább az intézetben, találtak volna olyan szülőket, akik törődnek velük, akiknek ők a legfontosabbak! – Edit felemelte a kezét. – Azt ne mondd, hogy én akartam így!

– Nem mondtam.

– De hát szólj már valamit, az Isten szerelmére!

A hirtelen indulatkitörés mintha elvette volna minden erejét, az asszony elbizonytalanodott, és látszott rajta, hogy hajlandó volna bocsánatkérésként elfogadni, ha Szenthe megpróbálja jelentéktelen kalanddá lefokozni kapcsolatát a másik nővel. A férfi azonban úgy érezte, hogy ez semmit sem oldana meg, és bár ő is szívesen enyhített volna idegeinek feszültségén, kitért az elkötelező válasz elől, csak homályos ígéreteket tett. Edit ezzel is beérte.

Már későre járt, de nem siettek, megvacsoráztak, felbontottak egy üveg bort, és lefeküdtek. Hosszú idő után az asszony ezen az estén újra átjött Szenthe ágyába. Edit derékfájdalmai miatt a házaspár már régóta úgy szeretkezett, hogy az asszony feküdt fölülre és irányította mozdulataikat. Régen Szenthe szerette ezt a pozitúrát, elbújtatta arcát az asszony mellei között és hallgatta vigasztaló szívdobogását – most idegenkedve figyelte a fölötte tornyosuló testet: a vastag karokat, széles vállakat, megereszkedett melleket. Kint a ház kapuja fölött égett a lámpa, fénye bevetődött a szobába, és sugaraiban felvöröslöttek az asszony hajának festett bodrai.

– Milyen volt vele? – kérdezte Edit ölelkezés közben.

– Kivel?

– Azzal a másikkal! Ugye velem jobb, mondd, hogy velem jobb!

Éjfél után, mikor Edit visszatért a saját ágyába, Szenthe még sokáig nem aludt el, ahogy csatakos bőre lehűlt, fázni kezdett, hiába húzta fel magára állig a takarót. Arra gondolt, hogy puszta gyávaságból és kényelemből elszalasztották az utolsó alkalmat, mikor tisztázni tudták volna kapcsolatukat Edittel.

 

9

Másnap este újra beszélgettek, és a házaspár elhatározta, hogy békét és nyugalmat teremt közös életükben. Szenthe elhatározásának lendülete azonban egyre csökkent, akár a leálló ingaóra sétálójának az íve, alig egy hétig bírta ki, hogy ne keresse fel Beát.

Mint nappali időszakban általában, most is az oldallépcsőn lopódzkodott fel, így kevesebb emberrel találkozott. Megállt az ajtó előtt, megdöbbenve látta, hogy a régi, tintaceruzás felirat helyébe két réztáblát szereltek fel: „SZENTHE PÁL” és „CSATÓ BEATRIX”. Szenthe beleremegett, mikor elképzelte, hogy a felesége vagy valamilyen ismerős megláthatja ezeket a táblákat. Idegesen nyomta meg a csengőt, Bea csak sokára nyitott ajtót.

– Már azt hittem, hogy nem vagy itthon.

– Á, csak szólt a magnó, tornáztam a tükör előtt.

Beléptek a szobába, Bea rögtön megérezte a férfiból áradó idegességet.

– Mi bajod van?

– Nem kellett volna kirakni az ajtóra azokat a táblákat.

– Én azt hittem, hogy örülni fogsz neki.

– Szerintem felesleges a lebukást vállalni… ha egyszer nem muszáj.

– Én azt akartam kifejezni, hogy te mindig itt vagy velem, akkor is, ha elmész a feleségedhez. Itt élsz nálam! Nem így van?

Szenthe nem válaszolt, Bea megbántódva folytatta.

– Az embert vagy egészen kell vállalni, vagy sehogy.

Szenthének újra be kellett látnia, hogy nincs mentség: előbb vagy utóbb választásra kényszerül majd. A veszteség, mely bármilyen döntéssel járt volna, elviselhetetlennek tűnt.

Bea megsajnálta, megsimogatta az arcát.

– Mindegy, hagyjuk most. Menjünk el valahová.

– Hová akarsz?

– Sétálni, fel a hegyekbe.

A Wartburgot lent hagyták az autóbusz-végállomásnál, és nekivágtak a szeptemberi hétköznapokon már elhagyatott hegyi ösvénynek, csak egy-egy letört gally és elhullajtott piros bogyó emlékeztetett a kirándulók vasárnapi vonulására. Az ösvény nagy kanyarral belefutott egy szélesebb útba, a torkolatnál kis térré szélesedett ki. A tér egyik sarkában nyári teraszos vendéglő állt, mellette mutatványos bódé.

– Nézd, még nyitva tart – mondta Szenthe. – Üljünk le?

– Igen, igyunk egy sört.

Közelebb érve látták, hogy a mutatványos bódé egy céllövöldét foglal magába, hátsó falára a szokásos hurkapálcikára szerelt ajándéktárgyak helyett szabályos lőlapokat raktak ki.

– Nem akarsz célba lőni, Bea?

– Nem, még a puska hangját is utálom. Elég volt a lőtéren, ahol laktunk.

Leültek, a csővázas kerti székeket úgy fordították, hogy a délutáni nap az arcukba süssön, megfogták egymás kezét, és szótlanul napoztak. A vendéglőépület felől léptek csikorogtak feléjük a fehér murván.

– Parancsolnak?

– Két sört! – mondta Szenthe még mindig csukott szemmel, hirtelen megérezte, hogy Bea keze megrebben a tenyerében, felnézett: harminc-harmincöt éves feketehajú pincér állt előttük, arca korához képest szokatlanul horpaszosra fogyott, kis mosollyal biccentett Bea felé.

– Egyre szebb leszel. Mit használsz?

Szenthe indulatosan rá akart szólni a bizalmaskodó hangért, de Bea visszafogta, a pincérre mutatott: – A volt férjem.

– Nulla Károly vagyok – mondta a pincér –, abszolút elhanyagolható.

Szenthe is elmormogta a nevét, közben kutatóan nézett Szabóra, amit hallott róla, annak alapján fiatalabbnak és primitívebbnek képzelte. Szabó kereste a különös, jól hangzó szavakat, beszéd közben furcsa, vonagló mozdulatokat tett, mintha olyan dallamra figyelne, melyet a jelenlevők közül egyedül ő hall.

– Mit csinálsz itt? Hogy kerültél a vendéglátókhoz? – kérdezte Bea.

– Miért, te hol dolgozol? Más is szeretne kaszálni, mióta a föníciaiak feltalálták a pénzt, mindenki hajt rá. Nekem legalább volt egy ötletem hozzá: ez a rissz-rossz lövölde, pár vacak kanyarpuskával. Akkor két sört kértek? Természetesen a vendégeim vagytok, rögtön hozom a hűtőből.

A pincér bement az épületbe, Szenthe nézett utána: Szabó ringatódzó járásában is érzett valamilyen homoszexuális beütést. Bea megfogta a kezét:

– Ne haragudj, nem tudtam, hogy épp itt találkozunk vele. Legalább két éve nem láttam már.

– Nincs semmi baj.

– Ne lépjünk le?

– Miért lépnénk? Te félsz tőle?

– Nem, csak azt gondoltam, hogy neked kellemetlen.

A pincér három üveg sörrel tért vissza.

– Egyet magamnak is hoztam, ha megengeditek – felnyitotta a saját sörét, aztán a nyitót a másik két üveggel az asztalra tette – érezzétek magatokat kiszolgálva.

Szabó a bódé pultjához lépett, kiemelt egy puskát, hosszan célzott, aztán hallatszott, hogy a sörét csattan a hátsó falon.

– Nem rossz.

Szenthe töltött, de nem nyúlt a pohárhoz.

– Nincs megmérgezve – mondta a pincér, Beára nézett. – Tudsz valamit a gyerekekről?

– Annyit tudok, hogy az intézetből elvitték őket. Mind a kettőt örökbe fogadták. De erről már beszéltünk.

– De azt mondtad, hogy utánajársz és megkeresed az illetőket. Mire jutottál?

– Semmire, nem sikerült.

Szenthét mélyen megindította, hogy a nő vele vállalt szolidaritást, ivott egy kortyot.

– És nem mindegy neked, hol vannak? – folytatta Bea támadólag. – Korábban kellett volna törődnöd velük.

Szabó újra hosszasan célzott, elhúzta a billentyűt, csak aztán válaszolt.

– Nem rossz. Ne tartsunk bemutatót a fiúdnak abból a tantárgyból, hogy miért kellett nekünk elválnunk – koccintásra emelte a poharát. – Egészségünkre. Egyébként mi a tervetek? Összeházasodtok?

– Semmi közöd hozzá – mondta Bea haragosan. – Megint sokat ittál.

– Ez így igaz; sokat, de nem eleget. Hozhatok még egy sört?

Szenthe intett, hogy nem kér, veszekedéstől tartva feszülten figyelte Szabó arcát: a férfi vonásai meg-megrándultak, mintha el akarna kezdeni egy mondatot, de aztán meggondolta volna magát. Bea felállt.

– Nekünk mennünk kell, estére színházjegyünk van.

– Kellemes szórakozást – mondta a férfi és meghajolt. – Csak azt akarom bejelenteni, hogy: „Balga asszony, árva és hű, őrzöm én a fekhelyed…”

– Hagyd abba ezt az undorító bohóckodást.

– Miért? Megveretsz a fiúddal? Engem nem fogsz lerázni.

– Gyerünk, Pali!

Sietve elindultak visszafelé, Szabó utánuk szólt.

– Egy pillanat! – és rájuk emelte a puskát, várt néhány pillanatig, aztán leengedte. – Profi nem lő ülő nyúlra, elmehettek.

Csak a kanyaron túl lassították le a lépteiket, Bea Szenthéhez bújt és felnézett az arcába.

– Ne törődj azzal, hogy mit mondott. Mindig ilyen zavaros volt. Írni szokott nekem, mindenféle hülyeségeket küld, lemezeket: „Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet” meg ilyeneket.

– Menjünk, már sötétedik.

Hallgatagon lépkedtek a kocsiig, mikor beültek, Bea megkérdezte:

– Bánt valami?

Szenthe indított, hosszan elnézett a meredeken lefelé ereszkedő úton:

– Hogy éltetek egymással?

– Őszintén?

– Persze.

– Eleinte minden ölelkezés ünnep volt vele – mondta Bea és mélyet szívott a cigarettából –, ettünk-ittunk, táncoltunk, udvarolt, még akkor is, mikor már összeházasodtunk. Aztán a haverjaival járogatott el, ócska kurvákat szedett fel, partiba dobták őket, trippert kapott tőlük, és engem is megfertőzött, nem mertem megcsókolni a gyerekeket, nehogy ők is betegek legyenek.

– Az utolsó időkben is voltatok együtt?

– Nekem esett, mint egy állat, mindig megéreztem, hogy melyik mozdulatot tanulta idegen nőktől, és kipróbálja rajtam is.

– Valami buzi stichje van, nem érezted rajta?

– De, most nekem is feltűnt. Lehet, hogy bemelegedett a haverjai között.

Leértek Bea lakásához, Szenthe beállt a kórház előtti parkolóba, de egyikük sem nyitotta ki a kocsiajtót.

– Feljössz?

– Nem, ma még ki kell mennem két címre, megígértem.

– Holnap látlak?

– Megpróbálom. Még szereted őt? – kérdezte Szenthe rekedt hangon.

– Kit?

– A férjedet. Nyugodtan megmondhatod.

Válasz helyett Bea átnyúlt, magához húzta a férfi fejét, és a szemébe nézett:

– Csak téged szeretlek!

Hosszan csókolództak, aztán szétváltak, a nő kiszállt a kocsiból, és vissza-visszanézve sokáig integetett. Szenthe újra Buda irányába fordult, egy pillanatra sem könnyebbedett meg a beszélgetés után, úgy érezte, hogy Bea nem volt őszinte hozzá, és ha nem tesz valamit, jöhet egy férfi, aki elveszi tőle.

 

10

November végén valaki felhívta Editet a munkahelyén – Szenthe később próbált nyomozni, de nem tudta megállapítani az illető kilétét –, és beszámolt férje kapcsolatáról Beával. Hosszú és megalázó veszekedés következett. Szenthe most sem akarta törésre vinni a dolgot, kérte, hogy ne döntsenek elhamarkodottan, de az asszony nem tudta megbocsájtani, hogy épp a gyerekek anyjával kezdett ki.

– Ha ilyen mélyre tudtál süllyedni, én nem tartalak vissza…

– Ez az utolsó szavad?

– Ez.

Szenthe úgy érezte, mintha minden erő kiszállt volna belőle.

– Rendben van, fejezzük be, elmegyek.

Többé nem volt hajlandó tárgyalni az ügyről. A Mikulás-estét az asszony kérésére még otthon töltötte, de az ünnep után összepakolta a holmiját. Edit nem akart jelen lenni a távozásnál, reggel bement a munkahelyére, és a gyerekeket is elvitte magával. Szenthe egyedül is hamar végzett a csomagolással, a megállapodás szerint az egyik betétkönyv jutott neki, ötvenezer forinttal, a már tizedik éves Wartburg, valamint a ruhái és szerszámai – minden holmija kényelmesen elfért a kocsi csomagtartójában.

Még egyszer végigsétált a házon, fenn a padlástérben ujja hegyével megtapogatott egy-egy gerendát, hogy ellenőrizze, a védő festékbevonat mennyire konzerválta a fát, megnézte a lépcsőket, kinyitotta, majd elzárta a csapokat, úgy gondolta, havonta egy-két alkalommal visszajár majd és elvégez minden szükséges javítást.

Az asszony felajánlotta neki, hogy vigye el az egyik kulcsot, de Szenthe nem akarta magánál tartani, bezárta az ajtót, és a kulcsot beledobta a postaládába. A fém tompa koppanására dermedten megállt, mintha csak most fogná fel végérvényesen, hogy örökre elhagyja a családját, a házat, melyben hosszú éveket töltött el, és ahol minden az ő keze nyomát viseli. Tétován benyúlt a postaláda nyílásán, mintha megpróbálná kihúzni a kulcsot, de ujjai nem értek el a láda fenekére.

Beült a kocsiba, de nem mert elindulni, keze-lába remegett, attól félt, hogy idegességében balesetet okoz majd, fejét a kormánykerékre hajtva pihenni próbált. A Rákos-patak felől áradó köd beszivárgott az ajtó résén, a nedves hidegben Szenthe lassan magához tért, megrázkódott, hátrább csúszott az ülésen és elfordította a slusszkulcsot.

A csomagokat lent hagyta a kocsiban, és a főlépcső felé indult, az udvar közepén – Beával való kapcsolata során talán először. A függőfolyosón járt, amikor eszébe jutott, hogy illett volna vennie egy csokor virágot, de már nem akart visszafordulni. Messziről észrevette, hogy az ajtóra fehér cédulát raktak ki, valamilyen üzenettel, Szenthe megdöbbent, hogy megállapodásuk ellenére sem találja otthon Beát, de közelebb érve látta, hogy a lapra csak annyi van felírva „Isten hozott!”

Bent a szobában meg volt terítve az asztal és szólt a magnetofon, Frank Sinatra énekelt, Bea még pongyolában hallgatta.

– Dobd le a kabátodat te is, gyere táncolni.

– Én nem tudok rendesen.

– Nem érdekes, majd én vezetlek.

Szenthe levette a kabátját és összeölelkeztek, szinte egyhelyben forogtak, Bea magához húzta Szenthe fejét, és a fülébe suttogta:

– …two funny peoples we are …

Mikor a kazetta lefutott, Bea egy üveg pezsgőt nyújtott a férfi felé.

– Nyisd ki! Most már nem kell félned, hogy a feleséged észreveszi rajtad a dugó nyomát.

Szenthe töltött két pohárba, koccintottak.

– Isten hozott!

– Köszönöm – Szenthe ivott egy kortyot és körülnézett. – Hová tegyem a ruháimat?

– Ide, az új kisszekrény a tiéd.

– Neked nincs szükséged rá?

– Eredetileg is neked vettem. Én már az elejétől fogva biztos voltam benne, hogy egyszer ide fogsz jönni.

Szenthe lement a kocsihoz, felhozta a bőröndjét, kikereste ócska melegítőjét, átöltözött. Újra kinyitotta a kocsit, a csomagtartóból kiemelte a szerszámosládát, és levitte a pincébe. Kinyitotta a deszkával leválasztott rekeszt és körülnézett: itt rakták le a régi főbérlőnő megmaradt és feleslegessé vált holmiját, az elporlott szürkülő szénre dobva a plafonig halmozódtak a törött bútorok, batyuba kötözött ruhák, a tetején ott ingott egy festett virágokkal díszített mosdóállvány. A steklámpa fényében Szenthe felszabadított magának egy sarkot, ahová berakodhat, aztán próbaképpen óvatosan megmozgatta a kacatokból álló halmot. Úgy gondolta, hogy bérel az Ingatlankezelőtől egy nagy szemétszállító konténert, kipakolja az egész pincét, és itt lent kialakít magának egy műhelyt.

Nem beszélték meg előre közös életük rendjét, Szenthe attól tartott, hogy nehezen fog majd alkalmazkodni Bea szokásaihoz, de ez könnyebben ment a vártnál. A nő változatlanul délutános műszakban dolgozott, Szenthe, mikor végzett esti szervizkörútjával, érte ment az eszpresszóba és hazavitte. Ritkán mozdultak ki otthonról, este tíz óra után vacsoráztak, általában hideget. Bea szerette az édes italokat, rászoktak, hogy minden este megigyanak egy üveg vermutot, poharazgatás közben sokáig hallgatták a magnót, már éjfél is elmúlt, mire aludni tértek.

Szenthe otthon megszokta, hogy egyedül alszik, most a franciaágy mélyedésében Bea hozzágurult és a fenekét nekitámasztotta, a férfi nyitott szemekkel bámulta a mennyezetet. Hajnalban néha szeretkeztek, a nő száján ilyenkor enyhén áporodott szag érződött. Reggelenként Szenthe egyedül kelt fel, rendbehozta magát és munkába indult, csak az ajtóból intett vissza az ágyon fekvő Bea felé.

Szenthe hiába jelentette be, hogy újra meg akar nősülni, Edit nem volt hajlandó beleegyezni a válásba, mintha megbánta volna már a szakítást, és bízna benne, hogy kapcsolatuk valaha folytatódik még. Az az érv sem hatott rá, hogy a követeléseit törvényesen is rögzítenék, és mint egyedülálló anya, különféle kedvezményekben részesülne. Így csak szóban egyeztek meg a gyerekek ügyében, Szenthe elvállalta, hogy háromezer forintot küld havonként, fizetésének mintegy a felét. Bea mikor meghallotta, kikelt magából.

– Hát ez egy őrület! Az én gyerekeim, akiket te neveltél, ott maradnak nála!

– Tudod, hogy papíron ő az anyjuk, a bíróság úgyis neki ítélné.

A nő nem hagyta lecsillapítani magát.

– Eljössz egy tízéves kocsival és egy bőrönddel, ott hagyod neki a házat, mindent, amiért egész életedben dolgoztál, és a végén még te fizetsz.

– Majd a válóperben megbeszéljük ezt is.

– Mit beszélsz meg? Ő van birtokon belül. Mondjuk, megítélik neked a ház felét, nyugodj meg, nem fog kiköltözni, hogy eladhassátok, és te is a pénzedhez juss, hanem bent marad a házban, és részletet kér a törlesztésre, aztán küld neked háromszáz forintot havonta. És mi lesz akkor, ha nekünk is lesz gyerekünk?

– Nekünk?

– Miért ne? Olvastam valahol, hogy öreg apáknak és fiatal anyáknak zseniális gyerekeik születnek. Te nem akarod?

Szenthe határozatlanul bólintott, és másra terelte a szót. Továbbra sem kezdett vitát a feleségével az anyagiakról, ha el is költözött tőlük, kötelességének érezte biztosítani, hogy a gyerekek a megszokott keretek között élhessenek tovább, ugyanolyan színvonalon, mint régen. Bízott benne: így is sikerül összegyűjteniük annyi pénzt, hogy a lakásukat nagyobbra cserélhessék.

Bea ragaszkodott hozzá, hogy együtt töltsék első közös karácsonyukat, így Szenthe már a szentestét megelőző nap délután kilátogatott a zuglói házba, és átadta az ajándékait, a kegyes csalás kedvéért Edit is egy nappal korábban feldíszítette a fenyőfát. A kemény téli időben a szokottnál is több munkája jött össze, így csak rövid ideig maradhatott, megvárta, amíg az új játékok lefoglalják Évát és Bálintot, aztán óvatosan kifelé indult.

 

11

Edit később beleegyezett, hogy minden második szombaton elvihesse a gyerekeket; a Bosnyák téri autóbusz-végállomáson találkoztak, reggel kilenc órakor – az asszony mindig korábban kihozta őket, mikor Szenthe beállt a Wartburggal, már ott sétáltak az üzletsor előtt.

Hazavitte a gyerekeket a józsefvárosi lakásba, Bea uzsonnát készített nekik, aztán elindultak. Kint mindent hó borított, így kirándulni vagy kirakatokat nézegetni nem lehetett, délelőtti mozielőadásokra jártak, egyszer-egyszer jegyet vettek a cirkuszba vagy színházi matinéra.

Vendéglőben ebédeltek – többnyire a Körút valamelyik mellékutcájában, sok hozzájuk hasonló kisgyerekes családdal együtt. Nehezen kaptak asztalt, aztán hosszasan várakoztak, amíg a sietségtől kapkodó pincér az ételfoltos tálcán kihozta a hol hideg, hol túl meleg levest. Csitítgatniuk kellett az éhes és türelmetlen gyerekeket, ingerültségük néha veszekedésben robbant ki, Bea szemrehányásokat tett Szenthének, hogy miért épp ezt a vendéglőt javasolta. A nő egyébként is gyakran kitört magából, egyszer ráütött Éva kezére, mert egy süteményt papírszalvétába csavart és elrakott, haza akarta vinni Editnek. A kislány sírása felverte a vendéglőt.

– Úgyis ő az én anyukám, és nem te!

Szenthe megszégyenülten nézett maga elé, a vendéglőben mindenki pontosan értette a jelenetet, intett a pincérnek, hogy fizetni akar. Kint már sötétedett, mire befejezték az ebédet, beültek a kocsiba, először Bea szállt ki az eszpresszónál, Szenthe aztán leírt egy kört, és öt órára visszavitte a gyerekeket a Bosnyák téri autóbusz-végállomásra. Ha esett a hó, Edit is beült a Wartburgba, fájós merev derekával bizonytalanul lépkedett a csúszós úton. Mintha jelezni akarná, hogy nem kíván vetélkedni Beával, nem Szenthe mellett foglalt helyet, hanem hátul, a gyerekek között.

Elvitte őket a zuglói házig, az asszony ilyenkor mindig behívta, de Szenthe megrázta a fejét, és kinyitotta előttük a kocsiajtót, megvárta, amíg az összefogódzkodó alakok a kerti út végén eltűnnek a hóesésben, és tovább hajtott. Hazafelé tartva végigfutott az egész mögötte álló napon, túlzsúfoltnak és erőltetettnek érezte a programot, szorongva gondolt rá, hogy nemsokára elkezdheti a következő találkozó szervezését.

Otthon üresen találta a lakást, leült és bámulta az ablakokat: kint a világítóudvarban mintha még sűrűbben gyűlt volna össze a sötétség. Bár tudta, hogy este tízre vissza kell mennie Beáért, Szenthe ritkán állta meg, hogy ne igyon valamit. Mikor idegei lecsillapodtak, valamilyen olvasnivalót keresett a polcon, a választék szegényes volt, csak néhány krimit, divatalbumot talált, és egy háború után kiadott ponyvasorozatot, Claire Kenneth műveit, találomra kiemelte közülük a „Randevú Rómában” címűt.

Végigdőlt a franciaágyon és kinyitotta a könyvet, egy levél hullott ki belőle, megnézte a borítékot, Szabó írta Beának, a feladó tábori postaszámból ítélve még katona korában. Szenthe első feltámadó ellenkezését legyűrve olvasni kezdte; egy asszonyától távol élő fiatal férfi vágytól felfűtött levele volt, a négy nagyformájú oldalt elképzelt szeretkezések leírása töltötte meg. Egy-egy különösen erotikus sort valaki zöld tintával aláhúzott, és a lap szélére felkiáltójeles megjegyzéseket rótt: „Akkor még így beszélt!”, „Ezt is letagadta!” – fel lehetett ismerni Bea kézírását.

Szenthe végigolvasta a dupla kockás füzetlapot, a mellére fektette, aztán hanyatt dőlve eltöprengett. Soha nem írt és nem is kapott ilyen levelet, úgy fogadta, mint egy idegen világ felvillanó fényét. Nem hitt benne, hogy egy ilyen hőfokú szerelem után az ő kapcsolatuk kielégítheti Beát. Végiggondolta, mit tenne, ha jönne egy másik férfi és elvinné Beát, csak Edit jutott az eszébe, úgy érezte, ez az egyetlen ajtó, mely nyitva maradt előtte.

Két hét múlva Szenthe azzal a gondolattal indult el szokásos szombat reggeli találkozójukra, hogy megpróbál közeledni Edithez. A Bosnyák tér felé tartva szeme útközben a Wartburg kilométerórájára tévedt: 99 997-en állt, három kilométer hiányzott hozzá, hogy másodszor is körbeforduljon, örült, hogy a gyerekeknek is meg tudja mutatni a váltást.

Néhány perccel kilenc előtt ért ki a térre, de az autóbusz-végállomásnál még nem látta ott Editet a gyerekekkel. Kiszállt a kocsiból, egy ideig fel-alá sétált a vastag latyakkal borított járdán, a cipőtalpa átázott, felállt egy zárva tartó üzlet bejárati lépcsőjére.

Negyed tíz után aggódni kezdett, kivárt még egy buszt a Rákos-patak felől, mikor Editék ezzel sem érkeztek meg, beült a Wartburgba és kiment a zuglói házhoz. Háromszor is kellett csengetnie, amíg kinyílt az előszobaajtó és elindult valaki a kertkapu felé, a szürke bársonypongyolás öregasszonyban Szenthe csak nehezen ismerte fel az anyósát – még előző év végén költözött fel Pestre, hogy a téli időben, mikor a lánya nehezen mozog, segítsen neki vezetni a háztartást.

– Te vagy az, Pali? – kérdezte félútról, rövidlátóan összevonva szemöldökét. – Már kerestelek a szövetkezetben, de szombaton nem volt benn senki, a lakástelefonodat pedig nem tudom.

– Mi történt?

Az öregasszony sírni kezdett, szavaiból csak nehezen lehetett kivenni, hogy előző este Edit hirtelen szívrohamot kapott, kijöttek érte a mentők, és most bent fekszik a zuglói kórház intenzív osztályán.

– Bemegyek hozzá. Anyuka jön velem?

– Nekem itt kell maradnom a gyerekekkel, de majd nézz vissza, és mondd meg, hogy mi van vele. Isten áldjon, vigyázz magadra!

Szenthe megnézte a tárcáját: van-e nála elég pénz, és elindult. Útközben a műszerfal felől halk kattanást hallott, odanézett: a kilométeróra most fordult vissza nullára. Meghatódott, és mintha élőlényhez nyúlna, megsimogatta a kormánykereket.

A portás felküldte a harmadik emeletre, Szenthe megdöbbenve látta, hogy a kórházat szinte elborítja a szemét, a túltömött hulladékos ládákból a földre csorogtak a használt, sárgás tapaszok, kötések, a folyosón veszteglő gördülőágyakon is szennyes törölközőket, kendőket hagytak.

Az intenzív osztályt lezáró ajtóról leszerelték a külső kilincset, Szenthének csengetnie kellett, kis várakozás után halk berregéssel kattant a zár, belépett. Bent mintha egy másik kórházba került volna, az egész osztályt ragyogó tisztán tartották, és megnyugtató zöld színbe vonták a falakat, a műanyag padlót, az ápolónők is zöld köpenyt viseltek. Szenthe benézett az üvegfalon: bent a kórteremben félhomály uralkodott, csak az ágyak környékét emelte ki néhány erősebb lámpa. A csövek, légzőmaszkok és egyéb felszerelések eltakarták a betegek arcát, nem tudta kivenni, hogy Edit melyik ágyon fekszik.

Megkereste az ügyeletes orvost, egy harmincöt-negyvenéves szemüveges nőhöz irányították, aki egy nagyalakú német folyóiratot forgatott.

– Tessék, mit óhajt? – kérdezte, hangsúlyából Szethe úgy érezte, mintha ismeretlenül is felelőssé tenné őt, amiért a hozzátartozója ide került.

– Szenthe Pálnét keresem. Szeretném tudni, hogy van.

Közben a zsebébe nyúlt, ujja hegyével megfogta a kikészített pénzt, és várta az alkalmat, hogy átadhassa. Az orvosnő letette a folyóiratot és maga elé húzta a naplót, sokáig nézte az utolsó oldalt, aztán felemelte tekintetét:

– Meghalt. Még tegnap 23 órakor exitált.

– A feleségem… – mondta Szenthe magyarázólag, mintha attól tartana, hogy az orvosnő nem értette meg pontosan a szavait.

– Sajnálom. Meg akarja nézni?

– Nem, most nem szeretném.

– Én csak most reggel kezdtem, nem tudok mondani semmi közelebbit. A kolléga, aki az éjszaka ügyeletben volt, legközelebb hétfőn dolgozik újra, délelőttös lesz. Doktor Szentmiklóssy Tibornak hívják, felírjam a nevét?

– Igen, legyen szíves.

A doktornő feljegyezte egy darab papírra.

– Hétfőn magának úgyis be kell jönnie, átvenni a felesége holmijait, a papírokat.

– Most nem lehetne? Ugyanis dolgozom.

– Ma zárva tart a gazdasági iroda.

Szenthe biccentett, a kezében tartott pénzt automatikusan letette az asztalra, elrakta a cédulát az orvos nevével, és kifordult a folyosóra. Nem tudta pontosan felfogni, hogy mi történt, úgy érezte, mintha egész kapcsolatuk Edittel egy könyvben volna leírva, vissza lehetne lapozni ahhoz a perchez, mikor összetalálkoztak a november hetediki ünnepségen, és onnan minden újra kezdődhetne. Gépies mozdulattal nyitotta ki a kocsiajtót, beült, már az utca torkolatánál elvétette a jobbkéz szabályt, alig néhány centivel kerülte el az összeütközést egy másik személyautóval, a vezető fenyegetően rázta felé az öklét. Mikor kiszállt az autóból, kábultságában nem érezte a lépteit, mintha néhány centivel a föld felett járt volna.

Becsengetett a zuglói házba, anyósa most is késve jött ki kaput nyitni.

– Jobban van már? – kérdezte aggodalmasan. – Kell neki vinni valamit?

– Edit meghalt, anyuka.

Ahogy kimondta, Szenthe rögtön meg is bánta, attól félt, hogy az anyósa rosszul lesz, de az öregasszony az előző éjszakai várakozásban mintha felkészült volna erre a hírre, csak lehajtotta a fejét, és az ujjait tördelte.

– Istenem! Soha egy boldog napja nem volt szegénynek!

– Ezt most miért mondja, anyuka?

– Csak úgy kicsúszott a számon. Gyere be.

Szenthe már hosszú hónapok óta nem járt benn a házban, körülnézett: mindenütt látszott Edit kétségbeesett igyekvésének a nyoma, hogy megtartsa a régi színvonalat, de a berendezés így is lassú romlásnak indult. Beköszönt a gyerekeknek, egyelőre nem akarta közölni velük, mi történt, bekapcsolta a televíziót, hogy lekösse őket, aztán leült az asztal mellé anyósával.

– Hogy gondolod a továbbiakban, Pali?

– Itt tudna maradni, anyuka?

– Én nem maradhatok, legföljebb néhány napig, nem hagyhatom aput egész télen egyedül. Valami más megoldást kell keresni.

– Nem tudom mi lesz, anyuka, egyelőre visszaköltözöm ide, aztán majd meglátjuk.

Most jutott eszébe, hogy Bea már órák óta várja őket, kiment az utcára, hogy telefonáljon neki. A túloldalon Bea ingerülten szólt bele a kagylóba, de amikor meghallotta, hogy mi történt, döbbenten mondta:

– Szörnyű. Elhiszed, hogy én ezt sohasem kívántam?

– Elhiszem, de most ez a fontos?

– Kimegyek, segítek neked.

– Egyelőre nem kell, később majd újra hazaszólok.

Szenthe elkérte az öregasszonytól a kulcsokat, kinyitotta a vaskazettát, ellenőrizte, megvannak-e a szükséges papírok. Edit személyi igazolványát nem találta, úgy gondolta, hogy az asszony bevitte magával a kórházba.

– Majd ki kell venni pénzt – mondta az öregasszony –, Edit csak erre a hétre adta ide a kosztpénzt.

– Jól van.

Minden cél nélkül, csak hogy elfoglalja magát, Szenthe rendezgetni kezdett a lakásban, anyósa sokáig figyelte, aztán rászólt:

– Nem volna jobb, ha kivinnéd sétálni a gyerekeket? Egész héten nincsenek szabad levegőn.

Szenthe bólintott, felöltöztek és kiléptek a házból, a kapuban tanácstalanul megálltak, a gyerekek szerettek volna bemenni a városba, de ő nem merte megkockáztatni, hogy kocsiba üljön, így a Rákos-patak melletti ösvényen indultak el. A kislánynak hamarosan átázott a csizmája és fázni kezdett, szerencsére találtak egy közeli kultúrházat, ahol szombat délelőtti filmvetítést tartottak.

Jegyet váltott a gyerekeknek, ő maga az előcsarnokban ült le, a zsebébe nyúlt cigarettáért, egy papírszelet akadt a kezébe, melyen doktor Szentmiklóssy Tibor neve állt, tanácstalanul forgatta, aztán rájött, hogy az intenzív osztályon írta fel a doktornő. Szenthe felnyögött, olyan hangosan, hogy a jegyszedőnő kinézett a teremből, és rosszallóan megcsóválta a fejét. Szájára szorítva zsebkendőjét kiment a kultúrház mögé, elbújt a bezárt, nyári büfé faoszlopai között, és abban az elhagyatott sarokban végre elengedte magát, torokból ugatva sírni kezdett. A roham csak lassan csillapodott le, a könnyek ráhűltek az arcára.

Dél már elmúlt, mire a mozielőadás végetért, a gyerekek éhesek voltak, a legrövidebb úton, a réteken átvágva mentek hazafelé. Útközben kisütött a nap, Szenthe hunyorgó szemmel figyelte, hogy sok helyen a hó alól zölden kiütközik a fű.

Mikor kinyitotta az előszobaajtót, a konyha felől hangokat hallott, Szenthe felkapta a fejét, Bea beszélgetett az öregasszonnyal. Már megterítettek az ebédhez, az asztal mellett ülve várakoztak. Az ajtónyitódásra felkeltek és feltálalták a levest, Bea közben egy vigasztaló kézmozdulatot tett a férfi felé, mintegy magyarázatképpen, hogy miért jött ide. Ebéd után az öregasszony mosogatni kezdett:

– Megállapodtunk Beával – mondta, miközben a vízsugár alá tartotta a tányérokat –, hogy a jövő héten ide költözik, és akkor én hazamehetek.

Szenthe megdöbbent, nem képzelte volna, hogy az öregasszony ilyen könnyen veszni hagyja lánya pozícióit, de aztán belátta, hogy nincs más megoldás. Nem akarta tovább hallgatni a beszélgetést, lement régi műhelyébe, otthagyott holmijai közül előkeresett egy ócska melegítőt, felhúzta, aztán kiment a kertbe és lekotorta az útról a latyakos havat. Lapátja meg-megdöccent a kikopott betonon.

Hirtelen tavaszodott ki, már azon az éjszakán zengett a bádogeresz a lefolyó-csepegő hólétől, a hét végére eltűnt az út mellől az összekotort szürkés kupacok utolsó nyoma is, helyükön csak néhány barnán rothadó falevél maradt. A ház kertjében, az alacsony bokrok ágahegyén hamarosan zöld fátyolként lebegtek a kiütköző rügyek.

Editet a következő hét szerdáján temették el, apja a temetés előtti napon érkezett, míg szélfútta hideg arcát Szenthe arcához szorította, borszag érződött a leheletén.

– Semmi sem változik majd, a gyerekek ezután is úgy járhatnak hozzánk, mintha csak haza mennének – mondta, és egy lapos pillantást vetett Beára. – És ti is, minél gyakrabban.

Szenthe bólintott, de nem reménykedett abban, hogy kapcsolatuk valóban folytatódni fog.

Szerdán hármasban mentek ki a temetőbe, Bea otthon maradt a két gyerekkel, előkészítette a toros asztalt. A két család a halottasháznál találkozott, Szenthe mindenkit meghívott magukhoz a temetés utánra, a rokonok rábólintottak szavaira, közben elnéztek az arca mellett, a férfi nem értette a viselkedésüket, de nem volt ereje törődni velük.

A temetést református szertartás szerint végezték, előtte a fekete bársony köpenyt viselő pap szólt néhány szót a családhoz. Szenthe csak most tudta meg, hogy az asszony az utóbbi években sokszor eljárt a templomba, és gyakran kért vigasztalást.

A tiszteletes prédikálni kezdett, nem vette figyelembe azt a régi szabályt, hogy egy temetésen csak egyszer lehet igazán meghatni a gyászolókat, beszédének ívét többször is megpróbálta felfuttatni a csúcsra, kifárasztotta majd közönyössé tette a hallgatóságot, csak akkor támadt fel újra a zokogás, mikor leszögezték a koporsót. Szenthe is most érezte meg, hogy Edit halálával elvesztette utolsó tartalékát is, és mintha arra ítélték volna, hogy idegenek között élje végig az életét.

A szűk és zárt térben mindenki átizzadt, a friss tavaszi időben borzongó testtel kísérték el a koporsót a sírig. Szenthe aggódva nézegette az öregeket, attól tartott, hogy valamelyikük megfázik és tüdőgyulladást kap. Gyerekkorától emlékezett rá, hogy a márciusi temetéseket milyen gyakran követte újabb temetés.

A szertartás végeztével Szenthe apósával és anyósával beült a Wartburgba, és előre sietett, nem tudta, sikerült-e időre elkészülni Beának. A nő csakugyan elmaradt egy kissé a munkával, mert közben lement a közeli piacra és virágokat vett. Szenthe segített kirakni a tányérokat és evőeszközöket, aztán kiállt a kapuba, az érkezők köszöntésére.

Az utcában néha feltűnt egy-egy kocsi, de megállás nélkül tovább is robogott, vagy két órányi várakozás után Szenthe megértette, hogy a családból senki sem jön el hozzájuk – nyilván egy közös megállapodás nyomán. Megszégyenülten tért vissza a házba, és szótlanul leült az asztal mellé, Bea egy pillantással felfogta a helyzetet, lecsillapította és játszani küldte a rokonok érkezésére várakozó gyerekeket.

Az öreg házaspár is érezte a feszültséget, nem tudták eldönteni, mihez kezdjenek. Az asszony már bepakolta a holmiját, mert úgy tervezték, hogy a tor után valamelyik rokon hazaszállítja majd őket Kemenespálfára – az öregember végül elszánta magát és megkérte a vejét, hogy vigye ki őket a pályaudvarra, Szenthe bólintott, és kiállt a kocsival a garázsból.

Felrakta Edit szüleit a vonatra, megvárta, amíg a szerelvény lassan kigördül a csarnokból, búcsút intett, és egy nagy kanyart leírva hazafelé indult. Végiggondolta a helyzetét, mélyen elkeserítette, hogy a család ilyen egyöntetűen elítéli a kapcsolatát Beával, talán még az asszony haláláért is felelősnek tartják, az esett neki a legrosszabbul, hogy a szülei is ugyanúgy gondolkodtak. Szenthe bólogatott és félhangosan mondta maga elé:

– Jól van, ha így akarták, így is jó!

Azzal vigasztalta magát, hogy nincs mit félnie a jövőtől, az élet ugyanúgy folyik majd tovább, mint eddig. Mindent, amije van, eddig is maga szerezte, a segítséget, melyet az indulásnál a szülőktől kapott, már rég letörlesztette, és érzett elég erőt, hogy tovább menjen a maga útján.

– Nekik hamarabb lesz szükségük rám, mint nekem őrájuk.

Esteledett, mire Szenthe hazaért. Kint télvégi vihar készülődött, erősen lehűlt a levegő, átöltözött, lement a kazánházba és befűtött, hogy a gyerekek melegben fürödhessenek meg. Mikor elcsendesedett a ház, leültek a konyhába, Bea már elrakta a torra készített tálakat, csak a virágokat hagyta meg a vázákban, a melegtől kelyhük hirtelen kinyílott. Leültek az asztal mellé, és felbontottak egy üveg vermutot, a szél kintről apró koccanásokkal rázta az ablaküvegeket.

– Most mit csináljak? Elmenjek? – Edit náluk lakó anyjára való tekintettel Bea eddig minden este elköszönt, és csak másnap délután jött újra.

– Miért mennél el? Ide költözöl. Te nem így gondoltad?

Bea felnézett.

– Biztos, hogy jó lesz?

– Nem ismersz elég régen?

– De igen, csak még nem próbáltunk meg négyesben élni, együtt a gyerekekkel.

– Mi lehet új benne? A te gyerekeid.

– Igen, olyan az egész, mintha elvettél volna egy kétgyerekes anyát – ivott egy kortyot. – És az én lakásommal mi lesz?

– Úgy gondoltam, hogy eladjuk és befejezzük belőle ezt a házat.

– Nem volna jobb, ha megtartanánk? Ha mégis történik valami köztünk, nincs hová mennem.

– Szeretném, ha feltételek nélkül jönnél ide. Ha együtt élünk, amúgy sem lehet két lakásunk.

Bea határozatlanul bólintott. Kint felerősödött a szél, egy hirtelen rohama után kialudtak a villanylámpák.

– Sokáig szokott tartani?

– Nem vészes, általában egy órán belül megjavítják.

– Menjünk aludni. Hol találok egy gyertyát?

– A baloldali fiókban, a gyertyatartók pedig fent vannak a szekrény tetején.

Bea egy gyertyát az asztal sarkára tett, a másikat a kezében fogta és felment az emeleti hálószobába, egy vázában virágot is vitt magával. Szenthe még sokáig bámulta az imbolygó lángot, italtól-fáradtságtól szédülő fejével arra gondolt, hogy ez lesz Edit első éjszakája kint, a temető földjében, elképzelte utoljára látott bezárt szemű arcát.

– Isten veled! – mormogta, és elindult ő is fölfelé a lépcsőn.

Bea mintha birtokába akarta volna venni a hálószobát, kölnijével a függönyökre spriccelt, mindent átjárt az erős jázminillat. A szoba közepén összeölelkeztek, Szenthe az ágya felé tolta, de Bea megrázta a fejét.

– Nem ott, ahol vele szoktál. Legalább most ne.

Egy oldalt álló, rakodás céljára meghagyott régi díványra feküdtek le, testük alatt megroskadtak az elrenyhült rugók.

– Hozzál föl vermutot.

– Jól van.

– Rúgjunk be annyira, hogy egy óráig érezzelek magamban.

Opálos, részeg fényekkel múlt el az este. Mikor Bea elaludt, Szenthe fél karját otthagyta a tarkója alatt, kissé elfordult, és szabad kezével rágyújtott. Nem érezte úgy, mintha valami is megoldódott volna az életükben, de arra gondolt, hogy bármi is történik ezután, egy nappal tovább volt boldog.

Reggelre a dívány mellett elborították a szőnyeget a túlnyílt virágok fehér szirmai.

 

12

Bár a rokonok továbbra sem jelentkeztek, és így nem kellett volna tekintettel lenni az érzékenységükre, Szenthe és Bea kivárta a gyászhónap leteltét, és csak aztán házasodtak össze. Bea egyik kolléganőjét és Ménesit kérték fel tanúnak, a szövetkezeti elnök az esküvő után ebédre hívta meg őket, és nászajándékot is hozott: egy asztali lámpát, egy papiruszt utánzó lap lógott rajta, stilizált rajzos betűs felirattal: „Az Életben nem az a nagy dolog, amit elértünk, hanem az, amit eltűrtünk!”

Úgy, ahogy Szenthe eredetileg is tervezte, tavasszal eladták Bea lakását, és a pénzből befejezték a zuglói házat. Korszerűsítették a fűtést, kicserélték a konyhabútort, mivel Éva abban az évben már iskolába készült, a padlástérben külön szobát alakítottak ki neki, és be is rendezték: íróasztalt vettek, összecsukható fotelágyat és felszereltek egy bordásfalat. Bea sürgette a férjét, hogy váltsák le a tízesztendős Wartburgot is, de Szenthe nem akart megválni a kocsitól, hogy lezárja a vitát, két év haladékot kért.

– De hát életveszélyes.

– Ezt én jobban tudom, én gondozom.

– Te sem láthatsz bele egy tízéves kocsiba.

Életük viszonylag gyorsan és kevés zökkenővel beállt egy állandó kerékvágásba. Szenthe továbbra is a „November 7” Szövetkezet központjában dolgozott, utána pedig járta a megszokott szervizkörútját. Mivel nem volt senki, aki esténként vigyázzon az óvodából hazatérő gyerekekre, felajánlotta a feleségének, hogy lépjen ki az állásából és maradjon otthon, de Bea ragaszkodott az eszpresszóhoz, így egy szomszédos öregasszonyt fogadtak fel, napi három-négy órára.

Július vége felé Szenthe mind gyakrabban érezte fáradtnak magát. Napközben minden vita felingerelte, és éjszaka sem tudott pihenni: bár sohasem feküdt le tizenegy óra előtt, éjszakánként szinte percnyi pontossággal három órakor felébredt. Azt is megfigyelte, hogy ha a bal oldalára fordul, csak nehezen kap levegőt.

Az orvos pihenést javasolt, mivel az augusztus holt szezonnak számított a szakmában, kivehetett három hét szabadságot. Bea szerette volna, ha Olaszországba utaznak, de Szenthe tartott a nyüzsgéstől, a vásárlásokat ellensúlyozó spórolástól, minél kényelmesebben akart pihenni, ezért a már kipróbált úticélt, az NDK-t választotta.

– Ez az a hely, ahol a mi pénzünkért is nyugatinak érezhetjük magunkat – mondta vigasztalólag a feleségének.

Felpakoltak a Wartburgba, a kocsi hátulja és tetőcsomagtartója zsúfolásig megtelt, a család először utazott együtt. Útközben meglátogatták az ismerős jénai házaspárt, akik értesültek Edit haláláról, ezért barátságosan, minden fenntartás nélkül fogadták az új asszonyt. Eltöltöttek Jénában egy napot, aztán felutaztak egy keleti-tengeri kempingbe.

A tengervíz az augusztusi időben nem melegedett tizenhat fok fölé, az elszánt fürdőzők is csak néhány méterre úsztak be a zöldes, fehér tarajú hullámok közé. Szenthe ült fenn a móló mentén emelkedő partvédő ciklopsz fal tetején, hunyorogva nézte a homokban játszó gyerekeit és a hason fekvő, villogó fehér nadrágot viselő, félmeztelenül napozó Beát, tekintete aztán végigfutott a tenger világosabb-sötétebb pásztáin, egészen a láthatár széléig, ahol egybefolyt a víz és az ég kékje. Ivott egy kortyot a sörösüvegből, melyet egy újságlap védett a napsütéstől és arra gondolt, hogy vagy sohasem lett volna szabad meglátni a tengert, vagy örökké itt kellene élni.

Esténként egy másik magyar házaspárral, akikkel a kempingben ismerkedtek meg, bementek a közeli városkába. Lent, a tengerparton, egy kis teret találtak, ahol évszázados, fehér kőből épített házak között régi vendéglő állt. A teraszon szabadon járt a szél, kellemesen hűsítette hirtelen leégett bőrüket. Apró átsült halakat, csülköt és kolbászt ettek, sört és rozspálinkát ittak rá. Néhány üveggel mindig többet rendeltek, mint amennyit az asztalnál elfogyasztottak, záróra után barna papírzacskóban levitték magukkal a mólóra, és ott énekelve-iszogatva várták, amíg a távolból a kanyarban feltűnnek a kempingbe tartó utolsó autóbusz reflektorai – nagy félkört bevilágítva a sötét tengeren.

Augusztus közepén lebarnultan és kissé meghízva ültek be a Wartburgba, mivel csak a huszadiki ünnep után kellett munkába állniuk, nem siettek hazafelé, Szenthe úgy szervezte meg az utat, hogy közben kétszer is megálltak, egy-egy napra. A zuglói ház kertje elvirult rózsákkal és későn nyíló tűzliliomokkal várta őket.

Kinyitották az ablakokat, de a hosszú ideje szellőzetlen szobákban sokáig alig mozdult a levegő, a gyerekek átizzadták a hálóingüket és dobálták magukat a langyos lepedőn. Szenthe sem tudott elaludni, a konyhában üldögélt egy üveg sör mellett, így látta meg hajnalban a napot, mely mintha gomolygó füstfelhőben kelt volna fel.

Szeptember közepén, alig néhány napra rá, hogy Éva iskolába ment, szinte egy csapásra véget ért a nyár, megeredt az eső. Szenthe esténként tócsák között botorkálva kereste a kartonokon feltüntetett címeket – bár többnyire csak már ismerős helyeket vállalt, az új ügyfelekhez az újonnan felvett szerelőket küldte ki.

Október elején Domonkosékhoz hívták ki, a jogtanácsos most nem kínálta meg kávéval, csak munka közben nézett le hozzá a szuterénbe, és a falnak dőlve megállt.

– Rég láttam már, hogy élnek? – kérdezte, aztán meghallgatva Szenthe szűkszavú beszámolóját családi életéről, bólintott. – Örülök, hogy így kijönnek egymással, az én apám mindig azt mondta, hogy első gyereknek, második feleségnek aranyos a segge. Na, Isten megáldja.

Domonkos elindult felfelé a lépcsőn, aztán hirtelen visszafordult:

– Hallotta, hogy Pongrácz Vidor meghalt? Tudja, az öreg, aki magának is segített az örökbefogadásnál.

– Nagyon sajnálom.

– Én is. Elmennek ezek az öregek, és jönnek az unt fejek és azok a fejek, melyek még fel sem merültek és máris megunta őket az ember – Domonkos elgondolkodott. – Kezd kialakulni a vezetőkből valamilyen emberfölötti fajta, itt is, Nyugaton is, amit én éppúgy képtelen vagyok megérteni, mint a majmok minket. Lehet, hogy kellene csinálni ellenük valamit, például, ha kétezer millió ember akár csak egy órára leülne a földre, mindennek vége volna. De ha volna egy rádióadóm, amelyik minden emberhez szólna, akkor is évek kellenének, amíg akárcsak egy tizedrészüket meg tudnám győzni. A hatalom nálunk lassan olyan fétissé válik, mint a kapitalizmusban a tőke. Na, de már mennem kell.

Szenthe lassan nézett utána, sajnálta, hogy a kapcsolatuk így elhidegült, de úgy találta, hogy a jogtanácsos megváltozott, mintha gyönyörködött volna a saját hangjában, mindent eladott egy-egy hatásos mondatért, olyan gyalura emlékeztetett, melyből nem áll ki a kés, siklik a deszkán, de egyetlen forgácsot sem tép ki belőle.

Nyári erőtartalékai hamarosan elhasználódtak, este hiába feküdt le későn, éjszakánként újból felriadt; az óra foszforeszkáló számlapjára nézett: a mutatók szabályos körnegyedet befogva három órát jeleztek. Nem tudott még egyszer elaludni, újra és újra végiggondolta, hogy mit változtathatna az életén. Úgy érezte, nem tehet magának szemrehányást, annak idején megragadta az egyetlen esélyt, amely valaha is kínálkozott előtte: Ménesi ajánlatát – enélkül mindmáig a műegyetemi tanszéken dolgozna, és a blokkház hatodik emeletén lakna.

Bármilyen egyértelmű volt is ez a felismerés, nem enyhített az idegeire háruló feszültségen. Szenthe gyakran elmerült töprengéseiben, gondolatai gyerekkora körül jártak – mintha ott kellene keresni valamilyen tévedésének forrását, átgondolta felhagyott tudományos terveit, felidézte magában első felesége képét. Jól érezte magát a képzelgéseknek ebben a világában, bent az irodában dossziékkal bástyázta körül az íróasztalt, hogy biztosítsa magányát, és este otthon is lehetőség szerint visszahúzódott a műhelyébe. Ebben a négyzet alaprajzú, alacsony helyiségben gyűltek össze azok a papírzsákok, melyekbe Bea Edit holmijait gyömöszölte: ruhák és cipők, Szenthe lehozta magának az asszony régi fémszínű, japán rádiós magnóját is.

Beával csak reggelenként látták egymást néhány percre, ha úgy alakult, szabad napján az asszony néha lejött hozzá a műhelybe, beszélgetni próbált, de Szenthe – alig leplezve ingerültségét – csak szűkszavúan válaszolgatott, és ha közös programot javasolt a hétvégére, kitért előle.

Magányában, nem találva más feloldódást, Szenthe egyre gyakrabban nyúlt a pohárhoz. Napközben megállta, hogy ne igyon – főleg alkoholista kollégáinak látványa tartotta vissza, undorította, ha valakinek a szájából már délfelé dőlt a borszag – de esténként kikészített magának a műhelybe két deci pálinkát és néhány üveg sört. Vigyázott, hogy az ittasságot senki se vehesse észre rajta, ilyenkor távol tartott magától mindenkit; ha véletlenül csöngettek a ház kapuján, nem nyitotta ki, mindig korábban feküdt le, mint hogy Bea hazaért volna az eszpresszóból, nyitva hagyta a hálószoba ablakát, és elrágott néhány kávészemet, hogy elnyomja a sör és a pálinka szagát.

Néha gyerekei beosonhattak hozzá a műhelybe, ölébe vette őket és eljátszott velük. Elfogta a lelkifurdalás, hogy hamarabb összecsuklik, mintsem fel tudná nevelni a kislányt és a kisfiút. Ilyenkor fogadalmakat tett, és néhány napig csakugyan tartózkodott az italtól, de a lelki egyensúlya bizonytalan maradt, elég volt a legkisebb konfliktus a munkahelyén, és Szenthe ismét becsempészett magának néhány üveg italt.

Bea is mind gyakrabban vette észre rajta, hogy részeg:

– Már rég nem vagy őszinte hozzám, Pali – mondta –, nem tudom mi bajod, de bármi is legyen, hidd el nekem, itallal nem lehet megoldani.

Szenthe kikérte magának a figyelmeztetést, Bea vitatkozni próbált, de egyre durvább hangon torkollta le, és kiutasította a műhelyből. Bea rémülten hátrált, nem véve le tekintetét a férfi felindult arcáról, lába közben beleakadt az ezüstszínű japán magnós rádió zsinórjába, lerántotta a készüléket, mely leesett a padlóra, és elhallgatott. Szenthe fölvette és megnézte; a rádió belsejében zörögtek az eltört alkatrészek, valószínűleg kijavíthatatlanul tönkrement.

– Ezt direkt csináltad! – mondta gyűlölködve.

– Esküszöm, nem akartam.

– Takarodj innen!

Bea nem válaszolt, csak egy haragos pillantást vetett rá, mintha azt akarta volna éreztetni, hogy most utoljára próbált szót érteni vele, és kilépett a műhelyből.

 

13

Néhány nappal később, egyik világosabb időszakában, Szenthe szeretett volna kibékülni Beával, a reggelinél bocsánatot kért, de az asszony gyűlölködve visszautasítatta. A férfi nem adta fel a reményt, abban bízott, hogy egy ölelkezés feloldja köztük az ellentétet, éjszaka felkelt, megemelte Bea paplanát, érezte testápoló krémjének meleg szagát, oda akart feküdni mellé, de a nő felébredt és ellökte magától.

– Ezt nem lehet azzal megoldani, hogy megizéljük anyukát! Én egyszer már végigcsináltam a férjemmel, nincs kedvem hozzá!

A férfi nem tudott elmozdulni álltó helyéből, a két ágy közti szőnyegről.

– És hogy képzeled, mi lesz ezután?

– Sehogy. Így, ahogy most.

– Én ezt így nem akarom.

– Nem érdekel.

– Ha nem akarsz élni velem, akkor menj el.

– Nem miattad vagyok itt, a gyerekek fontosabbak nekem, mint te.

– Majd megmutatom, hogy el fogsz takarodni innen!

– Nem rúghatsz ki, ez a ház most már éppúgy az enyém is, mint a tiéd!

Bea ágyneműjét összefogva felment a padlásszobába Évához, és magára zárta az ajtót. Szenthe megivott egy üveg sört, de sokáig nem tudott újra elaludni. Tudomásul vette, hogy kapcsolatuk, ha időlegesen is, de felbomlott, és elhatározta, hogy ő is változtat az életformáján.

A szövetkezet, ahol dolgozott, november 7-én ünnepelte megalakulásának huszonötödik évfordulóját, az elnök személyesen hívta meg a rendezvényre, de Szenthe nem akart elmenni egyedül – arra pedig nem számíthatott, hogy Bea is vele tart. Bízott benne, hogy nem veszik észre a távollétét, ha utólag mégis szóvá teszik, úgy gondolta, kitalál majd valamilyen mentséget.

Az ünnepség napján délben hazaengedték az embereket, Szenthe melegítőre vetkőzött, és nekilátott a munkának. Egy újítással kísérletezett: megpróbálta a nyugatnémet gázkazánhoz szükséges fémalátéteket házilagosan előállítani, a szövetkezet 15 ezer forintos jutalmat tűzött ki a feladat megoldására. Néhány fémlemezt hozott magával, mindegyik más ötvözetből készült, sorra vizsgálta fizikai tulajdonságaikat, főleg azt, milyen alakváltozással reagálnak az erős felmelegedésre. A munka örömet okozott neki, érezte, hogy a figyelmét, kombinatív készségét még nem kezdte ki az alkohol. Az apja jutott az eszébe; ahogy elmerült az italozásba, már szinte minden képessége cserbenhagyta, de a munkahelyén még mindig hibátlanul megállta a helyét.

Arra rezzent fel, hogy Éva, a lánya nyit be a műhelybe, Bea küldte egy üzenettel, hogy sétálni mennek, hat órára pedig mozijegyet vettek – őt nem hívták magukkal. Szenthe szótlanul bólintva vette tudomásul, hamarosan hallotta, ahogy a távozók mögött becsukódik a kapu.

Egyedül maradt a házban, nyomasztotta a csend, hirtelen a munkától is elment a kedve. A polc mélyéről előkeresett egy üveg pálinkát és ivott egy kortyot, de az ital most nem nyugtatta meg, lassú léptekkel végigjárta az üres szobákat, Bea parfümjének jázminillata a száradó fehérnemű szagával keveredett a levegőben, gépies mozdulatokkal a helyére rakta a gyerekek ledobált holmiját.

Nyomasztotta az előtte álló délután, hirtelen ötlettel levette a melegítőjét, megborotválkozott és lezuhanyozott, kiemelte a szekrényből sötétszürke ruháját, melyet még az esküvőjére csináltatott. Nyakkendőjét megkötni odaállt a tükör elé, meggyújtotta mind a két lámpát, és hosszan figyelte magát a fényben: a halántékok fölött két mély ék vágódott lassan már őszülő fekete hajába, szemhéja is mintha megduzzadt volna, de úgy találta, negyvenegy éves korára külseje még elfogadható.

Nem akart autóba szállni, gyalog indult el. Csak a Bosnyák téren kapott taxit, és félórás késéssel megérkezett a szövetkezet kapuja elé. Bent a nagyteremben már folyt az ünnepség, fenn az emelvényen, kezében papírköteggel, Ménesi beszélt. Szenthe nem akart feltűnést kelteni, kivárta, míg az elnök épp a jegyzeteibe figyel, és észrevétlenül beosont. Leült az egyik sor székére, és körbefordította a tekintetét, az ünnepiesen kiöltözött emberekben alig ismerte fel a munkatársait, elkésve viszonzott egy-egy biccentést.

Szenthe hátradőlt a székén és eltöprengett, hány éve zajlott le az a másik november hetediki ünnepség, mikor megismerkedett Edittel. Mintha az idők minden nyom nélkül folytak volna el, emlékezete nem talált fogódzót, ha nem restellte volna, előveszi a személyi igazolványát és megnézi a beírást a házassági rovatban – csak feltételezte, hogy kilenc vagy tíz éve kerülhettek össze.

Arra rezzent fel, hogy fenn az emelvényen Ménesi az ő nevét mondja, felállt és zavartan elindult a vörös kókusz szőnyegen, csak mikor az elnök feléje nyújtott egy borítékot, akkor értette meg, hogy jutalmat kapott. A tapsra meghajolt és a helyére ment, felnyitotta a borítékot: egy takarékkönyv volt benne tízezer forintról. Hirtelen arra gondolt, Beának adja majd, hátha a pénztől megbékül az asszony.

Az ünnepség végeztével tánczenekar foglalta el az emelvényt, amíg kirakták hangszereiket és felszerelték az erősítőket, a tömeg kitódult a büfébe.

Margitnak, Ménesi titkárnőjének vörös feje hol itt, hol ott bukkant fel a kialakuló beszélgető csoportok között, sorra járta a megjutalmazottakat és kérte, hogy tíz perc múlva feltűnés nélkül jöjjenek fel az emeletre. Az elnöki iroda előterében megterítettek egy hosszú asztalt, Ménesi kezében pohárral körbejárt és mindenkivel koccintott.

– Igyunk, mert prémium máskor is lesz, de reprezentációs ital már nem biztos.

Szenthe előtt megállt.

– Gratulálok, Pali. A felesége miért nem jött el?

– Volt két szabadnapja, hazavitte a gyerekeket a szüleimhez, reggel én is megyek utánuk.

– Sajnálom, hogy nincs itt, adja át neki üdvözletemet. Inna velem még egy pohárral, csak úgy ohne Titel und Mittel?

A pohárral a kezükben átmentek az irodába, Szenthe most is elcsodálkozott, hogy az elnök mennyire átalakul, ha leülhet az íróasztala mögé, az a hely mintha rejtett erőforrásokat szabadított volna fel benne, igaz, hogy itt több időt töltött el, mint otthonában vagy bárhol másutt a világon. Ménesi Szenthére nézett:

– A dolog még nem nyilvános, de magával szeretném közölni : a szövetkezet nélkülem kezdi el a következő huszonöt évet.

– Miért? Hová megy?

– Január elsejétől egy külker vállalathoz kerülök, valószínűleg külföldi képviselőnek.

– És nem sajnálja itthagyni a szövetkezetet?

– Mit sajnáljak rajta?

– Például azt a munkát, amit belefektetett…

– Valaki azt mondta egyszer: vannak harcok, ahol győznünk dicstelen, vesztenünk megalázó – nos, erre a mi szövetkezetünk lehetne a legjobb példa.

Az elnököt visszahívták az előtérbe, kezét csuklóból kissé felemelve elbúcsúzott. Az emeleti fogadás fél óra múlva véget ért, mindannyian lesétáltak a nagyterembe. Szenthe szeretett volna elmenni, de változatlanul magán érezte az elnök tekintetét, nem látszott kizártnak, hogy folytatni akarja a beszélgetést, elhatározta: vár még néhány percet.

Megkoppant mellette egy szék sarka: Ménesi titkárnője állt ott, vastag kabátban:

– Szabad?

– Parancsoljon, Margitka. Nincs melege ebben a kabátban?

– Nincs – a nő leült, leheletén édeskés rumszag érződött. – Magának is mondta, hogy elmegy?

– Igen.

– Én is lelépek, ahogy tudok. Akkor is, ha véletlenül nem rúgnának ki…

– Nem akarok beleszólni, de ennek semmi értelme, nem fog olyan jó helyet találni, mint itt a szövetkezetnél. És egyáltalán nem biztos, hogy az új hatalom rosszindulatú lesz.

– Nem szeretem az új hatalmakat, akármilyen indulatúak is. Én a régi megbukó hatalmakat szeretem.

– Nagyon szép, de talán nem sok értelme van.

– Engem kielégít. Ez a hűség, ha nem is hasznos, de legalább látványos és egyéni. Egyébként, ne csináljon úgy, mintha nem tudná, hogy Ménesi szeretője voltam.

Szenthe nem válaszolt, töltött magának és hosszan ivott, hagyta beszélni a titkárnőt:

– Az utódról különben úgy hírlik, hogy mindenhová a saját embereit szokta berakni. Gondolom, magát nem fenyegeti közvetlen veszély, de mindenesetre jó volna, ha körülnézne.

– Kinek kell az én helyem?

– Sokkal több embernek, mint gondolná. Egyébként magáról is az a vélemény, hogy csak azért kereshetett annyit, mert a főnök futtatta.

Szenthe megdöbbenve hallgatta, szerette volna megkérni a titkárnőt, hogy mondjon el mindent részletesen, de nem jutott hozzá, mert egy társaság közepén elvonult mellettük Ménesi, ránézett Margitra, aki bólintott és néhány pillanat múlva felállt.

– Azért nincs semmi baj, Pali, a főnök gondoskodni fog magáról. Majd én jelentkezem, ha van valami.

Kifelé indult, nyilvánvalóan már korábban megbeszélték Ménesivel, hogy valahol az utcán találkoznak majd, a titkárnő a vastag kabátot is azért hagyhatta magán, hogy ne veszítsen időt a távozásnál.

Szenthe gyomra összehúzódott a fenyegetéstől, hogy elveszítheti a helyét a szövetkezetnél, biztosra vehette, hogy sehol másutt nem keresi meg azt a pénzt, mellyel fenntarthatja a család életének mostani színvonalát. Vett még egy üveg sört, a büfépultnál megitta, ha valaki megszólította, zavartan nézett rá, mintha azt próbálta volna megállapítani, hogy az illető is az ő helyére tör-e?!

Végül rászánta magát, hogy elmenjen, egy bólintással elköszönt, és kisietett a teremből. Úgy érezte, az ügyet mindenképpen meg kell beszélnie Beával, reménykedett benne, hogy a közös baj közelebb hozza őket egymáshoz. Nem találta otthon a feleségét, az alvó gyerekekre most is a szomszéd öregasszony vigyázott.

– Bea? – kérdezte tőle.

– Úgy tudom, dolgozik.

– Nincs szabadnapja?

– Ezek szerint, biztos az ünnep miatt nagyobb a forgalom.

Az öregasszony köhintett.

– Egyébként Beácskának már bejelentettem, hogy többé nem tudok vigyázni a gyerekekre.

– Mi történt?

– A jövő héten szül a lányom, le kell költöznöm hozzájuk.

Szenthe kifizette az öregasszonyt, és lekísérte a kapuig. Képtelen lett volna tétlenül várakozni, sarkon fordult, kihozta a kocsit a garázsból és lehajtott a Bosnyák térre. Az eszpresszó előtt szinte egymásba értek a parkoló kocsik, így csak jóval távolabb, a villamosremízen túl tudott megállni. Benézett a kirakatablakon; Bea valóban ott hajlongott a pult mögött, megnyugodott.

Csak néhány perc hiányzott a zárórához, már szedték le a terítéket és a pénztárnál is számoltak, Szenthe úgy gondolta, csak zavarna, ha ilyenkor bemegy, jobb, ha kint az utcán várja meg az asszonyt. A virágosstand mögé állt be, mint az első rendevújuknál, kikészítette a prémiumként kapott takarékkönyvet, rögtön a találkozásnál oda akarta adni neki.

Fél tizenegy körül járt, mikor Bea kinyitotta az eszpresszó hátsó kapuját, Szenthe mély lélegzetet vett és mosolyt erőltetett az arcára, már meg is szólalt volna, de az egyébként néptelen utcán, a fal melletti árnyékból magas, szemüveges fiatal férfi lépett ki, Bea elé sietett és megcsókolta. Hosszan álltak összeölelkezve, aztán elindultak egy közelben veszteglő kis Citroën felé, a férfi már kinyitotta a kocsiajtót, mire Szenthe összegyűjtött magában annyi erőt, hogy meg tudjon szólalni.

– Hová mész?

Bea megdöbbenten fordult vissza.

– Hogy kerülsz ide?

– Most ez a fontos? Légy szíves, gyere haza.

– Nem megyek, elég volt belőled.

Szenthe közben odaért a kocsihoz, megfogta Bea csuklóját és maga felé húzta, dulakodni kezdtek.

– Botrányt akarsz?

– Attila segíts!

A fiú megpróbált közbelépni – a keresztnévről, majd a hanghordozásról Szenthe rájött, hogy egyszer már találkoztak –, ő kísérte Beát, mikor összefutottak a Krúdy Gyula utca sarkán.

– Mit akar itt, uram? – kérdezte. – Nem veszi észre, hogy már véget ért a Középkor?

Egy utcai lámpa fénykörében álltak, Szenthe szembefordult a fiúval.

– Maga menjen innen, semmi keresnivalója itt!

– Azt nem maga határozza meg, maga King Kong!

– Szóval nem megy el?

– Nem.

Szenthe várt néhány pillanatot, és feszes tenyerével pofon vágta, vigyázott, hogy pontosan az arcát találja el, egy életen át nyomasztotta volna, ha az ütés nem így sikerül. Nem mérte fel, mekkora erőt adott a pofonba, mert az idegességtől keze mintha csuklóból elzsibbadt volna, csak annyit látott, hogy Attila megbotlik a saját lábában, és nekiesik a lámpaoszlopnak. Arra számított, hogy a fiú megpróbál törleszteni, ezért védekező pózt vett fel, de ellenfele a földön maradt, Bea odafutott hozzá és magához ölelte. Szenthe leengedte a karját.

– Téged pedig nem akarlak még egyszer látni a házban! A holmidat beviszem az eszpresszóba, és ha nem írod alá a kijelentőt, megöllek.

Anélkül, hogy hátranézett volna, Szenthe lassú léptekkel elindult, becsületbeli dolognak tartotta, hogy lehetőséget adjon a földön fekvő fiúnak: ha akar, szegődjön a nyomába, és próbálja visszaadni a pofont. De csak a saját lépéseinek kopogását hallotta az aszfalton. A villamosremíz előtt beszállt a Wartburgba.

 

14

Hazaérve megnézte, hogy nyugodtan alszanak-e a gyerekek, utána leült a műhelyben, és megpróbálta eltervezni az életét Bea nélkül. Nem akart még egyszer megházasodni, nem ismert olyan nőt, akivel tartós kapcsolatot alakíthatott volna ki, arra sem számíthatott, hogy egy rokon vagy egy ismerős odaköltözik hozzá, ő maga viszont kettős munkája mellett képtelen lett volna ellátni a háztartást is. Egyetlen lehetőség kínálkozott: a gyerekeket odaadni az anyjuknak, és velük együtt átengedni a ház egy részét is – ebbe viszont semmiképp sem akart belemenni. Kényszerítette magát, hogy hagyja abba a töprengést, addig ivott, amíg elálmosodott és lefeküdt a műhely sarkába rakott régi díványra.

A bódulat nem tartott soká, éjfél után felébredt, úgy érezte, mintha testét hirtelen szúrás vagy ütés érte volna, a sérülés már görcsbe rántotta volna idegeit és izmait, csak az a pillanat nem telt volna még el, amíg a fájdalom eljut az agyáig. Szenthe átment a fürdőszobába, lezuhanyozott és pizsamát húzott, végigdőlt az ágyán, figyelte, hogy a kintről beszűrődő hangokba nem vegyül-e kulcscsörgés, nem tartotta lehetetlennek, hogy Bea mégis hazatér ezen az éjszakán. Álmatlanságának szokásos pózában, karját tarkója alá támasztva elképzelte, hogy mit mondana neki, ha feltűnne az ajtóban, az este még egyértelmű elutasítás megingott benne, leült volna beszélni a nővel, és megpróbál kialakítani valamilyen megegyezéses életformát. De Bea nem jelentkezett.

Reggel Szenthe korábban indult el, leadta a kisfiút az óvodában, Évát pedig bevitte az iskolába, munkahelyén csak bejelentkezett, egy hét szabadságot kért. Dél felé ért haza, ahogy kinyitotta az ajtót, rögtön látta, hogy Bea ott járt a lakásban, nyitott szekrényajtók, kihúzott fiókok jelezték, hogy összeszedte és magával vitte a holmiját. Az asztalon egy ideiglenes kijelentőlapot hagyott néhány sor kíséretében: Szenthe írja alá és küldje el vagy adja le az eszpresszóban, a többit majd ő elintézi. Mintha el akarta volna kerülni, hogy a férje a nyomába szegődhessen, nem töltötte ki az új lakhely rovatot. Szenthe ki akarta használni az esélyt, hogy találkozzon Beával, még aznap délután bevitte a lapot az eszpresszóba, de az asszonyt nem találta a helyén, az üzletvezető csak annyit közölt, hogy még reggel kilépett, és nem tudja, hová ment dolgozni.

– És mi lesz a kijelentővel?

– Biztos bejön érte, vagy beküld valakit.

Szenthének nem maradt reménye, hogy akármilyen kompromisszummal is, de fenntarthatja a élet régi kereteit, intézkednie kellett. Este, mikor a kisfiúért ment az óvodába, megkereste a vezetőnőt, elmondta neki, hogy a feleségének hirtelen haláleset miatt néhány hétre el kellett utaznia, és kérte: ajánljon valakit, aki esténként gondoskodna a gyerekekről, és vigyázna rájuk, amíg ő hazaér a munkából. A vezetőnő arcán látszott, hogy nem hiszi el a történetet, de szólt az egyik óvónőnek, aki hajlandónak mutatkozott elvállalni a munkát, Szenthe meg is állapodott vele, hogy már másnap ő hozza haza a gyerekeket. Tudta, hogy ez a megoldás sem tarthat örökké, de egyelőre beérte azzal, hogy sikerült időt nyernie.

Teltek a napok, hetek egymás után, de Bea nem jelentkezett, Szenthe őszintén meglepődött, hogy a gyerekek alig-alig érdeklődtek utána, sokkal többet beszéltek a halott Editről.

Január elején Ménesi elköszönt a szövetkezettől, Szenthe később megtudta, hogy Londonba került, egy nagyvállalat kinti képviseletét bízták rá. Utódja – mint ahogy korábban is híre járt – előző helyéről népes gárdát hozott magával, az íróasztalok egy bizonyos határon túl nem szaporodhattak a szövetkezeti központban, ezért az új elnök úgy szervezte át a munkaköröket, hogy Ménesi régi emberei közül mind többen kényszerültek távozásra. Szenthe látta, hogy előbb vagy utóbb, de őrá is ez a sors várna, ezért mikor Margit, Ménesi régi titkárnője, átment egy takarítóvállalathoz és neki is felkínált ott egy állást, habozás nélkül elfogadta.

Új munkahelyén alig tucatnyi ember dolgozott, így Szenthének is többféle feladatot kellett ellátni: szervezett, javította a kisgépeket, vezette a szállító teherautót, sőt szükség esetén padlót csiszolt és ablakot mosott. Arra nem maradt ideje, hogy visszajárjon a szövetkezetbe folytatni a kazánszerviz munkákat, ezt a másodállást átadta az utódjának, szívességből elvállalta, hogy végigmegy vele a körön, és bemutatja az ügyfeleknek.

A körbe Domonkosék háza is beleesett, Szenthe örült, hogy elbúcsúzhat a jogtanácsostól, szándékosan a sor végére hagyta, hogy módja legyen néhány percet beszélgetni vele. Meglepődött, hogy Domonkos milyen szívélyesen fogadja, éppúgy, mint a régi időkben, leültette és kávéval kínálta meg.

– Ne tartsunk haragot, jó? Az a világ legfárasztóbb dolga. Mi van magukkal?

Szenthe vonakodva, de elmondta, hogy mi történt, Domonkos arca fokozatosan elkomorodott.

– És most mihez akar kezdeni?

– Tőlem most már nem függ semmi. Ha Bea visszajönne, talán meg lehetne próbálni még egyszer.

– És ha nem jön, mert nem fog visszajönni, akkor mi lesz a gyerekekkel?

– Hosszabb távon reménytelen.

– Szeretnék kérdezni valamit, de ne haragudjon meg érte.

– Tessék.

– Nem akarja őket állami gondozásba visszaadni – legalább egy időre?!

– Amíg a kezemet emelni tudom, addig nem. Ez különben sem pingpongmeccs, hogy oda-vissza.

– Mit gondol, miért alakult így a maga sorsa?

Szenthe elgondolkodott, aztán lassan ingatta a fejét:

– Nem tudom. Azt hiszem, nem akartam semmi rendkívülit. Szerettem volna családot magam körül, egy házat, ami az enyém, aztán gyerekeket, aztán egy olyan kapcsolatot, ahol boldog lehetek. Rajtam semmi sem múlott, dolgoztam két-három ember helyett. De úgy látszik ez is sok, ennyit sem kívánhat az ember, kevesebbel viszont nem érdemes beérni. Legalábbis én így gondolom, akármi is történt velem.

A kis takarítóvállalatnál Szenthe különös társasággal dolgozott együtt. Szinte mindegyikük életében törésnek számított, hogy ide került, egyikük korábban középiskolában tanított és nem tudott megélni a fizetéséből, a másik országos hírű sportoló volt, akitől pályafutása vége felé hirtelen vonták el a juttatásokat, egy tervezőmérnök előzőleg a börtönt is megjárta, hozzájuk csatlakozott néhány írni, olvasni is alig tudó, de kitartó és igyekvő természetű szabolcsi parasztfiú.

A közös munka lassan elmosta a köztük levő különbségeket – mint ahogy előbb-utóbb egyforma zsíros réteg vonja be azokat a tárgyakat, melyeket sokáig tartanak ugyanabban a zsebben. Ha a helyzet úgy kívánta, káromkodva, de ellenkezés nélkül csináltak végig egy-kétnapos „durchmarsokat”, utána a pénzt közös kalapba dobták, és elmentek mulatni.

Előfordult, hogy éjfél után végeztek, akkor kocsiba ültek és leutaztak a Balatonhoz. Megfürödtek, majd hajnalban két csoportba oszlottak, és egy üres autóparkolóban futballmeccset játszottak, a győztesek kapták meg az egész munkáért járó rendkívüli jutalmat: tizenöt-húszezer forintot.

Családi életük már felbomlott vagy épp válófélben voltak, ez még szorosabban kötötte őket a vállalathoz, mert a fizetési kimutatásokon csak az alapfizetéseket tüntették fel, teljes keresetüknek alig az egynegyedét, és a bíróság előtt ez szolgált alapul a gyerektartás összegének megállapításánál.

Különös gonddal vigyáztak rá, hogy még filléres tárgy se tűnjön el munkájuk színhelyén – csak egyszer fordult elő, hogy valaki egy üzemcsarnokban leszerelt egy mérőműszert, ők maguk nyomozták ki az illető kilétét, összeverték és kirúgták –, de ezen kívül minden mást megengedhetőnek tartottak. Úgy érezték: ők egy igazságtalan, részrehajló társadalom áldozatai, és jogosultak megtenni bármit, amivel ezt a hátrányukat kiegyenlíthetik. Ügyeikben gátlástalanul folyamodtak burkolt vagy nyílt erőszakhoz: fenyegetődztek, vesztegettek, és ha úgy adódott, habozás nélkül ütöttek.

Mivel szoros kapcsolatban éltek, gondolkodásmódjuk alól Szenthe sem vonhatta ki magát. Néha utcán vagy hivatalokban öntudatlanul ő is úgy járt el, mint ahogy társaitól látta, megdöbbenve tapasztalta, hogy az erőszakos fellépéssel mennyivel könnyebben érvényesül, mint a régi, szabályokhoz ragaszkodó, korrekt viselkedésével. Ez a magatartás később természetessé vált számára, de esténként nehéz szívvel, önmagától is undorodva ölelte meg a gyerekeket, féltette őket az egyre ellenségesebbé váló külvilágtól.

 

15

Bea elindította a válópert, Szenthe április elején kapta meg az értesítést, hogy ügyükben kitűzték az első tárgyalást. Nem tudta, mihez kezdjen, a munkatársait kérte meg, hogy szerezzenek neki ügyvédet. Ők személyesen vitték el doktor Magda Bélához, akit a válóperek legjobb szakértőjének tartottak. Az ügyvéd lakására mentek, egy két utcára nyíló, háromszintes sarokházban lakott, az előcsarnokban állatbőrök hevertek a márványpadlón, a lépcsőről legalább nyolc szobába lehetett belátni. Szenthe még a rózsadombi villákból sem emlékezett ehhez hasonló teremszerű helyiségekre és fényűző berendezésre. A nappaliban ültek le, munkatársa száját eltakarva mutatott a szőnyegre:

– Nézd meg, ez legalább egy Volvo árába került.

Szenthe őszintén megdöbbent, mikor Magda kopott nadrágban és hóna alatt kiszakadt ingben jött be a fogadásukra. Elvállalta a képviseletet, megkérdezte: nem akarja-e tejesen rábízni az ügyek vitelét, felajánlotta, hogy szerez számára orvosi igazolványt és meg sem kell jelennie a tárgyalásokon. Szenthe azonban ragaszkodott hozzá, hogy elmenjen a törvényszékre, még mindig élt benne egy halvány remény, hogy tud beszélni Beával.

A búcsúzónál Magda kezet nyújtott.

– Nyugodjon meg, mint a focisták mondják: a két pont a zsebünkben van.

A tárgyalás napján Szenthe egy órával korábban kiült a tárgyalóterem előtti folyosóra, de sokáig egyedül kellett várakoznia. Alig valamivel a kitűzött kezdési időpont előtt fiatal szakállas férfi lépett oda hozzá, bemutatkozott; ügyvédjelölt volt, elnézést kért doktor Magda nevében, amiért más irányú elfoglaltsága miatt nem tudott eljönni, közölte, hogy ideiglenesen őrá ruházták át az ügyek vitelét. Szenthe bólintott, de úgy érezte, Magda háttérbe vonulásával többé nem lehetnek különösebb reményei a sikerre. Az ügyvédjelölt szemmel láthatólag nem ismerte a per körülményeit, egy pad sarkába húzódott és nézegette az iratokat. Bea csak az utolsó percben, a bíróval egyidőben jelent meg és két férfi is kísérte – nem férhetett volna a közelébe. Szenthének úgy tűnt, hogy Bea kissé meghízott, mióta nem találkoztak, és a viselkedése is határozottabbá, magabiztosabbá vált.

Az asszony bejelentette igényét a két gyerekre, és azt is kérte, hagyják meg őket a zuglói házban. Azt állította, hogy csak azért költözött el, mert a férfi fenyegetései miatt nem érezte magát biztonságban. Kérte, hogy a házat minősítsék közös tulajdonnak, mert ő is beleadta a lakásért kapott pénzt. A bírónő rákérdezett, hogyan képzelné el a megoldást, erre azt javasolta, hogy alakítsanak ki két lakást – amennyiben műszakilag megoldható. Szenthe egy pillanat alatt végigfutott gondolatban a ház alaprajzán és felmérte, hogy az lehetetlen, szót kért és közölte ezt.

Bea akkor azt kérte, hogy kötelezzék a férfit a ház elhagyására, mert durva és italozó életvitele zavarná a családot, magára vállalta, hogy hajlandó részletekben kifizetni az ő tulajdonhányadát. Szenthe visszaemlékezett: Bea hogy felháborodott, mikor Editről tételezett fel hasonló magatartást. A bizonytalan ügyvédjelölt nem tudott érdemben hozzászólni a javaslathoz, alaki kifogásokat emelt, és szemmel láthatólag beérte annyival, hogy elnapolják a tárgyalást.

Magda doktor a későbbi tárgyalásokon is csak néhány percre nézett be, megnyugtatta ügyfelét, hogy a dolgok állása kielégítő, meg fogják nyerni a pört – és újra elment. Szenthe arra kényszerült, hogy maga próbálja megvédeni az érdekeit, hosszan bizonygatta: Bea méltatlan rá, hogy a gyerekeket nevelje, egyszer már végérvényesen lemondott róluk, és most is több mint fél év telt el úgy, hogy egyszer sem látogatta meg őket, csak azért tart igényt rájuk, mert így akarja megszerezni a házat. Szenthe a kialakuló vitákban sorra alulmaradt felesége ügyvédjeivel szemben, indulatában néha el is ragadtatta magát, érezte, hogy a bírónő már akkor ellenszenvvel néz rá, ha szólásra emelkedik.

– Ne törődjön vele, lehet, hogy a férje pont most lett impotens – mondta Magda, de Szenthe nem nyugodott meg.

– És mi lesz akkor, ha minden pontban az ő javára döntenek majd?

– Ettől ne féljen, azért kér ilyen sokat a felesége, hogy legyen miből engedni. Ebbe a pörbe ő is belerokkan majd, örül, ha a bőrét mentheti.

– Miért, mennyi ideig tarthat?

– Ha mindezt megfellebbezzük, márpedig megfellebbezzük, akkor legalább három évig. Például előhozunk majd olyan apróságokat, hogy a kis hölgy milyen alapon passzolta el a tanácsi lakását, mert azt állítja, hogy háromszázezer forinttal járult hozzá a zuglói ház korszerűsítéséhez.

Szenthe lassan dolgozta fel magában a történteket, nem tudta felfogni, hogy Bea milyen jogon próbálja elvenni tőle a gyerekeket és egész élete egyetlen eredményét, a zuglói házat. Lassú, hideg düh gyűlt fel benne, de nem engedte eluralkodni magán, megpróbált békés megoldást keresni. Visszatért eredeti szándékához, hogy személyesen beszélje meg az ügyet Beával. A periratokból tudta a címét és a munkahelyét, az asszony Óbudán dolgozott, egy „Póló” elnevezésű eszpresszóban, Szenthe a következő szombat estén felkereste.

A ház, melyben az eszpresszó működött, lebontásra ítélt épület volt egy új lakótelep szegélyén, a falakat még nem kezdték ki a csákányok, de a lakók már kiköltöztek belőle, az épület homlokzatán csak az eszpresszó neonbetűi világítottak. Szenthe belépett, a pultnál olt állt az üzletvezető, egy alacsony, kövér, sötétkék ruhát viselő férfi.

– Jó estét kívánok, Beával szeretnék beszélni.

– Miért keresi őt?

Hanghordozásából arra lehetett következtetni, hogy nem csak felületes kapcsolat köti a nőhöz, Szenthe úgy emlékezett, mintha egyszer a tárgyalásokon is látta volna.

– Nem tartozik magára, de rendben van, megmondom: a férje vagyok, és a gyerekek ügyében jöttem.

Az üzletvezető kutatóan nézett rá:

– Nincs itt, délelőttös.

– De itt van, megnéztem: délelőtt nem is tartanak nyitva.

A férfi sarkon fordult és bement az irodába, bentről fojtott vita hallatszott ki, aztán az üzletvezető visszatért.

– Bea azt üzeni, hogy nem akar beszélgetni magával, a bíróságon majd mindent tisztáznak.

– Nagyon kérem: próbálja megmagyarázni neki, hogy nagyon fontos ügyről van szó. Nem csak az én életem mehet tönkre, hanem az övé is.

Az emelt hangra már néhány vendég is felfigyelt, az üzletvezető sértődötten vállat vont.

– Nem vagyok postás.

– Szóval nem szól neki?

– Nem.

Szenthe elszánta magát, és elindult a hátsó helyiség felé, az üzletvezető elébe állt, megpróbálta feltartóztatni, közben a szemével intett az egyik sarokasztal felé. Két simára fésült, elhízott magas férfi állt fel onnan, megfogták Szenthe karját, hátracsavarták, és kirángatták az eszpresszó mögé, a lebontásra ítélt ház belső udvarára – az üzletvezető is kijött utánuk. Elgáncsolták Szenthét, és amikor az a kőre zuhant, rugdosni kezdték. Kezét az arcára szorítva próbálta védeni magát, aztán csak annyit érzett, hogy felemelik és kidobják az útmenti szúrós bokrok közé, hallotta, hogy az üzletvezető magyarázólag mondja a járókelőknek.

– Részeges és lejmre megivott egy üveg konyakot – kezüket csapkodva bementek az eszpresszóba, az ajtóból még egyszer visszafordultak –, ha megpróbálod újra, megkapod a másik felét.

Szenthe csak sokára tért magához, le akart inteni egy taxit, de a sofőr attól félt, hogy összevérezi az ülést, és nem vette fel. Tántorogva botorkált át a hídon, mire kiért Zuglóba, a gondozónő már rég lefektette a gyerekeket és hazament.

Szenthe úgy-ahogy lekezelte a sebeit és rendbehozta magát, de nem tudott elaludni, fel-alá járkált a lakásban, aztán elővette a szekrényből a régi vaskazettát, kiszedte a pénzt és minden iratot – mintha csak elszámolást készítene, tökéletesen rendet rakott.

Másnap, vasárnap reggel a műhelyben dolgozott, mikor csöngettek az utcai kapun. Szenthe kinézett az ablakon: apja és kisebbik öccse állt kint, apja egy teli kosarat tartott a karján. Eszébe jutott családjának magatartása Edit temetése után, és azóta is több mint két év telt el úgy, hogy egy levelet sem írtak. Elfutotta a düh és arra gondolt, hogy nem nyitja ki nekik a kaput, de aztán belátta, hogy nem teheti meg, leakasztotta a kulcsot és előjött a műhelyből. Kitért apja ölelése elől, a ház fele mutatva előreengedte a vendégeit, útközben öccse megkérdezte

– Mik ezek a sebek az arcodon?

– Semmi, rámesett egy polc, tele volt vasdarabokkal.

A gyerekek még aludtak fenn, ezért a konyhában ültek le, Szenthe egy üveg konyakot tett az asztalra, viszolyogva nézte, hogy apja kétszer-háromszor is tölt magának.

– Csak most hallottuk, hogy beadtátok a válópert – mondta a fiatalabbik fiú –, szeretnénk segíteni neked.

Szenthe először azt akarta felelni, hogy nincs szüksége semmire, de meggondolta magát:

– A gyerekeket én nem bírom ellátni, az anyjukra nem számíthatnak, lehet hogy be kell adnom őket intézetbe. Nem örökre persze, csak néhány évről van szó, és ezt a házat meg kellene őrizni nekik, hogy ide bármikor hazajöhessenek. Én mostanában nem vagyok jól, arra szeretnélek kérni titeket, hogy ha valami baj történne velem, vigyázzatok erre a házra, amíg a gyerekek felnőnek. Majd készítek egy írást, hogy rátok ruházom ezeket a jogokat – felemelte a kezét. – Nincs szükségem vigasztalásra, hagyjátok.

– És a feleséged?

– Vele nem kell törődni, ez már nem az ő ügye.

Az idősebb Szenthe mintha szörnyűséget sejtett volna a szavak mögött, megdöbbenve nézett a fiára, de az rezzenés nélkül állta a farkasszemet. Megfordult, a lépcső felé nézett.

– Felébredtek, már jönnek lefelé.

A következő héten Szenthe elment Domonkoshoz, emlékeztette a jogászt múltkori beszélgetésükre és megkérte, hogy indítsa el a gyámhatóságnál a gyerekek gondozásba vételét, és ha lehet, próbálja megszervezni, hogy ugyanabba az intézetbe kerüljenek. Kapott egy kérvényformulát, otthon kitöltötte, aláhamisította Bea nevét, és visszaadta Domonkosnak.

A jogász segítségével az ügy gyorsabban futott végig az előírt állomásokon, mint remélni lehetett volna, alig két hónap múlva megszületett a döntés, hogy a gyerekeket befogadja egy átmeneti intézet.

Szenthe délután indult el a gyerekekkel, útközben megállt, bevitte őket egy áruházba, szabadon választhattak maguknak egy-egy játékot, aztán csokoládét és rágógumit is vásárolt nekik. Az intézet előtt leparkolt, a motorzajra az épületből kijött elébük egy nevelő.

– Búcsúzzatok el apukától.

Szenthe lehajolt hozzájuk.

– Most el kell mennem, vigyázzatok egymásra.

– Majd én vigyázok rá, mert ő még kicsi – mondta Éva. – De gyere el minél hamarabb.

– Igen, majd jövök.

– És vigyázz mindenre otthon.

– Vigyázok majd.

A kislány megfogta öccse kezét és bementek az épületbe, Szenthe még egyszer intett, aztán becsukódott mögöttük az ajtó. Beült a Wartburgba, keresett egy postahivatalt, és feladott az apja címére egy előre elkészített kis csomagot, mely a zuglói ház kulcsait tartalmazta és egy rövid levelet. Utána kiment a part menti sétányra és sokáig napozott, szívesen ivott volna valamit, de nem akarta megkockáztatni, hogy a rendőrök megállítsák. Feje kellemesen zúgott a nyárias melegben, arra gondolt, hogy most éppen ott tart, mint harmicéves korában, az első házassága előtt.

Már besötétedett, mikor Szenthe elindult, kilenc óra után ért ki Óbudára. Sokáig körözött a kocsival, amíg kiválasztotta a megfelelőnek látszó helyet. A Póló eszpresszótól tizenöt-húsz méterre egy bontások miatt használaton kívül helyezett úton felállt a gyalogjáróra, őmaga homályban maradt, de szemmel tarthatta az eszpresszó bejáratát. Nem tudta, Bea dolgozik-e ma, de ez nem érdekelte annyira, hogy kiszálljon a Wartburgból és közelebb osonjon a kirakati ablakhoz, vagy telefonálással próbálkozzon, képesnek érezte magát, hogy ha kell, hetekig is várakozzon.

Kibámult az ablakon, látta, hogy a túloldalon, ahol a lakótelep házai emelkednek, lassan elnéptelenedik a tér, már az újságárus is bezárta a standját, csak egy vendéglő előtt járnak-kelnek az emberek. Bekapcsolta a rádiót, a tízórás hírek után a bemondó épp a sporthíreket sorolta, mikor az eszpresszó ajtajában megjelent Bea a kövér üzletvezetővel. Szenthe nekilódult a Wartburggal, a nő épp felnyúlt és megragadta a redőny fogantyúját, mikor az autó elgázolta, hanyatt esett és bevágta fejét a kövezetbe, Szenthe visszamenetbe kapcsolt, aztán újra előre, négyszer-ötször is áthajtott rajta. Mikor látta, hogy a nő meghalt, kiszállt a kocsiból, tétova mozdulattal végigsimított a Wartburgon – ez volt az egyetlen tárgy, amitől nehezére esett megválni. Átment a szemközti vendéglőbe, kért egy üveg bort, töltött magának, és a teli poharat mintegy köszöntésül magasra emelte.

 

1986. január 11.