XIX.

Legsúlyosabb csatáját a szocialista táboron belül Kádár János az úgynevezett Dubček-ügyben vívta. Ennek a konfliktusnak a kezelése oly mértékben jellemzi Kádár János egész gondolkodását, hogy érdemes részletesebben is foglalkoznunk vele.

Az 1960-as évek második felében Csehszlovákia mind gazdaságilag, mind politikailag válságba került. Ellátási gondok mutatkoztak húsból, zöldség- és gyümölcsfélékből. Nyilvánvalóvá vált, hogy az éppen folyamatban lévő ötéves terv célkitűzéseit nem sikerül teljesíteni, ezen egy adminisztrációs módosítással próbáltak segíteni: a tervidőszak határát ötről hét évre tolták ki – ami természetesen nem gátolhatta meg az életszínvonal zuhanásszerű esését.

A gazdasági romlás tovább élezte a politikai vitákat. Különös erővel vetődtek fel a már másfél évtizede húzódó, de még mindig lezáratlan rehabilitációs ügyek. Novotny elnök elképesztő kijelentéseket tett: „akiket a kormánysértő perekben kivégeztek, azokat állami vonalon rehabilitálni kell, de mivel ezek mint pártemberek az akkori szabályok szerint hibákat követtek el, mint pártembereket, nem kell rehabilitálni”. Dubček, aki akkoriban a szlovák Központi Bizottság titkáraként működött, elítélte az efféle nyakatekert látszatmegoldásokat, nyilatkozataival magára vonta a közfigyelmet.

Kádár János, aki maga is megszenvedte a személyi kultuszt, nem kedvelte Novotnyt, túlságosan merevnek, sőt sztálinistának tartotta. Sokáig kitért a találkozás elől, csak 1961-ben volt hajlandó fogadni Magyarországon.

„…Mindjárt a határnál megesett az első malőr – írja emlékezésében Puja Frigyes, az akkori magyar külügyminiszter-helyettes –, a fogadásnál a csehszlovák himnusz helyett valamilyen zagyva kakofónia zendült fel a fúvószenekar tolmácsolásában. Ennek oka az volt – mint később megállapítottuk –, hogy a zenekar egyik fele az indonéz himnusz kottáját kapta meg a csehszlovák himnusz helyett. Igaz, a zenekar hamar észlelte a hibát, s javított. 1956 előtt bizonyára mindenki azonnal szabotázsra gyanakodott volna, pedig nem volt ez szabotázs, csak a szokásos magyar lezserség.” Ez a „baki” mintha az egész látogatás hangulatát meghatározta volna.

Az idő múlásával kiéleződtek a nézeteltérések a csehszlovák államszövetség két tagja között. A szlovákok folyamatosan kifogásolták, hogy az új beruházásokra szánt pénzek nagyobbik része az amúgy is előrébb tartó Csehországra jut.

„A pártvezetésben évek óta folyt a harc – írja Kádár János, egy Dubčekkel folytatott megbeszélésről beszámolva –, hogy ne Szlovákiát, hanem a cseh-német határvidéket fejlesszék. Az időközben Kassán felépített üzemeket is oda akarták áthelyezni, jóllehet a Szudéta-vidéken nem voltak meg a szükséges feltételek. Munkaerő sem állt rendelkezésre, ezért Szlovákiából kívántak odatelepíteni ötvenezer családot. Dubček elvtárs ezek ellen fellépett s ebből jött ki azután, hogy ő szlovák nacionalista.”

A viták eredményeként végül is Novotnyt leváltották első titkári tisztségéről, de továbbra is ő maradt a Csehszlovák Köztársaság elnöke és megőrizte befolyását az állami apparátusban és a többi irányító testületben.

„Utódjaként elsőnek Dubček jött számításba, de ő mindent akart, csak azt nem, hogy őt válasszák meg a Párt élére” – folytatja elemzését Kádár János. Volt egy jelölőbizottság, amely összeállított egy listát, ezen öt név volt. Dubček végül igent mondott, de azt kérte, hogy ő csak az utolsó helyen szerepeljen… Előbb egyikre szavaztak, azután a másikra, mindig elutasítólag, utoljára merült fel az ő megválasztásával kapcsolatos javaslat, s ezt a Központi Bizottság egyhangúlag elfogadta. Dubček rögtön hozzáfűzte, még most is úgy látja: nem nagyon jó ez a választás, különösen abban a vonatkozásban, hogy a pártjuk 1921 óta áll fenn, és még soha nem volt szlovák az első titkár – ez problémát jelenthet a pártban.

Azután hangsúlyozta: „ez a változás nem érinti a párt irányvonalát, bel- és külpolitikai vonatkozásban sem… ez nem számít nemzetiségi kérdésnek, a Központi Bizottság, amely őt megválasztotta, 85 százalékban csehekből állt…”

Alig telt el két hét a beiktatása után, mikor Dubček találkozót kért Kádár Jánostól, erre egy szlovákiai vadászat keretében került sor.

„…Én persze gratuláltam neki – mondja Kádár János a Kanyó András újságírónak adott interjújában –, s hozzátettem azt is, hogy fogadja részvétemet, amit arra értettem, hogy első embernek lenni sok gond és nagy felelősség, ám kevés öröm. Ő értette a tréfát, oldott, jó hangulatban tárgyaltunk…”

„Aztán finoman »beavatkoztam belső ügyeibe« – idézi tovább Kanyó könyve más helyen Kádár szavalt –, s óvtam bizonyos dolgoktól. Mondtam, nagyon fontos a nép egysége, meg a munkásosztály, a párt egysége, de azért gondoljon arra, hogy ennek is van bizonyos mechanizmusa. A nép nem lehet egységes, ha nem egységes a párt, amely összefogja. Én azt ajánlottam: a lefolytatott vitákra borítsanak fátylat…

A konkrét kérdések között a nemzetiségi kérdést is megemlítettem. Ők is vitatkoztak azon, hogy a föderáció reakciós dolog. Mondtam, hogy ebbe beleszólni nem akarok, de van ilyen nemzet, hogy szlovák? Azt mondta, ilyen nincs, mert azok is már a cseh nyelvet beszélik, de más mentalitású emberek. Azt mondtam, így nézve a dolgokat, olyan benyomása van az embernek, hogy az állam egyik lába hosszabb, mint a másik. Ha van Szlovák Központi Bizottság, miért nincs cseh és a kettő fölött egy csehszlovák? Az ember úgy gondolja, ha ennek az államnak a neve Csehszlovák Szocialista Köztársaság, akkor ezen a konstrukción változtatni kellene… A szlovák központi bizottság egyébként semmit sem csinál.

Még egy dolgot említettem meg Dubček elvtársnak. Egyesek külföldön nem valami kitörő lelkesedéssel fogadták, hogy éppen őt választották meg [azt hiszem, Kádár a szocialista tábor néhány országára céloz – M. Gy.], de azt tűrni kell, nyugodtan kell tűrni, és nem szabad megsértődni. Ezt tekintse annak, hogy nem ismerik a körülményeket, a maga álláspontját. Majd ha megismerik, annak megfelelően fogják a dolgot értékelni…

Dubček elvtárs is elérzékenyült, azt mondta, kevés ember van, akivel ilyen kendőzetlenül tudna szót váltani… Egyébként mint kiderült, a harcok idején a vitában Dubček elvtárs azt is bedobta: nézze meg Novotny elvtárs, hogyan csinálták ezt Kádárék, és miért tudták ezt Magyarországon olyan egyszerűen megoldani…”

Kádár tapasztalatból tudta, hogy a szovjet vezetés okvetlenül tudomást szerez erről a találkozóról, így taktikai szempontból azt találta a legjobbnak, ha ő fogalmazza meg a történteket. Felhívta Brezsnyevet és röviden beszámolt neki, Brezsnyev helyeselte a találkozó tényét, és megköszönte a tájékoztatást.

Még egy hónap sem telt el, és Dubček újra találkozót kért. Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy Kádárban „apa imágó”-t látott, olyan tapasztalt személyt, aki egyszer már sikeresen megoldott az övéhez hasonló nehéz helyzetet.

A feljegyzés tükrözi Dubček teljes tanácstalanságát. A pártvezetésben nem tudja kiépíteni a maga bázisát, a funkcionáriusok nagy része változatlanul Novotny befolyása alatt áll. Személyes döntések helyett különféle bizottságokat hozott létre a párt- és állami munka normalizálására, alkotmányjogi kérdések tisztázására, a nemzetiségi problémák megoldására, az ő felterjesztésüket aztán egy magasabb fokozatú, központi bizottsági tagokból álló bizottság dolgozza majd fel, mely egyben az akcióprogramot is meghatározza majd. Kádárnak eszébe juthatott az a közhasznú mondás, miszerint a teve egy olyan ló, melyet egy bizottság tervezett, de csak annyit jegyzett meg: vigyázzanak, mert maguknál most már mindenki akcióprogramot készít.

Az előző találkozásuk óta Dubček járt Moszkvában és kedvezőnek minősítette az ottani tárgyalások hangulatát. Kádár örömét fejezte ki a viszony ilyen szerencsés alakulásán, nem akarta megcáfolni Dubček bizakodását, holott Brezsnyev szinte naponta hívta fel őt és adta elő kételyeit, hogy egyáltalán lehetséges-e a csehszlovák kérdés kezelése.

A szocialista tábor vezetői úgy vélték, hogy Csehszlovákiában egyre furcsább dolgok történnek, különös követelések hangzanak el. Úgy döntöttek, hogy a helyzet tisztázására hatpárti konzultációt szerveznek Drezdában március 23–24-i időponttal.

„– Mi történt Drezdában? – kérdezte Kanyó András Kádár Jánossal készített interjújában.

– Brezsnyev és többen mások is arra kérték Dubčeket: adjon tájékoztatót, hogyan alakulnak a dolgok náluk. Brezsnyev tőle szokatlan szenvedélyességgel szólalt fel, aztán valaki más [a jelentések szerint Gomulka – M. Gy.] úgy fogalmazott, hogy »Prágában szabadon grasszál az ellenforradalom«.

– Mi volt az Ön véleménye?

– Mi arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy bízunk a csehszlovák elvtársakban és a kibontakozás lehetőségében. Ami ott történik, az az ő belügyük, de mi is érdekeltek vagyunk mindnyájan…

– S mit válaszoltak a leginkább érdekeltek?

– Úgy emlékszem, Dubček nem szólt semmit, a társai visszautasították a vádakat, olyasmit mondtak, hogy a vádlottak padján érzik magukat.”

A drezdai tárgyalásokról hivatalos közleményt kellett kiadni. A tervezett szöveg lényegében a csehszlovák helyzetről, annak megoldási lehetőségeiről szólt volna – jóllehet más témák is felmerültek a megbeszélésen. Dubčekék felmérték, hogy ha az aláírásukkal ők is hitelesítik ezt a célzatosságot, azzal bűnösnek vallják magukat, az utolsó szöget verik bele a saját koporsójukba.

A magyar küldöttség nem értett egyet a közlemény ilyetén módon történő megfogalmazásával, mert úgy ítélte meg, hogy az nyílt beavatkozást jelentene a csehszlovák belügyekbe. Kádár János, a kompromisszumok örök robotosa azt ajánlotta, hogy a szöveg inkább halvány utalást tartalmazzon – a téma teljes mellőzése maguknak Dubčekéknek sem használna.

A kétoldalú egyeztetés a büfében zajlott le, ahol váratlanul megjelent Koszigin szovjet miniszterelnök, és közölte, hogy létrehozzák a Varsói Szerződés katonai-technikai tanácsát, senki sem kételkedhetett abban, hogy e lépés mögött milyen szándék húzódik meg.

„…Azt mondtam – írja Kádár János az MSZMP Politikai Bizottságának adott jelentésében –, hogy álljunk meg, mert ez megint más kérdés, s ez így nem megy. Vannak itt dolgok, amiket előbb mindenkinek otthon meg kell beszélni, aztán egymással, sőt, még a románokkal is [ők távol maradtak a drezdai tanácskozástól – M. Gy.]. És ez nagyon rosszul esett, hiszen korábban elhatároztuk, hogy a honvédelmi miniszterek hat hónapig tanulmányozzák ezt a kérdést…”

Brezsnyev is közbelépett és végül mindkét fél számára elfogadható közleményt adtak ki, de az világosan látszott, hogy az álláspontok nem közeledtek egymáshoz.

Május 6-án este Koszigin telefonon felhívta Kádár Jánost és arra kérte, hogy május 8-án hivatalos bejelentés nélkül látogasson el Moszkvába, ahol Gomulkával, Ulbrichttal és Zsivkovval együtt tájékoztatást kapnak a csehszlovák helyzetről és a további teendőkről. Kádár elfogadta a meghívást.

Brezsnyev a találkozón bejelentette, hogy néhány nappal korábban beszélt Dubčekkel és csapatával, szerinte komoly bajok mutatkoznak:

„…Az SZKP vezetőit nyugtalanította, hogy nyitottá vált a csehszlovák határ, a szocialista tábor nyugati védővonala, az ellenzék egyre messzebb ment és már nyílt szovjetellenes nyilatkozatok is elhangzottak… Határozott intézkedéseket javasolt arra az esetre, ha a helyzet nem javul, például a Varsói Szerződés csapatai látványos hadgyakorlatot hajtanának végre…”

A résztvevők egyetértettek Brezsnyev szavaival, egyedül Kádár intett megfontolásra, a PB-nek tett jelentésében így foglalja össze a szavait:

„…Mi viszont azt mondtuk, nem szabad elhamarkodottan cselekedni. Ha az ember úgy veszi, hogy Mao-Ce Tung és társai nem normális emberek, Castro kispolgár, Ceauşescu nacionalista, a csehszlovákok pedig megbolondultak, ennyivel mégse lehet elintézni a dolgot… Fegyveres erővel egyébként nem lehet megoldani a társadalmi problémákat. Érdemes 1956-ra is emlékeztetni, nálunk akkor a szovjet csapatok jelenlétének ellenére is kirobbant a fegyveres harc. Kijelentettük azt is, hogy ne oktassuk ki az egész csehszlovák kommunista pártot. Először is Novotnyt kell elmarasztalni, csak aztán Dubčeket, őt és munkatársait inkább erősíteni kell…”

Kádár szavai felzúdulást keltettek, módjában állt volna részben vagy egészében visszavonni nézeteit, de erre nem volt hajlandó. Állásfoglalása közrejátszott abban, hogy a helyzet egyelőre nem éleződött tovább. Az öt párt vezetői levelet intéztek a CSKP elnökségéhez, ebben újabb közös tárgyalásokat javasoltak, színhelyként Varsót ajánlották. Kádár János lehangoltan számol be a csehszlovák reagálásról:

„…Akkor következett a csehszlovák párt elnökségének az a bizonyos július 8-i ülése, ahol ők ezt megtárgyalták, s olyan határozatot hoztak, hogy »mi nem ülünk le magukkal«. Hasznosabb és célszerűbb, ha külön-külön tárgyalunk a testvérpártokkal. És azt kérték – tekintettel nagy elfoglaltságukra –, hogy ez Prágában történjék”.

Közben már az idegesség és az izgalom megnövekedett a testvérpártoknál, és kialakult egy olyan állás pont, hogy: „ha ők nem hajlandók velünk összeülni, akkor leülünk nélkülük.”

A varsói tanácskozást július 14-ére, vasárnapra tűzték ki. A magyar párt képviselői pénteken összeültek, hogy megbeszéljék a tárgyaláson követendő alapállást, úgy döntöttek, nem kísérleteznek egyéni megoldásokkal, a találkozót nem lehet ráerőltetni a csehekre.

Kádár ezután visszament a munkahelyére. Kora éjszaka telefonhívást kapott, a csehek azt üzenték, hogy Dubček és Cernik akárhol, akármikor, magyar területen szeretne találkozni a magyar pártvezetéssel. Kádár János nem kívánt egyedül dönteni ilyen fontos kérdésben, a kapuőrrel értesíttette a Politikai Bizottság elérhető tagjait, aztán telefonon értekezett a többiekkel is. Úgy döntöttek, alkalmat kell adni a cseheknek, hogy kifejthessék az álláspontjukat, megállapodtak egy újabb komáromi találkozásban. Kádár, hogy védje a hátát, konzultált a szovjet vezetőkkel, akik Varsó felé tartva már a vonaton ültek. Ők és a testvérpártok is azt ajánlották neki, ne foglalkozzanak Dubčekékkal, hanem menjenek ők is egyenest Lengyelországba. Kádár azonban tartotta magát a cseheknek adott ígéretéhez.

Kádár minden bizonnyal értesült róla, hogy a látogatás napján – attól függetlenül, vagy szándékosan arra időzítve – egy durván provokatív cikk jelent meg egy cseh irodalmi folyóiratban. Az írás Nagy Imre kivégzésének tizedik évfordulójáról emlékezett meg, üzenete szerint Dubček előtt két lehetséges út áll: a kiegyezés a szovjet típusú társadalmi berendezkedéssel, vagy a nyílt szembeszállás vele. A lap Nagy Imrét hozta fel követendő példának, hangsúlyozva, hogy Dubček csak így biztosíthatja a maga számára a csehszlovák társadalom többségének támogatását. Kádár valószínűleg taktikai okokból nem hozta elő az ügyet, de a vele tartó Fock Jenő nyíltan nehezményezte, hogy egy ilyen cikk éppen akkor megjelenhetett.

„…A csehszlovákok üzenetében benne volt, hogy nem publikált, diszkrét jellegű találkozót kérnek, és általában az volt a benyomásom, hogy valamit mondani akarnak a vasárnapi varsói találkozóval kapcsolatban, valamilyen javaslatuk van – írja beszámolójában Kádár János… – Hallgattuk, hallgattuk a csehszlovák elvtársakat, akik mindenféléről beszéltek és ismételték, amit már korábban is mondtak: vannak nehézségek, de akadnak pozitív dolgok is. Mi csak néztünk, hogy mit akarnak mondani tulajdonképpen… persze aztán a végén ez is kiderült. Meg akartak ugyanis győződni, hogy összejövünk-e nélkülük, hogy ez egy végleges elhatározás-e? Megmondtuk nekik, igen, mi holnap Varsóban nélkülük is össze fogunk jönni. Megmondtam nekik: súlyos hibát követtek el, mikor úgy határoztak, hogy nem ülnek le az öt testvérpárttal együtt. Hová akarnak menni és kivel, ha nem a Szovjetunióval, nem a lengyelekkel, nem a bolgárokkal, nem az NDK-val, nem a magyarokkal?! Figyelmeztettük őket, végzetes útra léptek… Erre ők fogták magukat és elmentek…”

Fock Jenő még hozzátette:

„…Mértékletességet, óvatosságot, bölcs belátást kértünk Dubčektől. Én azt fejtegettem, hogy Csehszlovákia önmagán, rajtunk s ilyen formán az egész szocialista világon segítene, ha csak addig menne el, mint mi magyarok. Majd két-három év múlva újra továbblépne az intézményrendszer reformjában és nekünk is példát mutatna vele. Dubček az asztalra borult és sírt. Másnap Varsóban kezdődött a szövetségesek tanácskozása, tanácsot kért: milyen álláspontra helyezkedjen. Mi kifejtettük a fontolva haladás teóriáját, és azzal búcsúztunk: most hazamegyünk csomagolni, és holnap délben kezet fogunk Varsóban. Dubček nem jött el, távolmaradása történelmi következményekkel járt…”

Kádár János helyzete csak tovább nehezedett, amiért az előző nap találkozott Dubčekkel, úgy néztek rá, mint egy sztrájktörőre. Kádár nem hagyta magát elrettenteni, újabb békéltetési kísérlettel próbálkozott, de erre már senki sem figyelt, növekedett a fegyveres beavatkozás támogatóinak a tábora. Kádár utolsó érvként ismét a magyarországi tapasztalatokra hivatkozott, ily módon is utalva a Szovjetunió történelmi felelősségére. Annyit elért vele, hogy sikerült kitolnia az erőszakos megoldás terminusát, újabb egyeztetések következtek, de ezek sem hoztak eredményt.

Prágában megjelent a „Kétezer szó” című kiáltvány, mely jelezte, hogy a csehszlovák reformerők már messze túlléptek a dubčeki elképzeléseken, új pártok és egyesületek alakultak, tüntetéseket, sztrájkot, bojkottot hirdettek.

„Dubček nem tudja vagy nem akarja felfogni, hogy a CSKP első titkáraként milyen kötelezettségek terhelik, kísérletet sem tesz rá, hogy meggátolja egy második hatalmi központ kialakulását, betiltsa a szocialistaellenes szerveződéseket.

Olyan volt, mint egy mentőcsónakban ülő ember a nyílt tengeren. Nem fordulhatott szembe a széllel, ezért úgy döntött, hogy fut a szél elől. A nép természetesen éljenzett, mert csak azt látták, amikor csónakja orrát egy-egy hullám taraja magasra emelte” – jellemzi valaki az akkori Dubčeket.

Puja Frigyes, a magyar külügyminiszter is hasonló módon vélekedik a memoárjaiban:

„Alekszander Dubček – ahogy a kis képességű embereknél gyakori – lassan elhitte, hogy ennek a nagy nemzeti felbuzdulásnak ő a központi figurája, aki vala mi újat visz a kommunista mozgalomba és aki talán a történelembe is beírja a nevét… Ennek a hiedelemnek a megerősödésében nagy szerepet játszott Dubček hiúsága is. Emlékszem, hogy 1968 tavaszán naponta várta őt a hivatala előtt 20-30 ember, asszonyok és főképpen fiatalok, s virággal, üdvözlő szavakkal kedveskedtek neki. Úgy néztek rá, mint egy félistenre, mint a legnagyobbakra szokás. És Dubček elhitette magával, hogy ezek a nép szívéből fakadó megnyilvánulások, eszébe se jutott, hogy szervezett akciókról van szó, amelyeket az »újítók« vezérkara éppen azért szervez, hogy erősítse benne a hitet, vagy inkább a hiedelmet: helyes úton jár, ő az és senki más, aki éppen most menti meg az országot, a nemzetet, s ezért a nép szeretete övezi.

Miközben az egész szocialista világ azért drukkolt, vajon mi lesz holnap Csehszlovákiában, Dubčeket ez nem nagyon izgatta. Ráért arra, hogy strandra járjon, úszkáljon, illegesse és fényképeztesse magát minden pózban. Egyszer Kádár Jánosnál voltunk, mikor elővett egy magyar képes újságot:

„– Nézzék meg ezt az embert, ezt a Dubčeket. Mi itt halálra izgatjuk magunkat, szinte hetenként meglátogatjuk, hogy meggyőzzük arról, mi volna a helyes, ő meg strandra jár, s mintha divatbemutatón szerepelne, csukafejest mutat be a közönségnek. Hadd lássák, mit tud az ő első titkáruk…”

A szovjet vezetés Jaltába hívatta Kádár Jánost és még egy közvetítésre kérte fel. Augusztus 17-én került sor az újabb komarnói találkozóra, de Kádár csak annyit jelenthetett: „utunk nem járt a kívánt eredménnyel”. A magyar első titkár kísérletet tett, hogy óva intse Dubčeket, mert már tudott Moszkva katonai intervenciós terveiről, vagy legalábbis sejtette azt. Mikor elbúcsúztak egymástól, Kádár értetlenül kérdezte Dubčeket:

– Mondja, Önök valóban nem tudják, mit kell tenniük?

Dubček azonban nem fogta fel a hatékony és gyors cselekvés szükségességét, és a további elodázás mellett döntött, abban reménykedett, hogy a helyzet magától is kitisztul majd.

A komarnói megbeszélés másnapján találkozott Moszkvában az öt testvérpárt képviselője. Brezsnyev úgy értékelte a helyzetet, hogy már csak a fegyveres beavatkozás mentheti meg Csehszlovákiában a szocialista rendszert.

„– Önök egyetértettek ezzel az értékeléssel? – kérdezte Kanyó András interjújában Kádár Jánost.

– Nem mindenki. Mi úgy véltük, hogy a legvégsőkig el kell menni és katonai megoldást csak abban az esetben szabad alkalmazni, ha már minden más lehetőség kimerült. De akkor már nem hallgattak ránk.”

Kanyó igazi riporterként tovább makacskodik:

„– A hírek szerint Ön ellenállt a fegyveres beavatkozás tervének.”

Kádár most is kitér:

„– Nem tudom, hogy ez fontos-e. Az mindenesetre igaz, hogy csak akkor adtuk hozzájárulásunkat, amikor kiderült, nincs más lehetőségünk.

– Mi volt a döntő érv, ami a magyar részvétel mellett szólt?

– Ha volt ilyen, akkor az lehetett, hogy a csehszlovák elvtársak nem engedtek, nem tették meg azokat a lépéseket, amelyekkel talán el lehetett volna kerülni a katasztrófát. Moszkvában az is kiderült, hogy mi magyarok magunkra maradtunk az éppen induló reformunkkal és ezért is szemben találtuk magunkat a szocialista országok többségével.

– Igaz-e, hogy Lennyid Brezsnyev külön is agitálta Önt, fogadja el a többség nézeteit?

– A megbeszélésnek egy bizonyos fázisában valóban kérte, hogy ne térjünk ki az együttes fellépés elől.”

Kádár János később úgy nyilatkozott, hogy augusztus 18-án a moszkvai találkozón Brezsnyev már elhatározott döntésként jelentette be, hogy a Varsói Szerződés csapatai bevonulnak Csehszlovákiába. Tisztában voltak vele, hogy ez a lépés világszerte felháborodást vált majd ki, ezért „eszmei fügefalevélről” is gondoskodtak. Lényegében az 1956-os magyar felkelés leverésénél alkalmazott receptet vették elő újra.

Vasil Bilak és néhány más, reformellenes csehszlovák politikus egy levelet küldött az SZKP-nak, ebben közölték, hogy szakítani akarnak a Dubček által képviselt politikai vonallal, mely a fennálló szocialista rendszer megdöntését célozta meg. A fordulat végrehajtásához külső támogatást kértek, beleértve a katonai segítséget is. Amennyiben igenlő választ kapnak a szovjet párttól, akcióba lépnek.

„– Tervük az volt – elemzi Kádár János –, hogy augusztus 20-án a CSKP ülésén fellépnek és felhívással fordulnak az ország lakosságához, nyíltan kérik a katonai beavatkozást. Ezzel egy időben gondoskodnak arról, hogy a televízió, a rádió, a fontosabb nyomdák az ellenőrzésük alá kerüljenek, s ha kell, megjelentetik a Rude Právo különszámát. Végül, ha minden simán megy, akkor augusztus 21-22-én a CSKP új pártvezetést, a nemzetgyűlés pedig új kormányt választ. Erre a menetrendre épült a katonai akció, mely augusztus 20-án indult el.”

Bár Kádár János mindent megtett a csehszlovák ügy békés és tisztességes rendezéséért, nem léphette át a saját árnyékát. Fegyelmezett kommunistaként és a pro letár internacionalizmus elkötelezettjeként végül is tudomásul vette a beavatkozást, és hozzájárult, hogy magyar katonák is részt vegyenek az akcióban.

Kádár mélységes kudarcként élte meg a történteket, hosszú hetekig nem jelent meg a nemzetközi nyilvánosság előtt, maga helyett Biszku Bélát küldte el a Lengyel Egyesült Munkáspárt kongresszusára. Időközben Moszkvába hívták, hogy megbeszéljék vele a további teendőket a csehszlovák ügyben. A szovjet vezetők úgy vélték, hogy az adott helyzetben Gustav Husák számít a legalkalmasabb embernek. Kádár elhárította magától, hogy továbbra is belevonják a dolgok menetébe:

„– …Azt mondtuk Brezsnyevnek: Husák a szomszédunk, rendes embernek ismerjük, isten éltesse sokáig, de miért kellene nekünk minősítenünk őt?! Minősítse talán a csehszlovák nép.”

Ide kívánkozik egy személyes emlékem is. Kádár az események után ellátogatott az Írószövetségbe, melynek akkoriban még én is tagja voltam. A beszélgetés elején felállt Kamondy László barátunk, és az első titkárhoz fordult:

– Mondja meg nekünk, Kádár elvtárs: Magyarországnak mindenképpen részt kellett venni Csehszlovákia megszállásában? Kádár a fejét rázta:

– Nem, Kamondy elvtárs, módunkban állt volna nemet mondani. Az elutasító döntés számtalan gazdasági és politikai nehézséggel járt volna, de a Szovjetunió tudomásul vette volna. A magyar pártvezetés döntött úgy, hogy csatlakozunk ehhez az akcióhoz.

– Ha ez így van, akkor meg kívánom jegyezni, hogy én lélekben nem vonultam be Csehszlovákiába!

– Ehhez joga van, Kamondy elvtárs, és nem is kívánom meggyőzni Önt – zárta le a vitát Kádár János.

Á magyar átlagembereket tulajdonképpen nem hozta lázba a csehszlovákiai megszállás híre. Ha nem is gyűlölték, de lenézték a többi szocialista ország polgárait. „Csak azért jönnek ide, hogy elvegyék előlünk a téliszalámit és ellepjék a Balatont!”, „azt kapták, amit megérdemeltek!” – vélekedtek mindenütt.

A kultúra és a politika nagyjai sem léptek sorompóba. Ismereteim szerint két tiltakozó levél érkezett tőlük, az egyik Lukács György filozófustól, a másik Hegedüs Andrástól – ez utóbbi gesztusát különösen ellentmondásossá teszi, hogy annak idején miniszterelnökként magyar részről éppen ő írta alá a Varsói Szerződést.

Nyers Rezső egy későbbi nyilatkozatában elmondta, hogy a bevonulást követő napon kijelentette a Politikai Bizottság ülésén:

– Én nem értek egyet vele! Mire Kádár állítólag szarkasztikus modorban azt felelte:

– Mi sem értünk egyet saját magunkkal! Megjegyzendő, hogy a legfőbb érintett, Dubček nem bizonyult hálásnak a magyar támogatásért, Kádár János halála után egy televíziós adásban súlyos vádakat emelt ellene. De hát a hála – mint Pozsgay Imrétől tudjuk – nem politikai kategória.

XX.

Fentebb említettem, hogy Kádár Jánost egyik munkatársa Bethlen Gábor fejedelemhez hasonlította, aki a keleti török és a nyugati német nyomás között egyensúlyozva próbálta fenntartani Erdély önálló létét. A párhuzam „keleti” része mellett Kádár nyugati irányban is szerteágazó tevékenységet fejtett ki.

A felkelés leverése után Németországban, Franciaországban és szerte Nyugat-Európában Kádár nevéhez lesújtó jelzők tapadtak: „áruló”, „báb”, „Quisling”, „hóhér” és így tovább. A „Die Tat” című lap már azért is megtámadta dr. Haller minisztert, Svájc moszkvai nagykövetét, amiért „helyesnek tartotta, hogy a moszkvai repülőtéren megjelenjék Kádár, a magyar Quisling fogadásán, s megszorítsa vértől szennyezett kezét.” Egy másik újság így írt:

„Kádárnak csak annyi mozgási lehetősége van, mint egy harckocsi után kötött babakocsiban ülő robotnak. Hivatalában három távbeszélő vonal van közvetlen beszélgetésre a Kremllel. Tudja, mikor mit kell válaszolnia. Meg van engedve, hogy igent mondhasson és néha saját maga állapíthassa meg, hogy hány óra van…”

A hangnem aztán lassan változott. Az egyik német újság már arról ír, hogy a magyar parasztság megtarthatta a forradalom eredményeit. „A Nagy Imre által megszüntetett kényszerkollektivizálást és kényszer-beszolgáltatást nem állították vissza. Úgyszintén háttérbe helyezték a Nagy Imre-program értelmében a nehézipar fejlesztését, a közszükségleti cikkek termelésének javára”, de még hosszú idő telt el odáig, amíg valaki azt írta Kádár Jánosról, hogy „ortodox kommunista – emberi arccal”.

Mind gyakrabban találkozott nyugati államférfiakkal.

„Bámész csodálkozással vette tudomásul Bruno Kreisky osztrák kancellár népszerűségét – írja Aczél György –, miután ő is elfogadta azt a feltételezést, hogy egy zsidó a tömegek előtt nem lehet igazán népszerű. [Ez a népszerűség, úgy gondolom, nem volt egyértelmű, a bécsi Ringen sétálva gyakran láttam, hogy a Kreiskyt ábrázoló plakátok homlokára felírták a »Jude« szót. – M. Gy.]

Kreisky is kedvelte őt, egy alkalommal azt mondta neki:

– Milyen kár, hogy maga kommunista!

Kádár szótlanul mosolygott ezen.

A politikájáért becsülte Willy Brandtot, ugyanakkor értetlenül fogadta, hogy tudta a politikát egy nő miatt feláldozni. Beszélgetéseikben Kádár gyakran megemlítette, hogy ha az 1920-as években a szociáldemokraták nem harcolnak a kommunisták ellen, Hitler soha nem kerül hatalomra.”

A nyugati kommunisták közül csak két ember, Maurice Thorez és Alvaro Cunhal keltette fel érdeklődését. Könnyen és jól szót értett Margaret Thatcherrel, aki a tolmácsa szerint „valósággal itta a szavait”. Az egyik tárgyalásukról távozóban külön megkereste a magyar külügyminisztert, és kérte, tegyenek meg mindent Kádár János egészségének megőrzéséért. Az ő esetleges kiesését pótolhatatlannak ítélte. Helmut Schmidt német kancellár emlékezéseiben a kelet-európai politiku sok legnagyobb egyéniségének nevezte, úgy vélte, hogy csak Tito hasonlítható hozzá.

A konszolidációt jelezte, hogy az úgynevezett „magyar kérdést” 1962-ben levették az ENSZ napirendjéről, ez a lépés hallgatólagosan a Kádár-rendszer elfogadását jelentette, fokozta az ország tekintélyét.

Bizonyos időszakokban egyenesen úgy festett, mintha az európai politikai élet központja Budapestre helyeződött volna át. Különösen vonatkozott ez a nemzetközi válságperiódusokra. Mikor a fegyverkezés újabb hullámaként megkezdődött a szovjet SS–100-as, illetve a nyugati Pershing rakéták telepítése, egy háború veszélye rémlett fel. A szembenálló táborok közötti egyeztető tárgyalások kevés jót ígértek, mindkét félből hiányzott a szükséges bizalom. Á közvetítésekhez Kádár János látszott a legmegfelelőbb személynek. Egymás után jelentkezett nála Craxi, Thatcher, Mitterrand, Kohl. Kádár attól tartott, hogy a nyugati látogatóknak ez az impozáns névsora mind itthon, mind a szocialista táboron belül gyanút válthat ki, ezért mintegy álcázásként a franciák és a németek közé beiktatott egy tárgyalást Vietnammal vagy Észak-Koreával.

Kádár most sem képzelte, hogy ezek az összejövetelek titokban maradhatnak a szovjet vezetés előtt, ezért beszámolt nekik a felmerült témákról. Jelentős szerepet játszott a kölcsönös gyanakvás leküzdésében. Thatcher asszonynak azt mondta, hogy Budapest épp félúton fekszik London és Moszkva között, ha már idáig eljött, miért nem teszi meg az út másik felét is. Mikor megérezte, hogy Thatcher hajlana erre a lépésre, ha nem jár presztízsveszteséggel, felhívta Brezsnyevet, és kérte, hogy küldjön személyes meghívást a brit miniszterelnök asszonynak.

Kádár János irányvonalát a nyugati sajtó is értékelte:

„…Megállapítható, hogy Magyarország a fegyverkezés kérdésében általában mérsékletet tanúsított a Nyugattal szemben, az Egyesült Államok vonatkozásában pedig különösen – írta a Neue Züricher Zeitung – nem állt érdekében, hogy könnyelműen kockára tegye a fejlett ipari országokkal fenntartott jó gazdasági kapcsolatait. Persze hiba volna úgy vélni, hogy Thatcher és más NATO-kormányfők látogatásai alkalmasak arra, hogy fellazítsák Budapest külpolitikai hűségét Moszkvához. Magyarország büszke arra a szabadságra, amelyet gazdasági és társadalmi területen szerzett, de nem nagyon szereti, ha túl nagy nyilvánosságot kapnak ezek a vívmányok!”

Meg kell említeni, hogy Kádár János volt az első kelet-európai kommunista vezető, aki ellátogatott a pápához – másfél évtizedes szívós előkészítő munka előzte meg ezt a találkozót. Kádár és VI. Pál pápa biztosította egymást, hogy tovább kívánják építeni ezt a kapcsolatot.

(Berecz János, aki Kádár kíséretéhez tartozott, megemlíti, hogy az audienciát fél órára tervezték, de több mint egy teljes óráig tartott. Aztán végre kinyílt az ajtó:

„…A pápa két kézzel fogta Kádár jobbját, az istennek sem akarta elengedni, erre Kádár bal kezével finoman megveregette a pápa jobb karját:

– Hát, Szentatyám, hallotta, hogy tengernyi gondom van, de meg kell mondjam, magát sem irigylem!

Erre a pápa égnek emelte a kezét és ha nehezen is, de útjára engedte a vendégét.”)

Minden nyitottsága ellenére Kádár János nem tűrte el, hogy a nyugati kommunista pártok vezetői megpróbáljanak beleszólni a magyar belügyekbe. John Gallon, az angol kommunista párt főtitkára budapesti látogatása során megjegyezte:

– A magyarországi leszámolások nem voltak méltók az igazi kommunistákhoz. Kádár János nem bocsátkozott vitába vele, csak annyit kérdezett:

– Ön mikor lépett be a pártba?

– 1936-ban.

– Én 1935-ben. Nagyjából ugyanannyi időt töltöttünk a mozgalomban. Ez alatt hány pofont kapott a rendőrségen?

– Egyet sem.

– Én ötvenig számoltam, aztán abbahagytam. És hány évet töltött börtönben?

– Egyet sem.

– Én mindent összevetve hat és felet. Ezt tessék előbb bepótolni, aztán majd tovább beszélgetünk.

Külföldön jártában is elkerülte az elméleti vitákat a testvérpártokkal. Feljegyezték, hogy valaki egyszer egy Lenin-idézettel próbálta Kádár fejére olvasni valamilyen tévedését.

– Mit gondol? – kérdezte – Ha élne, mit csinálna a maga helyében?

– Nem tudom, de annyi biztos, hogy nem idézgetné a saját harminc évvel ezelőtt írt cikkeit.

 

„Kádár korrekt és következetes irányvonalával nemcsak a maga tekintélyét növelte, de elérte azt is, hogy Magyarországot a szocialista táboron belüli legszabadabb és legvirágzóbb országként tartsák számon” – vélekedtek a külpolitikai elemzők.

Á világsajtó hangos volt a „magyar gazdasági csoda” dicséretétől, a tudósítók ilyesféle pesti vicceket idéztek:

„Nixon és Brezsnyev csúcstalálkozóra tart, és elhívják magukkal Kádár Jánost is. Egy oszlopban halad nak, külön-külön kocsiban ülve. Egy útkereszteződéshez érve Brezsnyev utasítja a sofőrjét:

Irányjelző balra, kanyar balra!

Nixon így szól:

– Irányjelző jobbra, kanyar balra! Kádár pedig így szól:

– Irányjelző balra, kanyar jobbra!”

Más nyugati lapok arról számolnak be, hogy a bürokratikus abroncsok lazulása tényleges alkalmat adott a vállalkozások kibontakozására az országban. Kádár János a menedzserek egész nemzedékének tette lehetővé, hogy bizonyíthassanak. Egy-egy kiemelkedő vezető egyéniség nem csak az általa irányított gyárat vagy mezőgazdasági nagyüzemet emelte európai rangra, hanem a várost vagy a községet is maga körül. Például Horváth Ede egyszerre fejlesztette a Rába Műveket és Győrt, Borovszky Ambrus a vasművet és Dunaújvárost, Szabó István a „Vörös Csillag” termelőszövetkezetet és Nádudvart.

A valóságban azonban többször is súlyos fenyegetések bontakoztak ki, vegyünk egy példát a későbbi évekből:

„…A klasszikus kádárizmus az 1973–74-es első olajválsággal roppan meg, amikor világossá vált, hogy a rendszer sem egymagában, sem a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsával és ezen belül a Szovjetunióval együtt sem tud versenyképesen helytállni a termelés és a szolgáltatások piacán – írja Lengyel László. – Feltevésem szerint a kádári rendszer még mindig fennmaradt volna válságokon keresztül is, ha a nyolcvanas évek elején nem következik be a második olajsokk.”

1981–82-ben az ország sokkal kedvezőtlenebb financiális helyzetbe került, mint 1956-ban, mikor viszony lag szerényebb kifizetések és tartalékképzések voltak folyamatban. Az 1980-as évek elején egy világmozgás alakult ki, mely a szocialista országok egész tömbjét válságba sodorta.

Korábban szinte korlátlanul lehetett nyugati kölcsönöket szerezni, „olcsó” volt a pénz, inkább az volt a baj, hogy a keleti országok nem találtak megfelelő, valódi hasznot hozó beruházásokat, most azonban elzárták a „dollárcsapokat”, sőt visszaszivattyúzták a már kihelyezett pénzt is. Számos szocialista országbeli bankból a nyugati ügyfelek kivonták a betétjeiket, ennek következtében Lengyelország, Románia, Vietnam csődbe ment, Kuba sem tudott fizetni.

A magyar gazdasági egyensúly is felborulással fenyegetett. Elsőként az önmagukat menteni próbáló szocialista országok hívták haza nálunk elhelyezett pénzeiket, de a nyugatiak is egyre fokozódó mértékben választották ezt a megoldást. A Magyarországgal kapcsolatos kedvező megítélés szertefoszlott, a nemzetközi sajtó már őt tippelte a következő feldőlő dominónak.

A Magyar Nemzeti Bank számot vetett a helyzetével, úgy ítélte meg, hogy két hétre-egy hónapra elegendő tartalékkal rendelkezünk, a további fennmaradáshoz legalább hatszázmillió dollárt kell szereznünk.

Többféle megoldás is kínálkozott. Legegyszerűbbnek a csőd bejelentése látszott, de ez a már ismert példákat tekintve semmi jót sem ígért. Láthattuk a román mintát, ott az önerőre való támaszkodás diktatúrához és gazdasági szükségállapothoz vezetett. Magyarországon aligha lehetett volna keresztülvinni, nemcsak a szükséges elvi és főleg rendőri feltételek hiányozta hozzá, de szöges ellentétben állt volna a kádári alap gondolattal, mely az életszínvonal folyamatos emelését tűzte ki céljául.

Ugyanilyen kevés sikerrel kecsegtetett egy esetleges segítségkérés a Szovjetuniótól, mely a saját problémáival is alig boldogult. Harmadik esélyként kínálkozott a hitelfelvétel egy nyugati banktól, de ha valamilyen véletlen folytán találtak volna is egy megfelelő tőkeerejű csoportot, az minden valószínűség szerint visszaél monopolhelyzetével, a kapcsolódó feltételek szálaiból olyan hálót fon, amely mintegy az ország „társtulajdonosává” teszi, és tetszése szerinti kedvezményeket követelhet magának. Az orvosság keserűbb lett volna magánál a betegségnél.

Akárcsak az 1956-os válság idején, Kádár János most is a „magyar devizafejedelemhez”, Fekete Jánoshoz fordult. Ő továbbra is világszínvonalú tekintélynek számított, személye körül legendák sokasága keringett. Az 1970-es évek második felében állítólag Tokióban aláírt egy ötszázmillió dolláros kölcsönfelvételt, és a következő nap délelőtt 9 órakor már át is irányította egy korábbi kölcsön törlesztésére.

Fekete nem titkolta Kádár János előtt, milyen bonyolult feladatot jelent a helyzet megoldása. Megismételte, hogy elmúlt az „olcsó kölcsön” időszaka, sőt maguké a kölcsönöké is, egyetlen kiutat látott: be kell lépnünk a Nemzetközi Valutaalapba. Ez a szervezet még a II. világháború vége felé alakult, szabad keretekkel működött, 1944-ben a Szovjetunió is aláírta a parafált alapító szöveget, bár aztán meggondolta magát, és mégsem lépett be. Lengyelország viszont egy időre csatlakozott hozzá, és csak később szüntette meg a tagságát. Kádár már magától a gondolattól is megdöbbent:

– Muszáj?

– Igen. De úgy kell csinálnunk, hogy senkinek sem szólhatunk róla előzőleg.

– De a külügyminiszter aláírása nem kell hozzá?

– Ez olyan, mintha egyenest Moszkvának üzennénk.

Fekete János végül olyan megbízólevelet kapott, amely felhatalmazza, hogy a magyar kormány nevében pénzügyekről tárgyalhasson. Kádár egy pillanatra eltűnődött:

– Egy ilyen papírral akár el is adhatja az országot!

– Igen, de maga is tudja, hogy nem adom el.

Kádár végül is beleegyezett. Fekete úgy utazott ki Washingtonba, hogy senki sem tudott a küldetéséről. Annak a nagy nemzetközi hotelnek, ahol megszállt, minden szobája „be volt technikázva”, vagyis lehallgatókészülékkel volt ellátva – kivéve az igazgató irodáját. Fekete ide kérte be magát, és felhívta Tom Clausent, a Világbank akkori elnökét és De Larosiére-t, az IMF főigazgatóját. Mindketten ugyanazt a kérdést tették fel Feketének:

– Miért jöttél?

– Be akarok lépni.

A szándéknyilatkozatát az alapszabályok szerint elfogadták, de ez nem jelentett azonnali felvételt, ezt a közgyűlésnek kellett eldöntenie. Tíz órakor Fekete aláírta az IMF-be való jelentkezését, 11 órakor a világbankit. Közben arra is jutott ideje, hogy megnézze az 1944-es alapító levelet, melyen szerepelt Szoldatovnak, a Szovjetunió akkori megbízottjának aláírása is, ezek után megnyugodva szignálta.

A hírt időveszteség nélkül nyilvánosságra kellett hozni, hogy megerősítsék a magyar gazdaság iránt megingott bizalmat. Két órakor összeült a Központi Bizottság, Kádár János bejelentette az eseményt. A ked vező hatások azonnal megmutatkoztak, leálltak a betét-visszavonások.

Nem maradt el a szovjet felelősségre vonás, de Kádár mosta a kezeit: az elindult folyamat már visszavonhatatlan, különben is az egykori szovjet példát követték az aláírással. Elutasító magatartásában némi személyes-indulati elem is közrejátszott, Huszár Tibor idézi az ügyben közreműködő Pulai Miklós közgazdász háttérelemzését:

„…Kihasználtuk, hogy Kádárt akkoriban nagyon megsértették a szovjetek. Kádár a Krímben nyaralt, ott találkozott Brezsnyevvel meg a többiekkel, akik semmit sem mondtak neki, de mire hazaért Magyarországra, az asztalán talált egy levelet: a következő tervidőszakra szóló évenkénti hat és fél millió tonna olajszállítást másfél millió tonnára csökkentik…”

Á nemzetközi pénzügyi szervezetekbe való jelentkezés nem oldotta meg az aktuális fizetési gondokat. Bár minden tagország támogatta a felvételünket, a szabályok szerint pénzt csak egy fél év múlva lehetett igényelni – a 600 millió dollárra viszont azonnal szükség volt. Fekete ismét elutazott Bázelbe, a Nemzetközi Fizetések Bankjánál (BIS) próbált áthidaló kölcsönt szerezni. Á pénzintézet vezetői azonban elzárkóztak a kérés elől, mert egy ilyen döntéshez már kancellári döntés volt szükséges. Á német szövetségi köztársaságbeli ismerősei is a kormányfőhöz utasították.

Fekete megpróbált audienciát kérni Helmut Schmidttől, de az tüdőgyulladással feküdt otthon. Á magyar bankár megkereste Kővárit, a bonni nagykövetünket, hogy próbáljon meg kieszközölni számára egy rövid, akár tízperces fogadást. Maga is meglepődött, mikor igenlő választ kapott, Schmidt azt kérte, hogy este tíz órakor jöjjön el hozzá.

Fekete János a nagykövet kíséretében bejutott a szigorúan őrzött rezidenciára. Schmidt még korábbról ismerte őt, mégis méltatlankodva kérdezte:

– Mit akar tőlem? Nem látja, hogy milyen állapotban vagyok?!

– Csak azért mertem Önhöz fordulni, mert nem maradt más reményem. 600 millió dollárt kértem a BIS-től és ők ezt elutasították, ha nem kapjuk meg, akkor a jövő héten csődbe megy Magyarország. Holnap reggel még egyszer tárgyalok a Bankkal, arra kérem Önt, utasítsa őket, hogy adják meg nekünk ezt a pénzt.

Schmidt nem adott azonnal igenlő választ, ehhez beszélnie kellett Matthöferrel, a pénzügyminiszterével, de egy feltételt eleve kikötött. Mivel a lengyel események miatt felerősödött a német kormány kelet-európai politikájának a bírálata, okvetlenül szüksége volt egy látványos pozitív lépésre.

– Fekete úr, beszélje rá Kádár Jánost, hogy jöjjön el Bonnba egy hivatalos látogatásra, mert ezzel igazolni tudnám, hogy a mi politikánk szilárd alapokon áll, a bensőséges jelleget pedig az hangsúlyozná, ha magával hozná a feleségét is.

Fekete beszámolt az ajánlatról, Kádár megdöbbenve fogadta:

– Mi az?! Maga úgy árul engem, mint egy utcalányt?!

Az első titkár végül is elfogadta a meghívást – később, 1982 áprilisában került rá sor. Helmut Schmidt is állta a szavát: még azon az estén felhívta a Bundesbank elnökét, közölte vele, hogy ezt a pénzt össze kell adniuk a különböző nemzeti bankoknak, és a német szövetségi bank elsőnek tegye le az asztalra a maga részét. A vállalkozáshoz aztán csatlakoztak a belgák, hollandok, dánok és számos más ország.

Az utolsó húszmillió dollár összeszedése ment a leg nehezebben. A BIS devizahitel-osztályának vezetője megkötötte magát, hogy neki egyelőre csak 580 millióra van jóváhagyása, és ilyen körülmények között nem kezdheti meg a folyósítást. Fekete egyelőre beérte volna 100 millióval, mert így elkerülhető lett volna a magyar államháztartás azonnali összeomlása. Leutwiler, a BIS elnöke azonban tovább kételkedett:

– Hogy fogják ezt a magyarok visszafizetni?!

Fekete a Nemzetközi Valutaalapra hivatkozott, Leutwiler felhívta a pénzintézetet, ahol megerősítették, hogy a magyarok már aláírták a jelentkezésüket, a felvételi folyamat hat hónapig tart, ha ez lezajlik, megkapják az első hitelt.

– Akkor ez most szerinted rendben van? – kérdezte az IMF vezetőjét.

– Szó sincs róla, még nincs rendben, csak azt tudom garantálni, hogy hat hónappal a felvételük után a kölcsön ügyében támogató javaslatot teszek az Igazgatóságnak.

– És volt már rá példa, hogy tettél ilyen javaslatot és az Igazgatóság visszautasította?

– Nem, ilyen nem volt még, de elméletileg nem lehet kizárni.

Leutwiler kivárta az írásos megerősítést, és Magyarország megkapta az első 100 milliót, aztán a többi pénzt is.

Fekete János természetesen nem kerülhette el, hogy pénzügyi manővereiért raportra idézzék Moszkvába. Öt szovjet funkcionárius tárgyalt vele, bankvezetők, belügyisek, sőt, maga Garbuzov pénzügyminiszter is.

– Miért csináltad? – kérdezte Feketétől a vele jó viszonyban levő Garbuzov.

– 5-600 millió dollár kellett az országnak, ti adtatok volna?

– Egy lóf…t. Olyan szegények vagyunk, hogy a cipőnk mellett járunk.

– Akkor inkább én kérdezek tőled. Miért nem próbálkozol te is valami hasonlóval?

– Azt hiszed, hülye vagyok? Holnap kirúgnak, nem lesz állásom, kocsim, dácsám, hagyjál békén.

Nem sokkal később szovjet közgazdászok jelentek meg Feketénél, puhatolóztak: milyen módon lehetne belépni az IMF-be.

XXI.

1961 decemberében a Hazafias Népfront Országos Tanácsának ülésén mondta ki Kádár János előszór azt a mondatot, amely később a nevével jelzett rendszer alapvető jelszavává vált: „aki nincs ellenünk, az velünk van”.

Nagyjából akkorra fejeződött be a retorziók sorozata a munkástanácsok felszámolásától az utolsó halálraítélt felkelők kivégzéséig, megkezdődtek az előkészületek az általános amnesztia bejelentésére.

Kádár János nem minden elégedettség nélkül vehette tudomásul, hogy beigazolódnak a „nagy pipájú – kevés dohányú” humán értelmiséggel kapcsolatos fenntartásai – különösen a művészekre vonatkozóan.

Hamarosan összeomlott az „írósztrájk” is, a népi írók vezéralakjai sorra retiráltak. Veres András irodalomtörténész idézi Németh László Moszkvában elmondott pohárköszöntőjét, melyben így emlékezett meg az 1956-os felkelésről:

„…Aztán bekövetkezett a szerencsétlenség, amelyet már az első percben vigyázatlanságból eredő robbanásnak éreztem. Az előző években sok olyasmi történt másokkal, velem is, amit másnak, mint méltányosságnak nem tudtam érezni, mindezt azonban sohasem írtam sem a szocializmus, sem az orosz nép rovására…”

Németh László átvette a Kossuth-díjat Kádár János kezéből, majd 1961-ben a Munka Érdemrend Arany Fokozatát is elfogadta. Az ő példája nyomán Illyés Gyula is kiállt a Kádár-rendszer mellett. Ők ketten szervezőként működtek közre annak a nyilatkozatnak a létrejöttében, melyben 200 (!) magyar író tiltakozott az ellen, hogy az ENSZ megtárgyalja a magyar kérdést az úgynevezett „ötös bizottságnak a forradalomról és annak elfojtásáról készített jelentése alapján” – idézi Veres András.

Kádár János munkabékét kötött az addig háttérbe szorított tudósokkal, orvosokkal, mérnökökkel, néhányan közülük soha nem képzelt karriert futottak be. Péter János egykori református püspök, a volt kisgazdapárti köztársasági elnök Tildy Zoltán hajdani titkára előbb a Kulturális Kapcsolatok Intézetének élére került, később külügyminiszterré avanzsált.

Határozatban mondták ki, hogy a pártonkívüliek bármilyen funkciót betölthetnek – párttisztséget kivéve –, és semmilyen hátrányt nem jelenthet, ha valaki nem kíván belépni az MSZMP-be. Ez az állásfoglalás még akkor is sokat jelentett, ha a gyakorlatban sokszor elvárták, hogy a magasabb állásokra pályázók rendelkezzenek „vörös könyvvel”.

1962-ben hivatalosan is eltörölték az egyetemi felvételiknél addig alkalmazott osztályszempontokat. Az egykori „kizsákmányolók-burzsoák” gyerekeinek alig volt esélyük a bejutásra, már a jelentkezési lapjukat is az „osztályidegen” származást jelző „X” betűvel látták el, és ez mintegy andráskeresztként el is zárta az útjukat. Ez a szelekció különösen olyan úgynevezett elvi szakokon érvényesült, mint amilyen a magyar tanári, történészi vagy közgazdász pálya.

Kádár esélyeket adott a beilleszkedésre a Moszkvából hazatérő vagy az eseményeket itthon „kidekkoló” Rákosi-féle párt- és állami apparátus tagjainak is. A Köz ponti Bizottság 1962-ben közölte azt a határozatot, hogy a volt vezetők nem tölthetnek be jelentősebb beosztást. Gerő Ernő ugyan továbbra is fordításból tartotta fenn magát, de Andics Erzsébet egyetemi katedrát kapott, Hegedüs András tudományos kutatóként helyezkedett el, Piros László, az egykori belügyminiszter pedig a Szegedi Szalámigyár vezérigazgatójaként dolgozott tovább. Még Péter Gábor is kapott egy részmunkaidős könyvtárosi állást.

Kádár tudta, hogy a kialakult nyugalom ideiglenes és bármelyik pillanatban felborulhat, különös figyelmet fordított arra, hogy megakadályozza bármelyik csoport vagy réteg előnyszerző próbálkozásait.

Ebbe a folyamatba tartozott vitája, majd szakítása Marosán Györggyel. Marosán lendületes, olykor demagóg stílusa fölött végképp eljárt az idő, behatárolt intellektusa folytán hiányzott belőle az a képesség, hogy váltani tudjon, új ismereteket szerezzen. Marosán változatlanul a második számú vezetőnek hitte magát, de a kibontakozó reformok világában mind távolabb került a hatalom felsőbb köreitől. Kádárhoz fűződő kapcsolata is meglazult, ennek apró, de sokatmondó jeleként kimaradt a megszokott kártyakompániájából is.

Számos példa bizonyítja, hogy az első titkár káderügyekben rendkívüli óvatossággal és körültekintéssel járt el. Mikor úgy döntött, hogy leváltja Ábrahám Kálmánt az építésügyi miniszter posztjáról, titkára szerint 31 emberrel konzultált az ügyben. A Politikai Bizottság néhány tagja egyszerűen szélnek engedte volna Ábrahámot, kezdjen magával, amit tud, de Kádár ebbe nem egyezett bele.

– Olyan nincs, hogy valaki évekig dolgozik döntő hiba nélkül, aztán egyszer csak levágjuk a fejét. Egyébként annak idején éppen ti javasoltátok a kinevezését. Minimum államtitkári rangot kell most adnunk neki. [Ha jól tudom, Ábrahám Kálmánt végül az Országos Természetvédelmi Hivatal elnökévé nevezték ki. – M. Gy.]

Még látványosabb az a mód, ahogy leszámolt Biszku Bélával, aki mind nyíltabban szembeszállt az ő politikai irányvonalával. Eltávolítását már régen elhatározta, nem engedte beleszólni fontos döntésekbe, de még évekig nem távolította el magas beosztásából. Ő maga este nyolc óráig dolgozott, de szótlanul figyelte, hogy Biszku délutánonként veszi az ütőjét és elmegy teniszezni. 1978-ban viszont irgalmatlanul lezárta az ügyét, a korábbi belügyminisztert – központi bizottsági titkárt nyugdíjba küldte, és a SZOT Számvizsgáló Bizottságának elnökévé nevezte ki, ezzel gyakorlatilag a nullára lefokozva őt.

Marosán esetében különös türelmet tanúsított, mindenképpen elkerülte volna a nyílt szakítást. Felfogásukban sok volt a közös vonás: feltétlen ragaszkodásuk a munkásosztályhoz, gyanakvásuk az értelmiség iránt, puritán életfelfogásuk és így tovább. Kádár János változatlanul emlékezett rá, hogy vállat vállhoz vetve harcoltak a Horthy-rendszer, majd a Rákosi-klikk ellen, szinte ugyanakkor kerültek börtönbe, a felkelés leverése után is együtt dolgoztak a szocialista rendszer újjáépítésén.

A robbanékony, magamutogatásra hajlamos Marosán vitte kenyértörésre a lappangó ellentétet. 1962 szeptemberében egy levelet küldött Kádár Jánosnak, majd egy beadványt a párt Központi Bizottságának. Az első titkárnak bejelenti:

„…A Veled való munka- és életviszonyom megromlott, ezt nehezen viselhetem el… egyes politikai bizottsági tagokkal már sem együtt dolgozni, sem egy asztal nál ülni nem tudok” – emeli ki a szövegből Sípos Levente történész – „az emberek már Kádár-klikkről beszélnek. A hatalom csúcsán elfogadod-e még az emberek jelzéseit, a figyelmeztetéseket? Nem mernék igennel felelni!… Egyedül Te tudod összefogni a jelenlegi vezetőket teremtő munkára. De azért meg kell mondanom: úgy, ahogy most vezetsz és ahogy a környezeted cselekszik, nem jó…”

A Központi Bizottsághoz intézett beadvány még keményebb hangot üt meg, kiáll sorstársai, az 1956. november 4-e után hatalomba lépett vezetőgarnitúra védelmében:

„…A mostani vezetésnek nem szabad addig eljutnia, hogy türelmét elveszítve megbízható, hűséges és fejlődőképes embereit – miután felhasználta őket s velük célt ért – szélnek eressze… Ahhoz, hogy Kádár elvtárs ma elismert vezető, nekem sok közöm van! Elismertségében az én munkám eredménye is bőven benne van” – ismétli meg a már sokszor hangoztatott érveit.

Marosán Kádár szemére veti, hogy az utolsó években személyi kultuszt alakított ki maga körül – szokásához híven nem válogatja meg a szavait:

„…Úgy látszik, belátták, hogy mi csak úgy haladhatunk előre életünk minden vonalán, hogy ha egyedül Kádár elvtárs tud mindent. Belátták, hogy az a helyes, ha egyedül Kádár elvtárs gondolkodik. Ez a vezetés néha úgy fest, mintha mi valamennyien iskolás gyerekek volnánk. Ilyen vezetési módszerrel juthatnak el ahhoz a nézethez, hogy csak egyetlen okos, ügyes, bátor és művelt emberünk van – egy ember, aki mindenhez mindenkinél jobban ért… a párt politikáját egyetlen személy csinálja, egy olyan elvtárs, aki fokozatosan és szívós következetességgel ráfekszik a kollektívára…”

A beadvány hangja egyre provokatívabbá válik:

„…Ma már szép számmal vannak olyanok, akik félnek Kádár elvtárssal találkozni… Az utóbbi időben – sajnálatos – Kádár elvtárs goromba és cinikus… Ha valaki netán elvét egy szót, már gúny tárgyává teszi. Igaz, utána azt szokta mondani, hogy csak tréfált. De nem mindenki szereti az olyan tréfát, ami sértő. És a másik véglet: ha Kádár elvtárs bármit mond, netán káromkodik, akkor is mosolyogni illik, sőt, kell… S, ami nem kevésbé hiba: nem viseli el a kritikát – de nem is bocsátja meg… ki fogja már egyszer megmondani, hogy senki nem beszél, nem fecseg annyit a pártban, mint éppen Kádár elvtárs… Kezd túlságosan szubjektív lenni s nem elég, hogy indokolatlanul sértegeti az embereket, sértéseit tetézi azzal is, hogy nem bízik bennünk, azt kezdi hinni, hogy valami csak akkor készül el jól, ha azt ő csinálja és csak úgy jó, ahogy ő képzeli el…”

Beadványában Marosán nemcsak Kádár személyét kritizálja, de azt is állítja, hogy egy zárt vezetői klikk alakult ki körülötte. Biszku Béla, Sándor József, Szirmai István nevét említi, de ide sorolja Gáspár Sándort, a Központi Bizottság titkárát – felindulásában egy táborba sorolva az első titkár bizalmasait és párton belüli ellenlábasait.

„…Szirmai, amikor már nyeregben érezte magát, kezdett megváltozni, minél feljebb jutott, annál fölényesebb, annál cinikusabb és másokat lenéző lett…

… A megnyert hatalom Biszku elvtársnak a fejébe szállt. Megfigyelhető, Biszku hogyan változik meg napról napra, hogy válik fölényessé, pökhendivé…”

Bár az említettek egyikével-másikával személyesen is találkoztam, nem veszem magamnak azt a bátorságot, hogy eldöntsem, Marosán vádjai a valóságot tükrözték-e, vagy a rajta esett sérelmek miatt fakadt ki. Annyi bizonyos, hogy végül – levonva a következtetéseket – bejelentette a lemondását.

Kádár valóban nehezen viselte el a bírálatokat, a szembeszegülést akaratával, egy őszinte híve kis malíciával jegyezte meg róla:

– Kádár elvtárs jól bírta a kritikát – főleg ha dicsérték.

Általában keményen visszavágott, ha valaki alapvető elvi kérdésekben lépett fel ellene. Köböl József egykori illegális kommunista létére is kimaradt a Központi Bizottságból, mert nem vállalt funkciót november 4-e után. Kádár azt is Köböl szemére hányta, hogy később is tartotta a kapcsolatot a jugoszláv követségre menekült Nagy Imre-csoporttal, amely a reménytelen helyzetben küszködő MSZMP-t csak „Kádár-frakciónak” nevezte. Kádár tőle szokatlan személyeskedéssel évekig nem engedte, hogy Köböl értelmiségi állásba helyezkedjen el.

Most nem kis erőfeszítésébe kerülhetett, hogy ne vegye fel a Marosán által elébe dobott kesztyűt. Nehéz volna megítélni, hogy a felesleges konfliktusokat akarta-e elkerülni, vagy úgy érezte, tartozik annyival régi harcostársának, hogy megpróbálja tisztázni vele az ügyet.

„…Magamra vettem annak felelősségét, hogy egy ideig még a Politikai Bizottságnak sem teszek jelentést, megkísérlem Marosán elvtársat meggyőzni arról, hogy jöjjön be, végezze munkáját tovább, úgy, mintha semmi sem történt volna…”

Kádár ismerte annyira Marosánt, hogy tudja, nem lehet eltéríteni szándékaitól, de megpróbálta legalább arra rábeszélni, hogy enyhébb formában fogalmazza meg a mondanivalóját. Hosszas egyeztetés után Ma rosán ezt a kompromisszumot is elutasította. Kádár nem tehetett mást, szabad folyást engedett az eseményeknek, de önmagában már eldöntötte a szakítást. Észrevételeket fűzött Marosán beadványához, ezeket a Politikai Bizottság a magáévá tette és a saját álláspontjaként juttatta el a bejelentőhöz.

„…Amennyiben fenntartja a beadványát, az ügyet a Politikai Bizottság a Központi Bizottság elé terjeszti. Egyidejűleg közli Marosán elvtárssal, hogy miután a viselt tisztségeire a KB választotta meg, felmentést is csak az adhat alóluk. Ennek megfelelően a KB újabb határozatáig a tisztségeivel összefüggésben semmilyen változtatás nem történhet. A Bizottság nyomatékosan figyelmezteti Marosán elvtársat a beadványával kapcsolatos ügyben a kötelező szigorú titoktartásra…”

Marosán újabb beadványokkal próbálta védeni az igazát, de ezeket a Központi Bizottság, „mint alaptalan és pártellenes okmányokat, teljes egészében elutasította és pártszerűtlen eljárását elítéli”. Marosánt felmentették vezető párttisztségei alól, és javasolták nyugdíjazását. Sipos Levente tanulmányában felsorolja a nyugalomba vonulás kondícióit:

„…formálisan az Elnöki Tanács alelnöke maradhat a választásokig, ha e minőségében nem fejt ki tevékenységet. Országgyűlési mandátumát tartsa meg, az új választásokon jelölése függjön addigi magatartásától. A törvényesen járó 6500 Ft nyugdíjat kapja. A Sarolta utcai lakásból a pártközpont költöztesse kisebb lakásba. Gépkocsihasználatra nem jogosult… A Központi Állami Kórházat ő és a családja továbbra is igénybe veheti…”

Ezek a feltételek megfeleltek a nyugdíjba helyezés általános szabályainak, mely alól az ország egykori második emberének számító Marosán sem bizonyult kivételnek. Mint ahogy a gimnáziumban tanult Vergilius-szöveg mondja:

„– Migrate veteres coloni!” – távozzatok, öreg harcosok!”

A félreállított vezető visszavonult a magánéletbe, naponta járt uszodába, továbbra is énekelt egy munkásdalárdában. Nekikezdett önéletrajza megírásának, sorra jelentek meg az egyes kötetek, Kádár sem emelt kifogást ellene. Az élőbeszédben oly hatásos Marosán az írott szóval nehezen boldogult, Kardos György, a Magvető Kiadó igazgatója szinte sorról sorra fogalmazta át a szöveget.

Maga Kádár János sohasem fordította energiáját arra, hogy már lezárt ügyeken töprengjen, de a túlbuzgó állambiztonsági szolgálat továbbra is rajta tartotta a szemét Marosánon. Ebből egy emlékezetes botrány is kerekedett. Marosán épp a Rákóczi úton sétált, mikor észrevette, hogy egy civil ruhás nyomozó követi. Visszafordult, megragadta a zakójánál fogva, és a falhoz csapdosta:

– Hogy mersz te kémkedni utánam? Mondd meg annak, aki utánam küldött, hogy dögöljön meg!

A nyomozót állítólag alig tudták kiszedni a kezéből. Marosán 1965-ben kilépett az MSZMP-ből, de továbbra is gyakran hallatta a véleményét. 1968-ban helyeselte a csehszlovákiai bevonulást, viszont nem értett egyet az új gazdasági mechanizmussal. Az évek múlásával lehiggadt, néha találkozott Kádár Jánossal, és 1972-ben a párttagságát is helyreállította.

Szakszervezeti munkát végzett, előadásokat tartott, külföldi körutakra vállalkozott, ahol mint egykori szociáldemokrata vezető, megpróbálta szorosabbra fűzni Magyarország kapcsolatait a nyugati szociáldemokrata pártokkal.

Míg Kádár Jánost a kegyes halál megkímélte attól, hogy végig kelljen néznie a szocialista rendszer összeomlását – ennyit mindenképpen megérdemelt a Sorstól –, Marosán György tanúja volt a rendszerváltásnak. Az MSZMP felbomlásánál a Munkáspártot választotta, de gyakorlati tevékenységet nem végzett benne. Hamarosan végképp ki is maradt, a szállongó pletykák szerint azért, mert egyszer elfelejtettek autót küldeni érte. 1992-ben, 84 éves korában fejezte be hányatott, ellentmondásokkal teli életét.

XXII.

Az MSZMP tagságának társadalmi összetételét tekintve mind kevésbé felelt meg a nevében hordozott„M”-nek, vagyis a „munkás” meghatározásnak. Csak minden negyedik párttag tartozott ebbe a kategóriába, soraiban mind több alkalmazott és szellemi foglalkozású akadt. A Komócsin, Gáspár, Biszku vezette úgynevezett munkás ellenzék mindenképpen meg kívánta akadályozni, hogy az értelmiség túlsúlyba kerüljön. Nem akarta tudomásul venni azt a természetes folyamatot, hogy a technikai fejlődés a fizikai dolgozók részarányának rohamos csökkenésével jár – és a megmaradó réteg sem szívesen foglalkozik a politikával. A Komócsin-csoport minden eszközt bevetett, hogy leállítsa ezt az irányzatot, elsősorban a tagfelvételt szigorították meg, Pozsgay Imre ír le egy jellemző példát:

„…Az Állami Operaházban egy világhírű tenornak semmi esélye nem volt, hogy az MSZMP tagja legyen, mert csak szaporította volna az értelmiség számarányát. Viszont az Operaház kazánfűtője jogosan felvehető az MSZMP-be, mert javítja a párt összetételét és közelíti alapeszméjéhez, a munkásosztály pártjának gondolatához…”

A helyzetet néha már szánalmas módszerekkel próbálták kozmetikázni, például az országgyűlési választások előtt a jelöltek listáján Aczél György is „munkás”-ként szerepelt.

Kádár János nem tudott és nem is akart megszabadulni eredendő nosztalgiájától a munkásosztály iránt, de messzebbre látott, mint a „baloldali ellenzék”. Felmérte a társadalomban lezajló folyamatok irányát, és mind több értelmiségit vont be az ország irányításába. A korszak szellemének megfelelően ez az elgondolás is előre meghatározott arányszámok alapján valósult meg, a tudósok például 5-6 százalékkal képviseltették magukat a vezetésben. Márta Ferenc kémiaprofesszor a Magyar Tudományos Akadémia egykori alelnöke a kiválasztottak közé tartozott, 15 évig volt tagja a Központi Bizottságnak.

Kádár tudatában volt annak, hogy csak négy polgárit végzett, meg sem próbált mindentudónak mutatkozni, fontos döntések előtt kikérte a szakértők véleményét, Mártához is többször fordult tanácsért.

„– …Mondta, hogy megy a Szovjetunióba – nyilatkozta a professzor Gál Jolán újságírónőnek –, és a Szovjet Tudományos Akadémiát jelölték ki neki, mint meglátogatandó helyszínt. Előtte érdeklődött Mártától. – Maga szerint mit kérdezzek ott az akadémikusoktól?

– Kérdezze meg, hogy a katonai kutatások miért mennek át a közhasználatba olyan lassan? Tapasztalatból tudom, hogy a katonai kutatásokra mindig van pénz, szinte számolatlanul. Nyugaton sokkal gyorsabban hasznosítják a kutatások eredményét a civil szférában is, hogy igazán megtérüljön a befektetés.

Amikor visszajött a látogatásról, mondta nekem:

– Maga jó helyzetbe hozott engem a javaslatával, a kérdéstől elállt a szavuk, alig tudtak megszólalni, annyira meglepte őket!” Márta más alkalommal is elbeszélgetett az első titkárral.

– „Vallásos megszállottság élt benne a szocializmus iránt, és ez gyakran türelmetlenségbe torkollott. Kifakadt azon, hogy a szocialista ipar háromszoros alapanyagból, háromszoros anyagfelhasználással sem tud olyan minőségű árut előállítani, mint a kapitalisták, és ennek az emberek isszák meg a levét, nyomott hangulatban kérdezte:

– Elhatározott dolog, hogy a szocializmusban rosszabbul kell élnünk. Csak a magántulajdon lehet a hajtóerő?

– Nézze, Kádár elvtárs, a fizikai rendszerekben kétféle erőt ismerünk: a kényszererőt – ez az egyensúlyt biztosítja, és a hajtóerőt. Á hajtóerő csak akkor érvényesül, ha a rendszerben különbség van, vagy különbséget viszünk bele, például magasabb, illetve alacsonyabb vízoszlop formájában. Ha nincs különbség, a rendszer nem végez munkát. Ugyanez vonatkozik a társadalomra is, ha valaki nagyot lendít az ország szekerén, keressen többet, mint mások, én nem irigylem Rubik Ernő millióit. Á szocializmusban nem kell attól tartanunk, hogy a pénz kizsákmányoló vagyonná válik.

– Nagyon sok mindent meg kellene valósítanunk, de egyelőre lehetetlen.

– Minden kofa okos a piac után – mondja Márta professzor –, így kellett volna, úgy kellett volna, de az az igazság, hogy Kádárnál többet senki sem tett akkoriban. Márpedig ha valaki egy adott történelmi korban adott feltételek között valamit a legjobban végzett el, azt utólag is illik bajnoknak elismerni.”

 

Á párton belüli konfliktusok ideiglenes elsimultával az általánosnak mondható amnesztiával és az egyéb, enyhülést célzó intézkedésekkel kialakult egy olyan társadalmi összhang, mely lehetővé tette a nemzetgazdaság fokozatos átalakítását.

Az előkészületek hosszú évekig tartottak, különféle tabukat kellett eltörölni vagy megkerülni. Egy, legalább részben piaci alapokra épülő gazdasági rendszernek még a fogalma is eretnekségnek számított az akkori Magyarországon.

„…A »piac« és a szabad verseny hallatán eszembe jut egy amerikai szólásmondás: »mindenki magával törődjön, isten úgyis törődik mindnyájunkkal!« – mondta az elefánt, miközben táncolni kezdett a baromfiudvarban a tyúkok között” – nyilatkozta a Politikai Bizottság egyik meghatározó tagja, mások is a társadalmi különbségek növekedésétől tartottak.

Már számos példából láthattuk: a kádári politika arra törekedett, hogy minden területen érvényesüljön az egyenlőség, vagy legalábbis a messzemenő méltányosság. Aczél György egy francia újságíróval folytatott beszélgetésén így jellemezte ezt az állapotot:

„…A gazdasági és politikai vezetők, illetve a munkások jövedelme közötti különbség lényegesen kisebb, mint Franciaországban… A vezetők családjaiban az egy főre jutó jövedelem átlagosan 35 százalékkal magasabb a munkáscsaládoknál. Egy miniszter fizetése annyi, mint egy nagyon jól képzett vájár jövedelme. Sok esetben a vezetők nem érik el azt az életszínvonalat, amelyre eredeti szakmájukban megmaradva számíthatnának…

Most pedig a kiváltságokról. A vezetők egy részének jár a hivatali gépkocsi. Jogosultak annak a kórháznak az igénybevételére is, ahol külföldi diplomatákat és a volt ellenállókat kezelik. Ha orvosi kezelésre megyek, nagyobb esélyem van arra, hogy a professzor mindjárt fogad, s ha be kell feküdnöm, különszobát kapok. Viszont ugyanazt, ugyanott és ugyanannyiért vásárolunk, mint bárki más Magyarországon…”

Akkoriban terjedt el Gyilasz Milovan jugoszláv politikus elmélete, mely szerint a szocialista országokban a párt- és állami vezető elit egy új osztállyá szerveződik. Ez az osztályok minden ismérvét felmutatja, például a kiváltságaik is örökölhetővé válnak. Aczél erre is kitért:

„…A vezető réteg zárt körön belüli újratermelődése és a kasztrendszer a nyugati propaganda kedvenc vesszőparipája. Pedig nincs is szükség szociológiai felmérésekre, hogy bebizonyítsa: a leendő vezető beosztású »csemeték« valójában nem a vezetők gyerekei közül kerülnek ki… A magas beosztásba kerülők háromnegyed része fizikai dolgozók családjából származik. Csak egy dolgot hadd mondok ezzel kapcsolatban. Ha túlzás is talán, de tény, hogy 1956 óta egy családnak csak egy tagja nevezhető ki nálunk a kormányba, választható a Központi Bizottságba s természetesen a Politikai Bizottságba is…”

Bármilyen tetszetős is ez a társadalmi téren megvalósuló egyenlősdi, gazdaságilag egyre inkább vadvédelmi területhez tette hasonlóvá az országot. A „vadak” reflexeibe beleivódott, hogy az erdész mindig hoz nekik annyi kukoricát, szénát és egyéb táplálékot, amennyi elégséges a szolid életben maradáshoz, de többre akkor sem számíthatnak, ha egész nap futnak vagy ugrálnak. Ez a szemlélet csak passzivitást eredményezett, gátolta a termelőerők kibontakozását. A meghirdetett beruházási és termelési programok jelentős részét le kellett állítani, és veszélybe került a legfőbb kádári célkitűzés: a lakosság életszínvonalának folyamatos növelése is.

A szocialista államrend alapvető meghatározó elemeihez sem lehetett hozzányúlni, az állami vállalatoknak továbbra is össznépi tulajdonban kellett maradniuk. A népgazdaság mozgását a továbbiakban is köz pontilag irányították, az újdonság abból állt, hogy engedték hatni rá az áruviszonyokat és a piaci aktivitást.

A mennyiségi szemléletet ki kellett egészíteni a minőségi elvárások követelményeinek megfelelően. A tervutasításos rendszerben a munkaerő, anyag, energia és minden más tényező felhasználását pontosan rögzítették, így kívánták elhárítani a piacgazdaságban fellelhető pazarlást, a párhuzamos folyamatokat, az eladhatatlan készletek felhalmozódását.

Ez a spekulatív, a valódi folyamatoktól távol álló szervezés azonban csak annyit ért el, hogy az üzemeket képtelenné tette rá, hogy a megfelelő gyorsasággal reagáljanak a változásokra. A háború előtt, ha a Goldberger gyár tulajdonosa jelentést kapott egy-egy új divatirányzat megjelenéséről, a nyomógépek csak addig nyomhatták a régi mintákat, amíg az épp soros „werk” lefutott, utána azonnal átálltak, egy ilyen váltás az 1960-as évek vége felé már hónapokba tellett. Nem kell külön mondani, hogy ez mekkora versenyhátrányt jelentett. Ezeket az úgynevezett „kilométerárukat” a Szovjetunió és más szocialista országok átvették ugyan, de az égető valutahiány miatt áttörést kellett végrehajtani a nyugati piacokon. Azok a reformok, amelyekre sor került a szocialista tábor országaiban, kevés eredményt hoztak. „Jugoszlávia arra a lovasra emlékeztet, aki túl nagy lendületet vesz és átesik a ló túlsó oldalára – írja egy nyugati elemző. – A Szovjetunió még alig helyezte lábát a kengyelbe, Csehszlovákia elkövette azt a hibát, hogy túl gyorsan és túl hangosan fújta meg a diadalkürtöt”, Lengyelországban is hamar zátonyra futott a kísérletezés.

„– Magyarországon – szemben a hasonló politikai berendezésű országokkal – bevallottan piaci jellegű, igaz, azt jelentős mértékben csak imitáló eszközökkel működtették a gazdaságot – írja Pető Iván. – A központi állami irányítás – legalábbis hivatalosan, az információs eszközöket nem számítva – főként szabályozással és nem utasításokkal valósult meg. Ez a vállalati jövedelmek részbeni elvonását, a hitelnyújtás, a bérek, árak, árfolyam-politika és a külkereskedelem szabályozását jelentette…”

A történelem során kialakult magyar sajátosságok miatt a reform eredményei elsőként a mezőgazdaságban mutatkoztak meg. A gazdaságokat többé nem a városokból falura küldött káderek, vagy politikailag megbízható, de szakmailag képzetlen helybeliek irányították, a termelőszövetkezetek többségében a tagság most már maga választotta meg az elnököt. Egy-egy kiemelkedően tehetséges vezető megpróbálta a kor legmagasabb színvonalára emelni a rábízott mezőgazdasági nagyüzemet. Egy-egy nagyobb és sikeresebb gazdaságban tucatszámra dolgoztak mérnökök, eddig csak kiállításokon látott Claas Dominatorokkal és nyugati traktorokkal fejlesztették fel a már lerobbant gépparkot. A személyes érdekeltség bevezetésével megváltozott a tagság magatartása, és nem hagyták veszendőbe menni a megtermelt értékeket. Az egy főre jutó gabona, sertéshús vagy baromfi előállításában megelőztük az európai országok többségét és az Egyesült Államokat is. Zöldség- és gyümölcstermelésben is a világranglista első harmadában helyezkedtünk el. Igaz, ezt az eredményt úgy értük el, hogy az önköltség messze felülmúlta a rivális országokét. A beidegződések nyomán csak a mennyiség számított, az előállítás ára nem, egy-egy mezőgazdasági üzem teljesítményét kizárólag e szempont alapján értékelték és jutalmazták. Érdemes volt művelésbe vonni a legelőket és a réteket, bármilyen kevés is termett rajtuk, javították a gazdaság összesített mennyiségi mutatóit.

A magyar ipar szerkezete is alapvető változásokra szorult, még mindig érződött az 1950-es évek első felének erőszakos fejlesztési hulláma. A nem gazdaságos, elavult termékek gyártását be kell szüntetni – jelölte meg az irányt Kádár János – a felszabaduló termelési kapacitást megpróbálták ésszerűen hasznosítani.

A változásokat csak egy új vagy legalábbis átcsoportosított gazdasági vezetőgárda hajthatta végre – ehhez tartozott Tímár Mátyás is, a legtöbbre hívatott pénzügyi szakemberek egyike. Örömömre szolgált, hogy most, annyi év után, anyaggyűjtés közben sikerült beszélnem vele is.

Tímár már a pályája kezdetén úgy vált ismertté, mint „Tímár, aki nem ad!”. A Rákosi időszakban is meg merte engedni magának, hogy felülbírálja a belügyi büdzsé tervezetét, és jelentős összegeket faragott le belőle. Kádár János később, mikor az ÁVH börtönéből kiszabadulva találkozott vele, tréfásan megjegyezte:

– Nem volt igaza, mikor levett az ÁVH pénzéből, én ültem a börtönükben, és tanúsíthatom, hogy semmit sem költöttek felesleges luxusra.

Egykori professzora, Friss István 1957 elején hívta maga mellé Tímárt abba a bizottságba, mely a felkelés során keletkezett károk összegét volt hívatva megállapítani. A párton belüli balszárny, mely magával Kádár Jánossal is ellenségesen állt szemben, ezután sokáig háttérbe szorította Tímárt. Karrierje 1960-ban kezdett újra felfelé ívelni, ekkor Nyers Rezsőt nevezték ki pénzügyminiszternek, ő megfelelő emberek után tájékozódva Tímárt választotta helyettesnek maga mellé. Nyers nem sokáig maradt a minisztérium élén, mikor 1962-ben Marosán lemondott politikai tisztségeiről, őt hívták be helyette a párt Központi Bizottságába, a pénzügyi tárcát Tímárnak adta át.

Tímár kezdettől fogva bekapcsolódott a gazdasági reform munkálataiba, tagja lett az úgynevezett Apostolok Tanácsának, Nyers Rezső, Péter György, Vilcsek Jenő és Csikós Nagy Béla mellett. (Csikós Nagy ellentmondásos pályát futott be, a háború előtt és alatt felvállalta, hogy a náci birodalomról és a német nagytérségi politikáról elismerő hangú könyvet írjon. A felszabadulás után számosan kifogásolták személyét, de már Gerő Ernő is kihozta az internálótáborból, és Aczél György sem engedett hozzányúlni. Szükség van rá! – jelentette ki.)

Az Apostolok Tanácsa alá 12 albizottság tartozott, javaslatokat dolgoztak ki a hatáskörök decentralizálására, anyagi érdekeltségre, magánkedvezményezések támogatására, a háztáji gazdaságoktól a vállalati munkaközösségekig.

– Kádár nélkül ezt nem lehetett volna megcsinálni – értékelte ezeket a kezdeményezéseket Tímár Mátyás egy beszélgetésünk során. Kádár sok megbeszélésen személyesen elnökölt. Gazdasági ügyekben való ismereteinek hiányosságait állandó önképzéssel próbálta pótolni. Volt egy különös hatodik érzéke, melynek segítségével majdnem mindig a helyes irányba fordult. Ritkán vetett fel új gondolatokat, de tűrte és támogatta azokat, akik megtették.

A reformok keresztülvitele nem ment konfliktusok nélkül. Az új cselekvések szélesebb intézkedési jogkort biztosítottak a gyárigazgatóknak, és előírták, hogy minél magasabb nyereségre törekedjenek – fennállt a veszély, hogy ennek érdekében a munkások kizsákmányolására törekszenek majd. Kádár azt javasolta, hogy meg kell erősíteni a szakszervezeti munkát a dolgozók érdekvédelmében. Felismerte azt is, hogy a reform olyan kihívásokat is teremt, mely mind az igazgatók, mind a munkások számára lehetővé teszi, hogy valódi teljesítmény, a termelés tényleges növekedése nélkül magasabb jövedelemhez jussanak, ezt a buktatót jobban szervezett ellenőrzéssel igyekezett elkerülni.

Ellentéteket szült, hogy a reform következtében a parasztság sokkal látványosabban gyarapodott, mint az ipari munkásság. Ebben a különbségben számos tényező is közrejátszott: a mezőgazdasággal foglalkozókat nem védte egy műhely teteje esőtől-hótól, munkaidejük nem napi nyolc órára korlátozódott, hanem hétköznapon-ünnepen látástól-vakulásig tartott. A családok többségében a férfiak „kétlaki” életmódot folytattak, valamilyen üzemben dolgoztak, visszatérőben nem mentek haza, egyenest a földjükre siettek, szántással-kapálással folytatták a napot.

Az MSZMP vezetésének már említett „Munkás-baloldali szárnya” a paraszti munkából származó jövedelem korlátozását próbálta elérni. Ezt ideológiai köntösbe öltöztették, a „proletárdiktatúra” védelmének tüntették fel. Kádár visszautasította ezeket a támadásokat, nem volt hajlandó ideológiai tartalmat tulajdonítani az ügynek.

„Most ne arról beszéljünk, hogy mi kommunizmust akarunk építeni, mi egy fejlett országot akarunk létrehozni.”

Világosan kimondta, hogy a célok korlátozottak, felfogását a nyugati szemleírók is méltatták:

„…Rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy a reform nem jelenti a kapitalizmushoz való visszatérést, nem jelenti a „burzsoá” demokráciának a visszaállítását. A rendszer igyekezett olyan politikát folytatni, amely tartalmában liberális és nemzeti, de megkapja hozzá a Szovjetunió áldását is. Mint a magyarok mondják: Kádár megpróbál fából vaskarikát csinálni.”

Kádárt az elvi vitáknál sokkal inkább érdekelték az olyan gyakorlati elképzelések, mint az „irányított visszafejlesztés”, vagyis ami hasznot hoz, azt támogatni kell, ami pedig csak viszi a pénzt, azt fokozatosan felszámolni.

Kádár nem mindig járt el következetesen, oly sokat emlegetett „hasadtlelkűsége”, például az ellentét a racionális felmérés és a munkásokhoz fűződő érzelmi kötődés között néha megmutatkozott nála. Ötven történelmi nagyüzemet, olyanokat, mint a Ganz vagy a MÁVAG, kivont a tervezett felszámolás hatálya alól, jóllehet ezek csak ráfizetést „termeltek”, de mint a munkásmozgalom egykori fellegvárai, nála felül álltak a gazdaságosság szempontjain. Az is jellemző, hogy nem vétózta meg azt a 200 millió forintos tervet, melyet a magyar kohászat fejlesztésére készítettek, jóllehet az iparág válsága és visszaszorulása már elkerülhetetlennek látszott.

A reform következetes végrehajtása a számítások szerint százezer munkanélkülit eredményezett volna, ebbe Kádár semmiképp se ment bele. Hiába figyelmeztették a szakértők, hogy a teljes foglalkoztatás kapun belüli munkanélküliséggel jár, emberek söprögetnek, támaszkodnak a szerszámnyélre minden értelmes cél nélkül. Kádár ezt maga is tudta, egyszer megjegyezte: „nálunk hajdan kényszer volt a munka, majd dicsőség, mostanában meg szívesség” – de kitartott az álláspontja mellett. Kreisky osztrák kancellárra hivatkozott, aki egyszer azt mondta neki, hogy a munkanélküliség az alapja minden társadalmi bajnak, az erkölcsi züllésnek, a drogozásnak és így tovább. Magyarországon még 1988-ban is bűncselekménynek számított a „kmk”, a közveszélyes munkakerülés. Megbüntették azokat, akik hosszabb ideje nem rendelkeztek személyi igazolványba bejegyzett munkahellyel.

A teljes igazság kedvéért azt is meg kell említenünk, Kádár mindvégig fenntartásokkal kezelte a technikai fejlesztés ügyét, jellemző, hogy a pártközpontban sokáig egyetlen számítógép sem működött.

Kádár a nemzetgazdaság technikai megújításában is hasonló zárt alapállást foglalt el. Soha nem volt hajlandó elmenni Japánba, hogy tájékozódjon a tudományos-technikai forradalom újabb vívmányairól. Ebben a tekintetben még a képességek tekintetében messze alatta álló bolgár Zsivkov is megelőzte, folyamatos kapcsolatot tartott fenn a távol-keleti országgal, gépsorokat, sőt egész üzemeket vásárolt tőlük.

Puja Frigyes említ meg egy ide vágó esetet. Japán szakértők látogattak el Bulgáriába, felméréseket végeztek és közölték: tízmillió dollárért vállalkoznak rá, hogy az egyik gyárat alkalmassá tegyék modern robotok előállítására is. Délelőtt tették meg az ajánlatukat, Zsivkov azonnal tárgyalt tanácsadóival, és már délután közölte a japánokkal: elfogadja az ajánlatukat. Kádár sohasem tudta volna elszánni magát egy ilyen lépésre.

A reform részeként az összes szocialista országot megelőztük volna a részleges privatizáció keresztülvitelével. Az elképzelés szerint 1987-re a termelőeszközök egyharmada külföldiek, másik harmada a belföldi magánszemélyek kezébe került volna, és csak egyharmad marad meg állami (közületi) tulajdonban. Ha ez megvalósul, a 7-8 milliárdos bevételből az államadósság felét ki lehetett volna egyenlíteni. Később az Antall-kormány ugyanezt a feladatot úgy oldotta meg, hogy még 7-8 milliárdot rakott hozzá az adóssághoz.

Kádár felfogásának ezt a különös ellentmondását fogalmazta meg Fehér Lajos egy szarkasztikus megjegyzésében:

– „Azt tudtam, hogy a Politikai Bizottságban két szárny létezik, a reformista és a nosztalgikus, csak azt nem tudtam, hogy mindkettőnek az »Öreg« a vezetője”

XXIII.

Az anyaggyűjtés során néha oldottabb hangulatú beszélgetésekre is sor került, ezek közé tartoztak azok is, melyeket Romány Pállal, majd később Szabó Istvánnal folytattunk. Romány számos kimagasló tisztséget töltött be a Kádár-rendszerben, volt Bács-Kiskun megyei első titkár és földművelésügyi miniszter, kevesen ismerik nála jobban a mezőgazdaság akkori állapotát.

– Milyen kapcsolat fűzte Kádár Jánost a parasztsághoz? – kérdezem tőle.

– Gyerekkorában eltöltött néhány évet egy somogyi faluban, erre szívesen emlékezett vissza, azon kívül a parasztság inkább csak úgy foglalkoztatta, mint a munkás-paraszt szövetség egyik alkotó osztálya.

– Mást nem tudott a parasztokról?

– De igen, azt, hogy sokat dolgoznak. Hiányzott belőle a Hruscsovra oly jellemző narodnyik gondolkodás, belőle nem váltott ki emóciókat mondjuk egy-egy új kukoricatermesztési rendszer. Viszont az is igaz, hogy „nem tette magát”, a sajtó kedvéért sem fogta meg a kaszát, hogy kalimpáljon vele, mint csinálta ezt annyi más politikus Rákosi Mátyástól Ôorgyán Józsefig. Az előbb elfelejtettem megemlíteni még egy, a paraszti élethez fűződő kapcsolatát: Kádár Jánosnak volt egy lova…

– Lova?

– Úgy történt, hogy egyszer kint járt Mongóliában, megnézett egy kolhozt, és séta közben csak úgy udvariasságból megdicsért egy csikót, aztán el is felejtette az ügyet. Az „Öreg” nem gondolta, hogy a mongolok szentnek tekintik a vendégjogot, ha valami elnyeri a tetszését, azt neki ajándékozzák. Egy év múlva értesítést kapott, hogy a ló megérkezett Magyarországra – egy külön vagonon hozták egy gondozó kíséretében. Az állatorvos megvizsgálta a lovat, megállapította, hogy a neme mén – ez egyébként nem stimmelt, mert herélt volt. A mongolok vigyáztak rá, hogy különleges fajtáikat ne szaporíthassák külföldön. Kádár addig soha életében nem lovagolt – később egy Gorbacsovval közös vadászaton kénytelen volt nyeregbe ülni.

Lóadót sem kívánt fizetni, ezért kivitette az alagi állami állattartó telepre, kezdjenek vele, amit tudnak. A ló a „Góbi” nevet kapta és 1973 augusztusában múlt ki.

– Köztudomású volt, hogy az értelmiség mellett a parasztságot sem érezte túlságosan közel magához, egy kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy „proletár csőlátásban szenvedett” – folytatja Romány. – Ebben a tekintetben még a formára sem adott igazán. Tíz évig dolgoztam első titkárként Bács-Kiskunban, mint ismeretes, az a leginkább mezőgazdasági jellegű megye az országban. Ez idő alatt háromszor is ki volt tűzve, hogy Kádár János ellátogat hozzánk – de egyszer sem jött el. Lett légyen szó aratásról-cséplésről vagy sváb kulturális estről Hajóson, mindezt lemondta az utolsó pillanatban. Más megyékben is ritkán fordult meg, legfeljebb a dabasi „Fehér Akác” termelőszövetkezetig jutott el, de ott sem töltött el többet másfél óránál.

– Akkor miből adódott, hogy az ő regnálása alatt a magyar mezőgazdaság minden korábbinál – és sajnos minden későbbinél is – magasabb szintre emelkedett?

Bizonyára meséltek már magának arról a hatodik érzékéről, amellyel Kádár tájékozódni tudott az általa alig-alig ismert területeken, így a mezőgazdaságban is. Felfogta, mit jelent Mobergnek, a neves norvég közgazdásznak az a mondása, hogy „akinek van kenyere, annak sok a gondja, akinek nincs, annak csak egy, az, hogy legyen”. Nem tűrte el, hogy több mint tíz évvel a felszabadulás után még mindig jegyrendszer legyen érvényben, és azt sem fogadta el, hogy Magyarország agrárimportra szoruljon. Ne felejtsük el, még 1960-ban és 1961-ben is kaptunk gabonát Hruscsovtól. Nem veszett el a részletekben, nem érdekelték a tejhozam növelésének a műhelytitkai, ő inkább egy Budapestet körülfogó ellátási gyűrű tervével foglalkozott. Olyan esetek hozták indulatba, hogy a földalatti vasút keszonjaiból feljöttek az építőmunkások, valamilyen ennivalót akartak venni, és az „éjjel-nappal közértet” zárva találták, mert nem volt áru.

(Mind a jobboldal, mind a nagytőke másik pártja, az MSZP utólag kevés jót mond róla, azt viszont elismerik, hogy Kádár János idejében Magyarországon senkinek sem kellett a szemeteskukából ebédelni, és este sem feküdt le üres gyomorral minden harmadik gyerek. Kopátsy Sándor professzor egy érdekes szempontot említ meg a könyvében:

„Van egy olyan objektív mérce, amelyik alkalmas rá, hogy bármilyen kor fejlettségi színvonalát, eredményeit egybevessük: mekkora és hogyan alakul az átlagos testmagasság… Miért objektív mutatója ez a társadalom milyenségének?… Mert a testmagasság három tényezőtől függ:

a) A lakosság egészének táplálkozási viszonyaitól

b) Az állapotos és szoptatós anyáknak és a kiskorúaknak a nehéz fizikai munkától való kímélésétől

c) A jövedelemelosztás egyenletességétől

Tekintettel arra, hogy ez a mutató tizennyolc évvel eltolódva jelentkezik, a szocialista évtizedekről csak most lehetnek megbízható adataink. A testmagasság még a Rákosi-években is lényegesen, a Kádár-korszakban pedig még egyszer gyorsabban nőtt, mint a két háború között… a nép egésze jobban táplálkozott, lényegesen javult az anyák és a gyermekek védelme, és egyenletesebb lett a jövedelemelosztás…”

Az általános akceleráció nem cáfolja meg Kopátsy professzor állítását, elég arra gondolnunk, hogy a nehéz anyagi körülmények között nevelkedő cigánygyerekek általában most is alacsonyabbak hasonló korú társaiknál.)

– Kádár a nagyüzemi közös gazdálkodásban látta a követendő utat, de elutasított minden erőszakos törekvést. Megvált egyik miniszterétől, aki azt javasolta, hogy növelni kell a parasztokra kivetendő adót, így elszegényednek és bekényszerülnek a szövetkezetekbe – ehelyett újabb és újabb kedvezményeket vezettek be.

– A parasztok jövedelmi szintje, szociális ellátottsága megközelítette a munkásokét, a lomtárrá lezüllött istállókba újra jószágok kerültek, már nem kellett több adót fizetni egy lóért, mint egy autóért.

– 1966-ban a magyar mezőgazdaság teljesítménye elérte az 1938-as, háború előtti nívót, de addigra a falu elöregedett és elnéptelenedett. 1945-ben még 54 százalékos volt a mezőgazdasággal foglalkozók részaránya, ez húsz év alatt 38 százalékra süllyedt. Az agrárnépesség apadt, a bolti kereslet viszont növekedett, számos nehézséget támasztva. Még 1970-ben is külföldről kellett behozatni fagyasztott húst, hogy május elsején jusson a boltokba. A fejlődés lendülete azonban nem tört meg, 1985-ben a magyar mezőgazdaság 15 millió tonna gabonát, 700 ezer tonna zöldséget, 1,7 millió tonna vá gott húst termelt exportra és hazai fogyasztásra. A növekvő agrárexport nagyobbrészt konvertibilis valutát hozott – dollármilliárdos nagyságrendben, alárendelt méretű import mellett – az egész magyar nemzetgazdaságot segítve.

Kádárnak folyamatos harcot kellett vívni a további előrejutásért. Mikor 1972-ben megérkeztek a legelső nyugati vetőgépek és teljes szerszámsorral ellátott traktorok, a szovjet nagykövet berohant hozzá:

– Mi a céljuk ezzel? Le akarnak szakadni a Szovjetuniótól?

– Nem, csak arról van szó, hogy 5-6 tonnás terméseket a bjelorusz gépek csak nagy veszteséggel tudnak betakarítani.

Kádárnak a párton belül is meg kellett vívnia a maga harcát. Visszautasította azokat a nézeteket, miszerint a mezőgazdasági szövetkezetek ne terjeszkedjenek túl a termelés keretein, ne foglalkozzanak feldolgozó tevékenységgel, még kukoricát sem darálhattak. Állami ösztönzéssel új és új konzervgyárak nyíltak, malmok, vágóhidak épültek, a falusi lányok nem mentek fel a pesti textilüzemekbe, hanem itt találtak munkát.

A melléküzemágak kialakítása aztán túlzásokba is átcsapott. Az 1980-as évekre a szövetkezetek nyereségének közel a fele az úgynevezett alaptevékenységen kívüli szolgáltatásokból eredt.

– „Ahol autós mozik nyári működtetésére volt kereslet, ott azt, ahol tojáspor előállítására, ott azt végezte a szövetkezet, az is előfordult, hogy külföldi telephelyen. Vagy fogadta az ipari kooperációt” – mondja Romány Pál. A budapesti hivatalok nagy részében a téeszkirendeltségek takarítottak és mosták az ablakokat.

A téeszek megengedhették maguknak, hogy melléküzemeikben magasabb fizetéssel magukhoz csábítsák a legjobb szakmunkásokat, kiváltva ilyen módon az ipari vezetők haragját.

„A soros pártkongresszuson – írja Romány – egy csepeli küldött azzal a kérdéssel fordult »paraszt testvéreihez«, hogy mit szólnának hozzá, ha Csepelen felvállalnák a lucernatermesztést is?

– Talán több lenne a lucerna – jegyezte meg egy agráros.”

A termelőszövetkezetek a községeik igazi gazdáivá váltak. Nem csak munkát és keresetet adtak az embereknek, de megszervezték a kulturális és sportéletet, utakat és közintézményeket építettek, az öregek gyámolításáról is ők gondoskodtak. Még a mérleghiányos szövetkezeteknek is tartalékolniuk kellett ilyen célokra.

– Az állam a szociálpolitikát a téeszeken keresztül oldotta meg, az emberek igényeikkel nem a tanácshoz, hanem a téeszhez mentek – mondta Szabó István, a kor egyik legismertebb agrár szakembere.

(Szabó karrierje tipikus módon tükrözi a Kádár-időszakban kibontakozó vezetők sorsát. Már 17 évesen korengedménnyel ő vezette a Hangya szövetkezetet szülőfalujában, Nádudvaron. 1952-ben választották meg elnöknek a „Vörös Csillag” téesz, egy élőmunkára alapozott gazdaság élére.

Működésének első évében aszály sújtotta a környéket, a szövetkezet a kötelező beszolgáltatást sem tudta teljesíteni, de Szabó ennek ellenére a tagoknak kiosztott fél kiló kukoricát munkaegységenként. A megyei ügyészség a közellátás veszélyeztetése miatt vádat emelt ellene, az 1930-as években ezért kolhozelnököket végeztek ki a Szovjetunióban, Szabó is csak nehezen kerülhette el a komolyabb büntetést.

Az elnök makacsul haladt tovább a maga útján, be vezette a részes művelést. Nem törődött a helyi funkcionáriusok méltatlankodásával: „milyen nehéz volt összehozni ezt a nagy táblát, a Szabó meg széjjelméri”. A paraszt a munkaegység mellett megkapta a termés húsz százalékát a kukoricából, a búzából pedig minden kilencedik keresztet. Munkaidőben az egész család kint dolgozott a földeken.

Nádudvar hamarosan a szocialista mezőgazdaság egyik mintaképévé nőtte ki magát. Holland traktorok érkeztek olyan port kavarva a falu földes útjain, hogy nem lehetett lefotózni a bevonulásukat. A terület kétharmadát valaha a nagybirtok tartotta a kezében, a parasztok nyomorban éltek, a házak hatvanöt százalékát nádtető fedte.

– Öt-hat százalék maradt belőle, kellett volna még tíz év szocializmus! – mondta erről Szabó István.

A közös konyhás, földes padozatú cselédlakásokból új sorházakba, vagy saját családi házakba költöztek át a parasztok. Olyan könnyítéseket is bevezettek, hogy ha a téesz építőbrigádja valamelyik tagnak dolgozott, nem adóztatták meg ezt a tevékenységét, ezzel is csökkentve a költségeket. Az öregekről is fokozottabban gondoskodhattak: ha egy asszony egy évben ledolgozott 120 napot, ez nyugdíj szempontjából egy teljes évnek számított, tízéves munkaviszonnyal pedig nyugdíjjogosulttá vált.

– Szükséges volt ennyi kedvezményt adni?

– Igen, azt a célt szolgálta, hogy a paraszt ne költözzön fel Budapestre, hanem maradjon otthon, az államnak is ez volt a legolcsóbb.

Szabó Istvánt tizenháromszor választották újra elnöknek, 38 és fél évig vezette a szövetkezetet. Tagja lett az Elnöki Tanácsnak és az MSZMP Politikai Bizottságába is bekerült.)

– Mikor járt a csúcsokon a magyar mezőgazdaság?

1980 körül, 1990-ig még vitte a régi lendület, aztán lehanyatlott. Antall József, Csoóri meg a többiek úgy döntöttek, hogy le kell bontani a nagyüzemi mezőgazdaságot, mert annak idején erőszakkal hozták létre. Jött a földfelosztás, a növénytermesztés jövedelme lement nullára, a parasztság pedig termelőből szavazóbázissá vált.

– Kádár János milyen szerepet játszott a magyar mezőgazdaság virágzásában?

– Az Isten találta ki ide ezt az embert, nélküle semmi sem ment volna.

A mezőgazdaság ügyeiben Kádár legfőbb tanácsadójának Fehér Lajos számított, feltehetőleg még a II. világháború előtti-alatti illegális kommunista mozgalomból ismerték egymást. Fehér részt vett a Gömbös-szobor felrobbantásában is. Ez a magyar–latin szakos tanári diplomával rendelkező, az érthetetlenségig hadaró beszédű ember humán képzettsége ellenére a magyar agrárium megújítójává és apostolává vált. Annak idején Rákosi nem kedvelte Fehért, a Balaton távoli sarkában fekvő Nagybereki Állami Gazdaságba száműzte, Kádár onnan hozatta vissza Budapestre, és a párt falusi osztályának élére állította. Fehér sokáig nem hitt abban, hogy a magyar mezőgazdaságban nagyüzemeket lehet kialakítani, tőkehiánytól tartott:

– Azt hiába is várnánk, hogy a paraszt beruházzon! Kádár leintette:

– Nem is ő állja majd a cehhet!

Fehér Lajos aztán beállt a zászló alá, és szenvedélyesen küzdött a szövetkezetek érdekeiért. Új gépeket, új épületeket követelt, és nem érte be olyan válasszal, hogy „ha nincs kombájn, vegyék elő a kaszát, azzal is lehet aratni”, vagy „nem szabad olyan területeket be vonni a kollektivizálásba, ahol el kell tartani a parasztokat”.

Sokan úgy vélték, hogy Fehér vezetői stílusában sok Kádárra is jellemző vonást lehet találni. Mindketten hagyták dolgozni az embereiket, nem nyomorították meg a gondolkodásukat saját teóriáikkal. Kádár tőle telhetőleg segítette és védte Fehér Lajost, de megtagadta volna önmagát, ha a figyelmébe nem vegyül bele egy cseppnyi gyanakvás.

Már említettem, hogy a sztálini korszakban kolhozelnökök tucatjait végezték ki különböző vélt vagy valós gazdasági bűncselekmények miatt. Ezek az idők elmúltak, de a bűnüldöző szervek előítéletei nem oszlottak szét, ez az alapállás a magyar helyzetre is érvényes volt.

A termelőszövetkezetek elnökeinek egyik lába folyton a börtönben volt. A reform elindítása után megszűnt a korábbi védettségük, ha rosszul dolgoztak, belebuktak, és az állam már nem dobott nekik mentőövet. A pozíciójukat viszont meg kívánták tartani, ezért kockázatos, a törvénytelenség határát súroló, azt néha túl is lépő vállalkozásokra, manőverekre kényszerültek, haszonleső szélhámosok csapdájába estek.

A helyi és központi ügyészségek különös gonddal figyelték a tevékenységüket, és ha gyanús jelet észleltek, le is csaptak. Csak 1970 és 1975 között 130 téeszelnök ellen indult ügyészségi eljárás, ebből 32 elmarasztaló ítélettel végződött a bíróságon.

Fehér Lajos megsokallta az igyekezetüket, és magához rendelte Szénási Géza legfőbb ügyészt. Követelte tőle, hogy beosztottjai ne vadásszanak a téeszelnökökre. Az eset Kádár János tudomására jutott, aki a legkeményebben megdorgálta Fehért, mondván: senkinek sincs joga beleszólni az igazságszolgáltatás menetébe, de az apróbb szabálytalanságokat sem akkor, sem később nem hánytorgatta fel neki. Csak később, a reformellenes szovjet beavatkozás hatására vált meg tőle.

Kádár különleges fontosságot tulajdonított az állami gazdaságoknak, a magyar élelmiszerellátás alapvető tartalékainak tartotta őket. Ha például Ózdon húshiány mutatkozott, a környékbeli, még fejletlen termelőszövetkezetek nem tudtak segíteni, az állami gazdaságok viszont akár 10-15 vagonnyi húst is képesek voltak a helyszínre küldeni. Ezekben a nagyüzemekben magas színvonalú szakembergárda összpontosult, akik szakítottak minden olyan hagyománnyal, amely gátolta a termelést. Ezek közé tartoztak például a Liszenko által bevezetett módszerek, vagy a keresztsoros vetés technikája. A soros konferenciákon bátran felvállalták a véleményüket. Burgert Róbert, a bábolnai igazgató így beszélt:

„Ha az az olasz búza, amelyet Jugoszláviából hozott be a minisztérium, beváltja a reményeket, és hatvan mázsát ad hektáronként nálunk is, akkor én ezt a búzát termelni fogom. De ugyanezt el tudom képzelni az angol vagy a kínai búzáról is. Véleményem szerint akárhonnan is hozzuk be, azt a búzát kell termelni, amely többet ad és olcsóbban…”

Kádárnak imponált Burgert felfogása, megvédte Dögei Imrétől, a rátámadó földművelési minisztertől, aki úgy értékelte, hogy „Burgert elvtárs revizionista búzát akar termelni!”

A magyar mezőgazdasági modell nem kerülte el a többi szocialista ország figyelmét. Példája a Szovjetunióra is ösztönzőleg hatott, például a duplájára emelték a kolhoztagoknak juttatott háztáji földek területét.

A FAO soros konferenciáján a világ 145 mezőgazdasági minisztere tapsolt a magyar eredményeknek.

XXIV.

Miképp történhetett, hogy a kádári új mechanizmus a mezőgazdaságban gyorsabb és jelentősebb arányú sikereket tudott felmutatni, mint az első titkár „hazai pályáján”, az ipar területén?

– Számos okból alakult így. Mi meghatározóan mezőgazdasági országnak számítottunk, következésképpen több tapasztalat halmozódott fel itt, több kiváló szakember nevelődött ki, mint az ipari szektorban – mondta egy beszélgetőpartnerem. – A műszaki értelmiség tovább gyengült azáltal, hogy a legtehetségesebb és a változásokra legérzékenyebb rétege otthagyta a gyárakat, átnyergelt a jobban fizető, kevesebb kockázattal járó külkereskedelmi pályára. A megmaradt gárdában sok volt a gyengén képzett és faragatlan stílusú. Ez azért is bajnak számított, mert a munkásság nem szétszórtan helyezkedik el, mint a parasztság, ezért nem országos szintű irányítókra van szüksége, inkább egy-egy helyi vezetőt igényel. Sajnos kevés Horváth Ede vagy Borovszky Ambrus kaliberű első ember akadt.

Másrészt az ipari átszervezés lényegesen nagyobb anyagi és energiabefektetést követelt. A végrehajtása pedig bonyolultabb volt. Egy-egy iparágat egy-egy nagyvállalatban próbált összpontosítani, például a PANYOVA, a Pamutnyomóipari Vállalat az adott profilhoz tartozó gyárak többségét a kezében tartotta, de még vagy tucatnyi más iparágban, üveg-, papír-, gumi gyártásban is egy-egy mamutcég fogta egybe az ország teljes termelését. Némelyik tröszthöz negyven-ötvenezer fős munkásgárda is tartozott.

A nagyvállalatok vezetői nem csak szinte korlátlan gazdasági érdekérvényesítéshez jutottak, de egy-egy vezérigazgató a párt vezető testületeiben is hatékonyan hallatta a hangját, érdemben befolyásolta az ott hozott döntéseket, lobbitevékenységet folytatott, többet kaparintott meg az anyagi forrásokból, mint a politikai reprezentánsokkal nem rendelkező termelési szektorok.

Maga a párt képtelennek bizonyult arra, hogy beleszóljon az átszervezés folyamatába, Kádár János hiába próbálta tisztázni az egymásra halmozódó problémákat:

„– …A mi irányítási rendszerünknek hiányzik a végső fázisa – mondta a Központi Bizottság ülésén. Ha azt mondtuk, hogy korszerűsítettünk, hát akkor olyan, mintha egy korszerű gépnek az alkatrészei háromnegyed részt korszerűek és a legvégén, ahol az adott termelési rendszerhez kapcsolódik egy fabunkó, hiányzik egy operatív, egy döntésre, mérlegelésre, helyes elhatározásokra segítő fázis… Ha egyebet nem is tudnak a kommunisták, állítom, hogy két dologhoz nagyon értünk: lerombolni valamit, ami nem tetszik nekünk, s megszervezni valamit. Hát akkor mutassuk meg, hogy az üzemvezetést is meg tudjuk becsületesen szervezni. Ez egyelőre nem sikerült.

Nem tudunk harcolni a fölösleges adminisztratív létszám ellen sem. Amit leépítettünk radikálisan kétszer vagy háromszor is az utóbbi tíz év alatt, azt kamatostul beépítettük a középfokú irányító szervekbe és az üzemekbe, tehát semmit sem csináltunk. Elhiszem azt a társadalmi törvényt, hogy a fizikai dolgozók relatív száma csökken, ez vele jár a technikai fejlődéssel. Elfogadom a szellemi munka növekvő mértékarányát, de semmiképp nem tudom elfogadni az adminisztráció növekvő mértékarányát. Ez így nem fog menni. Mi az adminisztratív létszám kitermelésében és felduzzasztásában messzi megelőztük a korunkat. Most a bolgárok megint a kisbaltával nyúltak hozzá a létszámhoz. Mi így nem akarjuk.

Következő kérdés, ami előtérben van: a nem gazdaságos termékek leállítása. De legalább ugyanennyire kell emlegetnünk szerintem a gazdaságos cikkek termelésének a beállítását. Mert ezt sem végeztük el.”

Kádár János a párt gazdasági irányító munkáját, döntéseit sem tartotta kielégítőnek, elrettentő példákat sorol fel:

„…1955-ben hallgattam a Parlament kongresszusi termében egy nagyszerű országos értekezleten egy előadást a dieselesítésről, a mostani ülésünkön is sok szó esett róla. 1975-ben! És most megkérdezem: lehet az normális, hogy húsz esztendeig ilyen kérdés nyitva marad? Ez nem helyes, és én azt állítom, hogy akiknek ezt meg kellett volna oldani – nem tudom, hány száz ember – azok nem lopták közben a napot, azok dolgoztak, de ha az összes többi feladatukat nem végezték volna el és ezt a kérdést legalább tíz évvel ezelőtt megoldották volna, több hasznot hoztak volna a Magyar Népköztársaságnak. Ugyanilyen probléma a Váci úti Hajógyár – én magam 1954-ben titkár voltam a kerületben s már akkor is létező probléma volt, ma is az. Vagy a Kispesti Traktorgyár, ha nincs húszéves probléma, akkor egyéves sem. Á Felvonógyár mit gyártson? Gyártson felvonókat vagy ne gyártson. Ez is 1954-ben volt és még mindig ott tartunk…

…Nem tudom, ki hogy áll az atomerőművel, én a négy polgárimmal nem tudok felelni műszakilag az atomerőmű miatt. Vagy a vizet felejtik el hozzá megtervezni, vagy az ionokat, vagy valami mást. A politikai döntést természetesen nem tudjuk majd elkerülni. De hogy ez tudományos, műszakilag komplett elgondolás, azért a szakemberek feleljenek, és mi majd a volumenről meg tudjuk ítélni, meg az energiagazdálkodásunk mérlegéből, hogy politikailag támogathatjuk-e, megszavazzuk-e és ezt csináljuk-e. Csak azt ne csináljuk, elvtársak, hogy egy ilyen kérdésben 10-20 évig spekuláljunk, meg beszéljünk. A magyar szakemberek 12 éven át megakadályozták azt, hogy a kormány egy licencet megvegyen, folyton hitegetve, csalogatva, mondogatva, hogy a jó magyar szakemberek meg tudják csinálni és 12 év elvesztése után mégiscsak meg kellett vásárolni, így jártunk például azzal a motorral, amit most Győrben gyártanak…” (Úgy hiszem, Kádár a Rába Steiger traktorra gondolt, ennek a licencét 1 millió dollárért vásároltuk meg, jóllehet korábban már egy másik szocialista ország is lekötötte és konkurensként lépett fel vele a piacon. A Schindler felvonó szabadalmáért pedig egy adminisztratív hiba miatt kétszer fizetett az ország. – M. GY.)

Talán már felesleges említeni, de az iparban tervezett reformnak is számos ellenfele akadt a párton belül, az ő ellenállásuk következményeként is csökkent a lendület. Élete vége felé Kádár János így tekint vissza erre a konfliktusra Kanyó Andrásnak adott interjújában:

„…Először a belső ellenálláson, majd pedig a nemzetközi körülmények alakulásán tört meg ez a törekvés… A reform ellenzéke sokféle formában jelentkezett. A lényeg azonban az volt, hogy mozdulatlanságra voltunk kárhoztatva… Mindez párosult azzal a jelenséggel, hogy nemcsak a teljes nemzeti jövedelmet, ha nem a külföldi forrásból származó pénzek egy részét is elosztottuk. Vagyis többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk. Bekövetkezett a fokozódó eladósodás, akkor ezt még senki sem tartotta bűnnek, sőt, egyesek azt hangsúlyozták, hogy tulajdonképpen hasznos dolog, mert majd mi határozhatjuk meg, hogy mivel fizetünk a kölcsönzőknek. Ami az eladósodást illeti, én az elején elleneztem. Nem tagadom, idegenkedtem attól, hogy azoktól vegyünk fel kölcsönt, és azoktól váljunk függővé, akiket a legjobb indulattal sem mondhatnánk a szocializmus hívének… De a dolgok változnak, egy idő után rákényszerültünk…”

A világosabb értelmezés kedvéért tisztáznunk kell, hogy az olyan jelenségek, mint az eladósodás vagy a munkanélküliség azokban az időkben más arányokban jelentkeztek, mint napjainkban. 1972-ben Magyarországnak a tőkés országokkal szemben fennálló tartozása l milliárd dollár körül mozgott, a Kádár-rendszer három és fél évtizede alatt valószínűleg kevesebb adósságot halmozott fel, mint a Medgyesy–Gyurcsány kormány három év alatt.

Most félmillió körüli munkanélküliről szokás beszélni, Romány Pál idéz egy közgazdászt, aki a létező szocializmusnak szinte az utolsó pillanatában azt írta:

„Itt van a farkas! Ezt jelzi a 15 ezer munkanélküli!”

Maga Brezsnyev is rossz szemmel nézte a magyar helyzet alakulását. Többek között nehezményezte, hogy a magyar népgazdaság fejlődési üteme elmarad a KGST-országok átlagától, valamint az eszközök és a képzettebb munkaerő mindinkább növekvő arányban megy át az állami szektorból a szövetkezetbe és a magánszektorba.

„– Nem tehettük volna meg, hogy mindenkitől függetlenül a magunk útját járjuk? – kérdezi Kanyó András már 1989-ben.

– Ezt nem gondolhatja komolyan. Emlékezzen csak vissza, hogy a mozgalomban egyes pártok részéről milyen ellenállást váltott ki 1948-ban a jugoszlávok önállóságra törekvése, aztán jött 1956, amiben ugyancsak nagy szerepet játszott a nemzeti önállóság, amit százezrek követeltek, a párt belső ellenzéke küzdött érte, s jómagamat is közéjük sorolom. Aztán nagy nehezen talpra álltunk s mikor azt hittük, hogy már kedvezőek a feltételek az újításokra, akkor meg beütött a csehszlovák ügy. S ha mindez nem lett volna elég figyelmeztetés, fékezőerőként hatott ránk az is, hogy a gazdasági életünk a szocialista országokból, lényegében a Szovjetunióból származó nyersanyagra épült. Mi pedig egyre több nyersanyagot, azon belül is mind több energiát igényeltünk. Mindezek ismeretében azt hiszem, aligha mondhatjuk, hogy szabad kezünk lett volna minden értelemben…”

Nem sokat értek a közgazdaságtanhoz, így feltételezésemet inkább gyanításképpen fogalmazom meg. Úgy hiszem, hogy a magyar ipar adott állapotában még esélyek sem kínálkoztak felfelé vivő reformok elindítására. Sokszor elhangzott a mondás: a németeknek szerencséjük volt, hogy a háború alatt tönkrebombázták a gyáraikat, meg sem kísérelhették toldozni-foldozni őket, rákényszerültek, hogy a harcok után új és modern üzemeket építsenek. A magyar ipar úgy-ahogy restaurált „fellegváraival” viszont nem volt mit kezdeni. A Csepeli Vasműben, az ózdi kohókban, a Ganz és MÁVAG gyárban száz-százötven éves termelési viszonyok, technikák konzerválódtak, egy-egy Nyugatról behozott gépet be sem lehetett illeszteni a sorba, letakarva álltak a csarnok valamelyik sarkában.

Nemzetközileg is elfogadható szintű új termékkel alig jelentkeztünk a piacokon, a ritka kivételek, mint például a győri Rábában gyártott néhány száz vagy akár néhány ezer teherautó-hátsóhíd sem ellensúlyozhatták az egész ipari termelés elmaradottságát. A fejlesztők eleve is másodosztályúnak számító nyugati ötletek „lekoppintásával” kísérleteztek, melyek aztán termék formájában visszakerülve az eredeti piacokon eladhatatlannak bizonyultak. Emlékszem a Panyova vezérigazgatójának diadalmas mosolyára, aki egy gyapjú-pamut keverék anyagot mutatott be nóvumként, olyat, amely Bécsben már a „bóvlitemetőkben” feküdt, rég leszállított áron.

A külkereskedelem egyébként még a néha-néha adódó esélyeket sem használta ki. Irányítói elképesztő hibákat követtek el még a legfontosabbnak számító magyar–szovjet kapcsolatban is. Puja Frigyes külügyminiszter önéletrajzában megemlít egy esetet.

„A magyar gazdasági vonal egyik kiemelkedő »üstököse«… alaposan elrontotta a viszonyát a szovjet partnereivel… Emlékszem, hogy amikor a szovjeteknek élelmiszerre volt szükségük, dollárt követelt a »nem kemény cikkekért« is. Utasította moszkvai nagykövetünket: mondja meg a szovjeteknek, ha nem fizetnek dollárral, nem lesz mit enniük. Ilyen magatartás láttán aztán a szovjetek is begorombultak, nem egyszer megtették azt, hogy – bár szükségük volt élelmiszerre – nem magyar árut vásároltak, hanem hollandot vagy argentint, s mi csinálhattunk a mienkkel, amit akartunk…”

A külkereskedők gyakran a saját személyes érdekeiket helyezték előtérbe, megfelelő baksisért szinte bármit hajlandók voltak megvenni. Emlékezetes példa maradt, hogy a magyar áruházak kirakataiba olyan cipők kerültek, melyeket a spanyolok a halottak öltöz tetéséhez szoktak használni, a magyar vásárlók erről nem tudván utcán viselték, a cipő vékony talpa pillanatok alatt átázott egy esőben. Ugyanekkora botrányt váltott ki, mikor Indiából tonnaszámra kesudiót importáltak.

A külső és belső nyomás 1974-től a reform megtorpanásához és kényszerű személycserékhez vezetett. Kádár nem tudta helyén tartani a reformok irányító csapatát. „Kilőtték” Nyers Rezsőt, a reformok atyját, Fehér Lajost, a mezőgazdasági szövetkezetek megújítóját, Aczél Györgyöt, a kultúra liberalizmusra hajlamos irányítóját. Eszembe jut az akkori mondás: mivel fizetünk a szovjet olajért? A válasz: nyers fehér acéllal. Ez ma már nem több gyenge anekdotánál, de akkoriban összeszorult a gyomrunk a változások hallatára. Ha nem is tudtuk, de éreztük, hogy kivételezett helyzetünk a szocialista táboron belül bármikor meginoghat, és visszatér a régi időkből már ismert keménykezű irányítás. A leváltottak sora egyre szaporodott: Ajtai Miklós, Fock Jenő, majd Tímár Mátyás is, helyükön baljóslatú nevek tűntek fel: Németh Károly, Korom Mihály, Óvári Miklós.

Kádár nem engedte, hogy végképp a süllyesztőbe küldjék a reform csapatát, jobb időkre várva mintegy „vitrinbe rakta” őket. Nyers Rezsőt a Közgazdasági Egyetemre küldte tanárnak, Aczél Györgyöt a Benczúr utcai Társadalomtudományi Központba.

– Mivel foglalkozott ott Aczél? – kérdeztem később a leváltottak egyikét.

– Volt körülötte egy csoport, annak a tagjaival vitatkozott, hogy tulajdonképpen mi is a szocializmus. Szerintem korábban kellett volna elkezdeni ezt a témát.

Később, mikor Kádárnak módja nyílott rá, hogy a „reform reformjával” kísérletezzen, szinte valamen nyiüket megpróbálta rábírni az ügyek irányításában való részvételre. Huszár Tibor idéz egy interjúból, melyet Lakatos Ernő, az APO, az Agitációs és Propaganda Osztály vezetője adott:

„– Kádár összecsapta a tenyerét, és a káderek, mint a varjak felszálltak a levegőbe, majd kis szünetet követően mind leszállt, csak egyik-másik más ágra ült le…”

Nem minden „madár” volt hajlandó ilyen manőverre. Kádár kísérletet tett Fehér Lajos reaktiválására is, ő azonban elhárította az ajánlatot. Kádár megsértődött a visszautasítástól, kapcsolatuk gyakorlatilag megszakadt.

Fehér Lajos 1981 novemberében hunyt el. A Központi Bizottság úgy rendelkezett, hogy a párt vezetői álljanak díszőrséget a koporsó mellett. Szabó Istvánt is felkérték erre a szolgálatra, természetesen elvállalta. Megnézte a kijelöltek névsorát, és csodálkozva konstatálta, hogy Kádár János nem szerepel benne. Felhívta Aczél Györgyöt, de ő sem tudott magyarázatot adni az első titkár távolmaradására.

Kádár eredetileg nem szándékozott kimenni a temetésre, csak az utolsó pillanatban döntött a megjelenés mellett. A gyülekezésnél megkereste Szabó Istvánt:

– Én majd maga mellé állok a koporsónál!

A díszőrséget letöltvén Kádár behúzódott a gyászolók sűrűjébe, onnan hallgatta Németh Károly patetikus beszédét, aki Szabó emlékezete szerint olyan frázisokat mondott, hogy „ha nincs Fehér Lajos, a fák sem rügyeztek volna ki…” A temetés után Kádár meghívta néhányukat az irodájába, kávét, whiskyt hozatott:

– Meghalt a Fehér elvtárs, fogadjuk el, amit Németh elvtárs mondott róla, de azért jobb, ha tudjuk: ha rá lett volna bízva a magyar mezőgazdaság, ott tartanánk, ahol a lengyelek. Emeljük poharunkat Fehér Lajos elv társ emlékére. Jó csatár volt. Nehéz volt tőle elvenni a labdát.

A futballrajongó Kádár János szájából nem hangozhatott volna el ennél nagyobb dicséret.

– Akkor éreztem először – mondta Szabó István –, hogy egy politikusnak is lehet lelke.

Fock Jenő is kiesett a pikszisből. Bukását állítólag annak köszönhette, hogy reálisabb feltételeket próbált szabni a magyar–szovjet gazdasági kapcsolatokban és a KGST-n belüli viszonyokban – ezért orrolt meg rá a Moszkva-barát klán. Kikezdték a kérlelhetetlenül szigorú Marjai Józsefet, aki talán még Kádárnál is keményebben szállt szembe minden pazarlással. Marjai a legendák szerint egyszer kint a repülőtéren felsorakoztatta a külföldre induló delegációt. Mindenkitől megkérdezte, milyen feladatot kell majd elvégeznie, ezek után úgy döntött, hogy néhány tag kiutazására nincs szükség, és hazaküldte ezeket. Romány Pál mezőgazdasági minisztert azért távolították el, mert állítólag nem volt hajlandó átvenni hatezer rossz konstrukciójú szovjet traktort többmilliárd rubelért. Vályi Péter, a sokra hivatott fiatal pénzügyminiszter üzemi baleset áldozata lett: a diósgyőri öntödét megszemlélve beleesett egy izzó acéllal teli kokillába, és halálra égett. (Itt szándékosságot emlegettek, de úgy gondolom, alaptalanul. Néhány nappal később jártam a helyszínen, akkor is csak egy jelzésszerű léckordon figyelmeztetett a veszélyre, korábban még ennyi se. Egy Vályihoz hasonló, üzemi viszonyokban egyébként is járatlan ember könnyen bajba kerülhetett.)

Kádár János úgy vélhette, hogy a változások egyúttal arra is alkalmat adhatnak, hogy megszabaduljon a „munkás baloldal” néhány szektás alapállású vezetőjétől. Mint már említettem, nyugdíjba küldte Biszku Bélát, Komócsin Zoltánt, felfelé buktatta Pullai Árpádot – közlekedési miniszterré nevezte ki, majd alig egy év múlva leváltotta.

Az ilyen és ehhez hasonló kölcsönös huszárvágások nem oldhatták meg az ország egyre súlyosbodó gazdasági és politikai gondjait.

„…Magyarország összeépítette gazdasági szerkezetét a Szovjetunióval, aminek következtében nyersanyagot és energiát cserélt sugaras szerkezetben élelmiszerre és gépekre – íja Lengyel László. – Ennek a szerkezetnek csak kis része volt alkalmas arra, hogy Európához kapcsolódjon. A szovjet gazdaság válsága felgyorsította az egész szerkezet válságát.”

Kádár többször is találkozott és tárgyalt Gorbacsovval, bár a szovjet főtitkár ilyenkor nem fukarkodott a magyar pártot illető bókokkal, Kádárnak fel kellett fognia, hogy többé nem alapozhat a sokszor százmillió dollárokat kitevő támogatásokra, melyeket Hruscsovtól Brezsnyevig és Andropovig mindenkitől megkapott. Gorbacsov a maga érdekeinek a védelmében Magyarországot – a többi kelet-európai szocialista országgal együtt – kiszolgáltatta a nyugati piacnak. Itt – visszaélve a kényszerhelyzetünkkel – a világpiaci árnál drágábban vásárolhattunk és olcsóbban kellett eladnunk a saját termékeinket, a veszteség egy-egy tételnél a húsz-harminc százalékot is elérte.

Többé nem lehetett arra számítani, hogy a tonnánként 17 rubelbe kerülő szovjet olajra alapozhatjuk a magyar gazdaság energiaellátását. „Kiépítettük az Adria olajvezetéket – írja Puja Frigyes – azzal, hogy majd az arab országokból vásárolt olajat ezen a vezetéken hozzuk fel. Miután ezen a vezetéken hosszú ideig egy csöpp olaj sem áramlott, fizethettük a pönálét a jugoszlávoknak, mert nem használtuk ki a csővezetéket.” A kényszerhelyzetben újra megpróbálták fejleszteni az egyszer már félig-meddig leállított magyar szénbányászatot.

A kibontakozást szinte lehetetlenné tette, hogy Magyarország követelései jórészt rubelben álltak fenn, adósságai viszont Nyugat felé konvertibilis valutában. Ez utóbbi gyors tempóban növekedett, az 1980-as évek közepére a 12-14 milliárd dollárt is elérték. Kétségessé váltak a gazdasági reformmal való kísérletezések és az ötéves terv célkitűzései is.

Az eladósodásért magyar pénzügyi vezetőket is komoly felelősség terhel, súlyos következményekkel járó hibákat követtek el.

„Líbia bizonyos pénzösszegeket tartott a Magyar Nemzeti Bankban – írja Puja Frigyes önéletrajzi könyvében. – Egyesek szerint a hetvenes évek végén több mint kétszázmillió dollárt tartalékolt itt Líbia a magyar export finanszírozására. Ép ésszel azt kellett volna hinnünk, hogy kezünket-lábunkat törjük, hogy minél többet exportáljunk Líbiába, hiszen ennek ellenértéke nálunk van dollárban… Igen ám, de ez ellentétben állt a Nemzeti Bank érdekeivel, ő ugyanis abban volt érdekelt, hogy minél hosszabb ideig birtokolja a kétszázmilliót, hiszen azért nem kellett kamatot fizetnie, és forgathatta ezt a pénzt. Neki tehát az volt az érdeke, hogy minél később hívják le, sikerült is alaposan lefékeznie a magyar exportot…”

Ami mégis megvalósult az együttműködésből, abban sem volt sok köszönet.

„…A katonai építkezések terén az együttműködés jól ment, nem így a civil, közelebbről a lakásépítkezések terén – folytatja Puja. – Az építésügyi miniszter viszolygott ettől a feladattól, a szerződés aláírásába tulajdonképpen belekergették… Arra sem ügyeltek, hogy szolid szerződés szülessen, olyan kötelezettségeket vállaltak, amelyeket egy kiválóan működő építésügyi minisztérium sem tudott volna megoldani, nem a miénk. Például munkások és szakértők százait küldték ki Líbiába, akik hosszú hónapokon át semmit sem csináltak, mert sem terv nem volt, sem az anyag kiszállítása nem volt megszervezve. Á munkások unalmukban pálinkafőzdét rendeztek be s a pálinkát feketén árusították. A líbiai hatóságok felfedték az ügyletet, s csak éles eszű konzulunknak volt köszönhető – aki amikor konstatálta, hogy baj van, előszedette és összetörette a pálinkafőző berendezéseket, majd eltüntette a roncsokat –, hogy nem zárták őket börtönbe néhány évre.”

Emlékezetes szállóige volt az 1980-as évek elején a „gazdag vállalatok – szegény állam”. Á Nemzeti Bank nyakló nélkül finanszírozta a vállalati import igényeket – és ezek csak hosszan térültek meg – vagy sehogy. Ez is felgyorsította az eladósodás ütemét.

XXV.

1972-ben közeledve hatvanadik évéhez, Kádár János úgy határozott, hogy lemond a párt első titkárának pozíciójáról, és nyugdíjba vonul. Szándéka formailag megfelelt az előírt kívánalmaknak: mind az életkor, mind a szolgálati idő tekintetében elérte a törvényekben megállapított nyugdíjkorhatárt.

A legendák szerint először Brezsnyevet tájékoztatta a szándékáról, mikor az Budapesten járt, de az SZKP első embere hallani sem akart róla, állítólag a következőképpen tiltakozott:

– János, ezt nem teheted meg Magyarországgal, a szocialista táborral, a szovjet emberekkel – és végül velem sem. Gondold csak meg: ha te a korodra hivatkozva visszavonulsz, miképp maradhatok meg én a helyemen, aki hat évvel idősebb vagyok nálad?

Akár van valamilyen igazságmagva a fenti történetnek, akár nincs, Kádár továbbra sem adta fel a tervét. Levelet intézett a Politikai Bizottsághoz, azt kérte benne, hogy a hatvanadik születésnapjáról való „megemlékezés a lehető legegyszerűbb módon történjék, a nyilvánosság egyetlen rövid ténykommüniké legyen, és mellőzzenek mindenféle publicisztikai körítést…” Ehhez mellékelve adta be a tervét, hogy helyezzék nyugállományba. Részletesen kifejtette az indokait:

„…Az első titkári munkakor betöltésénél a személyi adottságokban rejlő, mindenkinél, természetesen Ami nálam is fellelhető különböző hiányosságokat lelkiismeretességgel és intenzív munkával törekedtem mindenkor pótolni. Most azonban – tetszik ez nekem vagy sem – reálisan szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy olyan életkorba léptem, amelyben a munka- és teherbíró képességem már nem növekszik, ellenkezőleg, az idő múlásával évről évre és fokról fokra csökken…”

Kádár János akkor már több mint tizenöt éve állt az általa alapított MSZMP élén, de úgy vélte: „helytelen, ha valaki pusztán múltbeli érdemek alapján, kegyeletből vagy megszokottság miatt marad időn túl egy tisztségben és beidegzett sablonokkal, a politikai munka mesterségbeli rutinjával próbál úgymond »vezetni«. Én magam semmiképpen nem akarok ilyen helyzetbe jutni. A rám bízott felelős munkát a jó ügy szolgálatának szándékával vállaltam, szeretném azt tisztességesen befejezni és másnak átadni”.

Úgy ítélte meg, hogy a pártban és a Központi Bizottságban helyreállt valamiféle egyensúly, így a személycsere nem okozhat fennakadást a munkában, a váltást azonban rövid idő alatt végre kell hajtani „egy megoldásra váró ügyet jobb mielőbb elintézni, mert annak a rendezése a halasztástól a későbbiekben nem lesz könnyebb”.

Kádár János két héttel később megismételte a felmentését kérő levelet, mint írja, „a Politikai Bizottság tagjainak véleményét figyelembe véve átdolgozta”. Összehasonlítottam a két változatot, de csak lényegtelen stiláris módosításokat találtam benne, mindössze egy figyelemre méltó különbséget észleltem. Az első variációban szereplő „Pártunkban tisztség betöltésére bárki is csak az érdemi és hatékony munka alapján jogosult” mondat elé beiktatta az „Azt tartom, hogy…” szavakat, ami az állítást megfosztja általános elvi érvényétől és Kádár János magánvéleményének tünteti fel, vagy legalábbis megenged egy ilyen értelmezést.

Mindmáig hosszú elemzések taglalják, hogy valójában mi is késztette Kádár Jánost erre az elhatározásra. Á liberális és konzervatív történészek – és miféle más történészek vannak Magyarországon? – egybehangzóan azt állítják, hogy a lemondás bejelentése Kádár részéről nem volt több egyszerű politikai sakkhúzásnál. Szerintük az első titkár fel sem tételezte, hogy akár a magyar, akár a szovjet vezetés hozzájárulna a távozásához. Ha viszont ragaszkodnak hozzá, hogy a helyén maradjon, az ily formában kinyilvánított bizalom megerősíti a helyzetét. Ellenfelei akár a párton belül, akár azon kívül vesztes pozícióba kerülnek, és ő szabad kezet kap elképzeléseinek végrehajtására.

Úgy gondolom, az említett történészek spekulációi logikailag nem kizártak, de nem is bizonyítottak, nem találtam olyan dokumentumokat, melyek minden kétség fölé emelnék azokat. Maga Kádár János feltehetően előttük sem tárta fel cselekedetének indokait. Ugyanilyen joggal és valószínűséggel tételezhetjük fel, hogy az első titkár csakugyan vissza akart vonulni a hatalom gyakorlásától, melynek döntő súlya és felelőssége az ő vállára nehezedett.

Á huszadik század Magyarországán végigélt hat évtized bajait még egy átlagos sorsú ember is megsínylette, Kádárnak nála is többet kellett elviselnie. Osztályrészül jutott a „törvénytelen származás” minden hátránya, több mint negyven évig hordozta a vállán az elkötelezett kommunistákat érő megpróbáltatásokat, hat évet töltött el két rendszer börtöneiben, 1956-ban látnia kellett, hogy dől össze küzdelmeinek minden eredménye. Utána felvállalta Magyarország leggyűlöltebb emberének szerepét, majd a romokból felépítette Kelet-Európa gazdaságilag legfejlettebb, polgárai számára legélhetőbb országát. Egészsége megrendült, légzési, mozgási nehézségekkel küzdött, idegei is nehezen bírták már az állandó feszültséget. Elképzelhetőnek találta, hogy egy súlyos idegi vagy pszichiátriai károsodás lép fel nála. Előtte állt a leépült Tito példája, aki már összekeverte a tárgyalópartnereit: Kádárt Dej elvtársnak szólította, azt hitte, a román vezetővel beszél.

A Politikai Bizottság kezdetben nem akarta tudomásul venni Kádár szándékát, tagjai egységesen arra kérték, hogy tekintsen el levelének megtárgyalásától és folytassa első titkári tevékenységét. Ugyanakkor megállapították, hogy nincs jogukban visszautasítani Kádár János beadványát.

A Központi Bizottság egy négytagú küldöttséget menesztett hozzá, Kádár azonban ragaszkodott hozzá, hogy mint a munkásokat, úgy őt is megilleti a jog, hogy 60 éves korában nyugdíjba vonuljon. Tárgyalópartnerei meg sem kísérelték, hogy különböző frázisokkal hassanak rá, egyszerűen elébe tárták a valós helyzetet: egyelőre egyetlen olyan ember sem akad, aki alkalmas volna rá, hogy a helyébe léphessen.

Kádár, ha nehezen is, de engedett, sok jel vall arra, hogy jobb meggyőződése ellenére maradt a helyén. Kijelentette, hogy soha többé nem hozza elő a felmentésének ügyét, a pártvezetés közölje vele, mikor tartja majd aktuálisnak. Ilyen tekintetben jellemző az az epizód is, melyet Kárpáti Sándor idéz fel Varga Gyula zalaegerszegi első titkárral folytatott beszélgetésében:

„…1985-ben kértem a nyugdíjazásomat – mondja Varga. – Az illetékesek – köztük Kádár János is – arra kértek, maradjak még tovább, minthogy Zalában rendben mennek a dolgok. Én azonban hajlíthatatlan maradtam, és megjegyeztem Kádár elvtársnak: talán Önnek és a pártnak is javára vált volna, ha elfogadják a felmentését, mikor azt kérte. Erre ő azt felelte: »maguk, a Központi Bizottság tagjai tehetnek róla, hogy maradtam».”

(Később hasonlóan kiélezett helyzetben már nem tudták befolyásolni. Mikor Losonczi Pál felállt az Elnöki Tanács elnöki székéből, Fock Jenő azt javasolta, hogy Kádár kerüljön a helyére, de ő kereken visszautasította az ajánlatot:

– Én már nem akarok újat tanulni! Magyarországon különben is csak parasztember lehet az elnök.)

Á nyugdíjügyet végül is a Központi Bizottság határozata zárta le, az irat minősítő jelzéseit olvasva önkéntelenül elmosolyodtam: „Szigorúan bizalmas! Készült 102 példányban”. Nem hiszem, hogy Magyarországon bármilyen ügyet is szigorúan bizalmasként lehet kezelni, melyet egynél több példányban írtak le, sőt akkor is kétes, hogy nem szivárog-e ki.

„…l. Tudomásul veszi Kádár János elvtárs levelét és elfogadja a Politikai Bizottság javaslatát, mely szerint Kádár János elvtárs, mint a Központi Bizottság első titkára dolgozzon tovább, mert munkájára a pártnak, a munkásosztálynak, a dolgozó népnek, az országnak szüksége van. E határozattal a Központi Bizottság a kérdés felett napirendre tér…”

Kádár azt kérte, hogy a határozat meghozatala után a kérdést vegyék le a napirendről. Ő képesnek érezte magát, hogy kivesse gondolataiból, és ne foglalkozzon vele, „ne töprengjünk rajta, ne tűnődjünk holnap vagy holnapután: van nekünk éppen elég dolgunk, testületileg is, egyénileg is…”

Kádár azonban önmagát nem tudta meggyőzni. Áczél György ezt írta róla:

„…A 60. születésnapja után, 1972-től személyisége sok szempontból megváltozott. Hirtelen elkezdett rohamosan öregedni, csak »üzemeltette« a testét, hogy a munkaképessége fennmaradjon. Egyre inkább bezárkózott, többet a szabadság, a pihenés nem öröm, csak a munkaképesség regenerálása volt a számára.” Egy dagályos képet használva: minden reggel cserepekből drótozta össze a lelkét, hogy estig kibírja.

Referense jellemző változásként említette meg, hogy esténként, mikor hazatért, Kádár János többé nem rakta tele a táskáját otthon elintézendő ügyekkel. Baráti kapcsolatait sorra megszakította, elmaradtak a megszokott ultipartik is. Magányossága még a külföldi politikai partnereknek is feltűnt, Jaruzelski lengyel elnök megdöbbenve kérdezte Áczélt Kádár elidegenedésének okairól, de az nem tudott vagy nem akart magyarázatot adni.

És még hátra volt Kádár János életéből 17 hosszú és nehéz esztendő.

 

Valóban fedi-e a valóságot, hogy a korszak magyar politikai életében egyetlen olyan személy sem akadt, aki Kádár János helyébe léphetett volna? És ha csakugyan így állt a helyzet, óhatatlanul felmerül a kérdés: maga Kádár mennyiben felelős ezért.

„…Kádár Jánost sokan – többek között én is – nem tartották jó káderesnek – írja Puja Frigyes. – Gyakran nyúlt mellé, nem tudta gyorsan megismerni az embereket, sőt, az is hibája volt, hogy e téren majdnem mindent magas rangú munkatársaira hagyott rá. Miniszterségem néhány éve után megpendített egy-egy nem hozzám tartozó káder ügyet, nyilván a véleményemre volt kíváncsi. Emlékszem, az első eset Havasi Ferenc esete volt. Havasi akkor a Minisztertanácsban dolgozott, miniszterelnök-helyettes volt.

Most is gondjaink vannak – folytatta Kádár egy megkezdett gondolatát. – Hát ugye Németh elvtársat, aki ez ideig gazdaságpolitikai titkár volt, Biszku helyett be kellett hozni helyettesemnek. A kérdés az, ki legyen a gazdaságpolitikai KÂ-titkár?… Havasit ajánlják nekem, ismeri?

– Ismerem, Kádár elvtárs, és én nem tartom jónak. Úgy érzem, hogy Havasi nem tudja majd megoldani ezt a problémát, hiszen nem is gazdasági ember, világéletében a megyénél dolgozott. Eléggé primitív is, majdnem semmi műveltsége.

Kádár döbbenten nézett rám.

És Havasi Ferenc persze KB-titkár, majd politikai bizottsági tag lett. Természetesen semmit sem oldott meg azon kívül, hogy néhány őt ajnározó fiatalt maga köré gyűjtve főtitkári aspirációkat melengetett.”

Puja Frigyes nem állt egyedül ezzel a véleményével, néhány más, a Kádár közvetlen környezetében dolgozó ember is osztozott ebben. Szerintük gyakran hibásan választotta meg munkatársait.

Nem engedett felnőni senkit maga mellett – mondta egyikük –, beárnyékolta lehetséges utódjának életterét, mint egy öreg fa a tövében ütköző csemetét.

Megpróbáltam tisztázni ezt az ügyet.

– Szeretném, ha megneveznék azokat a tehetséges fiatal politikusokat, akiket Kádár János háttérbe szorított, nem hagyott érvényesülni.

Beszélgetőpartnereim összeráncolták a homlokukat és hosszasan eltűnődtek, de egyetlen komolyan vehető nevet sem tudtak említeni. Ha Kádár Jánost bármikor, akár 1970-ben, akár 1980-ban elvitte volna egy hirtelen szívroham, bárki is lép a helyébe, a magyar vezetés színvonala nem egy lépcsőfoknyival, hanem egy egész emeletnyi mélységgel esett volna vissza.

Számos más babona is kering ebben a témában. Napjaink politikai újságírói gyakran állítják, hogy egy-egy új vezető kijelölésénél Kádár személyi önkénye döntött.

– A mellényzsebéből elővett egy cédulát, és felolvasta róla a saját jelöltjének a nevét és azzal az ügy le is zárult! – szokták mondani mostanában a televíziók vitaestjein.

Megkérdeztem a kormány, majd a párt egyik legmagasabb rangú vezetőjét, mennyiben fedi ez a valóságot, csak csóválta a fejét:

– Kádár János mindig komolyan vette a kollektív vezetés elvét, kötelezőnek ismerte el magára nézve a többségi véleményt. A dolgok gyakorlati megvalósításában minden fenntartás nélkül lehetett vitatkozni vele. Néha taktikai okokból megengedett magának egy-egy „szondázást”, felvetett valamilyen gondolatot, látszólag hangsúly és nyomaték nélkül, aztán hagyta, hogy valaki más felkapja és előhozza, mint a saját elgondolását.

Annak idején Rákosi Mátyás minden fontosabb megbeszélést azzal kezdett, hogy elsőként ő fejtette ki a maga véleményét – ezzel eleve meghatározva a tárgyalás további menetét. Kádár János viszont mindig az összefoglalóban szólalt meg. Ha úgy érezte, hogy a szóban forgó kérdés nem tisztázódott kellőképpen, ő ki sem fejtette az álláspontját:

– Hát akkor gondolkodjunk tovább.

Ha valóban egy-egy vezetőváltás merült fel, akkor a Politikai Bizottság soros ülésének végén Kádár megkérte a PB tagjait, hogy a meghívott vendégek távozása után maradjanak a teremben. Közölte velük az eldön tendő kérdést, nem igényelt azonnali választ, otthon kézírással jelöljék meg a megfelelőnek tartott személyt és véleményüket leragasztott borítékban adják le a titkárságára. Egy újabb zárt ülésen összegezte az eredményt, az egyes szavazók döntését nem említette.

Ha valaki megkapta a szükséges többséget, akkor egy újabb, ezúttal már a Központi Bizottság titkáraival kibővített konzultáció következett. Mikor már kialakult az „éles jelölés”, akkor Kádár is elmondta a véleményét. Bár elméletileg jogában állt volna vétót emelni, gyakorlatilag soha nem élt ezzel az eszközzel. A kádermunkában alapvető értéknek tartotta a közmegegyezést és a stabilitást.

Kádár az esetleges utódja kiválasztására sem fordított különösebb gondot. Úgy gondolta azután, hogy 1972-ben visszautasították a nyugdíjba vonulási kérelmét, ez már nem rá tartozik. Emberileg érthető, hogy ez a kérdés mégsem hagyta nyugodni. Á legendák szerint a Politikai Bizottság egyik ülésén papírlapokat osztott ki, melyekre a tagoknak rá kellett írniuk, hogy az ő eljövendő távozása után kit látnának legszívesebben a Párt első titkári posztján. Átnézte a cédulákat, de szokása szerint most sem árulta el, hogy kire és hányan szavaztak.

– Ha megnevezném az illetőt, a többiek felfalnák – mondta.

Kádár János azonban nemcsak politikai képességek tekintetében múlta felül minden lehetséges vetélytársát, hanem szigorú erkölcsi tartásával is, mely az idők múlásával sem borult fel. Mind gyakrabban hallatszottak olyan hírek, hogy a szocialista országok egyes vezetői miképp rúgják fel a magatartás elvárható normáit: Tito királyi pompát alakított ki maga körül, Zsivkov egy kilométeres földsávot vásárolt meg a Fekete- tenger mellett, és egy hatalmas palotát építtetett rá. Bár kisebb súlyú, de talán még jellegzetesebb volt Romanovnak, a leningrádi pártbizottság első titkárának az ügye. Mikor a lánya esküvőjét tartotta, a múzeumból kihozatta a cári Romanov család címeres, monogramos arany étkészletét, és azzal teríttetett meg az ünnepi ebédhez. „Romanov – Romanov” – gondolhatta.

A magyar pártvezetésben számos szerény és tisztességes életvitelű funkcionárius akadt: Aczél Györgytől Nyers Rezsőn át Lázár Györgyig és másokig. A fiatalabbak közül Vályi Péter számított ide, aki valaha egy óbudai gangos lakásban élt és szórakozásként akvarelleket festett, mintegy a környező világ szürkesége ellen tiltakozva. Ezt a jelenséget azonban korántsem lehetett volna általánosnak mondani, a tekintélyes káderek nagy részének a magatartására ráillett egy angol újságíró jellemzése: „bolse vita – dolce vita”.

A csak „Pol Pot megye” néven emlegetett Csongrád megye első titkára megengedte magának, hogy a felesége kedvéért kinyittasson vasárnap egy zárva tartó áruházat, híre terjedt az Ónody vendéglős által rendezett zártkörű mulatságoknak, ahol állítólag csokoládéban fürdettek meg hölgyeket.

A munkahelyeken is felborult a fegyelem. Á belügyminiszter reggel nyolc órakor érkezett meg a hivatalába, és azzal kezdte a napot, hogy vadpörköltet, csülköt, pacalt vagy más magyaros ételt hozatott és meghívta villásreggelire a helyetteseit, főosztályvezetőit. A jó étvágyat pálinkával alapozták meg, a falatokat sörrel-borral öblítették le, kilenc-tíz órára a teljes magyar belügyi vezetés berúgott. Aki még rendelkezett jártányi erővel, azt kicsempészték a minisztérium épületéből, aki mozdulni sem tudott, az a hivatali kanapén végig terülve aludt. És ez a „szertartás” hetente többször megismétlődött.

Újabb és újabb botrányok követték egymást. Egy nyugaton megjelenő magyar nyelvű hetilap 1988 májusában felsorolt néhány esetet.

A Szabolcs megyei első titkárt rendőri biztosítással kellett kimenekíteni a környékről, mert egy felszarvazott férj halálra kereste. A Borsod megyei első titkár olyan palotát építtetett magának, hogy a lelátogató Kádár János kultúrháznak nézte, a falakat milliókat érő trófeákkal díszítették. A nógrádi pártvezér tökrészegen pánikba esett, és mozgósította a fegyveres területvédelmi erőket. A Heves megyei első titkár ugyancsak italos állapotban Verpelét határában négy embert gázolt halálra, aztán maga helyett egy ártatlan trabantost akart őrizetbe vétetni az ügyésszel. Gáspár Sándor helyettese is elütött egy embert.

Nem maradtak el tőlük a közigazgatási vezetők sem, sokan korrupt módon osztogatták a telkeket, adtak lakáskiutalásokat. Az egri tanácselnök egy egész utcasort építtetett fel a maga és cimborái számára. Az igazságügyi államtitkárnak rabok húzták fel a balatoni üdülőjét, Czinege Lajos honvédelmi miniszternek katonák alakították ki a hegyi villájához vezető utat.

Néhány munkatársa, akik hízelgéseikkel valósággal rátelepedtek, mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy értesüljön a hasonló skandalumoktól, de nem tudták elérni ezt a céljukat. Kádár minden erejével igyekezett fellépni a visszaélések ellen.

Amikor a szentendrei sziget egyik részére bevezették a háztartási gázt, a csövek lefektetésénél a megyei titkár is érintve volt, mert az ő telkén is áthúzódott volna a vonal, felfordulásokat okozva. A titkár utasítást adott a terv módosítására, iktassanak be egy kitérőt az eredeti vonalvezetésbe. Kádár, ahogy értesült az esetről, pártfegyelmi elé állíttatta és leváltotta az illetőt.

Kádár néha túlzásba is vitte a szigorúságot. A Zala megyei első titkár egy könyvespolcot rendelt egy asztalosnál, és elfogadta, hogy az iparos ingyen készítse el neki ezt a bútordarabot. Ő sem maradhatott meg a helyén.

Mindinkább tapasztalnia kellett, hogy hiába hozza meg az intézkedéseit, azokat kijátsszák, a bűnösöket mentegetik. Kádár egy idő után fel is adta a harcot, egy-egy újabb esetet már kézlegyintéssel vett tudomásul:

– Ha egy nagy asztalnál sokan esznek, sok morzsa lehullik.

Egy dolgot azonban meg kell említenünk: a Kádár-korszakban előforduló korrupciók arányai kétségtelenül elenyésztek a mai állapotokhoz képest. Pozsgay Imre úgy jellemezte a különbséget:

„– Akkoriban tízezer forintba kerülő vacsorákon beszélték meg, hogy miképp lehetne elsikkasztani egymilliót, mostanában pedig milliós vacsorán döntenek, hogy lehetne »lenyúlni« egymilliárdot.”

XXVI.

Kádár János mindinkább légüres térbe került, a megmaradt kapcsolatai is sorra felbomlottak, sőt, ellenségeskedésbe fordultak, így például az is, mely régi társához, Donáth Ferenchez fűzte. Bár Donáth értelmiségi pályán mozgott – történész volt, majd a mezőgazdasági tudományok kandidátusa – a sorsa sokáig párhuzamosan futott Kádár Jánoséval. 1934-től ő is az illegális Kommunisták Magyarországi Pártjában dolgozott, majd a nagy letartóztatások után gyakorlatilag ők ketten irányították a KMP-t, a felszabadulást is együtt érték meg egy zuglói romházban bujkálva.

Donáth a felszabadulás után vezető állami és párttisztségeket töltött be, egy ideig Rákosi Mátyás titkára is volt. 1951-ben Kádárhoz hasonlóan koholt vádak alapján letartóztatták, tizenöt évre ítélték, de 1954-ben szabadult. Hamarosan rehabilitálták és tudományos munkatársként dolgozott.

1956 tavaszán Donáth a Nagy Imre körül csoportosuló párton belüli ellenzékhez csatlakozott, hívta maguk közé Kádár Jánost is, de ő, mint említettem, nem volt hajlandó közösséget vállalni szándékaikkal. Sorsuk a felkelés során még egyszer összeért, Donáth belépett ugyan a Kádár alapította MSZMP-be, távollétében titkárrá és a Központi Vezetőség tagjává választották, de két nap múlva lemondott erről a tisztségéről.

Á felkelés leverése után Donáth a Nagy Imre-cso porttal együtt családostul a jugoszláv nagykövetségre menekül, onnan kijövet letartóztatják és Romániába internálják. Tizenkét évi börtönre ítélik, de ebből csak hármat tölt le, 1960-ban amnesztiával szabadul. Visszatér a tudományos tevékenységhez, könyvkiadónál, kutatóintézetben dolgozott.

Barátsága Kádár Jánossal megszakad, legfeljebb egy-egy találkozóra, levélváltásra kerül sor köztük. Egy alkalommal Donáth egyik művének terjesztését valószínűleg túlbuzgóságból leállították, de Kádár intézkedett, hogy oldják fel a tilalmat. Már úgy látszott, a kapcsolatuk normalizálódik, de Donáth az 1970-es évektől a rendszerváltásra törő értelmiségi mozgalom meghatározó alakjává válik, részt vesz a Âibó-emlékkönyv szerkesztésében, aláírása ott szerepel minden tiltakozó kiáltványon. Kádár többé nem táplál illúziókat iránta, 1979-ben egy központi bizottsági ülésen már így beszél róla:

„…Van nekem egy régi »ismerősöm« és »barátom« is az aláírók között, a Donáth Ferenc. Számomra ő olyan eset, mint Ilf és Petrov könyvében az öreg Funt, aki minden rendszerben ült. Ez a Donáth is ült valamennyit a kapitalista rendszerben, aztán a személyi kultusz évei alatt is. Ismerem, mert vádlott-társam volt. Aztán ült a mi kurzusunk alatt is, az 56-os viselt dolgai miatt. Magunk közt mondva – családtagja is ezt mondja róla –, politikailag ő már nem beszámítható.”

Ezzel a „méla akkorddal” zárult le két férfi barátsága és harci szövetsége, akik majd egy fél évszázaddal korábban együtt indultak el, hogy megvalósítsák világmegváltó eszméiket.

Kádár életében számos fordulat látszólag esetlegesen következett be, de utólag visszatekintve sohasem véletlenül, a változások mindig jellemének alapvető vonásaiból adódtak. Mégsem maradhat említés nélkül, hogy élete folyamán hány alapvető kapcsolatát szakította meg, hány példaképével, harcostársával jutott el a kenyértörésig, sőt, a nyílt szembenállásig.

Rákosi Mátyás, Rajk László, Péter Gábor, Farkas Mihály, Nagy Imre, a színész Major Tamás, Marosán György, Fehér Lajos és még egy egész oldalon át lehetne folytatni a névsort.

Annyit biztosan elmondhatunk, hogy hosszabb távon csak nagyon kevés emberrel tudott együtt haladni. Ebben egyaránt közrejátszott az is, hogy másoknál hamarabb kivételes érzékkel ismerte fel azokat a szükségszerű lépéseket, melyeket a történelem változásai megköveteltek, és ezeket meg is valósította. Hozzájárult a természetéből adódó bizalmatlanság is.

Kádár csak abban volt biztos, amit ő maga végzett el. Hasonlított arra a dzsungelharcosra, aki az őserdőben előretörve nem széles ösvényt vág a késével, csak akkorát, amelyen épp hogy tovább haladhat, és nem visz magával senkit és semmit, ami mozgásában akadályozhatná.

Ez a végtelenségig leegyszerűsítő szemlélet esztétikailag nem tűnik túl látványosnak, és sokakra kiábrándítóan hatott. Kádár János azonban sohasem törekedett arra, hogy a maga személyében megvalósítsa a polgári értelemben vett sokoldalú embereszményt – teljességgel alkalmatlan lett volna erre a szerepre. Nem próbált lépést tartani a tudomány, a filozófia, a művészeti élet folyamatosan jelentkező szenzációival, beérte annyival, amennyit a munkájához szükségesnek tartott.

Bármilyen különösnek is tűnik, Kádár János, akinek életteljesítményével a XX. századbeli Kelet-Európa egyetlen vezető politikusa sem mérkőzhet, lényegében elsőnemzedékes értelmiségi volt. Magasabb iskolákat, tudjuk, nem végzett, egy-egy döntésében nem vezethették történelmi példák és szabályok, tízszer annyi energiát kellett felhasználnia, mint képzettebb, járatosabb társainak. Ennek az iszonyú erőfeszítésnek meg kellett mutatkoznia bizonyos egyoldalúságban és bizalmatlanságban.

Az idők múltával új embereket már nem engedett közel magához. Aczél György felfedezettjét, a kecskeméti pártbizottságról felhozott Pozsgay Imrét is fenntartással fogadta, bár gyanakvását nem éreztette vele.

Kádárral akkoriban korrekt kapcsolatban álltam – mondta Pozsgay egy beszélgetésünk során –, a viszonyunk csak később romlott meg, rám is kiterjesztette az értelmiséggel szembeni általános ellenérzéseit. Nem vette komolyan az intellektuel politikai mozgalmakat, azt mondta, hogy majd akkor lép közbe, ha a Csepeli Vasműben is feltűnnek az ellenzéki agitátorok. Mikor Lengyelországban kibontakozott a „Szolidaritás” mozgalom, Kádárt az döbbentette meg a legjobban, hogy munkások vesznek részt benne és a vezetőjük, Lech Walesa igazi munkás. Konfliktusok bontakoztak ki közöttünk.

– Mondana egy példát?

– Éppen egy kocsiban utaztunk le valahová vidékre. Én akkoriban tértem haza Franciaországból, lelkesedtem neki az ottani viszonyokról, mire Kádár csak annyit mondott: maga ne Párizsból jöjjön, hanem Bukarestből, akkor itt is mindent csodálatosnak fog találni.

Kádár ellenérzései hamar beigazolódtak. Pozsgay elégedetlenkedett a helyzetével és bevádolta mentorát, Aczél Györgyöt, de Kádár rövid úton elutasította:

– Ne nekem panaszkodjon, menjen át Aczélhoz és vele intézze el! Különben is töltsön több időt a munkahelyén, és dolgozza fel a restanciáját!

Pozsgay mind nyíltabban szállt szembe Kádárral:

„…1986-ban hivatalos bonni látogatásomon egy nemzetközi sajtókonferencián arra a kérdésre, hogy: mit tenne, ha az ön népe elfordulna a szocializmustól, azt mondtam, hogy én a népemet követném. Ez volt az első alkalom, amelyre Kádár János a Központi Bizottság ülésén nyíltan és megrovóan nyilatkozott és elítélte a magatartásomat…”

Kádár figyelmét az sem kerülte el, hogy Nyugaton felismerték: a miniszter átkacsingat az eszmei barikád túlsó oldalára. Minden bizonnyal a kezébe került a Párizsban megjelenő Magyar Füzeteknek az a száma, amely így ír a Pozsgay körül csoportosuló erőkről:

„…A magyarság sorsának jobbra fordulásához elengedhetetlenül szükséges az, hogy Budapesten hatalomra jussanak a népies-szocialista-balos intranzigensek: akkor majd manifesztálódnak a társadalom ellentmondásai…”

A Szabad Európa Rádió a Magyar Írószövetség közgyűlésén elhangzott funkcionárius beszédek közül (Óvári, Áczél, Pozsgay) a miniszteri szavakban vélte felismerni a támogatandó reformgondolatokat.

Hamarosan sor került a szakításra:

„– Áczél György bevezette a Hétfői Egyeztető Megbeszéléseket, minden hétfőn reggel nála indult a nap, kettőnkön kívül két bizalmi embere, Óvári és Kornidesz vett részt rajtuk, tehát eleve biztosítva volt, hogy a véleményemmel kisebbségben maradok. Minden káderpolitikai személyi döntésben leszavaztak. Hiába írtam Kádárnak, kérdeztem, hogy működik-e Magyarországon kormány és valódi döntési mechanizmus, nem lépett közbe. Egy év alatt ledaráltak, 1982-ben fel kellett adnom miniszteri pozíciómat.

– Így utólag miképp ítéled meg a tevékenységedet? Joggal neveztek téged bomlasztónak?

– Igen, az ő normáik szerint mindenképpen – objektív és szubjektív értelemben egyaránt – mondta Pozsgay Imre.”

Kádár végül is leváltotta, de közéleti hitelét nem tudta és nem is kívánta megingatni, ezt Pozsgay nem bízta idegenre: maga hajtotta végre két évtizedes politikai irányváltásaival.

 

Valaha interjút készítettem az idősebb jogász nemzedék kimagasló egyéniségével, Nehéz Posony Józseffel. Beszélgetés közben az öreg ügyvéd azt mondta:

– Lehet, hogy önhittnek tartasz, de én már 18 éves koromban úgy képzeltem, hogy Magyarország miniszterelnöke leszek.

Egyáltalán nem tartalak önhittnek, sőt a magyar miniszterelnökök névsorának ismeretében ez a célkitűzés inkább bizonyos szerénységre vall.

Ugyanilyen jelentéktelen eseménynek tűnt, mikor Lázár Györgyöt – 12 évi működés után – a kormány éléről a párt főtitkár-helyettesi posztjára helyezték át. Megüresedett posztjára három személy jött számításba: Grüsz Károly, Medgyesy Péter és Nyers Rezső.

Nem rám tartozik, hogy Grüsz Károly személyét és működését értékeljem, beérem azzal, hogy néhány pártbeli vezetőtársa véleményét idézzem róla. Bányász Rezső így ír:

„…Az egy vezetőre épülő rendszerek kulcsproblémája, hogy ha az elsőszámú vezető valamilyen akadályoztatása – például betegség – miatt kidől a sorból, az események nehezen irányíthatóak. Nekem Grósz egy ideig jó barátom volt, de amikor miniszterelnök lett – és egyszerre akart minden hatalmat megkaparintani –, akkor már keserves volt látni, hogy 150 centiméteres magassággal nem lehet kétméteresnek tűnni.”

Ribánszki Róbert, Kádár János egykori titkára ennél is lesújtóbb véleményt fejtett ki Grószról. Elmondása szerint Grüsz a felszabadulás után az ifjúsági mozgalomban kezdte a tevékenységét, később hivatásos katonatisztként szolgált, onnan került vissza a pártapparátusba.

Ribánszki szerint 1956 októberében Grüsz Földvári Rudolf Borsod megyei első titkár mellett dolgozott, és mikor Földvári átállt a felkelők oldalára, Grüsz követte. A szovjet csapatok november 18-án szállták meg Miskolcot, akkor letartóztatták Földvárit, és Ungvárra deportálták. Egy jelentős számú, az ellenállást még folytató csoport túszokat ejtett, és azzal fenyegetődzött, hogy ledobják őket a szakszervezeti székház tetejéről, ha nem bocsátják szabadon Földvárit. A követelésüket teljesítették, de Kádár János semmiképp nem akarta meghagyni őt a helyén, leváltották tisztségéből, majd a helyzet enyhültével le is tartóztatták.

Döntést kellett hozni Grüsz Károly ügyében is. Bár pártellenes vétkeit súlyosnak ítélték, az illetékesek alkut ajánlottak neki. Azt ígérték, hogy ha elvállalja a koronatanú szerepét a Földvári ellen indítandó perben, ő bántatlan marad. Visszaadják a párttagsági könyvét, szereplésére pedig azt a magyarázatot adják, hogy a párt utasítására épült be a borsodi felkelés vezető stábjába. A tortára habként megkapta a fegyveres ellenállóknak kijáró „Munkás-Paraszt Hatalomért” érdemrendet is. Grüsz megtette a vallomását, Földvári nyolc évet ült a börtönben. Ribánszki szerint erről a trükkről Kádár Jánost nem tájékoztatták, aligha ment volna bele.

Grósz karrierje mind feljebb ívelt: a Magyar Rádió párttitkára lett, onnan a Fejér megyei, majd a Budapesti Pártbizottság élére került, beválasztották a Politikai Bizottságba is. A „munkás ellenzék” is a maga emberének tekintette és támogatta miniszterelnöki jelölését, így végülő nyert az ugyancsak számításba vett Nyers Rezső és Medgyesy Péter ellen. Kádár sem emelt vétót, nehéz megmondani, hogy egy utódjelöltjétől próbált legalább ideiglenesen megszabadulni, vagy valóban teret engedett egy tehetségesnek látszó ember számára.

Míg az MSZMP a maga belső harcaival volt elfoglalva, mindinkább kibontakozott a már 1968 óta létező értelmiségi reformmozgalom. Újra az írótársadalom – Kádár János meghatározása szerint „a kocsi rúdján ülő légy” – próbálta átvenni a kocsi irányítását.

A botrányok egymást követték. Megmaradt emlékezetemben egy epizód a fiatal írók szentendrei tanácskozásáról, ahol a minisztériumi küldött előadásában megjegyezte:

– Az adott politikai kérdésben Kádár János másképp vélekedett…

Erre felállt egy „Költőcske Mihály”:

– Ki az a Kádár János? – kérdezte, kihívóan körülnézett és leült, láthatóan elragadtatva saját merészségétől. Nem kell külön mondani, hogy a kutya sem vonta őt felelősségre. A közéletben elszaporodtak a „földszintes Dugovics Tituszok”, akik halált megvető bátorsággal vetették magukat a mélybe egy sámliról és mindenféle ostromlók nélkül.

Az 1956-os felkelés emléke mind gyakrabban felidéződött, Nagy Gáspár költő a „Ôiszatáj” című folyóiratban megjelent versével alig burkoltan tetemre hív Nagy Imre ügyében:

„…Nincs sehol

Egyszer majd el kell temetNI

És nekünk nem szabad feledNI

A gyilkosokat nevén nevezNI”

Az írói mozgalom, és a hozzá csapódó ellenzéki körök vezetői között fellép Csoóri, Konrád, Csurka, Csengey és több más jeles literátor is, szinte valamennyien jelentős szerepet játszanak majd a rendszerváltás körüli vitákban és később a tárgyalásokon is.

(Az utolsó fél évszázadban a baloldal két társadalmi réteget nem tudott maga mellé állítani: a művészeket és a sportolókat. Legfeljebb ha erős pressziót alkalmazott velük szemben, de akkor is csak ideiglenesen. Többé-kevésbé az orvosokat is ide lehetne sorolni. Egyszer valaki biztos megfejti majd, hogy miért éppen ezek a kiváltságokat élvező csoportok találják meg eszményeiket a jobboldalon.)

A mozgalom azonban nem maradt meg az irodalom keretein belül. Az alapvetőnek számító „tabukhoz” egyelőre még nem nyúlhattak: nem támadhatták az egypártrendszert, nem követelhették a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok kivonását, más célpontot kellett választaniuk. A világszerte megerősödő környezetvédelmi törekvések jegyében a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ellen léptek fel. Sokan vélik úgy, hogy ez volt az a rés a magát szocialistának nevező rendszer falában, ahová az ellenzék beilleszthette a maga régen készenlétben tartogatott feszítővasát.

Tüntető tömegek hömpölyögtek végig Budapest utcáin, élükön egy egész politizálásra önmagát felkent értelmiségi csapat haladt: genetikusok, irodalomtörténészek, filozófusok és színészek. A támadások Kádár János személyére is kiterjedtek, sok évvel az első titkár halála után megkérdeztem az egykori miniszterelnökét, Lázár Györgyöt:

– Kádár János mit szólt a vízlépcső tervéhez?

Ő semleges maradt. Azt mondta nekem: döntsék el ezt az ügyet felelősen azok, akik értenek hozzá, aztán pedig hagyják abba a sóhajtozást – válaszolta Lázár.

Kádár János mind nehezebben viselte el a rá háruló terheket, Huszár idézi egy megrendítő hozzászólását a Politikai Bizottság ülésén:

„Valamikor Önök azt mondták – én utoljára a kongresszus előtt kérdeztem, hogy mondják meg, szükség van rám vagy nincs szükség. Maguk azt mondták, hogy szükség van. Hát én mit csinálok? Szalutálok és csinálom. Csak nehogy azt higgyék, hogy nekem nagyon könnyű dolgozni… Azt hiszem, az eszemnél vagyok, de az összes többivel már probléma van! Énnekem minden reggel két és fél óra kell, amíg teljesen rendbe jövök, ahhoz, hogy én bejöjjek és dolgozzam. Sajtót átnézzek, mindent. De hát hetven, frász tudja hány éves vagyok már. Nekem ez erőfeszítés. És ugye maguk nekem adják ezt a három hónapos szünetet egy évben, de én a 9 hónap alatt ledolgozok 12 hónapra valót. A gyakorlatot ismerik, hogy ez hogy néz ki. És én magamban azt mondom, én szolgálok, amíg van egy leheletem, és tőlem telhetően intézem azt, amit rám bíztak, de cégtábla nem leszek. Senki számára. Ezt meg akartam mondani. Ezt nem köll jegyzőkönyvezni! Hogy az én cégtáblám mögött mindenki csinálja a maga buliját, meg az elképzelését, meg a saját népszerűségét keresi, ehhez én nem adom a nevemet. Én nem adom! Nem személyi presztízsből, hanem az nem egészséges és nem normális. Akkor vitatkozzon a PB, döntsék el és intézzék az ügyeket! Ha ennyit ér az én szavam, amit egy rendkívül fontos kérdésben azért kértem, mérlegeljünk és döntsünk! Ezzel volt a baj (?), tessék, minden további nélkül. Hát énnekem egy inggombom nem kívánja, hogy én főtitkár legyek. Személyileg. Ezt csak mint személyes megjegyzést fűzöm hozzá. Nekem egy tenyérnyi gyógyszert nyomnak, valakik, azt se tudom, köll vagy nem köll. Gyógyszert adnak eleget, megértést kevesebbet. Azt se tudom, azt is köll-e szedni? Befejeztem…”

Számomra azért megindítóak ezek a szavak, mert úgy tűnnek, mintha nem egy politikus fogalmazta volna meg őket, hanem egy munkás, aki ismeri és becsülettel végzi el a feladatát és tudja, hogy rajta múlik, működhet-e tovább is a gyár.

 

Mint ahogy a könyveknek megvan a maguk sorsa, úgy az íróiknak is. Ez utóbbi, lássuk be, inkább magánügynek számít, a kódexmásoló szerzetesek is legfeljebb egy-egy szót vethettek a pergamen szélére, olyanokat, mint „biberem”, „ihatnék”. Én is csak annyit jegyzek meg, hogy itt tartottam az írásban, mikor 2006. április 23-án a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége megnyerte az országgyűlési választásokat.

XXVII.

Kádár János egészsége fokozatosan megingott. A Kútvölgyi kórházban egy külön szobát tartottak fenn a számára, ahová egyre sűrűbben adódó rosszullétei idején befeküdt kezelésre. Csak a legszükségesebb időt töltötte benn, ahogy jobban érezte magát, rögtön visszatért a munkájához.

A fizikai gyengeség nem tudta megzavarni realitásérzékét. A kompromisszumok örök robotosa a kor követelményeinek szellemében képes volt átértékelni korábbi alapvető nézeteit is. Kádár János az életét tette fel a kizsákmányolás elleni harcra, meggyőződésében sohasem ingott meg, mégis a korát messze megelőzve ismerte fel, hogy az elkerülhetetlenül beáramló tőke milyen hatást gyakorol majd Magyarországra:

„…A szocialista rendszernek van egy sarktétele, amit úgy hívnak, hogy megszünteti az embernek ember általi kizsákmányolását. Ezt sok éve mondjuk, de az életben, a valóságban mindig jelen vannak más elemek is. Végig jelen volt a magántőke. A kisipar, a kiskereskedelem mindig deklarált és elismert magántőke volt Magyarországon, és ha egy magániparosnak van alkalmazottja, akkor ember zsákmányol ki embert. Természetesen nem ez adta meg a rendszer sajátosságát, hanem az, hogy a termelőeszközök döntő része társadalmi tulajdonban van” – mondta Kádár János a Politi kai Bizottság 1988. március 22-i ülésén, majd így folytatta:

„– Amiről most tárgyalunk, akárhogyan is cifrázom, bővíti az embernek ember általi kizsákmányolását. Ezzel szembe kell nézni, nem lehet behunyni a szemünket. A javaslat tőkejövedelmet, profitot vezet be szélesebb körben, mint eddig volt.

Szerintem szükséges a külföldi tőke lehetőség szerinti bevonása a magyar népgazdaságba. Jelentős mértékben már most is bent van bankhitelek formájában. A működő tőke is jelen van, szükség is volna rá, de ez csak bizonyos feltételek mellett lehetséges. Meg kell szabni a külföldi tőkének a korlátjait is…

…Normális, világos, garantált feltételeket kell biztosítani, de a külföldi működő tőkét is meg kell adóztatni… Ezért úgy képzelem, hogy a külföldi tőkének a részesedési arányát meg kell szabni, s miután adózott, nyereségét kiviheti. A szakszervezeteknek működnie kell ezekben a vállalatokban is. Ezt magától értetődőnek kell tekinteni. És ha érvényes a mi vezető jelszavunk, akkor azt hiszem, hogy ezt nemcsak a magyar kormánnyal szemben kell képviselnie, hanem a külföldi tőkével szemben is…

A külföldi tőke nem fog ideözönleni működő tőke formájában sem. Akármit csinálunk, nekik az kevés lesz. Nem akarok a külföldi tőkének olyan paradicsomot teremteni Magyarországon, ahol nem kell adót fizetni és ahol tilos szakszervezeti munkát végezni! A tőke saját országában – főleg Nyugat-Európára gondolok – sem tilthatja be a szakszervezet munkáját, s ott is kell adóznia…

A külföldi tőke még mindig vár, ide sem fog nyakló nélkül rohanni. Amiben lehet, segíteni kell, megfelelő feltételeket kell teremteni, rugalmas formákat ki lehet alakítani, de valamilyen szabálynak kell lenni.

Nálam nem jól mutatkozott be a bankok második lépcsője január elején. Ismerek mai magyar bankszakembereket is. Ha rájuk lesz bízva, hogy mit engedélyeznek és mit nem, akkor ez nem garancia semmire. Ezt kicsit szorosabban kell szabályozni…

…Csak olyasmit tudunk megcsinálni, amit a magyar közvélemény, ha nem is üdvözöl lelkesen, de legalább tudomásul vesz. Mert ha elgondolásainkkal szembeszáll az ország lakosságának a többsége, akkor nem tudom, ki valósítja azt meg…

Szocialista partnereinket illetően – legalábbis én mindig ezt gyakoroltam – a lelkes helyeslést sosem kértük, hanem megmagyaráztuk, hogy mit miért teszünk és kértük, hogy azt vegyék tudomásul. Erre szükség van. Mert ha ezt nem tesszük meg, és erre nem figyelünk, akkor azonnal belép a negatív hatása a szocialista partnerek részéről. Nem arról van szó, hogy a Központi Bizottságuk hoz egy határozatot és publikálja, hogy helyteleníti a magyar reformokat. Ilyesmi nem lesz, ennek a szezonja már réges-régen elmúlt, de a napi együttműködésben rögtön érződik a negatív hatás. Bevallom, hogy ilyen értelemben gondolkodom midig a reformlépéseken: a magyar közvélemény valahogyan fogadja el és a partnereink is fogadják el. A Nyugat hamarabb megértette, hogy mit csinálunk, mint némelyik szocialista partnerünk. Tudomásul is vette és elfogadható irányzatnak tartotta…”

Azért idéztem ilyen hosszan ezt a Kádár beszédet, mert sehol sem láttam, hogy hivatkoznak rá, vagy legalább megemlítették volna. Ez az elhallgatás persze érthető, mint ahogy az akasztott ember házában kerülni szokták a kötél emlegetését. A beszéd a rendszervál tás utáni tőkés térfoglalás lehetséges veszélyeiről szól, melyek aztán sorra-rendre meg is valósultak. Olyan adótörvények születtek, melyek lehetővé tették, hogy a nyugati cégek hosszú ideig tartó kedvezményeket kapjanak, majd ezek lejártával tovább vándorolhassanak keletre, újabb esélyeket kínáló „vadászmezőkre”. Megemlítette a szakszervezetek felszámolásának veszélyeit, mely a dolgozók teljes kiszolgáltatottságát eredményezte. Felvetette a bankok erkölcstelen üzletkötéseit, a többség véleményének mellőzését és így tovább.

Az elmúlt húsz év alatt bebizonyosodott: azok, akik Kádár Jánost követték az ország élén, vagy fel sem tudták mérni a rájuk háruló teendőket, mert nem voltak többek lelkes amatőröknél, vagy nem is akarták, mert a tőke farvizén haladva ők maguk is vagyonra tettek szert. Tulajdonképpen mindegy, annyi mindenképp tény, hogy a rendszerváltás felszámolta a magyar nehézipart, a nagyüzemi mezőgazdaságot, alapjaiban rengette meg az oktatást és az egészségügyet. Mindent egybevetve nagyobb veszteséget okozott az országnak, mint a második világháború, azzal a különbséggel, hogy a „békebűnösöket” senki sem vonja felelősségre. Újjászületett a nemzeti nyomor, ma éppúgy hárommillió nyomorgó él az országban, mint a Horthy-rendszerben.

„Olvastam egy cikket a Valóságban a magyar szocializmus válságáról – mondja Kádár a beszéde végén. – Egyrészt bírálja a pártvezetést és az ország vezetését, nem következetes a reform, nem következetes a politikai demokratizálás és így tovább. Másrészt sajátosan és érdekesen ugyanebben a platformban bevetik az összes szektás hangulatkeltést velünk szemben: élősködés, gazdagodás folyik, villanegyedek születnek stb. A napirenden levő témáról ugyanezt fogják tapasztal ni. Föl fogják szítani a hangulatot, hogy nem vagyunk eléggé reformisták és bátrak, s ugyanakkor eladjuk a szocializmust és a népet. Mind a két oldalról támadni fognak!”

 

Az 1980-as évektől egyre nyilvánvalóbbá vált a gazdasági válság. A második olajárrobbanás a magyar gazdaság teljesítményének leértékelődését hozta, a cserearányok romlása tovább növelte az eladósodást. A hitelállomány már meghaladta a 20 milliárd dollárt, a Nyugatról származó bevétel fele-harmada elment a kamatok és a rövid lejáratú kölcsönök törlesztésére.

Minden új év áremelkedéssel indult, ezek mértéke a 8-9 százalékot is elérte. A kádári politika, mely középpontjába a tömegek anyagi jólétének folyamatos növelését állította, mindinkább csődbe jutott.

Most is érvényesült az a dialektikus tétel, hogy az alap megingása visszahat a felépítményre is, a társadalomban végbemenő folyamatokra is. Az ellenzéki értelmiség mind nyíltabban és mind hatékonyabban szerveződött (1987-ben Lakitelken megalakult a Magyar Demokrata Fórum, majd a következő évben a Fidesz és a Szabad Demokraták Szövetsége), az Ellenzéki Kerekasztalban 1989-ben egy második számú hatalmi centrumot alakítottak ki. Az MSZMP-n belül is megindult az erjedés, az „Új Márciusi Front”-ot, vagy a reformköröket csak árnyalatok különböztették meg az államszocializmus nyílt ellenfeleitől. Mindenképpen el akartak kerülni egy az 1956. októberi felkeléshez hasonló robbanást. Úgy vélték, céljuk eléréséhez ki kell ragadniuk az irányítást Kádár János kezéből, törekvésük még külföldön sem ment titokszámba.

„Puccs van készülőben Magyarországon – írta az Economist 1988 májusában. – Célja nem más, mint Kádár János távozása a párt éléről, aki 1956 óta tölti be a tisztséget. Maga Grüsz Károly miniszterelnök célzott erre nagy-britanniai látogatása előestéjén, mondván, hogy a vezetőkérdés napirendre kerül a párt május 20-án kezdődő értekezletén. A valaha népszerű Kádár előrehaladott korban van (ebben a hónapban tölti be 76. életévét) és konzervatív. Sok párttag szerint legfőbb ideje, hogy átadja a helyét valakinek, aki fiatalabb és nagyobb lelkesedést mutat a reformok iránt. Az öreg fák értékesek, mondotta Grüsz, de nem hagyják, hogy a fiatalabbak felnőjenek az árnyékukban.

Bármennyire régimódi politikusnak is számít már Kádár, nem lesz könnyű az öreg fát kivágni még akkor sem, ha Grósz és favágó társai a lehető legjobban időzítik kísérletüket. Budapesten élénk visszhangot váltott ki Mihail Gorbacsovnak a szovjet kommunista párt átalakítását célzó kampánya. Magyarországon egyre határozottabban követelik a merészen új politikai intézkedéseket…

A bírálók azt mondják, hogy ha a párt vissza akarja szerezni a hitelét, sutba kell dobnia azt a jövőjéről szóló tervezetet, melyet a május 20-i értekezlet elé terjesztenek. Kádár és tanácsadói hosszú évek óta nem dolgoztak ki ilyen lehangoló konzervatív programot. Grüsz száraznak és túl általánosnak nevezte. Vajon Grósznak és barátainak sikerül-e a lehangoló dokumentumot és szerzőit eltávolítani? Ne számítsunk erre. Ahogy a közmondás tartja: »az öreg fák gyökerei messzire nyúlnak».”

Maga Grüsz Károly azonban másképp ítélte meg az esélyeket és energikus szervezőmunkába fogott. Mind több befolyásos megyei párt- és állami vezetőt nyert meg a céljainak. Bizton számíthatott a fiatalabb funkcionáriusok támogatására is, akik úgy érezték, hogy a Kádár János körül csoportosuló „öreg gárda” akadályozza őket az előrejutásban.

Grósz azt is pontosan tudta, hogy a pecsétet erre a döntésre is a Szovjetunióban ütik rá, ezért felkereste Gorbacsovot. Beszámolt neki, hogy a gazdasági romlás következtében Magyarországon folyamatosan csökken az életszínvonal, felerősödnek a legfelsőbb vezetést és magát a szocialista rendszert támadó kritikák. Á helyzetet csak az oldhatja meg, ha Kádár János kezéből kiveszik a párt irányítását.

Döntését latolgatva Gorbacsov természetesen a saját érdekeiből indult ki. Egy különös történelmi párhuzam ismétlődött meg. Mint ahogy Hruscsov ütőkártyaként használta fel Kádár János személyét és tevékenységét a maga sztálinista ellenfeleivel szemben, Gorbacsov ugyanezt a szerepet szánta Grósznak a magyar konzervatív kommunista vezetőkkel vívott játszmájában. Ezért rábólintott Kádár leváltására.

Tisztában volt vele, hogy még mindig Kádár az egyetlen olyan vezető, akire a tömegek felnéznek, ezért kockázattal járna, ha egy kurta adminisztratív intézkedéssel kiiktatnák őt a magyar politikai életből. Áthidaló megoldásként létrehozták a pártelnöki posztot – viselője inkább csak reprezentált, gyakorlati hatalommal nem rendelkezett, ezt kívánták felajánlani Kádárnak.

Gorbacsov önéletrajzában a következőképpen emlékszik meg a történtekről:

„…A magunk részéről köszönetet mondunk a magyar elvtársaknak, amiért lehetségesnek tartották, hogy beavassanak minket az országuk politikai vezetését érintő igen fontos kérdéseikkel kapcsolatos elgondolásaikba, hangsúlyozzuk, hogy ezt a pártjaink közötti bizalmi viszony újabb bizonyítékának tekintjük. Ugyan akkor félreérthetetlenül kimondtuk: az ilyen típusú kérdésekben csakis és kizárólag az érintett párt dönthet. Hozzátettük: biztosak vagyunk benne, hogy Kádár óriási politikai tapasztalata vagy tekintélye segíteni fog abban, hogy – Grósszal és harcostársaival együtt – olyan megoldást találjanak, amely mind a helyzet lényegének és a feladat nagyságának, mind a párton és a magyar társadalmon belüli elvárásoknak megfelel.

Többet nem mondhattunk, hiszen nem szerettük volna, hogy úgy értelmezzék a dolgot, mintha mi bárkire is rá akarnánk erőszakolni az akaratunkat…”

(Mit szólhatunk ehhez a megfogalmazáshoz? Elegáns, roppant elegáns!)

Gorbacsov Budapestre küldte Krjucskovot, a KGB alelnökét, a magyar ügyekben leginkább jártas szakértőjét, és rábízta, hogy tárgyalja meg az ügyet Kádár Jánossal.

Huszár így idézi fel a „leváltás operatív tervének” részleteit:

„Megbízható csatornákon keresztül tolmácsolni lehetne Kádárnak azt a véleményt, hogy ez a helyzet semmi jót nem ígér, személy szerint neki sem”. Továbbá elfogadható formában ki kellene nyilvánítani, hogy „politikai támogatást nyújtunk Grüsz elvtársnak és néhány más magyar vezetőnek”. Emiatt cikket kell rendelni Grüsz Károlytól és Berecz Jánostól a Pravda részére. „Mindezt természetesen taktikus formában kellene végrehajtani, betartva a pártjaink közötti viszony elfogadott normáit.”

Kádár János nehezen fogadta el ezt a döntést. Nem a posztjához ragaszkodott – ez már régen teherként nehezedett a vállára, inkább a kijelölt utódja ellen táplált fenntartásokat. Grószt sem elég tehetségesnek, sem elég jellemesnek nem tartotta ahhoz, hogy az ő kezében egyesüljön az első titkári és miniszterelnöki hatalom. A realista Kádár azonban felmérte, hogy az ellene felsorakoztatott erők az ő akarata ellenére is keresztül tudják vinni a váltást. Esetleges tiltakozásával csak a párt tekintélyét és belső szilárdságát gyengíti, és ezt fegyelmezett kommunistaként el kívánta kerülni. Krjucskov útján megüzente Gorbacsovnak, hogy kész elfogadni a tervezett személyi változásokat, a szovjet főtitkár – mintegy nyugtázva a közlést, május 19-én, a pártértekezlet előestéjén felhívta Kádárt, beszélgetésüket egy hangszalag is rögzítette:

„Gorbacsov: Megértem, milyen nehéz lehetett az elhatározás, amelyre jutott. Bizonyára nem kevés töprengés előzte meg. De ez is a magyar vezető, barátom, Kádár János bölcsességét bizonyítja. A fő az, hogy ezáltal az ország, a párt érdekeit érvényesítették. Őszinte leszek: nem is vártam más döntést. Biztos voltam benne, hogy akkor hozzák meg, amikor már megérett és szükségessé vált.

– Sokáig töprengtem – válaszolta Kádár, nem kívánva foglalkozni a sima nyelvű ömlengéssel, Gorbacsov bizánci stílusban folytatja:

– A kettőnk közös dolgait természetesen nem zárjuk le, kapcsolatainkat mind politikai, mind emberi vonatkozásban fenntartjuk. Nagyon szeretném, hogy így legyen. Mindig örülni fogok, ha találkozhatok önnel és bármely kérdésről véleményt cserélhetünk.

Kádár: Köszönöm. Meghatnak a szavai.

Gorbacsov: Még egyszer szeretném elmondani, Kádár elvtárs, mi egymás mellett álltunk és egymás mellett is fogunk állni.

Kádár: Köszönöm, így lesz. Ami a személyes kapcsolatainkat illeti, úgy hiszem, megtaláltuk a közvetlen és megbízható kapcsolattartás szerencsés módját, mint például most is – a hangszalagon itt nevetés hallatszik, Kádár nyilvánvalóan nem tudta visszafojtani magába a keserű gúnyt, melyet az álszent Gorbacsov váltott ki belőle, majd folytatja – Mivel nem felejtettem el, milyen nagy figyelmet szentelt mindig is a magyar problémáknak, kötelességemnek tartom arról gondoskodni, hogy ön a magyarországi változásokról ne az újságokból értesüljön…”

Kádár ezután áttért néhány, a személyét érintő kérdésre. Megemlítette: „az utóbbi időben Magyarországon felerősödött az a vélemény, hogy maradnom kellene – de el kellett szánnom magam.” Gorbacsov válasz nélkül hagyta a megjegyzést.

Másodikként Kádár megemlíti, hogy pártelnökként nem lesz tagja a Politikai Bizottságnak. Az indoklásból kiérződik némi irónia: „nem jól hat a munkára, ha a vezető szervekben az új és a régi vezető is ott van. Akkor a Politikai Bizottság tagjai erre is, arra is figyelnének, s abból semmi jó nem származna”.

Végül utalt rá, hogy csökkentenie kellett a fizikai terhelését, mely már nyomasztóvá vált számára. Majd szertartásosan elbúcsúzik:

„…Köszönöm ezt a magam és elvtársaim számára fontos beszélgetést. Minden jót kívánok. Kérem, adja át üdvözletemet Raisza Makszimovnának is.” (A beszélgetés szövegét Ńáll Erna fordításában idéztem.)

„Az 1988. május 20-22-i pártértekezletnek Kádár látványos megdicsőüléséről és folyamatos sikereiről kellett volna szólnia – írja Lengyel László. – Ehhez képest a háttérben Grósz, birtokolva a küldötteket vezérlő megyefőnökök támogatását, megszervezte, hogy a»Kádárista öregeket« húzzák ki a KB listájáról. Ha valaki nem kerül be a Központi Bizottságba, akkor nem lehet tagja a Politikai Bizottságnak sem. A küldöttek kiejtették Gáspár Sándort, Havasi Ferencet, Lázár Györgyöt, Óvári Miklóst és Németh Károlyt is.” A PB-ben egyetlen olyan személy sem maradt, aki már 1986 előtt is részt vett a testület munkájában. A tanácskozás formálisan is leváltotta Kádár Jánost első titkári tisztségéből, a helyébe Grüsz Károly került.

„A mód, ahogy elmozdították posztjáról – írja egy nyugati újság – újabb vád egy olyan rendszer ellen, amely nem engedi, talán nem is képes tisztességgel elbocsátani visszavonuló vezetőit… senkit, aki 32 évet töltött hivatalában s nem követett el semmiféle különös vétséget, mint ő, nem lett volna szabad olyan helyzetbe hozni, hogy nyilvánosan kelljen mentegetődznie, hogy szándékai egyáltalán nem voltak rosszak…”

El lehetne filozofálgatni, hogy Kádár János mennyiben felelős maga is, hiszen ezek az állapotok az ő vezetői működése során alakultak ki. Az ítélkezés nem ránk tartozik, csak annyit jegyzünk meg, Kádár mérlegén a hibákat messze lehúzza majd az a serpenyő, melybe eredményeit és érdemeit vetik. Ezt Grüsz Károlyról semmiképp sem lehet elmondani.