VII. FEJEZET

 

Peter, ölében Jeremiással, még mindig hiába próbálta beindítani a motort, amikor megpillantotta Beithelt: a szálloda felé tartott. Akárcsak Irene, Beithel is a Residence Gardenben lakott, de este, vacsora után gyakran átjött ide pár szóra kebelbarátjához, Corsinihez. A szállónál parkolt egy régi divatú sötét kocsi. A volánnál Franz ült, Spot főkomornyikja, mellette meg Landingher. Nyilván vártak valakit, és mihelyt feltűnt a szálloda felé tartó Beithel, Franz megszólalt:

– Ő az! Várj harminc másodpercig, aztán rohanj neki. Én beindítom a motort.

Peter, aki még mindig nem tudott elindulni, a visszapillantó tükörbe nézett, esetleg nem változott-e vissza láthatóvá; észrevette, hogy az éttermi tortazáporban rózsaszín krém találta el, és furcsa foltot hagyott láthatatlan arcán.

– Nézd, de muris, Jeremiás! – Ebben a pillanatban világosan meghallotta Beithel hangját:

– Megtudhatnám, mit akar? – kérdezte.

Peter hátrafordult és látta, ahogy egy behemót ember Beithelt vonszolja és csitítgatja:

– Nyugi, apuskám, eleget ittál már. Gyerünk szépen ágyikóba.

– Nem vagyok az édesapja, és nincs szándékomban lefeküdni.

De a behemót csak vitte-vonszolta.

– Semmi cirkusz – csitítgatta a bivalytermetű –, különben megbánod. Zsebemben a pisztoly, rád van szegezve.

És felemelte, mint a pelyhet. Peter kiszállt a kocsiból, és már éppen oda akart rohanni Beithelhez, amikor eszébe jutott, hogy krémes az arca. Egy férfi állt a lámpa alatt, és lassan lapozgatta újságját.

– Megengedi, uram? – lépett oda hozzá Peter, és kivette a kezéből az újságot. Az egyik lapjával megtörölte az arcát, aztán visszaadta a krémes papírt az úrnak, aki nem tudta, ordítson-e vagy meneküljön, amikor az újság magától oda-vissza ment, és ráadásul beszélt.

– Ezer köszönet – hálálkodott Peter, és odaszaladt a szegény Beithelhez, akit bevonszoltak a várakozó autóba. Landingher beültette a doktort Franz mellé, maga pedig a hátulsó ülésen helyezkedett el. Peter fürgén rákapaszkodott a pótkerékre, és Beithellel meg furcsa elrablóival együtt elindult. A kocsi megkerülte a terecskét, és elhaladt Peter autója mellett. Denwellnek még volt annyi ideje, hogy odakiáltson:

– Jeremiás, menj haza! – A kutya megértette a jelzést, és azon tűnődött, miféle újabb balhé kerekedik ebből. Mit csinál ez a szegény ember? Egyszer már beszállt a kocsiba, aztán villámgyorsan kiugrott, most meg azt kiabálja, hogy menjen haza. Könnyű azt mondani! Ha járni akar, mindenekelőtt ki kell bújnia azokból a nevetséges hacukákból, amelyeket a gazdája adott rá. A sapkától gyorsan megszabadult, de a pulóvert minden igyekezete ellenére sem tudta levetni. Egye fene, akkor ruhástul megy haza! De nagyon bosszankodott, mert a járókelők kinevették, Jeremiás pedig képtelen volt megérteni, miért van az, hogy a felöltözött kutya autóban ülve csodálatot és tiszteletet ébreszt még a rendőrökben is, gyalogosan viszont kinevetik.

Franz elég gyorsan felvitte a kocsit Spot kastélyához, a főbejárat előtt álltak meg. Peter azon tűnődött, mennyi ideig marad még láthatatlan, és nagyjából kiszámította, hogy alig félórája van már csak. Kevés! Leszállt a kényelmetlen pótkerékről, és várta, mi történik. Beithelt kiszállították a kocsiból, Franz ajtót nyitott előtte.

– Parancsoljon – tessékelte befelé.

– De megtudhatnám végre, hol vagyunk? – kérdezte Beithel.

– Ne kérdezősködj annyit! – mordult rá modortalanul Landingher.

A három férfi bement a házba, mögöttük Peter. A temérdek műtárggyal telezsúfolt hall nagy hatást tett Peterre, aki nem tudta elképzelni, ugyan hova került. Áthaladtak a hosszú folyosón, majd Beithelt bevezették egy nagy szalonba, és rábízták Landingherre, amíg Franz értesíti a ház urát, hogy megérkeztek. Természetesen Peter is bement a szalonba.

Landingher elterpeszkedett egy fotelban, és unottan nézegette a cipője orrát. Beithel élt az alkalommal, odament az egyik ablakhoz, és félrehúzta a függönyt. Egy hangot hallott hátulról:

– Hiábavaló, doktor: az ablakokon rács van. A kutyáim meg nagyon vadak.

Beithel hátrafordult ahhoz, aki beszélt, és nagy meglepetésére látta, hogy a ház feltételezhető ura mellett ott áll Stighel.

– Jó estét, doktor – folytatta Spot. – Elnézését kérem, hogy nem a kellő formák között hívtam meg, de így is szívélyesen köszöntöm. – Aztán Landingherhez fordult, és szigorúan rászólt: – Elmehetsz.

Landingher ment is, esze ágában se volt köszönni.

– Láthatja, doktor, hogy jó barátok között van – fordult Spot megint a vendéghez.

– Üdvözlöm, Beithel doktor – szólalt meg Stighel. – Hogy van?

– Stighel – kiáltott Beithel felháborodottan –, mit jelentsen mindez?! Azonnal magyarázatot kérek…

– Nyugalom, doktor – csitította Spot –, azonnal megmagyarázok mindent: érdekel a robbanóanyagja. Igaz, hogy pár csepptől levegőbe röpül egy ház?

– Nem értem, hogy ennek mi köze… – bosszankodott Beithel.

– Egy pillanatra, ha megengedi – szakította félbe Spot. – Tudja, én utakat, alagutakat építek: szükségem van erre a robbanóanyagra, ön nekem fog dolgozni. Rendelkezésére bocsátok mindent, amire csak szüksége van, de a dolognak titokban kell maradnia.

– Lehet róla beszélni – felelte Beithel –, de nem értem, miért viselkedett velem ily minősíthetetlenül, hisz tulajdonképpen elraboltatott.

– Beithel doktor – mondta Spot végtelen nyugalommal –, ön nagyon tehetséges ember, de félek, hogy minimális gyakorlati érzékkel sem rendelkezik, különben megértené, hogy a foglyom.

– Azt akarja mondani, hogy nem távozhatok innen?

Spot elmosolyodott.

– Kedves doktor, egyelőre nem, nem távozhat innen. Viszonzásul kap egy mindennel felszerelt laboratóriumot, rendelkezésére áll minden, hogy szabadon elvégezhesse kísérleteit.

– És ha nem fogadom el? – kérdezte Beithel.

– Nem hiszem, hogy hasznára lenne – felelte Spot még mindig mosolyogva.

„Ha itt bent látható leszek, életem legnagyobb zűrjébe keveredem” – gondolta Peter. Biztonság kedvéért egy függöny mögé bújt.

– Fenyeget? – kérdezte sértődötten Beithel. Itt közbeszólt Stighel:

– Ugyan, szó sincs fenyegetésről – magyarázta. – De gondolkozzon egy kicsit, Beithel doktor! Ön biológus, ám nagy szenvedélye a kémia, és a NOTKUKÖZ soha nem fogja kielégíteni. Ezzel a felfedezéssel maga csodálatosan egyesítette a kémiát és a biológiát. Nagy örömére szolgálhat a dolog.

– Ez igaz – ismerte be a doktor –, de miért ez a nagy titokzatosság?

– Erről még nem beszélhetünk, de rövidesen mindent megtud. Legyen bizalommal, doktor, Spot úr nem akar magának rosszat.

Spot, még mindig mosolyogva, becsengette Franzot. Amint megjelent a főkomornyik, megparancsolta neki:

– Franz, mutasd meg a doktornak a szobáját, és ha valamire szüksége van, állj rendelkezésére. – Aztán megint Beithelhez fordult. – Sajnálom, doktor, hogy ma este nem tudtuk elhozatni a poggyászát, ön ír nekünk pár sor meghatalmazást, és holnap mindene itt lesz. Ha kíván egy kis üdítőt, igyon valamit. Franz kielégíti minden kívánságát. De szeretném megkérni, hogy jöjjön még le: megmutatom a laboratóriumát.

– Laboratóriumot? – ámult el Beithel. – Laboratóriumuk is van?

Megint Stighel szolgált magyarázattal.

– Látja, Beithel doktor – mondta –, az a robbanási incidens a gondviselés műve volt. Kihasználva azt, hogy jóvá kell tenni a kárt, teljesen kiüríttettem az aktív vakcinák laboratóriumát, és az ön feljegyzéseivel együtt ide hozattam. Új lombikokat is szereztem az eltörtek helyébe.

– Ez aztán több a soknál! – méltatlankodott Beithel.

– Ne féljen, doktor – nyugtatta meg Spot –, mindent megfizetek a NOTKUKÖZ-nek, amit elhoztunk. De most kérem, induljon.

Beithel teljesen magánkívül követte Franzot. Szegény tudós, igazán nem tudta, mit gondoljon erről az egész históriáról. Persze, a mesés laboratórium gondolata nem volt ellenére: a NOTKUKÖZ-beliek oly szűk látókörűek! Képtelenek megérteni, micsoda ostobaság zárt osztályokon dolgozni, és hogy a vírusokkal foglalkozó biológusnak joga van felfedeznie a mérnöki gyakorlatban hasznos robbanóanyagot; kinek lehet kárára?

Miután Beithel távozott, Spot megállapította:

– Úgy látom, bekapta a horgot.

– Nem volt más választása – felelte Stighel. Aztán megkérdezte: – Értesítsem Tomot? Holnap reggelre van megbeszélve a telefon. A NOTKUKÖZ várja a stockholmi központ legfrissebb kutatási eredményeit, és Tom adja nekem az adatokat.

– Igen, legjobb, ha mindenről tájékoztatjuk. De biztos vagy abban, hogy a telefonközpont nem hallgatja le a beszélgetéseket?

– Örök pesszimista – mondta Stighel. – És ha lehallgatják? Ki értené meg a számokat és a képleteket? Jól tudod, hogy kódrendszerrel dolgozunk.

Peter a függöny mögött minduntalan a kezét nézegette, látja-e, de még mindig láthatatlan volt. A két óra majdnem elmúlt már, alig lehet valami hátra. Jó kis zűr lesz!

– Hogy el ne feledjem – szólt Stighel, és egy papírlapot nyújtott át Spotnak –, itt vannak a Központ elektromos agya által szállított legfrissebb gazdasági adatok.

– Megbízhatók?

– Megint kezded? Némi eltérés mindig lehetséges, de ez ideig az agy kifogástalanul működött.

– Tudom, most megint pesszimistának mondasz, de félek, hogy végül valaki lebuktat a NOTKUKÖZ-ben.

– A titkos előszámot csak én ismerem – mondta Stighel.

– Tévedsz, én is ismerem – felelte Spot.

– Az hogy lehet?

– Látom, nem hiszed. Hát idefigyelj: 4A15-8B. Na?

Stighelnek tátva maradt a szája. Hogyan juthatott Spot tudomására ez a titkok titka, amelyet csak ő ismer?

– Honnan tudod? – kérdezte.

– Kedves Stighelem, szórakozott vagy! Néhány héttel ezelőtt megkérdeztem tőled, és te egész egyszerűen megmondtad. Azóta elfelejtetted, ennyi az egész. Súlyos hiba, öregem. Csak bizonyítani akartam, mennyire szórakozott vagy, és figyelmeztetni szeretnélek: a mi mesterségünkben veszélyes dolog az ilyesmi.

Stighel megszégyenült, hogy így alulmaradt, s egy jó hírrel igyekezett kiköszörülni a csorbát.

– Még nem volt időm beszámolni arról, hogy tegnap esti megbeszélésünkön mire jutottam Lavellel: hát megegyeztünk. Az utolsó részvényig mindent eladunk, a tőzsdén óhatatlanul pánik tör ki. Meglátod, Mercier kénytelen lesz átengedni neked a gyárat. Szegény, ki lesz számolva.

– Sajnálom, de nem tehetünk mást. Egyébként a reális értéknél jóval többet ajánlottam fel a részvényeiért, mégsem akarta eladni őket. A gyárra szükségem van. Svájc nem könnyen jelenthet ki nemkívánatosnak egy olyan idegen állampolgárt, aki annyi munkást foglalkoztat. Azt szeretném látni, sikerül-e eltávolítaniuk!

– Igazad van – felelte Stighel –, a svájci hatóság soha nem űzött ki téged.

– De tudod, azért szemmel tartanak – jegyezte meg Spot. – Pedig nekem szabad mozgás kell. És azt is tudom, hogy Bernben valaki szót emelt… ellenem.

– Igazán? – kérdezte Stighel.

– Pszt! Jön Beithel.

Csakugyan Beithel jött is, és Spot elébe ment.

– Jöjjön csak, doktor, jöjjön! Megmutatjuk a laboratóriumát. Aztán megmondja, mire van még szüksége.

Spot ajtót nyitott, és a három férfi kiment. Nyomukban természetesen Peter, aki azonban iszonyúan félt, hogy a varázsszer hatása bármely pillanatban megszűnhet.

Spot az oldalfolyosón bevezette Beithelt a hallba, amelynek a túlsó végét súlyos ajtó zárta le; kinyitotta az ajtót, és Beithelt bevezette egy szobába. Peter is bement. A kőboltozatú helyiségben itt-ott régi fegyverzetek és több száz évesnek tűnő ládapadok álltak. A falakon lógó nagy festményekről fegyveres harcosok tekintettek alá. Elég baljós volt az összkép. Spot odament az egyik ládapadhoz, amelyen keresztes vitézt ábrázoló bronzszobor állott. A lovag bal kezét kétszer jobbra egyszer balra fordította, félretolta a láda felett lógó képet, és háromszor megcsavarta a vászon alatt rejtőző kapcsolót. Megnyomta a kép mellett dudorodó csengőgombot is, ettől a falban lassan megnyílt egy ajtó, amelyet a legfigyelmesebb szemlélő sem vehetett volna észre. Túl az ajtón rövid lépcső vezetett le az alagsorba.

– Tessék, doktor, kukkantson be – invitálta a ház ura Beithelt. – Stighel, légy szíves, vezesd a doktort.

Stighel lement, mögötte a másik kettő.

– Most pedig nézzen körül kényelmesen, doktor – búcsúzott Spot –, magára hagyjuk. Az ajtót becsukom. Ha ki akar jönni, tárcsázza a házitelefonon az ötös számot: Franz fog jelentkezni.

Elváltak Beitheltől, Spot becsukta a titokzatos ajtót. Stighel megjegyezte:

– Nagyszerű vagy, Spot, csodállak!

– Neked is sokat köszönhetek – ismerte el Spot nagylelkűen.

Peter elérkezettnek látta az időt, hogy meglépjen. Szerencsére a folyosóajtó nyitva maradt, így a lehető leggyorsabban távozott. Máris a hallban volt, ki a főbejáraton, és itt a kert. Spot és Stighel még bent maradt a kőboltozatos szobában, négyszemközt társalogtak.

Peter alig néhány lépést tett a kertben, amikor a dán dogok ugatni kezdtek. Peter látta, ahogy feléje rohannak, szimatolnak a levegőbe, és mivel zavarta őket az a tény, hogy nem látják a betolakodót, még veszettebbül ugattak. Peter a fal irányába rohant. Mielőtt felmászott volna, a fal lábánál levő bokrok lombjából széles leveleket tépett le. Csinos kis szoknyát csinál majd belőlük, hisz rövidesen úgyis be kell takarnia testét. Valóban: éppen ahogy átmászott a falon, hirtelen láthatóvá lett. A dán dogok végre felfedezték, utána vetették magukat, az egyik felugrott, és sikerült belekapnia a doktor pucér fenekébe.

– Jaj! – kiáltott Peter. Sietve leugrott az úttestre. Szerencsére a kutya nem tudott beleharapni a hátsó felébe, csak enyhén megkarcolta a fogával. Peter gyorsan összefonta a leveleket, és a derekára igazította. Aztán ebben a Robinson-szoknyácskában megindult a város felé. Nagy megkönnyebbülésére ebben az órában már kevesen jártak az utcán, de azért az a néhány járókelő, akivel összetalálkozott, óhatatlanul furcsálló pillantást vetett rá. Egye fene a hippiket, egye fene a virágbolondokat, de azért ez a többinél is komikusabb. Peter tartani akarta magát, ezért méltóságteljesen kihúzta a derekát, felszegte a fejét, senkire nem nézett, úgy lépdelt. Az egyik mellékutcából egy részeg bukkant ki és vidáman dalolt:

 

L'amour est un Jieuve

Nagy folyó a szerelem,

de choses suprémes.

tele fennkölt dolgokkal.

Je chante dans la nuit

Dalolok az éjszakában

pour la femme qui m'aime…

szerető kedvesemnek…

 

„Ez az én emberem” – gondolta Peter.

– Pour la femme qui m'aime… – gajdolta tovább a részeg.

Peter odament hozzá, és megszólította:

– Ne haragudjon, baleset ért. Telefonálnom kellene. Adna egy érmét?

– Baleset? Ugyan miféle baleset? – dadogta a részeg. – Aha, látom, az ingét is elitta, mi? – Belekotort a mellényzsebébe, kihalászott egy tantuszt, és odanyújtotta Peternek. Aztán tetőtől talpig végignézte, majd megállapította:

– Az ingét… a gatyáját… Kla… klassz, haverom… a tan … tuszt megkaptad… szia! – Továbbment, és újból nótára gyújtott.

Peter ment még pár száz métert, végre talált egy telefonfülkét. Tudta Irene számát a Residence-ben. Amikor felvették a kagylót, őt kérte. A központos kisasszony nemsokára közölte:

– Scott doktornő nincs a szobájában.

– Akkor legyen szíves, kapcsolja Lord doktort.

Pár perc múlva egy síri hang jelentkezett:

– Tessék?

– Halló, beszélhetnék Lord doktorral?

– Én vagyok az – felelte a még mindig síri hang. – Ki az?

– Harold, én Denwell vagyok! Mi történt veled?

– Takonykór vett rajtam erőt. Ilyen undorítót még soha nem éltem át.

– Na ne mondd! – csodálkozott Peter, pedig igazán nem volt ideje viccelődésre. – És hol szerezted?

– A fene tudja, az tudja csak. Talán hirtelen zuhany ért az étteremben, mit tudom én.

– Ide figyelj, Harold, mindenképpen meg kell találnod Irene doktornőt, üzenetet kell átadnod neki. Nagyon fontos!

– De hisz Irene itt van. Engem ápol.

– Add ide, kérlek. És kúráld ki magad.

A tojások vírusai igen gyorsan hathattak, ha Harold máris ilyen náthás. Peter némi lelkiismeret-furdalást érzett.

– Halló – hallotta Irene hangját a drót másik végéről.

– Halló, Irene – szólt bele a kagylóba Peter a türelmetlenségtől reszketve. – Nagyon kérem, jól figyeljen, igen súlyos dologról van szó, és egyetlen percet sem veszthetek. Beithelt elrabolták, egy bizonyos Spot kastélyában tartják fogva, ez a Spot egy idegen, fent lakik a hegyen. A kastélyban van Stighel is.

– Stighel? Öt is elrabolták?

– Irene, az isten szerelmére, ne szakítson félbe! Egyetlen pillanatot sem veszthetünk. Stighel bűntárs, Spot cinkosa.

– Lehetetlen!

– Majd holnap csodálkozzon, most erre nincs idő! Azonnal cselekednünk kell. Beithelt titkos rejtekhelyre zárták. Úgy lehet odajutni, hogy végigmegyünk a bal oldali első keresztfolyosón a hall csarnokába. Hátul van egy kőboltozatos szoba. Jegyezze, kérem, de nagyon gyorsan!

Irene papírt, ceruzát vett, leírta, amit Peter a szoba helyéről mondott, aztán újra felvette a kagylót.

– Itt vagyok – mondta –, folytassa.

– Félre kell tolni a vörös ruhás harcost ábrázoló képet a ládapad fölött, amelyen egy keresztes vitéz bronzszobra áll – diktálta Peter. – Kész?

– Igen, gyorsírással jegyzem.

– Helyes. A keresztes vitéz bal kezét kétszer jobbra és egyszer balra kell fordítani, aztán háromszor megcsavarni a kép mögött a kapcsolót…

–… a kapcsolót – ismételte Irene.

– Megnyomni a gombot a kép mellett. Mindent leírt?

– Mindent.

– Most pedig ide figyeljen: ha mindent megcsinálnak, amit mondtam, megnyílik egy titkos ajtó, innen lehet lejutni az alagsorba, ahová Beithelt zárták. Most pedig azonnal menjen el barátjához, Flauvin felügyelőhöz, és siessenek fel a kastélyba. Én majd maguk után megyek.

– Miért nem jön most rögtön velünk? – kérdezte Irene.

– Nem mehetek – válaszolta Peter –, fel kell öltöznöm.

– Felöltözni?

– Persze, később majd megmagyarázom. De most ne vesztegesse az időt, siessen!

– Rendben van. – Irene letette a kagylót, fogta a retiküljét, a sálját, és búcsúzott: – Mennem kell, Harold. A viszontlátásra!

– De elárulná végre, mi történik itt? – hangzott Harold náthás nyöszörgése a takaróhalom alól. – A tojásmágus újabb ötlete?

– Holnap majd megtudja. Most sietnem kell.

– De hova rohan, a tojásokhoz?

– Nem. A viszontlátásra! – Irene ezt már az ajtóból mondta.

– Hé! Egy pillanatra! Így hagy itt? Rosszul vagyok.

– Izzadjon. Meg fog gyógyulni. Viszlát…

És Irene eltűnt.

– Micsoda viselkedés! – siránkozott Harold. – Mindig a miatt a hülye rántottás pali miatt! A meghűlés vírusait, azokat feltalálja! Találna fel végre valami orvosságot. Orvosságot! Ó, a fejem!

A Residence halljában Irene rájött, hogy ilyen későn nem állíthat be váratlanul Flauvinhez. A nagy sietségben erre nem gondolt. Ezért telefonált a felügyelőnek, jelezte érkezését.

Flauvin édes álmából ébredt, de felkelt és tipp-topp felöltözve várta a doktornőt. A legnagyobb figyelemmel hallgatta Irene elbeszélését, aztán újra elmondatta az egészet, fel-alá sétált dolgozószobájában, és tűnődött; ami Irene szerint súlyos időveszteség, majd kijelentette:

– Telefonálnunk kell Beithelnek. Ha otthon van: nem rabolták el.

De a Residence-ből azt a választ kapták, hogy Beithel még nincs otthon. Pedig Irene tudta, hogy korán fekvő. Ekkor Flauvin újabb kijelentést tett:

– Meglepetésszerűen kell cselekednünk. – Határozott léptekkel a telefonhoz ment, feltárcsázta az irodáját, és amikor a vonal végén jelentkeztek, megkérdezte:

– Venance? Flauvin vagyok. Ki van veled szolgálatban?

– Kiviére és Charte, felügyelő úr – felelte Venance.

– Álljon be helyetted Pomart. Te és Kiviére azonnal gyertek hozzám. A ház előtt várjatok.

– Meglesz, felügyelő úr.

– Lemehetünk, kisasszony – mondta Flauvin – rögtön itt lesznek a rendőrök. Pár lépés a hivatalom.

Irene és a felügyelő Flauvin kocsijában ülve várta a rendőröket. Amikor megérkeztek, ők is beültek, és négyesben elindultak Spot kastélya felé.

Flauvin ismerte az utat. A helyi rendőrség előtt nem ismeretlen a gazdag idegen. Folyamodott is svájci állampolgárságért, és hogy megnyerje a hatóságok jóindulatát, súlyos összegekkel támogatta a jótékonysági intézményeket, hetenként egyszer megnyitotta múzeumházát a nagyközönség előtt, a belépti díjakat valami szervnek adományozta, amely a harmadik világban élő gyerekek sorsával törődik.

Irene újra elolvasta, amit Peter diktált neki. Nagyon különösnek vélte az egész históriát, és tulajdonképpen haragudott Peterre, hogy nem adott alaposabb magyarázatot. Flauvin, mintha csak szavakba akarná önteni a lány gondolatát, megjegyezte:

– Van valami bizarr ebben az egész dologban. Ha nem ön meséli el, el sem hiszem. Mi érdeke lehet Spotnak, hogy elrabolja Beithel doktort?

– Nem tudom, de Denwell doktor kifejezetten rablásról beszélt, határozottan eltávolítást emlegetett, és hogy az igazgató titkára bűntárs.

 

Közben Peter a lakása kertjéhez ért. Jeremiás a kapunál várta. Még rajta volt a pulóver, csakhogy útközben csupa sár-piszok lett. Amikor meglátta Petert az üde levélkosztümben, annyira megundorodott, hogy ugatni sem volt ereje.

– Mi az? Most még képeket is vágsz nekem? Tudnád, miken mentem keresztül!

De a bajok még nem értek véget, mert a hallban égett a villany, ami annak a jele, hogy Claire-en megint erőt vett az álmatlanság, és ilyenkor hajnalig nem fekszik le.

– Már csak ez hiányzott! – dörmögött Peter. – Most mitévők legyünk, Jeremiás? Madame Claire, ha meglát ebben a lombruhában, megint elájul. – Lehet, hogy a konyha nyitva van, de akkor sem érdemes ott bemennie, mert ahhoz, hogy feljusson a szobájába, semmiképpen sem kerülheti ki a nappalinak használt hallt. Peter elcsüggedt.

– Mmm… mmm… – morogta Jeremiás, és valamire mutogatott az orrával. Peter megfordult, és mit lát: a kertész hosszú létrája, odatámasztva egy fának.

– Köszönöm, Jeremiás. Nem is tudom, hogyan boldogulnék nélküled. Gyere, leveszem a pulóveredet.

Jeremiás boldogan csóválta a farkát.

Peter elvette a létrát a fától, és odaállította a fürdőszoba ablakához, ölbe fogta Jeremiást, és felmászott. Az ablakot sose csukták be egészen, így könnyen belépett rajta.

– Vigyázat, Jeremiás, nem szabad zajt csinálnunk. – Végtelen óvatossággal résnyire kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, de újabb bonyodalom várta: Madame Claire ott dudorászott a lépcsőfordulón. Peter gyorsan betette az ajtót, kikukucskált a kulcslyukon, és látta, hogy Claire zsákba gyűjti a szennyest. Még hiányoznak a fürdőszoba-törülközők.

– A fenét – mondta –, rögtön bejön a tiszta törülközőkkel, meglát és elájul. Mi a csudának kell ilyenkor a mosással törődni! – Látva, hogy Claire-nek esze ágában sincs abbahagyni foglalatosságát, kijelentette: – Hát akkor nyugi! – Kinyitotta a faliszekrényt, ahol az indiai varázsitalt tartotta, és öntött egy kanálnyit. Jeremiás szigorú pillantást vetett rá.

– Mi mást tehetnék, Jeremiás? Ne hidd, hogy akkora élvezet meztelenül mászkálni! Ha tudnád, mennyire fáj a lábam!

De látva, hogy a kutya még mindig sanda szemmel méregeti, hozzátette:

– Ha nem tetszik, miért nem mondasz jobbat?

És hogy megmutassa a kutyának az értelemmel élő lény fensőbbségét, kiitta az első kanalat, aztán öntött még egyet. A kanál kicsi volt, Peter pedig kissé ideges: néhány csepp a földre hullott. Peter nem vette észre.

– Viszontlátásra, Jer, légy jó! – búcsúzott, és ahogy jött, az ablakon távozott.

Jeremiás – kíváncsiságból, falánkságból vagy ki tudja, mi másért? – gondosan felnyalta a padlóra hullott cseppeket. Madame Claire jött a tiszta törülközőkkel, és meghökkenve látta, hogy a kutya ott van.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte. – Mikor jöttél be? Menj csak szépen le, rövidesen itt lesz a gazdád.

Peter visszavitte a létrát a fához. Fáradt volt a sok járástól, leült egy padra, várva, hogy láthatatlan legyen.

– Juj – pattant fel nyomban –, azok az átkozott dögök! Megfeledkeztem arról, hogy belekóstoltak a faromba!

 

Spot kastélyában Irene és a rendőrök már a ház ura elé jutottak, aki nyugodtan, udvariasan közölte Flauvinnel: – Szóval ön azt állítja, hogy elrejtettem itt azt a bizonyos Bentel vagy Beithel doktort, vagy hogy hívják? De ne haragudjon, miért rejtettem volna el? És ha szabad megkérdeznem, kitől származik az információ?

– Ehhez semmi köze – felelte Flauvin.

– Gondolja? Azt hiszem azonban, hamarosan köze lesz hozzá önnek, ha e törvénytelen cselekedetéért számot kell adnia feletteseinek.

– Hol van Stighel? – kérdezte Irene.

Spot jól megnézte a doktornőt, csak azután válaszolt:

– Stighel? – kérdezte változatlan nyugalommal. – Most hallom először ezt a nevet. A kisasszony a rendőrségtől van?

– A kisasszony Beithel doktor kollégája – mondta türelmetlenül Flauvin.

– Értem.

– Mademoiselle, hol az a szoba? – kérdezte Flauvin.

Irene újból belepillantott a jegyzeteibe, csak aztán felelt:

– Erre.

– Ugyebár megengedi? – kérdezte Flauvin a ház urát.

– Kérem – felelte Spot –, örülök, ha tisztázódik minden félreértés.

Spot és a rendőrök megindultak Irene mögött, aki feljegyzései alapján biztosan mozgott a Peter által leírt szobában. Irene előbb megnézte a falakat és a berendezést, majd a vörös ruhás harcost ábrázoló képre mutatott.

– Igen, ez az! – mondta.

Flauvin intett a rendőröknek, akik elmozdították a képet: alatta valóban ott volt a kapcsoló, a felügyelő és a lány megelégedett pillantást váltott, Spot pedig még mindig megőrizte nyugalmát. Irene odament a kép alatt fekvő ládapadhoz, elfordította a keresztes lovag bal kezét, kétszer jobbra, egyszer balra, háromszor csavart a kapcsolón, megnyomta a kép mellett a csengőgombot, de semmiféle ajtó nem nyílt. Ekkor Irene újra elolvasta az utasításokat, lassan, aprólékos gonddal, a legnagyobb figyelemmel újra elvégzett minden mozdulatot: semmi!

– Nem működik! – mondta zavartan. – Pedig minden stimmel: a kép, a kapcsoló, a bronzszobor, a csengő… minden megvan.

 

Peter, immáron negyedszer láthatatlan állapotban, fürgén haladt, autóbuszt is kapott, így meglehetősen hamar felért a kastélyhoz. Átmászott a kerítésfalon, és megint a kertben volt.

A kutyák a távolban ugatni kezdtek. Peter letört egy vastag ágat, és kijelentette:

– Ha most a közelembe jöttök, szétverem a fejeteket!

A kutyák azonban egyre csak közeledtek, és pár másodperc múlva megint ott ugráltak Peter előtt. Ám az orvosnak ezúttal volt fegyvere, és a dán dogok továbbra is ugattak ugyan, de nem mertek szembeszállni a titokzatos módon magától hadonászó bottal.

Peter becsengetett, és Franz, aki éppen meg akarta nézni, miért oly idegesek a kutyák, szinte azonnal megjelent. Peter, amint meghallotta, hogy a főkomornyik félretolja a reteszt, a kutyákhoz vágta a botot, majd amikor megnyílt az ajtó, bement a házba.

– Valami érintkezési hiba lehet – dünnyögte Franz, miután megállapította, hogy senki nem csengetett. Aztán a kutyákra förmedt: – Ti meg mit akartok? Kussoljatok! – És bezárta az ajtót. Peter a kőboltozatos szobába ment, ahonnan tisztán érthető beszéd hangzott ki.

– Nos, felügyelő – mondta éppen Spot –, akkor mit csináljunk?

Irene újból próbálkozott, de sikertelenül.

– Majd én – mondta Flauvin. És a felügyelő, szóról szóra elvégezve azt, amit Irene a gyorsírásos jegyzetekből felolvasott neki, még egyszer végigpróbálta mindazt, amit a lány már végigcsinált.

Ki tudja, immáron hányadszor. Spot megkérdezte:

– Holnap reggelig folytatjuk, felügyelő?

Flauvin azonban nem figyelt Spotra, újra megismételt minden mozdulatot.

– Nos? Elégedett, felügyelő? – kérdezte újra Spot. Peter, aki mindent látott, dühösen dörmögött:

– Átok!

Venance szemrehányóan nézett Riviére-re.

– Csend! – szólt rá.

– Ki se nyitottam a számat – válaszolta Riviére.

A felügyelő bosszankodott, hogy abba kell hagynia a játszmát.

– Monsieur – mondta Spotnak –, csak annyit tehetek, hogy elnézését kérem.

Amikor a kocsiban voltak, Flauvinből kitört a bosszúság. Meg is mondta a lánynak:

– Remélem, sejti, kisasszony, hogy milyen kínos helyzetbe hozott.

– Nem értem – mondta Irene –, ön is látta, hogy az értesülés pontos volt.

– Pontos, mert a tárgyak valóban léteznek. De ez túl kevés, kisasszony. Pályafutásom során így még nem bántak el velem – mondta Flauvin.

– Nagyon sajnálom, én is áldozat vagyok…

– Könnyelműségének az áldozata – szakította félbe Flauvin.

 

Peter ott maradt a kőboltozatos szobában. Spot kinyitott egy ajtót, és beengedte Stighelt.

– Hallottad? – nevetett Spot. – A legjobb szórakozás a zsarut átejteni.

Stighel azonban komor képet vágott.

– Azt hiszem, nincs min nevetni – közölte. – Nem tetszik nekem ez az egész história.

– Ha éppen tudni akarod, nekem sem tetszik – válaszolta Spot. – De biztosíthatlak, kiderítem, melyik kurafi köpött. Gondolod, hogy Landingher volt, bosszút állt a hashajtóért?

– Nem, senki nem lehetett az embereid közül, Spot, különben pontos útmutatást adtak volna.

– Ez igaz. Ki beszélhetett?

– Sejtelmem sincs róla, de valami bűzlik!

Spot odament a ládapadhoz, és Peter észrevette, hogy lábával eltolja a padló egyik téglácskáját. Ezután megismételte a Flauvin és Irene által az imént sikertelenül elvégzett valamennyi mozdulatot, és a titkos ajtó kinyílt.

„De hülye vagyok, hogy nem vettem észre a téglát” – gondolta Peter.

Spot és Stighel lement a laboratóriumba, mögöttük Peter. Beithel dolgozott, lombikjai fölé görnyedt, immáron megfeledkezett arról, hogy milyen kínos helyzetbe került, és természetesen nem is sejtve, hogy banditák kezében van, teljesen lekötötte a kutatómunka. „Se nem lát, se nem hall – gondolta Peter –, mint a mágus a barlangjában. Lombikjai közt megfeledkezik az egész világról.”

– Sajnálom, doktor – mondta Spot –, de fura dolgok történnek. Ma éjszaka kénytelen lesz itt aludni. Be kell érnie ezzel a tábori ággyal, de a szekrényben annyi takarót talál, amennyi csak kell. Jó éjszakát.

És Stighellel együtt távozott, becsukta az ajtót. Peter, amikor biztos volt abban, hogy a két bandita eltávolodott, halkan megszólalt:

– Beithel!

– Mi az? – kérdezte Beithel, aki senkit nem látott.

– Én vagyok, Peter.

– Peter? Hol vagy?

– Itt vagyok, de nem láthatsz.

– Miért nem láthatlak?

– Mert láthatatlan vagyok.

– De hát… hova bújtál?

– Sehová! Itt vagyok, ha mondom! – Peter odament hozzá, és megfogta a karját. – Nézd – mondta –, megszorítom a karodat.

– Juj! – rémült meg Beithel. – Úgy látszik, itt a fél NOTKUKÖZ!

– Ne kiabálj, meghallanak bennünket! – Peter felemelt egy-két tárgyat, és Beithel szeme előtt megtáncoltatta őket.

– De hát micsoda cirkusz ez?

– Hosszú történet ez, Beithel. A szobámban indiai varázsitalt találtam, egy régi bútorban volt eldugva. Titokzatos recept, még nem jutottam hozzá, hogy kielemezzem. Láthatatlanná tesz.

– Hihetetlen!

– Először tévedésből ittam belőle a sajtókonferencia előtt, azért nem voltam ott. Akkor is láthatatlan voltam, amikor téged elraboltak; felkapaszkodtam a kocsira, és a pótkeréken kucorogva jöttem el veled.

– Akkor miért voltál megint láthatatlan?

– Ha itt az ideje, mindent részletesen elmondok majd. Most sietnünk kell. Az a feladatod, hogy a dinamitoddal felrobbantsd az ajtót.

– Ugyan miért?

– Mert meg kell szöknünk. Megvan mindened?

– Meg. Stighel áthozatta ide…

– Az egész laboratóriumot, tudom.

– Honnan tudod?

– Nem fontos. Meg kell szöknünk.

– De miért?

– Beithel! Lehetetlen alak vagy! Hát még mindig nem érted, hogy gengsztertanyán vagy, és hogy Stighel is tagja a bandának?

– Gengsztertanya?

– Az hát. Az a mód, ahogy elraboltak, semmit nem mond neked?

– Tulajdonképpen nem tetszett. Mondtam is annak a Spotnak.

– Ó, Beithel! Ha időm volna, megrendítene a naivságod, de most a tudományodra van szükség: robbantsd fel az ajtót.

– Gondolod, hogy korrekt dolog?

– Abbahagyod már ezt az értetlenséget?! Spot a bandavezér és Stighel a cinkosa! Azért kell nekik a robbanóanyagod, mert piszkos ügyekhez akarják felhasználni. Tönkre akarnak tenni egy nagyiparost is, bizonyos Merciert. A tőzsdén elértéktelenítik a részvényeit, aztán pár krajcárért felvásárolják az egészet. Érted most már?

– De hisz ez iszonyú! Tennünk kell valamit!

– Ezt próbálom a fejedbe verni, amióta itt vagyok.

Beithel visszatért a műszereihez, és lázasan dolgozni kezdett.

– Segíts, Peter!

– Mit csináljak?

– Ellenőrizd ezt a lombikot; amikor a tartalma folyékony lesz, oltsd el a lángot, és szólj. Közben oltsd be ezt a kosár tojást azzal a folyadékkal, amelyet ebben az üvegben találsz, fél köbcentit mindegyik tojásba.

Beithel fürgén tett-vett a porok és az üvegcsék körül. Hozzáértéssel öntögetett, kevergélt.

– Sokáig tart? – kérdezte Peter.

– Nem. A munka nagy részével már érkezésed előtt elkészültem. Holnap reggel akartam próbát tartani a parkban.

– Ma éjjel csinálod meg – mondta Peter. Aztán látva, hogy a lombikban az anyag folyékony lett, eloltotta a lángot. – Eloltottam – jelentette.

– Pompás; akkor készen vagyunk!

Beithel egy csuporba beleöntötte a lombik tartalmát, hozzátett más kész alkotóelemeket is, beleszórt még kétféle port, és egy másik lombikból desztillált folyadékot öntött, ezután mindent egybeolvasztott és jól összekevert, majd így szólt:

– Add ide a tojásokat. Mindegyikbe beleoltunk ebből egy köbcentit. Óvatosan, mert a túlságosan megtöltött tojás eltörik. De öreg tojások már ezek, van bennük hely.

A két tudós sorra beoltotta a tojásokat; szédületes gyorsasággal dolgoztak.

– Nagyot fog durranni, meglátod – mondta Beithel. Amikor minden tojást beoltottak, Beithel kijelentette:

– Kész. Bújjunk ide!

Beithel óvatosan megfogta a tojásos kosarat, és Peterrel együtt behúzódott a szoba túlsó sarkába, egy alacsony gerendaív alá.

– Bugyoláljuk be a fejünket egy összehajtott takaróval – vezényelte.

Peternek a kezébe nyomott egy tojást, és a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon. Ő is megfog egy tojást, hármat számol, akkor mindketten egyszerre megcélozzák az ajtót.

– De vigyázz, Peter, jól célozz! Felkészültél?

– Fel.

– Egy… kettő… há… rom!

A zajos robbanás hatalmas léket vágott a titkos ajtón.

– Rendben van – állapította meg Beithel –, azt hittem, ennyi nem is lesz elég ekkora ajtóhoz.

– Gyerünk! – türelmetlenkedett Peter.

– Hol vagy? – próbált tájékozódni Beithel.

– Ne haragudj, elfelejtettem, hogy nem láthatsz.

– Fogj egy tojást – tanácsolta Beithel –, majd az után megyek.

Átszaladtak a hallon, sikerült kinyitniuk az ajtót, és máris kint voltak a kertben. Beithel jó néhány tojást vitt magával, és nagyon óvatosan lépkedett.

Spot és emberei, akiket riasztott a robbanás, akkor érték őket utol, amikor a kerítésfal felé menekültek, nyomukban a kutyákkal. Beithel néhány tojást a dán dogokhoz vágott, és telibe talált. Landingher azonban elkapta, felemelte, mint a pelyhet, és visszafelé vitte a házba. Beithel nem akarta Landingher fején széttörni a tojásokat, félt, hogy kárt ejt önmagában is.

– Megöllek, doktor – fenyegette meg Landingher. Peter Beithel után szaladt.

Spot és Stighel is megjelent a kertben, és mint a bokrot, szidták Beithelt, miközben Landingher vitte visszafelé a házba.

– Mi baja van ezekkel a szegény állatokkal? – méltatlankodott Spot. – Nézd, mit művelt velük!

Franz a dögöket támogatta, amelyek valóban eléggé viharvertnek látszottak.

– Ezért még megfizet – mondta Stighel, ahogy befelé mentek a házba.

– Ostoba volt, de meg fogja bánni – duplázott rá Spot, aki mögötte bandukolt.

Beithel, aki még mindig Landingher hátán volt, rúgkapált.

– Tegyél le, te vaddisznó! – kiabálta. És mivel Landinghert nem verhette a tojásokkal, dühében Stighelt és Spotot dobálta meg, akik éppen a vadszőlővel borított gázvezeték mellett haladtak el. A lövedékek egy öntözőszivattyút találtak el, heves vízsugár fröcskölt a két gengszterre, bőrig áztatta és a földre teperte őket.

Közben Landingher beért a házba, lerakta Beithelt, és közölte vele:

– Most pedig megkötözlek, mint egy rúd szalámit, te vén hülye!

Peter azonban utolérte őket, ellökte Beithelt, és robbanó tojásával megcélozta Landinghert. De célt tévesztett, és a tojás a hall falán sorakozó fegyverzetek egyikét találta el. A páncél kettétört, egész súlyával Landingherre zuhant, aki megingott, és egyensúlyát keresve, belekapaszkodott az egyik függönybe, de az nem bírta a behemót test súlyát, leszakadt, és Landingherrel együtt a földre zuhant. Peter fogta a páncélzat sisakrészét, és mélyen a baromi férfiú fejébe húzta, egész az orráig.

Közben Beithel beszaladt a laboratóriumba a tojásos kosárért. Peter visszament a kertbe, igyekezett sakkban tartani Spotot és Stighelt, akik feltápászkodtak a sárból, és a ház felé szaladtak. Amikor Stighel kartávolságra ért, Peter összeszedte az egyetemi évek alatt szerzett sportismereteit, és iszonyúan a gyomrába vágott.

– Jaj! – kiabált kétrét görnyedve Stighel. – Ez csak Denwell lehet, aki azt az indiai varázsitalt itta.

– Mindenképpen fogd el! – üvöltötte Spot. Stighel megindította az egyik öntözőberendezést, remélve, hogy meglátja Petert, amikor a vízsugár beleütközik a láthatatlan testbe.

– Denwell doktor – harsogta –, ne túlozzon! Hiába láthatatlan, nem tud elbújni!

Landingher megint kijött a házból, de a sisak az orráig leereszkedett, semmit nem látott.

– Segítség! – kiabálta. – Vegyétek le a fejemről ezt a serblit! – De senki nem hederített rá.

Beithel szerette volna tojásokkal eltalálni Spotot és Stighelt, de félt, hogy kárt tesz Peterben, aki láthatatlan, és a kellő pillanatot várja.

A Stighel által megindított locsoló telibe találta Petert, a víz a szélrózsa minden irányában szétfröccsent.

– Ott van! Landingher, fogd meg! – kiabálta Stighel.

– Hogy a fenébe fogjam meg? – visított Landingher a fejvért alól. – Leveszitek már végre ezt az átkozott izét?

– Denwell doktor, úgysem tud elmenekülni! – fenyegetőzött Spot.

Beithel élt azzal az előnnyel, hogy senki se törődött vele, hanem mindnyájan Petert hajkurászták, így aztán visszatért a házba, és itt-ott elszórt robbanó tojásokat, majd megint kiment a kertbe.

A robbanások hallatára Spot felüvöltött:

– Szaporán be, biztonságba kell helyezni a páncélszekrényt és a dokumentumokat! – Stighel elengedte a locsolót, és Spottal együtt berohant a házba, hagyták Landinghert, hadd tapogassa a levegőt, mintha szembekötősdit játszana.

– Peter, hol vagy? – szólongatta Beithel.

– Itt vagyok! – Peter odaszaladt Beithelhez, és kézen fogta.

– Tűnés – mondta. – Majd átsegítelek a falon.

 

Amikor kint voltak az utcán, Peter így szólt:

– Gyalog kell lemennünk az útkereszteződésig: ott van taxiállomás. Bírsz futni?

– Persze hogy bírok.

– Akkor indulás, mielőtt még utolérnek bennünket!

– Reméljük, tényleg lesz taxi – mondta Beithel. Leszaladtak az állomásig, de az útkereszteződésnél nem volt taxi.

– Nem maradhatunk itt – szögezte le Peter –, egész biztosan elkapnának bennünket.

– Nézd csak – figyelt fel Beithel –, jön egy busz.

– Szálljunk fel – indítványozta Peter.

– Jó, de hova megy?

– Nem lényeg. Az a fontos, hogy minél messzebb legyünk innen.

Felszálltak, meg sem nézték, mi a busz útiránya, Beithel pedig pénzt adott a kalauznak, és jegyet kért:

– Kettőt végig.

A jegykezelő ránézett, és látva, hogy egyedül van, megkérdezte:

– Kettőt?

– Igen, kettőt – felelte Beithel.

Kevesen utaztak a buszon, tehát semmi tévedés; ez az úr egyedül van. A kalauz megkérdezte:

– Már megbocsásson, de kinek lesz a másik jegy?

– Hát a… – De Peter erélyes sípcsontrúgásától Beithel ajkán elhalt a folytatás:… a barátomnak.

– Persze – mondta helyette –, tévedtem, csak egyet kérek.

Beithel átvette a jegyet, Peter a karjába kapaszkodott, hogy éreztesse, ott van mellette, és együtt mentek előre az első peronra.

Pár helyen megállt a busz, és Peter félve nézett ki, hátha ott van már Spot kocsija. Szerencsére a banditáknak eléggé ellátták a baját, kell egy kis idő, amíg rendbe hozzák magukat.

Egy téren megállt a busz. A taxiállomáson egy szabad kocsi várakozott.

Peter megbökte Beithelt, mindketten leszálltak.

– Siessünk – mondta Peter, amint az úttesten voltak –, ott egy taxi.

Beszálltak, de Beithel nem tudta, mit szándékozik Peter tenni, ezért megkérdezte:

– Hova megyünk?

– Ha ön nem tudja, honnan tudjam én? – mondta a taxisofőr.

Peter megadta a maga címét, a vezető észre sem vette, hogy utasának megváltozott a hangja.

– Elfelejtette?

– Hát igen – hagyta rá Beithel.

Útközben igen kellemetlen dolog történt: Peter láthatóvá lett.

– Add ide a zakódat – súgta Beithel fülébe.

– Csak nem fázol? – kérdezte Beithel, és Peterre nézett. – Ó – mondta zavartan, látva, hogy barátja anyaszült meztelen. Levetette zakóját, és odaadta Peternek, aki nagy üggyel-bajjal betakarózott.

A gépkocsivezető csak akkor vett tudomást minderről, amikor megérkeztek, és egy utas helyett kettőt látott.

Hogyhogy nem vette észre ezt a furcsa kosztümös pacákot? Eléggé megbotránkozottan jelentette ki:

– Meglepő számomra, hogy egyesek ilyen illetlen öltözékben szaladgálnak. Ha előbb észreveszem, nem engedem beszállni.

– Majd legközelebb nem enged be a kocsijába – nyugtatta meg Peter.

A sofőr átvette Beitheltől a viteldíjat, és morogva távozott: az idegeninvázió Svájc pusztulását fogja okozni.

Peter bement a kertbe, és maga után vonszolta Beithelt.

– Vesd le az ingedet és a nadrágodat szaporán – mondta Peter.

– De hát itt maradok alsónadrágban és trikóban – siránkozott Beithel.

– Ne mondd! Azt hittem, krinolinszoknyában maradsz. Gyerünk, mozogj már! Be kell mennem a házba, hogy lássam, tiszta-e a levegő. Madame Claire-nél soha nem lehet tudni: képes, és ott ül az asztalnál, és pasziánszozik.

– Ilyen későn?

– Ilyen későn. Add ide a cipődet is.

Beithel fájó szívvel vált meg ruhadarabjaitól, amelyeket Peter sietve felöltött. Beithel sokkal alacsonyabb, ruhái szűkek és rövidek Peternek, ám pillanatnyilag Denwell doktor mit sem törődhet az eleganciával. Mivel nincs kulcsa, megint a létrát kell igénybe vennie, és az ablakon keresztül bemásznia a fürdőszobába.

Beithel aggódott, hogy leesik.

– Nem veszélyes? – kérdezte.

– Nem. De jól figyelj: amikor fent vagyok, vidd vissza a létrát a helyére, és várj a főbejárat előtt, én majd lejövök, és ajtót nyitok neked.

Hogyhogy Jeremiás nem jön eléje? Lehet, hogy ilyen későn még kujtorog? Talán megint udvarol a pék uszkárkisasszonyának? Peter felért a fürdőszobába, lassan kinyitotta az ajtót: teljes sötét és csend. Madame Claire bizonyára javában alszik. Peter gyorsan lement, és beengedte Beithelt.

– Siessünk fel. Egyetlen pillanatot sem vesztegethetünk el.

– De megmondanád, mit akarsz? Miért hoztál ide?

– Hallgass, mert felébreszted a ház úrnőjét. – Felmentek a lépcsőn, és Peter megmutatta barátjának a szobaajtót. – Oda menj be. – Ő maga besurrant a fürdőszobába az indiai üvegért, aztán átment Beithel után a maga szobájába. – Vetkőzz le – mondta, és maga is vetkőzni kezdett.

– Dehogyis! Neked itt vannak a ruháid, öltözz fel. Nekem meg, légy szíves, add vissza az enyémet.

– Soha nem értesz meg semmit! – panaszkodott Peter, és kiöntött egy pohárka indiai varázsitalt. Lenyelte a folyadékot, öntött belőle még egy pohárkával, és odanyújtotta Beithelnek.

– Mi ez? – kérdezte Beithel.

– A láthatatlanná tevő ital.

– De hát… – tétovázott Beithel.

– Nincs más választásod. Pillanatokon belül itt lesznek értünk azok az akasztófavirágok. Ha kedves az életed, siess!

Beithel jobb belátása ellenére felhajtotta az italt.

– Vesd le a cuccodat – vezényelt Peter.

– Legalább várjuk meg, amíg nem látsz – szégyenkezett Beithel.

– Ahogy akarod – hagyta rá Peter.

– Mmm… mmm… – morgott valahonnan Jeremiás. Úgy tűnt, az ágy alól hallatszik a morgolódás. Peter felhajtotta az ágyterítőt.

– Jeremiás, itt vagy? Hol bujkálsz?

A kutya kibújt az ágy alól, de csak a nyakörve látszott.

– Hát ezért bújtál el?! – szólt rá Peter. – Te is ittál a varázsitalból?

– Talán szégyenkezik – vélte Beithel.

– Valószínű, hogy nincs kedvére a dolog.

Biztosan lehullott egy-két csepp a fürdőszobában, ő meg felnyalta. De hogyhogy nem lett megint látható?

– Az állatokra alkalmasint másképpen hat – vélekedett Beithel.

Csengettek az ajtón, aztán valaki erősen verni kezdett a kopogtatóval.

– Itt vannak, ők azok.

– Mit csinálunk? – kérdezte Beithel.

– Egyelőre semmit. Mire Madame Claire ajtót nyit, talán már láthatatlanok leszünk. Ide gyere, Jeremiás, leveszem a nyakörvedet, aztán felhívom a figyelmedet, maradj mellettem, mert eltévedhetsz. Beithel, te meg légy szíves, add ide azt a konyakosüveget.

Beithel levette a fiókos szekrényről a félig teli lapos konyakosüveget, és odaadta Peternek.

– Mit csinálsz vele? – kérdezte.

Peter beleöntötte a konyakot egy virágvázába, a konyakosüvegbe meg áttöltötte az indiai varázsitalt.

– Magunkkal visszük, még hasznát vehetjük. És ez az üveg könnyebben kezelhető, mint a másik, kevésbé feltűnő.

– Kinyitni! – üvöltötte Spot a kertben, és tovább verte az ajtót.

– Ki az? – kérdezte rémülten Madame Claire, aki végre felébredt a nagy zenebonára.

– Kinyitni, vagy betörjük az ajtót!

– De hát maguk kicsodák? – kérdezte megint Claire elszorult torokkal.

– Jó barátok.

– Jómadár jó barátok – suttogta Claire. Aztán kiszólt az ajtón: – Mi történt?

Senki nem felelt, csak egyre erősebben verték az ajtót.

– Ó, anyám – sápítozott a szerencsétlen asszony –, és Denwell doktor még nem jött haza!

– Mondtam, madame, nyissa ki, és ne idétlenkedjen, különben megjárja!

– Ne idétlenkedjek? – kóstolgatta a szót Madame Claire, akinek a szókincséből hiányzott ez a kifejezés.

– Igenis, asszonyom, ne idétlenkedjen! Nyissa ki, vagy lövök!

– Ó, én szerencsétlen! – És végre nekidurálta magát: kinyitotta az ajtót.

A két bandita félrelökte, Spot pedig fenyegető hangsúllyal megkérdezte:

– Hol van Denwell?

– Nem tudom, még nem jött haza – felelte vagy inkább sírta Claire –, mit óhajtanak tőle az urak?

– Pofa be, vén tyúk! – röffent rá Spot.

– Ó, istenem! Ó, istenem! – hápogott Claire, aki nem szokta meg, hogy így beszéljenek vele. – Micsoda modor!

– Te nézz körül itt – utasította Stighelt Spot –, én meg felmegyek. De vigyázz, nehogy ez a vásári majom átrázzon bennünket.

Spot felment a lépcsőn.

Peter és Beithel láthatatlanná vált. Peter ölbe emelte Jeremiást, megfogta a konyakosüveget, amelybe átöntötte a varázsitalt, és így rendelkezett:

– Gyere, lapuljunk a falhoz. Hagyjuk az üveget szem előtt az asztalon, a másikat meg kidobjuk az ablakon. – Peter ablakot nyitott, kidobta a varázsitalt tartalmazó üveget, a másikat meg az asztalra tette egy pohár mellé.

Spot gyorsan körülnézett a fürdőszobában és a többi helyiségben, majd bement Peterhez. Minden sarokba beletúrt, kereste a varázsitalt, de fel sem tűnt neki az asztalon álló üveg.

– Spot! – kiabált Stighel. – Gyere le, a konyhában találtam valamit.

– De hát ez a valérián a cicának – magyarázta Madame Claire –, ettől pisil mindig ugyanazon a helyen.

Spot lement a konyhába, Peter és Beithel kihasználta az alkalmat, leszaladtak az utcára, és lélekszakadva rohanni kezdtek. Beithel fogta az üveget, így Peter követni tudta.

– Mi ez az izé? – kérdezte Spot, és kivette Stighel kezéből a valérianás üveget.

– Itt találtam a szemetesláda mögé eldugva. Nem furcsa?

– Gondolod, hogy ez lehet?…

– Az indiai varázsital? Egész biztosan.

– Ha kell a valeriánám, tőlem meg is tarthatják – hagyta rájuk Claire –, csak azt mondják meg, mi ez az invázió, mit akarnak.

– Elvisszük ezt a micsodát, de még egyszer körülnézünk – döntött Spot, nem is válaszolva Claire-nek.

Miután távoztak, Claire rátolta az ajtóreteszt.

– Ha Denwell doktor hazajön – dünnyögte –, majd csenget. De az is lehet, hogy egyáltalán nem jön haza, néha az egész éjszakát a laboratóriumban tölti. Ha pedig ezek a neveletlen fickók visszajönnek, hívom a rendőrséget. Az is meglehet, hogy a bolondokházából szöktek meg.

 

Peter és Beithel, társaságukban Jeremiás, befelé igyekeztek a város központjába. Peter nagy vonalakban elmesélte barátjának rendkívüli kalandját. Most Irene segítségére van szükségük, éppen őhozzá mennek.

Ahogy mentek, mendegéltek, összetalálkoztak egy férfiúval, akire nagyon hatott a lebegő üveg, oda is nyúlt, hogy megfogja. Beithel magasabbra emelte az üveget, de a férfi is kinyújtotta a kezét, és már majdnem elkapta. Peter átvette az üveget Beitheltől, még magasabbra tartotta és megszólalt:

– Nem mész innét?!

– Jé, beszél! Beszélő üveg! Varázslat!

– Fussunk, Beithel, itt a busz!

Otthagyták a férfiút, aki tátott szájjal, elbűvölten bámulta a buszra felszálló üveget.

– Jeremiás, itt vagy? – kérdezte Peter.

– Mmm… mmm… – hangzott a kutya válasza. Késő volt, de azért elég sokan utaztak a buszon, egy kisebb társaság, talán valami megbeszélésről vagy fogadásról jöttek. Senki nem vette észre az üveget. Sajnos azonban az egyik hölgyet, aki a kapaszkodóba fogódzkodott, Jeremiás meglökte a fejével. A hölgy azt hitte, hogy a mögötte álló férfi lökdösi, ezért megvetően villámló pillantást vetett rá. Csakhogy Jeremiás nem értette meg, mily nehéz követ indít el, és ahogy fészkelődött, combmagasságban megint csak meglökte a hölgyet. Mire őnagysága, a legnagyobb mértékben felháborodva, hirtelen megfordult, jól képen vágta a mit sem sejtő úriembert, és ráförmedt:

– Lökdösse a nénikéjét!

– De hát mi baja van? – kérdezte sértődötten az úriember.

– Hogy mi bajom van? Még van bőr a képén, és hülyének néz! Szégyellje magát!

– De hát semmit nem értek – hebegett a férfiú mélységes zavarban, mert most már az egész kocsi őt nézte. Peter megelégelte a dolgot.

– Jobb, ha leszállunk – mondta. – Indulás, Jer!

Amikor már lent voltak, Peter megszidta Jeremiást:

– Tisztességesebben is viselkedhetnél. Jer! Nem illik a hölgyeket lökdösni.

Lélek sem járt az utcán, de távolabbról közeledő járókelők beszéde hallatszott.

– Vigyázz, Peter – figyelmeztette Beithel.

Peter egy alacsony falra állította az üveget, megvárta, amíg a járókelők elhaladnak mellettük, és kellő távolságra érnek, aztán megfogta az üveget, és továbbmentek. Útjukba esett az a ház is, ahol a két idős macskakedvelő hölgy lakik: ők vélekedtek oly kedvezőtlenül a Peter által a szemétből kiszedett cipőkről, mert játékszernek nézték őket. A kertben ott voltak a macskák, és az egyik nyávogni kezdett.

– Vaú, vaú! – zendített rá Jeremiás, aki Madame Claire macskáját is nehezen viselte el, hát még a másét.

– Jeremiás, ide gyere! – szólt rá szigorúan Peter. Jeremiás azonban nem hallgatott a jó szóra: talán mert láthatatlan volt, nagyobb biztonságban érezte magát.

– Vaú, vaú! – ugatott tovább.

– Hol vagy, Jeremiás? Ide gyere, ha mondom!

A macska erősebben kezdett nyávogni, Jeremiás pedig a kapu mellett az alacsony sövényen át bezúdult a kertbe. Peter világosan látta, hogy a sövényben lyuk keletkezett, ahogy Jeremiás áttört rajta. A kutya hajkurászni kezdte a macskákat, amelyek most már kórusban nyávogtak, fújtattak, meggörbítették a hátukat, égnek meresztették a farkukat, és felborzolták a szőrüket. Kisebbfajta pokol szabadult el a kertben.

– Vaú, vaú – szitkozódott Jeremiás megállás nélkül.

– Ide gyere! – szólongatta Peter eredménytelenül. – Csak ez hiányzott! Várj meg itt, Beithel!

Peter átmászott a sövényen, ő is beszaladt a kertbe, és igyekezett elkapni a kutyát.

– Majd megmutatom neked – szidta, mint a bokrot –, idejössz vagy sem?!

Közben a hallban világosság lett, és a két idős hölgy a nagy zenebonára kinyitotta az ajtót, hogy lássa, mi történik. Amikor a nénikék pongyolában és papucsban kiálltak az ajtóba, az egyik macska élt a lehetőséggel, és bemenekült a házba.

Jeremiás azonban követte, még mindig ugatott, és rohantában majdnem feldöntötte a két idős hölgyet.

– De hol az a kutya, amelyiknek be nem áll a szája? – kérdezte rémülten a két nő közül az, aki gesztenyebarna köntöst viselt.

– Bejöhetett már a házba – vélekedett a szürke köpenyes –, majdnem feldöntött.

– Én nem láttam – állapította meg az előbbi vénasszony, és visszament a házba.

– Én sem – felelte a másik, és ő is bement.

Peter is bement. Az üveget egy bútorra tette, és fenyegetően megszólalt:

– Jeremiás, te sintérfajzat, ide gyere! Különben alaposan elpáhollak!

A két asszony rémülten nézett egymásra, közben a kutyának esze ágában sem volt engedelmeskedni, ugatva hajszolta tovább a macskát.

– Vaú, vaú, vaú!

– Ffff… fff… fff… miau – beszélt vissza a macskafajzat.

– Jeremiás!

– Vaú!

– De ki ez a Jeremiás? És ki szólongatja? – kérdezte a szürke köntösös hölgy.

Közben a macska felugrott a pohárszékre, leverte a fém cukortartót, amely végiggurult a padlón, a cukor a földre szóródott, mire Jeremiás, hisz gyengéje a cukor, abbahagyta az ugatást, és nyalni kezdte azt az édes jó fehérséget, amelyben oly ritkán van része.

Peter látta, ahogy lassan eltűnik a cukor, így könnyen azonosítani tudta a kutya tartózkodási helyét.

– Megvagy! – kapta el Jeremiást. – Torkosságod elárult, vén szélhámos! De még számolunk! Most pedig indulás!

A két szegény vénasszonyon immáron úrrá lett a rémület, átölelték egymást, hogy egymásból merítsenek szikrányi bátorságot.

Peter bocsánatot kért a zavarásért.

– Ezer bocsánat, hölgyeim – mentegetőzött –, sajnos, Jeremiás nem szereti a macskát. De többé nem fog előfordulni. Jó éjszakát.

Fogta az üveget, és kiment Beithelhez, a két hölgy pedig, aki már megdermedt az iszonyattól, sűrűn hányta a keresztet.

 

Minden különösebb incidens nélkül elértek a Residence Gardenhez. A hallba érve Peter kiadta az ukázt:

– Vedd le a szobád kulcsát, Beithel.

– Meglátnak.

– Fogd az üveget, majd én megpróbálom.

Peter átadta az üveget Beithelnek, aztán odament a portás háta mögé, észrevétlenül leakasztotta a kulcsot, kézen fogta Beithelt, és felmentek a lépcsőn.

– Tudod Irene szobaszámát?

– Második emelet 215. Remélhetőleg itthon van már.

Megálltak a 215-ös szoba előtt, és kopogtak.

– Ki az? – hallották Irene hangját.

– Én vagyok, Peter, itt van Beithel is.

Irene köpenyt vett fel, és ajtót nyitott. Bosszús képet vágott.

– Ó! Csakhogy! – mondta, miközben ajtót nyitott. – De hol van?

– Szabad? – kérdezte Peter. – Itt vagyunk. – Beithellel együtt bement, a kulcsot és az üveget az asztalra rakta.

– Jó estét, Irene – köszönt Beithel.

Irene kezdetben csak csodálkozott, de most megint dühbe gurult.

– Peter, hol van? – szólt rá. – Mi ez a komédia? Nincs kedvem tréfálni, legkevésbé magával.

Peter odalépett a lányhoz, és megfogta a karját.

– Itt vagyok – mondta. – Érzi? Beithel, gyere ide, hadd érezzen téged is!

Beithel megfogta Irene kezét, úgy kérdezte:

– Hogy van, kedves? Nem a mi hibánk…

– De… de hát mi ez? – kérdezte Irene, aki szinte kővé dermedt az ámulattól.

– Üljön le, és legyen szíves, hallgasson meg bennünket nyugalommal – kérlelte Peter.

Irene a karosszékbe zuhant: nem bírt megállni a lábán.

– Mindenekelőtt megmondom, miért vagyunk láthatatlanok: Beithel, Jeremiás és én… persze nem mondtam, hogy Jeremiás is itt van velünk… keleti varázsitalt ittunk. De semmi izgalom, a hatása csak átmeneti, legalábbis az emberi lényekre. Jeremiás esetében tovább tart, de remélem, előbb-utóbb visszakapja normális alakját. De lássuk a legfontosabb tényeket: Beithelt elrabolta Spot, akit maga és a rendőrség az este meglátogatott a kastélyában; én is ott voltam. Amikor távoztak, előjött Stighel is, és Spottal együtt kinyitották Beithel börtönét. Csak ekkor vettem észre, hogy a telefonon bediktált mozzanatok előtt Spotnak el kellett mozdítania a padló egyik tégláját, csak így lépett működésbe a szerkezet többi fogaskereke. Bementem Beithel börtönébe, amelyet tudományos laboratóriummá alakítottak át, és miután a két bandita egyedül hagyott bennünket, Beithel a dinamitos tojásokkal felrobbantotta az ajtót, és elmenekültünk.

– De honnan tudta, hogy Beithelt a kastélyban tartják fogva? És hol szerezte ezt a keleti varázsitalt?

– Engedje meg, hogy egyelőre csak a lényeget mondjam el; megígérem, hogy mihelyt időnk lesz, mindent elmesélek magának. Mint már említettem, Stighel tagja Spot bandájának. Nekem soha nem tetszett a képe, de azt álmodni sem mertem volna, hogy közönséges bűnöző. Súlyos csapás lesz az igazgatónak, hisz mindenben kikéri a véleményét! Tudom, tegnap kissé különösnek látszottam, Irene, amikor elmenekültem a laboratóriumból, de valóban azt hittem, hogy a májszirupot vettem be, és csak utána jöttem rá, hogy a varázsital volt az. Rögtön el akartam menni az igazgatóhoz, hogy mindent megmagyarázzak neki, de már elsietett valami fontos értekezletre… Másfelől tisztázni akartam a Stighellel kapcsolatos gyanúimat, és ebből a szempontból szerencse, hogy Pomeranz elment, különben semmire nem jöttünk volna rá, Stighel megakadályozott volna bennünket.

– Istenem – sóhajtott Irene –, micsoda história! Hadd térjek magamhoz!

– Arra is rájöttem, hogy Stighel felhasználja a NOTKUKÖZ elektromos agyát, és gazdasági adatokat szállít Spotnak a spekulációihoz meg a Központ nemzetközi telefonösszeköttetéseit is, azok segítségével ad hírt külföldre szennyes ügyleteikről. Stockholmi központunkban dolgozik egy Tom nevű cinkosa. Holnap reggel, egy Lavel nevű váltóügynök közreműködésével, a tőzsdén előidézik egy Mercier nevű nagyiparos részvényeinek értékzuhanását, és ezzel tönkreteszik az illetőt. Azt akarták, hogy Beithel nekik gyártsa a robbanóanyagát.

– De hisz ez iszonyatos! – ámuldozott Irene.

– Legyen szíves, menjen át Beithel szobájába, a kulcs itt van az asztalon, és hozzon nekünk ruhákat. Nekem a legnagyobbakat hozza, amiket talál.

– Megyek – bólintott Irene.

Amikor Irene kiment, Beithel megborzongott.

– Fázom. – Vett egy takarót, és beleburkolózott.

– Furcsa ez a sétáló takaró – nevetett Peter.

– Ez a kaland meghozta az étvágyamat – siránkozott Beithel.

– Ilyenkor evésre gondolsz?!

– Mmm… mmm… – szólt közbe a kutya,

– Aggódom – tűnődött Peter. – Mit gondolsz, Jeremiás visszanyeri normális alakját?

– Egész biztosan – nyugtatta Beithel. – Meglátod, csak idő kérdése az egész.

Irene visszatért, az ágyra szórta a ruhákat.

– Remélem, itt van minden – vélekedett –, ruha, cipő, fehérnemű. Magának, Peter, hoztam még egy külön zakót, próbálja fel, melyik a jobb.

– Most mi felöltözünk – rendelkezett Peter –, közben maga telefonáljon Flauvinnek, és meséljen el mindent. És megfelelő időben tiszteletünket tesszük Pomeranznál.

A két férfi fogta a ruhákat, és bement a fürdőszobába felöltözni.

Közben Irene hívta Flauvint.

– Felügyelő úr?

– Ki az? – kérdezte Flauvin álmosan.

– Scott doktornő vagyok.

– Megint ön az? Kérem, kisasszony, hagyjon aludni.

– De felügyelő úr, súlyos dolgokat fedeztünk fel. Itt van nálam a két doktor, Denwell és Beithel. Spot kastélyából menekültek. Stighel a cinkosa. Nagyon kérem, felügyelő úr, tegyen valamit. Igyekezzen útjukat állni. Később elmegyünk Pomeranz professzorhoz, és mindenről tájékoztatjuk.

– Ez a helyes – válaszolta Flauvin –, menjenek el Pomeranzhoz, és tájékoztassák. Többet nem fognak engem kiráncigálni az ágyból!

– De bizonyítékaink vannak egy nemzetközi bűnszövetkezet munkájáról. Denwell doktor mindent leleplezett, mert láthatatlan. Jöjjön azonnal, felügyelő úr, tenni kell valamit.

Flauvin már kezdte elveszíteni a türelmét.

– Kisasszony, ön végezze orvosi munkáját. A rendőrködést bízza rám. – És ezzel lecsapta a kagylót.

„Ó! – forgolódott az ágyban. – Ezek az amerikai nők! Egy svájci nőnek eszébe nem jutna, hogy detektívesdit játsszék.”

De azért elalvás közben újra hallotta Irene néhány mondatát.

– Láthatatlan? – tűnődött. – Azt mondta, hogy láthatatlan! – Hirtelen felült az ágyban. – Mit akart ezzel mondani? Ugyan! Nyilván rosszul hallottam!

 

Spot, mivel hiába kereste a láthatatlanná tevő varázsitalt, de lemondani sem akart róla, megszervezte Irene elrablását. Kiváló csereáru lesz: ha nincs varázsital, nincs Scott doktornő sem. Denwell kénytelen lesz engedni.

Spot, mielőtt távozott a kastélyból, a legértékesebb dolgokat egy bőröndbe csomagolta, és felrakta annak az autónak a tetejére, amellyel Beithelt rabolták el. A másik kocsit Franz vezette, ezt is megrakták, a kocsit pedig titkos helyre küldte, egy nyílt mezőre, ahol magánrepülőgépe várakozott.

– Állj készenlétben – mondta Franznak –, és két óra múlva gyújtsd be a motort.

Stighel és Landingher megy a harmadik kocsiban, ők rabolják el a doktorlányt, és viszik a repülőgépre.

– Muszáj? – aggodalmaskodott Stighel, aki felfogta a bűntett súlyosságát.

– Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy megszerezzük az indiai varázsitalt – magyarázta Spot. – Ha vissza akarják kapni a lányt, ki kell adniuk az italt. Most pedig indulás. Még el kell valamit intéznem. A repülőgépnél találkozunk. Semmiképpen ne késedelmeskedjetek!   

– És itt hagyod ezt a sok nagyszerű képet? – csodálkozott Stighel.

– Valamennyi hamisítvány, de eredeti értékre vannak biztosítva. Szóval ha elrabolják őket, még én járok jól.

 

Peter és Beithel kijött a fürdőszobából, már felöltöztek, de még nem voltak láthatók. Beithel ruhái ugyancsak szorították Petert.

– Bokorugró nadrágszár – vihogott –, testhezálló ing, szűk és rövid zakó, jó figura lehetek.

– Nem tudom – felelte Beithel –, nem látlak.

– Telefonált Flauvinnek? – kérdezte Peter a doktorlányt.

– Igen. De egy szót sem hitt el, és lecsapta a kagylót.

– Hülye, pedig milyen jó pontot szerezhetett volna a feljebbvalói előtt. Mindegy. Rövidesen itt a reggel, bemegyünk Pomeranzhoz, ő majd intézkedik.

Kopogtak az ajtón.

– Ki lehet az? – csodálkozott Irene.

– Bújjunk el a fürdőszobában – javasolta Peter.

Megint kopogtak, Irene álmosan, mintha most ébredne, kiszólt:

– Ki az?

– Stighel vagyok, doktornő, engedjen be; súlyos dolog történt.

– Várjon meg lent a hallban. Csak felöltözöm és lemegyek – felelte Irene.

– Doktornő, ne cirkuszoljon itt, semmi haszna belőle. Nyissa ki. De szükség esetén fel is törethetem az ajtót.

– Akkor miért nem teszi? Kiabálni kezdek.

Stighel intésére Landingher nekifeszült az ajtónak, a zár azonnal engedett.

– Sajnálom, doktornő – mentegetőzött Stighel –, de ön akarta. És főleg ne kiabáljon. Ennek az úrnak – és Landingherre mutatott – könnyen elsül a revolvere. És most halljuk: hol van Denwell?

– Micsoda gengsztertempó ez?!

– Ha úgy tetszik, nevezze annak. Hol van Denwell? – koppant újra a kérdés.

– Miért tőlem kérdezi? Azt hiszi, az ágy alá dugtam?

– Ne cirkuszoljon itt! Nagyon jól tudja, hol bujkál.

– És miért kellene bujkálnia?

– Néhány órával ezelőtt nem volt ott a rendőrökkel együtt Spot házában?

– Maga is ott volt?

– Ehhez semmi köze. Öltözzön, és jöjjön velünk!

– Engem is el akarnak rabolni, mint Beithelt? De én nem találtam fel robbanóanyagot.

– Doktornő, a szükségesnél hosszabb ideig ne tegye próbára a türelmemet.

Közben a fürdőszobában Beithelnek igencsak meg kellett küzdenie Peterrel, aki mindenáron ki akart rohanni, hogy agyonverje Stighelt.

– Hagyd, Peter – csitította Beithel. – Fegyverük van, és kárt tehetnének a doktornőben.

– Kicsit szaporábban mozoghatna, doktornő – türelmetlenkedett Stighel. – Azonnal öltözzön fel!

– Nos jó! – felelte Irene. – Ha már ennyire udvariasan kér.

Fogta a ruháit, és bement a fürdőbe.

– Siessen – szólt utána Stighel, majd megpillantotta a konyakosüveget, lecsavarta a kupakját, és jót húzott belőle.

– Soha nem ittam ilyen pocsék konyakot – prüszkölt utána –, biztosan romlott.

Közben Peter mindenképpen be akart menni a szobába, Beithel és Irene alig tudta vissza tartani.

– Nem tűröm, hogy elvigye – hajtogatta.

– Ostobaság, Peter – magyarázta Irene –, maguk láthatatlanok, utánuk mehetnek.

– Igaza van – mondta rá Beithel.

– Szaporán, vetkőzzenek le megint – parancsolt rájuk Irene.

Így aztán Irene öltözködött, közben a két férfi elfordulva vetkőzött. Hármasban jöttek ki a fürdőszobából, Peter és Beithel megvárta, amíg Irene a banditák társaságában távozik, majd ittak még egyet a varázsitalból, hogy tovább tartson a láthatatlanságuk. Peter a lelkére kötötte Jeremiásnak, hogy semmi zűrt ne csináljon, aztán fogta az üveget, és Beithellel együtt az emberrablók után rohant. Idejében érkeztek, még szemtanúi lehettek, ahogy Landingher egy autóba tuszkolja a doktorkisasszonyt. Stighel ült a kormánykeréknél. Irene és Landingher a hátsó ülésen foglalt helyet.

– Felülünk erre a motorkerékpárra – jutott Peter eszébe.

– De a portásé! – aggályoskodott Beithel.

– Majd borravalóval együtt visszaadjuk. Indulás!

Peter már berúgta a motort.

– Ülj hátra! – rendelkezett. Majd odanyújtotta az üveget. – Tedd a motortáskába. Bugyoláld be valamivel, hogy el ne törjön.

Beithel betakarta az üveget a táskában talált törlőrongyokba, és úgy helyezte el, hogy védve legyen. Peter már beindította a motort, és megkezdődött az üldözés.

Az utcák ilyenkor még néptelenek, Stighel a maximális sebességre kapcsolhatott.

– Hova megyünk? – érdeklődött Irene.

– Egy nyugodt helyre – tájékoztatta Stighel –, és addig fog ott maradni, amíg Denwell ki nem szolgáltatja nekünk a láthatatlanná tevő varázsitalt.

Rohant a kocsi. Az egyik útkereszteződésnél a rendőr éppen be akarta kapcsolni a jelzőlámpát, amely ily korán még nem működött. Stighel fürgén áthaladt. Mire odaért Peter motorkerékpárja, a lámpa már pirosat mutatott. Peter mit sem törődött vele, belement a vörösbe. A rendőr rá akart fütyülni, de észrevette, hogy senki nem ül a motoron, így aztán tátva maradt a szája, nem fújt bele a sípba.

 

Irene szobájában Jeremiás végigszimatolt minden zugot. Nagyon érdekelte az ismeretlen környezet, és kíváncsian félrelökte az újságokat, a fehérneműtornyokat, lehúzta a takarókat.

A takarítónő látta, hogy Irene ma reggel korán elmegy hazulról, ezért úgy döntött, hogy rögtön rendet csinál a szobában, azzal is előbbre van. Éppen akkor lépett be Irene szobájába, amikor a láthatatlan Jeremiásnak habkönnyű rózsaszín kombiné hullott a hátára.

„Elromlott a zár” – állapította meg a nő, ahogy bement.

Megpillantotta a kombinét, amely bármilyen habkönnyű, mégiscsak furcsa, hogy lebeg. A nő felemelte, aztán visszaejtette. A kombiné a padlóra hullott, már nem mozgott. A takarítóasszony újra megpróbálta, de az alsóruha a földre esett. Ekkor felvette, vállfára akasztotta, és takarítani kezdett.

– Mmm… mnrni… – morgolódott Jeremiás. És hirtelen látható lett a feje. – Vaú, vaú – ugatott a takarítónőre tekintő kutyafej. Szegény asszony a rémülettől megbénulva bámulta a semmiből rámeredő testetlen kutyafejet.

– Vaú, vaú – társalgott tovább Jeremiás, miközben látható lett a farka és az egyik mellső lába is.

– Jaj! Jaj! Jaj! – sikított a nő torkaszakadtából.

Eldobta a seprűt, és fejvesztve kirohant. Jeremiás, aki mindig némi együttérzéssel szemlélte az emberi furcsaságokat, mit sem törődött a nő sikoltozásával, és immár teljesen látható állapotban egy karosszékbe heveredett. Úgy vélekedett, hogy ily mozgalmas éjszaka után tanácsos kipihennie magát.

Ám meg volt írva, hogy ne adassék neki pihenés: alig helyezkedett el kényelmesen a párnán, amikor egy nagyon ellenszenves, takonykóros és fecsegő alak lépett be: Harold, aki már többször hívta telefonon a doktorkisasszonyt, de mindhiába. Aggasztotta Irene esti elmenekülése, ezért nyugtalanságában átjött megnézni, nem történt-e valami baj.

– Irene? – szólt be. – Nyitva van az ajtó. Bemehetek? Azt hiszem, elromlott a telefonja.

Bement a szobába. Látva a nagy rendetlenséget, aggódni kezdett, hogy valóban valami komoly dolog történt.

– De hát mi történt? Hapci! Irene?

Jeremiás már unta a betolakodót, hát megszólalt:

– Vaú!

Harold odafordult, és megismerte Peter kutyáját.

– Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte.

„Nézze meg a kutya! Te mit csinálsz itt, te disznó, még aludni sem hagysz!”

– Irene? – szólt megint Harold. Látva, hogy a fürdőszoba ajtaja is nyitva van, beszólt oda is:

– Itt van? – És mivel senki nem válaszolt, bement.

A fürdőszoba tele volt férfiruhával, Peter és Beithel szórta el szanaszét.

„Úgy, szóval így! – méltatlankodott Harold. – Peter itt volt, és emlékbe itt hagyta ezt a dögöt! Nagyszerű, Scott doktornő! Engem megfázás, fejfájás meg minden egyéb gyötör, hapci, őnagysága meg itt hagy engem faképnél, és bebeszéli, hogy fontos dolga van. Valójában pedig, ahogy sejtettem is, az az agyalágyult hívta el, ki tudja, milyen ürüggyel! De vajon a kutyájával együtt miért hagyta itt a ruháját is? Nem lehet kiigazodni azon a hülyén, aki egy összejövetel kellős közepén elhagyja a cipőtalpát. Én meg, hapci, még aggódtam érte! Ezt igazán nem vártam a doktornőtől. Hát akkor jó: szemet szemért. Indulok a versenyen, még ha tüdőgyulladást kapok is! Majd meglátjuk, doktornő! Hapci, hapci, hapci!”

Harold valóban fel volt háborodva.

– Vaú – társalgott tovább Jeremiás.

Harold az ajtóból visszafordult, és odamondogatott neki:

– Te pedig, te törzskönyves korcs, jelentsd gazdádnak, annak a csődöt mondott tyúkásznak, hogy a reumatológiai osztályé lesz az első díj! Hapci!

 

Flauvin felügyelő nem tudott újra elaludni. Agyában forgolódva Irene szavaira gondolt, nem akartak kimenni a fejéből. Elhatározta, hogy telefonál, de amikor a portás azt válaszolta, hogy Scott doktornő két úr társaságában távozott, kiugrott az ágyból, és felöltözött.

– Jobb lesz, ha odanézek – dörmögte. Telefonált két emberének, jöjjenek érte rendőrségi kocsival, elmennek Irene szállodájába.

Közben Stighel kocsija tovább száguldott, és immáron nyílt mezőkön járt. Irene észrevette az őket követő, vezető nélküli motorbiciklit, és megértette, hogy Peter és Beithel a nyomukban van.

Landingher hirtelen felüvöltött.

– Mi van, te barom? – kérdezte Stighel.

– Ó… ó!… – reszketett Landingher.

– De hát mi van, rosszul érzed magad? – kérdezte megint Stighel.

– Ó… a…a… nyám!

– Abbahagyod már, te állat?!

– Ni… nincs…

– Mi nincs?

– Ön nincs. Se feje, se keze, semmi!

Stighel a kormánykerékre nézett, és nem látta a kezét. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és nem látta az arcát.

– A konyak! – villant fel benne. És hirtelen fékezett.

Peter hatalmas iramban éppen utolérte, és hogy ne ütközzön neki Stighel kocsijának, jobbra kapta a kormányt, a motor nagyot ugrott, jó néhány métert repült, aztán belefúródott egy emeletes szénaboglyába.

Stighel megfordította a kocsit.

– Ugye, semmiről nem tudott, doktornő? – kérdezte. – Most te vezetsz, Landingher: visszamegyünk. – A két férfi helyet cserélt, és megindultak vissza a városba.

– Minden rendben? – kérdezte Peter, ahogy kikászálódott a szénából.

– Gondolom, igen – felelte Beithel.

– Semmi nem tört el?

– Gondolom, nem.

– Az üveg?

Beithel felállította a motort, és belenézett a táskába, ahová az üveget tette.

– Megvan – jelentette.

– Oké, akkor vigyük vissza a motort az útra.

Nagy nehezen feltolták a motorbiciklit az úttestre, Peter felült, berúgta a motort, és megkérdezte:

– Itt vagy?

– Itt – felelte Beithel, azt akarván mondani, hogy ő is felért az útra. Peter azonban azt hitte, hogy barátja is a motoron ül már, így aztán elindult. – Hé, állj meg! Hé, Peter! – kiabált Beithel, és a motor után rohant. Peter fékezett, Beithel utolérte.

– A mindenségit – dühöngött –, körülnézhetnél, mielőtt elindulsz!

– Honnan láttalak volna? Azt mondtad, hogy itt vagy!

– Itt hát, de az úton, nem a motoron!

– Hova mehettek? – törte a fejét Peter. – Nem látni őket. Telefon kellene, hogy értesíthessük Pomeranz professzort.

– Talán ott, azokban a házakban. Nézd csak – mutatott lefelé Beithel.

– Hogyan kérünk engedélyt, hogy telefonálhassunk? Az emberek megijednek, azt hiszik, hogy kísértetek vagyunk.

– Igaz, erre nem gondoltam – ismerte be Beithel.

– Pedig mindenképpen telefonálnunk kell Pomeranznak. Gyerünk oda azokhoz a házakhoz.

A házak az út bal szélén sorakoztak, egy lanka alján. Parasztházak, semmi üzlet vagy ilyesmi, aligha lesz ott telefon.

Két fa között kifeszített kötélre egy nő ruhát teregetett. Valamivel távolabb egy kisfiú labdázott.

– Próbáljuk meg a kisfiúval – javasolta Peter.

– Majd én odamegyek. Itt várj meg.

Peter leszállt a motorról, megindult a kisfiú felé. Megvárta, amíg a nő végzett a teregetéssel, és bement a házba, aztán megszólította a srácot:

– Hé, te!

A kisfiú megfordult.

Peter nagyon kedvesen beszélt a gyerekhez:

– Ne ijedj meg, öcsikém, nem láthatsz engem. Elvarázsoltak, és láthatatlan vagyok.

A srác a hang irányába nézett: nem ijedt meg, csak csodálkozott.

– Semmi rosszat nem akarok neked, csak azt mondd meg, hol találok telefont.

A kisfiú azt hitte, valami csodálatos mesét él át, olyasmit, ami szívében mindig is él, talán ezért nem ijedt meg, hanem nyugodtan válaszolt:

– Ott a kanyar után a boltban.

– Köszönöm – mondta Peter.

– Szívesen – felelte a srác a lehető legtermészetesebben.

Amikor Peter megint ott ült a motor kormányánál, Beithelnek eszébe jutott:

– Hogy fogsz telefonálni? Mit mondasz a boltban?

– Nem tudom – hangzott a válasz.

A boltban csak egy lány volt, éppen takarított. Peter bement, és a világ legtermészetesebb hangján megkérdezte:

– Telefonálhatnék, kisasszony?

A lány jobbra-balra nézett.

– De ki beszél? – kérdezte.

– Ide hallgasson, kisasszony: ha nem rémüldözik, ha nem kiabál, és megengedi, hogy telefonáljak, akkor két nap múlva hús-vér alakban visszajövök, és hozok magának egy szép új ruhát. Nem vagyok kísértet, nem akarom bántani magát. Csak ittam egy orvosságból, és láthatatlan lettem.

A lány a seprű nyelére támaszkodott, és iszonyodó arccal nézett a hang irányába.

– Jaj, anyám! – ájuldozott.

– Telefonálhatok?

– Jaj, anyám!

Peter odament a készülékhez, feltárcsázta a NOTKUKÖZ-t, megkérdezte Pomeranz otthoni számát, és felhívta.

A lány, hallva a testetlen hangot, látva a magától mozgó számtárcsát és a lebegő kagylót, megint csak ezt tudta mondani:

– Jaj, anyám!

– Kisasszony – kérdezte Peter –, hova visz ez az út?

– Port Bleu-be – felelte a lány.

Pomeranz végre felvette a kagylót. Peter elmondta neki, hogy a Port Bleu-be vezető úton van, hogy Stighel elrabolta Scott doktornőt, hogy Beithellel együtt láthatatlanná lett, hogy üldözik Stighelt, de nyomát vesztették. Hozzátette még, hogy el kellett rabolniuk a Residence Garden portásának motorbiciklijét.

– Jaj, anyám! – sóhajtotta megint a lány. Pomeranznak kis időbe telt, amíg kiigazodott a meglehetősen kaotikus hírekben.

– Értesítse a rendőrséget, igazgató úr – kérte Peter –, azonnal induljanak.

Pomeranz mindent megígért, ő is indul.

– Köszönöm, kisasszony – búcsúzott Peter a lánytól –, rövidesen visszajövök egy szép ruhával.

– Jaj, anyám! – sóhajtotta a lány még egyszer utoljára.

A két doktor megint motorra ült, Stighel kocsiját keresték, de nem tudták, merre menjenek.

 

Stighel visszaért a városba, már Irene szállodájánál volt: fel akart menni a láthatatlanná tevő varázsitalért.

De amikor Landingher megállt a Residence előtt, Stighel észrevette Flauvint és embereit; éppen kiszálltak a rendőrségi kocsiból, átmentek az úttesten a szálloda felé.

– A fene! – káromkodott Stighel. – A rendőrség! Fordulj vissza!

Ahogy Landingher fordult, Irene letekerte az ablakot, és kikiáltott:

– Felü…

Nem fejezhette be, mert Stighel a szájára nyomta a kezét.

– Siess! – szólt Landinghemek.

De Flauvin egyik embere meghallotta Irene elfojtott kiáltását.

– Felügyelő úr, nézze azt az autót! – kiabált. Flauvin felismerte a hátsó ülésen mozgó férfiruha mellett Scott doktornőt, aki furcsán rúgkapálózott.

– Utánuk! – mondta. És embereivel együtt beült a kocsiba.

– Siess, mert ha lekéssük a találkozót Spottal, megnézheted magad! – biztatta Stighel Landinghert.

– Nem késünk el – nyugtatta Landingher –, sok telefont bonyolított le, és a Négy Kanton eszpresszóban még találkozik egy bizonyos Berttel.

Stighelék előnye nőttön-nőtt, bár Flauvin nem tévesztette őket teljesen szem elől.

– Port Bleu felé mennek – állapította meg az egyik rendőr.

– Add ide a rádiót! – rendelkezett Flauvin. – Halló, halló! – szólt a mikrofonba. – Halló, központ, itt Flauvin felügyelő! Világos kocsi, benne gonosztevők, Port Bleu felé tart. Viszik Scott doktornőt a NOTKUKÖZ-től. Alkalmasint elrabolták. Vétel.

A rendőrközpont válaszolt:

– Halló, halló, Flauvin felügyelő, itt központ. Azonos tájékoztatást kaptunk a NOTKUKÖZ igazgatójától. Valóban emberrablás. A négyes, ötös, hetes és kilences kocsi parancsot kapott, menjen Port Bleu-be. Végeztem.

Közben Stighel kocsija egyre jobban lehagyta a rendőrségit, életveszélyes sebességgel haladva megint kijutott a városból. Éppen elhagyták az utolsó házakat, amikor egy másodrendű út torkolatánál majdnem belementek Spot kocsijába.

– Megőrültél? – rivallt Landingherre Spot. – Hol van Stighel?

– Itt vagyok. Ittam a varázsitalból.

– Elhoztad?

– Nem.

– Hülye vagy! – tombolt Spot.

– Hosszú történet. Nyakunkon a rendőrség!

– Gyertek át mind az én kocsimba – parancsolta Spot.

– A lány is? – kérdezte Stighel, aki a nagyobb bajok elkerülése érdekében legszívesebben megszabadult volna tőle.

– Az is – felelte Spot. – Szaporán, mozogj! Te meg, doktorka, ne hisztizz itt nekem, mert lelőlek.

Mind beszálltak Spot kocsijába, úgy rohantak tovább. Stighel időnként hátranézett, nem éri-e őket utol a rendőrség.

– Kár, hogy nem állítottuk keresztbe a kocsimat – tűnődött –, elzártuk volna az útjukat.

– Most már késő – szögezte le Spot –, korábban is eszedbe juthatott volna.

 

Peter és Beithel eltévedt. Egy domboldalon jártak. Lejjebb számtalan út hasogatta fel mindenfelől a síkságot.

– A fenébe is – mérgelődött Peter –, hova az ördögbe tűnhettek el? Te látsz valamit?

Beithel figyelmesen szemlélte a síkföldi utakat, de csupán egy teherautót látott, néhány biciklit, parasztszekereket meg egy kis kocsit, amely Peter autójánál is tragacsabbnak látszott.

– Vágjunk át a mezőkön – indítványozta Peter –, így hamarabb leérünk a völgybe az országútra. Valószínűleg átjutottak már, mi pedig rossz irányban haladtunk. Jól kapaszkodj meg, Beithel!

A motor lebukdácsolt a füves lejtőről a domb aljáig, akrobatikus ugrással átrepült egy kis patakon, majd a túloldalon sértetlenül földet ért.

Peter habozás nélkül nekivágott az újabb kapaszkodónak. A motor pöfögött, lihegett, ahogy felkapaszkodott a meredeken, szegény Beithel nehezen tartotta magát nyeregben. Két zökkenő között meg is jegyezte:

– Vigyázz, Peter, nehogy ledobj!

– Rögtön fent vagyunk. Több meredek már nincs: egyenest lemegyünk a völgybe az országútra.

A motor megindult lefelé. Egyszerre csak Beithel úgy érezte, hogy Peter már nem ura a helyzetnek, és aggódva nézte az új lejtő végében emelkedő gyékény tetőt, amely alatt több száz frissen szedett sárgadinnye bújt meg, a tűző nap elől elszállításra várva.

– Vigyázz, Peter – mondta Beithel újra meg újra, de hiába, mert Peter nem lassított, hanem nyaktörő iramban rohant lefelé.

Már túlhaladtak a lejtő felén, rövidesen leérnek az országútra. Beithel megkönnyebbülten sóhajtott, amikor egy váratlan gödör pár lépésre a dinnyeraktár felett csapdába fogta az elülső kereket. A motor megtorpant, mint a megbokrosodott ló, a két tudós előrerepült, és látványos ívben a gyékénytetőre szállt, amely beszakadt alattuk, így belepotyogtak az érett dinnyékbe. Igazi halálugrás volt.

 

Miközben barátaink azzal voltak elfoglalva, hogy igyekeztek kikászálódni a dinnyefürdőből, Flauvin felügyelő tovább folytatta a hajszát, már meglátta a kocsit, tetején a bőrönddel, és minden különösebb nehézség nélkül azonosította a bandita várúr autójával.

– A nyakunkon vannak – állapította meg Spot.

– Kötözzétek meg a lányt, és rakjátok ki az útra. Amíg felszedik, időt veszítenek.

Stighel és Landingher nadrágszíjjal összekötözte Irene kezét-lábát, Spot pedig a legnagyobb sebességre kapcsolt.

– Elkészültünk – jelentette Stighel.

Spot lassított, egy percre megállt, Landingher pedig megfogta a doktornőt, és kirakta az út közepére.

– Sajnálom, doktorkisasszony! – kiáltott utána Stighel, miközben Spot újra megindult.

– Gazemberek! – kiabált-tombolt hasztalan Irene.

 

Közben Peter és Beithel nagy nehezen kikecmergett a dinnyelekvárból.

– Eltört valamid? – kérdezte most is Peter.

– Úgy érzem, nem – válaszolt Beithel –, csak éppen minden tagom fáj.

– Apró zúzódások – vigasztalta Peter. – Az üveg?

– Megvan épen, bár nem értem, hogyan – felelte Beithel. – De a motor, gondolom, megrokkant.

– Meglátjuk – mondta Peter, és felállította a motort, amely már magától legurult.

– Peter – kérdezte Beithel –, hol tanultál meg motort vezetni?

– Sehol – felelte Peter, miközben igyekezett kiegyenesíteni az elülső kereket –, most ültem először motoron.

– Értem – válaszolta Beithel.

– Az elülső kerék kissé elferdült – állapította meg Peter.

– Meglepne, ha nem így volna.

– A többi része azonban jó. Mehetünk rajta.

Spot kocsija viharzott el a dinnyeraktár előtt, Beithel felismerte Landinghert.

– Itt vannak! – kiáltotta. – Ők azok!

– De ez nem Stighel kocsija! – okoskodott Peter.

– Nem, de felismertem Landinghert. Mások is vannak a kocsiban, talán Irene is. Ők azok, hidd el. A kocsi meg az, amelyikkel engem raboltak el.

– Mindenképpen utol kell őket érnünk – jelentette ki Peter. – Segíts, hogy lábra állítsuk ezt a bárkát!

Felvitték a motort az útra, és Peter beindította.

– Itt vagy? – kérdezte.

– Itt – felelte Beithel.

– Az üveg?

– Szorosan fogom.

– Te is kapaszkodj szorosan – biztatta Peter.

– Nyugodt lehetsz – nyugtatta meg Beithel. – Az embernek már vannak bizonyos tapasztalatai…

És megint nekiláttak a hajszának.

 

A rendőrkocsi odaért, ahol Irene még mindig megkötözve várta őket.

A rendőrök fékeztek, és kiugrottak a kocsiból, hogy azonnal segítséget nyújtsanak a lánynak.

– Ők azok? – kérdezte Flauvin.

– Nem! Kékszakáll! – felelte Irene, aki még mindig tombolt a dühtől. – Látja, ha akkor hisz nekem!…

– De hát, kisasszony, a körülmények…

– Jó, jó, hagyjuk. De most siessünk! Arra mentek.

Valóban arra, csakhogy a banditák már odaértek Spot magánrepülőgépéhez. Franz begyújtotta a motort, és elhelyezte a poggyászt.

– Rakjátok fel a bőröndöt is! – rendelkezett Spot.

Peter és Beithel lemaradt, mert az immáron eléggé lerobbant motorbicikli semmiképpen sem tudott versenyezni a bandafőnök gyors autójával.

Amikor a két tudós megpillantotta a repülőgépet, a gengszterek már éppen beszálltak.

– Várj meg itt – szólt Peter –, a magától járó motor gyanút keltene bennük. – Azt hitte, Irene is a fedélzeten van, ezért olyan vágtába kezdett, amire nem hitte volna magát képesnek. Éppen hogy beszállt a gépbe, máris becsukták az ajtót. Rögtön azt kereste, hol van Irene, és hogy nem látta, maga sem tudta, örüljön-e vagy féljen. Mit csinálhattak vele?

Meg kell tudnia.

A gép szinte nyomban felszállt. Peternek nagyon kellett figyelnie arra, mit beszélnek a banditák, hogy megtudja, mi is történt a lánnyal.

A gép már magasan repült.

– Franz – szólalt meg Spot –, kötözd át jól a bőröndöt, nem csukódnak jól a zárak.

Franz kötéllel többször áttekerte a bőröndöt, amely szemmel láthatóan nagyon fontos Spotnak. Maga a bandavezér vezetett, Stighel és Landingher kissé izgult, alkalmasint nem nagyon bíztak a pilótában.

– Biztos ez a ladik? – kérdezte Stighel.

– A lehető legbiztosabb – nyugtatta meg Spot –, nemhiába került egy vagyonba.

Petert nem a repülőgép izgatta, csak Irene. Hol lehet? Tennie kell valamit, arra kényszeríteni őket, hogy leszálljanak. Az egyik ökörszemablakon lenézett a földre: innen is, onnan is befutottak már a rendőrkocsik. Odament Spot mögé, hogy megnézze a bonyolult műszereket, amelyekkel dolgozik.

Közben Flauvin kocsija elhaladt a motorkerékpár mellett.

– Felügyelő! Irene! – kiabált Beithel torkaszakadtából. A kocsi megállt, Beithel odarohant Flauvinhez, és az indiai varázsitalt tartalmazó konyakosüveggel integetett.

Irene gyorsan kiszállt; megkérdezte a lebegő üveget:

– Beithel! Hol van Peter?

A felügyelő is kiszállt a kocsiból, és méltóságteljesen, bár elhűlve figyelte a különös kanadai doktornőt, aki egy üveggel társalog. Irene tájékoztatta ugyan a láthatatlansági ügyről, de azért csak zavaróan hat az emberre, amikor szembetalálkozik a hihetetlen valósággal.

– Odafent van – válaszolt Beithel. – Felszállt a repülőgépre, mert azt hitte, maga is ott van.

Irene és a többiek felnéztek, és észrevették, hogy a repülőgép csak nehezen tartja a magasságot, és billeg.

– Valami nem stimmel odafent – állapította meg Beithel.

– Igaza van az üvegnek – szólt az egyik rendőr a kollégájának –, valami nem stimmel odafent, nézd csak, hogyan himbálódzik!

Flauvin visszaült a kocsiba, és a központot hívta.

– Halló, központ, halló? Itt Flauvin. Port Bleu közelében vagyok. Az üldözött banditák magánrepülőgépbe szálltak. Irány feltehetően a francia határ. Repülési nehézségeik vannak. A rendőrség többi kocsija a helyén van. Vétel.

A központ felelt:

– Vettem. Értesítjük a repülőteret. Várja utasításaimat. Vétel és végeztem.

Flauvin odament a doktorkisasszonyhoz, aki aggódva figyelte a repülőgép akrobatamutatványait: hol magasba szállt, hol ismét zuhanni készült. Jobbra-balra dőlt, változatlanul ott pörgött a rét felett, amelyről felszállt.

– Felügyelő úr, Denwell doktor odafent van. Nem lehet valamit tenni?

– Nem tudom. A központ értesíti a repülőteret. Utasításokat várok.

– Ha azok a banditák felfedezik, habozás nélkül megölik – aggodalmaskodott Irene.

– De hiszen azt mondta, hogy láthatatlan – jegyezte meg Flauvin.

– Igen, de bármelyik pillanatban visszaváltozhat láthatóvá.

Irene szavaira Flauvin elgondolkozott egy pillanatig, aztán odaszaladt az üveghez.

– Beithel doktor? – szólította meg.

– Itt vagyok – hangzott Beithel válasza.

– Igen, látom. Pontosabban nem önt látom, hanem az üveget. Ne haragudjon: ön is bármelyik pillanatban visszaváltozhat láthatóvá?

– Igen, rövidesen vége a hatásnak.

– És… már ne vegye rossz néven… ön… szóval ön anyaszült meztelen?

– Sajnos, felügyelő úr…

– Szóval meztelen, vagy nem meztelen?

– Az vagyok.

– Le Blaaanc! – hívta Flauvin az egyik emberét.

– Hozz egy esőköpenyt! – Aztán megmagyarázta Beithelnek: – Tudja, doktor, nem szeretném, ha elkapna bennünket a rendőrség.

 

A repülőgépen Spot és cimborái számára aggasztó dolgok mentek végbe. Peter félrerántotta a botkormányt, erre a gép hirtelen rándulással visszafordult.

– Mi az istennyila történik itt?! – igyekezett Spot módosítani a menetirányt, de hasztalan, mert a huzal, amelyet Peter szorosan fogott, nem akart engedni. – Valami zárlat lehet.

Spot még erősebbet rántott, erre a huzal kipattant Peter kezéből, a botkormány meg visszaugrott a helyére, közben beleütközött Spotba, aki dühösen megragadta.

– Ó, ez az átkozott! Mi ütött belé?! – mérgelődött a pilóta, aki most már elvesztette minden türelmét.

Közben Peter megint hirtelen félrerántotta a kormányt, erre a repülőgép ismét irányt változtatott, és teljes kört írt le, ami iszonyattal töltött el mindenkit.

– De hát mi történik itt? – üvöltött Stighel.

– Nem tudom – felelte Spot, aki görcsösen igyekezett megfelelő helyzetbe visszaállítani a gépet.

Peter a padló és a mennyezet között dobálózott, mint a labda. Kisebb zúzódások érték, komoly baja nem történt.

– Kapaszkodjatok valamibe! – kiabált rájuk Spot, akit tartott a biztonsági öv. A repülőgép tovább bukfencezett, és Franz csak úgy tudott egyenesen maradni, hogy körbejárta a falakat, a mennyezetet vagy a padlót, már attól függően, milyen helyzetbe került a gép.

– Mi van veled, Franz? – harsogott Stighel.

– Nem tudok megállni, különben lepotyogok.

A gép hirtelen előrelendült, erre Franz, aki ekkor éppen a plafonon sétált, fejjel lefelé pontosan Landingher hasára zuhant, aki egész idő alatt a padlón terült el, és biztosan kapaszkodott az ülések vaslábába.

– Jaj! – üvöltött fel a fekvő hústorony. Rázuhant még Stighel is, aki addig egy kapaszkodóba fogózkodott.

– Jaj! – üvöltött újra Landingher. – Mit gondolnak, mi az én hasam, judoszőnyeg?

A földön visszafojtott lélegzettel figyelték a repülőgép akrobatikus mutatványait.

– Ez Peter műve – állapította meg Beithel, aki még mindig láthatatlanul feszített a rendőrségtől kiutalt esőköpenyben.

– Csak baja ne történjen – aggódott Irene. Közben megérkezett Pomeranz is, kiugrott a kocsiból, odaszaladt a doktornőhöz és a felügyelőhöz, és megkérdezte:

– Mi van?

– Fent vannak a levegőben – felelte Flauvin.

– Kik? – értetlenkedett Pomeranz.

– Spot és az emberei – felelte Flauvin.

– Ott van Denwell és Stighel is – tette hozzá Beithel.

Pomeranz csak most vette észre a mozgó és beszélő fejetlen esőköpenyt.

– Hát ez ki? – kérdezte.

– Beithel vagyok, professzor úr. Ittam Peter indiai varázsitalából, hogy megmeneküljek a banditáktól, akik elraboltak.

– Szóval mégis igaz! – lepődött meg Pomeranz. – Szóval mégsem őrült?

– Ki nem őrült? – érdeklődött Beithel.

– Denwell – mondta rá Pomeranz.

– Hát, ami az őrültséget illeti, nem tudom – vélte Beithel –, de a varázsital igaz.

– És mit csinál odafent azokkal a bűnözőkkel?

– Próbálja rákényszeríteni őket, hogy leszálljanak. Ő is láthatatlan.

A repülőgép megint megfordult, és félelmetes iramban lefelé zuhant. A földről rémült kiáltozás tört a magasba. A gép akrobatikus mozgással pár méterre megközelítette a földet, aztán megint felemelkedett.

– Elvesztettem fölötte az uralmat – ismerte be Spot. Egy újabb rántástól kinyílt az élelmiszerszekrény. Franz munkájának gyümölcsei, a különböző fogások, rázúdultak az utasokra, akik tele lettek lével, mártással, majonézzel. Stighel most nagy nehezen feltápászkodott, fogott egy ejtőernyőt, és a hátára csatolta. Erre Franz és Landingher követte példáját, ők is felcsatoltak egy-egy ejtőernyőt. Spot, aki immáron elvesztette minden reményét, hogy úrrá lesz a gépen, odaszólt nekik:

– Kössetek egyet a bőröndre is.

A gép most mezőgazdasági vidék, parasztházak felett szállt el. A mezőkön dolgozó néhány paraszt felnézett, nyakukat tekerve mind ámulva bámulták „azt az őrült pilótát”, aki mintha a fejébe vette volna, hogy egyik házuk tetején töri magát össze.

Spot bekapcsolta az automata pilótát, ő is magára csatolt egy ejtőernyőt, és segített a többieknek, hogy kilökjék és a semmibe dobják az ugyancsak felszerszámozott bőröndöt.

Csakhogy a rázkódástól meg a nagy sietségtől nem sikerült szilárdan megkötözni, így aztán a rántástól felpattantak a zárak, mielőtt még az ernyő kinyílt volna, és papírok meg bankjegyek záporoztak a levegőben. Igazi manna a parasztoknak, akik otthagytak kapát, ásót, és lélekszakadva rohantak a földeken, hogy learassák a szokatlan és nem remélt termést.

A legénység tagjai is sorra kiugrottak, a rendőrkocsik meg mindenfelől arra rohantak, hogy körülzárják a földet érés területét.

Flauvin rádión osztott parancsokat megfigyelőpontjáról, és világosan látta: a banditáknak immár semmi esélyük arra, hogy megmeneküljenek a törvény szigora elől.

A kinyílt ernyők lassan szálltak alá, a rendőrök szorosabbra vonták a gyűrűt, hogy méltóképpen fogadhassák az égből érkező vendégeket.

Spot egy tanya fölött lebegett, és lenézve látta, hogy éppen a baromfiudvaron fog földet érni. „Jobb lett volna a szalmakazal.”

De nem volt sok ideje gondolkozni, már alig pár méterrel lebegett a föld felett, és – placcs! – belemerült egy vízzel és mésszel teli hordóba; időnként ezzel a lével szokták fertőtleníteni a tyúkólakat. A hordó egy tető tartópóznájához volt támasztva, a tetőn száradtak nagy kosarakban a tyúktollak. Az ejtőernyő beleakadt az egyik gyékényfonatba, lerántotta egyenest Spotra, aki meglehetősen szorult helyzetbe került, tollban és meszes vízben fulladozott, és hiába próbált kikecmeregni a hordóból. Ahogy ily módon küzdött a falusi élet eme váratlan nehézségeivel, egy kakas – talán mert érdekelte a furcsa tollas izé – pontosan a fejére repült, meg akarta tudni, miféle tyúk keveredett ide. De látva, hogy nem tudja megállapítani minéműségét, kukorékolni kezdett, alkalmasint azért, hogy felhívja a tyúkanyók figyelmét, és véleményüket kérje.

– Kukurikú!

– Dögölj meg! – üvöltötte Spot, aki hasztalan próbált kikecmeregni a hordóból.

Stighel és Franz viszont a disznóólba pottyant; csupa kosz és sár lettek, képtelenek voltak lábra állni. A disznók fenyegetően röfögtek, haragudtak a betolakodókra. Franz a sárban úszva végre megragadta az ól egyik rúdját, belekapaszkodott, hogy fel tudjon állni, de megcsúszott, furcsán elesett, amitől még idegesebbek lettek a kocák, és most már harsogva röfögtek. Franz nagy erőfeszítéssel végre is lábra tudott állni. Egyik kezével erősen fogta a karót, a másikat nagylelkűen odanyújtotta Stighelnek, hogy felsegítse; Stighel elfogadta a segítő jobbot, és ő is kaszálni kezdett a lábával, hogy meg tudjon állni.

– Kapaszkodjon a másik kezével is – ajánlotta neki Franz.

Stighel követte a jó tanácsot, és igyekezett a karjára támaszkodni, de a síkos talaj bizonytalan volt Franz lába alatt, Stighel is húzta a főkomornyikot, így aztán a segítő is végleg elvesztette egyensúlyát, és mindketten újra belehemperegtek az iszapba. Erre már a disznókat is elhagyta a béketűrés, pofájukkal döfködni kezdték a két idegent, hogy kitessékeljék őket a birodalmukból.

Landingher viszont, úgy látszott, szerencsésebben járt, mert egy rétre esett. Felállt, megszabadult az ejtőernyőtől, és törni kezdte a fejét, merre vegye az útját, hogy megmeneküljön az elfogatástól. Szerencséje azonban csak látszatszerencse volt: nem messze attól a helytől, ahol földet ért, lakozott karámjában a falu bikája: őbikasága pedig, talán mert ki akarta bővíteni sétái körét, talán mert idegesítette ama hústorony jelenléte, amely látható módon vetekedni akart az ő erejével, harci bőgést hallatott, leszegett fejjel nekiment a karámnak, áttörte, és üldözni kezdte az égből pottyant ismeretlent.

– Segítség! Segítség! – üvöltött Landingher, és lélekszakadva rohanni kezdett.

De a bika is szedte a lábát, és Landingherben már annyi szusz sem maradt, hogy segítségért kiabáljon. Egy fa mentette meg. Sikerült felkapaszkodnia egy almafa ágaira, de azért szorongva nézte, hogy a villogó szemű jószág lecövekel a fa alatt, és ostrom alá veszi. Miközben a banditák tyúkokkal, bikával és disznókkal viaskodva várták, mikor kapja el őket a rendőrség, a repülőgépen Peter is nehéz pillanatokat élt át. Az automata pilóta egyenesen a tó fölé vitte. Lent a földön mindenki reszketett, mert tudták, hogy Denwell doktor semmit sem ért a repülőgéphez. A repülőtérről számára teljesen érthetetlen utasításokkal bombázták, Peter lihegve keresett egy ejtőernyőt.

Időközben megint láthatóvá lett, sietve felhúzott egy kezeslábast. Aztán tovább kereste az ejtőernyőt, lázasan kinyitott minden ajtót, beletúrt minden zugba, de hiába.

– Nincs több – állapította meg. Valójában volt még egy, pontosan az orra előtt, az egyik ülőhely felett a hálóban. De hát Peter mindig szórakozott, nyugodt pillanataiban is, hogyne volna az ily mozgalmas időkben!

Szorongva nézte, ahogy a hegyek közelednek, a botkormánnyal manőverezett, hogy megfordítsa és visszavigye a gépet. A fordulat oly hirtelen ment végbe, hogy a rántástól leesett a hálóba akasztott ejtőernyő. Lent a földön rémülten felhördültek. Legjobban Irene ijedt meg: összekulcsolt kézzel, megfeszített idegekkel figyelte a gép bukfenceit, már szólni sem volt ereje.

Peter végre észrevette az ejtőernyőt, és gyorsan magára csatolta.

Amikor a földön látták, hogy Peter kiugrik az űrbe, egy percre feszült csend lett úrrá a várakozókon. Irene nem sírt, mert ő erős lelkű, pedig isten a megmondhatója, mekkora kedve lett volna hozzá. Mindenki visszafojtott lélegzettel nézte, ahogy Peter teste közeledik a földhöz. Aztán kinyílt az ejtőernyő, és a lent állókból mámoros örömrivalgás tört ki. És Irene most már nem tudta fékezni magát, úgy ugrált és tapsolt, mint egy kisgyerek.

 

Miután minden a lehető legjobban elrendeződött, a négy bandita csuklóján csattant a bilincs, és azt is megállapították, hogy Peter sértetlenül ért földet, Pomeranz odament a doktorlányhoz.

– Kedves Scott doktornő – fordult hozzá –, tudom, hogy nagy áldozatot kérek magától a sok megrázkódtatás után, de nagyon szeretném, ha részt venne a vízisíversenyen. Maga az egyik legértékesebb versenyzőnk.

Irene valójában már réges-rég megfeledkezett a versenyről, és jóllehet tudta, mennyire szívügye az igazgatónak ez az összecsapás, már csak azért is, mert sok külső szaktekintélyt is meghívtak nézőnek, mégis túlzottnak találta a kívánságot.

– De hisz egy óra múlva kezdődik! – ellenkezett. – Hogy is vehetnék részt?

– Majd én elviszem kocsin – ajánlotta fel Pomeranz. – Gyors masina, és maga kellő időben odaér, még hamarabb is.

Peter, aki hosszas eszmecserét folytatott Flauvinnel, szintén odament a doktornőhöz. Meg akarta mondani neki, hogy a felügyelő még vele és Beithellel is szeretne beszélni, de amikor meghallotta, miről társalognak Pomeranzcal, úgy döntött, hogy majd később mondja meg.

– Igazgató úr, nagyon fáradt vagyok – érvelt éppen Irene.

– Tudom, tudom – erősködött Pomeranz –, de nagyon hálás lennék, ha mégis összeszedné magát.

– Nem, nem, tudom, hogy katasztrofálisan lemaradnék.

– Szó sincs katasztrófáról, Irene – szólt közbe Peter –, maga remek nő!

– Ó, Peter! Most már maga is kezdi?! – siránkozott Irene.

– Jól van, Denwell, mondja csak maga is – örült meg Pomeranz Peter beavatkozásának.

– Menjen, Irene. A tónál találkozunk – biztatta Peter.

– Hát jó – egyezett bele Irene –, de ne haragudjon ám meg, igazgató úr, ha az első percben vízbe pottyanok.

– Nem fog vízbe pottyanni, és én nem haragszom meg – mosolygott Pomeranz –, és nagyon köszönöm a szívességét. Gyerünk!

– Én is mehetnék? – kérdezte Beithel. – Szeretnék felöltözni. – Mezítláb volt, és még mindig kezében szorongatta a híres-nevezetes konyakosüveget.

– Persze, szálljon csak be – hívta Pomeranz –, a szállójánál majd letesszük.

Pomeranz kocsija valóban gyorsan száguldott, az igazgató hozzáértő vezetőnek bizonyult, de a város kapujánál sűrű forgalom állta útjukat, lassítaniuk kellett.

– Semmi izgalom, doktornő, idejében odaérünk, de végszükség esetén legfeljebb szólok, hogy kicsivel később kezdjék.

– Ne is álljunk meg a szállómnál – duplázott rá Beithel. – Menjünk csak egyenest a tóhoz.

Irene még mindig idegeskedett, és a félelem, hogy elkésnek, csak növelte nyugtalanságát.

– Nem szeretném, ha miattam kellene később kezdeni – szögezte le. És Pomeranznak minden ügyességét latba kellett vetnie, hogy kellő időben odaérjenek.

Irene lihegve szállt ki a kocsiból. Pomeranz felment a tribünre, Beithel pedig elkísérte a lányt az öltözőig, s minden lehető módon igyekezett bátorítani.

– Kész téboly ilyen körülmények között sportversenyen indulni – aggodalmaskodott Irene.

– Nyugi, Irene – biztatta Beithel –, próbáljon meg kissé megnyugodni.

– Persze, mondani könnyű! De a tény az, hogy… – kezdte Irene, és Beithelhez fordult. Megpillantotta az üveget, nagy izgalmában megfeledkezett arról, hogy nem konyak van benne, hanem az indiai varázsital, félbeszakította szavait, kivette az üveget Beithel kezéből, és belekortyolt.

– Ez ad egy kis bátorságot – reménykedett, és beszaladt az öltözőbe. Beithel is ki volt borulva, ráadásul kényelmetlenül érezte magát az esőköpenyben, az emberek kiguvadt szemmel nézték, így aztán nem akadályozta meg, hogy a lány beleigyon.

 

Térjünk vissza egy pillanatra Jeremiáshoz, akit Irene szobájában hagytunk.

Az ostobán üvöltöző szobalány elmenekült, de nyitva hagyta maga után az ajtót, aztán jött az a másik, az a takonykóros balfácán, az se hagyta pihenni, aztán Jeremiás rájött, hogy éhes, ezért úgy döntött, legjobb lesz, ha hazamegy.

Kissé hosszadalmas lesz az út, de meglehetősen szórakoztató; sok mindent láthat, átmehet egy nagy kerten, útba esik a pékműhely is. Ami kiváló alkalom arra, hogy beköszönjön az uszkárkisasszonyhoz, még csak rá sem foghatják, hogy elkódorgott.

Szóval Jeremiás távozott a meglehetősen ellenszenves szállodából, és derűs lélekkel indult hazafelé. Ám a járástól egyre éhesebb lett, így nem is állt meg mindazoknál a látnivalóknál, amelyek máskor annyira érdeklik; toronyiránt haladt, nem engedte, hogy csábos alkalmak eltérítsék útjából.

– Hát ilyenkor illik hazajárni, te csúnya kujtorgó? – fogadta Claire a konyhaajtóban. – A gazdád még haza se jött! Megint a laboratóriumban éjszakázott. Egyiktek sem volt itthon, magamra hagytatok azokkal az őrültekkel, akik érte jöttek, és mindenáron beszélni akartak vele. Ha tudnád, hogy féltem! Felforgatták nekem az egész házat.

Ó, mennyit fecseg ez a Madame Claire! Miért nem szánja rá magát inkább arra, hogy enni adjon neki? Sajnos, Jeremiás nem tudja elmagyarázni, valójában mi is történt, mert ez a nőszemély meg sem értené. Végre nagy nehezen megszólalt Claire:

– Gyere, Jeremiás, reggelizzünk! Sietnünk kell, mert megígértem a gazdádnak, hogy kimegyek a tóhoz, és megnézem a versenyt.

A kutya meglepett pillantást vetett rá. Hogy lehet az, hogy Claire elmegy megnézni a versenyt? Az idős hölgy úgy értelmezte a tekintetet, mint valami kérést.

– Te is el akarsz jönni? – kérdezte. – Na jó, elviszlek.

– Mmm… mmm… – adott kifejezést örömének Jeremiás.

 

Irene bikiniben vonult el Beithel előtt, idegesen tűrte be haját a sárga fürdősapkába; az orvos ekkor még nem gondolt arra, hogy a lány rövidesen eltűnik a nézők szeme elől.

– Pomeranznak igazán nem kellett volna rábeszélnie erre az ostobaságra – szólt oda neki Irene. – Peter is az ő malmára hajtotta a vizet.

– Kimegyek a partra, és megcsodálom magát – vigasztalta Beithel, és nagylelkűen lemondott arról, hogy elmenjen felöltözni.

Irene motorcsónakba ugrott, amely sebesen kivitte a nyílt vízre, ahol már felsorakoztak a versenyre a járművek. Beithel a jobb kezével akart utána integetni, ezért áttette az üveget a bal kezébe: csak ekkor döbbent rá, valójában mi is történt.

– Úristen! – kiáltott fel. – És most mi lesz?

Torkaszakadtából hívni kezdte a lányt:

– Irene! Irene! Jöjjön vissza!

De Irene már messze járt, a motorzúgástól semmit sem hallott.

A tribün zsúfolásig megtelt, és még mindig érkeztek újabb nézők. Madame Claire és Jeremiás nagyszerű helyet talált a kávéház teraszán, és a kutya nagyon élvezte a krémest, amelyet Claire hozatott neki.

A sportvezetők elfoglalták helyüket, és minden arra vallott, hogy pillanatokon belül megkezdődik a verseny.

A versenyzők mind felkészültek, Harold is, aki úgy döntött, hogy nátha ide, nátha oda, ő bizony kiáll. Irene utolsónak kapcsolta fel a sít, és amikor meglátta Haroldot, tüntetően elfordult; megsértődött, hogy Lord doktor, ígérete ellenére, indul a versenyen.

Pisztolylövés adott jelt a startra, sorra elindultak a motorcsónakok, és megkerülték a bójákat.

– Utolsó pillanatban érkezett – szólalt meg Beithel mögött Peter.

Beithel megfordult: Peteren pilóta kezeslábas volt.

– Te sem öltöztél át, Peter? – kérdezte reszkető hangon.

– Nem akartam időt vesztegetni. De mi van veled? Félsz?

– Nem. Igen. Az van, hogy… ó, Peter! – mutatta oda az üveget Peternek.

– Mi az? – kérdezte Peter, aki még mindig nem értette, miről is van szó.

– Irene… – suttogta Beithel.

– Ivott belőle? – rémült meg Peter.

Beithel hallgatása mindennél ékesebben szólt, Peterben meghűlt a vér.

– De csak megnedvesítette az ajkát – enyhítette a dolgot Beithel –, tudod, Peter, legfeljebb egy cseppet ivott, lehet, hogy nem is lesz hatása. Izgult, azt hitte, hogy konyak, és…

– Te meg a világ leghülyébb tudósa vagy, érted?

– Ó, Peter, igazad van! Ne haragudj.

Egyforma szorongással nézték a lányt.

– Talán nem is történik semmi – éledt fel Beithelben valami halvány reménység –, oly keveset ivott, hogy valószínűleg nem fog hatni. Peter! Nézd!

Irene motorcsónakja ebben a pillanatban kerülte meg a bóját, nagy vízsugarakat spriccelt fel. Peternek kidülledt a szeme, úgy erőlködött, hogy valamit lásson a fehér tajték közt. A lánynak csak a nadrágja, a sapkája és a melltartója látszott.

– Úristen! – nyögött fel Peter. – Most jön a haddelhadd!

Harold fölényes eleganciával győzött le minden akadályt. A zsűri nagy része őt tekintette esélyesnek. Irene időleges eltűnését igen kevesen vették észre, persze Peter és Beithel nagyon jól látott mindent. A tajtékhab, a távolság, az ellenfény, a versenyzők nagy száma és főleg az a tény, hogy alig tudott valaki a különös jelenségről, megóvta az ifjú doktornőt attól, hogy kínos módon lelepleződjön eltűnése. Claire azonban – talán mert megedzette már vélt látási hibája – észrevette, hogy a szép versenyzőnőnek csak a fürdőruhája látszik.

– El kell mennem végre a szemorvoshoz – szólt Jeremiásnak. – Kezd aggasztó lenni ez az egész.

De ha a nézők közül kevesen vették is észre Irene eltűnését, a versenyzőknek óhatatlanul meg kellett látniuk a sílécek felett száguldó üres bikinit. Elsőnek David döbbent rá, megrémült, elvesztette egyensúlyát, és a vízbe pottyant. A bemondó közölte, hogy az egyik versenyzőt, az ötös számút törölték.

A néger versenyző hirtelen visszafordult, hogy megnézze azt a különös tüneményt, közben balra farolt, és nekirohant az egyik bójának.

– A hármas számú, összeütközés miatt, kiválik a versenyből – közölte a bemondó.

A versenyzők, ahogy megpillantották a vízisíző bikinit, sorra mind vízbe pottyantak. Jawarah tótágast állva rohant, keze volt a lába helyén, csak ő haladt el rendíthetetlenül a láthatatlan Irene mellett, és száguldott tovább.

Amikor Harold is észrevette a kísértet-fürdőruhát, látványos összeütközésre került sor. Annyira elámult, hogy élesen félrekanyarodott, nem is vette észre, hogy egyenest egy trambulinnak megy. A tömeg üvölteni kezdett, hátha a doktor még az összeütközés előtt vízbe ugrik, de ez sem segített. Harold iszonyú tempóban vágódott fel, valósággal repült, aztán egy horgonyzó vitorlás hajó főárbocán kötött ki, a csodával határos módon sikerült megkapaszkodnia, bár jól összeverte a csontjait.

Már csak az indiai és Irene volt versenyben. Szerencsére, legalábbis részben, bekövetkezett az, amit Beithel megjósolt: Irene oly kevés varázsitalt ivott, hogy a hatás rövid ideig tartott, így a lány a verseny vége előtt ismét láthatóvá lett.

Az utolsó fordulónál Jawarah bal térde megroggyant, és hiába állt vissza ügyesen a megfelelő helyzetbe, a győzelmet immáron nem lehetett elvitatni Scott doktornőtől.

A lányt nagy tapsvihar fogadta, amikor partra szállt. A zsűri felsorakozva várta, hogy átadja neki az első díjat.

Egy idősebb úriember – Irene nem is tudta, kicsoda – nagy ezüstserleget nyújtott át e szavak kíséretében:

– Gratulálok, mademoiselle. Tökéletes teljesítmény volt, valóban csodálatos. Kár, hogy a rossz megvilágítás miatt nem láthattuk önt jól.

 

Irene még a zsűri tagjaival társalgott, közben Beithel elbúcsúzott barátjától.

– Gratulálj helyettem kolléganőnknek, én megyek: nem merek a szeme elé kerülni. – Odaadta az üveget, és még hozzátette: – Nesze, Peter, és most már elemezd ki végre!

Peter átvette az üveget, jól megnézte, aztán így szólt:

– Gondolkoztam rajta: inkább nem. Sőt, dobjuk a vízbe.

Beithel megfogta a karját, nehogy elkövethesse azt, ami véleménye szerint őrültség volna.

– Megbolondultál?! – szólt rá. – Minek csinálnál ilyesmit?

– Öregem – magyarázta neki Peter –, veszélyes holmi ez, veszélyesebb a kábítószernél. Képzeld csak el, hány gazember használhatná fel ocsmány célokra.

– De csak te tudnál róla meg én. Nem vagyunk kötelesek senkinek az orrára kötni a képletet – bizonygatta Beithel.

– Nem, lehetetlen volna. Minden felfedezés, minden tudományos eredmény, akár nagy, akár kicsiny, az egész emberiségé. Különben is, hiába akarnád titokban tartani, előbb-utóbb csak híre terjedne. Meg aztán mi a biztosíték arra, hogy legalább egyszer az életben mi is nem engednénk a rossz kísértésnek? Ez az átkozott kotyvalék már amúgy is elég bajt okozott. Hidd el nekem, Beithel, sokkal jobb, ha megszabadulunk ettől az ördögi italtól, még mielőtt késő lenne.

Kihúzta az üveg dugóját, felment a hídfeljáróra, és a tóba csurgatta az italt. Amikor kiürült az üveg, Beithel elvette Petertől.

– Ne dobd itt be az üveget, kárt okozhat – magyarázta. – Majd én eldobom. Szia, Peter, később még találkozunk.

Esőköpenye zsebébe dugta az üveget, és bement a presszóba, hogy taxit hívjon.

Közben Irene, végre megszabadult a bíráktól, a csodálóktól, sőt még az igazgatótól is, aki hosszasan gratulált neki, és közölte, hogy ő bizony észrevette a láthatatlanná válást, és egy pillanatra pánik vett rajta erőt. Irene végre köpenyt kapott magára, és odaszaladt Peterhez, aki a parton várta.

– Gratulálok, Irene, nagyszerű volt! Beithel az elnézését kéri, nem készakarva csinálta.

– Meg van neki bocsátva – nevetett Irene –, sőt hálával tartozom neki: ha nincs az a zűrzavar, amelyet hirtelen eltűnésem okozott a versenyzők között, egész biztosan nem nyerek.

– Dehogyisnem, nagyszerű volt – bókolt Peter.

– Maga is nagyszerű volt odafent a levegőben.

– Ugyan! Nem tudtam mihez kezdeni, és ha nem találom meg az ejtőernyőt…

– Szerencsére megtalálta. Mindnyájan aggódtunk – mesélte Irene. És még hozzátette: – Legjobban én.

Ettől a kijelentéstől az öröm fénye gyúlt ki Peter arcán. Most már feltétlenül bátorságot kell merítenie, hogy beszéljen, ez a kellő pillanat.

– Igazán, Irene? – kérdezte mosolyogva. A két fiatal megindult a tó partján. – Irene – beszélt tovább Peter –, már régóta akarok mondani magának valamit, de soha nincs hozzá bátorságom. Szóval… szeretnék kérdezni magától valamit, tudni szeretném, volna-e kedve… – És most sem jutott tovább!

De Irene is elhatározta, hogy végére jár a dolognak, mert nagyon jól tudta, hogy Peter feleségül akarja kérni. Unta már a sok huzavonát, ezért határozottan kijelentette:

– Peter, tudom, mit akar kérdezni. A válaszom: igen.

– De hát én… – hebegett Peter, aki attól félt, hogy Irene valami másra gondol – én… feleségül jön hozzám, Irene?

– Ha jól tudom, éppen most mondtam, hogy igen.

– Ó, Irene! – Peter sugárzott a boldogságtól. Megszorította a lány kezét, úgy mentek tovább. Peter többet nem is beszélt: ugyan mit is mondhatna, ami kifejezné boldogságát?

Lassan sétálva elértek egy másik hídfeljáróhoz, nem messze attól, ahol Peter vízbe öntötte a varázsitalt.

 

André kihasználta a NOTKUKÖZ dolgozóinak engedélyezett fél ünnepnapot, kijött halászni, és ott üldögélt a hídfeljáró végében, lógatta a lábát, és szilárdan fogta a horgászbotot. Háta mögött állt Jacques – aki a verseny tiszteletére egy takarítóasszonyra bízta a portáspultot –, és figyelemmel kísérte a halfogás műveletét.

– Ráharapott – jelentette André. A horgászbot meggörbült valami nagy hal súlya alatt.

– Ponty lehet – vélekedett Jacques.

– Lerí a képéről, hogy jó fogást csinált – mondta Peter a lánynak.

– Örülhet is – felelte Irene.

André óvatosan feltekerte a csigát, a bot erős ívben meghajolt.

– Lassan – intette munkatársát Jacques –, különben eltörik, és akkor megette a fene az egészet.

André nagy figyelemmel tovább tekerte a zsinórt; most már látszott, hogy valami eléggé nagy testű hal csapdossa a vizet. A bot megfeszült a súlytól: néhány csavarás a csigán, és végre kiemelkedik a horog. És valóban ki is emelkedett, a csapdosó hal súlya továbbra is rázta és megfeszítette a botot, csakhogy semmi nem lógott a horgon!

– Mindenható úristen! – sápadt el Jacques, és törölgetni kezdte a homlokán gyöngyöző verejtéket.

Andrénak elállt a szava, mozdulatlanul bámulta a horog, a zsinór és a bot mozgását, még gondolkodni se tudott.

– Ők az indiai varázsital utolsó áldozatai. Több már nem lesz – mondta Peter.

És átölelte a lányt, aki boldogan mosolygott rá.