III. FEJEZET

 

Amikor Peter lefékezett Madame Claire villácskája előtt, Jeremiás már percek óta ugatott. Messziről meghallotta gazdája autójának köhécselését, ezért lehetetlen volt féken tartani. Francois, a kertész, aki időnként átjött, hogy rendet teremtsen Madame Claire növényei között, mondta is Peternek, hogy a kutya már egy ideje izgatott.

– Nyugtalan, mert késtem. Remélem, nem taposta szét megint a virágágyakat.

– Ó, nem, nem – bizonykodott Francois –, jól viselkedett!

Peter bement a házba, a nyomában ugrabugrált Jeremiás.

– Megint késett, doktor Denwell, és Jeremiás morgott is eleget – pillantott fel csipetnyi szigorral Madame Claire, aki éppen egy folyóiratot lapozgatott.

– Jó estét, madame. Ne haragudj, Jeremiás, tudod, milyen az a Beithel, ma egy új reakció kimenetelét várta és pokoli zűrzavart csinált.

Beithel nevének hallatára Jeremiás ugatni kezdett.

– Ne, nem kell haragudnod rá, Jeremiás, Beithel nem rossz, csak kissé hóbortos. De most gyerünk, különben elkésem.

Peter és a kutya felment a lépcsőn.

– Mindig mondom, hogy majdnem olyan intelligens, mint Visnu volt – szólt utánuk Madame Claire.

Peter benyitott a szobájába, Jeremiás előtte besurrant.

– De most nyugi legyen – intette Peter –, gyorsan át kell öltöznöm.

Jeremiás lekushadt a szőnyegre, közben gazdája már vetkőzni kezdett.

– Mit szólsz, Jer, ahhoz a két nyelven beszélő indiai kutyához, amelyet Madame Claire emleget folyton? Azt hiszem, felvágós volt, talán ellenszenves.

Jeremiás így válaszolt:

– Mmm…

– Igen, aki felvág, az ellenszenves. Visnu olyan pöffeszkedő Harold-féleség lehetett.

– Mmm… – válaszolta erre is Jeremiás.

– Az is meglehet, hogy Visnu nagybátyja miniszter volt, unokafivére meg tábornok, mint Haroldnak. Mi ketten viszont csak egy juhászkutya nagypapával és egy postahivatalnok sógorral dicsekedhetünk.

– Mmm… mmm…

– Igazad van, nem kell mellre szívni.

 

Irene a Residence Gardenben lakott, ide hívta meg barátait születésnapja megünneplésére. Sok NOTKUKÖZ-beli kolléga szállt meg itt, köztük Harold is. Peter biztosra vette: Harold csak azért választotta a Residence-t, a város nem éppen legelőkelőbb szállodáját, hogy közelebb legyen a lányhoz. Ami bosszantotta. A NOTKUKÖZ-beli kollégákon kívül eljött a bulira Irene néhány új genfi barátja is meg egy-két olyan ember, akit valamelyik barát hozott magával, a doktornő nem is ismerte. Egyszerű, kedélyes kis összejövetel volt, alkalom arra, hogy együtt legyenek, de ne kelljen munkáról beszélniük. Irene rengeteg virágot kapott, dobozszámra édességet, sok kölnit. Az orosz kollégák hatalmas matrjoskával lepték meg: ez egy kinyitható, festett fabábu, amelyben van egy kisebb, ebben is van egy kisebb és így tovább, egész az utolsóig, amely alig egy centiméter. Irene nagy élvezettel szedte ki mindet, és rakta sorba a többi ajándék mellé. Peter még nem jelent meg, és Irene tűnődött, vajon szórakozottsága miféle újabb bajba sodorhatta. Csuda egy pofa! Még az sem lehetetlen, hogy elfelejtette a meghívást. A doktornőnek nem tetszett, hogy a kollégák néha kifigurázzák, mégis be kell látnia: Peter értékes tudós ugyan, de nincs semmi gyakorlati érzéke.

Néhány pár már táncolt. Harold ott állt Irene mellett, aki üdvözölte barátait, megköszönte az ajándékokat. Harold döbbenetesen nagy virágkosarat küldött, a fehér orchideák dölyfösen trónoltak a többi virág között. Irene kissé bosszankodott a túl drága ajándék miatt.

– Nem kellett volna, Harold – mondta neki.

– És miért nem? Hódolat a bájnak, a szépségnek, a tudománynak.

– Gúnyolódik?

– Mondtam talán olyasmit, ami nem a legszigorúbb igazság?

Irene elmosolyodott, de nem tudott válaszolni, mert megérkezett Stighel, az igazgató titkára.

– Őszinte jókívánságaim, doktornő – mondta meghajolva –, Pomeranz professzor megbízott, hogy mentsem ki. Csak később jöhet, mert tárgyalnia kell egy svájci gyógyszergyár megbízottjával, aki valami új terméket kíván bemutatni neki. Annak a reményének adott kifejezést, hogy a lehető leghamarabb megszabadul tőle, és gondolom, nem fog sokat késedelmeskedni.

Stighel mindig professzorosan, néha dagályosan beszél. Van benne valami ellenszenves, aminek Irene nem tudja meghatározni a lényegét. Inkább csak futó benyomás, mégis minden alkalommal igyekezik a lehető leghamarabb véget vetni a vele való társalgásnak.

– Köszönöm, Stighel úr. Örömmel üdvözlöm majd az igazgató urat.

Stighel újból meghajolt, majd félrevonult. Köszöntötte az ünnepeltet a NOTKUKÖZ egyik japán professzora, akivel egy ismeretlen is jött.

– Engedje meg, doktornő, hogy bemutassam Kurtz professzort, aki előadássorozatot tart Genfben. Bátorkodtam magammal hozni, remélem, nem veszi rossz néven.

– Éppen ellenkezőleg, nagyon jól tette, professzor úr. Örülök, hogy megismerhetem – nyújtott kezet Irene a jövevénynek.

– Scott doktornő egyik legértékesebb munkatársunk – magyarázta barátjának a japán. Kurtz mereven meghajolt Irene előtt, és érezhető német akcentussal megkérdezte:

– Amerikai?

– Kanadai – felelte Irene.

– Doktornőnek mi a kutatási területe?

A japán professzor kötelességének érezte, hogy közbeszóljon. Udvariatlan dolog ettől a némettől, hogy így kikérdezi Scott doktornőt. Ó, ezek az európaiak!

– Scott doktornő – magyarázta – Denwell doktor csoportjában dolgozik. Osztályukon a hűléses megbetegedéseket kutatják, és éppen legutóbb azonosítottak egy új típusú vírust.

– Fantasztikus! És hogyhogy még nem tudni róla?

– Az érdekelteket már tájékoztatták, holnap pedig hivatalosan is bejelentik egy sajtókonferencián, amelyet a televízió is közvetít.

– Érdekes! Nagyon érdekes! Ez az ostoba betegség évente millió és millió embert megkínoz. A meghűlés következtében a társadalom évente és személyenként átlagosan másfél munkanapot veszít, az aktív dolgozókat tekintve. Ami annyit jelent, ha másfelet megszorozzuk…

A német már-már belegabalyodott volna valami ide nem illő statisztikai fejtegetésbe, ám az igen ildomos japán professzor meglátta Irene szemének enyhe villanását, ezért sietve félbeszakította Kurtzot.

– Engedjük át barátainak a doktornőt, különben megvádolnak bennünket, hogy önzők vagyunk, és kisajátítjuk értékes társaságát. Jöjjön, Kurtz professzor, szeretnék bemutatni önnek egy olasz biológust, nemrég érkezett Központunkba, és nagyon érdekes új elméletet tett közzé az öröklésről.

– Persze, persze – mondta Kurtz. De ahogy továbbmentek, még folytatta: – Szóval azt kezdtem el mondani: ha a kiesett munkaórák számát megszorozzuk a megbetegedettek számával, az évi veszteség…

A japán professzor hátrafordult Irene felé, és rámosolygott. Irene hálásan odabiccentett neki.

– Remek szivar ez a Kuo Tamura – állapította meg Harold –, sarokra tisztázott a német elől. Most szegény Corsini kerül terítékre.

– Corsinit nem lehet megfélemlíteni.

– Miért, maga talán félénk, Irene?

– Néha.

– Mondhatom, hogy mily ragyogóan szép?

– Már mondta.

– Örömmel mondom még egyszer.

– Ugyan miért nincs még itt Denwell? – kérdezte Irene, hogy másra terelje a szót.

– Előbb talán lefektette a tojásokat, aztán a kutyát.

– Szabad nekem is gratulálnom, mademoiselle? – kérdezte egy kissé katonás külsejű, középkorú úriember, és odalépett a doktornőhöz.

– Köszönöm, felügyelő úr. Örülök, hogy időt tudott szakítani, és eljött. Bemutatom önnek Lord doktort a NOTKUKÖZ-től; Flauvin felügyelő a svájci rendőrségtől.

Flauvin meghajolt, úgy mondta:

– Az ön születésnapjára eljönni nem csupán kötelesség, de olyan gyönyörűség is, amelyről nem lehet lemondani.

Amikor Flauvin beleolvadt a meghívottak kis seregletébe, Harold megjegyezte:

– Udvariaskodik a rendőrje! Hol ismerte meg ezt a zsarut?

– Természetesen a rendőrségen. Nem tudja, hogy rabló vagyok?

– Azt tudtam, hogy szívrabló. De azért mindenképpen jobb tisztes távolban lenni ettől a népségtől.

– Ugyan miért? Van valami félnivalója?

– Nincs. Elvből.

– Előítéletből, talán ezt akarta mondani. Flauvin felügyelő igen rokonszenves ember. Nagy segítségemre volt, amikor elkeveredett az útlevelem, ugyanakkor meg kellett hosszabbíttatnom a tartózkodási engedélyt.

– Elkeveredett az útlevele? De hisz akkor Peter szórakozottsága ragályos! Nini, itt is van! Nézze csak, hogy kicsípte magát!

Amint Peter megjelent, Harold nevetni kezdett. Csak ő viselt szmokingot, zavartan mozgott, kezében faramuci bukéta. Megjelenése feltűnést keltett, amit ő maga is nyomban észrevett, a kíváncsi pillantások kereszttüzében még jobban megzavarodott, nagy erőfeszítésébe került, amíg átevickélt a termen, és eljutott a lányhoz.

– Üdv, Peter, már azt hittem, el se jön – fogadta Irene.

– Ne haragudjon, elkéstem.

– Mint mindig – kommentálta Harold. Aztán mintha csak most venné észre Peter öltözékét, tettetett lelkesedéssel jelentette ki: – Hogy milyen elegáns vagy, Peter!

Peter már észrevette, hogy egyedül ő van szmokingban az egész társaságban, ezért mentegetőzni kezdett:

– Hát igen, talán kissé régimódi… mert nem nagyon értem én az… minden jót, Irene – hebegte, és odanyújtotta a bukétát.

– Köszönöm, Peter, gyönyörű virág – mondta Irene, és átvette a csokrot.

– Adja csak ide, Irene – vette ki a kezéből Harold –, jobb lesz biztonságba helyezni, kár lenne érte, ha tönkretennék – és lerakta egy nagyszerű rózsacsokor mellé: a hosszú szárú rózsák közé helyezett gyöngyvirágszálak nagy fehér kehellyé terebélyesedtek. Peter megszégyenülten elvörösödött.

– Táncolunk, Irene? – kérdezte Harold. És máris átkarolta, magával vitte a lányt.

– Nem tetszik nekem, ahogy Denwell doktorral viselkedik – mondta Irene –, igazán nem mondható kedvesnek.

– Már megbocsásson, de ugyan miért lennék hozzá kedves? Ő talán kedves hozzám? A laboratóriumban ő az erősebb, és ezt minden pillanatban érezteti is velem, de az életben én vagyok az erősebb, és revansot veszek. – Irene nem válaszolt.

A két férfi folyton ugratja egymást, és Irene érezte, hogy őérte folyik ez a kakaskodás.

Peter rosszkedvű volt; mivel nem tud táncolni, nem kérheti fel az ünnepeltet. Egy karosszékben akart menedéket keresni, amikor elkapta Stighel.

– Denwell doktor – közölte a titkár –, az igazgató úr utasítására intézkedtem, hogy hozzák rendbe az aktív vakcinák laboratóriumát. Beithel doktor csinos summát fog fizetni.

– Már tudja – felelte Peter bosszúsan –, de remélem, hogy részletre törleszthet.

– Ez nem tőlem függ. Ha az adminisztráció belemegy…

Pfuj, micsoda ellenszenves nagyképűség! Stighel tovább társalgott:

– De legalább van valami gyakorlati haszna annak a dinamitpirulának?

– Nem tudnám megmondani – felelte Peter, akinek semmi kedve sem volt belebonyolódni a témába –, soha nem foglalkoztam ballisztikával.

Ezzel faképnél hagyta Stighelt, és határozottan megindult a karosszék felé, amelyet már kiszemelt magának. Nagyszerű megfigyelési pont, innen minden feltűnés nélkül szemmel tarthatja a lányt. Sőt, hogy még természetesebbnek tűnjön az egész, az asztalkáról felvett egy régi folyóiratot, otthagyhatta valaki, és belelapozott. A folyóirat mögé bújt, hogy jobban lássa a lányt, de ne vegyék észre, hogy lesi. Bűbájos teremtés, és most, hogy nincs rajta a zöld köpeny, szépsége még jobban előtűnik.

Harold méltán udvarol neki, de Petert mérhetetlenül bosszantja a dolog, maga sem tudja, miért: azért, mert ő is erősen vonzódik a doktornőhöz, vagy mert teljességgel méltatlannak tartja hozzá azt a beképzelt naplopót? Vagy ezért is, azért is? Mindenesetre tény, hogy elviselhetetlenül rossz érzés látnia, ahogy Irene muzsikaszóra ott kering, szorosan Harold karjaiban. Rágyújtott, és igyekezett még jobban elbújni a folyóirat mögött. Ki tudja, hogyan szellemeskedik Irénének az a gyűlöletes Harold! Ugyan miféle mulatságos dolgokat mesélhet neki, hogy Irene így nevet?

Szokásos szórakozottsága megint rútul megtréfálta Petert. Ugyanis odanyomta a cigarettát a lapokhoz, amelyeket úgy tett, mintha olvasgatna, és a folyóirat tüzet fogott. Egyszerre csak igazi láng csapott fel. Irene vette észre elsőnek.

– Peter! – kiáltott fel, és odarohant hozzá. Peter ledobta a lángoló újságot, és rátaposott. Mire a pincérek odaszaladtak, a kis tűzvészt már elfojtották.

– Ki igazodik el rajtad? – szólt rá Harold. – Piromániás is vagy!

– Bocsánat… ne haragudjon, Irene. Olvasgattam, és a cigaretta…

– A fenébe is, igazán veszélyes a ti osztályotok! – humorizált Harold. – Beithel dinamitos merénylő, te gyújtogató vagy, most már csak egy szép géppuskatűz hiányzik! – Aztán a doktornőhöz fordult: – Igazán nem értem, hogyan érezheti magát biztonságban. Miért nem jön át az én osztályomra? Sokkal nyugodtabb.

– Az kétségtelen, Harold – felelte Peter. – Ahol te dolgozol, ott csak tökéletes nyugalom lehet.

És sarkon fordult, hogy igyon valamit. Most igazán szüksége van rá.

A büféasztalnál az egyik orosz kolléga megfogta a kabátujját, és egy poharat nyújtott neki.

– Koccintson velem – invitálta –, vodka! – És egyből kiitta a poharát. Peter nem akart lemaradni, hát ő is kiitta a magáét. De nem nagyon bírta az alkoholt, vagy a vodka volt igen erős, tény az, hogy majdnem elállt a lélegzete. Köhögött, kivörösödött, fejébe tolult a vér. Kollégái nevetve figyelték, erre félrehajtott egy függönyt, amely valami folyosót rejtett, és bement, hogy kissé összeszedje magát. Különben is ebben a pillanatban érkezett meg Pomeranz professzor, és Peter nem akart ilyen állapotban a szeme elé kerülni.

De meg volt írva, hogy aznapi pechsorozata még nem érhet véget.

A folyosóban karbantartási munkálatokat végeztek, és néhány nagy ragasztósbödön és linóleum tekercs sorakozott a fal mellett, várva, hogy felrakják a padlóra. A munkálatok területét farács határolta el, egy odatámasztott tábla felirata figyelmeztetett:

 

VIGYÁZAT, RAGAD!

 

Peterben azonban túl nagy volt a nyomás, így nem vette észre; elővigyázatlanul rálépett arra a területre, amelyen még nem volt linóleum, de már vastag réteg enyvet kentek fel, és – placcs! – lába odaragadt a padlóhoz. A függönyön keresztül áthallatszottak a társalgás kusza foszlányai. A zene éppen elhallgatott, és Peter felismerte többek között Harold és Irene hangját. A világ minden kincséért sem mutatkozhat ebben az állapotban, el is határozta, hogy megvárja, amíg végleg kiköhögi magát. Ám az egyik pincér nagy tálcán vissza akarta vinni a konyhába az üres poharakat, odaért a függönyhöz, társa felhajtotta előtte, hogy át tudjon menni. Így aztán Peter rejtekhelye lelepleződött; nagy zavarba jött, és ahogy a pincér a megrakott tálcával elhaladt mellette a már kész folyosópadlón, ő megfordult, hogy távozzon, de lába immáron szilárdan beleragadt az enyvbe, és meg se mozdult.

– Peter – suttogta Irene –, ugyan mit csinál itt? – De Peter nem hallotta. Ahogy meg akart fordulni, megingott, kapkodott, hogy valamibe bele tudjon fogódzkodni, eközben alaposan szájon vágta a pincért, aki iszonyatos csörömpölés közepette elesett a tálcával együtt. Peter előretántorgott, sikerült megragadnia a farácsot, valaki felsegítette a pórul járt pincért, Peter pedig teljesen valószerűtlenül, lassan feltápászkodott. Lába ugyanis még mindig odaragadt, ezért jobbra-balra imbolygott, mint az inga, úgy akart – mindhiába – kiszabadulni, miközben a társaság rémülten bámulta. Végül hatalmas nekirugaszkodással sikerült kitépnie magát, a lendület bevitte a terembe, pontosan Pomeranz professzor elé: majdnem feldöntötte. Cipőjének csak a felső része volt a lábán. A talp ott maradt a folyosón – menthetetlenül beleragadt a padlóba.

Valaki elmosolyodott, már csak azért is, mert a Peter végtagjait fedő cipőfelsőrészek, emez abszurd kamásnik alól, a zoknin keresztül kikandikált bal nagy lábujja.

Peter illedelmesen meghajolt Pomeranz professzor előtt, bal lábát igyekezett eldugni jobb lábfeje mögé.

– Jó estét kívánok, igazgató úr.

– Mi történt, Denwell doktor?

Peter újból meghajolt.

– Elnézését kérem. A magáét is, Irene. Még egyszer minden jót kívánok. És köszönöm a meghívást.

Ezzel elindult az ajtó felé.

Harold törte meg az általános döbbenetet; görcsösen felnevetett, a kacagás ragályszerűen terjedt, végül mindenki torkaszakadtából nevetett.