Táplálkozás

A csupasz majom táplálkozása első pillantásra egyik legváltozékonyabb, legopportunistább és a kultúrára legérzékenyebben reagáló magatartásformájának tűnik, holott ezen a téren is számos biológiai alapelv érvényesül. Tüzetesen megvizsgáltuk, hogyan kellett átállnia ősi gyümölcsszedő tevékenységéről a kooperatív zsákmányelejtő életmódra. Azt is láttuk, hogy milyen alapvető változásokkal járt ez a csupasz majom táplálkozási szokásaiban. A táplálék felkutatását ki kellett finomítani és gondosan megszervezni. A zsákmány leterítésének vágya részben alárendelődött az éhség érzetének. A táplálékot a kötött támaszpontra vitték a vadászok, ott fogyasztották el. Evés előtt jobban elő kellett készíteni az élelmet. Az egyes étkezések kiadósabbak lettek, nagyobb időközök választották el őket egymástól. Az étrend egy csapásra sokkal több húst tartalmazott. Kialakult az élelem tárolása és egyenlő elosztása. Az egyes családok hímjei lettek a táplálék előteremtői. A széklet ürítésének művelete szabályozódott, módosult.
E változások hosszú időn át következtek be, és sokat elárul, hogy a közelmúlt nagy technológiai fejlődése ellenére ma is ragaszkodunk hozzájuk. Ez csak azt jelentheti, hogy a táplálkozási szokások nem pusztán kulturális jelenségek, hiszen a divat szeszélye nemigen fog rajtuk. Mai viselkedésünkből ítélve azt kell mondanunk, hogy – legalábbis bizonyos mértékig – fajunk mélyen gyökerező, biológiai sajátságaivá váltak.
Már említettük, hogy a modern mezőgazdaság tökéletesedett táplálékgyűjtő technikái a felnőtt hímek többségét megfosztották vadászszerepüktől. Ezt úgy ellensúlyozták, hogy „dolgozni” jártak. Munka váltotta föl a vadászatot, de ennek számos alapvető sajátságát megőrizte. Szabályosan ismétlődik az utazás az otthon támaszpontjáról a „vadászterületre”. Túlnyomórészt hímfoglalatosság, hímek között ad teret a csoportos tevékenységnek és azok kölcsönhatásainak. Kockázattal jár, tervezői stratégiákat igényel.
Kikapcsolódásként a mai álvadász férfiklubokba jár, ahová nőstény be sem teheti a lábát. A fiatalabb hímek gyakran kamaszbandákba verődnek, amelyek nemritkán „ragadozó” jellegűek. Az ilyen szervezkedések sokaságában – tudóstársaságok, elegáns klubok, fraternitások, szakszervezetek, sportegyesületek, szabadkőműves társaságok, titkos egyesületek, de még a tinédzser-„bandák” tagjai között is – megfigyelhető a férfias „összetartás” erősen emocionális jelenléte. A tagság töretlenül hű szervezetéhez. Jelvényeket, egyenruhákat és más azonossági jelzéseket hord. Az új tagok minden esetben beavatási szertartáson esnek át. Az ilyen csoportosulások egyneműségét nem szabad összetévesztenünk a homoszexualitással. Semmi közük a szexhez. Elsősorban az ősi, kooperatív vadászcsoport férfiösszetartását ébresztgetik ma is. Hogy milyen mély és ősi ez a makacsul fennmaradó hajlam, azt jól bizonyítja, hogy a felnőtt hím milyen fontosnak tartja az efféle összetartozást. Ha nem így volna, az ilyen csoportosulásokban végzett tevékenység nélkülözhetné a körülményes elkülönülést és szertartásosságot, jórészt a családon belül is lejátszódhatnék. A nőstények gyakran zokon veszik, hogy hímjeik olykor elmennek, hogy együtt lehessenek „a fiúkkal”, mintha ezzel valamiképpen elfeledkeznének családi kötelességeikről, pedig nincs igazuk. A faj ősidők óta munkáló, a hímeket összekovácsoló vadászhajlamával van dolguk. Olyan alapvető hajlam ez, akár a páralakítás, ami nem is csoda, hiszen azzal szoros összefüggésben alakult ki. Mindig velünk marad, hacsak arculatunkban be nem következik valami új, jelentős, genetikai változás.
A munka ugyan jórészt felváltotta a vadászatot, a vadászhajlam primitívebb formáinak kifejeződését azonban nem törölte el. A vadásztevékenység legváltozatosabb formái még akkor is megnyilatkoznak, mikor nincs gazdasági indok, hogy állatokat vegyünk üldözőbe. A nagyvadak, a szarvasbikák, a rókák, a nyulak vadászata, a solymászat, a vadmadarak elejtése, a horgászás és a gyermekek vadászjátékai az ősi vadászhajlam mai megnyilatkozásai.
Olyan nézet is létezik, hogy a mai vadásztevékenység valódi indítéka nem annyira a zsákmány megkaparintásának vágya, mint inkább saját vetélytársaink képzeletbeli behódoltatása – az üldözőbe vett, inaszakadtából menekülő állat saját fajunk leggyűlöltebb példányát helyettesíti, azt, akit a legszívesebben látnánk ugyanilyen szorongatott helyzetben. Kétségtelenül van ebben némi igazság, legalábbis bizonyos egyének esetében, de ha a vadásztevékenység egészét nézzük, nyilvánvaló, hogy másról is szó van. A „sportszerű” vadászatnak az a lényege, hogy a vadnak méltányos esélyt adnak a menekülésre. (Ha a vad valóban egyik-másik gyűlölt vetélytársunk szimbóluma volna, miért engednénk előnyhöz egyáltalán?) A sportszerű vadászat egész menete tudatosan vállalt ügyetlenségen, önkéntes hátrányon alapszik, melyet a vadász vesz magára. Könnyűszerrel vadászhatna géppuskával, vagy még gyilkosabb fegyverrel, de az már nem lenne sportszerű játék, vagyis vadászat. A valódi kielégülést a feladat nehézsége, a bekerítés finom manőverei, az üldözés sokrétűsége hozza.
A vadászat egyik lényeges vonása, hogy voltaképpen mindenestül szerencsejáték, s ezért nem lepődhetünk meg azon, hogy a szerencsejátékok – számtalan mai, stilizált formájukban – nagy vonzerővel rendelkeznek. Az ősi és a mai sportszerű vadászathoz hasonlóan a szerencsejáték is túlnyomórészt hím foglalatosság, és ugyanilyen, szigorúan betartott társadalmi szabályok-szertartások tartoznak hozzá.
Mai társadalmunk osztályszerkezete azt tanúsítja, hogy a sportszerű vadászat és a szerencsejátékok inkább dívnak az alsóbb és felsőbb osztályokban, mint a középosztályban, és ha elfogadjuk, hogy az ősi vadász-hajlam megnyilatkozásai, erre nagyon nyomós okot találunk. Korábban kifejtettem, hogy az ősi vadászatot főként a munka helyettesíti, és a munka mint ilyen leginkább a középosztályt elégíti ki. Az alsóbb osztályok átlagos hímje olyan munka végzésére kényszerül, mely a vadászhajlam követelményeinek alig felel meg. Túlságosan egyhangú és érdektelen. Hiányoznak belőle az izgalom, a szerencse és a kockázat elemei, amelyek pedig oly fontosak vadászat közben a hímnek. Ez az oka, hogy az alsóbb osztályok hímjei egy nevezőre kerülnek a dologtalan, felsőbb osztálybeli hímekkel, amennyiben mindnyájan nagyobb szükségét érzik, hogy levezessék vadászhajlamaikat, mint a középosztály hímjei, akiknek munkája vadászatot pótló tevékenységként jobban beválik.
Ennyit a vadászatról, és most beszéljünk a táplálkozás általános menetének következő szakaszáról, a préda leterítéséről, helyesebben annak pillanatáról. Bizonyos fokig megnyilatkozik ez a mozzanat a vadászatot pótló munka-tevékenységben, a sportszerű vadászatban és a szerencsejátékban is. A leterítés mozzanata eredeti formájában él tovább a sportszerű vadászatban, de a tevékenység és a szerencsejáték közegében a szimbolikus diadal pillanataiban átalakult formában jelentkezik, hiszen a fizikai aktus kegyetlensége hiányzik. A zsákmányleterítő hajlam napjainkban tehát jelentősen módosult. Meghökkentő szabályossággal jelentkezik a fiatal fiúk játékos (olykor bizony kevésbé játékos) tevékenységében, de a felnőttek életében erős kulturális gátlás fojtja el.
Kiváltképpen két tevékenység mentesül alóla: az említett sportszerű vadászat és a bikaviadal. Noha nap mint nap háziállatok sokaságát mészároljuk le, leterítésük általában rejtve, a nyilvánosság kizárásával történik. A bikaviadalra ennek ellenkezője igaz: nagy tömegek gyűlnek össze, hogy végignézzék, mintegy végigéljék. ahogyan mások kegyetlenül leterítik a prédát.
A véres sportok formális keretei között háborítatlanul folynak ezek a tevékenységek, de ellenzékük is van. E két terület kivételével mindennemű állatkínzást tilt és büntet a törvény. Ez nem mindig volt így. Néhány száz évvel ezelőtt Angliában és sok más országban szabályosan ismétlődő, nyilvános látványosság volt a „zsákmány” kínzása és leterítése. Azóta rájöttek, hogy az effajta kegyetlenkedésben való részvétel eltompíthatja érzékenységünket a vérontás valamennyi formája iránt. Ezért potenciális veszélyforrást jelent komplex, zsúfolt társadalmainkban, ahol a területi és hierarchikus korlátozások szinte tűrhetetlenül fokozódnak, és olykor abnormális kegyetlenkedésekben csapódik ki a felgyülemlett agresszivitás.
Eddig a táplálkozási folyamat korai szakaszaival, módozataival foglalkoztunk. A vadászat és a leterítés aktusa után maga az étkezés következik. Főemlősök lévén, joggal várhatnánk, hogy a csupasz majom szünet nélkül apró falatokon rágódjék. De nem vagyunk tipikus főemlősök. Húsevő fejlődésünk egész táplálkozási rendszerünket megváltoztatta. A tipikus húsevő falánkan lakomázik, étkezései időben távol esnek egymástól – mi magunk is félreérthetetlenül ebbe a kategóriába tartozunk. Ez a hajlam ma is él bennünk, bár a kiváltó ok az eredeti vadászkényszerűség régen eltűnt életünkből. Napjainkban könnyűszerrel felújíthatnánk régi, főemlősi szokásunkat, ha hajlamunk ezt diktálná. Mi mégis ragaszkodunk kötött étkezési ideinkhez, mintha még mindig aktív vadászok volnánk. Alig van, talán nincs is olyan csupasz majom napjainkban, aki a többi főemlős jellegzetes, széteső módján táplálkoznék. Még a leggazdagabbak sem igen esznek napjában többször, mint háromszor, vagy legföljebb négyszer. Sokak számára ez a képlet naponta egy-két nagy étkezést jelent. Valaki közbevethetné, hogy mindez csupán a kulturális célszerűség műve, de erre kevés a bizonyíték. A mai élelmiszer-tartalékok bonyolult elosztása közepette megvalósítható lenne egy olyan hatékony rendszer kidolgozása, amely megengedné, hogy táplálékunkat kis porciókban, szoros időközökben vegyük magunkhoz. A táplálkozás ilyen eloszlása elérhető lenne a társadalmi hatékonyság csökkenése nélkül is, mihelyt kulturális berendezkedésünk hozzászokna, sőt a más irányú tevékenységeket nem kellene hosszabb időre megszakítani, mint jelenleg a „főétkezések” miatt. De ősi, ragadozó múltunk ezt nem engedi, az ilyen táplálkozás nem felelne meg alapvető, biológiai szükségleteinknek.
Érdemes megvizsgálni azt a kérdést is, hogy miért melegítjük föl táplálékunkat, és miért esszük melegen. Három magyarázat adódik. Az egyik az, hogy a meleg eledel a „zsákmány” testhőmérsékletére emlékeztet. Ha ma már nem fogyasztjuk is frissen a leterített állatok húsát, megközelítően olyan hőmérsékleten fogyasztjuk a húst, mint a többi húsevő faj. Az ő eledelük azért meleg, mert ki sem hűlt, a miénk pedig azért, mert újólag fölmelegítettük. A másik magyarázat az, hogy gyenge fogazatunk csak a főzéssel „lágyított” húst bírja megrágni. Ez azonban nem indokolja, hogy miért nem várjuk meg. amíg kihűl, illetve miért melegítünk olyan ételeket is, amelyek eleve könnyen rághatók. A harmadik magyarázat végül az, hogy az eledel hőmérsékletének növelésével ízletességét is növeljük. Ezt a folyamatot tovább is fokozzuk, hiszen táplálékunk alapelemeihez a legkülönbözőbb és legbonyolultabb ízesítő anyagokat adjuk. Ez viszont nem fölvett húsevő sajátságainkból, hanem még ősi, főemlősi életformánkból fakad. A főemlősök jellemző élelme sokkal vegyesebb ízeket tartalmaz, mint a húsevőké. A vadászat, a leterítés és az étel-előkészítés komplex folyamatának végén a húsevő sokkal egyszerűbben, nyersebben viselkedik a főemlősnél, mikor végre evésre kerül sor: mohón bekapja és fölfalja eledelét! A majmok és az emberszabású majmok ezzel szemben roppant érzékenységgel reagálnak ételdarabkáik váltakozó ízeire, ízárnyalataira. Élvezik a különböző ízeket, és egyre váltogatják őket. Lehetséges, hogy mikor fölmelegítjük és megízesítjük ételeinket, a korai főemlős élet válogatós ízlésének engedelmeskedünk ma is. Talán ezzel is védekeztünk, hogy ne váljék belőlünk ízig-vérig húsevő.
Ha már fölemlítettük az ízek kérdését, talán tisztázzunk egy félreértést, mely az íz ingerek „vételével” kapcsolatos. Hogyan ízleljük azt, amit megízlelünk? A nyelv felülete nem sima: apró dudorok, papillák borítják, bennük az ízlelőbimbókkal. Egy-egy ember körülbelül tízezer ízlelő-bimbóval rendelkezik, bár idősebb korra ezek érzékenysége romlik és száma csökken, innen az eltompult ínyű, koros ínyenc képzete. Meglepő, hogy mindössze négy alapízt különböztetünk meg: savanyút, sósat, keserűt és édeset. Mikor ételdarab kerül a nyelvre, a négy alapíz arányát érzékeljük, s ez a vegyes inger határozza meg az étel jellegzetes ízét. A nyelv különböző részei egy-egy alapízre erősebben reagálnak. A nyelv hegye különösen sósra és édesre érzékeny, oldalsó részei a savanyúra és hátsó része a keserűre. A nyelv egész felülete érzékeli az eledel állagát és hőmérsékletét is, de ennél többre már nem képes. A finomabb, összetettebb zamatokat, melyekre igen érzékenyen reagálnak, nem ízleljük, hanem szagoljuk. Az étel illata felszökik az orrüregbe, ahol a szaglónyálka-hártya helyezkedik el. Mikor megjegyezzük, hogy valamilyen ételnek pompás íze van, tulajdonképpen azt mondjuk, hogy pompás az íze és a szaga. Jellemző, hogy amikor súlyos náthában szenvedünk, és szaglóérzékünk sokkal kevésbé hatékony, azt mondjuk, hogy az étel ízetlen. Valójában éppen annyira érezzük az ízét, mint máskor – az illatát nem érezzük, ez tűnik fel.
Az ízlelés egyik aspektusa azonban külön említést érdemel, s ez nem más, mint fajunk tagadhatatlanul uralkodó „édesszájúsága”. Ez idegen a tipikus húsevőktől, viszont jellegzetesen főemlős sajátság. Ahogy beérik a főemlősök természetes tápláléka, s mind alkalmasabbá válik a fogyasztásra, legtöbbször egyre édesebb, a majmok és az emberszabású majmok pedig hevesen reagálnak mindenre, amely ezt az ízt hordozza. A többi főemlőshöz hasonlóan nekünk is gyengénk az édesség. Hiába erős bennünk a húsevő hajlam, a különlegesen édesített anyagok előszeretetében majomeredetünk fejeződik ki. Jobban szeretjük ezt az alapízt a többinél. Vannak édességboltjaink, de „savanyúságboltjaink” már annál kevésbé. Teljes étkezések végén az ízek-zamatok összetett láncolatát legtöbbször valami édessel végezzük, ez az íz marad utána a szánkban. Még jelentőségteljesebb, hogy ha olykor a nagyétkezések közötti időben bekapunk valamit (tehát bizonyos mértékig ősi, főemlősökre jellemző, elszórt táplálkozásunkhoz térünk vissza), szinte mindig főemlősökre jellemző, tehát édes ízű étkeket választunk: cukorkát, csokoládét, fagylaltot, vagy cukortartalmú italokat.
Olyan erős ez a hajlam, hogy bajt is okozhat. A táplálékul szolgáló anyagot ugyanis két mozzanata teszi kívánatossá: táptartalma és kellemes íze. A természetben együtt jár ez a két tényező, ám a mesterségesen előállított élelmiszerekben elválhatnak egymástól, s ez veszélyes lehet. Roppant vonzóvá tehetők a táptartalom dolgában szinte értéktelen élelmiszerek: egyszerűen jó adag mesterséges édesítés hozzáadásával. Ha az ilyen élelmiszerek felkeltik ősrégi, főemlősi gyengénket, az „édesszájúságot”, elmajszoljuk őket, s annyira eltelünk velük, hogy másnak már alig marad hely – fel is borulhat így étrendünk egyensúlya. Ez különösen növekedésben lévő gyermekeknél van így. Egy korábbi fejezetben megemlítettem, hogy nemrégiben kimutatták: az édes, gyümölcsre emlékeztető szagok előszeretete rohamosan csökken a serdülőkor kezdetével, a virágos, olajos, pézsmás szagok előnyére. A gyermekkori édesszájúsággal azonban jócskán vissza lehet élni, vissza is élnek vele gyakran.
A felnőtteket más veszély fenyegeti. Táplálékuk legtöbbször oly ízletesnek készül – annyival ízesebb, mint a természetes eledel –, hogy vonzereje élesen felszökik, és az étkezési reakció túlzott lesz. Ennek sok esetben egészségtelen elhízás a következménye. A legkülönbözőbb bizarr diétákat ötlik ki ennek ellensúlyozására. A „páciensnek” ezt vagy azt kell fogyasztania, ebből többet, abból kevesebbet, és mozognia, sportolnia kell. Megoldás, sajnos, csak egyetlenegy kínálkozik: kevesebbet kell enni. Az ilyen diéta csodákat művelhet, ám a „pácienst” továbbra is elárasztják a kellemesebbnél kellemesebb, ízlelésére apelláló ingerek, s ezért nehezére esik hosszabb ideig kitartania gyógymódja mellett. Az elhízott embert további nehézség is sarokba szorítja. Már említettem a pótcselekvések jelenségét – a szükségtelen műveleteket, amelyek stresszes állapotban feszültségünk enyhítésére szolgálnak. Láthattuk, hogy a pótcselekvések leggyakoribb, legközönségesebb formája a táplálékfogyasztás. Feszült pillanatainkban apró ételdarabkákat majszolunk, szükségtelenül italféleségeket szürcsölünk. Feszültségünk enyhülhet ugyan, de igencsak elhízhatunk, hiszen a pótcselekvéses táplálkozás „szükségtelen” volta általában azt jelenti, hogy valami édeset veszünk magunkhoz. Ha hosszú időn át ismétlődik ez, elérkezünk „a vigyáznom kell a vonalaimra” jól ismert állapotához, majd a bűntudattal szegélyezett ingatagság ismerős, kerekded körvonalaihoz. Az ilyen emberre csak úgy hat a fogyasztókúra, ha olyan más viselkedési változásokkal is jár, amelyek csökkentik az eredendő feszültséget. A rágógumi szerepéről érdemes itt néhány szót szólni. A jelek szerint kizárólag azért állították elő, hogy pótcselekvéses táplálékul szolgáljon. Tartalmazza a szükséges, feszültségoldó „foglalatosság” mozzanatát, de nem járul hozzá kártékonyan az élelem fölvétel végösszegéhez.
Ha megvizsgáljuk a mai csupasz majom eledeleinek változatosságát, megállapítható, hogy a skála széles. A főemlősök étrendje legtöbbször eleve változatosabb, mint a húsevőké. A húsevők specialisták lettek a táplálkozásban, míg a főemlősök opportunisták. Japán makákó majmok tüzetes, helyszíni vizsgálata például feltárta, hogy száztizenkilencféle növényen élnek, amelyeket rügyek. hajtások, levelek, gyümölcsök, gyökerek és kérgek formájában fogyasztanak, nem is szólva a pókok, kemény hátú bogarak, lepkék, hangyák és tojások legkülönbözőbb fajtáiról. A tipikus húsevő étrendje táplálóbb, de sokkal egyhangúbb.
Mikor ragadozók lettünk, mindkét világba bejárásunk nyílt. Csatoltuk étrendünkhöz a magas tápértékű húst, és nem adtuk fel régebbi, főemlősi, mindenevő hajlamunkat sem. Az utóbbi időben – vagyis az utóbbi néhány ezer évben – élelmet előállító technológiánk jelentősen javult, az alaphelyzet azonban nem változott. Amennyire megállapítható, első mezőgazdasági szisztémánk lényegében „vegyes gazdálkodásnak” nevezhető. Fej fej mellett haladt az állatok és növények háziasítása, s még ma, zoológiai és botanikai környezetünk fölötti korlátlan hatalmunk korában is megtartjuk mindkét húrját ennek az íjnak. Mi szólt ellene, hogy tovább lépjünk az egyik irányban? Az látszik helyes válasznak, hogy a rohamosan sűrűsödő népesség, ha kizárólag húson élne, mennyiségi probléma elé kerülne, ha pedig csakis növényen élne, a minőséggel támadna baja.
Közbevethetné valaki: főemlős elődeink kénytelenek voltak meglenni jelentős mennyiségű hús nélkül, ezt mi is megtehetnénk. Csak a körülmények nyomására lettünk húsevőkké, és most, hogy úrrá lettünk környezetünkön, és összetett növényféleségeket termesztünk, vajon miért nem térünk vissza főemlősi táplálkozási szokásainkhoz? Nem más ez, mint a vegetáriánus hitvallás, de ennek térhódítása figyelemreméltóan sikertelen. Úgy tűnik, hogy a húsevő hajlam túlságosan mélyre gyökerezett. Amint lehetőségünk nyílt, hogy húst habzsoljunk, örömest elhagytuk régi táplálkozási szokásainkat. Sokat elárul az is, hogy a vegetáriánusok csak ritkán védelmezik úgy étrendjüket, hogy egyszerűen jobban ízlik a többinél. Bonyolult mentségeket gondolnak ki védelmére, s a legkülönbözőbb orvostudományi pontatlanságokat, filozófiai következetlenségeket sorakoztatják fel.
Az önkéntes vegetáriánusok úgy jutnak kiegyensúlyozott étrendhez, hogy – a tipikus főemlősök módjára – legváltozatosabb növényi anyagokat eszik. Néhány közösség számára azonban a hústalan étrend nem erkölcsi alapokon nyugvó, kisebbségi előszeretet, hanem szomorú, gyakorlati szükségszerűség. A növénytermesztő technika fejlődésével és egynéhány alapvető gabonaféleség előtérbe kerülésével bizonyos kultúrákban jellegzetes primitív termelési hatékonyság terjedt el. A széles körű mezőgazdasági tevékenység módot adott rá, hogy hatalmas népességek alakuljanak ki, ám az a tény, hogy étrendjük csupán néhány alapvető gabonaféleségre szorítkozik, a hiányos táplálkozás komoly következményeihez vezetett. Az ilyen népek nagy számban szaporodnak, de egyedeik testi állapota szegényes. Éppen csak hogy életben tudnak maradni. Ugyanúgy, ahogyan a kulturális eredetű fegyverek helytelen használata agresszív katasztrófához vezethet, táplálkozási katasztrófát okozhat, ha helytelenül élünk a kulturális eredetű élelem-előállító eljárásokkal. Azok a társadalmak, amelyekben ilyen módon fölborult a fontos táplálékegyensúly, nem feltétlenül pusztulnak el, de meg kell küzdeniük – ha a minőség terén fejlődni akarnak – mindazokkal a tömeges, káros következményekkel, melyeket a fehérjék, ásványi anyagok és vitaminok hiánya idéz elő. A jelenkor legegészségesebb és legélenjáróbb társadalmaiban megvan a hús-növény étrend egyensúlya. Akármilyen drámai változások mentek is végbe a táplálék-előállítás módszereiben, a jelenkor fejlett csupasz majma lényegében ugyanolyan étrenden él, mint ősi, vadászó elődje. Újra láthatjuk, hogy az átalakulás tulajdonképpen látszólagos.

Kényelem

Az állat testfelülete – vagyis ahol közvetlenül érintkezik környezetével – egy-egy élet során megszámlálhatatlan alkalommal részesül durva bánásmódban. Meghökkentő, hogy milyen jól viseli a koptató, elnyűvő hatásokat, milyen sokáig kitart. A szövetek önpótlásának bámulatos rendszere műveli ezt a csodát, no meg az, hogy az állatokban temérdek kényelmi mozdulat fejlődött ki testfelületük tisztán tartására. Hajlamosak vagyunk arra, hogy viszonylag lényegtelennek véljük a tisztogató műveleteket olyan viselkedési formák mellett, mint a táplálkozás, a harc, a menekülés és a párosodás, pedig nélkülük aligha működhetnék hatékonyan a test. Vannak állatok, például az apró madarak, amelyek fennmaradásában döntő jelentőségű a tollazat „karbantartása”. Ha a tollak összeloncsosodnak, a madár nem tud elég gyorsan fölszállni a ragadozók elől, az idő hidegre fordulásával pedig nem tudja megőrizni magas testhőmérsékletét. A madarak hosszú órákon keresztül fürödnek, tollászkodnak, olajozzák és vakarják magukat, s ezt hosszú, összetett láncolatban végzik. Az emlősök kényelmi műveletei talán nem annyira bonyolultak, de ők is hosszasan bolhászkodnak, nyalogatják, rágcsálják, vakargatják, dörzsölgetik magukat. A tollazathoz hasonlóan a szőrzet is karbantartást igényel, hogy tulajdonosát melegen tartsa. Ha összecsomósodik, bemocskolódik, nő a betegségek veszélye. Támadást kell indítani a bőrparaziták ellen, s számukat a lehető legkisebbre kell szorítani. Ez a főemlősökre is áll.
A vadon élő majmok és nagymajmok gyakran tisztogatják magukat, módszeresen vizsgálják végig szőrzetüket, hogy eltávolítsák belőle az apró, elszáradt bőrdarabkákat, idegen testeket. A talált szennyeződés általában a szájban köt ki; megeszik, de legalábbis megízlelik. A tisztogató műveletek hosszú perceken át tarthatnak, miközben az állat a jelek szerint feszülten koncentrál. A tisztogatás „meneteit” hirtelen vakarózás, rágcsálás szakíthatja meg, amely a bőr konkrét irritációira irányul. A legtöbb emlős csupán hátsó lábával vakarózik, a majmok és az emberszabású majmok azonban mellső lábukat is igénybe vehetik. Mellső végtagjaik ideálisan megfelelnek a tisztogatás feladatának. Karcsú ujjaik átfésülik a bundát, és a konkrét irritációkat nagy pontossággal lokalizálják. A karmokhoz és patákhoz képest a főemlős kezei precíziós tisztogató eszközök. Két kéz még így is többet ér, mint egy, és ez némi problémát okoz. A majom vagy az emberszabású majom mindkét kezét igénybe tudja venni, mikor lábát, horpaszát, mellét veszi kezelésbe, de hátával és karjaival ilyen módon már nem tud boldogulni. Tükör híján, mikor feje tájára koncentrál, nem látja, hol jár a keze, és ha mindkét kezét használja is, vakon kénytelen dolgozni. Nyilvánvaló, hogy a fej, a hát és a kar tájéka kevésbé lehet ápolt, mint a mell, az oldal és a láb – hacsak valami különleges bánásmódot ki nem talál az állat.
A megoldás a társas kurkászásnak, ennek a baráti, kölcsönös segélyrendszernek a kialakulása. Erre mind a madarak, mind pedig az emlősök körében számos fajnál találunk példát, de tetőfokát a magasabb rendű főemlősök között éri el. Egymás tisztogatására különleges felhívó jelzések alakultak ki: a társas „kozmetikai” tevékenység hosszas lehet és intenzív. Mikor a kurkászásra vállalkozó majom a társa közelébe lép, e szándékát jellegzetes arckifejezéssel adja az utóbbi tudtára. Sűrű időközökben cuppant ajkaival, s a cuppantások között gyakran nyelvet ölt. A tisztogatás célpontjául szolgáló majom úgy jelzi, hogy vállalkozik a kezelésre, hogy testtartását elernyeszti, s olykor bizonyos testtájékát a másik elé tálalja. Egy korábbi fejezetben már kifejtettem, hogy a cuppantások különleges, rituális formái a szőrzet tisztogatása közben előkerült darabkák megízlelésének. Felgyorsítva, eltúlozva és ütemesítve ez a mozdulat szembeötlő, eltéveszthetetlen vizuális jelzéssé válik.
A társas kurkászás kooperatív, nemagresszív tevékenység, s a cuppantó forma így lett barátságos jelzés. Ha két állat meg akarja szilárdítani baráti kötelékeit, ezt elérheti azzal, hogy ismételten, kölcsönösen kurkássza egymást, még ha bundája állaga ezt nem igényli is. Kevés összefüggés mutatható ki a bundán található szennyeződés, illetve a kölcsönös kurkászás időtartama között. A társas kurkászás tevékenysége majdhogynem önállósult, elszakadt eredeti indítékaitól. Továbbra is betölti azt az életbe vágó funkcióját, hogy tisztán tartsa a szőrzetet, motivációja azonban inkább társas, mintsem kozmetikai. Az ilyen tevékenység módot ad rá, hogy két állat szoros közelségbe kerüljön, mégpedig nemagresszív, együttműködő hangulatban, s ezáltal hozzájárul a csoport, vagy telep egyedközi kapcsolatainak megszilárdításához.
Ebből a barátságos jelzésből két újramotiváló eljárás is kinőtt: az egyik a megadásé, a másik pedig a megnyugtatásé. Ha a gyengébb állat megrémül az erősebbtől, cuppantó, kurkászásra vállalkozó jelzéseivel megbékítheti az erősebbet, majd valóban tisztogatni kezdi bundáját. Így csökken az uralkodó szerepű állat agresszivitása, könnyebben elfogadja az alárendelt állatot. Azért tűri el annak jelenlétét, mert az szolgálatot tesz neki. Ugyanakkor, ha az uralkodó szerepű állat le akarja csillapítani a gyengébb félelmeit, ezt ugyanezzel a jelzéssel érheti el. Ha rácuppant, azt a tényt erősíti meg, hogy nincsenek agresszív szándékai. Ha sugárzik is belőle a fensőbbség, jelezni tudja, hogy szándékai békések. Az ilyen megnyugtató mutatvány ritkábban fordul elő, mint a megbékítő változat, egyszerűen azért, mert a főemlősök társas berendezkedése ezt ritkábban igényli. Ritkán rendelkezik olyasmivel a gyengébb állat, amit az erősebb megkívánna, és ne tudna közvetlen agresszióval megszerezni. Kivételes esetként az uralkodó szerepű, de gyermektelen nőstény néha megkívánja, hogy megközelítse egy másik nőstény kölykét, és dédelgesse. A kölyökmajom természetesen halálra rémül az idegentől, visszaretten tőle. Ilyenkor megfigyelhető, hogy a nagy nőstény cuppantásokkal igyekszik megnyugtatni az aprócska kölyköt. Ha a kölyök félelme elül, a nőstény dédelgetni kezdi, s tovább csitítgatja, miközben gyengéden tisztogatja a bundáját.
Érthető, hogy ezek után saját fajunkban is elvárnánk, hogy ez az alapvető, főemlősi tisztogató forma valamiképpen megnyilatkozzék, nemcsak egyszerűen mint tisztogató művelet, hanem mint társas jelenség. A nagy különbség persze az, hogy mi már nem rendelkezünk dús bundával, melyet tisztán kéne tartani. Mikor két csupasz majom találkozik, és ki akarja nyilvánítani baráti szándékait, a társas kurkászásra mutatott készség helyett ennek valamiféle pótlékát kell felhasználni. Ha megfigyeljük az olyan helyzeteket, ahol – más főemlős fajokban – az ember azt várná, hogy kezdetét veszi a kölcsönös kozmetika, érdekes dolgok mutatkoznak. Először is nyilvánvaló, hogy a cuppantást fölváltotta a mosoly. Már érintettük a mosoly eredetét: olyan különleges gyermekkori jelzés, amely a csimpaszkodási reakció hiányában arra szolgál, hogy magára vonja az anya figyelmét, érzelmeit a gyermek irányába hangolja. A felnőtt életbe átnyúlva a mosoly magától értetődően kiváló pótléka a kurkászás felkínálásának. De mi történjék, miután felkínáltuk baráti szándékainkat? Valahogyan állandósítani is kell a jelzést. A cuppantást megerősíti maga a tisztogató művelet, de mi erősíti meg a mosolyt? A mosolyt meg lehet ugyan ismételni, hosszú időre ki lehet terjeszteni a kezdeti érintkezés után is, de valami másra is szükség van, ami több foglalatosságot ad. Valami olyan tevékenységre, mint a tisztogatás, amit kölcsönvehetünk valahonnét, és a magunk céljaira alakíthatunk. Egyszerű megfigyelés is rávezet, hogy ez a bitorolt módszer a szóbeli érintkezés.
A beszéd viselkedésformája eredetileg abból a megnövekedett igényből fejlődött ki, hogy együttműködéses alapon kicseréljük információinkat. Az állatok mindennapos, széles körben elterjedt, nem szóbeli hangadásaiból nőtt ki. A tipikus emlősök veleszületett horkantó és sivító repertoárjából egy tanult hangjelzésekre épülő, összetettebb láncolat jött létre. Hangi egységek, kombinálásuk, illetve újrakombinálásuk – ezek az alapjai az úgynevezett információs beszédnek. A primitívebb, nem szóbeli hangulatjelzésektől eltérően a kommunikációnak ez az eljárása képessé tette ősünket, hogy környezete tárgyaira, és nemcsak a jelenre, hanem a múltra és a jövőre is hivatkozzék. Mind a mai napig az információs beszéd fajunk legfontosabb hangi kommunikációs formája. De ez a forma nem rekedt meg itt a fejlődésben. További funkciókat vett magára. Az egyik a hangulati beszéd. Ha szigorúan vesszük, erre nem is volt szükség, hiszen nem dobtuk el a nem szóbeli hangulatjelzéseket. Ma is közölhetjük, és közöljük is, érzelmi állapotunkat az ősi, főemlősökre jellemző sikolyokkal és horkantásokkal, de az ilyen üzeneteket érzéseink szóbeli megerősítésével bővítjük ki. A fájdalmas nyögést tüstént szóbeli jelzés követi: „Fáj.” A dühödt üvöltést ez az üzenet kíséri: „Mérges vagyok.”. A nem szóbeli jelzés olykor nem tiszta formájában, hanem a hanglejtésben jelentkezik. Sikoltva, nyüszítve mondjuk, hogy „Fáj”. Üvöltve, kiabálva mondjuk, hogy „Mérges vagyok”. Ilyen esetben a hanglejtést nem módosítja a tanulás, olyannyira közel áll az ősi, nem szóbeli, emlősökre jellemző jelzésrendszerhez, hogy az üzenetet még egy kutya is megérti, hát még fajunk egyik más népének képviselője. Az ilyen esetekben használt, konkrét szavak szinte feleslegesek. (Mondják kutyájuknak vicsorítva, hogy „jó kutya”, és becézően, hogy „rossz kutya”: tüstént megértik, mire gondolok.) A hangulati beszéd legnyersebb és legintenzívebb formája csupán azt jelenti, vagy alig többet, hogy a szóbeli hangjelzések „túlcsordultak”, és a kommunikáció olyan területére tévedtek, amelyről a nem szóbeli jelzések már gondoskodtak. Értéke abban rejlik, hogy így nagyobb tér nyílik a finomabb, érzékenyebb hangulatjelzések számára.
A szóbeliség harmadik formája a felfedező beszéd. Beszéd ez pusztán a beszéd kedvéért, ha úgy tetszik, esztétikus beszéd, játékos beszéd. A beszéd éppen úgy vált az esztétikus fölfedezés közegévé, mint az információátvitel másik formája, a képalkotás. A költő a festőt utánozza. Ebben a fejezetben azonban a szóbeliség negyedik formája érdekel bennünket, amelyet nemrégiben találóan neveztek el kapcsolatápoló beszédnek. A társas összejövetelek jelentés nélküli, udvarias csevegéséről van szó, amelyet például ilyen kitételek jellemeznek: „Szép időnk van ma”, vagy „Mit olvasott mostanában?” stb. Nem funkciója az efféle beszédnek a fontos gondolatok, információk cseréje, nem is fedi fel a beszélő igazi hangulatát, és még esztétikailag sem szép. Szerepe az, hogy megerősítse az üdvözlő mosolyt, fönntartsa a társadalmi összetartozást. A társas kurkászás általunk alkalmazott pótléka. Nemagresszív társadalmi foglalatosság, amely módot ad rá, hogy közösen, hosszabb időre közszemlére bocsássuk magunkat, s így értékes csoportkötelékek, barátságok alakulhassanak ki, szilárdulhassanak meg.
Ilyen megvilágításban szórakoztató játék nyomon követni, hogyan alakul egy-egy társas összejövetel alkalmával a kapcsolatápoló beszéd menete. Legnagyobb szerephez közvetlenül a kezdeti, üdvözlő szertartás után jut. Eztán fokozatosan veszít jelentőségéből, ám újra megközelíti csúcsértékét, mikor szétszéledőben van a csoport. Ha a jelenlévők pusztán társasági okokból gyűltek össze, a kapcsolatápoló beszéd természetesen mindvégig kitarthat – az információs, hangulati, illetve felfedező beszéd rovására. A koktélparti jó példája ennek: ilyen alkalmakkor a „komoly” beszédet akár szántszándékkal is elfojthatja a házigazda, aki ismételten közbelép, megszakítja a folyamatos társalgást, és az egymást „ápolgató” partnereket körbevezeti, másoknak is bemutatja, hogy a társas érintkezés maximumát elérje. Így az összejövetel valamennyi tagja újra és újra az érintkezés kezdő lépéseire kényszerül, márpedig ebben a szakaszban a legerősebb a kapcsolatápoló beszéd igénye. A szakadatlan, társas kurkászás efféle rendezvényei akkor sikeresek, ha elegendő számú vendég jelenik meg, így ugyanis az új érintkezések sora kitart egészen addig, amíg az összejövetel véget nem ér. Ez a magyarázata annak a rejtélyes, minimális létszámnak, amelyet automatikusan mindig elengedhetetlennek vél a házigazda, amikor effajta összejövetelt rendez. A szűkebb körű, közvetlen vacsorarendezvények némileg más helyzetet illusztrálnak. A kapcsolatápoló beszéd ilyen helyzetben észrevehetően lankad, ahogyan az idő múlik, és egyre nagyobb tér jut az információk és gondolatok komoly cseréjének. A társaság szétoszlása előtt azonban rövid időre újólag föltámad a kapcsolatápoló beszéd, míg el nem jön a búcsú ideje. Ekkor ismét visszatér a mosoly is, és a társas kapcsolatok ezáltal még egyszer megszilárdulnak, hogy a következő találkozásig kitartsanak.
A formálisabb, üzleti jellegű találkozókon az érintkezés elsődleges funkciója az információs beszéd, és bár a kapcsolatápoló beszéd alig jut szerephez, nem feltétlenül hiányzik. Megnyilatkozása szinte teljességgel a kezdő és záró pillanatokra korlátozódik. Míg a vacsorarendezvényen fokozatosan lankad, itt néhány udvarias, kezdeti formula után hirtelen megszakad. Itt is a találkozó utolsó pillanataiban jelentkezik újra, amint érezhetővé válik valamilyen jel jóvoltából az elválás anticipálható pillanata. A kapcsolatápoló beszédre oly erős a hajlam, hogy elfojtására az üzleti gyülekezetek általában fokozni kénytelenek a találkozók formalitását. Ez magyarázza a bizottsági, parlamentáris módszerek eredetét, ahol olyan csúcsértéket ér el a formalitás, amilyet más, magántermészetű alkalmakkor csak ritkán tapasztalhatunk.
A kapcsolatápoló beszéd a társas kurkászás legfontosabb pótléka, ám korántsem egyedüli megnyilatkozása fajunkban. Csupasz bőrünk nem bocsát ki túlságosan izgató, tisztogatásra ösztönző jelzéseket, de ezt gyakran ellensúlyozzák bizonyos, még izgatóbb felületek – a szőrzet pótlékaként. Bolyhos-prémes ruhák, plédek, bútordarabok gyakorta erőteljes tisztogató reakciót váltanak ki. A dédelgetett háziállatok még inkább: kevés az olyan csupasz majom, aki ellenállna a kísértésnek, hogy végigsimítsa a macska bundáját, vagy megvakargassa a kutya füle tövét. Az a tény, hogy az állat hálás az ilyen társas kurkászó tevékenységért, a művelet kellemességének csupán egyik része. Fontosabb, hogy a dédelgetett háziállat testfelületének simogatásával levezethetjük ősi, főemlősi kurkászó hajlamainkat.
Ami a magunk portáját illeti, ha testfelületünk túlnyomó része csupasz is, fejünk tájékán dús, hosszú szőrzet vár tisztogatásra. Ez a tájék nagy figyelemben részesül – tulajdonképpen nagyobb figyelemben, mint azt a higiénia megkívánná – a kurkászásra specializálódott egyének, a borbélyok-fodrászok részéről. Első pillantásra nem érthető, hogy a kölcsönös fodrászkodás miért nem vált műsorszámává mindennapos, otthoni, társas összejöveteleinknek. Miért alakítottuk ki példának okáért a kapcsolatápoló beszéd szokását a tipikus főemlősi baráti kurkászás pótlékaként? Eredeti kurkászó műveleteinket könnyűszerrel összpontosíthattuk volna a fej tájékára. A magyarázat minden bizonnyal az, hogy a hajnak szexuális jelentősége van. Jelenlegi formájában a fej szőrzetének elrendezése merőben más a két nemben, s ezért másodlagos nemi jelzésnek tekinthető. Szexuális asszociációi óhatatlanul oda vezettek, hogy részt kapott a nemi viselkedés menetében, s így a haj simogatása, rendezgetése ma már túlságosan erotikus színezetű művelet, hogysem egyszerű társas, baráti gesztusként megengedhető legyen. Ha viszont ennek eredményeképpen tabuvá vált a társas összejövetelek alkalmával, valami más levezető megoldást kellett találni. Kurkászó hajlamainkat levezethetjük, ha egy macskát, vagy egy díványt simogatunk, ám azt a hajlamunkat, hogy bennünket tisztogassanak, különleges helyzetben élhetjük csak ki. A tökéletes megoldás nem más, mint a fodrászszalon. Az ide betérő vendég kedve szerint kiélheti azt a vágyát, hogy tisztogassák, gondozzák, és nem kell attól tartania, hogy szexuális mozzanatok csúsznak a műveletbe. A hivatásos kurkászók, a fodrászok különálló kategóriába tartoznak, akiket semmi nem köt a „törzsi” ismeretségen alapuló csoporthoz – tehát megszűnik az efféle veszély. Ezt még hathatósabban szavatolja, hogy a férfiakat férfiak, a nőket nők gondozzák. Ha nem ez a helyzet, valamilyen úton-módon csökken a fodrász szexualitása. A férfi hölgyfodrász általában nőiesen viselkedik, függetlenül valódi, egyéni nemiségétől. A férfiakat majdnem mindig férfi borbély ápolja, s a masszírozónő általában meglehetősen férfias.
A fodrászkodás viselkedésformája három funkciót tölt be. Nemcsak megtisztítja a hajat, és levezeti a társas kurkászás hajlamait, hanem díszíti is a vendéget. A test feldíszítése szexuális, agresszív, vagy egyéb társas célok érdekében a csupasz majom életében igen elterjedt jelenség – más fejezetekben esik erről szó. A kényelmet szolgáló viselkedésformák taglalásakor nem illeti említés, hacsak azért nem, mert igen gyakran szemmel láthatólag valamilyen tisztogató műveletből nő ki. A tetoválás, borotválás, szőrtelenítés, manikűr, a fül átlyukasztása és a köpölyözés kezdetlegesebb formái egyként az egyszerű kurkászó műveletekből fejlődtek ki. De míg a kapcsolatápoló beszédet egy más területről vettük kölcsön, s tettük meg a kurkászás pótlékává, itt ellentétes folyamat játszódott le: a tisztogató műveleteket egy más terület céljaira vettük kölcsön, módosítottuk. A mutogatás funkciójával az eredetileg kényelmi célokat szolgáló, bőrápolással kapcsolatos műveletek jóformán bőrcsonkításos műveletekké alakultak át.
Ez a hajlam bizonyos fogoly, állatkerti állatokban is megfigyelhető. Szokatlanul hevesen tisztogatják, nyalogatják magukat, vagy egymást egészen addig, amíg csupaszra nem ritkítják egy-egy tájék szőrzetet, s kisebb sebeket nem okoznak saját testükön vagy társukén. Az ilyen szélsőséges tisztogatást stresszes, vagy unalmi állapot váltja ki. Hasonló körülmények okozhatják, hogy saját fajunk tagjai olykor megcsonkítják testfelületüket, amit megkönnyít és ösztönöz az is, hogy bőrünk csupaszon tárulkozik elő. Jellemző opportunizmusunk módot adott rá, hogy meglovagoljuk ezt a különben veszélyes és káros hajlamot, és díszítő eljárásként szolgálatunkba kényszerítsük.
Az egyszerű bőrápolásból egy másik, fontosabb tevékenység is kinőtt: az orvosi gondozás. A többi fajok vajmi keveset fejlődtek ebben az irányban, a csupasz majom esetében azonban a társas kurkászásból kinőtt orvosi gondozás roppant mértékben előmozdította a faj sikeres fejlődését, különösen az újabb időkben. Legközelebbi rokonainkon, a csimpánzokon már föllelhetjük ennek a fejlődésnek a kezdetét. A kölcsönös kurkászás általános bőrápoló funkcióján kívül megfigyelték, ahogyan a csimpánz egyik társa kisebb fizikai sérülését kezeli. Gondosan megvizsgálja és tisztára nyalogatja a kisebb gyulladásokat, sebeket. Óvatosan kihúz egy-egy szálkát, miközben két ujjával összecsípi társa bőrét. Egy ízben apró hamudarabka került az egyik nőstény szemébe, aki vinnyogva közeledett az egyik hímhez, így adta hírül gyötrelmét. A hím lekuporodott mellé, feszült figyelemmel megvizsgálta, majd nagy elővigyázatossággal hozzálátott, hogy kiszedje a hamut, s ehhez mindkét kezének egy-egy ujjvégét használta körültekintően, gyengéden. Több ez puszta tisztogatásnál: a valódi értelemben vett kooperatív orvosi gondozás első jele. A csimpánzok körében az imént leírt példa csúcsteljesítménynek tekinthető. A mi fajunkban viszont, ahogyan értelmünk és kooperatív szellemünk öles léptekkel haladt előre, az ilyen specializált tisztogató művelet csupán kezdő lépés volt a kölcsönös fizikai segélynyújtás roppant iparágában. Az orvosi világ napjainkra oly összetett, hogy társadalmi szemszögből állati, kényelmi viselkedésformáink döntő megnyilatkozása lett. Az apró kényelmetlenségek megszüntetésétől odáig bővült, hogy ma már súlyos betegségeken és testi sérüléseken is diadalmaskodik. Az orvostudomány biológiai értelemben egyedülálló vívmányokat hozott, de miközben racionalizálódott, irracionális elemei túlságosan is a háttérbe szorultak. Hogy ezt megértsük, feltétlenül különbséget kell tennünk a „rossz közérzet” súlyos és kevésbé súlyos esetei között. Más fajokhoz hasonlóan a csupasz majom is eltörheti a lábát merő véletlenségből, vagy megfertőződhet egy rosszindulatú parazitától. A kevésbé komoly „panaszok” esetében azonban tisztán kell látnunk. A könnyű fertőzéseket és betegségeket általában ugyanolyan racionális alapon kezeljük, mintha súlyos betegségek könnyű változatai volnának, holott számos nyomós körülmény arra mutat, hogy valójában itt a primitív kurkászó hajlam nyilatkozik meg. Az orvosi tünetek a viselkedésformák problémáiból fakadnak, amelyek eredetileg nem fizikaiak, csupán fizikai formában nyilatkoznak meg.
A gondoztatás kedvéért észlelt betegségek, ha szabad így hívnunk őket, olyan mindennapos panaszokban nyilvánulnak meg, mint a nátha, megfázás, influenza, hátfájás, gyomorrontás, bőrgyulladás, torokfájás, epebántalom, mandulagyulladás, gégehurut. A „beteg” állapota nem súlyos, de egészsége eléggé megrendült ahhoz, hogy igazolja a társak fokozott gondoskodását. Az ilyen tünetek funkciója azonos a kurkászásra hívó jelzésekével, s az eredmény: az orvosok, ápolónők, gyógyszerészek, rokonok és barátok gondoskodó tevékenysége megindul. A „beteg” eléri, hogy barátságos együttérzés és gondoskodás vegye körül, ami sokszor egymagában is elegendő a gyógyuláshoz. A tabletták, gyógyszerek beadása tulajdonképpen az ősi kurkászó műveleteket helyettesíti – olyan foglalatosság, amely szertartásosságával fenntartja a tisztogató és tisztogatott egyén kapcsolatát a társas együttműködés e különleges szakaszában. Az előírt vegyszerek pontos vegytartalma szinte lényegtelen, és ezen a szinten vajmi kevés a különbség a modern orvostudomány eljárásai és az ősi kuruzslók gyakorlata között.
Az enyhébb betegségek ilyen interpretációját bizonyára sokan tartják hamisnak abból a megfigyelésből kiindulva, hogy az efféle panaszoknál is igazi vírusok, baktériumok kerülnek a szervezetbe. Márpedig ha valóban jelen vannak, és náthát, vagy gyomorfájást okoznak, mi végre keresünk jelenlétükre éppen a viselkedésformákban magyarázatot? Azt felelhetjük, hogy bármely nagyváros lakói szakadatlanul érintkeznek ezekkel a közönséges vírusokkal és baktériumokkal, és mégis csak hébe-hóba esnek ágynak miattuk. Bizonyos egyéneknek többet ártanak, mint másoknak, ezt se feledjük el. A közösség átlagosnál sikeresebb, vagy társadalmilag kiegyensúlyozott tagjai csak ritkán esnek a gondoztatás kedvéért észlelt betegségekbe. Rendkívül fogékonyak viszont ezekre a közösség olyan tagjai, akik hosszabb-rövidebb időre szóló társadalmi problémákkal küszködnek. Az ilyen betegségek legérdekesebb vonása, hogy az egyén speciális igényeihez igazodnak. Mi történik vajon, amikor a színésznő társadalmilag feszült, megterhelt állapotba kerül? Elveszti hangját, gégehurutot kap, kénytelen abbahagyni munkáját, pihenni tér. Gondozzák, vigyáznak rá. A feszültség – legalábbis egy időre – feloldódik. Ha ezzel szemben bőrgyulladás lett volna a panasza, kosztümje elfedné, nyugodtan tovább dolgozhatna. A feszültség megmaradna. Hasonlítsuk össze a színésznő helyzetét a profi birkózóéval. A birkózó számára hangja elvesztése nem használható fel gondozást kiváltó panaszként, a bőrgyulladásnál viszont nem is találhatna jobbat. A birkózók orvosai a megmondhatói, hogy leggyakoribb panaszuk éppen a bőrgyulladás. Mulatságos ebben a vonatkozásban, hogy a hírneves színésznő, aki főleg arról híres, hogy filmjeiben meztelenül is megjelenik, stresszes állapotban nem gégehurutot kap, hanem – bőrgyulladást. Akár a birkózóknak, neki is a meztelenség a kenyere, s ezért a birkózók panaszát tapasztalja magán, nem a többi színésznőét.
Ha heves az igényünk a gondoskodásra, hevesebbek a panaszaink is. Életünk során akkor élvezzük a legkörültekintőbb gondoskodást és védelmet, amikor csecsemőágyunkban fekszünk. Az olyan panasz tehát, amely levesz a lábunkról és ágynak dönt, azzal a nagy előnnyel jár, hogy újra fölidézi gyermekkori biztonságunkat, a megnyugtató gondoskodást. Hiába hisszük, hogy nagy adag gyógyszerre van szükségünk – valójában nagy adag biztonságnak köszönhetjük gyógyulásunkat. (Ez nem vonatkozik a szimulálásra. A gondoztatás kedvéért észlelt betegségeknél nincs szükség szimulálásra. A tünetek éppen eléggé valódiak. Csak az ok nem az. Az ok valamelyik viselkedési formából fakad.)
Bizonyos mértékig valamennyien hiányoljuk a kurkászást, s azt is, hogy bennünket kurkásszanak. A betegápolás kétirányú elégtétele éppoly fontos, mint a „betegség” oka. Némely egyének oly nagy szükségét érzik, hogy másokat ápoljanak, hogy tevékenyen elősegítik és fenntartják társuk megbetegedését, mert így kurkász hajlamaikat jobban levezethetik. Ez gyakorta ördögi körhöz vezet, fölöttébb túlzott méreteket ölt a tisztogató-tisztogatott kapcsolat, olyannyira, hogy valakiből krónikus nyomorékot faraghatunk, aki szakadatlan ápolást igényel (és kap). Ha egyik-másik efféle ápoló páros megtudná a viselkedésformákban föllelhető igazságot, hogy mi okozza kölcsönös magatartásukat, elkeseredetten tiltakoznék. Néha azonban „csodával határos” gyógyulást lehet kieszközölni ilyen helyzetekben – ha a mesterségesen kialakított tisztogató-tisztogatott (ápoló-ápolt) kapcsolatba beleszól valamilyen jelentős társadalmi hatás. A csodadoktorok olykor meghökkentő eredménnyel lovagolják meg az ilyen helyzeteket, bár – számukra sajnálatos módon – az eléjük tárt panaszok sokszor nemcsak tüneteikben, hanem eredetükben is fizikaiak. Ellenük dolgozik az is, hogy a viselkedésformákból fakadó, a gondoztatás kedvéért észlelt betegségek fizikai tünetei könnyűszerrel jóvátehetetlen testi károsodást okozhatnak, ha elég sokáig húzódnak, s elég intenzívek. Amint beköszönt ez a szakasz, csak komoly, racionális orvosi kezelés segíthet.
Eddig fajunk kényelmi viselkedésformájának társadalmi aspektusaira összpontosítottunk. Láthattuk, hogy ebben az irányban nagy lépések történtek, de mindez nem zárta ki, nem helyettesítette az öntisztogatás, önápolás egyszerűbb formáit. A többi főemlőshöz hasonlóan mi is vakarózunk, dörzsöljük a szemünket, tisztogatjuk gyulladt felületeinket és nyalogatjuk sebeinket. Közös bennünk a napfürdőzés szeretete is. Ehhez számos speciális, kulturális forma járult fajunkban – a legközönségesebb és -széleskörűbb a vízzel való tisztálkodás. Ez a többi főemlős fajban ritka, bár némelyik faj időnként fürdik, számunkra azonban a legtöbb közösségben a test tisztán tartásának legfőbb eszköze.
Nyilvánvaló előnyei ellenére a gyakori vízzel való tisztálkodás nagy terhet ró a bőrmirigyek működésére, a fertőtlenítő és felületvédő olajok és sók termelésére, ami bizonyos fokig óhatatlanul fogékonyabbá teszi a bőrfelületet a fertőzésre. Csak azért élünk vele ma is, e hátránya ellenére is, mert bár lemossa a természetes olajokat és sókat, egyszersmind a fertőzések forrását, a szennyeződést is eltávolítja.
A tisztálkodás problémáin felül a kényelmi viselkedésforma általános menete olyan tevékenységformákat is magában foglal, amelyek a megfelelő testhőmérséklet fenntartását célozzák. Valamennyi emlőshöz és madárhoz hasonlóan bennünk is állandó, magas testhőmérséklet alakult ki, amely jelentékenyen fokozza fiziológiai állóképességünket. Az egészséges csupasz majom normális testhőmérséklete a külső hőmérséklettől függetlenül csupán mintegy másfél Celsius-fokot ingadozik. Belső hőmérsékletünk napi ritmusban hullámzik: legmagasabb a késő délutáni órákban, legalacsonyabb körülbelül hajnali négy órakor. Ha a külső környezet túlságosan forró, vagy hideg, egykettőre romlik a közérzetünk. Kellemetlen érzéseink korai figyelmeztetéssel szolgálnak, hogy mielőbb szabályozzuk a belső szervek katasztrofális lehűlését, illetve túlhevülését. Az értelmi eredetű, akaratlagos reakciók ösztönzésén kívül testünk automatikus lépéseket is tesz hőszintje fenntartására. Ha túlhevül a környezet, vértolulás lép föl. Felmelegedik a testfelület, ami serkenti a bőrfelület hővesztését. Bőséges izzadás lép föl. Egyenként mintegy kétmillió izzadságmiriggyel rendelkezünk. Heves hőségben néha óránként egy egész liternyi izzadság választódik ki. A nedv elpárolgása a bőrfelületről a hővesztés újabb értékes formája. A forróbb környezethez való akklimatizáció közben jelentősen fokozódik izzadásunk hatékonysága. Ennek életfontosságú jelentősége van, hiszen még a legforróbb éghajlat alatt is, faji hovatartozásunktól függetlenül, mindössze néhány tizedfoknyi belső hőemelkedést tudunk elviselni.
Ha túlságosan lehűl a környezet, érszűkülés és reszketés a reakció. Az érszűkülés elősegíti, hogy konzerváljuk testhőmérsékletünket, míg a reszketés olykor háromszorosára növelheti – nyugalmi állapotban – hőtermelésünket. Ha bőrünk hosszasan érintkezik a rendkívül hideg környezettel, felmerül a veszély, hogy a tartós érszűkület fagyáshoz vezet. Kezeink tájékán fontos, beépített fagyásgátló rendszerrel rendelkezünk. A kéz először heves érszűküléssel reagál az erős hidegre, majd körülbelül öt perc múltán megfordul a reakció, és heves vértolulás lép föl: átforrósodik, elvörösödik a kéz. (Bárki tapasztalhatja, aki télen hógolyózik.) Ezután a kéztájék erei váltakozva szűkülnek és tágulnak, a szűkülés meggátolja a hővesztést, a tágulás pedig a fagyást. A folyamatosan hideg éghajlat alatt élő egyének a test akklimatizációjának különböző formáin esnek át, többek között megnövekszik kissé anyagcseréjük üteme.
Fajunk elterjedésével a biológiai hőszabályozás mechanizmusához fontos kulturális adalékok járultak. A tűz, a ruházat, valamint az egymástól elszigetelt lakhelyek a hővesztés, ezzel szemben a ventiláció és a gépi hűtés a hőfelvétel ellenszerei. Akármilyen imponáló és drámai a fejlődés e téren, belső testhőmérsékletünkre egyáltalán nem volt hatással. Csupán a külső hőmérsékletet szabályozzák a modern technika vívmányai, s ezt is csak azért, hogy primitív, főemlősi hőmérsékletszintünket a legeltérőbb külső körülmények között is szakadatlanul élvezhessük. A legújabb állítások ellenére az élet „felfüggesztéses” meghosszabbítására irányuló kísérletek, a különleges fagyasztó eljárások alkalmazásával még mindig a science-fiction birodalmán belül maradnak.
Mielőtt búcsút mondanánk a hőmérsékleti reakciók témakörének, meg kell említenünk az izzadás egyik aspektusát. Az izzadási reakciók beható vizsgálatai feltárták, hogy az izzadás fajunkban nem is olyan egyszerű folyamat, mint hinnénk. Fokozott hő hatására testfelületünk túlnyomó része háborítatlanul verejtékezni kezd, és ez kétségtelenül a verejtékmirigyek eredeti, alapvető reakciója. Bizonyos testtájak azonban más ingerekre is érzékennyé váltak: e helyeken a külső hőmérséklettől függetlenül is izzadhatunk. Ha erősen fűszerezett ételeket eszünk, fellép például az arc jellegzetes izzadása. Az érzelmi stressz is egykettőre izzadáshoz vezet a tenyéren, a talpon, a hónaljban, néha a homlokon – és sehol másutt. További különbség jelentkezik az érzelmi izzadás fentebb felsorolt területei között: a tenyér és a talp különbözik a hónaljtól és a homloktól. Az első két terület kizárólag érzelmi hatásra izzad, míg az utóbbi kettő mind érzelmi, mind pedig hőmérsékleti hatásra. Ebből kiviláglik, hogy a kéz és a láb „kölcsönvette” az izzadást a hőszabályzó rendszertől, és ma már új funkcióra alkalmazza. A tenyér és a talp stresszes izzadása minden bizonnyal annak a „mindenre kész” reakciónak különleges tartozéka, amely veszély esetén jelentkezik. Mikor a fejszeforgató favágó megköpdösi tenyerét, ugyanennek a folyamatnak egy nem fiziológiás változata játszódik le.
A tenyér verejtékezése oly érzékeny reakció, hogy egész közösségek, nemzetek esetében általánosan fokozódhat, ha a csoportos biztonság valamilyen formában megingással fenyeget. Nemrégiben, egy politikai válság idején, mikor ideiglenesen megnőtt az atomháború veszélye, a tenyér izzadását vizsgáló kutatóintézeti kísérleteket be kellett szüntetni: a reakció alsó küszöbje olyannyira abnormális lett, hogy a kísérletek értelmüket vesztették.
Nem tudhatunk meg sokat a jövőről, ha tenyerünket egy jósnak mutatjuk meg, ha azonban a fiziológus olvas belőle, sokat megtudhatunk a jövővel kapcsolatos félelmeinkről.

A többi állat

Azt vizsgáltuk eddig, miként viselkedik a csupasz majom önmagával és fajának más tagjaival szemben. Fajon belüli magatartásának ismeretében már csak az marad hátra, hogy megvizsgáljuk ténykedéseit a többi állattal szemben. A csupasz majom fajközi magatartásáról lesz végezetül szó.
Az állati élet valamennyi magasabb rendű képviselője érzékeli környezetének legalább néhány más faját. Viszonya a többi fajhoz ötféle lehet: tekintheti a másik állatot zsákmánynak, együttélőnek, vetélytársnak, élősködőnek és ragadozónak. Saját fajunk esetében ez az öt kategória egy kalap alá kerülhet, mint az állatvilág „gazdasági” szemlélete, amihez a tudományos, esztétikai és szimbolikus szemlélet járulhat. Fajközi érdeklődésünk sokrétűsége egyedülálló az állatvilágban. Csak úgy bogozhatjuk ki s érthetjük meg tárgyilagosan, ha lépésről lépésre haladunk, sorra vesszük valamennyi szemléletet.
Fajunk felfedező és opportunista jellegéből fakad, hogy a csupasz majom zsákmányai hatalmas listát tesznek ki. Valahol, valamikor a csupasz majom megölt és bekebelezett szinte minden olyan állatot, ami csak eszünkbe juthat. A történelem előtti maradványok vizsgálataiból kiderül, hogy mintegy félmillió évvel ezelőtt, egyetlenegy telephelyen a csupasz majom a következő állatokat vadászta és fogyasztotta: bölény, ló, orrszarvú, szarvas, medve, birka, mamut, teve, strucc, antilop, bivaly, vaddisznó és hiéna. Hiábavaló dolog lenne összeállítani fajunk újabb kori „menüjét”, de ragadozó életformánk egyik vonása említést érdemel: az a hajlamunk, hogy bizonyos, zsákmányul szolgáló fajokat háziasítsunk. Bár szinte mindent szívesen bekebelezünk, ami ízlik, táplálkozásunk zömét néhány állatra korlátoztuk.
Az állatok háziasítása, a zsákmányállatok szervezett szelídítése és szelektív tenyésztése a jelek szerint legalább tízezer éves gyakorlat, sőt bizonyos esetekben valószínűleg sokkal régibb. Az így megszelídített zsákmányállatok legkorábbi fajtái a kecskék, a birkák és a rénszarvasok. A letelepedett, mezőgazdaságra hagyatkozó közösségek kifejlődésével további fajokat háziasítottunk: disznót, szarvasmarhafajtákat, többek között az ázsiai bivalyt és a jakot. Bizonyítékaink vannak, hogy a szarvasmarháknak néhány különálló fajtáját már négyezer éve is tenyésztettük. Míg a kecskéből, birkából és rénszarvasból úgy lett háziállat, hogy vadászat alkalmával egyszerűen csordába tereltük, a disznó és a szarvasmarha minden bizonnyal úgy vált társunkká, hogy letarolta a beérő termést. Amint megjelentek a termesztett növények, a disznó és a szarvasmarha is megjelent a földeken, hogy kihasználja az új, gazdag élelmiszerkészletet, csakhogy gazdálkodó őseink is ott termettek, és házi szolgálatra fogták őket.
Tartósabban csak egyetlen kisemlős zsákmányállatot háziasítottunk, a nyulat, de ez alighanem későbbi fejlemény volt. Ami a madarakat illeti, a sok ezer éve megszelídített, fontos zsákmányfajok a következők: a tyúk, a liba és a kacsa, majd később a kevésbé fontos fácán, gyöngytyúk, fürj és pulyka. A zsákmányul szolgáló halak közül hosszabb háziállati múltra csak a római angolna, a ponty és az aranyhal tekinthet vissza. Ez utóbbiból azonban hamarosan díszállat lett, gasztronómiai jelentőségét elvesztette. E néhány halfaj háziasítása az utóbbi kétezer év műve, és szervezett ragadozó életformánkban csupán csekély szerepet játszott.
Fajközi kapcsolataink sorában második az együttélő kategóriája. Az együttélő viszonyt, szimbiózist úgy határozhatjuk meg, hogy az két különböző faj társulása – kölcsönös előnyökkel. Az állatvilág számos példát kínál, a legközismertebb talán a kullancsmadarak és a nagy patások (orrszarvú, zsiráf, bivaly) társulása. A madarak megeszik a patások bőrparazitáit, így a nagyobb állat egészségét és tisztaságát óvják, míg a gazdaállat parazitáival értékes élelemforrást szolgáltat a madaraknak.
Mikor magunk kerülünk ilyen együttélő viszonyba egy másik fajjal, a kölcsönös előnyök mérlege meglehetősen felénk billen. A kapcsolat azonban még így is elkülönül a kegyetlenebb zsákmány-ragadozó viszonytól, hiszen a másik fajt nem fenyegeti halállal. Kizsákmányoljuk együttélő társainkat, de cserében tápláljuk, gondozzuk őket. Egyenlőtlen szimbiózis ez, hiszen urai vagyunk a helyzetnek, állati partnereinknek aligha van választásuk.
Történetünk legősibb élettársa kétségtelenül a kutya. Nem tudjuk bizonyosan, mikor kezdték el háziasítani ezt az értékes állatot, de valószínű, hogy legalább tízezer évvel ezelőtt. Vadászó őseink komoly vetélytársa lehetett a vad, farkasszerű őskutya. Akárcsak mi, ő is kooperatív falkákban, nagy zsákmány állatokra vadászott, és eleinte nyilván nem lelkesedtünk egymásért. A vadkutyák azonban néhány olyan erénnyel dicsekedhettek, amely belőlünk hiányzott. Különösen ügyesen terelték, hajtották zsákmányukat a vadászmanőverek közben, s mindezt nagy sebességgel végezték. Szaglásuk és hallásuk is finomabb volt. Ha kisajátíthattuk ezeket az erényeket, és a kutyák részt kaphattak a zsákmányból – mindkét félnek kedvezett az üzlet. Valahogyan – nem tudjuk pontosan, hogyan – az üzlet létrejött, megalakult a fajközi szövetség. Valószínűleg úgy kezdődött a dolog, hogy ősünk törzsi támaszpontjára vitt egy-két kutyakölyköt, hogy hizlalás után elfogyassza. Már korán kitűnhetett, hogy az állatkák javára szól: éjszaka értékes, éber figyelőszolgálatot végezhetnek. A már megszelídített kutyák elkísérhették hím őseinket vadásztúráikra, és megcsillogtathatták erényeiket a zsákmány bekerítésének és beérésének műveleteiben. Mivel kézből etették őket, a kutyák a csupaszmajom-falka tagjainak kezdték tekinteni magukat, és ösztönösen kooperáltak új vezéreikkel. A soknemzedéknyi szelektív tenyésztés hamarosan kiszűrte a bajkeverő kutyákat, és kialakult egy megzabolázott, irányítható házi vadászkutya új, mesterségesen javított változata.
Létezik olyan vélemény, mely szerint a kutyával kötött szövetségünk kialakulása tette lehetővé, hogy háziasítsuk az első patás zsákmányállatokat. Már a valódi értelemben vett mezőgazdálkodás előtt is némiképpen kordába fogtuk a kecskéket, birkákat és rénszarvasokat, de – az elmélet szerint – főként ez a javított kutyaváltozat tehette lehetővé, hogy tömegesen és tartósan csordában tartsuk ezeket az állatokat. A mai juhászkutyák terelő technikáját a vadon élő farkasokéval összehasonlítva számos egyezés mutatkozik, ami erősen az elmélet javára szól.
A fokozott szelektív tenyésztés eredményeképpen újabban egész sor velünk élő, specializált kutyafajta alakult ki. A kezdeti „mindenes” vadászkutyák a folyamat valamennyi szakaszában közreműködtek, de későbbi utódaikat a viselkedésformák egészének egy-egy alkatelemére tökéletesítettük. A valamilyen irányban különösen fejlett képességekkel rendelkező kutyapéldányokat beltenyésztéssel pároztattuk, hogy speciális előnyeiket még jobban kihozzuk. Láthattuk, hogy a jól manőverező kutyákból lettek a csordaterelő kutyák, feladatuk főként az volt, hogy a háziasított zsákmányállatok nyájait összetartsák (juhászkutyák). A kitűnő szaglású kutyákból beltenyésztéssel nyomkövetőket faragtunk (kopók). Az atletikus gyorsaságú példányokból lettek a falkavadászatra felhasznált kutyák, melyek látás után üldözték a zsákmányt (agarak). Kitenyésztettünk olyan kutyákat is, melyek felkutatták a vadat, majd megkövülve várták be a vadászt (szetterek). Egy másik ág specialitása az lett, hogy fölkutassa az elejtett vadat, és a vadász elé cipelje (vizslák). A kisebb termetű fajtákat kártékony vad irtására tanítottuk (terrier). A kezdeti házőrzőket pedig genetikusan őrkutyákká fejlesztettük (szelindekek).
Az alkalmazás e széles körű formáin kívül szelektív alapon szokatlanabb célokra is tenyésztettünk kutyafajtákat. A legkülönlegesebb példa az ősi, amerikai indiánok csupasz kutyája, amely rendellenesen magas bőrhőmérséklete jóvoltából melegvizes palackként szolgált gazdái fekhelyének mélyén.
Ez a velünk élő faj azóta a legkülönbözőbb módokon szolgálja meg eltartását: lehet igavonó, húzhat szánt vagy szekeret; lehet küldönc, vagy aknaszedő, ha háború van; lehet mentő, megtalálhatja a hó alatt rekedt hegymászókat; lehet rendőrkutya, megtalálhatja, megtámadhatja a bűnözőket; lehet vakvezető, lehet az embert helyettesítő űrutas. Nincs még egy velünk élő faj, amely ilyen változatos, összetett módon tenne szolgálatot. Még a mai technikai fejlettség korában is tevékenyen végzi feladatainak túlnyomó részét. A több száz fajta közül sok csak díszítő funkciót szolgál, de a kutya komoly feladatainak kora még egyáltalán nem zárult le.
Oly remek társ a kutya a vadászatban, hogy alig történtek kísérletek más fajok ilyen irányú háziasítására. Az egyedüli fontos kivétel a vadászgepárd és néhány ragadozó madár, elsősorban a sólyom, de a szabályozott tenyésztés és különösképpen a szelektív tenyésztés minden esetben kátyúba fulladt. Mindig egyedi kiképzést kellett alkalmazni. Ázsiában a halászok aktív segítőtársa a kormorán, amely víz alá képes merülni. Tojásait házityúkok alatt keltetik, majd a fiatal példányokat kézből etetik, és megtanítják a halfogásra – egy zsinórra függesztett hallal. A kormorán visszahozza a halat a csónakhoz és kiokádja, mert torkára szorított gyűrű akadályozza meg, hogy lenyelje zsákmányát. De a kormorán esetében sem történtek próbálkozások, hogy a fajt szelektív tenyésztéssel tökéletesítsék.
A kihasználás másik ősi formája a kis termetű húsevők alkalmazása a kártékony állatok irtására. Ez a fejlődés a mezőgazdálkodás bevezetésével indult meg igazán. A nagybani gabonatárolás megjelenésével a rágcsálók veszélye súlyosabb lett, s ez kedvesebbé tette szemünkben a rágcsálók ellenségeit. Segítségünkre siettek a macskák, menyétek és mongúzok, és a mongúz kivételével a fajokat szelektív alapon tökéletesen háziasítottuk.
A szimbiózisnak alighanem a legfontosabb formája a nagyobb fajok igavonásra való felhasználása volt. Tömeges kihasználás lett a sorsa a lónak, az ázsiai vadszamárnak, az afrikai vadszamárnak, a szarvasmarháknak, köztük a vízibivalynak és a jaknak, a rénszarvasnak, a tevének, a lámának és az elefántnak. Legtöbbször az eredeti vad fajtákat tökéletesítettük gondos, szelektív tenyésztéssel, az ázsiai vadszamár és az elefánt kivételével. Az ázsiai vadszamarat négyezer évvel ezelőtt már az ősi sumerok is igavonásra használták, de ez a faj azóta „elavult”, mert megjelent egy könnyebben irányítható faj, a ló. Az elefántot ma is munkára fogják sok helyütt, a tenyésztők számára azonban mindig kemény diónak bizonyult, s ezért sohasem próbálták szelektív alapon tenyészteni.
A következő kategóriába az olyan háziasított fajok tartoznak, amelyeket haszonállatként tartunk. Nem öljük meg őket, ezért ilyen szerepkörükben nem tekinthetők zsákmányállatoknak. Csak bizonyos részeikre támasztunk igényt: a szarvasmarha és a kecske tejére, a birka és az alpaka gyapjára, a tyúk és a kacsa tojására, a méh mézére és a selyemhernyó selymére.
Vadásztársainkon, a kártékony állatokat irtó társainkon, az igavonókon és a haszonállatokon kívül bizonyos állatok szokatlanabb, speciálisabb célokra szegődtek társunkul. A galambot azért háziasítottuk, hogy üzeneteket hordozzon. Ennek a madárnak a meghökkentő tájékozódási képességét évezredek óta kihasználjuk. Háború idején oly értékes lehet, hogy az utóbbi időkben ellenszimbiózis alakult ki: betanított sólymokkal szegjük a galambok útját. Egészen más célokra, szelektív alapon, hosszú időn át tenyésztettük ki a sziámi harcos halakat és harcos kakasokat – szerencsejátékok tárgyául. Az orvostudomány széleskörűen alkalmazza a tengerimalacokat és fehér patkányokat, laboratóriumi kísérletek „élő telepéül” szolgálnak.
Ezek tehát fontosabb együttélőink, amelyeket leleményes fajunk a társulás ilyen vagy olyan formájába szorított. Az ő előnyük csupán annyi, hogy többé nem számítjuk őket ellenségeinknek. Az idők folyamán számuk meredeken emelkedett. A világon való elterjedtség tekintetében roppant sikeres fajok ezek. De az örömbe üröm is vegyül. Szaporodásuk fejében elvesztették evolúciós szabadságukat, genetikai függetlenségüket, és bár jól tápláljuk, gondozzuk őket, ki vannak téve tenyésztő szeszélyeinknek.
A zsákmányállatok és élettársak után az állatokhoz fűződő kapcsolataink harmadik kategóriájába a vetélytársak tartoznak. Kíméletlenül kiirtunk minden olyan fajt, amely az élelemszerzés vagy az élettér tekintetében vetélytársunk, vagy akadályozza életünk hatékony menetét. Nincs értelme elsorolni ezeket a fajokat. Megtámadunk és elpusztítunk szinte minden olyan állatot, amely ehetetlen, vagy nem válik be együttélőnek. Ez a folyamat ma is tart a világ minden részében. A kisebb vetélytársak pusztítása esetleges, a komolyabb vetélytársak jövője azonban nem sok jóval kecsegtet. A múltban legközelebbi főemlős rokonaink voltak legkomolyabb vetélytársaink, és nem a véletlen műve, hogy ma már csak mi maradtunk meg egész családunkból. A nagy termetű húsevők is komolyan veszélyeztették érdekeinket, ezért ki is pusztítottuk őket mindenütt, ahol bizonyos szint fölé emelkedett a népsűrűségük. Európában például gyakorlatilag kihalt valamennyi nagyobb állat, kivéve a csupasz majmot, amely hatalmas kavargó tömegekben él és virul.
A következő kategóriába tartozó élősködők jövője még sötétebb. Fokozott harcot vívunk ellenük, és ha meggyászoljuk is egy-egy olyan állat kihaltát, amely az élelemszerzésben vetélytársunk, senki nem ont könnyet azon, hogy a bolha kihalófélben van. Az orvostudomány fejlődésével egyre jobban kibontakozunk az élősködők szorításából. Együtt jár ezzel, hogy a többi fajnak még jobban bealkonyul, hiszen az élősködők kiirtásával egészségünk javul, népességünk még meredekebben ível fölfelé, tehát fokozódik az a szükségszerűség is, hogy a veszélytelenebb vetélytársak kiirtására is sor kerüljön.
Az ötödik kategória, a ragadozóké, ugyancsak hanyatlófélben van. Soha nem szerepeltünk egy másik állatfaj „menüjének” főhelyén, és történetünk egyetlen szakaszában sem ritkították meg sorainkat jelentősebben a ragadozók – már amennyire meg tudjuk ítélni. A nagyobb húsevők, mint például a nagymacskák és a vadkutyafélék, a krokodilcsalád nagyobb tagjai, a cápák és a nagyobb ragadozó madarak azonban időnként belénk kapnak, s így napjaik meg vannak számlálva. A dolog iróniája, hogy az az ellenfelünk, amely a paraziták kivételével több csupasz majmot tett el láb alól, mint bármely más ragadozó, nem képes bekebelezni a táplálék hullát, amelyet gyilkos döfése csinál belőlünk. A mérges kígyó ez a halálos ellenségünk, és mint meglátjuk hamarosan, őt gyűlöltük meg leginkább valamennyi magasabb rendű állat közül.
Ez az öt kategória foglalja magában fajközi kapcsolatainkat. A zsákmány, az együttélő, a vetélytárs, az élősködő és a ragadozó viszonylat a többi állatfajok között is megtalálható. Ilyen tekintetben tehát nem állunk egyedül. E kapcsolatainkat jobban elmélyítjük, mint a többi faj, de a kapcsolatok maguk azonosak. Mint említettem, a gazdasági szemlélet gyűjtőfogalmába lehet vonni valamennyit. Ezenfelül azonban kialakítottuk speciális szemléleteinket: a tudományos, az esztétikai és a szimbolikus szemléletet.
A tudományos és esztétikai állatszemlélet erős felfedező hajlamunk megnyilatkozása. Kíváncsiságunk hajt, hogy földerítsük a természeti jelenségeket, s az állatvilág érthetően mindig nagyon foglalkoztatott bennünket. A zoológust valamennyi állat egyformán érdekli. Az ő szemében nincsenek jó vagy rossz fajok. Valamennyit megvizsgálja, földeríti; kutató szenvedélye önzetlen. Az esztétikai szemlélet ugyanilyen felfedezni vágyásból táplálkozik, de más koordinátákban gondolkodik. Ez a szemlélet nem elemzésre váró rendszert, hanem szépséget keres az állati formák, színek, minták és mozgások roppant sokaságában.
A szimbolikus szemlélet egészen mást takar. Sem a gazdasági meggondolások, sem pedig a felfedezni vágyás nem jut itt szerephez. Az állatok e helyett fogalmakat testesítenek meg. Ha egy faj harcias külsejű, a háború szimbólumává válik. Ha suta és ragaszkodó, a gyermekség jelképe lesz. Alig nyom a latban, hogy valóban harcias vagy ragaszkodó-e. Igazi természetét nem kutatjuk, az a tudományos szemlélet dolga. A ragadozó állat szájában tűhegyes fogak meredezhetnek, lehet gonoszul agresszív, ám ha ezek a sajátságai nem szembeötlőek, ragaszkodása viszont az, tökéletesen beválhat a gyermekség eszményi jelképéül. A szimbolikus állat ügyében csak látszólag teszünk igazságot.
A szimbolikus állatszemléletet először „antropoidomorfikus” szemléletnek keresztelték. Ez az undok kifejezés szerencsére később „antropomorfikusra” rövidült, amely, bár még mindig suta, általánosan használatos lett. A természettudósok rendületlenül rosszalló értelemben használják, és – saját szemszögükből – joggal ítélik el ezt a szemléletet: mindenáron meg kell őrizniük tárgyilagosságukat, hogy jelentős fölfedezéseket tehessenek az állatvilágban. Nem ilyen egyszerű azonban a dolog.
Eltekintve a tudatos döntésektől, hogy állatokat bálványul, jelképül és emblémául használjunk, finom, rejtett erők is működnek bennünk, melyek arra késztetnek, hogy más fajokban a magunk karikatúráit lássuk. Még a legelvontabb agyú tudós száján is kicsúszhat a „Hello, öregfiú”, mikor kutyáját üdvözli. Tökéletesen tisztában van vele, hogy az állat nem értheti meg szavait, a kísértésnek mégsem tud ellenállni. Milyen természetűek ezek az antropomorfikus erők, és miért oly nehéz leküzdeni őket? Miért mondjuk egy-egy állatra, hogy „Ó”, és másokra mért, hogy „Ú”? Nem lényegtelen meggondolás ez. Jelenlegi kultúránk fajközi energiáinak hatalmas erejéről van szó. Szenvedélyesen szeretjük, illetve gyűlöljük az állatokat, és elfogultságunkat pusztán gazdasági, vagy felfedezői meggondolásokkal nem tudjuk megmagyarázni. Nem kétséges, hogy bizonyos ingerekre valamilyen nem is gyanított, alapvető reakció szabadul el bennünk. Azzal áltatjuk magunkat, hogy az állatokat állatoknak tekintjük. Kijelentjük, hogy egy-egy állat bájos, ellenállhatatlan, vagy undorító. De miért látjuk ilyennek és nem másnak?
Hogy feleletet kapjunk erre a kérdésre, össze kell gyűjtenünk néhány tényt. Pontosan mely állatokat szeretjük, illetve gyűlöljük, és kultúránkon belül hogyan alakulnak ezek az elfogultságok a nemmel és a korral? Ha megbízható válasszal akarunk szolgálni, nagy tömegű, mennyiségi bizonyítékra van szükségünk. Sor került e célból nyolcvanezer, négy és tizennégy éves kor közötti angol gyermek válaszainak felmérésére. Egy állatkerti tévéműsor alkalmával a következű egyszerű kérdések hangzottak el: „Melyik állatot szereted a legjobban?” és „Melyik állatot szereted a legkevésbé?” A válaszok tömegéből mindegyik kérdésre tizenkétezer, találomra kiválasztott feleletet elemeztek.
Ami a kedvező fajközi elfogultságot illeti, a különböző állatcsoportok a következőképpen végeztek: a gyermekek 97,15 százalékának első számú kedvence valamilyen emlősállat volt. Madarak a válaszoknak mindössze 1,6, hüllők 1, halak 0,1, gerinctelenek 0,1 és kétéltűek 0,05 százalékban jutottak az első helyre. Szemmel láthatóan különleges hely jut az emlősöknek e téren.
(Meg kell említenünk, hogy a válaszok írásos formában érkeztek be, és olykor nehéz volt a megadott nevekből azonosítani az állatokat, különösen ha nagyon fiatal gyermek volt a válaszadó. Aránylag könnyű volt megfejteni az „oroszlányt”, a „lót”, a „vatkant”, a „pinkint”, a „pandáit”, a „tigrincset” és a „leopárt”, de a lehetetlenséggel volt határos kitalálni, milyen szerzet a „rőzsemalac”, az „ugrógili”, az „otámusz”, vagy a „cocacola mókus”. Az ilyen vonzó állatokra szavazó válaszokat kelletlenül bár, de töröltük.)
Ha mármost az első tíz között végzett állatokra összpontosítjuk figyelmünket, a következő adatokat nyerjük:

1. Csimpánz (13,5 százalék).

2. Majom (13).

3. Ló (9).

4. Fülesmaki (8).

5. Panda (7,5).

6. Medve (7).

7. Elefánt (6).

8. Oroszlán (5).

9. Kutya (4).

10. Zsiráf (2,5).

Azonnal szembeötlik, hogy ezek az elfogultságok nem tükröznek különösebb gazdasági vagy esztétikai meggondolásokat. A tíz, gazdaságilag legfontosabb állat listája igencsak másképp festene. Ezek a kedvenc állatok még csak nem is a legméltóságteljesebb, vagy legélénkebb színű állatok: nagy részük meglehetősen nehézkes, ügyetlen és tompán színezett állat. Viszont bőségesen rendelkeznek antropomorfikus vonásokkal, és a gyermekek éppen ezekre a vonásokra reagálnak, mikor kedvencet választanak maguknak. Nem tudatos folyamat ez. A fent felsorolt fajok mindegyike valami olyan alapingert nyújt, amely saját fajunk különleges sajátságaira emlékeztet, és mi automatikusan reagálunk e vonásokra anélkül, hogy tudnánk, tulajdonképpen mi is ragadott meg. Az első tíz állat leglényegesebb antropomorfikus vonásai a következők:

1. Valamennyi szőrzettel rendelkezik, nem pedig tollazattal, vagy pikkelyekkel.

2. Testük körvonala kerekded (csimpánz, majom, fülesmaki, panda, medve, elefánt).

3. Pofájuk lapos (csimpánz, majom, fülesmaki, medve, panda, oroszlán).

4. Mimikájuk van (csimpánz, majom, ló, oroszlán, kutya).

5. Kisebb tárgyakat manipulálni tudnak (csimpánz, majom, fülesmaki, panda, elefánt).

6. Testtartásuk bizonyos tekintetben, vagy időnként meglehetősen függőleges (csimpánz, majom, fülesmaki, panda, medve, zsiráf).

E követelmények közül minél többet magáénak mondhat egy-egy faj, annál előbbre kerül a listán. A nem-emlős fajok azért végeztek hátul, mert nem felelnek meg ezeknek a követelményeknek. A madarak közül a két kedvenc a pingvin (0,8 százalék) és a papagáj (0,2 százalék). Azért első a pingvin, mert valamennyi madár közül a legfüggőlegesebb testtartású. A papagáj is a legtöbb madárfajnál függőlegesebben gubbaszt ülőrúdján, de még más előnyök is a javára szólnak. Csőrformája jóvoltából a madarak körében szokatlanul lapos arca van. Különös módon étkezik, nem hajtja le fejét, hanem lábát emeli a szájához, no meg utánozni képes beszédünket. Bizonyára fájlalná, ha megtudná: népszerűségéből sokat elvesz, hogy járás közben vízszintesebb helyzetbe ereszkedik, s a függőlegesen totyogó pingvinnel szemben értékes pontokat veszít.
Az első helyeken végzett emlősökkel kapcsolatban érdemes néhány külön szót szólni. A nagymacskák közül például miért egyedül az oroszlán „futott be”? A magyarázat minden bizonnyal az, hogy egyedül az oroszlán, annak is csak a hímje, visel dús sörényt feje körül. A sörény hatására laposabbnak tűnik a pofája (ez kiderül abból, ahogyan a gyermekek rajzaikban ábrázolják), ami nagyban elősegíti előkelő helyezését.
A mimika, mint azt korábbi fejezetekből megtudhattuk, különösen fontos, hiszen saját fajunkban is a vizuális kommunikáció alapformája. Csupán néhány emlőscsoportban fejlődött ki bonyolultabb mimika – a magasabb rendű főemlősökben, a lovakban, a kutyákban és a macskákban. Nem a véletlen műve, hogy a tíz közül öt e csoportok tagja. Az arckifejezés változásai hangulatváltozásokat tükröznek, ami fontos összekötő kapocs az állat és saját fajunk között, ha az adott kifejezéseket nem mindig értjük is meg pontosan, helyes összefüggéseikben.
Ami a manipulációs készséget illeti, a panda és az elefánt különleges eset. A pandának meghosszabbodott a csuklócsontja, amellyel meg tudja ragadni a táplálékául szolgáló, vékony bambuszdarabkákat. Az egész állatvilágban nem találjuk e struktúra párját. Ez teszi lehetővé, hogy a lúdtalpas állat apró tárgyakat ragadjon meg, és függőleges, ülő helyzetben szájához emelje őket. Ez az antropomorfikus vonása igencsak előnyére szolgál. Az elefánt is manipulálni képes környezete apróbb tárgyait. Ormányával, ezzel a másik egyedülálló szerkezettel emeli szájához őket.
A fajunkra oly jellemző függőleges testhelyzet automatikusan előnyhöz juttat minden olyan állatot, amely fel tudja venni ezt a testtartást. Az első tíz között szereplő főemlősök, a medve és a panda függőlegesen képes ülni, nem is ritkán. Olykor még föl is áll, sőt néhány ingatag lépést is tesz ebben a helyzetben, ami értékes pontokat szerez. Egyedülálló testarányai jóvoltából a zsiráf bizonyos értelemben folyamatosan függőleges állat. A társas viselkedés révén oly antropomorfikus kutya a testtartás terén mindig csalódást okozott a csupasz majomnak. Megalkuvás nélkül vízszintes a kutya helyzete. A csupasz majom azonban nem nyugodott bele a vereségbe, és leleményességével hamarosan megoldotta ezt a problémát: ülni és „kérni” tanította a kutyát. Még ennél is tovább mentünk abbeli igyekezetünkben, hogy a magunk képére formáljuk a szerencsétlen állatot. Magunk farkatlan faj lévén, rákaptunk a kutya farkának megcsonkolására. Magunk lapos arcúak lévén, szelektív tenyésztéssel ellaposítottuk orrtájékának csontszerkezetét. Ennek az lett az eredménye, hogy számos mai kutyafaj pofája rendellenesen lapos. Antropomorfizáló vágyaink oly követelőzőek, hogy még az. állat fogazatának hatékonyságát csökkentve is eleget teszünk nekik. Tisztában kell lennünk vele, hogy az effajta állatszemléletünk önzésből táplálkozik. Nem állatnak tekintjük az állatot, hanem a magunk tükörképének, és ha a tükör túlságosan torzít, vagy meghajlítjuk, vagy bosszúsan félredobjuk.
Eddig a négy és tizennégy éves kor közötti gyermekek kedvenc állatairól beszéltünk. Ha mármost a válaszadók kora szerint osztjuk fel a válaszokat, kiemelkedik néhány figyelemreméltóan következetes tendencia. Néhány állat szeretete a gyermekek korával egyenletesen csökken. Más állatoké egyenletesen emelkedik.
Váratlan fölfedezést tehetünk: ez a tendencia feltűnő kapcsolatban áll a kedvenc állatok egyik sajátságával, mégpedig testük méretével. A fiatalabb gyermekek inkább a nagyobb állatokat, a korosabbak pedig a kisebbeket kedvelik. Ezt úgy illusztrálhatjuk, hogy elővesszük az első tíz állat két legnagyobbját, az elefántot és a zsiráfot, illetve két legkisebbjét, a fülesmakit és a kutyát. Az elefánt a gyermekek átlag hat százalékának első számú kedvence. A négyévesek 15 százaléka tette első helyre, míg a tizennégy éveseknek csupán 3 százaléka. Az esés egyenletes. A zsiráf népszerűsége hasonlóképpen, 10-ről 1 százalékra esik. A fülesmaki viszont a négyéveseknek csupán 4,5 százalékánál aratott maradéktalan sikert, míg a tizennégy évesek 11 százaléka adta neki a pálmát. Az emelkedés egyenletes itt is. A kutya pedig 0,5 százalékról 6,5 százalékra küzdötte föl magát. Az első tíz állat közepes méretű sztárjainál nem jelentkezik ez a feltűnő tendencia.
Vizsgálatunk eredményeit két alapelvben foglalhatjuk össze. Az állatok szeretetének első törvénye kimondja, hogy „Egy állat népszerűsége egyenesen arányos a benne föllelhető antropomorfikus vonások mennyiségével”. A második törvény pedig azt mondja ki, hogy „A gyermek életkora fordítottan arányos kedvenc állata testméretével”.
Mi magyarázza a második törvényt? Idézzük emlékezetünkbe, hogy az előszeretetek szimbolikus azonosításon alapulnak. A legegyszerűbb magyarázat tehát az, hogy a kisebb gyermekek „pótszülőt” keresnek az állatokban, míg a korosabbak „pótgyerekeket” látnak bennük. Nem elegendő tehát, hogy az állat saját fajunkra emlékeztessen, ezenfelül még fajunk egy-egy külön kategóriájára is emlékeztetnie kell. A nagyon fiatal gyermek szemében a szülők mindenható, oltalmazó alakok. Uralkodnak a gyermek tudatán. Nagy, barátságos állatok lényegében, s ezért a nagy, barátságos állatok könnyen fölcserélhetők a szülők alakjával. Ahogy növekszik a gyermek, jogait kezdi követelni, versenyre kél szüleivel. A helyzet urának tekinti magát, csakhogy bajos dolog egy elefánton, vagy zsiráfon uralkodni. A kedvenc állatoknak olyan méretre kell zsugorodniok, amelyen könnyű uralkodni. A gyermek – különös, koravén módon – maga is szülő lesz. Kedvenc állata a saját „gyermeke” jelképét ölti fel. A valódi gyermek túlságosan fiatal még, hogysem valódi szülő lehessen, ezért szimbolikusan válik szülővé. Az állat birtokjoga fontossá válik, kialakul a „gyermekkori szülőiség” egy formája, a kedvenc állatok dédelgetése. Nem a véletlen műve, hogy amióta boltban kapható az addig fülesmakinak nevezett egzotikus állatka, népszerű, új neve bushbaby lett (bokorbaba). (A szülők vegyék ezt figyelmeztetésnek: az állatdédelgető hajlam csak a gyermekkor kései szakaszában kezd megnyilvánulni. Súlyos hiba nagyon fiatal gyermekeknek állatkákat ajándékozni, csak pusztító kíváncsiságukat élik ki rajtuk, vagy pedig egyszerűen idegenkednek tőlük.)
Az állatszeretet második törvénye alól egyetlen meglepő kivétel akad, a ló. A lóval kapcsolatos reakció két okból is szokatlan. Ha a problémát a gyermekek életkorának összefüggésében vizsgáljuk, előbb egyenletesen emelkedik a ló népszerűsége, majd ugyanilyen egyenletesen csökken. A csúcsérték a serdülőkor beköszöntével esik egybe. Ha a nemek összefüggésében elemezzük a problémát, kitűnik, hogy a lányok között háromszorta népszerűbb, mint a fiúk körében. Ilyen mérvű nemi különbség egyetlen másik állat szeretetével kapcsolatban sem tapasztalható. Világos, hogy van valami szokatlan ebben a reakcióban, ami külön elbírálást igényel.
Ebben az összefüggésben az a ló egyedülálló vonása, hogy a hátára lehet ülni, meg lehet lovagolni. Ez az első tíz helyen felsorolt állatok közül egyikre sem érvényes. Ha összevetjük ezt a megfigyelést azzal a ténnyel, hogy a ló népszerűségének csúcspontja egybeesik a serdülőkor kezdetével, s hogy feltűnő nemi különbség mutatkozik az iránta érzett vonzalomban, csak arra a következtetésre juthatunk, hogy a lóval kapcsolatos reakcióban erőteljes a szexuális elemek szerepe. Ha szimbolikusan azonosítjuk egymással a lóra való felhágást és a szexuális, hágó mozdulatot, valószínűleg meglepő, hogy az állat népszerűbb a lányok között. A ló azonban erős, izmos, uralkodó jellegű állat, tehát a hím szerepkörbe jobban beleillik. Ha tárgyilagosak vagyunk, megállapíthatjuk, hogy a lovaglás művelete nem más, mint ütemes mozdulatok hosszú sorozata, miközben a lovas lába szélesre tárul, és szorosan érintkezik az állat testével. A lányokra gyakorolt vonzereje tehát minden bizonnyal az állat férfias természetéből és a hátán végzett művelet, valamint a testtartás jellegéből együttvéve fakad. (Hangsúlyoznunk kell, hogy a gyermek-népesség egészéről beszélünk. Minden tizenegyedik gyermek legkedvesebb állata a ló. E számnak csupán töredéke kapott szüleitől valódi pónit, vagy lovat. Azok, akiknek saját lovuk van, gyorsan kitanulják a lovaglás műveletével járó összetettebb örömöket. Ha így válnak a lovaglás bolondjaivá, az már természetesen kevésbé lényeges a mi szemszögünkből.)
Ezek után már csak az vár tisztázásra, hogy miért veszít népszerűségéből a ló a serdülőkor beálltával. A szexuális fejlődés fokozódásával azt várnánk, hogy népszerűsége tovább növekedjék, és ne csökkenjen. A feleletet úgy kapjuk meg, ha összevetjük a ló szeretetének görbéjét a gyermekek szexuális játékainak görbéjével. Figyelemre méltóan egybevág a két görbe. Csak arra gondolhatunk, hogy a szexuális öntudat kifejlődésével és a jellegzetes elzárkózással, mely a tinédzserek szexuális érzéseit kíséri, a lóval kapcsolatos pozitív reakció éppúgy veszít erejéből, mint a nyílt szexuális „csintalankodás” mértéke. Sokatmondó, hogy ezen a ponton a majmok vonzereje is hanyatlani kezd. Sok majom nemi szerve rendkívül szembeötlő, olykor jókora rózsaszínű duzzanatok teszik még feltűnőbbé. A fiatalabb gyermekek ügyet sem vetnek erre, a majmok más, erősen antropomorfikus vonásai tehát akadálytalanul hathatnak. A korosabb gyermekeket a feltűnő nemi szerv már zavarba hozza – emiatt csökken az állat népszerűsége.
Ez tehát a helyzet atárgyban, hogy mely állatokat szereti leginkább a gyermek. A felnőttek reakciói már változatosabbak és áttételesebbek, az alapvető antropomorfizmus azonban itt is érvényesül. A komoly természetkutatók és zoológusok fájlalják, hogy ez így van, ám ha tisztában vagyunk azzal, hogy az efféle szimbolikus reakcióknak semmi közük a különböző állatok valódi mivoltához, az ilyen reakciók nem ártanak senkinek, és értékes, pótlólagos levezetői érzelmeinknek.
Mielőtt megvizsgálnánk az érem másik oldalát, mármint hogy mely állatoktól irtózunk, hadd feleljünk egy ellenvetésre. Úgy is lehetne érvelni, hogy az imént elemzett vizsgálati eredmények csupán egy-egy kultúrára vonatkoztatva jelentősek, fajunk egészére nézve azonban édeskeveset érnek. Ami az említett állatok valódi mivoltát illeti, ez igaz. Hogy reagálni tudjunk például a pandára, természetesen tudnunk kell a panda létezéséről. Nincs velünk született pandareakciónk. De nem ez itt a lényeg. A panda szeretetét egy-egy kultúra körülményei határozzák meg, de ennek a szeretetnek az okai már mélyebb, biológiaibb folyamatokra utalnak. Ha a felmérést egy másik kultúrában is elvégeznénk, lehet, hogy mások lennének a legkedveltebb fajok, kiválasztásukat azonban így is alapvető, szimbolikus igényeink határoznák meg. Az állatok szeretetének első és második törvénye ugyanúgy működne egy másik kultúrában is.
Vegyük szemügyre mármost, hogy mely állatoktól irtózunk leginkább. Az adatokat hasonló módon elemezhetjük. A tíz leggyűlöletesebb állat a következő:

1. Kígyó (27 százalék).

2. Pók (9,5).

3. Krokodil (4,5).

4. Oroszlán (4,5).

5. Patkány (4).

6. Görény (5).

7. Gorilla (3).

8. Orrszarvú (3).

9. Víziló (2,5).

10. Tigris (2,5).

Ezek az állatok fontos közös vonással rendelkeznek: veszélyesek. A krokodil, az oroszlán és a tigris húsevő ragadozók. A gorilla, az orrszarvú és a víziló könnyen vetemedik emberölésre, ha ingerlik. A görény éktelen vegyi hadviselést folytat. A patkány kártevő: betegségeket terjeszt. Léteznek mérges kígyók és pókok.
Túlnyomó részük feltűnően nélkülözi azokat az antropomorfikus vonásokat, amelyek a tíz legkedveltebb állatot jellemzik. Csak az oroszlán és a gorilla kivétel. Az oroszlán az egyedüli állat, amely mindkét vonatkozásban az első tíz közt szerepel. A vele kapcsolatos reakció ambivalenciáját az az egyedülálló kettősség magyarázza, amely vonzó, antropomorfikus sajátságokat kegyetlen, ragadozó hajlammal egyesít. A gorilla bőségesen hordoz antropomorfikus vonásokat, de szerencsétlenségére arcának szerkezete folytán olyan látszatot kelt, mintha szakadatlanul agresszív, támadó hangulatban volna. Ez pusztán csontstruktúrájának véletlenszerű eredménye, és semmi köze az állat valódi (meglehetősen szelíd) egyéniségéhez. Nagy testi erejével párosulva azonban gépiesen a vad, brutális erőszak tökéletes szimbólumává avatja az arc birtokosát.
A tíz leginkább gyűlölt állat listájának legfeltűnőbb vonása a kígyó és a pók tömeges utálata. Ez nem magyarázható csupán azzal, hogy a két fajnak veszélyes változatai is léteznek. Más erők működnek itt. A választások indokolásának vizsgálatából kiderül, hogy a gyermekek azért utálják a kígyót, mert „nyálkás és piszkos”, a pókot pedig, mert „szőrös és mászik”. Ezek az állatok vagy valamilyen nagy, szimbolikus jelentőséggel vannak fölruházva, vagy pedig velünk született reakció, hogy kerüljük őket.
A kígyó régóta fallikus jelképnek számít. Mérgező hatású fallosz lévén, a kéretlen szerelmet jelképezte, amely részben megmagyarázza népszerűtlenségét, de a dolog nem ilyen egyszerű. Ha megvizsgáljuk a kígyóutálat szintjeit a gyermekek életkorának összefüggésében, kitűnik, hogy népszerűtlensége korán tetőzik, jóval a serdülőkor beállta előtt. Már négyéves korban is magas ez a szint – mintegy harminc százalék –, majd enyhén emelkedik, és hatéves korban éri el tetőfokát. A nemek között alig van különbség, bár minden életkorban erősebb a lányok utálkozása, mint a fiúké. A serdülőkor beköszönte a jelek szerint egyik nemben sem hoz változást.
Ezért ütközik nehézségekbe, hogy a kígyót egyszerűen a nemiség egy erőteljes szimbólumaként könyveljük el. Valószínűbb, hogy e téren fajunk veleszületett averziójával van dolgunk a kígyószerű formákkal kapcsolatiján. Az nem csupán a reakció korai tetőzését magyarázza, hanem roppant magas szintjét is – ez a legtömegesebb elfogultság mindkét kérdéscsoportban. Egybevág ez az averzió legközelebbi élő rokonainkról, a csimpánzokról, gorillákról és orangutánokról alkotott ismereteinkkel is. Ezek az állatok ugyanilyen intenzíven rettegnek a kígyóktól, és az ő esetükben is korán tetőzik a reakció. A nagyon fiatal emberszabású majmokban nincs meg, de néhány éves korukra teljesen beérik – ekkor kezdenek ugyanis hosszabb-rövidebb időre eltávozni anyjuk testének védő közelségéből. Számukra az averziós reakciónak fontos, fennmaradási értéke van, és ugyanez nyilván korai őseinknek sem vált kárára. Mégis hangzott el olyan nézet, hogy a kígyótól való irtózás nem velünk született, hanem pusztán tanult, kulturális jelenség. A rendellenes elszigeteltségben fölnevelt csimpánz kölykök állítólag nem mutattak ilyen reakciót, mikor először találkoztak kígyóval. Ezek a kísérletek azonban nem túlságosan meggyőzőek. Néhány esetben az első kísérlet idején még túlságosan fiatalok voltak a csimpánzok. Ha néhány év múltán megismételték volna a kísérletet, elképzelhető, hogy a reakció jelentkezett volna. De az is lehetséges, hogy az elszigeteltségnek oly súlyos hatásai voltak, hogy a kérdéses csimpánz kölykök gyakorlatilag nem voltak beszámíthatók. Az efféle kísérletek azon az alapvetően téves elképzelésen alapszanak, hogy a veleszületett reakciók a külső környezettől függetlenül, mintegy kapszulált formában is beérnek. Valójában inkább veleszületett fogékonyságról van szó. A kígyóreakció esetében talán szükséges, hogy a fiatal csimpánz (vagy csupasz majom) korai életében jó néhány rémítő tárggyal találkozzon, míg megtanulja az ezekre adandó negatív ingerválaszokat. A kígyó reakció veleszületett jellege ez esetben úgy nyilvánulna meg, hogy a kígyóra adott negatív reakció jóval hevesebb lenne, mint a többi. A kígyótól való irtózás aránytalanul hevesebb lenne más, negatív reakcióknál, s éppen ez az aránytalanság mutatná ki a veleszületett fogékonyság jelenlétét. A normális, fiatal csimpánzok irtózása a kígyótól és saját fajunk heves kígyógyűlölete más módon aligha indokolható.
A gyermekek pókokkal kapcsolatos reakciója más természetű. Feltűnő nemi különbség jelentkezik. A fiúk pókgyűlölete négyéves kortól tizennégy éves korig kissé fokozódik. A lányok ugyanilyen szinten reagálnak egészen a serdülőkorig, amikor rohamos növekedés mutatkozik – tizennégy éves korra a fiúk szintjének kétszerese lesz az érték. Itt már minden bizonnyal fontos szimbolikus tényezővel van dolgunk. Evolúciós szemszögből a mérges pók éppen olyan veszélyt jelent a hímekre, mint a nőstényekre. Nem tudjuk, van-e mindkét nemben velünk született pókreakciónk, de még ez sem indokolhatná, miért szökik föl a lányok serdülésével a póktól való irtózás szintje. Egyedül az vezethet nyomra, hogy a nők ismételten „undok, szőrös micsodának” nevezik a pókot. Tudvalevően a serdülőkorban ütközik elő mind a fiúkon, mind pedig a lányokon a testszőrzet. A gyermekek szemében a test szőrzete feltétlenül ízig-vérig férfias vonás. A fiatal lány testszőrzetének megjelenése tehát sokkal zavaróbb (tudat alatti) jelentőséget hordoz, mint a fiatal fiúé. A pók hosszú lábai szőrszerűbbek és feltűnőbbek, mint más apró állatok, például a légy lábai, a pók ezért ennek a szerepnek eszményi szimbóluma.
Ezek tehát elfogultságaink, melyek akkor jelentkeznek, amikor más fajokkal találkozunk, más fajokon akad meg a szemünk. Gazdasági, esztétikai és tudományos állatszemléletünkkel karöltve egyedülállóan összetett fajközi szemléletet eredményeznek, amely éveink előrehaladtával is változik. Ezt úgy foglalhatnánk össze, hogy a fajközi ingerválaszoknak hét „korszakuk” van. Az első a gyermeki szakasz, amelyben még teljesen szüleink védelmére szorulunk, és különösen a nagy állatokra reagálunk hevesen, szüleink szimbólumát keressük és látjuk bennük. A második a gyermeki-szülői szakasz, amelyben versengeni kezdünk szüleinkkel, és különösen az apróbb állatokra reagálunk hevesen, saját „pótgyermekünket” keressük és látjuk bennük. Ez az állatkák dédelgetésének kora. A harmadik az objektív, elő-felnőtt szakasz, amelyben a szimbolikus szemléleten felülkerekedik a felfedezői érdeklődésnek mind tudományos, mind pedig esztétikai formája. Ekkor gyűjtünk bogarakat, ekkor tekintünk a mikroszkópba, ekkor gyűjtjük a lepkéket, ekkor állítunk fel akváriumot. A negyedik a fiatal felnőtt szakasz, amelyben saját fajunk ellenkező nemű tagjai lesznek az állatvilág legfontosabb képviselői. A többi faj kiszorul érdeklődésünkből, kivéve, ha tisztán kereskedelmi, vagy gazdasági szempontok vezérelnek. Az ötödik a felnőtt-szülői szakasz, amelyben ismét bevonulnak életünkbe a szimbolikus állatok, de ezúttal mint gyermekeink kedvenc állatai. A hatodik az utó-szülői szakasz, amelyben elveszítjük gyermekeinket, és újfent az állatokban keressük és látjuk gyermekeink pótlékát. (A gyermektelen felnőtteknél ez a gyermekpótló tendencia természetesen korábban is jelentkezhet.) Végül elérkezünk a hetedik, szenilis szakaszba, amikor fokozott érdeklődést tanúsítunk az állatok megóvása, megmentése iránt. Ebben a szakaszban olyan fajokra terelődik legfőbb figyelmünk, amelyeket a kipusztulás veszélye fenyeget. Alig számít, hogy – más szemszögből – vonzó vagy visszataszító állatok-e, hasznosak-e vagy haszontalanok, a lényeg az, hogy kevés és egyre kevesebb van belőlük. Az egyre ritkább orrszarvú és gorilla, a gyermekek rémei, ebben a korszakban az érdeklődés homlokterébe kerülnek. Meg kell őket menteni. Nyilvánvaló a szimbolikus párhuzam: maga a szenilis egyén is közel áll a személyes pusztuláshoz, s ezért ritka állatokra ruházza át saját közelgő végzetének képét. Érzelmi telítettségű igyekezete, hogy megmentse őket a kihalástól, saját vágyát tükrözi: maga is meghosszabbítaná életét.
Az állatmentő igyekezet az utóbbi években bizonyos fokig átterjedt a fiatalabb korosztályokra is, nyilván a hallatlanul hathatós, nukleáris fegyverek megjelenése folytán. Roppant pusztító erejük korra való tekintet nélkül, mindannyiunkat a rögtöni pusztulás lehetőségével fenyeget, ezért ma már valamennyien érzelmileg igényeljük az olyan állatokat, amelyek ritkaságuk révén saját veszélyeztetettségünk jelképei lehetnek.
Ezt a megfigyelést ne úgy értelmezzék, mintha egyedül ez indokolná a vadon élő állatok védelmét. Megvannak ezen kívül a tökéletesen jogos tudományos és esztétikai okai, hogy miért vagyunk hajlamosak felkarolni a bajba jutott fajokat. Ha tovább akarjuk élvezni az állatvilág bonyolult gazdagságát, és a vadon élő állatokat továbbra is tudományos és esztétikai kíváncsiságunk kiélésére akarjuk használni, segédkezet kell nekik nyújtanunk. Ha tétlenül nézzük, ahogy eltűnnek a Föld színéről, igen szerencsétlen módon elszürkítjük környezetünket. Fajunk intenzíven nyomozó hajlamú – nem engedhetjük meg, hogy ilyen értékes anyag kicsússzék a kezünkből.
A vadrezerváció problémáinak vitáin olykor szóba kerülnek gazdasági tényezők is. A kutatók elmondják, hogy ha értelmesen védjük és némi irányítással továbbtenyésztjük a vadon élő fajokat, a világ bizonyos részeinek fehérjében szűkölködő közösségeit ezzel megsegíthetjük. Mindez rövid távon tökéletesen igaz, hosszú távon azonban borúsabbak a kilátások. Ha népességünk a jelenlegi, félelmetes ütemben nő tovább, előbb-utóbb választás elé kerülünk: vagy mi, vagy ők. Akármilyen szimbolikus, tudományos vagy esztétikai értéket hordoznak, a helyzet gazdasági meggondolásai ellenük fognak szólni. A komor igazság az, hogy amint népsűrűségünk bizonyos szinten túlnő, nem marad hely a többi állat számára. Sajnos az az érv sem állja meg a helyét, hogy az állatok nélkülözhetetlen táplálékforrást jelentenek. Sokkal gazdaságosabb közvetlenül növényen élni, mint a növényt előbb állati hússá alakítani, s azután megenni. Minél jobban szűkül életterünk, annál drasztikusabb lépésekhez kell majd folyamodnunk, és végül kénytelenek leszünk szintetikus élelmiszereken élni. Ha nem létesítünk tömeges telepeket más bolygókon, vagy ha nem tudjuk komolyan visszafogni népsűrűségünk növekedését, a nem is távoli jövőben el kell tüntetnünk a Földről az élet minden más formáját.
Ha ez túlságosan borúlátóan hangzik, vessünk egy pillantást a számadatokra. A tizenhetedik század végén a világ csupaszmajom-lakossága mindössze ötszázmilliót tett ki. Ma már hárommilliárdra nőtt. [1987-ben elérte az ötmilliárdot. (A szerk.), 2005-ben a hat és félmilliárdot (A korr.)]
Minden huszonnégy órában további százötvenezerrel növekszik. (A bolygóközi emigrációs hatóságok ezt az adatot nyilván ijesztő erőpróbának fogják találni.) Kétszázhatvan év múlva, ha a növekedés egyenletes lesz – ami egyébként nem valószínű –, a Föld felszínén négyszázmilliárd csupasz majom kavargó tömege fog hemzsegni. A Föld átlagos népsűrűsége négyzetmérföldenként tizenegyezer lesz, vagyis mai nagyvárosaink túlzsúfoltsága a Föld minden szegletére átterjed. Hogy ez milyen következményekkel jár majd az élet valamennyi természeti formájára, azt nem kell ecsetelni. Saját fajunkra vonatkozó hatása ugyanilyen csüggesztő.
De feledkezzünk el erről a lidércnyomásról: valóra válása igen távoli lehetőség. Mint könyvem minden oldalán hangsúlyoztam, nagy technológiai vívmányaink ellenére még mindig nagyon is egyszerű, biológiai jelenség a csupasz majom. Nagyszabású eszméink és fennkölt önámításunk ellenére még mindig szerény állatok vagyunk, szolgaian követjük az állati viselkedés valamennyi alaptörvényét. De már jóval azelőtt, hogy népsűrűségünk eljutna a fent jelzett szintre, biológiai természetünk oly sok szabályát áthágjuk, hogy uralkodó szerepű fajunk egyszerűen összeomlik. Különös önelégültségre vagyunk hajlamosak, mármint hogy erre sohasem kerülhet sor, hiszen van bennünk valami különleges, ami a biológiai törvények fölé emel bennünket. Nincs. A múltban számos izgalmas faj kipusztult, és mi sem vagyunk kivételek. Előbb-utóbb el kell tűnnünk a színről, hogy valami másnak adjuk át helyünket. Ha késleltetni és nem siettetni akarjuk ezt a pillanatot, szívósan, keményen szembe kell néznünk magunkkal. Biológiai lények vagyunk, meg kell valahogyan értenünk korlátainkat. Ezért írtam ezt a könyvet, ezért sértettem meg szándékosan fajunkat, mikor csupasz majomnak neveztem el, ahelyett, hogy a szokásosabb elnevezést használtam volna. Így könnyebb megtartani az arányokat. Így talán könnyebben ráállunk, hogy megvizsgáljuk, mi is megy végbe életünk felszíne alatt. Lelkes buzgalmamban talán túlságosan kikeltem tézisem mellett. Dicséreteket is zenghettem volna, leírhattam volna sok csodálatos emberi vívmányt. Ezt nem tettem, s ezért óhatatlanul egyoldalú lett a kép. Különleges faj vagyunk, s ezt korántsem akarom tagadni vagy kisebbíteni. De ezt már annyiszor elmondták. Mikor feldobjuk azt a bizonyos pénzdarabot, mintha mindig úgy érkezne le, hogy nekünk kedvez – ezért éreztem, hogy éppen ideje megfordítanunk é^s megnéznünk a másik oldalát is. Sajnos oly hatalmas és sikeres faj vagyunk a többi állatfajhoz képest, hogy sértőnek találjuk alantas származásunk emlegetését – nem is számítok köszönetre azért, amit tettem. Kiemelkedésünk karrierregény volt, és mint minden újgazdag, mi is kényesek vagyunk származásunkra. És állandóan fenyeget az a veszély, hogy hűtlenek leszünk hozzá.
Olyan derűlátó nézet is létezik, hogy mivel magas értelmi szintre jutottunk, és leleményességünk hallatlanul fejlett, bármilyen helyzetet a magunk javára tudunk majd fordítani; oly rugalmasak vagyunk, hogy életmódunkat új mederbe tudjuk terelni, amint azt sebesen emelkedő faji státusunk újra és újra megkívánja; mikor elérkezik az ideje, meg tudunk majd birkózni a túlnépesedéssel, a stresszekkel, intimitásunk és cselekvési szabadságunk elvesztésével; újjáalakítjuk viselkedésformánkat, s úgy fogunk élni, mint az óriáshangyák; kordába tudjuk fogni agresszív, területvédő indulatainkat, szexuális vágyainkat és szülői hajlamainkat; ha a gépesített tyúkfarmok mintájára kell élnünk, azt is átvészeljük; értelmünk valamennyi alapvető, biológiai hajlamunkon győzedelmeskedik. Kijelentem, hogy ez képtelenség. Nyers, állati természetünk sohasem enged ennyit. Igen. rugalmasak vagyunk. Igen, viselkedésünk opportunista, de opportunizmusunknak is megvan az átléphetetlen határa. Ez a könyv biológiai vonásainkat hangsúlyozza. Így akartam rámutatni korlátaink jellegére. Ha józanul felismerjük és elfogadjuk őket, fennmaradásunk esélyei sokkal jobbak. Nem hirdetem a „vissza a természethez” naiv jelszavát. Csupán azt, hogy értelmes, opportunista fejlődésünket alapvető, viselkedési kötöttségeinkhez kell igazítanunk. Valahogyan minőségben kell javulnunk, nem csupán mennyiségben. Ha ez megtörténik, úgy fejlődhetünk tovább a technológiában, úgy juthatunk az előrehaladás drámai izgalmához, hogy nem kell megtagadnunk evolúciós örökségünket. Ha ez nem történik meg, elfojtott biológiai hajlamaink mindinkább felhalmozódnak, mígnem egy szép napon átszakad a gát, és bonyolult létezésünk egész struktúráját elsöpri a vízözön.

[Sajnos az ajánlott irodalom, a bibliográfia és Csányi Vilmos utószava hiányzik a digitális változatból.]