Kádár nem engedte, hogy végképp a süllyesztőbe küldjék a reform csapatát, jobb időkre várva mintegy „vitrinbe rakta” őket. Nyers Rezsőt a Közgazdasági Egyetemre küldte tanárnak, Aczél Györgyöt a Benczúr utcai Társadalomtudományi Központba.

– Mivel foglalkozott ott Aczél? – kérdeztem később a leváltottak egyikét.

– Volt körülötte egy csoport, annak a tagjaival vitatkozott, hogy tulajdonképpen mi is a szocializmus. Szerintem korábban kellett volna elkezdeni ezt a témát.

Később, mikor Kádárnak módja nyílott rá, hogy a „reform reformjával” kísérletezzen, szinte valamenynyiüket megpróbálta rábírni az ügyek irányításában való részvételre. Huszár Tibor idéz egy interjúból, melyet Lakatos Ernő, az APO, az Agitációs és Propaganda Osztály vezetője adott:

„– Kádár összecsapta a tenyerét, és a káderek, mint a varjak felszálltak a levegőbe, majd kis szünetet követően mind leszállt, csak egyik-másik más ágra ült le…”

Nem minden „madár” volt hajlandó ilyen manőverre. Kádár kísérletet tett Fehér Lajos reaktiválására is, ő azonban elhárította az ajánlatot. Kádár megsértődött a visszautasítástól, kapcsolatuk gyakorlatilag megszakadt.

Fehér Lajos 1981 novemberében hunyt el. A Központi Bizottság úgy rendelkezett, hogy a párt vezetői álljanak díszőrséget a koporsó mellett. Szabó Istvánt is felkérték erre a szolgálatra, természetesen elvállalta. Megnézte a kijelöltek névsorát, és csodálkozva konstatálta, hogy Kádár János nem szerepel benne. Felhívta Aczél Györgyöt, de ő sem tudott magyarázatot adni az első titkár távolmaradására.

Kádár eredetileg nem szándékozott kimenni a temetésre, csak az utolsó pillanatban döntött a megjelenés mellett. A gyülekezésnél megkereste Szabó Istvánt:

– Én majd maga mellé állok a koporsónál!

A díszőrséget letöltvén Kádár behúzódott a gyászolók sűrűjébe, onnan hallgatta Németh Károly patetikus beszédét, aki Szabó emlékezete szerint olyan frázisokat mondott, hogy „ha nincs Fehér Lajos, a fák sem rügyeztek volna ki…” A temetés után Kádár meghívta néhányukat az irodájába, kávét, whiskyt hozatott:

– Meghalt a Fehér elvtárs, fogadjuk el, amit Németh elvtárs mondott róla, de azért jobb, ha tudjuk: ha rá lett volna bízva a magyar mezőgazdaság, ott tartanánk, ahol a lengyelek. Emeljük poharunkat Fehér Lajos elvtárs emlékére. Jó csatár volt. Nehéz volt tőle elvenni a labdát.

A futballrajongó Kádár János szájából nem hangozhatott volna el ennél nagyobb dicséret.

– Akkor éreztem először – mondta Szabó István –, hogy egy politikusnak is lehet lelke.

Fock Jenő is kiesett a pikszisből. Bukását állítólag annak köszönhette, hogy reálisabb feltételeket próbált szabni a magyar-szovjet gazdasági kapcsolatokban és a KGST-n belüli viszonyokban – ezért orrolt meg rá a Moszkva-barát klán. Kikezdték a kérlelhetetlenül szigorú Marjai Józsefet, aki talán még Kádárnál is keményebben szállt szembe minden pazarlással. Marjai a legendák szerint egyszer kint a repülőtéren felsorakoztatta a külföldre induló delegációt. Mindenkitől megkérdezte, milyen feladatot kell majd elvégeznie, ezek után úgy döntött, hogy néhány tag kiutazására nincs szükség, és hazaküldte ezeket. Romány Pál mezőgazdasági minisztert azért távolították el, mert állítólag nem volt hajlandó átvenni hatezer rossz konstrukciójú szovjet traktort többmilliárd rubelért. Vályi Péter, a sokra hivatott fiatal pénzügyminiszter üzemi baleset áldozata lett: a diósgyőri öntödét megszemlélve beleesett egy izzó acéllal teli kokillába, és halálra égett. (Itt szándékosságot emlegettek, de úgy gondolom, alaptalanul. Néhány nappal később jártam a helyszínen, akkor is csak egy jelzésszerű léckordon figyelmeztetett a veszélyre, korábban még ennyi se. Egy Vályihoz hasonló, üzemi viszonyokban egyébként is járatlan ember könnyen bajba kerülhetett.)

Kádár János úgy vélhette, hogy a változások egyúttal arra is alkalmat adhatnak, hogy megszabaduljon a „munkás baloldal” néhány szektás alapállású vezetőjétől. Mint már említettem, nyugdíjba küldte Biszku Bélát, Komócsin Zoltánt, felfelé buktatta Pullai Árpádot – közlekedési miniszterré nevezte ki, majd alig egy év múlva leváltotta.

Az ilyen és ehhez hasonló kölcsönös huszárvágások nem oldhatták meg az ország egyre súlyosbodó gazdasági és politikai gondjait.

„…Magyarország összeépítette gazdasági szerkezetét a Szovjetunióval, aminek következtében nyersanyagot és energiát cserélt sugaras szerkezetben élelmiszerre és gépekre – írja Lengyel László. – Ennek a szerkezetnek csak kis része volt alkalmas arra, hogy Európához kapcsolódjon. A szovjet gazdaság válsága felgyorsította az egész szerkezet válságát.”

Kádár többször is találkozott és tárgyalt Gorbacsov-val, bár a szovjet főtitkár ilyenkor nem fukarkodott a magyar pártot illető bókokkal, Kádárnak fel kellett fognia, hogy többé nem alapozhat a sokszög százmillió dollárokat kitevő támogatásokra, melyeket Hruscsov-tól Brezsnyevig és Andropovig mindenkitől megkapott. Gorbacsov a maga érdekeinek a védelmében Magyarországot – a többi kelet-európai szocialista országgal együtt – kiszolgáltatta a nyugati piacnak. Itt – visszaélve a kényszerhelyzetünkkel – a világpiaci árnál drágábban vásárolhattunk és olcsóbban kellett eladnunk a saját termékeinket, a veszteség egy-egy tételnél a húszharminc százalékot is elérte.

Többé nem lehetett arra számítani, hogy a tonnánként 17 rubelbe kerülő szovjet olajra alapozhatjuk a magyar gazdaság energiaellátását. „Kiépítettük az Adria olajvezetéket – írja Púja Frigyes – azzal, hogy majd az arab országokból vásárolt olajat ezen a vezetéken hozzuk fel. Miután ezen a vezetéken hosszú ideig egy csöpp olaj sem áramlott, fizethettük a pönálét a jugoszlávoknak, mert nem használtuk ki a csővezetéket.”

A kényszerhelyzetben újra megpróbálták fejleszteni az egyszer már félig-meddig leállított magyar szénbányászatot.

A kibontakozást szinte lehetetlenné tette, hogy Magyarország követelései jórészt rubelben álltak fenn, adósságai viszont Nyugat felé konvertibilis valutában. Ez utóbbi gyors tempóban növekedett, az 1980-as évek közepére a 12-14 milliárd dollárt is elérték. Kétségessé váltak a gazdasági reformmal való kísérletezések és az ötéves terv célkitűzései is.

Az eladósodásért magyar pénzügyi vezetőket is komoly felelősség terhel, súlyos következményekkel járó hibákat követtek el.

„Líbia bizonyos pénzösszegeket tartott a Magyar Nemzeti Bankban – írja Púja Frigyes önéletrajzi könyvében. – Egyesek szerint a hetvenes évek végén több mint kétszázmillió dollárt tartalékolt itt Líbia a magyar export finanszírozására. Ép ésszel azt kellett volna hinnünk, hogy kezünket-lábunkat törjük, hogy minél többet exportáljunk Líbiába, hiszen ennek ellenértéke nálunk van dollárban… Igen ám, de ez ellentétben állt a Nemzeti Bank érdekeivel, ő ugyanis abban volt érdekelt, hogy minél hosszabb ideig birtokolja a kétszázmilliót, hiszen azért nem kellett kamatot fizetnie, és forgathatta ezt a pénzt. Neki tehát az volt az érdeke, hogy minél később hívják le, sikerült is alaposan lefékeznie a magyar exportot…”

Ami mégis megvalósult az együttműködésből, abban sem volt sok köszönet.

„…A katonai építkezések terén az együttműködés jól ment, nem így a civil, közelebbről a lakásépítkezések terén – folytatja Púja. – Az építésügyi miniszter viszolygott ettől a feladattól, a szerződés aláírásába tulajdonképpen belekergették… Arra sem ügyeltek, hogy szolid szerződés szülessen, olyan kötelezettségeket vállaltak, amelyeket egy kiválóan működő építésügyi minisztérium sem tudott volna megoldani, nem a miénk. Például munkások és szakértők százait küldték ki Líbiába, akik hosszú hónapokon át semmit sem csináltak, mert sem terv nem volt, sem az anyag kiszállítása nem volt megszervezve. A munkások unalmukban pálinkafőzdét rendeztek be s a pálinkát feketén árusították. A líbiai hatóságok felfedték az ügyletet, s csak éles eszű konzulunknak volt köszönhető – aki amikor konstatálta, hogy baj van, előszedette és összetörette a pálinkafőző berendezéseket, majd eltüntette a roncsokat –, hogy nem zárták őket börtönbe néhány évre.

Emlékezetes szállóige volt az 1980-as évek elején a „gazdag vállalatok – szegény állam”. A Nemzeti Bank nyakló nélkül finanszírozta a vállalati import igényeket – és ezek csak hosszan térültek meg – vagy sehogy. Ez is felgyorsította az eladósodás ütemét.

1972-ben közeledve hatvanadik évéhez, Kádár János úgy határozott, hogy lemond a párt első titkárának pozíciójáról, és nyugdíjba vonul. Szándéka formailag megfelelt az előírt kívánalmaknak: mind az életkor, mind a szolgálati idő tekintetében elérte a törvényekben megállapított nyugdíjkorhatárt.

A legendák szerint először Brezsnyevet tájékoztatta a szándékáról, mikor az Budapesten járt, de az SZKP első embere hallani sem akart róla, állítólag a következőképpen tiltakozott:

– János, ezt nem teheted meg Magyarországgal, a szocialista táborral, a szovjet emberekkel – és végül velem sem. Gondold csak meg: ha te a korodra hivatkozva visszavonulsz, miképp maradhatok meg én a helyemen, aki hat évvel idősebb vagyok nálad?

Akár van valamilyen igazságmagva a fenti történetnek, akár nincs, Kádár továbbra sem adta fel a tervét. Levelet intézett a Politikai Bizottsághoz, azt kérte benne, hogy a hatvanadik születésnapjáról való „megemlékezés a lehető legegyszerűbb módon történjék, a nyilvánosság egyetlen rövid ténykommüniké legyen, és mellőzzenek mindenféle publicisztikai körítést’ Ehhez mellékelve adta be a tervét, hogy helyezzék nyugállományba. Részletesen kifejtette az indokait:

„…Az első titkári munkakör betöltésénél a személyi adottságokban rejlő, mindenkinél, természetesen nálam is fellelhető különböző hiányosságokat lelkiismeretességgel és intenzív munkával törekedtem mindenkor pótolni. Most azonban – tetszik ez nekem vagy sem – reálisan szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy olyan életkorba léptem, amelyben a munka– és teherbíró képességem már nem növekszik, ellenkezőleg, az idő múlásával évről évre és fokról fokra csökken…”

Kádár János akkor már több mint tizenöt éve állt az általa alapított MSZMP élén, de úgy vélte: „helytelen, ha valaki pusztán múltbeli érdemek alapján, kegyeletből vagy megszokottság miatt marad időn túl egy tisztségben és beidegzett sablonokkal, a politikai munka mesterségbeli rutinjával próbál úgymond »vezetni«. Én magam semmiképpen nem akarok ilyen helyzetbe jutni. A rám bízott felelős munkát a jó ügy szolgálatának szándékával vállaltam, szeretném azt tisztességesen befejezni és másnak átadni”.

Úgy ítélte meg, hogy a pártban és a Központi Bizottságban helyreállt valamiféle egyensúly, így a személycsere nem okozhat fennakadást a munkában, a váltást azonban rövid idő alatt végre kell hajtani „egy megoldásra váró ügyet jobb mielőbb elintézni, mert annak a rendezése a halasztástól a későbbiekben nem lesz könnyebb „.

Kádár János két héttel később megismételte a felmentését kérő levelet, mint írja, „a Politikai Bizottság tagjainak véleményét figyelembe véve átdolgozta”. Összehasonlítottam a két változatot, de csak lényegtelen stiláris módosításokat találtam benne, mindössze egy figyelemre méltó különbséget észleltem. Az első variációban szereplő „Pártunkban tisztség betöltésére bárki is csak az érdemi és hatékony munka alapján jogosult” mondat elé beiktatta az „Azt tartom, hogy…” szavakat, ami az állítást megfosztja általános elvi érvényétől és Kádár János magánvéleményének tünteti fel, vagy legalábbis megenged egy ilyen értelmezést.

Mindmáig hosszú elemzések taglalják, hogy valójában mi is késztette Kádár Jánost erre az elhatározásra.

Liberális és konzervatív történészek – és miféle más történészek vannak Magyarországon? – egybehangzóan azt állítják, hogy a lemondás bejelentése Kádár részéről nem volt több egyszerű politikai sakkhúzásnál. Szerintük az első titkár fel sem tételezte, hogy akár a magyar, akár a szovjet vezetés hozzájárulna a távozásához. Ha viszont ragaszkodnak hozzá, hogy a helyén maradjon, az ily formában kinyilvánított bizalom megerősíti a helyzetét. Ellenfelei akár a párton belül, akár azon kívül vesztes pozícióba kerülnek, és ő szabad kezet kap elképzeléseinek végrehajtására.

Úgy gondolom, az említett történészek spekulációi logikailag nem kizártak, de nem is bizonyítottak, nem találtam olyan dokumentumokat, melyek minden kétség fölé emelnék azokat. Maga Kádár János feltehetően előttük sem tárta fel cselekedetének indokait. Ugyanilyen joggal és valószínűséggel tételezhetjük fel, hogy az első titkár csakugyan vissza akart vonulni a hatalom gyakorlásától, melynek döntő súlya és felelőssége az ő vállára nehezedett.

A huszadik század Magyarországán végigélt hat évtized bajait még egy átlagos sorsú ember is megsínylette, Kádárnak nála is többet kellett elviselnie. Osztályrészül jutott a „törvénytelen származás” minden hátránya, több mint negyven évig hordozta a vállán az elkötelezett kommunistákat érő megpróbáltatásokat, hat évet töltött el két rendszer börtöneiben, 1956-ban látnia kellett, hogy dől össze küzdelmeinek minden eredménye. Utána felvállalta Magyarország leggyűlöltebb emberének szerepét, majd a romokból felépítette Kelet-Európa gazdaságilag legfejlettebb, polgárai számára legélhetőbb országát. Egészsége megrendült, légzési, mozgási nehézségekkel küzdött, idegei is nehezen bírták már az állandó feszültséget. Elképzelhetőnek találta, hogy egy súlyos idegi vagy pszichiátriai károsodás lép fel nála. Előtte állt a leépült Tito példája, aki már összekeverte a tárgyalópartnereit: Kádárt Dej elvtársnak szólította, azt hitte, a román vezetővel beszél.

A Politikai Bizottság kezdetben nem akarta tudomásul venni Kádár szándékát, tagjai egységesen arra kérték, hogy tekintsen el levelének megtárgyalásától és folytassa első titkári tevékenységét. Ugyanakkor megállapították, hogy nincs jogukban visszautasítani Kádár János beadványát.

A Központi Bizottság egy négytagú küldöttséget menesztett hozzá, Kádár azonban ragaszkodott hozzá, hogy mint a munkásokat, úgy őt is megilleti a jog, hogy 60 éves korában nyugdíjba vonuljon. Tárgyalópartnerei meg sem kísérelték, hogy különböző frázisokkal hassanak rá, egyszerűen elébe tárták a valós helyzetet: egyelőre egyetlen olyan ember sem akad, aki alkalmas volna rá, hogy a helyébe léphessen.

Kádár, ha nehezen is, de engedett, sok jel vall arra, hogy jobb meggyőződése ellenére maradt a helyén. Kijelentette, hogy soha többé nem hozza elő a felmentésének ügyét, a pártvezetés közölje vele, mikor tartja majd aktuálisnak. Ilyen tekintetben jellemző az az epizód is, melyet Kárpáti Sándor idéz fel Varga Gyula zalaegerszegi első titkárral folytatott beszélgetésében:

„…1985-ben kértem a nyugdíjazásomat – mondja Varga. – Az illetékesek – köztük Kádár János is – arra kértek, maradjak még tovább, minthogy Zalában rendben mennek a dolgok. Én azonban hajlíthatatlan maradtam, és megjegyeztem Kádár elvtársnak: talán Önnek és a pártnak is javára vált volna, ha elfogadják a felmentését, mikor azt kérte. Erre ő azt felelte: »maguk, a Központi Bizottság tagjai tehetnek róla, hogy maradtam».”

(Később hasonlóan kiélezett helyzetben már nem tudták befolyásolni. Mikor Losonczi Pál felállt az Elnöki Tanács elnöki székéből, Fock Jenő azt javasolta, hogy Kádár kerüljön a helyére, de ő kereken visszautasította az ajánlatot:

– Én már nem akarok újat tanulni! Magyarországon különben is csak parasztember lehet az elnök.)

A nyugdíjügyet végül is a Központi Bizottság határozata zárta le, az irat minősítő jelzéseit olvasva önkéntelenül elmosolyodtam: „Szigorúan bizalmas! Készült 102 példányban”. Nem hiszem, hogy Magyarországon bármilyen ügyet is szigorúan bizalmasként lehet kezelni, melyet egynél több példányban írtak le, sőt akkor is kétes, hogy nem szivárog-e ki.

„…1. Tudomásul veszi Kádár János elvtárs levelét és elfogadja a Politikai Bizottság javaslatát, mely szerint Kádár János elvtárs, mint a Központi Bizottság első titkára dolgozzon tovább, mert munkájára a pártnak, a munkásosztálynak, a dolgozó népnek, az országnak szüksége van. Ĺ határozattal a Központi Bizottság a kérdés felett napirendre tér…”

Kádár azt kérte, hogy a határozat meghozatala után a kérdést vegyék le a napirendről. Ő képesnek érezte magát, hogy kivesse gondolataiból, és ne foglalkozzon vele, „ne töprengjünk rajta, ne tűnődjünk holnap vagy holnapután: van nekünk éppen elég dolgunk, testületileg is, egyénileg is…”

Kádár azonban önmagát nem tudta meggyőzni. Aczél György ezt írta róla:

„…A 60. születésnapja után, 1972-től személyisége sok szempontból megváltozott. Hirtelen elkezdett rohamosan öregedni, csak »üzemeltette« a testét, hogy a munkaképessége fennmaradjon. Egyre inkább bezárkózott, többet a szabadság, a pihenés nem öröm, csak a munkaképesség regenerálása volt a számára.” Egy dagályos képet használva: minden reggel cserepekből drótozta össze a lelkét, hogy estig kibírja.

Referense jellemző változásként említette meg, hogy esténként, mikor hazatért, Kádár János többé nem rakta tele a táskáját otthon elintézendő ügyekkel. Baráti kapcsolatait sorra megszakította, elmaradtak a megszokott ultipartik is. Magányossága még a külföldi politikai partnereknek is feltűnt, Jaruzelski lengyel elnök megdöbbenve kérdezte Aczélt Kádár elidegenedésének okairól, de az nem tudott vagy nem akart magyarázatot adni.

És még hátra volt Kádár János életéből 17 hosszú és nehéz esztendő.

Valóban fedi-e a valóságot, hogy a korszak magyar politikai életében egyetlen olyan személy sem akadt, aki Kádár János helyébe léphetett volna? És ha csakugyan így állt a helyzet, óhatatlanul felmerül a kérdés: maga Kádár mennyiben felelős ezért.

„…Kádár Jánost sokan – többek között én is – nem tartották jó káderesnek – írja Púja Frigyes. – Gyakran nyúlt mellé, nem tudta gyorsan megismerni az embereket, sőt, az is hibája volt, hogy e téren majdnem mindent magas rangú munkatársaira hagyott rá. Miniszterségem néhány éve után megpendített egy-egy nem hozzám tartozó káder ügyet, nyilván a véleményemre volt kíváncsi. Emlékszem, az első eset Havasi Ferenc esete volt. Havasi akkor a Minisztertanácsban dolgozott, miniszterelnök-helyettes volt.

Most is gondjaink vannak – folytatta Kádár egy megkezdett gondolatát. – Hát ugye Németh elvtársat, aki ez ideig gazdaságpolitikai titkár volt, Biszku helyett be kellett hozni helyettesemnek. A kérdés az, ki legyen a gazdaságpolitikai KB-titkár?… Havasit ajánlják nekem, ismeri?

– Ismerem, Kádár elvtárs, és én nem tartom jónak. Úgy érzem, hogy Havasi nem tudja majd megoldani ezt a problémát, hiszen nem is gazdasági ember, világéletében a megyénél dolgozott. Eléggé primitív is, majdnem semmi műveltsége.

Kádár döbbenten nézett rám.

És Havasi Ferenc persze KB-titkár, majd politikai bizottsági tag lett. Természetesen semmit sem oldott meg azon kívül, hogy néhány őt ajnározó fiatalt maga köré gyűjtve főtitkári aspirációkat melengetett.”

Puja Frigyes nem állt egyedül ezzel a véleményével, néhány más, a Kádár közvetlen környezetében dolgozó ember is osztozott ebben. Szerintük gyakran hibásan választotta meg munkatársait.

Nem engedett felnőni senkit maga mellett – mondta egyikük –, beárnyékolta lehetséges utódjának életterét, mint egy öreg fa a tövében ütköző csemetét.

Megpróbáltam tisztázni ezt az ügyet.

– Szeretném, ha megneveznék azokat a tehetséges fiatal politikusokat, akiket Kádár János háttérbe szorított, nem hagyott érvényesülni.

Beszélgetőpartnereim összeráncolták a homlokukat és hosszasan eltűnődtek, de egyetlen komolyan vehető nevet sem tudtak említeni. Ha Kádár Jánost bármikor, akár 1970-ben, akár 1980-ban elvitte volna egy hirtelen szívroham, bárki is lép a helyébe, a magyar vezetés színvonala nem egy lépcsőfoknyival, hanem egy egész emeletnyi mélységgel esett volna vissza.

Számos más babona is kering ebben a témában. Napjaink politikai újságírói gyakran állítják, hogy egy-egy új vezető kijelölésénél Kádár személyi önkénye döntött.

– A mellényzsebéből elővett egy cédulát, és felolvasta róla a saját jelöltjének a nevét és azzal az ügy le is zárult! – szokták mondani mostanában a televíziók vitaestjein.

Megkérdeztem a kormány, majd a párt egyik legmagasabb rangú vezetőjét, mennyiben fedi ez a valóságot, csak csóválta a fejét:

– Kádár János mindig komolyan vette a kollektív vezetés elvét, kötelezőnek ismerte el magára nézve a többségi véleményt. A dolgok gyakorlati megvalósításában minden fenntartás nélkül lehetett vitatkozni vele. Néha taktikai okokból megengedett magának egy-egy „szondázást”, felvetett valamilyen gondolatot, látszólag hangsúly és nyomaték nélkül, aztán hagyta, hogy valaki más felkapja és előhozza, mint a saját elgondolását.

Annak idején Rákosi Mátyás minden fontosabb megbeszélést azzal kezdett, hogy elsőként ő fejtette ki a maga véleményét – ezzel eleve meghatározva a tárgyalás további menetét. Kádár János viszont mindig az összefoglalóban szólalt meg. Ha úgy érezte, hogy a szóban forgó kérdés nem tisztázódott kellőképpen, ő ki sem fejtette az álláspontját:

– Hát akkor gondolkodjunk tovább.

Ha valóban egy-egy vezetőváltás merült fel, akkor a Politikai Bizottság soros ülésének végén Kádár megkérte a PB tagjait, hogy a meghívott vendégek távozása után maradjanak a teremben. Közölte velük az eldöntendő kérdést, nem igényelt azonnali választ, otthon kézírással jelöljék meg a megfelelőnek tartott személyt és véleményüket leragasztott borítékban adják le a titkárságára. Egy újabb zárt ülésen összegezte az eredményt, az egyes szavazók döntését nem említette.

Ha valaki megkapta a szükséges többséget, akkor egy újabb, ezúttal már a Központi Bizottság titkáraival kibővített konzultáció következett. Mikor már kialakult az „éles jelölés”, akkor Kádár is elmondta a véleményét. Bár elméletileg jogában állt volna vétót emelni, gyakorlatilag soha nem élt ezzel az eszközzel. A kádermunkában alapvető értéknek tartotta a közmegegyezést és a stabilitást.

Kádár az esetleges utódja kiválasztására sem fordított különösebb gondot. Úgy gondolta azután, hogy 1972-ben visszautasították a nyugdíjba vonulási kérelmét, ez már nem rá tartozik. Emberileg érthető, hogy ez a kérdés mégsem hagyta nyugodni. A legendák szerint a Politikai Bizottság egyik ülésén papírlapokat osztott ki, melyekre a tagoknak rá kellett írniuk, hogy az ő eljövendő távozása után kit látnának legszívesebben a Párt első titkári posztján. Átnézte a cédulákat, de szokása szerint most sem árulta el, hogy kire és hányan szavaztak.

– Ha megnevezném az illetőt, a többiek felfalnák – mondta.

Kádár János azonban nemcsak politikai képességek tekintetében múlta felül minden lehetséges vetélytársát, hanem szigorú erkölcsi tartásával is, mely az idők múlásával sem borult fel. Mind gyakrabban hallatszottak olyan hírek, hogy a szocialista országok egyes vezetői miképp rúgják fel a magatartás elvárható normáit: Tito királyi pompát alakított ki maga körül, Zsivkov egy kilométeres földsávot vásárolt meg a Fekete-tenger mellett, és egy hatalmas palotát építtetett rá. Bár kisebb súlyú, de talán még jellegzetesebb volt Romanovnak, a leningrádi pártbizottság első titkárának az ügye. Mikor a lánya esküvőjét tartotta, a múzeumból kihozatta a cári Romanov család címeres, monogramos arany étkészletét, és azzal teríttetett meg az ünnepi ebédhez. „Romanov – Romanov” – gondolhatta.

A magyar pártvezetésben számos szerény és tisztességes életvitelű funkcionárius akadt: Aczél Györgytől Nyers Rezsőn át Lázár Györgyig és másokig. A fiatalabbak közül Vályi Péter számított ide, aki valaha egy óbudai gangos lakásban élt és szórakozásként akvarelleket festett, mintegy a környező világ szürkesége ellen tiltakozva. Ezt a jelenséget azonban korántsem lehetett volna általánosnak mondani, a tekintélyes káderek nagy részének a magatartására ráillett egy angol újságíró jellemzése: „bolse vita – dolce vita”.

A csak „Pol Pot megye” néven emlegetett Csongrád megye első titkára megengedte magának, hogy a felesége kedvéért kinyittasson vasárnap egy zárva tartó áruházat, híre terjedt az Ónody vendéglős által rendezett zártkörű mulatságoknak, ahol állítólag csokoládéban fürdettek meg hölgyeket.

A munkahelyeken is felborult a fegyelem. A belügyminiszter reggel nyolc órakor érkezett meg a hivatalába, és azzal kezdte a napot, hogy vadpörköltet, csülköt, pacalt vagy más magyaros ételt hozatott és meghívta villásreggelire a helyetteseit, főosztályvezetőit. A jó étvágyat pálinkával alapozták meg, a falatokat sörrel-borral öblítették le, kilenc-tíz órára a teljes magyar belügyi vezetés berúgott. Aki még rendelkezett jártányi erővel, azt kicsempészték a minisztérium épületéből, aki mozdulni sem tudott, az a hivatali kanapén végig terülve aludt. És ez a „szertartás” hetente többször megismétlődött.

Újabb és újabb botrányok követték egymást. Egy nyugaton megjelenő magyar nyelvű hetilap 1988 májusában felsorolt néhány esetet.

A Szabolcs megyei első titkárt rendőri biztosítással kellett kimenekíteni a környékről, mert egy felszarvazott férj halálra kereste. A Borsod megyei első titkár olyan palotát építtetett magának, hogy a lelátogató Kádár János kultúrháznak nézte, a falakat milliókat érő trófeákkal díszítették. A nógrádi pártvezér tökrészegen pánikba esett, és mozgósította a fegyveres területvédelmi erőket. A Heves megyei első titkár ugyancsak italos állapotban Verpelét határában négy embert gázolt halálra, aztán maga helyett egy ártatlan trabantost akart őrizetbe vétetni az ügyésszel. Gáspár Sándor helyettese is elütött egy embert.

Nem maradtak el tőlük a közigazgatási vezetők sem, sokan korrupt módon osztogatták a telkeket, adtak lakáskiutalásokat. Az egri tanácselnök egy egész utcasort építtetett fel a maga és cimborái számára. Az igazságügyi államtitkárnak rabok húzták fel a balatoni üdülőjét, Czinege Lajos honvédelmi miniszternek katonák alakították ki a hegyi villájához vezető utat.

Néhány munkatársa, akik hízelgéseikkel valósággal rátelepedtek, mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy értesüljön a hasonló skandalumoktól, de nem tudták elérni ezt a céljukat. Kádár minden erejével igyekezett fellépni a visszaélések ellen.

Amikor a szentendrei sziget egyik részére bevezették a háztartási gázt, a csövek lefektetésénél a megyei titkár is érintve volt, mert az ő telkén is áthúzódott volna a vonal, felfordulásokat okozva. A titkár utasítást adott a terv módosítására, iktassanak be egy kitérőt az eredeti vonalvezetésbe. Kádár, ahogy értesült az esetről, pártfegyelmi elé állíttatta és leváltotta az illetőt.

Kádár néha túlzásba is vitte a szigorúságot. A Zala megyei első titkár egy könyvespolcot rendelt egy asztalosnál, és elfogadta, hogy az iparos ingyen készítse el neki ezt a bútordarabot. Ő sem maradhatott meg a helyén.

Mindinkább tapasztalnia kellett, hogy hiába hozza meg az intézkedéseit, azokat kijátsszák, a bűnösöket mentegetik. Kádár egy idő után fel is adta a harcot, egy-egy újabb esetet már kézlegyintéssel vett tudomásul:

– Ha egy nagy asztalnál sokan esznek, sok morzsa lehullik.

Egy dolgot azonban meg kell említenünk: a Kádárkorszakban előforduló korrupciók arányai kétségtelenül elenyésztek a mai állapotokhoz képest. Pozsgay Imre úgy jellemezte a különbséget:

„– Akkoriban tízezer forintba kerülő vacsorákon beszélték meg, hogy miképp lehetne elsikkasztani egymilliót, mostanában pedig milliós vacsorán döntenek, hogy lehetne »lenyúlni« egymilliárdot.”

Kádár János mindinkább légüres térbe került, a megmaradt kapcsolatai is sorra felbomlottak, sőt, ellenségeskedésbe fordultak, így például az is, mely régi társához, Donáth Ferenchez fűzte. Bár Donáth értelmiségi pályán mozgott – történész volt, majd a mezőgazdasági tudományok kandidátusa – a sorsa sokáig párhuzamosan futott Kádár Jánoséval. 1934-től ő is az illegális Kommunisták Magyarországi Pártjában dolgozott, majd a nagy letartóztatások után gyakorlatilag ők ketten irányították a KMP-t, a felszabadulást is együtt érték meg egy zuglói romházban bujkálva.

Donáth a felszabadulás után vezető állami és párttisztségeket töltött be, egy ideig Rákosi Mátyás titkára is volt. 1951-ben Kádárhoz hasonlóan koholt vádak alapján letartóztatták, tizenöt évre ítélték, de 1954-ben szabadult. Hamarosan rehabilitálták és tudományos munkatársként dolgozott.

1956 tavaszán Donáth a Nagy Imre körül csoportosuló párton belüli ellenzékhez csatlakozott, hívta maguk közé Kádár Jánost is, de ő, mint említettem, nem volt hajlandó közösséget vállalni szándékaikkal. Sorsuk a felkelés során még egyszer összeért, Donáth belépett ugyan a Kádár alapította MSZMP-be, távollétében titkárrá és a Központi Vezetőség tagjává választották, de két nap múlva lemondott erről a tisztségéről.

A felkelés leverése után Donáth a Nagy Imre-csoporttal együtt családostul a jugoszláv nagykövetségre menekül, onnan kijövet letartóztatják és Romániába internálják. Tizenkét évi börtönre ítélik, de ebből csak hármat tölt le, 1960-ban amnesztiával szabadul. Visszatér a tudományos tevékenységhez, könyvkiadónál, kutatóintézetben dolgozott.

Barátsága Kádár Jánossal megszakad, legfeljebb egy-egy találkozóra, levélváltásra kerül sor köztük. Egy alkalommal Donáth egyik művének terjesztését valószínűleg túlbuzgóságból leállították, de Kádár intézkedett, hogy oldják fel a tilalmat. Már úgy látszott, a kapcsolatuk normalizálódik, de Donáth az 1970-es évektől a rendszerváltásra törő értelmiségi mozgalom meghatározó alakjává válik, részt vesz a Bibó-emlékkönyv szerkesztésében, aláírása ott szerepel minden tiltakozó kiáltványon. Kádár többé nem táplál illúziókat iránta, 1979-ben egy központi bizottsági ülésen már így beszél róla:

„.. .Van nekem egy régi »ismerősöm« és »barátom« is az aláírók között, a Donáth Ferenc. Számomra ő olyan eset, mint Ilf és Petrov könyvében az öreg Funt, aki minden rendszerben ült. Ez a Donáth is ült valamennyit a kapitalista rendszerben, aztán a személyi kultusz évei alatt is. Ismerem, mert vádlott-társam volt. Aztán ült a mi kurzusunk alatt is, az 56-os viselt dolgai miatt. Magunk közt mondva – családtagja is ezt mondja róla –, politikailag ő már nem beszámítható.”

Ezzel a „méla akkorddal” zárult le két férfi barátsága és harci szövetsége, akik majd egy fél évszázaddal korábban együtt indultak el, hogy megvalósítsák világmegváltó eszméiket.

Kádár életében számos fordulat látszólag esetlegesen következett be, de utólag visszatekintve sohasem véletlenül, a változások mindig jellemének alapvető vonásaiból adódtak. Mégsem maradhat említés nélkül, hogy élete folyamán hány alapvető kapcsolatát szakította meg, hány példaképével, harcostársával jutott el a kenyértörésig, sőt, a nyílt szembenállásig.

Rákosi Mátyás, Rajk László, Péter Gábor, Farkas Mihály, Nagy Imre, a színész Major Tamás, Marosán György, Fehér Lajos és még egy egész oldalon át lehetne folytatni a névsort.

Annyit biztosan elmondhatunk, hogy hosszabb távon csak nagyon kevés emberrel tudott együtt haladni. Ebben egyaránt közrejátszott az is, hogy másoknál hamarabb kivételes érzékkel ismerte fel azokat a szükségszerű lépéseket, melyeket a történelem változásai megköveteltek, és ezeket meg is valósította. Hozzájárult a természetéből adódó bizalmatlanság is.

Kádár csak abban volt biztos, amit ő maga végzett el. Hasonlított arra a dzsungelharcosra, aki az őserdőben előretörve nem széles ösvényt vág a késével, csak akkorát, amelyen épp hogy tovább haladhat, és nem visz magával senkit és semmit, ami mozgásában akadályozhatná.

Ez a végtelenségig leegyszerűsítő szemlélet esztétikailag nem tűnik túl látványosnak, és sokakra kiábrándítóan hatott. Kádár János azonban sohasem törekedett arra, hogy a maga személyében megvalósítsa a polgári értelemben vett sokoldalú embereszményt – teljességgel alkalmatlan lett volna erre a szerepre. Nem próbált lépést tartani a tudomány, a filozófia, a művészeti élet folyamatosan jelentkező szenzációival, beérte annyival, amennyit a munkájához szükségesnek tartott.

Bármilyen különösnek is tűnik, Kádár János, akinek életteljesítményével a XX. századbeli Kelet-Európa egyetlen vezető politikusa sem mérkőzhet, lényegében elsőnemzedékes értelmiségi volt. Magasabb iskolákat, tudjuk, nem végzett, egy-egy döntésében nem vezethették történelmi példák és szabályok, tízszer annyi energiát kellett felhasználnia, mint képzettebb, járatosabb társainak. Ennek az iszonyú erőfeszítésnek meg kellett mutatkoznia bizonyos egyoldalúságban és bizalmatlanságban.

Az idők múltával új embereket már nem engedett közel magához. Aczél György felfedezettjét, a kecskeméti pártbizottságról felhozott Pozsgay Imrét is fenntartással fogadta, bár gyanakvását nem éreztette vele.

– Kádárral akkoriban korrekt kapcsolatban álltam – mondta Pozsgay egy beszélgetésünk során –, a viszonyunk csak később romlott meg, rám is kiterjesztette az értelmiséggel szembeni általános ellenérzéseit. Nem vette komolyan az intellektuel politikai mozgalmakat, azt mondta, hogy majd akkor lép közbe, ha a Csepeli Vasműben is feltűnnek az ellenzéki agitátorok. Mikor Lengyelországban kibontakozott a „Szolidaritás” mozgalom, Kádárt az döbbentette meg a legjobban, hogy munkások vesznek részt benne és a vezetőjük, Lech Waleşa igazi munkás. Konfliktusok bontakoztak ki közöttünk.

– Mondana egy példát?

– Éppen egy kocsiban utaztunk le valahová vidékre. Én akkoriban tértem haza Franciaországból, lelkesedtem neki az ottani viszonyokról, mire Kádár csak annyit mondott: maga ne Párizsból jöjjön, hanem Bukarestből, akkor itt is mindent csodálatosnak fog találni.

Kádár ellenérzései hamar beigazolódtak. Pozsgay elégedetlenkedett a helyzetével és bevádolta mentorát, Aczél Györgyöt, de Kádár rövid úton elutasította:

– Ne nekem panaszkodjon, menjen át Aczélhoz és vele intézze el! Különben is töltsön több időt a munkahelyén, és dolgozza fel a restanciáját!

Pozsgay mind nyíltabban szállt szembe Kádárral:

„…1986-ban hivatalos bonni látogatásomon egy nemzetközi sajtókonferencián arra a kérdésre, hogy: mit tenne, ha az ön népe elfordulna a szocializmustól, azt mondtam, hogy én a népemet követném. Ez volt az első alkalom, amelyre Kádár János a Központi Bizottság ülésén nyíltan és megrovóan nyilatkozott és elítélte a magatartásomat… „

Kádár figyelmét az sem kerülte el, hogy Nyugaton felismerték: a miniszter átkacsingat az eszmei barikád túlsó oldalára. Minden bizonnyal a kezébe került a Párizsban megjelenő Magyar Füzeteknek az a száma, amely így ír a Pozsgay körül csoportosuló erőkről:

„…A magyarság sorsának jobbra fordulásához elengedhetetlenül szükséges az, hogy Budapesten hatalomra jussanak a népies-szocialista-balos intranzigensek: akkor majd manifesztálódnak a társadalom ellentmondásai…”

A Szabad Európa Rádió a Magyar írószövetség közgyűlésén elhangzott funkcionárius beszédek közül (Óvári, Aczél, Pozsgay) a miniszteri szavakban vélte felismerni a támogatandó reformgondolatokat.

Hamarosan sor került a szakításra:

„– Aczél György bevezette a Hétfői Egyeztető Megbeszéléseket, minden hétfőn reggel nála indult a nap, kettőnkön kívül két bizalmi embere, Óvári és Kornidesz vett részt rajtuk, tehát eleve biztosítva volt, hogy a véleményemmel kisebbségben maradok. Minden káderpolitikai személyi döntésben leszavaztak. Hiába írtam Kádárnak, kérdeztem, hogy működik-e Magyarországon kormány és valódi döntési mechanizmus, nem lépett közbe. Egy év alatt ledaráltak, 1982-ben fel kellett adnom miniszteri pozíciómat.

– Így utólag miképp ítéled meg a tevékenységedet? Joggal neveztek téged bomlasztónak?

– Igen, az ő normáik szerint mindenképpen – objektív és szubjektív értelemben egyaránt – mondta Pozsgay Imre.”

Kádár végül is leváltotta, de közéleti hitelét nem tudta és nem is kívánta megingatni, ezt Pozsgay nem bízta idegenre: maga hajtotta végre két évtizedes politikai irányváltásaival.

Valaha interjút készítettem az idősebb jogász nemzedék kimagasló egyéniségével, Nehéz Posony Józseffel. Beszélgetés közben az öreg ügyvéd azt mondta:

– Lehet, hogy önhittnek tartasz, de én már 18 éves koromban úgy képzeltem, hogy Magyarország miniszterelnöke leszek.

– Egyáltalán nem tartalak önhittnek, sőt a magyar miniszterelnökök névsorának ismeretében ez a célkitűzés inkább bizonyos szerénységre vall.

Ugyanilyen jelentéktelen eseménynek tűnt, mikor Lázár Györgyöt – 12 évi működés után – a kormány éléről a párt főtitkár-helyettesi posztjára helyezték át. Megüresedett posztjára három személy jött számításba: Grósz Károly, Medgyesy Péter és Nyers Rezső.

Nem rám tartozik, hogy Grósz Károly személyét és működését értékeljem, beérem azzal, hogy néhány pártbeli vezetőtársa véleményét idézzem róla. Bányász Rezső így ír:

„…Az egy vezetőre épülő rendszerek kulcsproblémája, hogy ha az elsőszámú vezető valamilyen akadályoztatása – például betegség – miatt kidől a sorból, az események nehezen irányíthatóak. Nekem Grósz egy ideig jó barátom volt, de amikor miniszterelnök lett – és egyszerre akart minden hatalmat megkaparintani –, akkor már keserves volt látni, hogy 150 centiméteres magassággal nem lehet kétméteresnek tűnni.”

Ribánszki Róbert, Kádár János egykori titkára ennél is lesújtóbb véleményt fejtett ki Grószról. Elmondása szerint Grósz a felszabadulás után az ifjúsági mozgalomban kezdte a tevékenységét, később hivatásos katonatisztként szolgált, onnan került vissza a pártapparátusba.

Ribánszki szerint 1956 októberében Grósz Földvári Rudolf Borsod megyei első titkár mellett dolgozott, és mikor Földvári átállt a felkelők oldalára, Grósz követte. A szovjet csapatok november 18-án szállták meg Miskolcot, akkor letartóztatták Földvárit, és Ungvárra deportálták. Egy jelentős számú, az ellenállást még folytató csoport túszokat ejtett, és azzal fenyegetődzött, hogy ledobják őket a szakszervezeti székház tetejéről, ha nem bocsátják szabadon Földvárit. A követelésüket teljesítették, de Kádár János semmiképp nem akarta meghagyni őt a helyén, leváltották tisztségéből, majd a helyzet enyhültével le is tartóztatták.

Döntést kellett hozni Grósz Károly ügyében is. Bár pártellenes vétkeit súlyosnak ítélték, az illetékesek alkut ajánlottak neki. Azt ígérték, hogy ha elvállalja a koronatanú szerepét a Földvári ellen indítandó perben, ő bántatlan marad. Visszaadják a párttagsági könyvét, szereplésére pedig azt a magyarázatot adják, hogy a párt utasítására épült be a borsodi felkelés vezető stábjába. A tortára habként megkapta a fegyveres ellenállóknak kijáró „Munkás-Paraszt Hatalomért” érdemrendet is. Grósz megtette a vallomását, Földvári nyolc évet ült a börtönben. Ribánszki szerint erről a trükkről Kádár Jánost nem tájékoztatták, aligha ment volna bele.

Grósz karrierje mind feljebb ívelt: a Magyar Rádió párttitkára lett, onnan a Fejér megyei, majd a Budapesti Pártbizottság élére került, beválasztották a Politikai Bizottságba is. A „munkás ellenzék” is a maga emberének tekintette és támogatta miniszterelnöki jelölését, így végül ő nyert az ugyancsak számításba vett Nyers Rezső és Medgyesy Péter ellen. Kádár sem emelt vétót, nehéz megmondani, hogy egy utódjelöltjétől próbált legalább ideiglenesen megszabadulni, vagy valóban teret engedett egy tehetségesnek látszó ember számára.

Míg az MSZMP a maga belső harcaival volt elfoglalva, mindinkább kibontakozott a már 1968 óta létező értelmiségi reformmozgalom. Újra az írótársadalom – Kádár János meghatározása szerint „a kocsi rúdján ülő légy” – próbálta átvenni a kocsi irányítását.

A botrányok egymást követték. Megmaradt emlékezetemben egy epizód a fiatal írók szentendrei tanácskozásáról, ahol a minisztériumi küldött előadásában megjegyezte:

– Az adott politikai kérdésben Kádár János másképp vélekedett…

Erre felállt egy „Költőcske Mihály”:

– Ki az a Kádár János? – kérdezte, kihívóan körülnézett és leült, láthatóan elragadtatva saját merészségétől. Nem kell külön mondani, hogy a kutya sem vonta őt felelősségre. A közéletben elszaporodtak a „földszintes Dugovics Tituszok”, akik halált megvető bátorsággal vetették magukat a mélybe egy sámliról és mindenféle ostromlók nélkül.

Az 1956-os felkelés emléke mind gyakrabban felidéződött, Nagy Gáspár költő a „Tiszatáj” című folyóiratban megjelent versével alig burkoltan tetemre hív Nagy Imre ügyében:

„…Nincs sehol

Egyszer majd el kell temetNI

És nekünk nem szabad feledNI

A gyilkosokat nevén nevezNI”

Az írói mozgalom, és a hozzá csapódó ellenzéki körök vezetői között fellép Csoóri, Konrád, Csurka, Csengey és több más jeles literátor is, szinte valamennyien jelentős szerepet játszanak majd a rendszerváltás körüli vitákban és később a tárgyalásokon is.

(Az utolsó fél évszázadban a baloldal két társadalmi réteget nem tudott maga mellé állítani: a művészeket és a sportolókat. Legfeljebb ha erős pressziót alkalmazott velük szemben, de akkor is csak ideiglenesen. Többé-kevésbé az orvosokat is ide lehetne sorolni. Egyszer valaki biztos megfejti majd, hogy miért éppen ezek a kiváltságokat élvező csoportok találják meg eszményeiket a jobboldalon.)

A mozgalom azonban nem maradt meg az irodalom keretein belül. Az alapvetőnek számító „tabukhoz” egyelőre még nem nyúlhattak: nem támadhatták az egypártrendszert, nem követelhették a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok kivonását, más célpontot kellett választaniuk. A világszerte megerősödő környezetvédelmi törekvések jegyében a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ellen léptek fel. Sokan vélik úgy, hogy ez volt az a rés a magát szocialistának nevező rendszer falában, ahová az ellenzék beilleszthette a maga régen készenlétben tartogatott feszítővasát.

Tüntető tömegek hömpölyögtek végig Budapest utcáin, élükön egy egész politizálásra önmagát felkent értelmiségi csapat haladt: genetikusok, irodalomtörténészek, filozófusok és színészek. A támadások Kádár János személyére is kiterjedtek, sok évvel az első titkár halála után megkérdeztem az egykori miniszterelnökét, Lázár Györgyöt:

– Kádár János mit szólt a vízlépcső tervéhez?

– Ő semleges maradt. Azt mondta nekem: döntsék el ezt az ügyet felelősen azok, akik értenek hozzá, aztán pedig hagyják abba a sóhajtozást – válaszolta Lázár.

Kádár János mind nehezebben viselte el a rá háruló terheket, Huszár idézi egy megrendítő hozzászólását a Politikai Bizottság ülésén:

„Valamikor Önök azt mondták – én utoljára a kongresszus előtt kérdeztem, hogy mondják meg, szükség van rám vagy nincs szükség. Maguk azt mondták, hogy szükség van. Hát én mit csinálok? Szalutálok és csinálom. Csak nehogy azt higgyék, hogy nekem nagyon könnyű dolgozni… Azt hiszem, az eszemnél vagyok, de az összes többivel már probléma van! Énnekem minden reggel két és fél óra kell, amíg teljesen rendbe jövök, ahhoz, hogy én bejöjjek és dolgozzam. Sajtót átnézzek, mindent. De hát hetven, frász tudja hány éves vagyok már. Nekem ez erőfeszítés. És ugye maguk nekem adják ezt a három hónapos szünetet egy évben, de én a 9 hónap alatt ledolgozok 12 hónapra valót. A gyakorlatot ismerik, hogy ez hogy néz ki. És én magamban azt mondom, én szolgálok, amíg van egy leheletem, és tőlem telhetően intézem azt, amit rám bíztak, de cégtábla nem leszek. Senki számára. Ezt meg akartam mondani. Ezt nem köll jegyzőkönyvezni! Hogy az én cégtáblám mögött mindenki csinálja a maga buliját, meg az elképzelését, meg a saját népszerűségét keresi, ehhez én nem adom a nevemet. Én nem adom! Nem személyi presztízsből, hanem az nem egészséges és nem normális. Akkor vitatkozzon a PB, döntsék el és intézzék az ügyeket! Ha ennyit ér az én szavam, amit egy rendkívül fontos kérdésben azért kértem, mérlegeljünk és döntsünk! Ezzel volt a baj (?), tessék, minden további nélkül. Hát énnekem egy inggombom nem kívánja, hogy én főtitkár legyek. Személyileg. Ezt csak mint személyes megjegyzést fűzöm hozzá. Nekem egy tenyérnyi gyógyszert nyomnak, valakik, azt se tudom, köll vagy nem köll. Gyógyszert adnak eleget, megértést kevesebbet. Azt se tudom, azt is köll-e szedni? Befejeztem’

Számomra azért megindítóak ezek a szavak, mert úgy tűnnek, mintha nem egy politikus fogalmazta volna meg őket, hanem egy munkás, aki ismeri és becsülettel végzi el a feladatát és tudja, hogy rajta múlik, működhet-e tovább is a gyár.

Mint ahogy a könyveknek megvan a maguk sorsa, úgy az íróiknak is. Ez utóbbi, lássuk be, inkább magánügynek számít, a kódexmásoló szerzetesek is legfeljebb egy-egy szót vethettek a pergamen szélére, olyanokat, mint „biberem”, „ihatnék”. En is csak annyit jegyzek meg, hogy itt tartottam az írásban, mikor 2006. április 23-án a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége megnyerte az országgyűlési választásokat.

Kádár János egészsége fokozatosan megingott. A Kútvölgyi kórházban egy külön szobát tartottak fenn a számára, ahová egyre sűrűbben adódó rosszullétei idején befeküdt kezelésre. Csak a legszükségesebb időt töltötte benn, ahogy jobban érezte magát, rögtön visszatért a munkájához.

A fizikai gyengeség nem tudta megzavarni realitásérzékét. A kompromisszumok örök robotosa a kor követelményeinek szellemében képes volt átértékelni korábbi alapvető nézeteit is. Kádár János az életét tette fel a kizsákmányolás elleni harcra, meggyőződésében sohasem ingott meg, mégis a korát messze megelőzve ismerte fel, hogy az elkerülhetetlenül beáramló tőke milyen hatást gyakorol majd Magyarországra:

„…A szocialista rendszernek van egy sarktétele, amit úgy hívnak, hogy megszünteti az embernek ember általi kizsákmányolását. Ezt sok éve mondjuk, de az életben, a valóságban mindig jelen vannak más elemek is. Végig jelen volt a magántőke. A kisipar, a kiskereskedelem mindig deklarált és elismert magántőke volt Magyarországon, és ha egy magániparosnak van alkalmazottja, akkor ember zsákmányol ki embert. Természetesen nem ez adta meg a rendszer sajátosságát, hanem az, hogy a termelőeszközök döntő része társadalmi tulajdonban van” – mondta Kádár János a Politikai Bizottság 1988. március 22-i ülésén, majd így folytatta:

„– Amiről most tárgyalunk, akárhogyan is cifrázom, bővíti az embernek ember általi kizsákmányolását. Ezzel szembe kell nézni, nem lehet behunyni a szemünket. A javaslat tőkejövedelmet, profitot vezet be szélesebb körben, mint eddig volt.

Szerintem szükséges a külföldi tőke lehetőség szerinti bevonása a magyar népgazdaságba. Jelentős mértékben már most is bent van bankhitelek formájában. A működő tőke is jelen van, szükség is volna rá, de ez csak bizonyos feltételek mellett lehetséges. Meg kell szabni a külföldi tőkének a korlátjait is…

…Normális, világos, garantált feltételeket kell biztosítani, de a külföldi működő tőkét is meg kell adóztatni… Ezért úgy képzelem, hogy a külföldi tőkének a részesedési arányát meg kell szabni, s miután adózott, nyereségét kiviheti. A szakszervezeteknek működnie kell ezekben a vállalatokban is. Ezt magától értetődőnek kell tekinteni. És ha érvényes a mi vezető jelszavunk, akkor azt hiszem, hogy ezt nemcsak a magyar kormánnyal szemben kell képviselnie, hanem a külföldi tőkével szemben is…

A külföldi tőke nem fog ideözönleni működő tőke formájában sem. Akármit csinálunk, nekik az kevés lesz. Nem akarok a külföldi tőkének olyan paradicsomot teremteni Magyarországon, ahol nem kell adót fizetni és ahol tilos szakszervezeti munkát végezni! A tőke saját országában – főleg Nyugat-Európára gondolok – sem tilthatja be a szakszervezet munkáját, s ott is kell adóznia…

A külföldi tőke még mindig vár, ide sem fog nyakló nélkül rohanni. Amiben lehet, segíteni kell, megfelelő feltételeket kell teremteni, rugalmas formákat ki lehet alakítani, de valamilyen szabálynak kell lenni.

Nálam nem jól mutatkozott be a bankok második lépcsője január elején. Ismerek mai magyar bankszakembereket is. Ha rájuk lesz bízva, hogy mit engedélyeznek és mit nem, akkor ez nem garancia semmire. Ezt kicsit szorosabban kell szabályozni…

…Csak olyasmit tudunk megcsinálni, amit a magyar közvélemény, ha nem is üdvözöl lelkesen, de legalább tudomásul vesz. Mert ha elgondolásainkkal szembeszáll az ország lakosságának a többsége, akkor nem tudom, ki valósítja azt meg…

Szocialista partnereinket illetően – legalábbis én mindig ezt gyakoroltam – a lelkes helyeslést sosem kértük, hanem megmagyaráztuk, hogy mit miért teszünk és kértük, hogy azt vegyék tudomásul. Erre szükség van. Mert ha ezt nem tesszük meg, és erre nem figyelünk, akkor azonnal belép a negatív hatása a szocialista partnerek részéről. Nem arról van szó, hogy a Központi Bizottságuk hoz egy határozatot és publikálja, hogy helyteleníti a magyar reformokat. Ilyesmi nem lesz, ennek a szezonja már réges-régen elmúlt, de a napi együttműködésben rögtön érződik a negatív hatás. Bevallom, hogy ilyen értelemben gondolkodom mindig a reformlépéseken: a magyar közvélemény valahogyan fogadja el és a partnereink is fogadják el. A Nyugat hamarabb megértette, hogy mit csinálunk, mint némelyik szocialista partnerünk. Tudomásul is vette és elfogadható irányzatnak tartotta…”

Azért idéztem ilyen hosszan ezt a Kádár beszédet, mert sehol sem láttam, hogy hivatkoznak rá, vagy legalább megemlítették volna. Ez az elhallgatás persze érthető, mint ahogy az akasztott ember házában kerülni szokták a kötél emlegetését. A beszéd a rendszerváltás utáni tőkés térfoglalás lehetséges veszélyeiről szól, melyek aztán sorra-rendre meg is valósultak. Olyan adótörvények születtek, melyek lehetővé tették, hogy a nyugati cégek hosszú ideig tartó kedvezményeket kapjanak, majd ezek lejártával tovább vándorolhassanak keletre, újabb esélyeket kínáló „vadászmezőkre”. Megemlítette a szakszervezetek felszámolásának veszélyeit, mely a dolgozók teljes kiszolgáltatottságát eredményezte. Felvetette a bankok erkölcstelen üzletkötéseit, a többség véleményének mellőzését és így tovább.

Az elmúlt húsz év alatt bebizonyosodott: azok, akik Kádár Jánost követték az ország élén, vagy fel sem tudták mérni a rájuk háruló teendőket, mert nem voltak többek lelkes amatőröknél, vagy nem is akarták, mert a tőke farvizén haladva ők maguk is vagyonra tettek szert. Tulajdonképpen mindegy, annyi mindenképp tény, hogy a rendszerváltás felszámolta a magyar nehézipart, a nagyüzemi mezőgazdaságot, alapjaiban rengette meg az oktatást és az egészségügyet. Mindent egybevetve nagyobb veszteséget okozott az országnak, mint a második világháború, azzal a különbséggel, hogy a „békebűnösöket” senki sem vonja felelősségre. Újjászületett a nemzeti nyomor, ma éppúgy hárommillió nyomorgó él az országban, mint a Horthy-rendszerben.

„Olvastam egy cikket a Valóságban a magyar szocializmus válságáról – mondja Kádár a beszéde végén. – Egyrészt bírálja a pártvezetést és az ország vezetését, nem következetes a reform, nem következetes a politikai demokratizálás és így tovább. Másrészt sajátosan és érdekesen ugyanebben a platformban bevetik az összes szektás hangulatkeltést velünk szemben: élősködés, gazdagodás folyik, villanegyedek születnek stb. A napirenden levő témáról ugyanezt fogják tapasztalni. Föl fogják szítani a hangulatot, hogy nem vagyunk eléggé reformisták és bátrak, s ugyanakkor eladjuk a szocializmust és a népet. Mind a két oldalról támadni fognak!”

Az 1980-as évektől egyre nyilvánvalóbbá vált a gazdasági válság. A második olajárrobbanás a magyar gazdaság teljesítményének leértékelődését hozta, a cserearányok romlása tovább növelte az eladósodást. A hitelállomány már meghaladta a 20 milliárd dollárt, a Nyugatról származó bevétel fele-harmada elment a kamatok és a rövid lejáratú kölcsönök törlesztésére.

Minden új év áremelkedéssel indult, ezek mértéke a 8-9 százalékot is elérte. A kádári politika, mely középpontjába a tömegek anyagi jólétének folyamatos növelését állította, mindinkább csődbe jutott.

Most is érvényesült az a dialektikus tétel, hogy az alap megingása visszahat a felépítményre is, a társadalomban végbemenő folyamatokra is. Az ellenzéki értelmiség mind nyíltabban és mind hatékonyabban szerveződött (1987-ben Lakitelken megalakult a Magyar Demokrata Fórum, majd a következő évben a Fidesz és a Szabad Demokraták Szövetsége), az Ellenzéki Kerekasztalban 1989-ben egy második számú hatalmi centrumot alakítottak ki. Az MSZMP-n belül is megindult az erjedés, az „Új Márciusi Front”-ot, vagy a reformköröket csak árnyalatok különböztették meg az államszocializmus nyílt ellenfeleitől. Mindenképpen el akartak kerülni egy az 1956. októberi felkeléshez hasonló robbanást. Ügy vélték, céljuk eléréséhez ki kell ragadniuk az irányítást Kádár János kezéből, törekvésük még külföldön sem ment titokszámba.

„Puccs van készülőben Magyarországon – írta az Economist 1988 májusában. – Célja nem más, mint Kádár János távozása a párt éléről, aki 1956 óta tölti be a tisztséget. Maga Grósz Károly miniszterelnök célzott erre nagy-britanniai látogatása előestéjén, mondván, hogy a vezetőkérdés napirendre kerül a párt május 20-án kezdődő értekezletén. A valaha népszerű Kádár előrehaladott korban van (ebben a hónapban tölti be 76. életévét) és konzervatív. Sok párttag szerint legfőbb ideje, hogy átadja a helyét valakinek, aki fiatalabb és nagyobb lelkesedést mutat a reformok iránt. Az öreg fák értékesek, mondotta Grósz, de nem hagyják, hogy a fiatalabbak felnőjenek az árnyékukban.

Bármennyire régimódi politikusnak is számít már Kádár, nem lesz könnyű az öreg fát kivágni még akkor sem, ha Grósz és favágó társai a lehető legjobban időzítik kísérletüket. Budapesten élénk visszhangot váltott ki Mihail Gorbacsovnak a szovjet kommunista párt átalakítását célzó kampánya. Magyarországon egyre határozottabban követelik a merészen új politikai intézkedéseket…

A bírálók azt mondják, hogy ha a párt vissza akarja szerezni a hitelét, sutba kell dobnia azt a jövőjéről szóló tervezetet, melyet a május 20-i értekezlet elé terjesztenek. Kádár és tanácsadói hosszú évek óta nem dolgoztak ki ilyen lehangoló konzervatív programot. Grósz száraznak és túl általánosnak nevezte. Vajon Grósznak és barátainak sikerül-e a lehangoló dokumentumot és szerzőit eltávolítani? Ne számítsunk erre. Ahogy a közmondás tartja: »az öreg fák gyökerei messzire nyúlnak»/’

Maga Grósz Károly azonban másképp ítélte meg az esélyeket és energikus szervezőmunkába fogott. Mind több befolyásos megyei párt- és állami vezetőt nyert meg a céljainak. Bizton számíthatott a fiatalabb funkcionáriusok támogatására is, akik úgy érezték, hogy a Kádár János körül csoportosuló „öreg gárda” akadályozza őket az előrejutásban.

Grósz azt is pontosan tudta, hogy a pecsétet erre a döntésre is a Szovjetunióban ütik rá, ezért felkereste Gorbacsovot. Beszámolt neki, hogy a gazdasági romlás következtében Magyarországon folyamatosan csökken az életszínvonal, felerősödnek a legfelsőbb vezetést és magát a szocialista rendszert támadó kritikák. A helyzetet csak az oldhatja meg, ha Kádár János kezéből kiveszik a párt irányítását.

Döntését latolgatva Gorbacsov természetesen a saját érdekeiből indult ki. Egy különös történelmi párhuzam ismétlődött meg. Mint ahogy Hruscsov ütőkártyaként használta fel Kádár János személyét és tevékenységét a maga sztálinista ellenfeleivel szemben, Gorbacsov ugyanezt a szerepet szánta Grósznak a magyar konzervatív kommunista vezetőkkel vívott játszmájában. Ezért rábólintott Kádár leváltására.

Tisztában volt vele, hogy még mindig Kádár az egyetlen olyan vezető, akire a tömegek felnéznek, ezért kockázattal járna, ha egy kurta adminisztratív intézkedéssel kiiktatnák őt a magyar politikai életből. Áthidaló megoldásként létrehozták a pártelnöki posztot – viselője inkább csak reprezentált, gyakorlati hatalommal nem rendelkezett, ezt kívánták felajánlani Kádárnak.

Gorbacsov önéletrajzában a következőképpen emlékszik meg a történtekről:

„…A magunk részéről köszönetet mondunk a magyar elvtársaknak, amiért lehetségesnek tartották, hogy beavassanak minket az országuk politikai vezetését érintő igen fontos kérdéseikkel kapcsolatos elgondolásaikba, hangsúlyozzuk, hogy ezt a pártjaink közötti bizalmi viszony újabb bizonyítékának tekintjük. Ugyanakkor félreérthetetlenül kimondtuk: az ilyen típusú kérdésekben csakis és kizárólag az érintett párt dönthet. Hozzátettük: biztosak vagyunk benne, hogy Kádár óriási politikai tapasztalata vagy tekintélye segíteni fog abban, hogy – Grósszal és harcostársaival együtt -olyan megoldást találjanak, amely mind a helyzet lényegének és a feladat nagyságának, mind a párton és a magyar társadalmon belüli elvárásoknak megfelel.

Többet nem mondhattunk, hiszen nem szerettük volna, hogy úgy értelmezzék a dolgot, mintha mi bárkire is rá akarnánk erőszakolni az akaratunkat.”

(Mit szólhatunk ehhez a megfogalmazáshoz? Elegáns, roppant elegáns!)

Gorbacsov Budapestre küldte Krjucskovot, a KGB alelnökét, a magyar ügyekben leginkább jártas szakértőjét, és rábízta, hogy tárgyalja meg az ügyet Kádár Jánossal.

Huszár így idézi fel a „leváltás operatív tervének” részleteit:

„Megbízható csatornákon keresztül tolmácsolni lehetne Kádárnak azt a véleményt, hogy ez a helyzet semmi jót nem ígér, személy szerint neki sem”. Továbbá elfogadható formában ki kellene nyilvánítani, hogy „politikai támogatást nyújtunk Grósz elvtársnak és néhány más magyar vezetőnek”. Emiatt cikket kell rendelni Grósz Károlytól és Berecz Jánostól a Pravda részére. „Mindezt természetesen taktikus formában kellene végrehajtani, betartva a pártjaink közötti viszony elfogadott normáit.”

Kádár János nehezen fogadta el ezt a döntést. Nem a posztjához ragaszkodott – ez már régen teherként nehezedett a vállára, inkább a kijelölt utódja ellen táplált fenntartásokat. Grószt sem elég tehetségesnek, sem elég jellemesnek nem tartotta ahhoz, hogy az ő kezében egyesüljön az első titkári és miniszterelnöki hatalom. A realista Kádár azonban felmérte, hogy az ellene felsorakoztatott erők az ő akarata ellenére is keresztül tudják vinni a váltást. Esetleges tiltakozásával csak a párt tekintélyét és belső szilárdságát gyengíti, és ezt fegyelmezett kommunistaként el kívánta kerülni. Krjucskov útján megüzente Gorbacsovnak, hogy kész elfogadni a tervezett személyi változásokat, a szovjet főtitkár – mintegy nyugtázva a közlést, május 19-én, a pártértekezlet előestéjén felhívta Kádárt, beszélgetésüket egy hangszalag is rögzítette:

„Gorbacsov: Megértem, milyen nehéz lehetett az elhatározás, amelyre jutott. Bizonyára nem kevés töprengés előzte meg. De ez is a magyar vezető, barátom, Kádár János bölcsességét bizonyítja. A fő az, hogy ezáltal az ország, a párt érdekeit érvényesítették. Őszinte leszek: nem is vártam más döntést. Biztos voltam benne, hogy akkor hozzák meg, amikor már megérett és szükségessé vált.

– Sokáig töprengtem – válaszolta Kádár, nem kívánva foglalkozni a sima nyelvű ömlengéssel, Gorbacsov bizánci stílusban folytatja:

– A kettőnk közös dolgait természetesen nem zárjuk le, kapcsolatainkat mind politikai, mind emberi vonatkozásban fenntartjuk. Nagyon szeretném, hogy így legyen. Mindig örülni fogok, ha találkozhatok önnel és bármely kérdésről véleményt cserélhetünk.

Kádár: Köszönöm. Meghatnak a szavai.

Gorbacsov: Még egyszer szeretném elmondani, Kádár elvtárs, mi egymás mellett álltunk és egymás mellett is fogunk állni.

Kádár: Köszönöm, így lesz. Ami a személyes kapcsolatainkat illeti, úgy hiszem, megtaláltuk a közvetlen és megbízható kapcsolattartás szerencsés módját, mint például most is – a hangszalagon itt nevetés hallatszik, Kádár nyilvánvalóan nem tudta visszafojtani magába a keserű gúnyt, melyet az álszent Gorbacsov váltott ki belőle, majd folytatja – Mivel nem felejtettem el, milyen nagy figyelmet szentelt mindig is a magyar problémáknak, kötelességemnek tartom arról gondoskodni, hogy ön a magyarországi változásokról ne az újságokból értesüljön…”

Kádár ezután áttért néhány, a személyét érintő kérdésre. Megemlítette: „az utóbbi időben Magyarországon felerősödött az a vélemény, hogy maradnom kellene – de el kellett szánnom magam.” Gorbacsov válasz nélkül hagyta a megjegyzést.

Másodikként Kádár megemlíti, hogy pártelnökként nem lesz tagja a Politikai Bizottságnak. Az indoklásból kiérződik némi irónia: „nem jól hat a munkára, ha a vezető szervekben az új és a régi vezető is ott van. Akkor a Politikai Bizottság tagjai erre is, arra is figyelnének, s abból semmi jó nem származna”.

Végül utalt rá, hogy csökkentenie kellett a fizikai terhelését, mely már nyomasztóvá vált számára. Majd szertartásosan elbúcsúzik:

„…Köszönöm ezt a magam és elvtársaim számára fontos beszélgetést. Minden jót kívánok. Kérem, adja át üdvözletemet Raisza Makszimovnának is.” (A beszélgetés szövegét Páll Erna fordításában idéztem.)

„Az 1988. május 20-22-i pártértekezletnek Kádár látványos megdicsőüléséről és folyamatos sikereiről kellett volna szólnia – írja Lengyel László. – Ehhez képest a háttérben Grósz, birtokolva a küldötteket vezérlő megyefőnökök támogatását, megszervezte, hogy a »kádárista öregeket« húzzák ki a KB listájáról. Ha valaki nem kerül be a Központi Bizottságba, akkor nem lehet tagja a Politikai Bizottságnak sem. A küldöttek kiejtették Gáspár Sándort, Havasi Ferencet, Lázár Györgyöt, Óvári Miklóst és Németh Károlyt is.” A PB-ben egyetlen olyan személy sem maradt, aki már 1986 előtt is részt vett a testület munkájában. A tanácskozás formálisan is leváltotta Kádár Jánost első titkári tisztségéből, a helyébe Grósz Károly került.

„A mód, ahogy elmozdították posztjáról – írja egy nyugati újság – újabb vád egy olyan rendszer ellen, amely nem engedi, talán nem is képes tisztességgel elbocsátani visszavonuló vezetőit… senkit, aki 32 évet töltött hivatalában s nem követett el semmiféle különös vétséget, mint ő, nem lett volna szabad olyan helyzetbe hozni, hogy nyilvánosan kelljen mentegetődznie, hogy szándékai egyáltalán nem voltak rosszak…”

El lehetne filozofálgatni, hogy Kádár János mennyiben felelős maga is, hiszen ezek az állapotok az ő vezetői működése során alakultak ki. Az ítélkezés nem ránk tartozik, csak annyit jegyzünk meg, Kádár mérlegén a hibákat messze lehúzza majd az a serpenyő, melybe eredményeit és érdemeit vetik. Ezt Grósz Károlyról semmiképp sem lehet elmondani.

A májusi pártértekezlet kezdeményezői arra számítottak, hogy döntéseikkel megerősítették az MSZMP irányító szerepét, megszüntették a társadalomban kialakult feszültséget, a valóságban viszont egyre fenyegetőbb változások követték egymást.

1989 januárjában a Magyar Rádióban elhangzott Pozsgay Imre emlékezetes beszéde, melyben az 1956. október 23-a után bekövetkező eseményeket népfelkelésnek és forradalomnak minősítette, amely fokozatosan nemzeti szabadságharcba ment át. Ezzel kétségbe vonta a rendszer létrejöttét és egész létezésének törvényes voltát, eltávolított minden gátat a párton belüli reformerők és a kívülálló radikális ellenzék útjából.

Mind világosabban látszott, hogy Grósz nem hogy megállítani, de korlátozni sem tudja ezt a folyamatot. Durva politikai hibákat követett el, egy, a Sportcsarnokban rendezett pártaktíván reális veszélyként említette meg a „fehérterrort”, az „ellenforradalom visszatérését”. Az ilyen riogatások végképp összezavarták az amúgy is nehezen tájékozódó párttagságot, gátszakadásszerűen megindultak a kilépések.

Kádár tehetetlenül figyelte az események alakulását, pártelnöki szerepében gyakorlatilag passzivitásra volt kényszerülve. Külföldi politikusokat, vezető diplomatákat fogadott, a Központi Bizottság üléseit irányította. Mind gyakrabban vett ki betegszabadságot, hetekig pihent Dobogókőn, Manninger professzor megműtötte a csuklóját, mely még évtizedekkel korábban a börtönbeli kínzásoktól nyomorodott meg. Testi romlását aggasztó és megrendítő jelek mutatták. A környezetéhez tartozó Petrovszki István, egy tanárból lett egykori pártmunkás így emlékszik egy interjúban:

„…1988 őszén, már elnök volt, nem főtitkár, Tolna megyébe hívták egy kétnapos látogatásra. Szívesen tett eleget ilyen meghívásoknak, bár akkor beteges volt már… Feljött hozzám Kádár elvtárs, megmutatta a levelet és azt mondta: »ugye tudja, hogy nekem elég sűrűn kell pisilni, vele jár a korral, no meg azt is tudja, hogy a jobb kezem kissé megbénult, nem tudok vele fogni, nehéz mozgatni. A feleségem is beteg, nem enged maga mellé senkit, nekem kell ápolni, reggel-este megetetem, megvacsoráztatom, nem hagyhatom ott esténként. Ezért megkérem, jöjjön le velem Tolnába és figyelmeztesse az embereket, hogy nekem óránként ki kell mennem és időre haza kell érnem. Egyébként maga jobbkezes? Igen – mondtam. Gombolta be már bal kézzel a sliccét? – kérdezte. Nem – mondtam. Tudja, hogy milyen nehéz az?!”

Kádár idegi tartása is mind inkább felszámolódott, ami korábban soha nem fordult elő, veszekedett titkársága tagjaival. Olyanokba kötött bele, hogy az ablakokon miért vannak összehúzva a függönyök.

Talán Gyurkó Lászlónak évtizedekkel korábbi interjúkötete adta azt az ötletet Grósznak, hogy egy újabb riportsorozatot készíttessen Kádár Jánossal. Indítékait nem ismerem. Lehet, hogy fontosnak tartotta a párt alapítójának történelmi elemzéseit, de nem kizárható, hogy abban bízott, Kádár már annyira megingott mentálisan és fizikailag, hogy szereplésével lejáratja magát és a benne bízók szemében is nyilvánvalóvá teszi teljes alkalmatlanságát, végleg kiesik a riválisok sorából.

Kádár megromlott egészsége ellenére felvállalta a beszélgetéssorozatot, mert közölték vele, hogy az adott helyzetben a pártnak szüksége van egy ilyen dokumentumra. Grósz riporternek Kanyó Andrást, a Magyarország című hetilap frissen kinevezett főszerkesztőjét választotta, aki már korábban is felvetette egy Kádár-interjú ötletét. Ha valóban élt is Grósz Károlyban valamiféle lejárató szándék – állítólag a felteendő kérdéseket is cenzúrázta –, ez megtört két akadályon: Kádár megmaradt intellektuális erején és Kanyó szakmai profizmusán. így született meg a már sokszor említett „Végakarat” című könyv, mely híven rögzíti az utolsó heteit élő Kádár János gondolatait.

A kapcsolat nehezen indult, az első találkozónál Kádár fürkésző tekintettel mérte végig az újságírót:

– Mi ugye ismerjük egymást? Kanyó megerősítette a sejtését, valaha Róna Ottóéknál találkoztak. Róna, mint említettem, Kádár Jánosné első férje volt, a Rendőr-főkapitányság politikai osztályán szolgált főhadnagyi rangban. Ez az ismeretség korántsem ajánlotta Kanyó személyét.

– Én nem értem, miért akarja kompromittálni magát velem? – kérdezte Kádár János. Később is csak nehezen engedett fel. Huszár idézi háziorvosának, Rétsági professzornak a szavait:

–”…Amikor végigszenvedte az első vagy második beszélgetést, elmondta nekem: nem tudja, hogy ővele mi történt, de amióta neki abba a dobozba [a magnetofonra gondolt – M. Gy] kell beszélnie, a gondolatai összezavarodnak… Ő ezt nem tudja megcsinálni.”

Miközben az interjúsorozat készült, Grósz tovább folytatta a Kádár János ellen indított idegháborúját. Ennek a legjellemzőbb epizódja volt az a nyilatkozat, melyet a Moszkvában megjelenő Lityeraturnaja Gazetának adott, ezt a Népszabadság is átvette. A szövegben szerepelt egy olyan mondat, miszerint Kádár János elévülhetetlen érdemeket szerzett, de az utóbbi években már nem tudott újítani, lemaradt.

– Most már érti, hogy mitől van nekem üldözési mániám? – kérdezte Kádár. A folyamatosan irritált pártelnök Kanyóval szemben is nehezen fékezte indulatait.

„Találkozásunk során többször is vitatkoztunk, amikor megtagadta a kérdésre a választ – jegyezte fel Kanyó. – A második esetnél kikapcsoltam a magnetofont és elkezdtem összecsomagolni.

– Mit csinál? – kérdezte a jól ismert hangsúllyal.

Mondtam, ha bizalmatlan velem, nem tudom folytatni a munkát. Engem lehet helyettesíteni, de ő nem hagyhatja abba ezt a beszélgetést. Számadással tartozik az utókornak. Amikor látta, hogy komolyan gondolom és szolgálati kötelességére figyelmeztetem – amire maga is gyakran hivatkozott –, kompromisszumot ajánlott.

– Elmondom, de nem írhatja meg. Én nem akarok senkire sem ujjal mutogatni. Se lefelé, se fölfelé, érti?”

Kanyó megígérte, de nem ismerek a világon olyan újságírót, aki egy ilyen fogadalmat képes lett volna betartani, Kanyó sem számított kivételnek:

„…ígéretemet nem mindig tartottam meg. Úgy vélem, hogy ezt a hitszegést ő, a »kompromisszumok robotosa« megbocsátotta nekem. Legalábbis nem tiltakozott. Igaz, sorozatunk utolsó darabjait már nem tudta olvasni, felolvasták neki…”

1989. március 17-én Kádár János lemondta a további magnetofonnal rögzített interjúkat. Rövidre fogott kérdéseket igényelt, azt ígérte, hogy írásban válaszol majd rájuk. Utána már csak egyszer találkozott személyesen Kanyó Andrással. Az újságíró szerette volna feltenni a kívánt módon előzőleg már benyújtott kérdéseket, de Kádár János csak akkor kívánt válaszolni rájuk, ha Grósz Károly főtitkár-miniszterelnök is megérkezik.

„Várakozás közben Kádár megemlítette, hogy az addigi találkozások szövegének egy részét ő még nem látta – emlékszik vissza Kanyó András. – Arra a megjegyzésemre, hogy mi pedig elküldtük neki, megismételte, ő nem kapta meg az említett szöveget. Szerencsére vittem magammal egy másodpéldányt, azt átadtam neki, összehajtotta és megnézve az utolsó lapot, megjegyezte: »nincs aláírva!«. Aláírtam. Ellenőrizte, majd ismét visszaadta azzá a megjegyzéssel: nincs rajta dátum!” Azt is ráírtam. Ezután felállt és azt javasolta, menjünk át mind a titkárságra és ott várjunk a főtitkárra, »így illik« – mondta. Miután elhelyezkedtünk, néhány perc múlva valóban megérkezett a főtitkár, a Központi Bizottság irodavezetőjének a kíséretében.

Kádár elébük sietett, a nagy tárgyalóasztalnál foglaltunk helyet. Jelezte, hogy a két nap múlva sorra kerülő központi bizottsági ülésen (április 12-én) részt kíván venni.

– Nem tiltja meg nekem, hogy ott legyek? – kérdezte a főtitkárt többször is a beszélgetés során olyan hangsúllyal, amiből nyilvánvaló volt, tulajdonképpen kéri, teljesítsék a kívánságát.”

(Nehéz megmagyarázni, hogy Kádárnak miért kellett külön engedélyt kérni. Pártelnöki jogkörében rögzítve volt, hogy bár nem tagja a Politikai Bizottságnak, a pártvezetés bármelyik ülésén részt vehet és elmondhatja a véleményét.)

„A főtitkár hangsúlyozta, hogy ő ezt meg nem tilthatja, de egészségi állapota miatt azt javasolná, hogy ne vegyen részt a KB ülésén – folytatja Kanyó az események leírását. – Majd a beszélgetésnek ez a része azzal zárult, hogy ha mindenáron ragaszkodik hozzá, jelenjen meg a tanácskozáson, nyissa meg és mondjon néhány mondatot, majd átadhatja a munkát a soros elnöknek, ő pedig nyugodtan eltávozhat…”

Ezután a beszélgetés Kádár János egészségi állapotára terelődött. Grósz azt javasolta, hogy utazzon el a Szovjetunióba vagy Lengyelországba pihenni, de ő ezt az ajánlatot elutasította, a társaságnak minél több tagja vetette fel ezt a gondolatot, annál határozottabban.

Mikor Grósz eltávozott, Kanyó azt ajánlotta, hogy a szép tavaszi időben majd vonuljanak fel Dobogókőre, és ott folytassák az interjút.

– Ez jó gondolat – mondta Kádár János. – Megbeszéljük.

Búcsúzóul kezet fogtak és soha többet nem találkoztak.

Orosz József egy visszapillantó cikkében feljegyezte, hogy 1989. április 19-én a reggeli órákban Kádár János felesége társaságában felkereste a kórházban Rétsági professzort. Bejelentette, hogy most bemegy a Központi Bizottság ülésére és beszédet tart. Ő ezt meg kell, hogy tegye a „saját arca” miatt.

-Órákon keresztül győzködtem, hogy ne tegye – mondja Rétsági. – Többször úgy volt, mintha hallgatna rám, de úgy fél tizenegy körül egyszerre csak felugrott, és azt mondta, hogy megyek, és kirohant az ajtón, mint egy őrült, megfogta a felesége kezét: gyere! És elindult olyan gyorsan, hogy a kormány őr alig tudott lépést tartani vele, elrohant.”

– „Kádár János már nem volt olyan állapotban, hogy beszédet tudjon tartani, vagy összefüggően elmagyarázni bárkinek bármit is – mondja Rétsági egy másik interjújában. – Térben és időben gyakran teljesen dezorientálttá vált. Tehát mind fizikailag, mind mentálisan képtelennek tartottam rá, hogy egy hosszabb beszédet elmondjon…”

A professzor felhívta a központi bizottsági ülés színhelyét, és kérte, hogy küldjék Grószt a telefonhoz, de ő akkor már belekezdett a beszédébe. Egy másik funkcionáriusnak mondta el, hogy Kádár elindult, és előfordulhat, hogy rosszul lesz, tudjanak róla. Grósznak egy elébe csúsztatott cédulával jelezték Kádár jövetelét, a főtitkár beszéde végén be is jelentette az eseményt és hogy a pártelnök szólni kíván majd a jelenlevőkhöz.

Szünetet tartottak, Kádár fél tizenkettő körül érkezett meg a helyszínre.

„A magára mindig adó Kádár Jánosnak már a külseje is sejtette, ez nem a korábbi Kádár János – írja le a jelenetet Huszár Tibor. – Belépett egy hajszolt, ruháiból kifogyott, barázdált arcú ember, sápadtan és aszottan, nyakkendő nélkül, gyűrött ingben. Tekintete üres volt, eszelős és riadt…”

Kádár megállt, hosszan figyelte a megdöbbent tömeget, aztán kiválasztotta közülük Bereczky Gyulát, a Magyar Televízió akkori elnökét, ő ezen funkciója révén tagja volt a párt Központi Bizottságának. Félrevonta az előtér egyik sarkába:

– Bereczky elvtárs, hol van a pecsét?

– Milyen pecsét, Kádár elvtárs?

– Maga nagyon jól tudja, hogy milyen pecsétre gondolok.

Bereczky nem akart szembeszállni az indulatos Kádárral, kitért előle:

– Felmegyek a titkárságra és utánanézek.

Megkereste Kádár egyik titkárnőjét, Gacsal Lujzát:

– Milyen pecsétet keres az Öreg?

– Nem tudom. Nálam is járt, de mondtam, hogy nekünk csak egy pecsétünk van, a hivatalos, erre legyintett és itt hagyott.

Bereczky dolgavégezetlenül távozott, csak hosszú hetek múlva sikerült megfejtenie a rejtélyt. Katona István mondta el neki, hogy 1956. november elején, mikor Kádár Moszkvában tárgyalt Hruscsovékkal, a szovjet vezetők egy pecsétet készíttettek az ő aláírásával. A későbbiekben ezt nyomták oda a különböző dokumentumok aljára.

Nem akartam elhinni a történetet:

– Előfordulhatott, hogy egy pecsételt szignót valódi aláírásként fogadtak el?

– Akkoriban ennél nagyobb hamisításokra is sor került, másrészt biztos, hogy kiváló minőségben vitték fel a bélyegzőre az aláírást.

A pecsét további sorsát Katona István sem ismerte, a mindennapi munkában említés sem tétetett róla, rég elveszítette a jelentőségét és használhatóságát, csak Kádár megbomlott idegeiben merült fel a félelem, hogy valaki visszaélhet vele.

Mire Bereczky visszaért a tárgyalóterembe, a Központi Bizottság ülése már folytatódott, Kádár állt a szónoki emelvényen, bal kezével műtött jobb csuklóját szorongatta.

„Aki külső megjelenése láttán nem eszmélt volna rá, annak az első mondatok hallatán fel kellett ismernie, egy elborult agyú emberi ronccsal áll szemben” – írja Huszár Tibor.

„Elvtársak! Itt szabad még használni, hogy elvtárs? Mert a Parlamentben már nem. Ha tudomásul veszik, hogy ha visszaemlékezésekben [valószínűleg a Kanyó Andrásnak adott interjúra gondol – M. Gy.] ahhoz tartom magamat… hogy én nem békebontó akarok lenni, de én a hetvenéves KMP-nek ötven éve vagyok a tagja. És nem tudtam nem igazat mondani és mégis, hogy békebontó ne legyek, vagy ne az egységet szolgáljam…

…És akkor az van, hogy én ragaszkodom ahhoz, hogy bizonyos mostanában nem szeretett államfőt, aki nagyon rosszul viselkedik csak olyan világtáj szerint nevezzem meg [kire céloz? Talán Gorbacsovra? – M. Gy] és elvtársnak senkit sem szólítok, mert az ilyen bizonyos megrögzött vagyok, nem tévesztem el, hogy ki az elvtárs és ki nem…

…De arról nem tehetek, hogy harminckét év után merül fel egy ilyen kérdés, mert már annyi kongresszusunk volt, meg pártértekezlet, mindenféle. És ezt soha nem bírálta senki, hogy ellenforradalom vagy népi felkelés. Mert én amikor elmondtam a nyilatkozatot, akkor azt mondtam egész pontosan: békés diáktüntetés, fölkelés és nem minősítettem semmiféle ellenforradalomnak. Ezt értettem a résztvevőkre is, mert különben senki nem érti, hogy én mit beszéltem így, ahogy beszéltem.

Mert ez a – most már rájöttem, a 28-ától [1956. október – M. Gy.] kezdődött az, amikor ruhára, bőrszínre, nem tudom, mire rámutatva fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek. És azokat előbb ölték meg, mint Nagy Imrééket. Mert ha arról van szó, hogy nem történelmileg nézem akkor én is nyugodtan azt mondanám, hogy ha harminc év távlatából nézem akkor én mindenkit sajnálok…”

Bevallom, komoly fáradságomba került, hogy illusztrációként legalább ezt a fél oldalt kitevő összefüggő és értelmezhető részt ki tudjam emelni a szövegből. A félórás, gondolatilag és megfogalmazásában egyaránt széteső beszédben Kádár összevissza formában szót ejtett a betegségéről, a Rajk-perről, Rákosiról, a párt aktuális feladatairól és így tovább. Messze túllépett az érthetőség határán, a teljes idegi felbomlás jeleit mutatta.

Többen is feltételezik, hogy Grósz Károly, ha szándékában állt volna, megakadályozhatta volna ezt a méltatlan jelenetet.

„Kétségtelen, hogy Grósz Károly hozzájárulása nélkül Kádár sohasem jutott volna el a pártközpontig egy gépkocsin. Ha orvosi okokra hivatkozva Grósz megtiltja részvételét a KB-ülésen, nincs az a hatalom, amelyik autót ad Kádárnak. Grósz nélkül nem juthat be a pártközpont épületébe, nem beszélhet a Központi Bizottság tagjai előtt – írja egy elemző.

A főtitkár vezeti az ülést, ha nem akar, nem ad szót Kádárnak. Sőt, ő volt az egyetlen, aki ezt a beszédet – tapintatosan figyelmeztetve Kádár állapotára – megállíthatta volna tíz perc után, s el is fogadták volna. De hagyta, hogy hosszan végigmondja zavaros és értelmetlen beszédét.”

Később szemforgató módon mentegette Kádár összeomlását, de egyidejűleg minden lehetséges módon terjesztette a betegsége hírét és a beszéde szövegét. Grósz a KB májusi ülésén kerített sort a Kádár-ügy végleges lezárására:

„…Több központi bizottsági tagtól kaptam telefont és levelet, amelyben kezdeményezték: gondoljuk meg, hogy nem kellene-e nyugállományba való vonulását kezdeményeznünk, felmenteni a pártelnöki tisztség alól. Személyesen megpróbáltam Kádár elvtárssal erről beszélni… Azt a kérésemet, hogy ő kérje a testülettől a felmentését, tulajdonképpen nem értette meg. Nem elemezte, nem jutott el tulajdonképpen a kérés a tudatáig. Orvosi szakvéleményt kértünk, négy professzor írásba adta, hogy Kádár János elvtársat egészségi állapota pártmunkájának ellátására alkalmatlanná teszi…

Mindezek alapján a Politikai Bizottság egyetértésével kezdeményezem, hogy mentsük fel Kádár János elvtársat a pártelnöki tisztsége alól és kezdeményezzük nyugalomba vonulását. Javaslom, hogy a KB tagsága alól is mentsük fel, ne csak az elnöki tisztsége alól.”

Grósz javaslatát öt ellenszavazat és három tartózkodás mellett elfogadták. A felmentést bejelentő, hosszadalmas és álszent, frázisoktól fröcsögő levelet sem Grósz, sem más nem vállalta fel a saját nevével, a „Központi Bizottság” megjelöléssel szignálták.

Kanyó András könyve végén így ír Kádár János reagálásáról.

„…Aztán, mint régen, késő este az íróasztalához ült és mind erőtlenebbé váló kézzel, de vasakarattal nekilátott a válaszlevél megfogalmazásának. Eltelt egy éjszaka és még egy. Az értelem és az akarat már nem tudott parancsolni a kéznek, a szöveg alig, egyes részei pedig egyáltalán nem olvashatóak. Tudomásul kellett vennie, hogy az egy életen át bevált módszer – mindent előbb saját maga vetett papírra kézzel s csak aztán fordult munkatársaihoz és vette igénybe a technika segítségét – már nem alkalmazható. S amikor megszületett végső formájában a Központi Bizottságnak szóló levél, arra is volt gondja, hogy azt két tanú előtt írja alá. Az aláíráshoz is ragaszkodott…”

Megrendítő az a méltóságteljes gesztus, hogy Kádár János válaszában egyetlen szót sem ejtett saját személyéről, pozíciójának védelmében.

„.. .Hozzám intézett levelüket kézhez vettem – írja. – Emberileg bizonyára megértik, hogy nehezen fogtam tollat, de úgy éreztem: kötelességem válaszolni Önöknek. Annál is inkább, mert nem tudom, hogy lesz-e hozzá még egyszer fizikai erőm.

A testület döntését fegyelmezett kommunistaként is elfogadom, de mint Önök közül sokan tudják, jómagamat is hónapok óta foglalkoztatott a visszavonulás gondolata. November óta orvosaim csak minimális munkavégzést engedélyeztek, áprilistól pedig egészségi állapotom tovább romlott…”

A levél további részében Kádár János elköszönt a munkatársaitól, a magyar emberektől, a külföldi elvtársaitól, és sok sikert kívánt az MSZMP-nek az előtte álló nehéz feladatok megoldásához.

„…S mikor nyilvánosságra hozták a KB levelét és Kádár János válaszát – folytatja Kanyó András –, másnap összecsomagolt. Távozni akart a Cserje utcai háromszobás villából, amelyben 1951-ben letartóztatták [pontosabban szólva egy ennek közelében fekvő utcán – M. Gy.], s amely 1957-től a haláláig ismét az otthona volt. Egyre csak azt hangoztatta: miután már nem visel semmilyen tisztséget a pártban, a villa nem illeti meg. Felesége és munkatársai csak hosszas rábeszélés után tudták meggyőzni, hogy maradjon…”

Ha nem sikerül eltéríteni a szándékától, nem tudni, hová mehetett volna. Kádár János más országokbeli szocialista pártvezérektől eltérően nem szerzett vagyont, nem építtetett magának palotákat, luxusgarázsokat az ajándékba kapott luxusautóknak. A halála után személyes tárgyai aukcióra kerültek, bútorai, ruhái, könyvei és minden más holmija, ha jól tudom, összesen 1,2 millió forintért keltek el.

A házat felesége szerette volna megőrizni egy jövendő Kádár-múzeum számára, de később lebontották, és egy vállalkozó épített a helyén egy csillogó-villogó palotát.