Desmond Morris
A CSUPASZ MAJOM

(Tartalom)

Bevezetés

A majmoknak és az emberszabású majmoknak százkilencvenhárom élő fajuk van. Közülük százkilencvenkét faj testét szőr borítja. Egyetlen majomfaj teste csupasz, és ez Homo sapiens-nek nevezi magát. E különös, roppant sikeres faj sok időt szán magasabb indítékainak kiismerésére, és épp ennyit arra, hogy alapvető indítékairól, ha csak egy mód van rá, ne vegyen tudomást. Büszke a főemlősök sorában egyedülállóan nagy agyára, de takargatni próbálja, hogy a hímvesszője is a legnagyobb, mely dicsőséget, tévesen, inkább a hatalmas gorillának játszana át. Sokbeszédű, olthatatlanul kíváncsi, összezsúfolódott nagy majom, s itt az ideje, hogy végre szemügyre vegyük alapvető viselkedésformáit.
Zoológus vagyok, és a csupasz majom: állatfaj. Ezért bízvást írhatok róla. Nem fogom többé kikerülni csak azért, mert némelyik viselkedésformája eléggé összetett és imponáló. Mentségem, hogy hiába kupálódott ki, a Homo sapiens azért csupasz majom maradt: miközben új, magasztos indítékokat sajátított el, egyet sem vetkőzött le ősi, földhözragadt indítékai közül. Ez nemritkán zavarba ejti, de hát ősi indítékaival évmilliók óta él együtt, míg az újak legföljebb ha néhány ezer évesek, így hát semmi reménye, hogy rövid úton lerázhassa magáról egész evolúciós múltjának felgyülemlett genetikai örökségét. Ha állatfajunk szembe merne nézni ezzel a ténnyel, sokkal kevesebb szorongás gyötörné, és elégedettebb lehetne önmagával. Talán épp ehhez segítheti hozzá egy zoológus.
A csupasz majom viselkedéséről szóló eddigi leírások egyik legkülönösebb vonása, hogy szerzőik csekély kivétellel épp attól fordultak el, ami az orruk előtt volt. Az első antropológusok a földgolyó legképtelenebb zugaiban próbáltak természetünk alaptörvényére rábukkanni, olyan félreeső kulturális zsákutcákba széledve, amelyek különlegességük, sikertelenségük okán már-már életképtelenek voltak. Meghökkentő tényekkel tértek vissza az ott honos, bizarr szerelmi kultúráról, rokonsági rendszerről vagy rituális eljárásokról, majd úgy tüntették fel ezt az anyagot, mintha kimondhatná a döntő szót egész fajunk viselkedésmódjára nézve. E kutatók munkája természetesen rendkívül érdekes és felettébb értékes, hiszen elénk tárja, mi történik maroknyi csupasz majommal, ha letér a fejlődés fő útvonaláról, és kulturális zsákutcába téved. Kitűnt, milyen messzire lehet eltévelyedni a normális viselkedésformáktól anélkül, hogy teljes társadalmi összeomlás lenne az eredmény. Ám semmit sem tudhattunk meg a tipikus csupasz majmok tipikus viselkedéséről. Ezt máshogyan nem lehet kideríteni, mint éppen azoknak a közös viselkedésformáknak a vizsgálatával, amelyek egyként jellemzik a jelentősebb kultúrák közönséges, sikeres tagjait: az átlagos példányokat, akik együttvéve a faj túlnyomó többségét alkotják. Biológiai értelemben nincs más járható út. A korai antropológusok erre azt mondták volna, hogy a fejletlen technológiájú törzsi csoportok még kevésbé távolodtak el a faj létének lényegétől, mint a fejlett civilizációk tagjai. Ellent kell mondanom. A ma élő egyszerű törzsi csoportok tagjai nem primitívek, hanem két lábon járó abszurditások. A valóban primitív törzsek már évezredekkel ezelőtt kihaltak. A csupasz majom velejéig felfedező kedvű állat, így mindazon társadalmak, amelyek valami okból nem tudtak előbbre lépni, voltaképpen kudarcot vallottak, „nem stimmelt” velük valami.
Visszamaradottságukat más aligha okozhatta, mint az, hogy hiányzott belőlük a faj természetes hajlama a környező világ felfedezésére és kiismerésére. Meglehet, e törzseknek épp azok a jellegzetességei állták útját a fejlődésnek, amelyeket a korai antropológusok megörökítettek. Veszélyes tehát ezeknek az információknak az alapján egész fajunk megannyi viselkedésformájának általános sémáját megalkotni.
A pszichiáterek és a pszichoanalitikusok már sokkal kevesebbet utaztak, és az átlagos példányok klinikai vizsgálatára összpontosították figyelmüket. Korai vizsgálati anyaguk jó részét sajnálatos torzítás értékteleníti el, noha ez más természetű, mint az antropológiai információk torzítása. Azok az egyének, akikről a pszichiáterek és a pszichoanalitikusok a maguk kinyilatkoztatásait megalkották, hiába származtak átlagos környezetekből, óhatatlanul eltévelyedett, vagy csődöt mondott példányok voltak valamilyen szempontból. Ha egészséges, sikeres, ennélfogva tipikus egyének lettek volna, aligha szorulnak a pszichiáter segítségére, személyükkel is gyarapítva a pszichiáter adatbázisát. Ezúttal sem kívánom lebecsülni e kutatások értékét. Rendkívül fontos bepillantást engedtek abba a folyamatba, amelynek során fajunk viselkedésmódja összeomolhat. Csupán azt akarom megértetni, hogy egész fajunk alapvető biológiai természetéről szólva aligha járnánk el okosan, ha túl nagy jelentőséget tulajdonítanánk a korai antropológiai vagy pszichiátriai felfedezéseknek.
(Hozzá kell tennem, hogy a helyzet mindkét tudományban sebesen változik. Számos modern kutató ma már felismeri a korai vizsgálódások korlátozottságát, és mindinkább a tipikus, egészséges egyének vizsgálata felé fordul. Egy kutató nemrégiben így fogalmazott: „Rossz sorrendet választottunk. Hanyatt-homlok nekiestünk az abnormalitásnak, és csak mostanában, kicsit megkésve, kezdünk a normalitással foglalkozni.”)
A könyvemben alkalmazni kívánt megközelítés három főbb forrásból merít: (1) a múltunkra vonatkozó információkból, már ahogy ezeket a paleontológusok őseink kövületei és más maradványai alapján rögzítették; (2) napjaink összehasonlító etológiájának az állati viselkedésre vonatkozó kutatási eredményeiből, amelyek igen sok állatfaj, különösen legközelebbi élő rokonaink, a majmok és az emberszabású majmok tüzetes megfigyelésén alapulnak; és (3) azokból az információkból, amelyeket a mai nagyobb kultúrákban élő csupasz majomfaj sikeres, átlagos példányainak legelemibb és messzemenően közös viselkedésformáit egyszerű úton-módon, közvetlenül megfigyelve lehet összegyűjteni.
A feladat nagysága elkerülhetetlenné teszi az egyszerűsítés valamilyen formáját. Én azt a formát választottam, hogy jobbára mellőzöm a technológia és a szóbeliség bonyodalmainak részletezését, s inkább azokra az életjelenségeinkre ügyelek, amelyek más fajokból sem hiányoznak: így a táplálkozásra, a tisztálkodásra, az alvásra, a harcra, a párosodásra és az ivadékgondozásra. Miként jár el a csupasz majom, amikor szembekerül ezekkel az alapvető problémákkal? Miben egyeznek, miben térnek el reakciói más majmokéitól, nagymajmokéitól? Miben egyedülálló, illetve különc vonásai miként függenek össze sajátos evolúciós kifejlődésével?
E témák kifejtése közben, tudom, azt kockáztatom, hogy sokan megorrolnak rám. Akadnak majd, akik nem szívesen fedezik fel magukban az állatot. Úgy vélik, lealacsonyítom fajunkat azzal, hogy nyers, állati fogalmakkal szólok róla. Csak annyit mondhatok megnyugtatásukra, hogy nem lealacsonyítás a szándékom. Mások zokon veszik majd, hogy szakterületükre, uram bocsá', egy zoológus is bemerészkedik. Én azonban váltig hiszem, hogy az effajta megközelítés értékes lehet, és ha mégoly fogyatékos módon is, biztosan újszerű (bizonyos tekintetben meglepő) megvilágításba helyezheti rendkívüli fajunk bonyolult alaptermészetét.

Származás

Egy állatkerti táblán ez olvasható: „Újonnan felfedezett állatfaj”. A ketrecben kis mókus ül. Fekete lábú, és Afrikától származik. Eddig még sohasem találtak fekete lábú mókust Afrikában. Semmit sem tudunk róla. Neve sincs.
A zoológus azonnal a feladatot látja a mókusban. Milyen életmód tette ilyen különlegessé? Miben különbözik a többi háromszázhatvanhat élő, ismert és leírt mókusfajtól? A mókusfélék törzsfejlődésének egy pontján ennek az állatnak az ősei valahogyan leszakadtak a többiektől, és önálló tenyészetként fejlődtek tovább. Milyen környezet tette lehetővé, hogy különválásuk egy új életforma kialakulását hozza magával? Kezdetben az új fejlődési irány kétségkívül csekély eltérést jelentett: egy bizonyos terület mókuscsoportja kissé megváltozott, és így jobban alkalmazkodhatott a helyi viszonyokhoz. De ezen a fokon még kereszteződhetett közelben élő rokonaival. Az új változat némileg előnyösebb helyzetben volt a maga területén, de ekkor még csak az eredeti faj puszta változata volt, amely bármikor csődöt mondhatott, vagy éppen visszaolvadhatott a fejlődés fővonalába. Ha az idő múlásával az új mókusok mindjobban hozzáidomultak sajátos környezetükhöz, elérkezhetett a pillanat, amikor már hasznukra vált, hogy elzárkóztak a szomszédaikkal való keveredéstől. Ezen a fokon már szociális és szexuális viselkedésük is módosult, s emiatt valószínűtlenné, majd végül lehetetlenné vált, hogy másfajta mókusokkal kereszteződjenek. Elsőként anatómiájuk változhatott meg, alkalmasabbá válva a terület jellegzetes táplálékainak feldolgozására, majd pedig megváltoztak párzási hívójeleik és udvarlási szertartásaik is, ami elejét vette, hogy a többi faj egyedeit is vonzzák. Végül kialakult egy új, elkülönült és jól megkülönböztethető faj, az élet új formája, a háromszázhatvanhetedik mókus.
Ha ránézünk az állatkerti ketrecben ülő, újonnan felfedezett mókusra, találgatásokra kell hagyatkoznunk. Egyedül abban lehetünk biztosak, hogy bundájának mintázata, azaz fekete lába, új formát jelez. Ez azonban csak tünet, akár a kiütés, amely az orvost egy betegség nyomára vezeti. Ha valóban meg akarjuk érteni ezt az új fajt, az efféle nyomravezetőket csak kiindulópontként használhatjuk, melyek csupán annyit árulnak el, hogy van valami, aminek érdemes utánajárni. Megpróbálhatnánk kitalálni az állat történetét, de ez merész, veszélyes vállalkozás volna. Ehelyett illő szerénységgel mindenekelőtt nevet adunk neki: afrikai fekete lábú mókusnak fogjuk hívni. Ezután meg kell figyelnünk és le kell jegyeznünk viselkedésének és felépítésének minden részletét, meg kell vizsgálnunk, miben tér el a többi mókustól, és miben emlékeztet azokra. Így aztán apránként összeállhat a története is.
Az effajta állatok tanulmányozása közben nagy előnyünk, hogy mi magunk nem vagyunk fekete lábú mókusok. Olyan tény ez, amely bizonyos alázatra késztet, ahogy ez minden tudományos kutatásban illő. Ám elkeserítően más a helyzet, mihelyt az emberi állatot próbáljuk tanulmányozni. Még a zoológus számára is nehéz, aki pedig megszokhatta, hogy egy állatot állatnak tekintsen, elkerülni a személyes elfogultságokból fakadó fennhéjázást. Bizonyos fokig elkerülheti, ha úgy közeledik az emberhez, a megfelelő óvatossággal és szerénységgel, mintha az egy más fajhoz tartozna, mintha egy sohasem látott élőlény várná, hogy a boncasztalon kielemezzék. Hogy is kezdjünk hozzá?
Akár az új mókusfaj esetében, mindenekelőtt összevethetjük az emberállatot más fajokkal, amelyekkel a legközelebbinek tűnik a rokonsága. Fogaiból, kezéből, szeméből és más anatómiai jellemzőiből ítélve nyilvánvalóan valamiféle főemlős, de a főemlősök nagyon is különös fajtája. Hogy mennyire különös, világossá válik, mihelyt sorjában kiterítjük a majmok és az emberszabású nagymajmok százkilencvenkét élő fajának a bőrtakaróját, és e hosszú sorban megpróbálunk az ember bőrének is megfelelő helyet találni. Bárhová illesszük, mindig kilóg a sorból. Végül kénytelenek leszünk a sor legvégére helyezni a faroktalan, nagy emberszabású majmok, a csimpánz, a gorilla irhája mellé, de még ezektől is szembeszökően eltér. A lábak túl hosszúak, a karok túl rövidek, és a lábfejek is meglehetősen furcsák. Nyilvánvaló, hogy ez a főemlősfajta sajátos helyváltoztatásra szokott, ami átalakította testének felépítését. Van azonban egy másik jellegzetesség is, amely különös figyelmet követel: a bőr szinte teljesen csupasz. A fejen, a hónaljakban és a nemi szervek tájékán található feltűnő szőrcsomóktól eltekintve a bőrfelület teljesen fedetlen. Ha összevetjük a többi főemlős fajjal, az ellentét megdöbbentő. Igaz, néhány majomfaj farán, arcán vagy mellén kisebb csupasz foltokat találunk, de a százkilencvenkét faj között egy sincs, amely akár csak megközelítené az emberfaj csupaszságát. Már ekkor, további vizsgálódás nélkül is indokolt ennek a fajnak a „csupasz majom” nevet adnunk. Egyszerű, leíró név ez, mely egyszerű megfigyelésen alapul, és semmi különös igényt nem támaszt. Segíthet abban, hogy megtartsuk arányérzékünket és tárgyilagosságunkat.
Miközben a zoológus a különös példányt bámulja és egyedülálló jellegzetességeinek jelentőségén töpreng, összehasonlításokat is tennie kell. Hol jelent még a csupaszság előnyt? A többi főemlős nem jöhet szóba, ezért távolabb kell széttekintenie. Ha gondolatban sorra veszi az összes élő emlősfajt, kitűnik, hogy ezek feltűnően ragaszkodnak oltalmazó, bundás kültakarójukhoz, és hogy a létező négyezer-kétszázharminchét faj közül csak nagyon kevés látta jónak, hogy megváljék tőle. Hüllő őseikkel szemben az emlősök szert tettek arra a nagy fiziológiai előnyre, hogy képesek állandó magas szinten tartani testük hőmérsékletét. A testfolyamatok finom gépezetét éppen így lehet a legnagyobb hatásfokra hangolni. Olyan tulajdonság ez, amelyet nem tanácsos kockára tenni, vagy könnyelműen elvesztegetni. A hőmérséklet-szabályozó folyamatok életbe vágóan fontosak, ezért a vastag, szőrös szigetelőrétegnek nyilvánvalóan fontos szerepe van a hőveszteség megakadályozásában. Erős napsütésben megóv a túlhevüléstől és a közvetlen napsugárzás bőrkárosító hatásaitól. Csak a legnyomósabb okból mondhat le szőrzetéről az állat. Néhány kivételtől eltekintve, csak azok az emlősök vállalkoztak erre a radikális döntésre, amelyek egészen új közegben kezdtek élni. A repülő emlősöknek, például a denevéreknek, le kellett csupaszítaniuk szárnyaikat, de más testrészeik szőrösek maradtak, így aligha sorolhatók a csupasz fajok közé. Néhány földtúró emlősnek, például a csupasz földikutyának, a földimalacnak és a tatunak, megritkult a szőrzete. A vízi emlősök – a bálnák, delfinek, dugongok, lamantinok és vízilovak – szintén lecsupaszodtak, hogy testük áramvonalasságát ezzel is fokozzák. De valamennyi tipikusabb földfelszíni emlősre sűrű szőrtakaró jellemző, akár a talajon szökdécsel, akár a növényzetben kúszik-mászik. Eltekintve a természetellenesen súlyos óriásoktól, az orrszarvúaktól és az elefántoktól (amelyeknek sajátos hőgazdálkodási problémáik vannak), a csupasz majom egyedül áll, meztelensége révén merőben elkülönül a földfelszín szőrös, bozontos vagy bundás emlősfajainak ezreitől.
Arra kell ekkor gondolnia a zoológusnak, hogy vagy föld alatt élő, esetleg vízi emlőssel van dolga, vagy pedig van valami nagyon különleges, sőt egyedülálló a csupasz majom törzsfejlődésében. Mielőtt terepszemlére indulnánk, hogy ezt az állatot mai formájában megfigyeljük, első teendőnk visszanyúlni a múltjába, és amilyen alaposan csak lehetséges, megvizsgálni közvetlen őseit. Talán ha megvizsgáljuk a kövületeket és más maradványokat, és szemügyre vesszük a legközelebbi élő rokonokat is, alkothatunk majd valamilyen képet arról, hogy mi is történt, amikor ez az újfajta főemlős kialakult, és fejlődése révén szembehelyezkedett tulajdon rokonságával.
Túl soká tartana itt felsorolni mindazt az apró bizonyítéktöredéket, amelyet a múlt században fáradságosan gyűjtöttek össze. Ehelyett elfogadjuk, hogy ez a munka elvégeztetett, és egyszerűen összefoglaljuk a levonható következtetéseket. A kövületekre vadászó paleontológusoktól származó információkat azokkal az adatokkal vetjük egybe, amelyeket az emberszabású majmok türelmes megfigyelői, az etológusok halmoztak fel.
Az a főemlős csoport, amelybe a mi csupasz majmunk is tartozik, eredetileg primitív, rovarevő törzsből emelkedett ki. Ezek a korai emlősök apró, jelentéktelen élőlények voltak, amelyek idegesen futkároztak az erdők biztonságában, miközben az állatvilág felett óriási hüllők uralkodtak. Valamikor nyolcvan-ötvenmillió évvel ezelőtt, a hüllők fénykorának letűnte után a kis rovarevők új területekre merészkedtek. Elszaporodtak, és különös formákat öltöttek. Egyesek növényevők lettek, és biztonságot keresve, föld alatti üregeket ástak maguknak, vagy hosszú lábuk nőtt, hogy gyorsabban menekülhessenek ellenségeik elől. Mások hosszú karmú, éles agyarú ragadozókká váltak. Bár a nagyobb testű hüllők leköszöntek a porondról, az ismét harcmezővé változott.
Eközben az erdei aljnövényzetben még mindig ott mocorogtak az apró emlősök. Ám itt sem állt meg az idő. Az ősi rovarevők bővíteni kezdték étrendjüket, és úrrá lettek a gyümölcsök, csonthéjas termések, bogyók, rügyek és levelek fogyasztásából fakadó emésztési problémákon. Ahogy a főemlősök legegyszerűbb fajtái alakultak ki belőlük, úgy tökéletesedett a látásuk is: szemük az arc elülső részére helyeződött át, s közben kezük alkalmassá vált a táplálék megragadására. Háromdimenziós látásukkal, manipuláló végtagjaikkal és lassan növekvő agyukkal mindinkább uralkodni kezdtek erdei világukon.
Valamikor harminc-huszonötmillió évvel ezelőtt ezekből a félmajmokból már valódi majmok kezdtek kialakulni. Hosszú, egyensúlymegőrző farokra tettek szert, és testméretük is jelentősen megnőtt. Néhányan levélevésre kezdtek specializálódni, de legtöbbjük megtartotta változatos, vegyes étrendjét. Ahogy múlt az idő, néhány ilyen majomszerű lény még nagyobb, még súlyosabb lett. Szökdécselés, ugrálás helyett úgy közlekedett, hogy a faágakon egyik mellső végtagjáról a másikra lendült át. Farkának immár nem vehette hasznát. Noha mérete akadályozta a fákon való helyváltoztatását, jócskán megnövelte biztonságát a földfelszíni támadásokkal szemben.
De még ekkor, az emberszabású fejlődési szakaszban is sok érv szólt amellett, hogy kitartsanak édeni erdejük buja kényelme, szájukba csüngő étkei mellett. Ha környezetük nem taszítja ki őket gorombán a nagy, nyílt mezőkre, aligha kerekednek fel önszántukból. A korai, felfedező kedvű emlősökkel szemben ők az erdei életre specializálódtak. Évmilliók fejlődése csiszolta tökéletessé ezt az erdei arisztokráciát, és ha egyszer csak kivonulnak a nyílt mezőkre, versenybe kell szállniuk az időközben igencsak kifejlődött földfelszíni növényevőkkel és ragadozókkal. Így hát maradtak, gyümölcseiket majszolva csendben, senki mással nem törődve.
Hangsúlyozni kell, hogy az emberszabásúakra jellemző fejlődés – nem tudjuk, miért – csak az Óvilágban jelent meg. A közönséges majmok egymástól függetlenül váltak fejlett, fán lakó lényekké az Óvilágban és az Újvilágban, de az amerikai főemlősök sohasem érték el az emberszabásúak fejlettségi szintjét. Az Óvilágban azonban hatalmas erdőterületeken terjedtek el az ősi emberszabásúak, Nyugat-Afrikától egészen Délkelet-Ázsiáig. E fejlődés maradványaiként léteznek ma az afrikai csimpánzok és gorillák, illetve az ázsiai gibbonok és orangutánok. Más szőrös emberszabásút egyet sem találunk e két, egymástól távoli táj között. Eltűntek ugyanis a buja erdőségek.
Mi is történt a korai emberszabású majmokkal? Tudjuk, hogy az éghajlat egyre kevésbé kedvezett nekik, és valamikor, úgy tizenötmillió évvel ezelőtt, erdős tanyáik területe jelentősen megcsappant. Az ősi emberszabásúak előtt két út állt: vagy ragaszkodnak ahhoz, ami erdős otthonukból megmaradt, vagy pedig, már-már bibliai értelemben, vállalniuk kell a kiűzetést a Paradicsomból. A csimpánzok, gorillák, gibbonok és orangutánok ősei helyben maradtak, és számuk lassanként azóta is fogy. A rajtuk kívül egyedül fennmaradt emberszabású majomnak, a csupasz majomnak az ősei viszont kitörtek az erdőkből, és versenyre keltek az addigra már eredményesen alkalmazkodott földfelszíni állatokkal. Kockázatos vállalkozás volt ez, de evolúciós értelemben jól kamatozott.
Ettől a ponttól kezdve jól ismerjük a csupasz majom diadalútját, de a rövid összefoglalás azért hasznos lehet, hiszen ha elfogulatlanul akarjuk megérteni a faj mai viselkedését, az eztán bekövetkezett eseményekkel is feltétlenül számot kell vetnünk.
Új környezetükben őseinknek hitványak voltak a kilátásaik. Vagy jobb vadászokká kellett válniuk a kipróbált húsevőknél, vagy pedig le kellett főzniük legelés dolgában a kipróbált növényevőket. Ma már tudjuk, hogy bizonyos szempontból mindkét versenyszámban sikerrel végeztek őseink. A földművelés azonban csak néhány ezeréves, és mi most évmilliókban gondolkodunk. A rónák növényvilágának szakosodott hasznosítása felülmúlta őseink egykori képességeit, így várniuk kellett a modern idők fejlett technikájának kialakulására. A füves étrend azonnali elsajátításához szükséges, megfelelő emésztőrendszer is hiányzott. Az erdei gyümölcsökből és csonthéjas termésekből álló étrendet át lehetett volna ugyan állítani gyökerekből és gumókból összetevődő étrendre, de csak súlyos hátrányok árán. Ha addig őseink csak lustán kinyúltak az ágról éretten lecsüngő, csábos gyümölcsért, a növényevő, földfelszíni emberszabású arra kényszerült volna, hogy betevő falatját a kemény földből túrja-kaparja elő.
De régi, erdei étrendje sem csak gyümölcsből, csonthéjas termésből állt. Bizonyos, hogy az állati fehérjék is nagyon fontosak voltak a számára, hiszen végső soron rovarevő törzsből származott, és erdei otthonában csak úgy nyüzsögtek a rovarok. A nedvdús bogarak, tojások, magatehetetlen madárfiókák, levelibékák és kisebb hüllők mind kapóra jöttek neki. Mi több, még eléggé vegyes táplálékhoz szokott emésztőrendszerét sem állították nehéz próba elé. Ez a táplálékforrás odalenn a földön sem hiányzott, így mi sem gátolhatta abban, hogy fehérjefelvételét éppenséggel fokozza. Kezdetben persze nyomába sem férkőzhetett a húsevő világ hivatásos ragadozóinak. Még az apró mongúz is, nem szólva a nagymacskákról, elkaparintotta előle a falatot. De mindenfajta fiatal, magatehetetlen vagy beteg állat prédául kínálkozott a számára. Így a főként húsevővé válás útján könnyű volt elindulnia. A valóban nagy zsákmányok azonban hosszú, kecses lábakon haladtak előre, készen arra. hogy egyik pillanatról a másikra hihetetlen sebességgel elinaljanak. A fehérjékben gazdag patásokhoz tehát nem juthatott hozzá.
Így érkezünk el a csupasz majom őstörténetének utolsó, körülbelül egymillió évéhez, és vele egy sor megrázó és egyre bámulatosabb fejleményhez. Fontos észrevennünk, hogy több dolog is történt egyszerre. Amikor a történet elhangzik, nagyon gyakori, hogy az egyes részletek úgy sorakoznak, mintha az egyik fejlődés közvetlenül a másikhoz vezetett volna, ez azonban csalóka. Az ősi, földi majmoknak már nagy és fejlett agyuk, jó szemük és ügyesen fogó kezük volt. Mint minden főemlős, ők is a szociális szervezettség valamilyen fokán álltak. Mivel mind égetőbbé vált, hogy fejlesszék zsákmányszerző képességüket, életbe vágó változások kezdtek lejátszódni. Mindjobban fölegyenesedtek, így jobb futókká váltak. Kezüket már nem használták helyváltoztatáshoz, így erős, ügyes fegyverforgató végtagra tettek szert. Összetettebb lett az agyuk, így okos, gyors döntéseket tudtak hozni. Ezek a fejlemények nem egyetlen, merev láncolatban követték egymást, hanem egyszerre bontakoztak ki, hol az egyik tartott előbbre egy aprócska lépéssel, hol a másik, miközben ösztönözték is egymást. Vadászó, ragadozó nagymajom volt kialakulóban.
Közbevethető, hogy kevesebb megrázkódtatással járt volna evolúciós szempontból, ha macskára vagy kutyára emlékeztető ragadozó jön létre, afféle macska-majom vagy kutya-majom, miközben a fogak és a körmök goromba agyarokká és karmokká válnak. Ez a fejlődés azonban közvetlen versenyre kényszerítette volna ősünket a rendkívüli mértékben specializálódott macska- és kutyaféle ragadozókkal. A versenyt az ő kialakult szabályaik szerint kellett volna vívnia, és nem kétséges, hogy ennek kimenetele katasztrofális lett volna. Amennyire ma ezt meg lehet állapítani, elképzelhető, hogy volt ilyen próbálkozás, de oly csúfosan megbukott, hogy máig sem akadtunk a nyomára. Ehelyett őseink merőben új megoldást kerestek: természetes fegyvereiket mesterségesekkel cserélték fel. Ez bevált.
A következő lépés a szerszámhasználatról a szerszámkészítésre való áttérés volt. Ugyanakkor a vadászat technikája nemcsak a fegyverek, hanem a társas együttműködés tekintetében is sokat javult. A vadászó majmok csoportosan vadásztak, és amilyen mértékben javult vadásztechnikájuk, olyan mértékben javult szociális szervezettségük is. A farkascsorda tagjai is csatarendbe állnak, de a vadászó majomnak a farkasénál sokkal fejlettebb az agya, így olyasmivel is törődhet, mint a csoportkommunikáció és az együttműködés. Egyre bonyolultabb hadmozdulatokat fejleszthetett ki. Az agy növekedése is nekilódult.
A vadászcsoport alapvetően hímekből állt. A nőstényeket túlságosan lekötötte kicsinyeik nevelése, semhogy jelentős részt vállalhattak volna az üldözésből és a zsákmány elejtéséből. Ám a vadászat mind bonyolultabbá vált, a portyák is mind hosszabbak lettek, ezért a vadászó majomnak fel kellett hagynia ősei kóborló, nomád életmódjával. Kellett egy állandó otthon, egy olyan hely, ahová meg lehetett térni a zsákmánnyal, ahol a nőstények és a kicsinyek vártak, és ahol el lehetett osztani a zsákmányt. A következő fejezetekben meglátjuk, hogy ez a lépés még a ma élő, legértelmesebb csupasz majmok viselkedésének számos megnyilvánulására is döntő hatással volt.
Így hát a vadászó majom területőrző majommá vált. Ez a változás egész szexuális, szülői és szociális viselkedésére hatni kezdett. Régi vándorló, gyümölcsszedegető életmódja eltűnőben volt. Most már valóban elhagyta erdős Édenkertjét. Felelősség volt a vállán. A mosógép és a hűtőgép történelem előtti változatán törte a fejét. Kezdte mind kényelmesebbé tenni otthonát: használta a tüzet, élelmet tárolt, menedéket épített. De itt meg kell állnunk, hiszen a biológiát elhagyva, a kultúra birodalmába kerülünk. E lépéseknek az a biológiai feltételük, hogy a vadászó majom agya elég naggyá és összetetté váljék; hogy aztán a lépések milyen konkrét formákat öltenek, az már nem áll kifejezett genetikai ellenőrzés alatt. Az erdei majom földi majommá, majd vadászó majommá, majd területőrző majommá, majd kultúrmajommá vált, de itt egy kis szünetet kell tartanunk.
Érdemes elismételni, hogy ebben a könyvben nem foglalkozunk azokkal a robbanásszerű kulturális változásokkal, amelyekre a mai csupasz majom oly büszke – ama drámai fejlődéssel, mely mindössze félmillió év alatt eljuttatta a tűzcsiholástól az űrhajóépítésig. Izgalmas történet ez, de a csupasz majom egykönnyen megszédül tőle, s elfeledi, hogy a csillogó felszín alatt ő még mindig nagyon is főemlős. Az űrutazó majomnak is kell vizelnie.
Különleges életformánkról csak akkor alkothatunk kiegyensúlyozott, tárgyilagos képet, ha tüzetesen megvizsgáljuk leszármazásunkat, illetve ma élő fajként tanúsított viselkedésünk biológiai gyökereit.
Ha elfogadjuk leszármazásunk itt vázolt történetét, valami kiugrik: az, hogy lényegileg ragadozó emlősökké váltunk. A ma élő majmok és emberszabású majmok sorában páratlan ez az átalakulás, de nem áll példa nélkül más állattörzsekben. Az óriáspanda például tökéletesen mintázza az ellentétes folyamatot. Ha mi növényevőkből lettünk húsevőkké, a panda húsevő múltját tagadta meg mai növényevő életmódjával, és hozzánk hasonlóan ő maga is rendkívüli, egyedülálló szerzet. Az itt a lényeg, hogy effajta vaskos áttérés úgyszólván hasadt személyiségű állatot eredményez. Amint átlép egy küszöböt, új szerepébe jókora evolúciós lendülettel veti bele magát – s közben régi vonásait is magával viszi. Nem telt el elég idő, hogy valamennyi régi sajátságát levetkőzze, jóllehet új sajátságait annál sebesebben öltötte magára. Midőn az őskori halak először merészkedtek ki a szárazföldre, új, szárazföldi tulajdonságaik viharosan kifejlődtek, miközben régi, vízi tulajdonságaik még sokáig velük maradtak. Évmilliókba telik egy-egy merőben újszerű állati modell kiteljesedése, s addig az úttörő fajok rendszerint igencsak furcsa keverékek. A csupasz majom is efféle keverék. Egész fizikuma, életmódja az erdei léthez idomult, mígnem nagy hirtelenében (mármint evolúciós időszámítás szerint) egy olyan világba lódította őt a sorsa, ahol csakis eszes, fegyverforgató farkasként boldogulhatott. Meg kell vizsgálnunk közelebbről, milyen hatással volt ez a váltás nem csupán fizikumára, hanem kiváltképp viselkedésére, s hogy milyen módon tapasztalhatjuk ma is ennek az örökségnek a hatását.
Megtehetjük ezt, ha összevetjük a „tisztán” gyümölcsevő főemlős, illetve a „tisztán” húsevő állat felépítését, életmódját. Mihelyt világosan látjuk magunk előtt a kétfajta táplálkozás lényeges eltéréseit, a csupasz majom újólagos elemzésével kideríthetjük, hogy jött létre a két életmód keveréke.
A húsevő galaxis legfénylőbb csillagai egyfelől a vadkutyák és farkasok, másfelől meg a nagymacskák: az oroszlánok, a tigrisek és a leopárdok. Bőkezűen ellátta őket a természet bámulatosan kifinomult érzékszervekkel. Hallásuk éles, forgatható fülük a legapróbb zörrenést, horkanást is beirányítja hallójáratukba. Szemük nem veszi ki tisztán a statikus részleteket és a színeket, viszont hihetetlen élességgel fogja fel a legapróbb moccanást is. Szagérzékelésük olyan kitűnő, hogy arról fogalmunk se lehet. Valóságos szagtájképek érzékelésére képesek. Nem csupán egyéni szagokat fognak fel tévedhetetlen pontossággal, hanem egy-egy összetett szag alkotóelemeit is külön-külön érzékelik. Kutyákkal végzett kísérletek 1953-ban azt állapították meg, hogy a kutyák szagérzékelése milliószorta-milliárdszorta pontosabb a miénknél. E megdöbbentő megállapítást azóta kétségbe vonták, s a későbbi, körültekintőbb kísérletek már nem igazolták őket. De a legóvatosabb becslés szerint is legalább százszorta jobb a kutya szagérzékelése az emberénél.
Kitűnő érzékszervi adottságaikhoz csodálatosan atletikus fizikum járul. A nagymacskák specialitása a rövid vágta, míg a kutyafélék szívós hosszútávfutókként jeleskednek. A préda elejtésének pillanataiban erős állkapcsokra, éles, vérengző fogazatra hagyatkozhatnak, ami a nagymacskák esetében még roppant izmos mellső lábuk kimeredő, tőrszerű karmaival is kiegészül.
E fajok számára a préda elejtése jelentős részt öncél, önkiteljesítő aktus. Igaz, hogy ritkán ölnek puszta kedvtelésből vagy fölöslegesen, ám fogságban korántsem elégül ki vadászó késztetésük azzal, hogy frissen leölt állat húsát teszik eléjük. Valahányszor sétálni visznek egy kutyát, vagy elhajítanak egy ágat, hogy keresse meg és hozza vissza, alapvető vadászó szükségletét elégítik ki, amely korántsem huny ki a mégoly bőséges kutyaeledel kimérésével. Mégoly jól táplált házimacskák is igénylik, hogy éjszakánként bóklászhassanak, vagy hébe-korba ráugorjanak egy-egy gyanútlan madárra.
Emésztőrendszerük olyan, hogy jól tűri a viszonylag hosszú böjtöt, illetve az erre következő tobzódó lakmározást. (A farkas például testsúlyának egyötödét is felfalhatja egyetlen étkezése alkalmával – mi vajon hogyan tűrnénk, ha egy ültő helyünkben tizenöt-húsz kiló rostélyost kellene bekebeleznünk?) Táplálékuk tápértéke magas, és kevés megy belőle veszendőbe. Ürülékük mégis híg és bűzös, ami különleges viselkedésformák kialakulásához vezetett. Hol a szó szoros értelmében betemetik ürüléküket, de még annak környezetét is, hol pedig jelentős távolságra helyezik el ürüléküket lakókörzetüktől. Ha a kölykök beszennyezik a vackot, az anya úgy tartja tisztán a családi otthont, hogy megeszi kölykei ürülékét.
Megfigyelhetők az élelemtárolás egyszerűbb formái. A dögöt, vagy annak bizonyos részeit a kutyafélék és egyes macskafélék elássák; a leopárd valamelyik fán kialakított élelemraktárába cipeli fel. A vadászat és a prédaelejtés intenzív erőkifejtése hosszú ejtőzésekkel váltakozik. A társas érintkezés során mindazok a goromba fegyverek, amelyek oly nélkülözhetetlenek a préda elejtése során, a legkisebb civódás, vagy versengés esetén életveszélyes fenyegetést jelenthetnek egymás testi épsége szempontjából. Ha két farkas, vagy két oroszlán összevész, mindketten oly nehéz fegyverzettel rendelkeznek, hogy harcuk akár pillanatokon belül egymás megcsonkítását, vagy leterítését eredményezheti. Ez súlyosan veszélyeztetné a faj fennmaradását, ezért az az evolúciós folyamat, amely ezeket a fajokat halálos fegyverzetükkel ajándékozta meg, egyúttal szükségképpen nyomatékos gátlásokat is kifejlesztett bennük a fegyvereknek saját fajuk elleni bevetésére vonatkozóan. A jelek szerint konkrét genetikai alapon nyugszanak ezek a gátlások: nincs szükség a megtanulásukra. Különféle meghunyászkodó testtartások alakultak ki, amelyek automatikusan megjuhászítják a domináns állatot, s elejét veszik a támadásnak. E jelzések birtoka nélkülözhetetlen a „tiszta” húsevők életmódjának rendszerében.
A vadászat konkrét módszerei fajonként váltakoznak. A leopárd magányosan áll lest, vagy ólálkodik, s csak az utolsó pillanatban ugrik áldozatára. A gepárd becserkészi prédáját és elszánt vágtával éri be. Az oroszlán többnyire csoportosan vadászik, s a pánikba esett állatot egyik rejtőzködő oroszlán a másik felé hajtja. A farkas csapat bekeríti a prédát, és közös erővel ejti el. Az afrikai hiénakutyák falkája a kíméletlen hajsza módszerét alkalmazza, melynek során hol az egyik, hol a másik tép bele a menekülő áldozatba, míg az össze nem esik a vérveszteségtől.
Újabb leírások feltárták, hogy az afrikai foltos hiéna mindenekelőtt elszánt falkavadász, nem pedig, mint azt mindig is gondolták, dögfosztogató. A hiéna ugyanis csak éjszakánként verődik falkákba, miközben nappal csakugyan belekóstol a más állatoktól elejtett, vagy az elhullott dögbe. Amint bealkonyul, a hiéna egyszeriben vérengző ragadozóvá válik, semmivel sem marad el a hiénakutyától. Akár harmincadmagával is vadászhat. Könnyűszerrel beéri a kiszemelt antilopot vagy zebrát, mert az sötétben nem olyan gyors, mint nappal. A hiénák bele-belemarnak a beért állat lábába, míg az le nem marad a menekülő csordától. Ekkor valamennyi hiéna erre az egy állatra veti rá magát, és addig marcangolja annak lágy részeit, amíg az el nem terül, és ki nem vérzik. A hiénák közös támaszpontot laknak, tíztől száz tagot számlálhat csoportjuk, „klánjuk”. A nőstények nem merészkednek messzire a támaszponttól, a hímek azonban mozgékonyabbak, más vidékekre is elkalandoznak. Az agresszió mértéke jelentős az egyes klánok tagjai között, különösen területsertés esetén, ám klánon belül ritkaságszámba megy a marakodás.
Az élelmet számos faj megosztja. Nagyobb állat elejtésekor természetesen valamennyi vadásznak elég jut, és nincs szükség marakodásra, de bizonyos esetekben a közösködés még ennél is tovább terjed. Az afrikai hiénakutyák például felkérődzik egymás számára az elfogyasztott élelmet a vadászat végeztével. Más fajok ezt oly kiterjedten gyakorolják, hogy velük kapcsolatban akár „közösségi gyomorról” lehet beszélni.
A húsevők nem sajnálják a fáradságot, hogy jóltartsák felnövekvő kölykeiket. A nőstény oroszlán például szájában cipeli el a préda húsát kicsinyeinek, vagy lenyeli nagyobb falatokban, majd felkérődzi a kölykök számára. Volt rá példa, hogy a hímek is így jártak el, de ez nem mondható általános gyakorlatnak. Ugyanakkor az apafarkasok akár huszonöt kilométeres portyára is vállalkoznak, hogy ellássák nőstényüket és kölykeiket. Nagy, húsos csontokat cipelnek haza, hogy a kicsinyeknek legyen mit rágcsálniuk, illetve nagyobb húsdarabokat nyelnek le, és az odú bejáratánál felkérődzik őket.
Eddig a húsevésre specializálódott fajok főbb vonásai, már ami vadászó életmódjukat illeti. Miben térnek el a tipikusan gyümölcsevő majmok és nagymajmok megfelelő vonásaitól?
A magasabb rendű főemlősök érzékszervrendszerében sokkal inkább a látás, mintsem a szaglás foglalja el a fő helyet. Lombos környezetükben sokkal fontosabb számukra, hogy jól lássanak, mint az, hogy pontosan érzékeljék a szagokat. Orruk tehát jelentősen kisebb lett, ezzel is növelve szemük horizontját. Élelmük felkutatásában a gyümölcsök színe a legfontosabb nyomravezető, ennélfogva a húsevőktől eltérően nekik jó a színlátásuk. Jobban észlelik a statikus részleteket is. Táplálékuk statikus, ezért az apró moccanások észlelése kevésbé életbe vágó számukra, mint az, hogy az alak, a felület legfinomabb különbségeit is felismerjék. Fontos érzékszervük a fülük, de nem annyira, mint a vadászó ragadozóké, ennélfogva külső hallószervük kisebb, és nem forgatható. Ízlelésük viszont sokkal finomabb, mint a húsevőké. Változatosabb az étrendjük és ízletesebb is – van mit ízlelniük. Erős előszeretetet mutatnak az édes íz iránt.
A főemlősök fizikuma jól szolgálja a mászást, a csimpaszkodást, de nem alkalmas sem a földfelszíni vágtára, sem pedig hosszas erőkifejtésre. Testük a hajlékony akrobatáé, nem pedig a robusztus atlétáé. Kezük jól ragad meg, de hitványul tép, vagy sújt. Meglehetősen erőteljes az állkapcsuk és a fogazatuk, de közelébe sem jöhet a húsevők acélos szétmorzsoló berendezésének. Az, hogy a főemlős is elejt hébe-korba egy-egy apróbb prédát, korántsem igényel gigászi erőfeszítést. Az ölés egyáltalán nem szerves része a főemlősi életmódnak.
A táplálkozás jobbára egész nap folyik. Nincsenek hatalmas lakmározások, amelyekre hosszú böjtök következnek. A majmok és az emberszabásúak folyton-folyvást majszolnak, életük a végeérhetetlen eszegetés jegyében zajlik. Természetesen el-elpihennek, általában a nap közepén, illetve éjszaka, a különbség mégis feltűnő. A statikus táplálék mindig karnyújtásnyira van, csak le kell szakítani és el kell fogyasztani. Mást nem kell tenniük, mint átvonulni egy újabb területre, ha elegük van a megszokott ízekből, illetve ha túlérett egy bizonyos fajta gyümölcs. Az élelem tárolására sincs példa, legföljebb nagyon ideiglenes módon: egyes majomfajok rövid időre pofazacskójukban tartogatják a fellelt táplálékot.
Ürülékük kevésbé bűzös, mint a húsevőké: a tőle való megszabadulásra nem fejlődött ki külön viselkedésforma, hisz a faágon gubbasztó főemlős ürüléke lepotyog, és tőle távol ér földet. Mivel a csoport szüntelenül vándorol, egy bizonyos terület aligha szennyeződhet vagy bűzösödhet el túlságosan. Még a külön alvóvackot készítő emberszabásúak is naponta változtatják alvóhelyüket, így vackuk higiéniája aligha aggaszthatja őket. (Még így is meglepő azonban, hogy Afrika egy bizonyos vidékén az elhagyott gorillavackok 99 százalékában gorillaürüléket is találtak, 73 százalék erejéig pedig éppenséggel a saját ürülékükben aludtak volt az állatok. Ez óhatatlanul betegségkockázatot jelent, mert növeli az újrafertőződés esélyét, mindenesetre jól illusztrálja, milyen hanyagok a főemlősök az ürülékükkel kapcsolatban.)
A táplálék statikus volta és bősége miatt nincs szükség arra, hogy a főemlősök csoportjai egyedekre oszolva keresgéljék táplálékukat. Szoros közösségben változtathatják tanyájukat, menekülhetnek, pihenhetnek és alhatnak, tehát, ami azt jelenti, hogy bármelyikük figyelemmel kísérheti valamennyi társának mozgását és tevékenységét. Bármelyikük folyamatosan számon tartja valamennyi társának ténykedéseit. Ez teljesen elüt a húsevők viselkedésétől. Még az olyan főemlős fajokban is, amelyek néha-néha kisebb csoportokra oszlanak, ez sohasem jelent egyedekre oszlást.
A magányos majom vagy nagymajom felettébb sebezhető. Nélkülözni kénytelen a húsevők félelmetes természetes fegyverzetét, egymagában tehát könnyű prédája lehet az ólálkodó ragadozóknak.
A csoportos vadászok, például a farkasok közösségi szelleme azonban nagyrészt hiányzik a főemlősök világából. Versenyszellem, alá- és fölérendeltség jellemzi ezt a világot. A társas hierarchiában természetesen ezek is, azok is versengést tanúsítanak, de a főemlősök esetében ezt az időnkénti kooperáció nem tompítja. De nem is nagyon van szükség bonyolult, összehangolt hadmozdulatokra: a táplálékszerző tevékenység egyes szakaszait nem kell bonyolult módon összefűzniük. A főemlősök percről percre, máról holnapra élnek.
Tekintve, hogy táplálékukért csak ki kell nyúlniuk, ritkán szorulnak rá, hogy nagyobb utakat tegyenek. A legtermetesebb ma élő főemlősök, a vadon élő gorillák gondos tanulmányozása feltárta, hogy átlagosan naponta alig tesznek meg ötszáz métert. Megesik, hogy napi útvonaluk a száz métert sem éri el. A húsevők viszont akár egyetlen portyájuk alkalmával is kilométerek tucatjainak bejárására szorulnak. Van úgy, hogy egyetlen, többnapos portyájuk során nyolcvan kilométert is maguk mögött hagynak. A kötött támaszpontra való visszatérés felettébb jellemző a húsevőkre, de annál kevésbé a majmokra-nagymajmokra. Igaz, hogy a főemlősfalka meglehetősen világos határvonalak között jelöli ki a maga területét, de éjszakára bárhol letanyázik, ahol kódorgásai közepette az este éri. Jól eligazodik tágabb környezetében, hiszen folyton keresztül-kasul járja, de ezt a területet eléggé véletlenszerűen lakja. A falkák közti érintkezés is sokkal kevésbé féltékeny, agresszív, mint azt a húsevőknél láthattuk. A territórium eleve őrzött területet jelent, ennélfogva a főemlősök nem nevezhetők tipikus területőrző állatoknak.
Apróság, de nem mellőzhető körülmény, hogy míg a húsevőknek vannak, a főemlőseiknek nincsenek bolháik. A majmok és az emberszabású majmok sokat vesződnek tetveikkel és más külső élősdijeikkel, de a közkeletű elképzeléssel ellentétben teljesen bolhátlanok, egyetlen alapos okból. Ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell vizsgálnunk a bolha életciklusát. Ez a rovar nem gazdaállatának testére rakja le petéit, hanem a vacok málladékába. A peték három nap alatt kelnek ki, s apró, kúszó nyüvek keletkeznek, amelyek nem vérszívók, hanem azon a hulladék anyagon élnek, amely a vacok, vagy odú piszkában gyűlik össze. Két hét múlva bábbá alakulnak, begubóznak. Mintegy két hétig maradnak ebben az állapotukban is, mígnem teljes kifejlettségükben bújnak elő, készen arra, hogy ráugorjanak egy megfelelő gazdaállatra. Vagyis körülbelül egy hónapig, élete első hónapjában a bolha a gazdafajtól elszakítva él. Mindebből talán már világos, miért nem kínozzák bolhák az olyan vándorló állatfajokat, mint amilyenek a majmok, vagy a nagymajmok. Még ha történetesen ráugrik is egy-egy bolha a főemlősök valamelyik példányára, s ott sikeresen párosodik, a lerakott peték hátramaradnak, mihelyt tanyát változtat a főemlőscsoport, és mire a bábok kikelnek, már hűlt helye lesz a gazdaállatnak, amelyre vissza lehetne telepedni. A bolhák tehát csak a kötött támaszpontú állatfajokon élősködnek, mint amilyenek a tipikus húsevők is. Ennek a ténynek a jelentősege rövidesen kiviláglik.
A húsevők és a főemlősök eltérő életformáját összehasonlítva természetszerűleg a tipikus, szavannákon élő ragadozókra, illetve a tipikus, erdei gyűjtögetőkre összpontosítottam figyelmemet. Mindkét oldalon vannak kisebb jelentőségű kivételek az általános szabályok alól, de most az egyetlen jelentős kivétel érdekel bennünket – a csupasz majom. Milyen mértékben tudta összeegyeztetni gyűjtögető múltját újonnan fölvett húsevő sajátságaival? Mindez tulajdonképpen miféle állattá tette őt?
Először is a talajon folytatott élethez nem volt megfelelő érzékszervrendszere. Szaglása nem volt elég éles, nem hallott elég jól. Testalkata reménytelenül alkalmatlan volt a nagy megterhelésekre és a gyors vágtákra. Ami egyéniségét illeti, sokkal több volt benne a versengő, mint az együttműködő vonás, és kétségtelenül gyenge lábon állt a tervezés és a figyelem-összpontosítás terén. Szerencsére kitűnő agya volt; általános intelligenciája kezdettől fogva túlszárnyalta húsevő riválisainak intelligenciáját. Amint függőleges testhelyzetet vett föl, kezeit másképpen kezdte használni, mint lábait, tovább tökéletesítette agyát, és szívósan használta is, esélyei egy csapásra megnövekedtek.
Ez mind szép és jó, de egyáltalán nem ment máról holnapra; azonkívül mindennapos életének, mint a további fejezetekből kitűnik, számos más területén okozott zavart. Jelenleg azonban inkább azt kutassuk, hogyan jutott el idáig, és mindez hogyan hatott viselkedésére vadászat és táplálkozás közben.
A csatát nem izmaival, hanem eszével kellett megnyernie. Drámai fejlődésre volt szüksége, hogy agyi képességeit jelentősen fokozhassa. Különös dolog történt: a vadászó nagymajomból infantilis nagymajom lett. Az effajta evolúciós fordulat nem ritka, számos, egymástól független esetben előfordulhat. Egyszerűen fogalmazva, a neoténia evolúciós jelenségéről van szó, amelynek révén bizonyos infantilis vonások a felnőtt életben is megmaradnak. (Híres példája ennek a jelenségnek az axolotl. Ez a szalamanderfajta egész életében megmaradhat ebihalállapotban, méghozzá nemzőképesen.)
Ha meg akarjuk érteni, hogyan segítheti elő a neoténiás evolúció a főemlősök agyfejlődését, leghelyesebb, ha megvizsgáljuk egy tipikus majom kölykét, születése előtt. A majommagzat agya mind méretét, mind bonyolultságát tekintve rohamosan növekszik a szülés előtti időszakban. Megszületésekor az agytérfogat a végleges, felnőtt agytérfogatnak hetven százalékát teszi ki. A fennmaradó harmincszázaléknyi növekedésre életének első hat hónapjában sor kerül. Még a csimpánzkölyök agya is tizenkét hónap alatt éri el végleges térfogatát. A mi fajunk ezzel szemben születéskor a végleges agytérfogatnak csak körülbelül huszonhárom százalékával rendelkezik. Az agy öt-hat évig gyorsan növekszik, de teljesen csak a huszonharmadik életév körül alakul ki.
Az ember agya tehát körülbelül tíz évvel később „érik be”, mint ahogy a nemi érettség beáll, a csimpánz agya viszont hat-hét évvel előbb. Ez jól rávilágít, hogy milyen értelemben használtuk az infantilis majom kifejezést. De finomítani kell állításunkon. Csak bizonyos téren lettünk infantilissá, még vadászó majomőseink korában. Különböző vonásaink fejlődési üteme ritmustalan lett. Nemzőszerveink rohamos fejlődése mellett agytérfogatunk csak lassú ütemben növekedett. Ugyanígy történt számos más területen: bizonyos jellegzetességeink fejlődése alig lassult, számos területen pedig egyáltalán nem volt lassulás. A differenciált infantilizmus folyamata következett be. Amint elindult ez a tendencia, a természetes kiválasztódás kezdte elősegíteni mindazon területek fejlődésének lassulását, amelyek az ellenséges, veszélyes új környezetben az egyed fennmaradását szolgálták. Ez nemcsak az agy beérésének lassulását idézte elő: a testhelyzetre is ugyanilyen módon hatott. A magzati állapotban lévő emlősök fejének tengelye körülbelül derékszöget zár be törzsük tengelyével. Ha az emlősök így születnének, négykézlábas testtartásuk folytán fejük a talaj felé nézne. Születés előtt az emlősök feje ezért följebb fordul, egy vonalba kerül a törzs tengelyével, és így születésük után, négykézlábasan, fejük a helyes irányba, előre mutat. Ha egy ilyen emlős a hátsó lábán kezdene járni, feje fölfelé, az ég felé mutatna. A függőleges testhelyzetű állatok számára, és a vadászó majom is ilyen állat, fontossá válik, hogy a fej méhen belüli tartása megmaradjon, továbbra is derékszöget zárjon be a törzzsel, és az új helyváltoztatás ellenére is előre nézzen. Pontosan ez történt. Ez újabb neoténiás jelenség, vagyis: a méhen belüli állapot születés után, a felnőtt életben is fennmarad.
A vadászó majom sok más, különleges anatómiai vonását is a neoténia magyarázza: nyaka hosszú, vékony, arca lapos, fogai aprók, és későn bújnak elő, nincs durva homloktaréja, és nagy lábujját nem tudja forgatni.
A vadászó nagymajom számára oly szükséges evolúciós átalakulás annak köszönhető, hogy új szerepében igen sok különböző, méhen belüli vonást tudott megőrizni felnőtt életére. Ugyanannak a neoténiás folyamatnak a keretében alakult ki a szükséges agy, mint a hozzáillő test. A vadászó nagymajom függőleges testhelyzetben is tudott futni, keze szabadon maradt, hogy azzal kezelhesse fegyvereit, és ezzel egy időben fejlődött ki agya, amellyel megalkotta-felismerte ezeket a fegyvereket. Ennél még fontosabb, hogy miközben eszesebben kezdte forgatni környezete tárgyait, gyermekkora hosszabb lett, s ezalatt szüleitől és a többi felnőttől tanulni tudott. A majomkölykök játékosak, kíváncsiak és ötletesek, de ez az időszak nem tart sokáig. A csupasz majom gyermekkora ilyen értelemben alaposan belenyúlik nemileg érett, felnőtt életébe. Bőven volt idő, hogy ősünk utánozza és megtanulja azokat a különleges fogásokat, amelyeket előző nemzedékek ötlöttek ki. Izomereje és vadászösztöne gyengeségeit fölösen kárpótolta intelligenciája és utánzóképessége. Hozzá hasonlóan soha semmilyen állat nem tanult szüleitől.
Maga a tanulás azonban még nem lett volna elég. Kiegészítő, genetikus változásokra is szükség volt. Ezzel a folyamattal a vadászó nagymajom természetében alapvető biológiai változásoknak kellett együtt járniok. Ha az imént leírt tipikus erdei gyűjtögető főemlőst ajándékoznánk meg jókora aggyal és vadásztestalkattal, valamilyen további átalakulás nélkül aligha válhatna belőle is sikeresen vadászó nagymajom. Hiba lenne alapvető viselkedési formái körül. Lehet, hogy sok mindent kieszelne, és ügyes tervező válnék belőle, de alapvetőbb állati indítékai nem vágnának egybe adottságaival. Amit megtanulna, az saját hajlamaival ellentétes lenne, nemcsak táplálkozási szokásaiban, de általában vett társas, támadó és nemi magatartásában és a főemlősi életmód más, alapvető viselkedési formáiban. Ha nem következnének be itt is bizonyos genetikus eredetű változások, csak igen rögös úton haladhatna a fiatal vadászó nagymajom új keletű kitanítása. A kulturális kiképzés járhat bizonyos eredményekkel, de a felsőbb agyközpontok legkiválóbb működése esetén is szükség van az alacsonyabb rendű agytájak jelentős támogatására.
Ha ismét számba vesszük a tipikus, „tiszta” húsevők és a tipikus, „tiszta” főemlősök különbségeit, menten rájövünk ennek okaira. A fejlett húsevő elválasztja egymástól az élelem felkutatásának (vadászat-leterítés) tevékenységét az evés tevékenységétől. A számára különálló két terület alig függ egymástól. Ez azért alakult így, mert a teljes tevékenységlánc keservesen hosszú. Maga a táplálkozás a vadászat idején csak a jövő zenéje, s így a leterítésnek önmagában is kívánatos céllá kell válnia. A macskákkal foglalkozó kutatások arra utalnak, hogy ez a sorozat még tagoltabb is lehet. A macska elkapja áldozatát, megöli, előkészíti (megszaggatja itt-ott), majd megeszi, de mindegyik résztevékenységnek megvan a viszonylag önálló motívumrendszere. Az egyik résztevékenység kielégülése még nem feltétlenül elégíti ki a többit.
A gyűjtögető főemlős helyzete egészen más. A táplálkozás cselekvéslánca, amely csupán a keresést és a talált gyümölcs azonnali bekebelezéséi foglalja magában, viszonylag rövid, tehát nincs szükség arra, hogy különálló motívumrendszerekre tagolódjék. A vadászó nagymajom esetében ezen változtatni kellett, mégpedig radikálisan. Ki kellett alakulnia a vadászat különálló, saját motívumrendszerének, hogy ne csak az evést megelőző, étvágygerjesztő tevékenységnek számítson. Miként a macska esetében, a vadászat, a leterítés és az étek előkészítése külön-külön, egymástól függetlenül lett kívánatos. Minden egyes részcselekvés valamilyen viselkedésformához kötődött, és egyiket sem elégítette ki egy másik részcselekvés sikere. Ha megvizsgáljuk – mint ahogy erre egy későbbi fejezetben sor is kerül – a mai csupasz majom táplálkozási szokásait, számos olyan jelt fedezhetünk fel, amelyek azt tanúsítják, hogy ez így történhetett.
Azonkívül, hogy kialakultak a vadászó nagymajom biológiai vadászmotívumai, illetve azoknak tagolt rendszere, a vadászó nagymajomnak módosítania kellett étkezései időzítését is. Megszűnt a folytonos majszolgatás, és megindultak a kiadós, ritkább étkezések. Megkezdődött az élelem elraktározása. A viselkedési formák közé egy új szokás, a kötött támaszpontra való visszatérés szokása épült. Meg kellett javulniok a tájékozódó és az otthon kialakításával összefüggő képességeknek is. A székelés közösségi (főemlősi) tevékenységből magányos (húsevő) tevékenység és térben szerveződő viselkedési forma lett.
Korábban említettem, hogy a kötött támaszpont kialakításának egyik eredménye az, hogy lehetővé teszi a bolhák elszaporodását. Azt is említettem, hogy a húsevőknek vannak bolháik, míg a főemlősöknek nincsenek. Ha a vadászó nagymajom egyedül állt a főemlősök között, mert egyedül ő alakított ki kötött támaszpontot lakhelyül, akkor joggal várhatjuk, hogy ugyanez a faj a bolhákra vonatkozó, főemlősökre jellemző szabályt is megszegi, és ez minden jel szerint így is történt. Tudjuk, hogy fajunkat a mai napig gyötrik ezek a rovarok, még egy új bolhafaj kialakulását is elősegítettük – egy olyan bolhafajét, mely elüt a többi állat bolháitól, s amely velünk együtt fejlődött ki. Mármost ha ennek a bolhafajnak elég ideje volt, hogy új fajra jellemző vonásokat alakítson ki, akkor minden bizonnyal hosszú ideje élettársunk, legalább olyan régóta él velünk, hogy már a korai vadászó nagymajomnak is kéretlen útitársa lehetett.
Ami a társas viszonyt illeti, a vadászó nagymajomnak fokozottan kellett együttműködnie társaival, érintkeznie velük. Bonyolultabbá váltak az arckifejezések és a hangközlések. Új fegyverei birtokában hathatós jeleket kellett kifejlesztenie, hogy saját csoportján belül lefékezze az esetleges támadásokat. Kötött támaszpontját viszont csak úgy tudta védeni, ha a rivális, támadó csoporttal szemben erőteljesebb agresszív jelzéseket-válaszokat használ.
Új életmódja követelésére le kellett győznie erős, főemlősi ragaszkodását a csoport magvához.
Új keletű, kooperatív életmódja és a táplálékszerzés szeszélyes jellege okozta, hogy a vadászó nagymajom kezdte megosztani zsákmányát. A fent említett farkas-családapákhoz hasonlóan a vadászó nagymajom is kezdte hazahordani zsákmányát a lassan fejlődő kölyköknek és az őket gondozni kényszerülő anyának. Az effajta családapai viselkedés csakis új fejlemény lehetett, hiszen a főemlősök között az az általános szabály, hogy a szülői gondoskodás szinte kizárólag az anya feladata. (Csak az eszes főemlős, a vadászó nagymajom ismeri az apját.)
A kölykök tehát rendkívül hosszú ideig szorultak gondozásra, és komoly terhet róttak a nőstényekre – a nőstények ezért szinte állandóan a támaszponton tartózkodtak. A vadászó nagymajom újfajta életmódja különleges problémát vetett fel, amely nem áll a tipikus „tiszta” húsevőkre: különvált a nemek szerepe. A „tiszta” húsevők vadászkülönítményeitől eltérően a vadászó nagymajom kénytelen volt a nőstények nélkül vadászni. Semmi mást nem szokhatott meg nehezebben, hiszen eddig nem volt rá példa, hogy egy életerős főemlős úgy induljon táplálékot szerezni, hogy nőstényeit védtelenül hagyja hátra az esetleg arra kószáló többi hím martalékául. Ezt a hajlamot semmiféle kulturális képzés nem verhette volna ki belőle. A változás jelentékeny eltolódást igényelt a faj társas szokásaiban.
A párkötelék kialakulása adja problémánkra a választ. A vadászó nagymajmok hímjei és nőstényei beleszerettek egymásba, és hűségesek maradtak egymáshoz. Más állatcsoportokban gyakori ez a tendencia, a főemlősök között viszont annál ritkább. Három problémát oldott meg egy csapásra. A nőstény saját hímjéhez kötődött, és hűséges maradt hozzá, amíg az vadászott. Ezzel csökkent a hímek között a komolyabb nemi versengés. Ez segítette a közöttük fejlődő kooperatív szellemet. Ha eredményesen akartak vadászni, a gyengébb hímekre is szükség volt, azoknak is jutott feladat, mégpedig központi fontosságú feladat – nem lehetett őket a csoport perifériájára taszítani, mint oly sok főemlős fajnál szokásos. Ennél még fontosabb, hogy új keletű, életveszélyes, készített fegyverei birtokában a vadászó hím nagymajomnak igyekeznie kellett, hogy a nézeteltérések valamennyi forrását kiküszöbölje. Az egy hím-egy nőstény kötelek kifejlődése ugyanakkor az utódnak is kedvezett. A lassan fejlődő kölyök felnevelésének és kitanításának nehéz feladatát csak szorosan összetartó családegységen belül lehetett ellátni. Más állatfajoknál, akár halaknál, madaraknál vagy emlősöknél, azt tapasztaljuk, hogy amint túlságosan nagy teher nehezedik az egyik szülőre, erőteljes párkötelék alakul ki, amely a párzási időszak tartamára összeköti a hímet nőstényével. Ugyanez történt a vadászó nagy majommal.
A nőstények tehát biztosak lehettek benne, hogy hímjeik nem feledkeznek meg róluk, s így anyai kötelességüknek szentelhették magukat. A hímek viszont nőstényeik hűségében lehettek biztosak, nem féltek magukra hagyni őket, amíg vadásztak, és lehetőleg nem bocsátkoztak küzdelembe a többi hímmel „nőügyekben”. Az utódok pedig a lehető leggondosabb figyelemben részesültek. Mindez eszményien hangzik, csakhogy a főemlősi társas-nemi szokásokban gyökeres változásokat követelt, és mint arról később meggyőződhetünk, e változási folyamatok a mai napig sem zárultak le. Fajunk jelenlegi viselkedése világosan jelzi, hogy ez a folyamat csak részben fejeződött be, és a korábbi főemlősi hajlamok, csökkent mértékben ugyan, állandóan fel-felbukkannak.
Így öltötte fel tehát a vadászó nagymajom a gyilkos húsevő szerepét, s ennek megfelelően változtatta meg főemlősi szokásait. Már utaltam rá, hogy e változások alapvetően biológiai jellegűek, nem pusztán kulturálisak voltak: az új faj genetikusan fejlődött így. Hogy ez alaptalan állítás? Hogy e változásokat az utódok kiképzése, új szokások kialakítása is okozhatta, hiszen a kulturális nevelés hatalma nagy? Kétlem. Elég egy pillantást vetnünk fajunk jelenlegi életére, hogy belássuk, miért képtelen az ellenvetés. A kulturális fejlődés egyre több lenyűgöző technikai vívmánnyal jár. de ahol ezek a vívmányok összeütközésbe kerülnek alapvető biológiai sajátságainkkal, erős ellenállással találkoznak. A vadászó nagymajom korai éveiben megrögződött alapvető szokásaink még ma is átvilágítanak minden cselekedetünkön, a legmagasztosabbakon is. Ha „alantasabb” tevékenységeink – táplálkozásunk, félelmeink, támadó ösztöneink, nemi életünk, utódgondozásunk – csak kulturális hatások nyomán fejlődtek volna, aligha kétséges, hogy hathatósabban ellenőrzésünk alá vontuk volna őket, és megváltoztatásukkal alkalmazkodni tudtunk volna az egyre mértéktelenebb követelményekhez, amelyeket a technika fejlődése kényszerít ránk.
Ez nem sikerült. Újra és újra fejet hajtottunk állati természetünknek, titkon elismerve a bennünk mozgolódó, bonyolult vadállat létezését. Ha őszinték vagyunk, bevalljuk: évmilliók kellenek ahhoz, hogy természetünk megváltozzék, mégpedig ugyanolyan természetes szelekció, vagyis genetikus folyamatok hatására, mint amilyen folyamatok ezt a természetet annak idején kialakították. Közben pedig csak akkor virágozhat hihetetlenül összetett civilizációnk, ha úgy tervezzük-irányítjuk, hogy ne kerüljön összeütközésbe alapvető állati igényeinkkel, ne igyekezzék elfojtani őket. Gondolkodó agyunk sajnos nem mindig van összhangban érzelmes agyunkkal. Számos példa azt is tanúsítja, hogy félrecsúszhat a fejlődés, egész társadalmak omolhatnak össze, juthatnak zsákutcába.
A következő fejezetekben minderre választ keresünk, de először meg kell felelnünk egy kérdésre – ugyanarra, amelyet e fejezet elején tettünk fel. Mikor először közelítettük meg különös fajunkat, kiemeltük azt a vonását, amely az első pillanatban elkülöníti, mikor a főemlősök hosszú sorába próbáljuk illeszteni. Ez a vonás fajunk csupasz bőre, és zoológusként ennek alapján neveztem ezt az élőlényt „csupasz majomnak”. Azóta rájöhettünk, hogy temérdek más névvel is illethettük volna: kiegyenesedett majom, szerszámkészítő majom, eszes majom, telepes majom és így tovább. De e sajátságai nem a legszembetűnőbbek. Ha tisztán mint zoológiai jelenséget látjuk valamelyik múzeumban, a legközvetlenebb hatást csupaszsága teszi, és mi továbbra is ennél a névnél maradunk, ha másért nem, azért, hogy a többi zoológiái tanulmány közé illesszük munkánkat, és felhívjuk a figyelmet különleges szemléletünkre. De mi is valójában ennek a különös vonásnak a jelentősége? Tulajdonképpen miért lett a vadászó majomból csupasz majom?
Mikor a bőr vagy a szőr dolgában kutatunk, a megkövült régészeti leletek nem adhatnak segítséget, ezért nem sejthetjük, mikor került sor a majomfaj szőrtelenedésére. Meglehetősen biztosak lehetünk benne, hogy nem azelőtt, hogy őseink elhagyták erdei otthonukat. Ez a változás annyira különös, hogy sokkal valószínűbb: a nyílt síkságon lejátszódott nagy átalakulásnak volt része. De pontosan hogyan is történt, és hogyan szolgálta a felemelkedő majom fennmaradását?
A probléma régóta okoz fejtörést a szakembereknek, és számos színes elmélet létezik. Az egyik legtetszetősebb elmélet szerint a szőrtelenedés szervesen összefügg a neoténiás folyamattal. Ha közvetlenül születése után vizsgálunk meg egy csimpánzcsecsemőt, láthatjuk, hogy fején jókora üstöké van. de teste szinte teljesen csupasz. Ha a neoténia folytán ez az állapot az állat felnőtt életére is fennmaradna, a felnőtt csimpánzok szőrállománya nagyon hasonlítana a miénkre.
Érdekes, hogy a mi fajunkban nem teljes a szőrfelület neoténiás hiánya. A növekvő emberi magzat a tipikus, emlősökre jellemző szőrtakaró felé halad: méhen belüli életének hatodik és nyolcadik hónapja között szinte teljesen elborítja a finom szőrpihe. A magzat bundáját piheszőrzetnek nevezik, és csak közvetlenül a megszületés előtt tűnik el. A koraszülött csecsemők néha a piheszőrzettel születnek – szüleik nem kis rémületére –, de néhány igen ritka kivételtől eltekintve hamarosan lekopik róluk. Mindössze mintegy harminc olyan esetről tudunk, hogy az így született csecsemő felnőttként is teljes szőrtakarót viselt.
Fajunk felnőtt példányai azonban még így is jelentős számú szőrszállal rendelkeznek – többel, mint csimpánz rokonaink. Durva szőrzetünket elvesztettük, de helyébe sok csenevész szőrünk nőtt. (Közbevetőleg: ez nem minden emberfajra áll, a négerek például nemcsak látszólag, hanem valóban elvesztették szőrzetüket.) Ez a tény néhány anatómus szemében azt jelenti, hogy nem tekinthetjük szőrtelen, csupasz fajnak magunkat; egy híres szaktekintély egyenesen kétségbe vonta, hogy mi volnánk a legcsupaszabb főemlősök, és kijelentette, hogy „szerencsére semmi szükség nincs arra a temérdek nevetséges elméletre, amely az emberi szőrzet képzeletbeli »hiányát« magyarázza”. Ez nyilvánvaló képtelenség. Mintha azt mondanánk egy vakra, hogy lát, mert van szeme. Funkcionálisan anyaszült meztelenek vagyunk, bőrünk teljesen ki van téve a külvilágnak. Ezt az állapotot igenis magyarázni kell, akárhány szőrszálacskát számolunk össze egy nagyítóüveg alatt.
A neoténiás magyarázat csak arra vet fényt, hogy miként szőrtelenedtünk el. Arról már semmit sem mond, hogy a csupaszságnak milyen értéke volt az ellenséges környezetbe kerülő csupasz majom fennmaradásában. Úgy is érvelhetnénk, hogy semmiféle értéke nem volt, csupán mellékterméke volt más, életbevágóbb, neoténiás változásoknak, mint például az agy fejlődésének. De láthattuk, hogy a neoténiás folyamat lényegében a fejlődési folyamatok differenciált lassulása. Bizonyos folyamatok jobban lelassulnak, mint mások – a fejlődés ütemei eltolódnak. Nem valószínű, hogy egy lehetőségeiben annyira veszélyes csecsemőkori vonás, mint a csupaszság, megmaradhatott volna csak azért, mert más változások lelassultak. A természetes kiválasztódás egykettőre elbánt volna ezzel a vonással, ha nem járt volna valamilyen különleges előnnyel az új faj számára.
Mi lehetett a csupasz bőr fennmaradási értéke? Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy midőn a vadászó nagymajom szakított nomád múltjával és kötött támaszpontokon települt meg, telephelyét elárasztották a bőrfelület parazitái. A vadászó nagymajom nap, mint nap azonos helyen aludt, s ez szerfelett kényelmes tenyészhelyet biztosított a legkülönbözőbb kullancsoknak, atkáknak, bolháknak és poloskáknak, olyannyira, hogy súlyos betegségveszély léphetett fel. A fészeklakó nagy majom jobban meg tudott birkózni ezzel a problémával, ha megszabadult szőrtakarójától.
Van némi igazság ebben az elgondolásban, de ez az ok aligha játszhatott döntő szerepet. A kötött fészekben-odúban tanyázó állatfajok százai közül alig egynéhány folyamodott ehhez a megoldáshoz. Ám ha valamilyen más okból ment is végbe fajunk szőrtelenedése, mindenesetre megkönnyítette a bőrparaziták eltávolítását – a szőrösebb főemlősök tevékenységének nagy része még ma is erre a feladatra irányul.
Hasonló nyomon halad az a gondolat is, hogy a vadászó nagymajom tisztátalan táplálkozási szokásai miatt a bunda gyorsan bemocskolódhatott, összecsomósodhatott, s így betegséggel fenyegetett. Kimutatták, hogy a fejükkel és nyakukkal véres tetemekben vájkáló keselyűk elvesztették e testrészeik tollazatát; az egész testre kiterjedően ugyanez a folyamat játszódhatott le a vadászó nagymajomnál is. De aligha lehetséges, hogy előbb tanulta volna meg az eszközkészítést és a zsákmány megnyúzásának tudományát, mint a saját bundájának tisztogatását valamilyen tárggyal. Még a vadon élő csimpánz is olykor leveleket használ toalettpapírként, ha székletével összemocskolta szőrzetét.
Olyan elmélet is elhangzott, hogy a tűzrakás szokása vezethetett a szőrtakaró elvesztéséhez. Az érvelés szerint a vadászó nagy majom bizonyára csak éjszaka fázott, és amint kialakította magának a tábortűz fényűzését, lemondhatott szőrtakarójáról, s így egyszersmind jobban állta a nappali hőséget.
Leleményesebb az az elmélet, hogy mielőtt ősünkből vadászó nagymajom lett volna, erdei életmódja után hosszú ideig víziállat lehetett. A trópusi tengerpartokhoz vándorolt táplálék után. Itt viszonylag nagy mennyiségben lelhetett mészhéjú és más tengerparti állatkákat, és ez a táplálék sokkal ízesebb és vonzóbb lehetett, mint a puszták-szavannák nyújtotta élelem. Eleinte a sziklamélyedések pocsolyáiban és a sekély vízben keresgélt, de később egyre kijjebb merészkedve, a mély vízbe is kiúszott, sőt alá is merült. Az elmélet szerint eközben veszíthette el szőrzetét, akárcsak a többi emlős, amely visszaköltözött a tengerbe. Csak a felszín fölött tartott feje maradt szőrös, hogy így védekezzék a közvetlenül tűző napfény ellen. Még később, mikor eszközei, melyeket eredetileg kagylónyitásra használt, eléggé fejlettek lettek, elhagyta a tengerpart bölcsővidékét, és a szavannák felé vonult, hogy vadász váljék belőle.
Sokan vallják, hogy ez az elmélet magyarázatot ad arra, miért vagyunk ma is ügyesek a vízben, holott legközelebbi élő rokonaink, a csimpánzok tehetetlenül vergődnek, és egykettőre megfulladnak benne. Ezért áramvonalas a testünk, sőt, ezért járunk függőlegesen. (Ez utóbbi úgy alakulhatott ki, hogy ősünk egyre mélyebb vizekbe gázolt.) Az elmélet tisztázza szőrzetünk nyomvonalainak egy különös sajátságát. Ha tüzetesebben megvizsgáljuk a csupasz majom hátán található maradványszőrzetet, kiderül, hogy nyomvonala feltűnően különbözik más majomfajokétól. Rézsútosan hátrafelé mutat, és befelé, a hátgerinc felé fordul. Ez a nyomvonal pontosan követi az úszó test fölött elhaladó víz folyásirányát, és arra utal, hogy amennyiben szőrzetünk előbb módosult, s csak azután tűnt el, akkor pontosan úgy módosult, ahogy úszás közben az ellenállás csökkentése megkívánja. Azt is megtudjuk az elméletből, hogy valamennyi főemlős közül egyedül nekünk van vastag, bőr alatti hájrétegünk. Ez, úgymond, funkciójában megfelel a bálnák, fókák szalonnájának, vagyis pótlólagosan is szigetel. A kutatók hangsúlyozzák, hogy anatómiánknak ezt a vonását másként még nem sikerült megmagyarázni. Ez a vízi elmélet még kézfelületünk érzékenységében is a maga igazát véli fölfedezni. A meglehetősen durva kéz jól forgathatja a bunkót vagy a kődarabot, de finom, érzékeny kézre van szükség, ha a víz mélyén keresünk táplálékot. Így juthatott tehát a fáról lekerült majom szuperfinomságú keze birtokába, s ezt az adományt készen továbbíthatta a vadászó nagymajomnak. A vízi elmélet végül a vaskalapos kövületkémlelőkön is döf egyet, mikor rámutat, hogy példátlanul csekély sikerrel tudták feltárni ősi múltunk perdöntő „hiányzó láncszemét”; a kövületkutatók azt a biztos tippet kapják, hogy inkább azokon a területeken nézzenek körül, amelyek körülbelül egymillió évvel ezelőtt Afrika tengerpartjai voltak, s az eredmény nem fog elmaradni.
Erre még sajnos nem került sor, és addig a vízi elméletnek, ha közvetett bizonyítékai tetszetősek is, nincs megbízható bizonyítéka. A vízi elmélet frappánsan magyaráz jó néhány különlegességet, de cserébe azt követeli, hogy egy olyan feltételezett, lényeges fejlődési szakaszt fogadjunk el, amelyre közvetlen bizonyíték nem utal. (Ha végül netán mégis beigazolódnék, akkor sem állna szöges ellentmondásban azzal az általános képünkkel, ahogyan a vadászó nagymajom a földre leszállt majomból kialakult. Csak annyit jelentene, hogy a földfelszíni majom egy meglehetősen üdvös, vízi keresztelőn esett át.)
Egy teljesen eltérő érvelés szerint a szőrtakaró eltűnése nem a fizikai környezet hatására, hanem társadalmi folyamat részeként következett be. Más szóval: nem fizikai funkció volt, hanem jeladás. Számos főemlős faj visel csupasz foltokat, amelyek láthatóan arra szolgálnak, hogy az egy fajhoz tartozók fölismerjék egymást, illetve a nem közéjük tartozókat. A csupasz majom szőrvesztése, úgymond, olyan véletlenszerű vonás, amely a faj személyazonosságának jelzésére szolgál. Tagadhatatlan, hogy a csupasz majmot, anyaszült meztelensége folytán pofonegyszerűen föl lehetett ismerni, csakhogy ugyanerre a célra számos más, kevésbé drasztikus megoldás is kínálkozott – anélkül, hogy fel kellett volna áldozni az értékes, szigetelő bundát.
Egy másik, hasonló feltevés szerint a szőrvesztés a nemi jeladás kiterjesztése lehetett. A nőstény emlősök általában eleve szőrtelenebbek hímjeiknél, és ezt a nemi különbséget fokozva a nőstény csupasz majom egyre vonzóbbá tehette magát. A szőrvesztés, az érvelés szerint, a hímekre is kiterjedt, de kisebb mértékben, és különleges kontrasztok alakultak ki (szakáll).
Ez az elképzelés látszólag a nemi különbségek és a szőrzet összefüggéséről ad számot, de újra csak azt mondhatjuk, hogy magáért a kihívó külsőért súlyos ár lett volna a hőszigetelés elvesztése, ha ezt a hiányt némileg kárpótolta is a bőr alatti hájréteg. Egy másik módozat szerint nemi szemszögből nem is annyira a külső, mint az érintésre adott finomabb reagálás lehetett fontos. A nemi közösülés közben csupasz bőrével ért párjához ősünk, s így mind a hím, mind a nőstény nemileg szerfelett ingerelhető lett. Egy olyan fajban, ahol kialakulóban van a párkötelék, a nemi tevékenység izgalmi értékének fokozódása, a párosodás örömérzésének fokozásával a párköteléket erősíti.
A legáltalánosabban elfogadott magyarázat azt tartja, hogy a szőrtelenség hűtési célokat szolgál. Mikor ősünk kilépett az árnyas erdőből, szokatlanul magas hőmérséklet fogadta, és azért szabadult meg bundájától, hogy ne hevüljön fel túlságosan. Felületesen szemlélve, helytálló érvelés. Végül is, forró nyári napokon mi is levetjük a zakónkat. De a tüzetesebb vizsgálatot már nem állja. Először is, a hozzánk hasonló méretű állatok közül egyetlen nyílt területen élő faj sem folyamodott ilyen hűtési módszerhez. Ha ilyen egyszerű volna a dolog, akár csupasz oroszlánokat vagy sakálokat is láthatnánk. Ezek az állatok rövid, de sűrű bundát viselnek. Ha csupasz bőrfelület érintkezik a levegővel, valóban jobbak a hővesztés esélyei, de ugyanez a hőfelvételt is fokozza, és – ezt mindenki tudja, aki napozni szokott – napszúráshoz vezethet. Sivatagi környezetben végzett kísérletek tanúsítják, hogy a könnyű öltözék csökkenti ugyan a hőveszteséget, mert gátolja a víz elpárolgását, de a meztelen állapothoz képest 55 százalékra csökkenti a hőfelvételt. Az igazán forró vidékeken az arabos, nehéz, lebernyegszerű öltözék jobban véd a melegtől, mint a könnyű. Csökkenti a hőfelvételt, és egyúttal azt is lehetővé teszi, hogy a beáramló levegő körüláramolja a testet, segítse a lehűlő izzadság elpárolgását.
Látni való, hogy a dolog bonyolultabb, mint hinnénk. Sok függ a környezet pontosan megállapított hőmérsékletétől és a közvetlenül tűző napfénytől. Ha megengedjük is, hogy a csupasz majom környezetének klímája elősegítette a szőr elvesztését – azaz csak meglehetősen, nem tűrhetetlenül volt forró –, még mindig adósak maradunk azzal, hogy számot adjunk a meghökkentő különbözőségről, amely a csupasz majom és a többi sivatagi-szavannai húsevő szőrtakarója között észlelhető.
Csak egy módon találhatjuk meg a választ, csupaszságunk máig legkielégítőbb magyarázatát. A vadásztó nagymajom és húsevő riválisai között az volt a lényeges különbség, hogy ősünk fizikumánál fogva alkalmatlan volt arra, hogy villámgyors vágtával vesse magát zsákmánya után, vagy kitartóan üldözze. Márpedig éppen erre kényszerült. Sikere annak is köszönhető, hogy eszesebb volt, okosabban manőverezett és hathatósabb fegyvereket használt, de a vadászat még így is roppant fizikai megterhelést jelentett a számára. Természetesen oly fontos volt a hajsza, hogy vállalnia kellett a teherpróbákat, de közben mértéktelenül túlhevült alkalmatlan fizikumú teste. A kiválasztódás nagy erővel kezdett úgy hatni, hogy ez a túlhevülés csökkenjen. A legkisebb javulás is megérte, ha más területeken áldozatokkal járt is. A faj fönnmaradása volt a tét. Feltétlenül ez volt a döntő tényező abban a változásban, amely a szőrös, vadászó majomból csupasz majmot faragott. A neoténia is segített, a folyamat, mint említettük, kisebb, járulékos előnyökkel is kecsegtetett – az lett tehát a járható út. Eltűnt a nehéz bunda, az egész testfelületen megszaporodtak az izzadságmirigyek, s így jelentős mértékű hűtés vált lehetővé – nem a mindennapos élet, hanem a hajsza csúcspillanatai igényelték ezt –, az erőlködő végtagok és a törzs levegővel érintkező felületén kialakult a folyadékot elpárologtató, nagy kiterjedésű réteg, a csupasz bőr!
Ez. a megoldás természetesen nem hozott volna sikert, mégpedig a bőr védtelensége miatt, ha az éghajlat mértéktelenül forró lett volna, de közepesen forró éghajlatú környezetben megfelelt. Érdekes, hogy ezt a fejlődést a bőr alatti hájréteg kialakulása kísérte, ami arra utal, hogy bizonyos időszakokban szükség volt a test melegen tartására. Ha azt hinnénk, hogy ez ellensúlyozta a szőrtakaró hiányát, idézzük emlékezetünkbe, hogy a hájréteg hűvös időben megtartja a test melegét, de túlhevülés esetén sem gátolja az izzadság elpárolgását. A csökkent szőrzet, a megnőtt izzadságmirigyek és a bőr alatti hájréteg együttesen éppen azt adták keményen dolgozó ősünknek, amire szüksége volt – ha szem előtt tartjuk, hogy őseink életének egyik legfontosabb tevékenysége volt a vadászat.
Itt áll tehát előttünk a kiegyenesedett, vadászó, fegyverforgató, telepes, neoténiás, eszes csupasz majom; származására nézve főemlős, választott foglalkozása a húsevők élete, kész meghódítani a világot. Nagyon új, kísérleti példány, és az újfajta modellek gyakorta fogyatékosak. A csupasz majom legfőbb baja majd onnan ered, hogy kulturálisan irányított fejlődése messze maga mögött hagyja a további genetikai változásokat. Génjei visszamaradnak a fejlődésben, és valami lépten-nyomon emlékeztetni fogja, hogy bármilyen nagyok környezetét átformáló vívmányai, alapjában véve még igencsak majom.
Most pedig fordítsuk el szemünket a múltjáról, és vizsgáljuk meg jelenlegi előmenetelét. Hogyan viselkedik valójában a csupasz majom? Hogyan birkózik meg a táplálkozás, a harc, a párválasztás és az utódnevelés ősrégi problémáival? Számítógépszerű agya hogyan tudta átrendezni emlős indítékait? Talán több engedményre kényszerült, mint azt önmagának bevallja? Meglátjuk.

Párosodás

A csupasz majom mai szexuális helyzete kissé zavaros. Más irányba húzza főemlősi volta, mint választott, húsevő életmódja, és megint másfelé irányítja az a tény, hogy kifinomult, civilizált közösségben él.
Mindenekelőtt: valamennyi alapvető szexuális sajátságát gyümölcsön élő, erdei majomőseinek köszönheti. E sajátságok csak radikális átalakulásokkal illeszkedhettek a sík vidéki-szavannai, vadászó életmódhoz. Már ez sem lehetett könnyű, ám ezenfelül még az egyre bonyolultabb, kulturális meghatározottságú társadalmi szerkezet rohamos fejlődéséhez is idomulnia kellett.
Az első átváltozás – a gyümölcsszedő nemiségéből a vadászó nemiségébe – viszonylag hosszú időt vett igénybe, és meglehetősen sikeres volt. A második átváltozás annál kevésbé mondható sikeresnek. Túl gyorsan ment végbe, és sokkal inkább az intelligencia és a tanult önmérséklet alkalmazásának volt függvénye, mint a természetes kiválasztódás okozta biológiai módosulásoknak. Azt is mondhatnánk, hogy nem annyira a civilizációs fejlődés alakította ki a modern nemi magatartást, mint ez magát a civilizációt, annak mai formáját. Ez az állítás bizonyára túlságosan nagyvonalúnak tűnik: hadd mutassam be először álláspontomat, s majd a fejezet végén térek vissza a bizonyításra.
Először is pontosan meg kell határoznunk, hogyan is viselkedik a mai csupasz majom, miközben nemi életet él. Nehezebb ez, mint gondolnánk, annyira változatosak ezek a viselkedési formák mind társadalomközi, mind pedig társadalmon belüli síkon. Egyetlen út kínálkozik: a legsikeresebb társadalmak nagy tömegein tapasztalt átlagos adatokat kell megvizsgálnunk. A kicsiny, elmaradott és sikertelen társadalmakat általában figyelmen kívül hagyhatjuk, hiszen ha bámulatos, különleges nemi szokásaik vannak is, biológiai szemszögből nem az evolúció derékhadát jelentik. Az is meglehet, hogy éppen különleges nemi magatartásuk segítette elő, hogy társadalmuk biológiailag zsákutcába kerüljön.
A rendelkezésre álló, részletekbe menő információ nagy része nemrégiben végzett, tüzetes vizsgálatokból ered. E vizsgálatok főként Észak-Amerika kultúráján alapulnak. Ez a kultúra szerencsére biológiailag hatalmas, sikeres, és bízvást láthatjuk benne a modern csupasz majom világának érvényes reprezentánsát anélkül, hogy a valóság eltorzításától kellene tartanunk.
Fajunk szexuális magatartása három jellegzetes szakaszt foglal magában: páralakítást, közösülés előtti tevékenységet és magát a közösülést, általában, de nem mindig ebben a sorrendben. A páralakítás szakasza, melyet udvarlásnak is neveznek, az állatvilág mércéjével mérve feltűnően hosszú, gyakran néhány hétig, sőt néhány hónapig is eltarthat. Sok más fajhoz hasonlóan ezt a szakaszt tétova, ambivalens viselkedés, a félelem, agresszió és nemi vonzódás közti konfliktus jellemzi. Ha a kölcsönös nemi jelzések eléggé megerősödnek, az ideges, habozó magatartás mérséklődik. Ilyen jelzés a mimika, a testhelyzetek és a hangjelzések. Ez utóbbi a beszéd rendkívül specializálódott, szimbolikus hangjelzéseit tartalmazza, de legalább ilyen fontos, hogy a másik nem számára jól érzékelhető hanglejtéssel is él. Az összebújó szerelmesek gyakran csak „édes semmiségeket” suttognak egymásnak, és ez a kifejezés világosan jelzi, milyen jelentősége van a hanglejtésnek – a tényleges közlés jelentőségének rovására. A kezdeti vizuális, illetve hangi jelzéseket egyszerű testi érintések követik. Gyakori kísérőjelenség a helyváltoztatás, különösen, ha egymásba fogódzik a pár. A kéz a kézben és kar a karban érintkezéseket száj az arcon és száj a szájon érintkezések követik. Mind álló helyzetben, mind mozgás közben kölcsönös ölelés következhet. Gyakori a hirtelen, spontán rohanás, kergetőzés, ugrabugrálás és táncra perdülés, de gyermekkori játékalakzatok is felújulhatnak.
A páralakító szakasz nagy része nyilvánosan játszódhat le, ha azonban átcsúszik a közösülés előtti szakaszba, a pár egyedüllét után kívánkozik, és az erre következő viselkedési formák a faj többi tagjától lehetőleg teljes elszigeteltségben zajlanak le. A közösülés előtti szakaszban feltűnően növekszik a vízszintes testhelyzet igénylése. A test a testen érintkezések hevessége és tartama megnövekszik. A csekély hevességű egymás melletti testhelyzetek újra és újra nagy hevességű szemtől szembe helyzeteknek adják át helyüket. Több percen, sőt több órán át tarthatnak ezek a helyzetek, miközben a hangi és a vizuális jelzések egyre veszítenek jelentőségükből – szaporodnak az érintéses jelzések, vagyis a kis mozdulatok és a különböző testrészek (különösen az ujjak, a kéz, az ajkak és a nyelv) által kifejtett nyomások. A pár részben vagy teljesen leveti ruháját, és a lehető legnagyobb testfelületen folytatódik az érintéses bőr a bőrön stimuláció.
E szakaszban a leggyakoribbak és leghuzamosabbak a száj a szájon érintkezések, s az ajkak által kifejtett nyomás a szélsőséges gyengédség és a szélsőséges hevesség között váltakozik. A hevesebb reakciók közepette szétválnak az ajkak, a nyelv lehatol a társ szájába. A nyelv tevékeny mozgása felingerli a száj belsejének érzékeny bőrfelületét. Az ajak és a nyelv a társ testének más területén, elsősorban a fülcimpák, a nyak és a nemi szerv környékén is tevékeny. A hímet elsősorban a nőstény melle és mellbimbója foglalkoztatja, s az itt lejátszódó, ajakkal és nyelvvel végzett érintkezés átnyúlhat bonyolultabb nyaló és szopó tevékenységbe is. Az első érintés után a társ nemi szerve is célja lehet az efféle, ismétlődő tevékenységnek, melynek során a hím főként a nőstény csiklójára összpontosít, a nőstény pedig a hímvesszőre, de mindkét részről más testterületek is a figyelem középpontjába kerülhetnek.
A csókon, nyaláson és szopáson kívül a száj váltakozó hevességgel haraphatja is a társ testének különféle tájait. Általában puhán morzsolgat, vagy gyengéden harapdál, de olykor erőszakosan, sőt fájdalmasan is haraphat.
A szájjal végzett ingerlés csúcspillanatai között, de gyakran egyidejűleg, jelentős mértékű bőrmanipuláció folyik. A kezek és az ujjak az egész testfelületet bejárják, különösen az arcot, és hevesebb pillanatokban a tomport és a nemi szervek tájékát. A szájjal végzett érintéshez hasonlóan a hím főként a nőstény mellére és mellbimbójára figyel. Bárhová téved az ujj, egyre simogat. Olykor nagy erővel ragadja meg a társat, a köröm a társ húsába mélyedhet. A nőstény megragadhatja a hímvesszőt, vagy ritmikusan simogathatja – a közösülés mozgását szimulálva –, a hím pedig – hasonló módon – a csiklót ingerelheti ritmikusan.
A szájjal, kézzel és általában a testtel végzett érintéseken kívül a közösülés előtti tevékenység heves pillanataiban a hímvessző gyakran ritmikusan a társ testéhez dörzsölődik. Összekulcsolódhatnak a karok és a lábak, s az izomszalagok időnként erőteljesen összerándulnak, görcsös feszültségbe rántva, majd feloldva a testet.
A közösülés előtti tevékenység során tehát ilyen szexuális ösztönző ingerek készítik fel fiziológiailag a párt a közösülésre. A közösülés a hímvesszőnek a nőstény hüvelyébe való beillesztésével kezdődik. Ez legáltalánosabban úgy történik, hogy a pár szemtől szembe helyezkedik el, a hím a nőstényen, mindketten vízszintes helyzetben, s a nőstény szétveti lábát. Számos variációja létezik ennek a helyzetnek, s erre még kitérünk, de ez a legegyszerűbb és legáltalánosabb helyzet. A hím medencetájéka ekkor kezd a taszító mozgások sorozatába. A taszítások ereje és gyakorisága jócskán váltakozhat, de ha semmi sem gátolja a közösülést, e mozgások általában gyorsan következnek egymásra, és mélyre hatolnak. Idővel mérséklődni kezdenek a szájjal és kézzel végzett érintések, legalábbis veszítenek finomságukból, bonyolultságukból. A kölcsönös ingerlésnek ezek a járulékos formái azonban bizonyos mértékig a legtöbb közösülés során mindvégig folytatódnak.
A közösülés szakasza általában sokkal rövidebb, mint a közösülést megelőző szakasz. A hím legtöbbször néhány perc leforgása alatt eléri a spermák kilövellésének csúcspillanatát, hacsak nem alkalmaz szándékos, késleltető taktikát. A többi főemlős faj nőstényei láthatóan nem érzékelnek semmiféle csúcsot közösülés közben, a csupasz majom azonban e tekintetben kivétel. Ha hosszabb ideig közösül a hím, végül a nőstény is csúcspillanathoz érkezik, s ez a kirobbanó, orgasztikus élmény éppen olyan heves és feszültségoldozó lehet, akár a hímé; fiziológiásan minden tekintetben azonos is vele, ha leszámítjuk azt az apró, nyilvánvaló különbséget, hogy a nőstény nem bocsát ki spermát. Van olyan nőstény, amely hamar érkezik el ehhez a ponthoz, van, amelyik egyáltalán nem, de a többség a közösülés kezdete után tíz-húsz perccel éri el.
Különös, hogy eltérés mutatkozik a hím és nőstény között a csúcs eléréséig, a feszültség feloldódásáig eltelő időben. Ezt a tényt később részletesen kell megvizsgálnunk, mikor a különféle szexuális formák funkcionális jelentőségét mérlegeljük. Most csak annyit, hogy a hím úrrá lehet az időn, és előidézheti a nőstény orgazmusát, ha meghosszabbítja, vagy felfokozza a közösülés előtti ingerlést, hogy a nőstény már erős izgalmi állapotban várja a hímvessző beillesztését, vagy ha közösülés közben gátló taktikát alkalmaz önmagán, és saját orgazmusát elhalasztja, vagy ha orgazmusa után tovább közösül, mielőtt még erekcióját elvesztené, végül ha rövid pihenő után másodszor is közösül. Az utóbbi esetben csökkent nemi vágya automatikusan biztosítja, hogy következő orgazmusáig sokkal hosszabb idő alatt érkezzék el, s így a nősténynek is elég ideje marad saját orgazmusának eléréséhez.
Ha a pár mindkét tagja átesett az orgazmuson, általában meglehetősen hosszú kimerültség, lazítás, pihenés, gyakran alvás következik.
A szexuális ingerek után meg kell vizsgálnunk a szexuális ingerválaszokat. Hogyan reagál a test a heves ingerekre? Mindkét nem részéről jelentékenyen meggyorsul az érverés, nő a vérnyomás, és a légzés szaporább lesz. E változások már a közösülés előtti szakaszban megkezdődnek, és a közösülés tetőpontján érik el a maximumot. Normális körülmények között percenként 70-80-as érverés a szexuális gerjedés kezdeti szakaszában 90-100-ig; heves gerjedés közben 130-ig, az orgazmus közben 150-ig emelkedhet. A vérnyomás 120-ról 200-ra, sőt 250-re nőhet az orgazmus idején. A légzés mélyül, szaporább lesz, mégpedig a gerjedés mértékével arányosan, és az orgazmus közeledtével elnyújtott lihegésbe csap át, amelyet gyakran kísér ritmikus nyögés és horkantás. A tetőzés idején eltorzulhat az arc, szélesre nyílik a száj, kitágulnak az orrlyukak, mint a minden erejét latba vető atléta, vagy a fulladással küzdő személy arcán.
A nemi gerjedés során beálló változások közül igen lényeges a vér eloszlásának drámai változása: a test mélyebb rétegeiből a felszíni területekre tolul. A bőr ereibe ömlő újabb vérmennyiség számos meghökkentő jelenség okozója. Azonkívül, hogy az egész test tüzel, ha megérintjük – szexuális lángolás –, számos jól elkülönülő területen mennek végbe bizonyos tipikus változások. A gerjedés előrehaladott állapotában megjelenik a jellegzetes szexuális kivörösödés. Leggyakrabban a nőstényen jelentkezik, először általában a gyomor és a hasfeltáj fölötti bőrtakarón, majd a felső melltájon, a nyak alatt, majd az emlők oldalán és közepén és végül az emlők alsó részén. Elvörösödhet az arc és a nyak is. A különösen hevesen reagáló nőstények testén elvörösödhet a hasaltáj, a váll, a könyök és – az orgazmus bekövetkeztével – a combok, a tompor és a hát. Bizonyos esetekben az egész testfelület. A leírások kanyarószerű kiütéshez is hasonlítják, valószínűleg vizuális nemi jelzés lehet. Ritkábban a hímeken is előfordul, a hasfeltájtól a mellen keresztül terjed a nyak és az arc felé, de néha kiterjedhet a vállra, az alkarra és a combra is. Az orgazmus beálltával rohamosan eltűnik ez a szexuális pír, mégpedig a megjelenéssel fordított sorrendben.
A szexuális kivörösödésen és az általános értáguláson kívül a különböző nyúlékony testrészekben jelentékeny vértolulás lép fel. A vértolulást az okozza, hogy e részekbe gyorsabban szivattyúznak az artériák, mint azt az erek szállítani tudják. Ez az állapot hosszabb ideig is fönnmaradhat, mert az itteni véredények vértolulása hozzájárul, hogy lezáruljanak a vért elszállítani igyekvő erek. Ilyen folyamat játszódik le az ajkakban, az orrban, a fülcimpákban, a mellbimbókban, mindkét nem nemi szerveiben és a nőstény mellében. Megdagadnak, elvörösödnek, előredudorodnak az ajkak. Az orr lágy részei megduzzadnak, kitágulnak az orrlyukak. Megvastagszik és megduzzad a fülcimpa. Megnőnek, megmerevednek mindkét nem, de főként a nőstény mellbimbói. (Ezt nemcsak a vértolulás, hanem izom-összehúzódás is okozza.) A nőstény mellbimbója olykor egy egész centiméterrel hosszabb, átmérője egy fél centiméterrel nagyobb lesz. A bimbót körülvevő pigmentes udvar – csak a nőstényen – megduzzad, színe elmélyül. Maga a női emlő mérete is jelentősen növekszik. Az orgazmus beálltáig átlagosan 25 százalékkal múlhatja felül normális méreteit. Feszesebb, golyószerűbb és előreugróbb.
A gerjedés előrehaladtával mindkét nem nemi szerve jelentős változásokon esik át. A hüvelyfal tetemes vértolulása a hüvely gyors benedvesedését okozza. Erre olykor már a közösülés előtti szakasz első másodperceiben sor kerül. A hüvely belső kétharmada hosszabb, tágabb lesz, s a nagyfokú szexuális izgalom során a hüvely teljes hosszúsága tíz centiméterre növekszik. Az orgazmus közeledtével megdagad a hüvely külső harmada, és az orgazmus alatt ez a tájék kettő-négy másodpercig tartó görcsös izom-összehúzódáson megy át, amelyet 0,8 másodperces időközökben újabb, ritmikus összehúzódások követnek. Egy-egy orgazmus alatt háromtól tizenötig terjedhet a számuk.
A gerjedés során jelentősen megduzzadnak a külső női nemi szervek. A külső ajkak felnyílnak és megduzzadnak, normális méretük két-háromszorosát is elérhetik. A belső ajkak közti átmérő kétszer-háromszor lehet nagyobb, mint általában, és a külső ajkak védőpajzsán áthatolva kidagadnak, így még egy centiméterrel megnő a hüvely teljes hosszúsága. A gerjedés fokozódásával a belső ajkak egy másik meghökkentő változáson is átesnek. Azonkívül, hogy a vértolulás kidülleszti őket, színüket is megváltoztatják, égővörösek lesznek.
A hímvessző női mása, a csikló is megnagyobbodik, jobban kidagad a gerjedés kezdetekor, de nagyfokú izgalom idején az ajkak megduzzadása úgyszólván elpalástolja ezt a változást, s a csikló meghúzódik az ajkak kámzsája alatt. A hímvessző ebben a szakaszban már nem ingerelheti közvetlenül, de megduzzadt, érzékeny állapotában további, közvetett ingereket kap a hím ritmikus, taszító mozdulatai okozta nyomástól.
A hímvessző drámai átalakuláson megy át gerjedéskor. Petyhüdt, ernyedt állapotát elveszíti: a heves vértolulás következtében kitágul, megmerevedik és felemelkedik. Normális-átlagos hosszúsága (kilenc és fél centiméter) hét-nyolc centiméterrel növekszik, de átmérőjének növekedése is jelentős. Valamennyi ma élő főemlős közül merev állapotban ennek a fajnak legnagyobb a hímvesszeje.
Az orgazmus beálltakor több erőteljes izom-összehúzódás hajtja a hímvesszőből a hüvelybe a magfolyadékot. A legelső összehúzódások a legerősebbek, és 0,8 másodperces időközök választják el őket egymástól – ez az ütem megegyezik a hüvely orgasztikus összehúzódásainak ütemével.
A nemi izgalom összehúzza a herezacskót, és csökken a herék mozgékonysága. A spermazsinegek megrövidülése fölemeli a heréket (akárcsak hidegben, félelem vagy harag hatására), és azok szorosabban feszülnek a testhez. A tájék vértolulása 50, sőt 100 százalékkal is megnövelheti a herék méretét.
A nemi tevékenység tehát lényegében így módosítja a hím és a nőstény testét. Az orgazmus után valamennyi említett változás rohamosan visszájára fordul, és a közösülés után megpihenő egyed gyorsan visszanyeri normális, nyugalmi fiziológiáját. Egyetlen orgazmus utáni reakciót érdemes még megemlíteni. Közvetlenül a nemi tetőpont után mind a hím, mind pedig a nőstény bőségesen izzadhat, függetlenül attól, hogy a lejátszódott nemi tevékenység mennyi fizikai energiát vett igénybe. Ha nem áll is arányban a kifejtett fizikai energia mértékével, annál inkább magának az orgazmusnak a hevességével. Az izzadságréteg a háton, a combokon és a mell felső részén jelenik meg. Izzadhat a hónalj is, de heves orgazmus esetén izzad a tenyér és a talp, és ha az arcon is jelentkezett a szexuális elvörösödés, a homlok és a felső ajak is.
Fajunk szexuális ingereinek és azok reakcióinak ez a rövid summája szolgálhat alapul, hogy megvizsgáljuk nemi magatartásunk jelentőségét őseink és egész életmódunk viszonylatában, de mindenekelőtt érdemes rámutatni, hogy az említett ingerek és reakcióik nem egyenlő gyakorisággal fordulnak elő. Némelyikük feltétlenül jelentkezik, ha hím és nőstény között nemi tevékenység folyik, másuk csak az esetek bizonyos százalékában fordul elő. Gyakoriságuk azonban még így is elég nagy, hogy „faji sajátságoknak” könyveljük el őket. A testi reakciók közül a szexuális kivörösödés a nőstények 75, a hímek mintegy 25 százalékánál észlelhető. A mellbimbó megmerevedése kivétel nélkül jelentkezik a nőstényeknél, a hímeknél már csak 60 százalékos arányban. Az orgazmus utáni izzadással mindkét nem esetében 33 százalékos arányban számolhatunk. E jelenségeket leszámítva, a többi említett testi reakció zöme minden egyedre áll, bár tényleges intenzitása és tartama természetesen a körülményektől is függ.
Az is tisztázásra szorul, hogy a nemi tevékenység hogyan oszlik el az egyed életében. Az első évtizedben egyik nem sem folytathat tényleges nemi tevékenységet. A kisgyermekek úgynevezett „nemi játéka” gyakori, de funkcionális nemi formákra természetesen csak akkor kerülhet sor, ha a nőstény már ovulált, s a hím ejakulált. Bizonyos nőstények már tizedik életévüktől menstruálnak, és tizennégy éves korig aktívan menstruálni kezd a fiatal nőstények 80 százaléka. Tizenkilenc éves korig valamennyi nőstény menstruálni kezd. Ez a változás a szeméremszőrzet megjelenésével, a csípők kiszélesedésével és az emlők megduzzadásával jár, sőt, azt némileg meg is előzi. A test általános növekedése lassabb ütemben halad, s csak a huszonkettedik év körül végződik be.
A fiúk első ejakulációjára általában csak a tizenegyedik életév után kerül sor, tehát a fiúk nemileg később érnek, mint a lányok. (A legkorábbi ejakulációt egy nyolcéves fiúról jegyezte föl az irodalom, de ez rendkívül szokatlan jelenség.) A tizenkettedik életévig a fiúk 25 százaléka, s a tizennegyedik életévig 80 százaléka esik át az első ejakuláción. (Itt beérik a lányokat.) Az első ejakuláció átlagos időpontja tizenhárom év és tíz hónap. Mint a lányok esetében, itt is vannak kísérő változások. Növekedni kezd a test szőrzete, különösen a szeméremtájon és az arcon. A szőrzet megjelenésének tipikus sorrendje a következő: szeméremtáj, hónalj, felső ajak, arc, áll és később, sokkal fokozatosabban a mell és más testrészek. A csípő szélesedése helyett a váll szélesedik. Mélyül a hang. Ez utóbbi változás a lányoknál is lejátszódik, de sokkal kisebb mértékben. Mindkét nemben meggyorsul magának a nemi szervnek a növekedése.
Ha a szexuális reakciókészséget az orgazmusok gyakoriságának léptékében mérjük, érdekes, hogy a hím hamarabb éri el maximális teljesítőképességét, mint a nőstény. Jóllehet körülbelül egy évvel később kezd el nemileg érni, már jóval húszéves kora előtt szexuális ereje teljében van, míg a nőstény csak huszonöt, esetleg harmincéves korára, vagy még később jut el idáig. Fajunk nősténye csak huszonkilenc éves korára éri el a tizenöt éves hím orgazmus teljesítményét. A tizenöt éves nőstényeknek mindössze 23 százaléka tapasztal orgazmust, s ez az arány húszéves korban is csak 53 százalék. Harmincöt éves korban éri el a 90 százalékot.
A felnőtt hím hetente átlag három orgazmuson esik át, de a hímek több mint hét százaléka naponta egyszer vagy még gyakrabban ejakulál. Az orgazmusok gyakorisága az átlagos hímek között tizenöt és harmincéves életkor között a legnagyobb, majd egyenletesen csökken, egészen az öregkorig. Egyre ritkább a többszörös ejakuláció, csökken a megmerevedett hímvesszőnek a testtel bezárt szöge. Huszadik életévüket még be nem töltött hímek átlag majd egy órán át képesek erekciójukat fenntartani, míg hetvenéves korban ez az idő mindössze hét perc. A hímek 70 százaléka azonban még hetvenéves korban is aktív nemileg.
A korral fogyatkozó szexualitás hasonló képet mutat a nőstények között is. Az ovuláció többé-kevésbé hirtelen megszűnése az ötvenedik év környékén általában nem csökkenti jelentősen a nemi reakciókészséget, de ennek a változásnak a nemi magatartásra kifejtett hatása egyénileg roppant változó lehet.
A fent leírt közösülő tevékenység túlnyomó része párkötelékkel egymáshoz kötődő társak között zajlik le. Ez jelenthet hivatalosan elismert házasságot, vagy valamilyen kevésbé formális viszonyt. A nem hivatalos közösülés gyakoriságát nem helyes esetleges szerelemre (promiszkuitás) utaló mozzanatként felfognunk, hiszen legtöbbször az ilyen közösülés is tartalmazza a tipikus udvarló, páralakító magatartást, ha a kialakult párkötelék nem is mindig tartós. A népességnek hozzávetőleg 90 százaléka formális párokban közösül, de a nőstények 50 százaléka és a hímek 84 százaléka közösül, mielőtt még megházasodna. Negyvenéves korig a férjes asszonyok 26 százaléka és a nős férfiak 50 százaléka közösül házasságon kívül. Számos esetben csődöt mondanak a hivatalos párkötelékek, s a társak elválnak egymástól (például Amerikában 1956-ban a párok 0,9 százaléka vált szét). Ha fajunkban nagyon erős is a páralakító mechanizmus, tökéletesnek egyáltalán nem mondható.
Mindezeknek a tényeknek a birtokában feltehetjük kérdéseinket. Hogyan segíti fajunk fönnmaradását szexuális magatartásunk? Miért éppen úgy viselkedünk, ahogyan viselkedünk, és nem másként? A válaszadásban egy újabb kérdés is a segítségünkre lehet: Miben különbözik a mi szexuális magatartásunk a többi, ma élő főemlősétől?
Rögtön szembeötlik, hogy fajunk nemi tevékenysége sokkalta intenzívebb, mint a többi főemlősé, beleértve legközelebbi rokonainkat is. Náluk hiányzik a hosszadalmas udvarló szakasz. Alig van olyan majom vagy nagymajom, amely tartós párköteléket alakítana ki. A közösülés előtti tevékenység rövid ideig tart, általában csak néhány mimikai és hangi jelzést tartalmaz. Maga a közösülés is rövid. (A páviánok például csupán 7-8 másodpercet igényelnek a mindössze tizenöt vagy még kevesebb taszítást tartalmazó közösüléshez.) A nőstény láthatóan nem tapasztal semmiféle orgazmust. Ha átesik is valamiféle orgazmusnak nevezhető tetőponton, a reakció hevessége eltörpül fajunk nőstényeinek reakciója mellett.
A nőstény majom vagy nagymajom nemi fogékonyságának időszaka korlátozottabb fajunkénál. Egy-egy havi ciklus idején belül általában egy hétig tart, vagy alig tovább. Az alacsonyabb rendű emlősökhöz képest ez is fejlődés, azoknál ugyanis a fogékonyság szigorúbban kapcsolódik az ovuláció idejéhez, fajunk viszont a végsőkig kiterjesztette a hosszabb fogékonyság főemlősi tendenciáját – a nőstény gyakorlatilag állandóan fogékony. Ha a nőstény majom vagy nagymajom terhes lesz, vagy ha csecsemőt gondoz, nemi aktivitása megszűnik. Fajunk ezzel szemben az ilyen időszakokra is kiterjeszti a nemi tevékenységet, és csak közvetlenül a szülés előtt, illetve után van komolyabb akadálya a párosodásnak.
Világos, hogy a csupasz majom valamennyi főemlős között a legaktívabb nemileg. Ha az okot keressük, újra csak fajunk származását kell megvizsgálnunk. Mi történhetett? Először is vadásznunk kellett, ha fenn akartunk maradni. Másodszor, a vadászatra alkalmatlan fizikum hátrányait eszesebb aggyal kellett ellensúlyoznunk. Harmadszor, hosszabb gyermekkorra volt szükség, hogy ez az agy kellően növekedhessek, pallérozódhassék. Negyedszer, a nőstény nem mozdulhatott el a csecsemő mellől, amíg a hímek vadásztak. Ötödször, a hímek kénytelenek voltak együttműködni egymással a vadászaton. Hatodszor, ki kellett egyenesedniük, s fegyvereket kellett használniuk a vadászat sikere érdekében. Nem azt mondom, hogy mindezen változások éppen ebben a sorrendben történtek, ellenkezőleg: bizonyosan egy időben, fokozatosan egymást támogatva haladtak előre. Mindössze felsoroltam azt a hat, alapvető változást, amely a vadászó nagymajom továbbfejlődésében közrejátszott. Ezek a változások véleményem szerint egyszersmind azokat a kellékeket is tartalmazták, amelyek jelenlegi, bonyolult nemi arculatunkat kialakították.
A hímeknek mindenekelőtt szükségük volt arra a biztos tudatra, hogy nőstényeik hűségesen várják őket, amíg ők vadásznak. A nőstények tehát szükségszerűen valamiféle párköteléket alakítottak ki. Ugyanakkor, ha a gyengébb hímek közreműködésére is szükség volt a vadászaton, ezt csak úgy lehetett elvárni tőlük, ha több szexuális jogot juttattak nekik az erősebbek. Fel kellett osztani a nőstényeket, demokratikusabb lett a szexuális berendezkedés, eltűntek a zsarnok vezérhímek. De minden egyes hím is kénytelen volt beilleszkedni a párkötelékek rendszerébe. Halálos fegyverek birtokában sokkalta veszélyesebbek lettek a nemi versengések – újabb alapos ok, hogy minden hím beérje egyetlen nősténnyel. Ehhez járultak a sokkal igényesebb szülői kötelességek, hiszen a kölykök-csecsemők lassan fejlődtek. Ki kellett alakítani az apai viselkedés formáit, meg kellett osztani a szülői kötelességeket anya és apa között – újabb ok az erős párkötelék kialakulására.
Ebből a helyzetből kiindulva érthetjük meg, hogy miként zajlott le a többi változás. A csupasz majomnak el kellett sajátítania a szerelem képességét, egyetlen társnak kellett szexuálisan „belevésődnie”, hogy párköteléket hozzon létre. Akárhogyan fogalmazunk, ez itt a lényeg. Hogyan érte el ezt? Milyen tényezők voltak a segítségére? Főemlős lévén, eleve megvolt benne a hajlandóság, hogy néhány órás, esetleg néhány napos nászköteléket alakítson ki, de ezt most ki kellett terjesztenie és el kellett mélyítenie. Segítségére volt ebben többek között meghosszabbodott gyermekkora. Növekedésének hosszú évei alatt lehetősége nyílt, hogy mély, személyhez fűződő kapcsolatot teremtsen szüleivel, erősebb és tartósabb kapcsolatot, mint amilyet a fiatal majom tapasztalhat. Beérésével és függetlenülésével ennek a szülő-gyermek kapcsolatnak az elvesztése „kapcsolatvákuumot” eredményezett – s ezt az űrt be kellett töltenie. Már eleve „ráállt”, hogy elveszett kapcsolatát egy új, hasonlóan erős kötelékkel pótolja.
Ha ez elég lett volna is, hogy a csupasz majom nagyobb szükségét érezze, hogy párköteléket teremtsen, a párkötelék fenntartásában újabb segítségre szorult. A párköteléknek ki kellett tartania legalább addig, amíg a család felnövekedésének hosszas folyamata tart. Ha szerelmes lett, meg kellett őriznie ezt a szerelmet. Az előbbiről a hosszabb, izgató udvarló szakasz gondoskodott, de ezután még valamire szükség volt. A legegyszerűbb, legközvetlenebb megoldás az volt, hogy változatosabbá, kielégítőbbé kellett tenni a pár közös nemi tevékenységét. Más szóval: fokozni kellett a szerelmeskedés örömét.
Hogyan? A válasz az is lehetne: minden lehetséges módon. Ha újra meggondoljuk, hogyan viselkedik a mai csupasz majom, ez a fejlődési vonal rajzolódik ki. A nőstény kibővült fogékonyságát nem lehet csupán a faj gyarapításának számlájára írni. Igaz, hogy a születések száma növekszik, ha a nőstény a csecsemőgondozás szakaszában is képes közösülni. Figyelembe véve, hogy milyen sokáig szorul gondozásra az utód, katasztrofális lenne, ha nem így volna. De ez nem ad magyarázatot arra a tényre, hogy a nőstény minden egyes havi ciklusában reagál a nemi ingerekre, be tudja fogadni a hímet. A ciklusnak csak egy bizonyos időszakában ovulál, s így a fennmaradó időben folyó közösülésnek nem lehet utódnemző funkciója. Fajunkban a közösülések túlnyomó többsége nem utód létrehozását célozza, hanem a párkötelék szilárdságát tartja fenn – kölcsönös örömhöz juttatva a szexuális társakat. A kialakult párok ismételt orgazmus élményei tehát nem tekinthetők a modern civilizáció túlfinomult, dekadens kinövésének, hanem fajunk biologikus, mélyen gyökerező, evolúciós szempontból egészséges tendenciájáról tanúskodnak.
A nőstény még akkor is reagál a hímre, mikor havi menstruációi elmaradnak, vagyis amikor teherbe esik. Ez is rendkívül fontos, mert a páros nemi berendezkedésen belül nagy veszéllyel járna, ha a hímet túlságosan sokáig érné visszautasítás. A párkötelék felbomlásával fenyegetne.
Azonfelül, hogy kiterjedt a nemi tevékenység lehetséges ideje, maga a tevékenység is bonyolultabb lett. A vadászó életmód adta csupasz bőr és érzékenyebb kéz több lehetőséget nyújt a nemileg izgató test a testen érintkezésekre. A közösülés előtti szakaszban ezeknek van a legnagyobb szerepük. A simogató, dörzsölő, nyomogató, becéző mozgásoknak se szeri, se száma, mennyiségük magasan felülmúlja a többi főemlős faj hasonló mozgásainak mennyiségét. Különböző testrészek (ajkak, fülcimpa, mellbimbó, emlő, nemi szervek) váltak rendkívül érzékennyé mindennemű erotikus, tapintó ingerlésre a bennük gazdagon elhelyezkedő idegvégződések folytán. A fülcimpa például minden bizonnyal pontosan erre a célra alakult ki. Az anatómusok gyakran funkciótlan járulékként említik, „haszontalan hájas kitüremkedésnek” tartják. A közhiedelem szerint abból az időből „maradvány”, amikor még nagy fülünk volt. Ha azonban megvizsgáljuk a többi főemlős fajt, láthatjuk, hogy nincs húsos fülcimpájuk. Ez azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem „maradvány”, hanem egészen új fejlemény, és mikor fölfedezzük, hogy szexuális izgalmi állapotban elárasztja a vér, megdagad és hallatlanul érzékeny, aligha kételkedhetünk benne, hogy a fülcimpa kialakításának egyetlen célja az volt, hogy fajunk még egy erogén zónára tegyen szert. (Meglepő, hogy ebben a vonatkozásban alig törődtek a kutatók testünk e szerény tartozékával, holott érdemes megjegyezni, hogy feljegyeztek eseteket mind hímekről, mind nőstényekről, akik szabályos orgazmushoz jutottak el a fülcimpájuk ingerlésének hatására.) Kiugró, húsos orrunk sem kevésbé egyedülálló és rejtélyes vonás: az anatómusok vele sem vergődtek zöld ágra. Egyikük például „semmi jelentőséggel nem bíró túlnövéses változatnak” könyvelte el. Nehezen képzelhető, hogy a főemlősök testfüggelékeinek ez a jelentős, szembeszökő tagja cél nélkül alakult volna ki. Ha azt olvassuk, hogy az orr oldalfalain elhelyezkedő szivacsos, merevedésre képes hártya a szexuális izgalom alatt vértolulásos orrnagyobbodáshoz és orrlyuktáguláshoz vezet, elkezdünk ennek ellenkezőjére gyanakodni.
A tapintásos érintések kibővült-kifinomult rendszere mellett megjelent néhány eléggé egyedülálló, vizuális fejlemény is. Fontos szerep jut a bonyolult mimikának, bár kifejlődése összefügg a más természetű kommunikáció megjavulásával is. Arcizomzatunk valamennyi főemlősé közül a legfejlettebb és legbonyolultabb. Mimikánk finomsága és sokrétűsége az egész állatvilágban egyedülálló. A száj, orr, szem, szemöldök és a homlok tájának parányi mozgásaival s ezeknek igen változatos kombinációjával bonyolult hangulatváltozások tömegét tudjuk közölni. E közléseknek hatalmas jelentőségük van a nemi tevékenység, de különösen a korai udvarlás idején. (Pontos formájukról egy későbbi fejezet szól majd.) A nemi izgalom hatására kitágul a pupilla, s bár parányi ez a változás, talán jobban reagálunk rá, mint gondolnánk. A szemgolyó felülete is kifényesedik.
A fülcimpához és az előreugró orrhoz hasonlóan fajunk ajka is egyedülálló vonás, ilyen ajakkal egyik főemlős faj sem rendelkezik: ajkuk természetesen van, de nem fordul belülről kifelé. Ha a csimpánz erősen csücsörít, ki tudja fordítani ajkát, azt a nyálkás hártyát, amely általában szája belsejében helyezkedik el, de ez csak rövid ideig tart, s a csimpánz hamarosan visszanyeri lapos ajkú arckifejezését. A mi ajkunk viszont állandóan kifordul, visszáját mutatja. A csimpánz szemében mi szakadatlanul csücsörítünk. Akit átölelt barátságos csimpánz, s erőteljes csókot adott a nyakára, az meggyőződhetett róla, hogy a csimpánzajkak nem is akármilyen tapintásos jelzésekre képesek. De inkább üdvözlésül, mint szexuális jelzésként, míg fajunkban a csókérintés mindkét funkciót szolgálhatja, jóllehet gyakorisága és időtartama leginkább a közösülés előtti szakaszban tetemes. Az állandóan kifordított, érzékeny nyálkafelület azért lehetett előnyös, mert a hosszabb csókérintkezések alatt nem kellett szakadatlanul fárasztó izomfeszítéshez folyamodni. De ez még nem a teljes igazság. A kifordult nyálkahártya jól elkülönülő, jellegzetes alakot kölcsönzött a szájnak. Az ajak már nem olvadt bele a környező arcbőrbe, hanem kötött határvonal választotta el tőle. Fontos vizuális jelzés hordozója lett. Láthattuk, hogy a nemi izgalom megduzzasztja és kivörösíti az ajkat – a tájék jól látható elkülönülése nyilván elősegítette a jelzések finomodását, hiszen az ajkak állapotában már a kisebb változásokat is észlelni lehet. Persze az ajkak normális állapotukban is vörösebbek az arcbőrnél, tehát puszta létezésükkel, akkor is, ha nem adnak hírt valamilyen fiziológiás változásról, figyelemfelhívó erejük van, egy tapintásra nemileg reagáló tájék jelenlétét hirdetik az arcon.
Egyedülálló, nyálkahártyás ajkunk sok fejfájást okozott az anatómusoknak. Kijelentették, hogy az ajkak kifejlődésére „még nem derült fény”, és megkockáztatták, hogy talán azzal függ össze, hogy a csecsemőnek igen sokáig kell szopnia. Csakhogy a csimpánzkölyök is erőteljesen, sokáig szopik, és az ő izmosabb, erősebb ajkai sokkal alkalmasabbnak látszanak erre a feladatra. De arra sem adhat ez magyarázatot, hogy miért fejlődött ki az éles határvonal ajkak és arcbőr között. Vagy hogy miért van szembeszökő különbség az ajkak között a világos, illetve a sötét bőrű népeknél. Ha viszont vizuális jelzés hordozójának tekintjük az ajkat, könnyebben megérthetjük ezeket a különbségeket. Ha sötétebb bőrt alakít ki az éghajlat, ez akadályozza az ajkak jelzéshordozó funkcióját, mert csökkenti a színkontrasztot ajak és arcbőr között. De ha valóban fontosak a vizuális jelzések, joggal várhatunk ellensúlyozó fejlődést, márpedig éppen ez történt: a negroid ajkak úgy őrizték meg szembetűnő voltukat, hogy megnagyobbodtak és kiugróbbak lettek. Amit a színkontraszt terén vesztettek, kárpótolták méretükkel és formájukkal, sőt, a negroid ajkak határvonala még élesebb lett. A halványabb negroid fajok ajakszegélye még jobban kiugrik, és minél halványabb az arcbőr, annál halványabb az ajak. Ezek a negroid vonások anatómiailag egyáltalán nem primitívek, sőt határozott előrelépést jelentenek az ajaktájék specializálódásában.
Számos más nyilvánvaló vizuális jelzést említhetünk. A pubertással érkező működőképes nemzőkészséget szembeötlő szőrcsomók jelzik elsősorban a nemi szervek körül és a hónaljban, hímeknél az arcon is. A nőstény emlői gyorsan növekednek. Megváltozik a test formája, kiszélesedik a hím válla és a nőstény medencéje. E változások nemcsak a nemileg érett egyedeket különböztetik meg az éretlenektől, hanem legtöbbjük a két nemet is megkülönbözteti. Nemcsak a nemi rendszer működőképességét, hanem minden esetben a nemhez tartozást is jelzik.
A megnagyobbodott emlőről általában úgy vélekednek, hogy az nem szexuális, hanem anyai fejlemény, de erre kevés a bizonyíték. Más főemlősök, jóllehet bőséges tejmennyiséget juttatnak kicsinyeiknek, nem rendelkeznek jól elkülönülő, félgömb alakú emlőduzzanattal. Ezzel a vonással fajunk nősténye egyedül áll a főemlősök között. A jellegzetes formájú, előreugró emlők kialakulása a szexuális jelzés újabb példája, s ebben a csupasz bőr kialakulása is közreműködött. A megduzzadt emlők aligha tűnnének szembe egy bozontos szőrű nőstény testén, ám amint eltűnik a szőrzet, világosan látszanak. Keltűnő formájuk mellett a mellbimbóra irányítják a hím figyelmét, és a nemi izgalommal járó mellbimbó-merevedést is feltűnőbbé teszik. A mellbimbót körülvevő pigmentes udvar színe nemi izgalom hatására mélyebb – ez is feltűnő.
A csupasz bőr bizonyos színváltozásos jelzésekre is módot ad. Ezek más, kisebb csupasz bőrfelületekkel rendelkező állatoknál is előfordulnak, de fajunkban körük sokkal szélesebb. Különösen gyakori az elpirulás az udvarlás korai szakaszaiban, és hevesebb izgalom esetén fellép a jellegzetes mintájú szexuális kivörösödés. (A sötétebb bőrű fajoknak erről a jelzési formáról is le kellett mondaniuk az éghajlat hatására. Tudjuk azonban, hogy ezeken a változásokon ők is átesnek, mert színváltozások ugyan nem láthatók, de a tüzetesebb vizsgálat jelentős változásokat mutat ki a bőr szövetszerkezetében.)
Mielőtt elhagynánk a vizuális nemi jelzések kelléktárát, kialakulásuknak egy meglehetősen különös aspektusát kell megvizsgálnunk. Ehhez viszont az kell, hogy futólag szemügyre vegyünk néhány meglehetősen furcsa jelenséget alacsonyabb rendű unokatestvéreink, a majmok testén. Az újabb német kutatások szerint bizonyos fajok önutánzásba kezdtek. A legdrámaibb példát a mandrill és a gelada-pávián szolgáltatja. A hím mandrill nemi szerve égővörös, és két heréje kék. Arcán megismétlődik ez a színelrendeződés: orra duzzadt, égővörös, csupasz arca élénkkék. Arca szinte utánozza a nemi szerv tájékát: azonos vizuális jelzést ad. Ha a hím mandrill egy másik állathoz közeledik, testtartása elfedi nemi szervének tájékát, de az életfontosságú üzenetet fallikus arcával képes továbbítani. A nőstény gelada hasonló önutánzáshoz folyamodik. Nemi szerve körül égővörös a bőre, amelyet fehér szemölcsök szegélyeznek. A színfolt közepén elhelyezkedő hüvelyajkai még rikítóbban vöröslenek. Ez a minta megismétlődik melle tájékán, ahol hasonló égővörös foltja van, amelyet ugyanilyen fehér szemölcsök szegélyeznek. A folt közepén ülő vörös mellbimbók olyan közel vannak egymáshoz, hogy erősen emlékeztetnek a hüvelyajkakra. (Olyan közel ülnek egymáshoz, hogy kölyke mindkét mellbimbót egy időben szopja.) A nemi szervet körülvevő folthoz hasonlóan a mell foltja is változtatja színerősségét a havi ciklus fázisainak megfelelően.
Egyetlen következtetésre juthatunk csak: valamilyen okból ez a két majomfaj nemi szenének jelzéseit előrehozta. Túlságosan keveset tudunk a vadon élő mandrillok életmódjáról, hogysem ráhibázhatnánk, mi okozza ezt a különös vonást e fajban, azt azonban tudjuk, hogy a vadon élő gelada-páviánok a hasonló majomfajokhoz képest aránytalanul sok időt töltenek egyenes derékkal, ülő helyzetben. Márpedig ha ez a bevett testtartásuk, abból az következik, hogy könnyebben tudják továbbítani szexuális jelzéseiket, ha azok nem a tomporuk körül, hanem a mellükön helyezkednek el. Számos főemlős fajnak van élénk színű nemi szerve, de azoknak elülső utánzata már ritka.
A mi fajunk gyökeresen megváltoztatta bevett testtartását. A geladákhoz hasonlóan mi is függőlegesen ülő helyzetben töltjük az idő nagy részét. Ki is egyenesedünk, és társas érintkezéseink során szemben helyezkedünk el egymással. Lehetséges-e, hogy az önutánzásnak valamilyen hasonló formájához mi is folyamodunk? Vajon befolyásolta-e függőleges testtartásunk szexuális jelzéseinket? Ilyen megközelítésben feltétlenül igennel válaszolhatunk. Valamennyi főemlős tipikus párzó helyzete – a csupasz majmot leszámítva – úgy fest, hogy a hím hátulról közelíti meg a nőstényt. Az fölemeli tomporát, s a hím felé irányítja. Háttal állva mutatja nemi szervének tájékát. A hím meglátja, közelebb lép, és hátulról a nőstényre hág. A közösülés közben semmiféle elülső érintkezés nincs: a hím nemi szervének tájéka feszesen a nőstény tomporához szorul. A mi fajunkban egészen más a helyzet. Nemcsak a közösülés előtti hosszas tevékenység történik szemtől szembe, hanem maga a közösülés is elsősorban frontális.
Erről azonban sokat vitatkoznak. Régi vélemény, hogy fajunkban a frontális közösülés az egyedül természetes biológiailag, s a többi helyzet tulajdonképpen a frontálisnak rafinált változata. Újabban számos tekintély kétségbe vonta ezt, mondván, hogy egyetlen helyzetet sem kiálthatunk ki alapvetőnek, végül is mindenfajta testi érintkezés a nemiség malmára hajtja a vizet, s mint felfedező faj, éppen az a természetes, ha a legváltozatosabb helyzetekkel kísérletezünk – minél többel, annál jobb, hiszen ezzel is komplexebbé válik a nemi aktus, több lesz benne az újszerűség, s így elejét vehetjük a régóta közösülő pár egymásra unásának. Ez az érvelés a maga összefüggéseiben teljesen meggyőző, de bizonyító igyekezetében kissé túllő a célon. Elsősorban ugyanis azt a véleményt igyekszik cáfolni, hogy az alapvető helyzettől való eltérés „bűn”. Ennek ellensúlyozására az eltérő helyzetek értékét hangsúlyozza, a fenti okok alapján nagyon is jogosan. A pár szexuális örömének fokozódása nyilvánvalóan fontos szerepet játszik a párkötelék megszilárdításában. Az eltérő helyzetek tehát biológiailag egészséges jelenségek fajunkban. De a harc hevében a fenti álláspont szószólói elfeledkeztek arról a tényről, hogy mindennek ellenére fajunkban egyetlen alapvető, természetes párosodó helyzet van: a frontális. Jóformán valamennyi szexuális jelzés és erogén zóna a test elülső részén található – a mimikus kifejezések, az ajkak, a szakáll, a mellbimbók, az őket körülvevő udvar, a nőstény emlői, a szeméremszőrzet, maguk a nemi szervek, s a főbb elvörösödő területek a nemi tevékenység valamennyi szakaszában. Felvetődhet, hogy sok ilyen jelzés kifogástalanul működhetne a korai szakaszokban, amelyek lehetnének frontálisak, hogy aztán a frontálisan fölgerjedt pár hímje hátracsússzék, hogy hátsó helyzetből vagy akár valamilyen más, szokatlan helyzetből kezdje meg a közösülést.
Semmi sem szól ez ellen, az újszerűség is mellette szól, de vannak hátrányai. Először is: a mi párkötelékes fajunkban roppant fontos a szexuális társ személyazonossága. A frontális helyzet azt jelenti, hogy a beérkező nemi jelzések és örömérzések szorosan összefüggnek a társ személyazonosságának jelzéseivel. A szemtől szembe végzett közösülés „személyes” ügy. Ráadásul ki lehet így terjeszteni a közösülés előtti szakasz frontális tapintásos érintéseit a tényleges közösülés szakaszára – ha frontálisan folytatódik. Az ingerek natív része veszendőbe menne, ha a pár más helyzetet venne fel. A frontális közösülés ezenfelül optimális lehetőséget ad arra, hogy a hím medencetájékának taszító mozgása a nőstény csiklóját ingerelje. Igaz, hogy a csikló a taszítások hatására passzívan mindenképpen ingerlődik, akármilyen a hím helyzete a nőstényéhez viszonyítva, de a frontális közösülés további ritmikus nyomásra ad módot, amelyet a hím nemi szervének tájéka fejt ki a nőstény csiklótájékára, s ez jelentékenyen fokozza a gerjedést. Végül: a hüvelyjárat szöge jelentősen előremozdult a többi főemlős fajhoz képest. Sokkal előrébb, mint az magából a faj kiegyenesedéséből következnék. Semmi kétség, ha fajunk nőstényének az lett volna fontos, hogy a hátulról ráhágó hím felé mutassa nemi szervét, a természetes kiválasztódás hamar a segítségére sietett volna, és a mai nőstények hüvelyjárata sokkal hátrébb hajolna.
Ezért tartom érvényesnek azt a felfogást, hogy fajunkra alapvetően a frontális közösülés jellemző. A számos változat egyáltalán nem küszöböli ki a frontális mozzanatot: fölül lehet a hím is, a nőstény is, folyhat a közösülés oldalvást, guggolva, állva, és így tovább, ám a leghathatósabb és legelfogadottabb helyzetben mindkét fél vízszintes tartást vesz fel, s a hím a nőstény fölött helyezkedik el. Amerikai kutatások szerint a népesség 70 százaléka semmilyen más helyzetben nem közösül. Még azok is, akik változatos helyzetekben közösülnek, az idő jelentős részében az alapvető tartást veszik fel. Alig tíz százalék kísérletezik hátsó közösüléssel. Egy hatalmas, kultúraközi felmérés, mely majd kétszáz különböző társadalmat vizsgált meg a világ minden táján, arra a következtetésre jutott, hogy a megvizsgált közösségek közül egyetlenben sem bevett gyakorlat a nőstény tompora felől végrehajtott közösülés.
Ha elfogadjuk – és elfogadhatjuk – ezt a tényt, visszatérhetünk e rövid kitérő után az eredeti kérdésre, a nemi önutánzás kérdésére. A nőstény csupasz majomnak sikeresen előre kellett irányítania a hím figyelmét, az evolúció pedig nyilván segítségére sietett, hogy testének elülső tájai izgalmasabbak lehessenek. Ősi korszakunk valamilyen szakaszában még feltétlenül hátulról közösültünk. Tegyük fel, hogy elérkeztünk ahhoz a korszakhoz, amikor a nőstény szexuális jelzése két húsos, félgömb alakú tomporától (ez a testrész egyébként minden más főemlős fajnál hiányzik) és két égővörös szeméremajaktól származott. Tegyük fel, hogy a hímben erőteljes ingerválasz alakult ki erre a jelzésre, tegyük fel továbbá, hogy fejlődésünk e szakaszára a faj kiegyenesedőben volt, s társas érintkezései során egyre inkább szemtől szembe helyezkedett el. Joggal várhatjuk ebben a helyzetben, hogy olyasfajta önutánzás következzék be, mint amilyen a gelada-páviánnál tapasztalható.
Vizsgáljuk meg fajunk nőstényének elülső testtájait. Látunk-e olyan struktúrát, amely netán utánzata lehet az ősi jelzésnek, amely a félgömb alakú tomporok és a vörös szeméremajkak jelzésén alapult? A válasz olyan világosan áll előttünk, mint maga a női mell. A nőstény kiugró, félgömb alakú emlői feltétlenül a húsos tomport utánozzák, és az élesen különváló ajkak a szájnyílás körül feltétlenül a vörös szeméremajkak másolatai. (Emlékezzünk csak vissza: heves nemi izgalom hatására mind a szeméremajkak, mind az ajkak megduzzadnak, s színük elmélyül, tehát nemcsak külsőleg hasonlítanak, hanem szexuális izgalomban azonos módon változik meg a fiziológiájuk.) Ha fajunk hímje már hozzászokott a nőstény nemi szervének hátulról előtűnő jelzéseihez, s ezekre nemileg reagált, akkor nyilván eleve fogékony volt látásukra akkor is, ha másolatukat a nőstény testének elülső részén pillantotta meg. És minden jel arra mutat, hogy ez történt: a nőstény mellén, illetve száján megjelent egy-egy pár tompor, illetve szeméremajak. (Itt azonnal fölmerül a rúzs és a melltartó használatának kérdése, de ezt hagyjuk későbbre, amikor a modern civilizáció speciális nemi technikájáról beszélünk.)
A döntő fontosságú vizuális jelzéseken felül bizonyos szagingerek is szexuális szerepet játszanak. Az evolúció jelentékenyen csökkentette szagérzékenységünket, de az jóval hatékonyabban kezd működni a nemi érintkezések alatt, mint általában gondolnánk. Tudjuk, hogy szagunk nemi különbségeket mutat, s hogy a párkialakító folyamat bizonyos szakasza – az egymásba szeretés – valamiféle szagemlék rögződésével jár, belénk ivódik a társ testének egyéni illata. Összefügg ezzel az az izgalmas fölfedezés, hogy a serdülőkorban szagpreferenciáink észrevehetően eltolódnak. A serdülőkorig leginkább az, édes, gyümölcsszerű szagokhoz vonzódunk, míg a nemi beéréssel csökken ez a pozitív reakció, és drámaian megnő a virágszerű, olajos, pézsmás illatok értéke. Ez mindkét nemre áll, de a pézsmás illatokra fogékonyabb lesz a hím, mint a nőstény. A felnőtt csupasz majom állítólag egy a nyolcmillióhoz arányban is megérzi a pézsma jelenlétét a levegőben, és nem érdektelen, hogy éppen ez az anyag játszik döntő szerepet számos emlősfaj szagjelző rendszerében, olyannyira, hogy ezt külön szagkiválasztó mirigyek termelik. Nekünk ugyan nincsenek nagyobb szagkiválasztó mirigyeink, de rengeteg apró, úgynevezett apokrin miriggyel rendelkezünk. Ezek a közönséges izzadságmirigyhez hasonlóak, termékük azonban nagyobb arányban tartalmaz szilárd anyagokat. Testünk számos részén megtalálhatók, de számuk különösen nagy a hónalj és a nemi szerv tájékán. Az itt kialakult helyi szőrpamacsok kétségtelenül a szagcsapda fontos funkcióját végzik. E területek szagkiválasztása állítólag fokozódik, ha beáll a nemi izgalom, de a jelenség részletes elemzése még várat magára. Azt mindenesetre tudjuk, hogy fajunk nősténye 75 százalékkal több apokrin mirigy birtokosa, mint a hím, és nem árt itt visszaemlékezni arra, hogy a közösülő alacsonyabb rendű emlősök hímje sűrűbben szagolgatja a nőstényt, mint az őt.
Speciális szagtermelő területeink elhelyezkedése ugyancsak a frontális közösüléshez való alkalmazkodásról tanúskodik. A nemi szerv körüli terület nem különleges vonás, közös sok más emlősfajjal, de a hónalj koncentrált szagtermelése már váratlanabb sajátosság. Láthatóan összefügg fajunk általános tendenciájával, hogy a test elülső részén új szexuális ingerforrásokat hozzon létre, a frontális közösülések növekvő számának hatására. Ez a fejlemény azt eredményezi, hogy a társ orra a közösülés előtti szakasz nagy részében és magában a közösülő szakaszban jelentős szagtermelő központ közvetlen közelében mozog.
Eddig azt fejtegettük, miként javult és bővült fajunk szexuális vonzódásainak magatartásrendszere, miként jutott egy-egy összeszokott pár egyre több örömhöz, miként maradt fenn, egyre erősödve, a párkötelék. De a szexuális magatartás lényege-célja maga a beteljesülés aktusa, itt is szükség volt nemi tökéletesedésre. Milyen is az ősi, főemlős szisztéma? A felnőtt hím szakadatlanul tevékeny nemileg, kivéve az ejakulációra közvetlenül következő időt. A beteljesülés, az orgazmus azért értékes számára, mert feloldja szexuális feszültségét, és vágyának lanyhulása elég időt ad, hogy spermatartalékai feltöltődjenek. A nőstény viszont csak meghatározott ideig, ovuláció előtt és után aktív. Eközben folyamatosan képes közösülni a hímekkel. Mennél többször közösül, annál nagyobb a sikeres megtermékenyülés valószínűsége. A nőstény főemlős nem érez kielégülést, pillanatnyi tetőpontot, amely ideig-óráig elcsitítaná vágyát. Amíg fogékony, egyetlen percet sem veszíthet, mindenáron folytatnia kell a párosodást. Ha heves orgazmusokat élne át, csak értékes, termékenyítő idejéből fecsérelne. A közösülés végeztével, mikor a hím ejakulált és lebocsátkozik a nőstényről, az nem ad jelt semmiféle érzelmi fölindulásról, tovább bóklászik, mintha mi sem történt volna.
A mi párkötelékre épülő fajunkban egész más a helyzet. Tekintve, hogy egyetlen hím tartozik a nőstényhez, semmi előny nem származna abból, ha a nőstény akkor is vágyakozna, amikor a hím éppen kielégült. Mi sem áll tehát a nőstény orgazmusának útjában. Sőt, két másik dolog éppenséggel olyan irányban hatott, hogy a nőstény is átélje az orgazmust. Az egyik az a hatalmas jutalom, amellyel a nőstény orgazmusa, valamiféle nemi kooperációval, a hímét fokozza. Mint a nemiség más természetű tökéletesedései, ez a mozzanat is a párkötelék erősödését, a család egységének fennmaradását szolgálja. A másik mozzanat pedig az, hogy a nőstény orgazmusa jelentékenyen növeli a megtermékenyülés esélyeit. Ez különleges módon történik, s egyedül fajunkra jellemző. Újra csak akkor érthetjük meg ezt, ha szemügyre vesszük főemlős rokonainkat. Ha a hím majom megtermékenyítette a nőstényt, az nyugodtan továbbállhat, nem kell attól tartania, hogy a spermafolyadék kicsöpög hüvelyjáratának legbelső részéből. Négykézláb jár. Hüvelyének fekvése megközelítőleg vízszintes. Ha viszont a mi fajunk nőstényét hagyná ennyire hidegen a közösülés élménye, ő is fölállna, és azonnal továbbállna, más lenne a helyzet, mert két lábon jár, és helyváltoztatás közben hüvelye majdnem függőleges helyzetben van. Pusztán a nehézkedés hatására visszafolyna hüvelyében a spermafolyadék, és jelentős része kicsöpögne. Ezért igen előnyös minden olyan reakció, amely vízszintes helyzetben tartja a nőstényt, mikor a hím ejakulált, s abbamaradt a közösülés. A női orgazmus heves reakció, kielégíti, kimeríti a nőstényt, és pontosan ilyen hatása van. Ezért kétszeresen értékes.
Az a tény, hogy a nőstények orgazmusa semmilyen főemlős fajban nem, csak a mi fajunkban létezik, és az a másik tény, hogy ez az orgazmus fiziológiailag majdnem azonos a hímével, arra enged következtetni, hogy evolúciós értelemben „álhím”-reakció lehet. Mind a hím, mind a nőstény szervezetében olyan rejtett tulajdonságok találhatók, amelyek az ellenkező nemre utalnak. Más állatfajok összehasonlító vizsgálataiból tudjuk, hogy az evolúció szükség esetén előhívhat egy-egy ilyen rejtett tulajdonságot, előtérbe hozhatja abban a nemben is, ahol semmi keresnivalója. Ebben az esetben arra gondolunk, hogy fajunk nősténye rendkívül érzékeny lett csiklójának nemi ingerlésére. Ha felidézzük, hogy ez a szerv lényegében a hímvessző női ellenpárja, mása, ez feltétlenül arra utal, hogy – legalábbis eredetileg – a nőstény orgazmusa a hímtől „kölcsönvett” reakció.
Ez valószínűleg arra is magyarázatot ad, miért a mi fajunk hímjének van a legnagyobb nemi szerve valamennyi főemlős közül. Teljes merevségében nem csak igen hosszú, hanem nagyon vastag is más főemlős fajokhoz képest. (A csimpánz hímvesszőé hozzá képest vékony pálca.) A hímvessző megvastagodása azt eredményezi, hogy a nőstény külső nemi szerveit sokkal több húzó-lökő hatás éri a hím medencetájának taszító mozgásai során. Valahányszor befelé nyomul a hímvessző, a csikló tájéka leszorul, és felemelkedik, valahányszor a hímvessző elhagyja a hüvelyt. Ehhez vegyük hozzá a frontálisan közösülő hím nemi szerve tájékának a csikló tájékára kifejtett ritmikus nyomását, és a csikló olyan mérvű, ismétlődő masszázsához jutunk, amely – egy hím esetében – gyakorlatilag maszturbációnak minősülhetne.
Összegezve: mind a vonzódás, mind pedig a beteljesülés dolgában minden olyan irányban változott, hogy a csupasz majom szexualitása növekedjék, és az alapvető páralakító forma sikeresen meghonosodjék egy olyan emlőscsoportban, amelyben ez a magatartási forma gyakorlatilag egyedül áll. De az új tendenciának más nehézségekkel is meg kellett küzdenie. Előttünk áll a csupasz majompár, nem váltak szét, közös erővel nevelik utódaikat. Látszólag minden a legnagyobb rendben. Csakhogy az utódok növekednek, hamarosan elérik a serdülőkort. Mi következik ekkor? A főemlősi reakció: a felnőtt hím elűzi a fiatal hímeket, és fiatal nőstényekkel közösül. A fiatal nőstények is beolvadnak a családba, az anyával egyenrangú „ágyasokként”, vagyis ott tartunk, ahonnan elindultunk. Ráadásul, ha a fiatal hímek a közösség perifériájára sodródnak, és alárendelt lesz a szerepük, mint sok főemlős fajban, akkor csorbát szenved a hím vadászalakulat kooperatív jellege.
Világos, hogy a szaporodás rendszerének további módosulására volt szükség, mégpedig az exogámia, a külházasság intézményére. Csak úgy maradhatott fenn a párkötelék, ha az utódok a maguk korosztályából választottak párt. Ez az igény korántsem ritka a páralakító fajokban, az alacsonyabb rendű emlősök körében számos példáját találjuk, de a legtöbb főemlős faj társas természete megnehezíti kivitelezését. A páralakító fajok többségében a fiatalok beérésével felbomlik, szétszéled a család. A csupasz majom társas magatartása kooperatív – nem teheti meg, hogy ilyen módon forgácsolja szét erejét. Lényegében ugyanígy oldja meg a problémát, csak közben sokkal inkább „házon belül” marad. Mint minden páralakító állat, a csupasz majom is birtokjogot formál szexuális társára. Az anya szexuális értelemben az apa „tulajdonosa”, és viszont. Amint megjelennek az utódok serdülőkori nemi jelzései, szexuális vetélytársak lesznek, a fiúk az apáé, a lányok az anyáé. A szülők ösztönösen eltávolítani igyekeznek őket. De az utódokban is kialakul az igény, hogy megteremtsék saját támaszpontjukat, telepüket. Ez az igény természetesen a szülőkben is jelen volt, ők is így teremtettek otthont maguknak, és ez a forma egyszerűen megismétlődik. A szülői otthon, amelyben az anya és az apa az úr, nem kínál előnyös feltételeket az utódok számára. Mind maga az otthon, mind a benne lakó egyedek – közvetlenül vagy közvetve – a szülőkre utalnak. A serdülő utód ösztönösen elutasítja ezt, és hozzákezd egy új otthon kialakításához. Ez a hajlam jellemző a fiatal húsevőkre, de a fiatal főemlősökre annál kevésbé – újabb magatartásváltozásra kényszerült tehát a csupasz majom.
Szerencsétlen dolog, hogy a külházasság intézményét sokan a „vérfertőzési tabu” folyományának tartják. Ez automatikusan azt feltételezi, hogy viszonylag új keletű, kulturálisan determinált korlátozással van dolgunk, holott ez az intézmény feltétlenül biológiai alapon, sokkal korábban alakult ki, hiszen máskülönben fajunk jellegzetes szaporodásmódja sohasem különült volna el főemlősi hátterétől.
Idevág az az egyedülállónak tűnő vonás is, hogy a nőstény csupasz majom megőrzi hymenét, szűzhártyáját. Az alacsonyabb rendű emlősök körében találkozunk vele, az urogenitális szervrendszer kialakulásának méhen belüli szakaszában, de a csupasz majom esetében neoténiásan megmarad a születés után is. Megmaradása azt jelenti, hogy némi nehézséggel jár a nőstény legelső közösülése. Ha meggondoljuk, milyen sokat tett az evolúció azért, hogy a nőstény a lehetőséghez képest maximálisan érzékeny legyen nemileg, első pillantásra furcsállhatjuk, hogy olyasmivel is föl van szerelve, ami lényegében meggátolja a közösülést. Nem ilyen ellentmondásos a helyzet. A szűzhártya szerepe az, hogy megnehezítse, fájdalmassá tegye az első közösülést, s ezáltal biztosítsa, hogy azt ne vegyék félvállról. Természetes, serdülőkori jelenség a szexuális kísérletezés, tapasztalatgyűjtés, „tapogatózó” társkeresés. E korosztály hímjeit semmi sem tartja vissza a teljes közösüléstől. Ha nem alakul is ki a párkötelék, ők nem kötelezték el magukat, továbbállhatnak, hogy megfelelő társat találjanak. Ám ha a fiatal nőstény merészkedik ugyaneddig, holott a párkötelék még nem alakult ki, azon találhatja magát, hogy teherbe esett, fejest ugrott az anyaságba, és új helyzetében társ nélkül marad. A szűzhártya részben lefékezi nekilendülését, megköveteli, hogy a nőstény csak akkor folyamodjék a végleges lépéshez, ha mély érzelmi reakciói alakultak ki, amelyek elég erősek ahhoz, hogy ellensúlyozzák a kezdeti fizikai kellemetlenségeket.
Röviden szólnunk kell még a monogámia. illetve poligámia kérdéséről. A párkötelék kialakulása, mely az egész fajra jellemző, természetszerűleg a monogámiának kedvez, de nem feltétlenül írja azt elő. Ha az ádáz vadászéletmód eredményeképpen kevesebb lesz a felnőtt hím, mint a nőstény, olyan tendencia is előtérbe kerülhet, hogy némelyik élve maradt hím több nősténnyel is párkötelékbe lép. Ez lehetővé teszi a születések számának növekedését, s ugyanakkor nem teremt veszélyes feszültségeket azáltal, hogy „felesleges” nőstények maradnak. Ha annyira kizárólagos volna a páralakító tendencia, hogy kizárná ezt a lehetőséget, nem lenne hatékony. Ez a fejlemény azonban nem menne könnyen: a nőstények hajba kapnának a hímen, komoly nemi vetélkedés ütné föl a fejét. A többnejűség ellen hatna az az alapvető gazdasági nyomás is, amely egy sokszorosára növekvő család eltartásával járna. Létezhetne némi többnejűség, de csak igen korlátozottan. Érdekes, hogy bár számos kisebb kultúrában ma is létezik, a jelentősebb társadalmak népessége (vagyis a faj túlnyomó többsége) monogám. Még az olyan kultúrákban is, ahol a többnejűség megengedett, a szóba jövő hímeknek csak csekély százaléka él vele. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a többnejűség elvetése vajon elősegítette-e a nagyobb kultúrák jelenlegi felülkerekedését. Mindenesetre azt megállapíthatjuk, hogy akármit művel is néhány elmaradott, obskúrus törzsi közösség, fajunk derékhada a páralakító jelleg legszélsőségesebb formáját választotta – a hosszú távú egynejű párosodást.
Ez tehát a csupasz majom a maga komplex erotikájával: élénken szexuális, páralakító, számos egyedülálló vonással rendelkező faj – főemlős elődök és húsevőkre jellemző, széles körű átalakulások bonyolult keveréke. Ehhez járul a harmadik, végső alkatelem, a modern civilizáció. Ahogy kooperáló vadász lett a primitív erdőlakóból, úgy növekedett agya, s ez az agy technikai újításokkal kezdett foglalkozni. A primitív, törzsi lakhelyekből hatalmas városok lettek. A kőszekerce korának bimbója az űrhajók korának virágját nyitotta. De milyen hatással volt mindez a fény és pompa a faj nemi berendezkedésére? Alig volt hatással, ez lehet csak a válasz. Túl gyorsan, hirtelenül történt, hogy sem alapvető biológiai haladást is hozott volna. A felületes szemlélet azt sugallja, hogy igenis van ilyen haladás, ez azonban jórészt képzelődés. A modern nagyváros homlokzata mögött változatlanul él a csupasz majom. Csak a nevek változtak: vadászat helyett értsünk munkát, vadászterület helyett munkahelyet, támaszpont helyett otthont, párkötelék helyett házasságot, násztárs helyett feleséget és így tovább. A már említett amerikai felmérések mai szexuális berendezkedésünkről azt tanúsítják, hogy fajunk fiziológiai és anatómiai felépítése ma is teljes üzemben van. A történelem előtti maradványok és a ma élő húsevők és más főemlősök megfigyeléséből leszűrt adatok együttesen kerek képet adnak arról, hogy a csupasz majom hogyan használta szexuális adottságait, s hogyan szervezte meg nemi életét a távoli múltban. A mai adatok, amint eltávolítjuk róluk a nyilvános erkölcsösködés komor lakkrétegét, mondhatni, azonos képet mutatnak. Mint a fejezet kezdetén említettem, sokkal inkább fajunk biológiai természete alakította saját képére a civilizáció társadalmi struktúráját, mint fordítva.
Mégis, ha az alapvető nemi berendezkedés megőrizte is meglehetősen primitív formáit (hiába növekedtek a közösségek, a nemiség nem vált közösségi jelenséggé), számos kisebb korlátozás, fékező hatás jelentkezett. Ezekre azért lett szükség, mert anatómiai és fiziológiai nemi jelzéseink differenciálódtak, s az evolúció során szexuális reakciókészségünk is fokozódott. Mindezek „használati utasítása” kicsiny, szoros törzsi közösséget ír elő, nem pedig hatalmas metropolisokat. A nagyvárosban szakadatlanul izgató (és izgatható) idegenek százaival érintkezünk. Ez új vonás, és meg kell vele birkóznunk.
A kulturális korlátozások persze sokkal korábban jelenhettek meg, mint az idegenek. Az egyszerű törzsi közösségben is kénytelen volt az összetartozó pár valamilyen módon korlátozni nemi jelzéseit, mikor a nyilvánosság előtt járt-kelt. Ha a pár összetartása végett a nemiség felfokozására volt szükség, akkor nyilván azt is el kellett érni, hogy kisebb mértékű legyen a nemi feszültség, ha a pár éppen nem közösül, hiszen máskülönben kívülállók is izgalomba, nemkívánatos izgalomba jöhettek volna. Más páralakító, de közösségi fajokban ezt a funkciót főként agresszív gesztusok töltik be, ám az olyan kooperatív faj, mint a miénk, nyilván kevésbé harcias eszközökhöz folyamodik. Itt segíthet megnövekedett agyunk. A beszéd magától értetődően döntő szerephez jut („A férjem haragudna”), akárcsak a társas érintkezések más területein, de szükség van közvetlenebb eszközökre is.
A legkézenfekvőbb példa a biblikus-közmondásos fügefalevél. Függőleges tartású lévén, a csupasz majom csakis úgy közeledhet fajának másik tagjához, ha közszemlére bocsátja nemi szervét. A többi, négykézláb közlekedő főemlősnek nincs ilyen problémája. Ha meg akarják mutatni nemi szervüket, speciális helyzetet kell fölvenniük. Mi viszont szakadatlanul az orrunk előtt látjuk, akármit csinálunk. Ebből az következik, hogy a nemi szerv tájékának befedése valamilyen egyszerű ruhadarabbal feltétlenül korai kulturális fejlemény volt. A ruházat, mint a hideg elleni védekezés eszköze, kétségtelenül ebből az ősibb funkcióból ered, hiszen fajunk csak egy későbbi szakaszban húzódott a barátságtalan éghajlatok felé.
Ahogy a kulturális körülmények változtak, úgy módosult az antiszexuális ruházat; olykor kiterjedt a másodlagos nemi jelzésekre is (mellfedő, ajakfátyol), olykor viszont nem. Bizonyos szélsőséges esetekben nemcsak a szem elől rejtette el a nőstény nemi szervét, hanem teljességgel hozzáférhetetlenné tette. Ennek leghíresebb példája az erényöv, a hüvelyt és a végbélnyílást befedő fémlemez, amelyen a megfelelő helyeken lyukak voltak, hogy a test által kiválasztott anyagok távozhassanak. Hasonló célzatú gyakorlat volt a fiatal lányok hüvelyének bevarrása a házasságig, vagy a külső szeméremajkak összetűzése fémből készült kapcsokkal, gyűrűkkel. Újabb keletű az az eset, amikor egy férfi lyukakat fúrt társa szeméremajkaiba, és minden közösülés után lereteszelte őket. Az efféle szélsőséges óvintézkedések persze igen ritkák, de az a sokkal kevésbé drasztikus eljárás, hogy a nemi szerveket ruházat fedi el, ma már szinte egyetemesnek mondható.
A másik fontos fejlemény az volt, hogy magántermészetű lett maga a nemi aktus. Vagyis nem csak a nemi szervek látványa, hanem használata is magántermészetű. Napjainkra egyre szorosabb a közösülés és az alvás közötti képzettársítás. Az együtt alvás szinte a közösülés szinonimája lett: a közösülések túlnyomó többsége ma már nem oszlik el egyenletesen a nap huszonnégy órájára, hanem egyetlen speciális időszakra, a késő estére korlátozódik.
A test a testen típusú érintkezések, mint láthattuk, ma már oly fontos részévé váltak a nemi magatartásnak, hogy a napi rutintevékenység idejére ezeket is kerülni kell. Sürgő-forgó, zsúfolt közösségeinkben az idegenek fizikai érintésére tilos jelzést kellett kialakítani. Ha véletlenül egy idegen testét súroljuk, azonnal bocsánatkérés következik, s a szabadkozás mértéke egyenesen arányos a megérintett testrész nemiségének fokával. Az utcán vagy az épületek belsejében nyüzsgő tömegről készített, lassított felvételek világosan tanúsítják, milyen hihetetlenül kifinomultak a testi érintkezéseket kerülő manővereink.
Az idegenekkel szemben kialakított érintéskorlátozások csakis abnormálisan sűrű tömegben vagy pedig bizonyos kategóriákba tartozó személyekkel kapcsolatban (fodrász, szabó, orvos stb.) oldódnak föl, nekik ugyanis társadalmilag szavatolt joguk van mások érintésére. A közeli barátok és rokonok érintése kevesebb gátlással jár. Társadalmi szerepük ugyanis világosan nem szexuális lévén, kisebb veszéllyel fenyeget a dolog. Az üdvözlő szertartások még így is rendkívül stilizáltak. Merev, kötött forma a kézfogás. Az üdvözlő csók külön rituális formát öltött (kölcsönös száj az arcon típusú érintés), s így elkülönül a száj a szájon típusú, szexuális jellegű csóktól.
Bizonyos mértékig a testhelyzetek is kerülni kezdték a nemi képzettársításokat. A szétvetett láb, a nőstény szexuális felhívó helyzete, szigorúan kerülendő. Az ülő nő vagy szorosan összetartja két lábát, vagy pedig átveti őket egymáson.
Ha a száj kényszerül olyan helyzetbe, amely valamilyen módon szexuális reakcióra emlékeztet, gyakran eltakarja a kéz. A vihogás, bizonyos más nevetéstípusok és a grimaszok az udvarló szakaszra jellemzőek, s mikor társas érintkezés közben jelentkeznek, gyakran föllendül a kéz, hogy elfedje a száj környékét.
Számos kultúra hímjei eltávolítják bizonyos másodlagos nemi jelzéseiket; vagy szakállukat, vagy bajuszukat, vagy mindkettőt leborotválják. A nőstények hónaljukat szőrtelenítik. A hónalj szőrpamacsa fontos szagcsapda, s ezért el kell távolítani, ha a normális öltözködési szokások következtében fedetlenül marad a testnek ez a része. A szeméremszőrzetet olyan gondosan takarja a ruházat, hogy általában nincs szükség eltávolítására, de érdekes, hogy a modellek gyakran ezt a testtájékot is lecsupaszítják, hiszen ruhátlanságuk nem szexuális célokat szolgál.
Ezenfelül nagy igyekezettel szagtalanítjuk magunkat. Gyakran mossuk, fürdetjük testünket – sokkal gyakrabban, mint azt egészségünk s a higiénia megkívánná. Társadalmi tendencia a testszagok elfojtása, s ennek megfelelően hatalmas mennyiségben vásároljuk a legkülönbözőbb mesterséges, vegyi szagtalanító szereket.
E korlátozások legtöbbjét az élteti, hogy bizonyos jelenségeket egyszerűen és megfellebbezhetetlenül úgy minősítünk, mint ami „nem való”, „nem illik”, „rossz ízlésre vall”. A korlátozások valódi, antiszexuális jellege ritkán kerül szóba, ritkán jut eszünkbe. Megfogalmazott korlátozásokat is alkalmazunk például mesterségesen kialakított erkölcskódexek, szexuális etikettek formájában. Ezek kultúránként váltakoznak, de célzatuk mindenütt azonos: kerülni kell idegenek szexuális izgatását, korlátozni kell a párköteléken kívül folytatott nemi tevékenységet. Hogy ez a folyamat sikeres legyen (mert még a legpuritánabb közösségek is elismerik, milyen nehézségekkel kell számolni), különböző erkölcsnemesítő eljárásokat alkalmazunk. Az iskolás gyermekek sporttevékenységét és más, nagy erőkifejtést követelő fizikai tevékenységeket olykor azzal a hiú reménnyel ösztönzünk, hogy csökkentik a nemi feszültségeket. Ha gondosan megvizsgáljuk ezt az elvet és gyakorlati alkalmazását, kiderül, hogy legtöbbször szánalmasan kevés sikerrel jár. Az atléták éppen olyan tevékenyek nemileg, mint bárki más. Amit kimerülésükkel veszítenek, azt testi erőnlétükkel nyerik vissza. Egyetlen módszer látszik célravezetőnek, a büntetés-jutalmazás ősrégi rendszere – ha büntetés jár a nemi kicsapongás és jutalom a nemi önmegtartóztatás fejében. Ez azonban inkább csak elfojtja a szexuális vágyat, csökkenteni nem tudja.
Világos, hogy abnormálisan megnövekedett közösségeink csakis effajta intézkedésekkel tudják elérni, hogy a fokozott társas érintkezések ne fokozzák veszélyes mértékben a párköteléken kívül folytatott nemi tevékenységet. A csupasz majom azonban, mint felfokozott nemiségű főemlős, nem jól tűri az effajta korlátozást. Biológiai természete egyre lázadozik. Ha valamilyen területen mesterséges korlátozás honosodik meg, más területen indul meg az ellensúlyozó tökéletesedés. Ez gyakran nevetségesen ellentmondásos helyzetekhez vezet.
A nőstény elfedi emlőit, majd melltartó segítségével újjáalakítja azok formáját. Ez a szexuális jelzőkészülék lehet párnázott vagy felfújható – nemcsak helyreállítja az eltakart formát, hanem fel is nagyítja, így mímelve a nemi izgalommal járó emlőduzzadást. Bizonyos esetekben a nőstények még kozmetikai műtéttől sem riadnak vissza, hogy petyhüdt mellüket bőr alatti paraffin injekciókkal tartósan megfiatalítsák.
A szexuális párnázás más testrészeken is jelentkezhet: elég a férfiak nadrágpőcére, válltöméseire vagy a nők tomportöméseire utalni. Egyes mai kultúrákban az ösztövér nők tompormelltartókat, „hamis” tomporokat vásárolnak. A természetes járó testtartást elváltoztató magas sarkú cipő járás közben fokozza a tompor riszálását.
A nők csípejének kipárnázása gyakran volt divatos; szoros övek segítségével ki lehet emelni a csípő és a keblek görbületét. A keskeny derék nagy divat a nők körében, sokan szoros fűzőket használtak és használnak ma is a testnek ezen a részén. A tendencia fél évszázaddal ezelőtt tetőzött, mégpedig a „darázsderék” divatjával, s néhány nő még attól sem riadt vissza, hogy műtéti úton eltávolíttassa alsó bordáit, így fokozza a hatást.
Széles körben használatosak a rúzsok, arcpirosítók és illatszerek. Szerepük az, hogy az ajkak, a kivörösödés, illetve a testszag szexuális jelzéseit fokozzák. Használatuk további ellentmondásokat fed fel. A nők serényen igyekeznek megszabadulni tulajdon biológiai szaguktól, hogy azt különböző „csábító” műillatokkal helyettesítsék, jóllehet az mindössze más, távoli emlősfajok szagváladékának hígított formája.
Ha áttekintjük a különböző szexuális korlátozásokat és mesterséges ellenreakcióikat, akarva-akaratlanul az az érzésünk támad, hogy sokkal egyszerűbb lenne visszalépni a társasjáték legelső mezőjére. Mi értelme van lehűteni egy szobát, s aztán tüzet gyújtani benne? De mint már kifejtettem, a korlátozások oka egyszerű: elejét kell venni az esetleges nemi izgalomnak, hiszen az a párköteléket veszélyeztetheti. De miért nem alakult ki teljes korlátozás a nyilvánosság előtt? Miért nem azokra a pillanatokra tartogatjuk biológiai és mesterséges önmutogatásunkat, amikor kettesben maradunk szexuális társunkkal? A válasz részben az, hogy nemiségünk felfokozott, és állandó kifejezést, levezetést igényel. Felfokozott nemiségünk azért jött létre, hogy fenntartsa a párköteléket, de egy komplex társadalom ingerlő atmoszférájában feszültségünk páron kívüli helyzetekben is sorozatosan kiold. Ez azonban csak része a magyarázatnak. A nemiséget ugyanis társadalmi helyzetek elérésére-megőrzésére is használjuk – ez a stratégia más főemlős fajokban sem ismeretlen. Ha a nőstény majom nem szexuális helyzetben közeledik az agresszív hímhez, megmutathatja neki nemi szervét – nem mintha közösülni akarna, csupán annyira akarja fölkelteni a hím szexuális vágyát, hogy agresszív hajlamait elnyomja. Az ilyen magatartási formákat „átmotiválásnak” nevezik. A nőstény a hím nemi izgalmának fölkeltésével „átmotiválja” a hímet, s ezáltal nem szexuális előnyhöz jut. Fajunk is használ hasonló módszereket. Ezt a célt szolgálja a mesterséges nemi jelzések nagy része. Ha valaki vonzó színben tünteti föl magát a másik nem tagjai előtt, hatékonyan csökkentheti a bennük jelentkező ellenérzéseket.
Páralakító fajunkban veszélyes is lehet az ilyen stratégia. Nem szabad túllőni a célon. A kulturálisan kialakult nemi korlátozások betartásával egyszerre jelezhetjük világosan, hogy „Nem vagyok közösülésre kapható”, és ugyanakkor, más jelzésekkel, hogy „Azért nagyon szexis vagyok”. Az utóbbi jelzések eredményesen csökkentik a környezet ellenérzéseit, míg az előbbiek garantálják, hogy a dolgok ne fajuljanak el túlságosan.
A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.
Ez mind szép és jó, de sajnos más hatások is működnek. A párkötelékek mechanizmusa nem tökéletes. A korábbi főemlősi szisztémába kellett beoltani, s az olykor még felüti a fejét. Ha megromlik a párkötelék, újra föllángolnak a főemlős vágyak. Ehhez járul még a csupasz majom legnagyobb vívmánya, hogy a felnőttkorra is kiterjesztette a gyermekkor kíváncsiságát – a helyzet tehát nagy veszélyekkel fenyegethet.
Világos, hogy kialakulásakor egy olyan helyzethez illett ez a szisztéma, amelyben a nőstény folyamatosan szült, s a hím vadászni járt a többi hímmel. Ha a helyzet alapvetően nem változott is, két tényezővel számolnunk kell.
Új tendencia az utódok számának mesterséges korlátozása. Ez azt jelenti, hogy a „foglalt” nőstényt nem köti le teljesen anyai mivolta, és amíg párja távol van, nemileg elérhetőbb. Másik tendencia, hogy igen sok nőstény csatlakozik a vadászkülönítményhez. A vadászatot persze ma már a „munka” helyettesíti, és a napi útjukra induló hímek egyre vegyesebb kollektívát találnak munkahelyükön, holott azelőtt csak saját nemük tagjaival dolgoztak együtt. Ez tehát azt jelenti, hogy a pár mindkét részről nagy teherpróbát kénytelen kiállni. Gyakran nem is állja ki. (Emlékezzünk csak vissza: amerikai adatok tanúsága szerint negyvenéves korára a férjes asszonyok 26, a nős férfiak 50 százaléka közösül házasságon kívül.) Gyakran azonban elég erős az eredeti párkötelék, hogy kiállja a félrelépéseket, és helyrerázódjék, mikor a házasságtörés már a múlté. Csak nagyon csekély az olyan esetek száma, amikor a pár teljesen és véglegesen összeroppan.
Ha ennyiben maradnánk, túlértékelnénk a párkötelék üdvösségét. Igaz, hogy legtöbb esetben kiállja a nemi kíváncsiság próbáját, de ahhoz már nem elég erős, hogy megszüntesse azt. Az erőteljes nemi berögződés összekovácsolja ugyan a párt, de nem képes kiölni a nemi kíváncsiságot mások iránt. Ha a házasságon kívüli közösülés túlságosan nagy veszélybe sodorja a párköteléket, egy kevésbé ártalmas pótlékot kell találni. A voyeurizmus lett a megoldás, a szó legszélesebb értelmében – hatalmas tömegek hódolnak neki. Szigorúan véve, a voyeur – a „kukkoló” – úgy tesz szert nemi izgalomra, hogy mások szeretkezését lesi, de a kifejezést logikus úton kiszélesíthetjük, hogy minden olyan nemi érdeklődést magába foglaljon, amely nem feltételezi a szemlélődő személy részvételét a nemi tevékenységben. Szinte mindenki voyeur. Nézik, olvasnak róla, hallgatják. A tévé, a rádió, a mozik, a színházak műsorának és a regényeknek nagy része éppen ezt az igényt elégíti ki. Jelentősen hozzájárul ehhez a magazinok, az újságok és a mindennapi beszélgetések anyaga. Fontos iparág lett a voyeurizmus. És mindeközben a szexuális megfigyelő sohasem cselekszik. Mindent elvégeznek helyette. Oly heves ez az igény, hogy az előadóművészek külön kategóriáját kellett feltalálnunk – a színészeket és a színésznőket –, akik úgy tesznek, mintha végigcsinálnák, csak azért, hogy közben figyelhessük őket. Enyelegnek és házasodnak, majd új életre kelve, új szerepükben ismét enyelegnek és házasodnak. Hatalmas méretéket öltött a voyeurizmus iparának termelése.
Ha szemügyre vesszük az állatfajokat, csakis arra gondolhatunk, hogy fajunk voyeur tevékenysége biológiai szemszögből természet ellen való. De viszonylag ártalmatlan időtöltés, és tulajdonképpen előnyére válik fajunknak, mert bizonyos mértékig kielégíti szívós szexuális kíváncsiságunkat, mégpedig anélkül, hogy a voyeurt esetleg új nemi párkötelékbe sodorná, ami viszont a meglévő párkötelék épségét veszélyeztetné.
A prostitúció is megközelítőleg azonos funkciót tölt be. Itt persze konkrét részvétel szükséges, de a tipikus helyzet könyörtelenül a közösülés szakaszára szorítkozik. Amennyire lehet, mindkét fél tartózkodik az udvarlásra és a közösülés előtti szakaszra jellemző tevékenységtől. Ezek olyan szakaszok, amelyek elindítják a pár kialakulását, s éppen ezért kerülendők. Ha egy „foglalt” hím úgy éli ki szexuális kíváncsiságát, hogy prostituálttal közösül, természetesen párköteléke is kárt szenvedhet, de sokkal kevésbé, mintha a közösülésig el nem jutva, de romantikus érzelmekkel bocsátkozna kalandba.
Meg kell vizsgálnunk egy másik nemi tevékenységet, a homoszexuális kapcsolat kialakulását. A nemi tevékenység legfőbb célja a faj újratermelése, márpedig az egymáshoz kötődő homoszexuális társak ezt – a dolog természeténél fogva nem érhetik el. Nagyon fontos, hogy itt finom megkülönböztetést tegyünk. Magában a homoszexuális álközösülésben biológiailag semmi kivetnivaló nincsen. Számos faj él vele a legkülönbözőbb körülmények között. De a kialakult homoszexuális párkötelék a fajfenntartás szemszögéből természetellenes, mert nem vezethet utódok létrehozásához, és nemzőképes felnőtteket von el a faj újratermelésétől. Hogyan alakul ki ilyen párkötelék? Ismét nem árt, ha más fajokra is hivatkozunk.
Már kifejtettem, hogy a nőstény – szexuális jelzések segítségével – „átmotiválhatja” az agresszív hímet. Nemi izgalmát fölkeltve elnyomhatja annak ellenséges érzelmeit, s így nem kell támadásától tartania. Az alárendelt szerepet játszó hím is élhet ezzel a módszerrel. A fiatal hím majmok gyakran a nőstény felhívó testtartását veszik fel, s az uralkodó majmok, ahelyett hogy megtámadnák, meghágják őket. Az uralkodó nőstények ugyanígy meghághatják az alárendelt szerepet játszó nőstényeket. Szexuális viselkedési formák nem szexuális helyzetekben jelennek meg; a főemlős társadalomnak ez az általánosan jelentkező vonása azzal a nagy előnnyel jár, hogy hozzájárul a csoport összhangjának és szervezettségének fenntartásához. Tekintve, hogy rajtunk kívül egyetlen főemlős sem halad végig a párkötelék kialakulásának intenzív folyamatán, tartós homoszexuális párkötelékek sem okozhatnak problémát. Az efféle közösülés pusztán pillanatnyi tekintélyviszonyokat tisztáz, de nem jár a tartós nemi kapcsolat veszélyével.
Homoszexuális magatartás léphet fel, olyankor is, amikor a szexuálisan eszményi személy (az ellenkező nem egyik tagja) elérhetetlen. Előfordul ez nem is egy állatcsoportban: pótlékként ugyanannak a nemnek egy tagja szolgálhat, a valódi nemi tevékenységet „megközelítő” formában. A szélsőségesen elszigetelt állatok gyakran még végletesebb lépésekhez folyamodnak: élettelen tárgyakkal próbálnak közösülni, maszturbálnak. Fogoly húsevők például eledelt tartalmazó edényeikkel közösülnek. A majmok gyakran maszturbációs formákat fejlesztenek ki, de az efféle hajlam még oroszlánokkal is előfordult. Ha eltérő fajú állatokat együtt szállásolunk el, megkísérelhetik a közösülést. De mindezek a formák nyomtalanul eltűnnek, ha jelentkezik a biológiailag szabályos inger, a másik nem valamelyik tagja.
Saját fajunkban is nagy sűrűséggel fordulnak elő hasonló helyzetek, s fajunk reakciója is hasonló. Ha valamilyen okból nem férhetünk hozzá a másik nem tagjaihoz, más formákat találunk nemiségünk levezetésére. Saját nemünk egyik tagjával, egy más faj egyik tagjával, vagy éppenséggel maszturbációs formában történhet ez. A nemi magatartást feltérképező amerikai kutatások szerint Amerikában negyvenöt éves kora előtt a nőstények 13, a hímek 37 százaléka vesz részt valamilyen homoszexuális érintkezésben – eljutva egészen az orgazmusig. A más állatfajokkal folytatott nemi kapcsolat már sokkal ritkább (végtére is a többi állatfaj sokkal kevesebb megfelelő nemi ingerrel szolgál); a megfigyelések szerint a nőstényeknek mindössze 3,6, a hímeknek 8 százaléka folytatott ilyen kapcsolatot. A maszturbáció ugyan nem szolgál „társas” ingerekkel, viszont sokkal kézenfekvőbb megoldás – sokkal gyakrabban is fordul elő. A becslések szerint a nőstények 58, a hímek 92 százaléka maszturbál élete bizonyos szakaszában.
Ha mindezek a fajfenntartás szemszögéből meddő foglalatosságok hosszú távon nem csökkentik a szóban forgó egyedek nemzőképességét, akkor ártalmatlanok. Sőt biológiailag előnyösek is lehetnek, hiszen feloldhatnak bizonyos nemi kudarcérzéseket, amelyek a legkülönbözőbb társadalmi konfliktusokhoz vezethetnek. Akkor jelentenek csak problémát, ha „kötődéssel” járnak. Láthattuk, hogy fajunk erős tendenciája az „egymásba szeretés” – erőteljes kötelék kialakítása szexuális kívánságaink tárgyával. Az ilyen nemi egymásba rögződés alakítja ki a döntő fontosságú, hosszú távú párkapcsolatokat, amelyek a szülői feladatok kiterjedt tartamához elengedhetetlenek. Az egymásba rögződés hatni kezd, amint komoly nemi kapcsolatokra kerül sor; ennek következményeit nem is kell ecsetelni. Nemi kívánságaink legelső tárgya nagy valószínűséggel az egyedüli lesz. A rögződés képzettársításos folyamat. A szexuális örömérzés idején működő alapingerek szervesen összefonódnak magával a sikerélménnyel, és a nemi tevékenység hamarosan csakis az ilyen alapingerek jelenlétében folyhat. Ha bizonyos társadalmi nyomás hatására homoszexuális vagy maszturbációs helyzetben éljük át első nemi sikereinket, akkor az ilyen helyzetekben működő ingerek nagy valószínűséggel erőteljes, tartós nemi jelentőségre tesznek szert. (A fetisizmus szokatlanabb formái ugyanilyen forrásból erednek.)
Azt hihetnénk, hogy mindez beláthatatlan problémákhoz vezet, csakhogy ezeket a legtöbb esetben két dolog is segít megelőzni. Először: egész sor ösztönös reakció működik bennünk az ellenkező nem jellegzetes jelzéseire, s ezért nem valószínű, hogy mély érzelmi reakcióval fogadjuk az olyan tárgyakat, amelyek nem bocsátanak ki ilyen jelzéseket. Másodszor: legelső szexuális kísérleteink igencsak tétovák. Eleinte gyakran és könnyen vagyunk szerelmesek, de ugyanígy ki is ábrándulunk. A teljes kötődés kialakulása elmarad a többi szexuális fejlemény mögött. E „kereső” szakaszban általában nagyszámú, kisebb jelentőségű emlékképet raktározunk el, melyek egyikét ellensúlyozza a következő, míg el nem érkezünk ahhoz a ponthoz, amikor „igazi” kötődésre leszünk fogékonyak. A szexuális ingerek sokasága erre az időre már elég irányjelzést adott, hogy a biológiailag szabályos ingerekhez kötődjünk, és a párosodás ettől kezdve normális, heteroszexuális keretek között folytatódhat.
A megértés könnyítése végett vizsgáljuk meg bizonyos más fajok hasonló helyzetét. A páralakító vándormadarak például minden évben távoli területeken tartják nászukat, s ott raknak fészket. A fiatal, szűz madarak, amelyek első ízben repülnek a felnőttekkel, a többiekhez hasonlóan kialakítják fészekterületüket, és párokba verődnek. Erre késedelem nélkül, röviddel érkezés után sor kerül. A fiatal madarak nemi jelzések alapján választják párjukat. Velük született reakcióik vannak e jelzésekre. Miután körüludvarolták egyik társukat, nemi érdeklődésük leszűkül erre az egyedre. Ebben a nemi kötődés folyamata segít. Folyik a páralakító udvarlás, és az ösztönös nemi ingerválaszok (melyek minden fajban nemenként közösek) összekapcsolódnak bizonyos egyedi, a fölismerést szolgáló jelzésekkel. A kötődés folyamata csak így szűkítheti le egy-egy madár ingerválaszait egyetlen társra. A folyamat nem tűr halasztást, mert a párzási időszak véges. Ha az időszak elején az egyik nem valamennyi példányát kísérletképpen eltávolítanánk a nászterületről, igen sok homoszexuális párkötelék jönne létre, mert a madarak kétségbeesetten kapnának minden olyan egyeden, mely közel áll a biológiailag szabályos társhoz.
Fajunkban sokkal lassúbb ez a folyamat. Nem kell a kurta párzási időszak határidejéhez igazodnunk. Marad időnk, hogy becserkésszük, kipuhatoljuk a mezőnyt. Még ha a serdülőkorban hosszabb időre nemileg elszigetelt környezetbe kerülünk is, nem feltétlenül alakítunk homoszexuális párokat, s ha igen, akkor sem tartósan. Ha olyanok volnánk, mint az említett vándormadarak, egyetlen ifjú hím sem kerülne ki úgy a nemileg elszigetelt, fiúintézeti környezetből (vagy más, hasonlóan egynemű intézményből), hogy bármi reménye maradna, hogy valaha is heteroszexuális kapcsolatot építhet ki. Nem szenved maradandó károsodást. A nemi berögződés viasztábláján a legtöbb esetben csak halvány vázlat képződik, s ezt a későbbi, erősebb benyomások könnyűszerrel kitörlik.
Az esetek kisebbségében már maradandóbb a károsodás. Hathatós, képzettársításos sajátságok szorosan összekapcsolódnak a nemiség kifejeződésével, s a későbbi páralakító helyzetek nélkülük csődöt mondanak. Az a tény, hogy az azonos nembeli társ nemi alapjelzései biológiailag értéktelenebbek, nem lesz képes ellensúlyozni a pozitív, kötődéses képzettársításokat. Jogos a kérdés: miért tűri meg a társadalom az ilyen veszélyeztetettséget? A válasz nyilván az. hogy a szóban forgó kultúra mértéktelenül differenciált és bonyolult technológiai követelményeit csak úgy lehet győzni, ha minél jobban kiterjesztjük az oktatás szakaszát. Ha az ifjú hímek és nőstények családegységet alapítanának, amint biológiailag erre megértek, „kiképzésük” jelentős hányada veszendőbe menne. Ezért nagy nyomás nehezedik rájuk, hogy erre ne kerüljön sor. Bármilyen nagy is a kulturális korlátozás mértéke, a nemi fejlődést lassítani nem tudja, s ha eltérítjük szabályos útjáról, valamilyen más utat talál.
Más természetű, fontos tényező is befolyásolhatja a homoszexuális hajlamokat. Ha az utód olyan szülői környezetben él, ahol túlságosan férfias, uralkodó helyzetű az anya, vagy pedig mértéktelenül gyenge és nőies az apa, jelentős zavar léphet föl. A viselkedési sajátságok irányjelzései eltérnek az anatómiai adottságokéitól. Ha a nemileg beérett fiú az anya viselkedési (és nem anatómiai) vonásaival felruházott társat keres, nőstények helyett inkább a hímeken kap. A leánygyermekek esetében hasonló, csak fordított a veszély. Az efféle szexuális zavarok onnan származnak, hogy a gyermeki függés meghosszabbodása miatt átfedik egymást a nemzedékek, és a rendellenességek újra és újra átadódnak. Az imént említett nőies apa nyilván saját szüleinél tapasztalt nemi természetellenességet, és így tovább. Az ilyen problémák sokszorosan végiggyűrűznek a nemzedékeken, míg végleg fel nem szívódnak, vagy amíg egy ponton olyan akuttá nem válnak, hogy teljességgel kizárják a továbbszaporodás, vagyis a továbböröklődés lehetőségét.
Zoológus vagyok. A nemiség „furcsaságait” a szokásos, moralizáló hangnemben nem tárgyalhatom. Csak a biológia erkölcse lehet a kenyerem: csak a népesség továbbszaporodásának sikere, vagy sikertelensége lehet irányadó. Ha bizonyos nemi formák ütköznek a fajfenntartás sikerével, akkor valóban biológiailag egészségtelen formákkal van dolgunk.
A fajfenntartás szemszögéből a szerzetesek, az apácák, az életfogytiglani vénkisasszonyok és agglegények, meg a homoszexuálisok – eltévelyedettek. A társadalom termelte ki őket, s ők nem tudják viszonozni ezt a szívességet. De legyünk azzal is tisztában, hogy az aktív homoszexuális a fajfenntartás szemszögéből cseppet sem eltévelyedettebb, mint a szerzetes. Minden szexuális gyakorlat, ha mégoly visszataszító, vagy obszcén is egy-egy kultúra tagjai szemében, biológiailag szóba jöhet – ha nem gátolja az általános értelemben vett fajfenntartás sikerét. Ha mégoly bizarr és körmönfont is a nemi tevékenység, de azt szolgálja, hogy a pár utódot hozzon létre, vagy hogy a párkötelék erősödjék – a fajfenntartás szemszögéből elvégzi feladatát, és biológiailag éppoly elfogadható, mint a legilledelmesebb, leginkább elfogadott nemi szokás.
Most pedig rá kell mutatnom, hogy a szabály nem általános érvényű. Az imént körvonalazott biológiai erkölcs túlnépesedés esetén érvényét vesztheti. Ilyenkor megfordul a szabály. Más fajok leírásaiból tudjuk, hogy ha mesterségesen túlszaporodik a faj, elérkezik egy pillanat, mikor olyan mérvű lesz a túlzsúfoltság, hogy az egész társadalmi berendezkedés összeomlik. Járványok jelentkeznek, az állatok megölik kicsinyeiket, ádázul megtámadják egymást, megcsonkítják önmagukat. A viselkedési formák folyamata megtörik. Minden töredékekre hullik. Végül annyi a haláleset, hogy megszűnik a zsúfoltság, és újra indulhat a szaporodás, de mindig csak akkor, ha előbb katasztrofális volt a zűrzavar. Elhárítható lenne a megrázkódtatás, ha ilyen esetben, a túlnépesedés első jeleire valamilyen születésszabályozó eszközt lehetne használni. Ilyen feltételek közepette (komoly túlnépesedés, a közeli javulás legcsekélyebb reménye nélkül) a születéskorlátozó nemi formákat nyilván más szemmel kell néznünk.
Fajunk rohamosan közeledik ehhez a helyzethez. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, mikor nem köntörfalazhatunk tovább. A megoldás kézenfekvő: úgy kell csökkenteni a születések számát, hogy ne borítsuk fel a meglévő társadalmi struktúrát; úgy csökkentsük a mennyiséget, hogy a minőség azért növekedhessék. Nyilvánvalóan születéskorlátozó módszerekre van szükség, de nem szabad megengedni, hogy felborítsák a család alapegységét. Ennek a veszélye tulajdonképpen csekély. Nyilvánosságra került az az aggodalom, hogy a tökéletesített óvszerek széles körű használata felelőtlen, találomra kötött nemi kapcsolatokhoz vezet, ez azonban igen valószínűtlen: fajunk erőteljes, páralakító hajlama ennek elejét veszi. Abból már inkább származhat baj, ha a párok olyannyira élnek a születéskorlátozással, hogy egyáltalán nem hoznak létre utódokat. Az ilyen párok párköteléke nagy nyomás alá kerül, összeroppanhat. A kiszakadó egyedek pedig még nagyobb veszélyt jelentenek az olyan párokra, melyek tagjai családot akarnak. De ilyen szélsőséges korlátozásokra nincs szükség. Ha minden család két utódot nevelne, a szülők újratermelnék magukat, s a népesség nem növekedne. Ha figyelembe vesszük a baleseteket és a korai halálozást, az utódok átlagos száma kettőnél magasabb is lehet anélkül, hogy további népességgyarapodással, az egész fajra kiterjedő katasztrófával fenyegetne.
A baj csak az, hogy szexuális szemszögből gyökeresen új dolog a mechanikus és kémiai születésszabályozás. Időbe telik, míg pontosan felmérhetjük, milyen utóhatásai vannak a társadalom alapvető nemi struktúrájára – de addig jó néhány nemzedéknek kell élnie vele, új hagyományoknak kell fölváltaniuk a régieket. Közvetett, előre nem látható torzulásokat, töréseket okozhat a társadalmi-nemi berendezkedésben. Minderre csak az idő adhat feleletet. Akárhogyan is, a korlátlan továbbszaporodás alternatívája sokkalta sötétebb.
A túlnépesedés problémájának fényében úgy is érvelhetnénk, hogy mivel a fajfenntartás ütemét radikálisan csökkentenünk kell, biológiailag már nem marasztalhatjuk el a terméketlen csoportokat, a szerzeteseket, apácákat, életfogytiglani vénkisasszonyokat, agglegényeket és a megrögzött homoszexuálisokat. Ha csak a népesség alakulása alapján ítélkezünk, ez így van, de elfeledkezünk más, társadalmi problémákról, amelyekkel némelyikük óhatatlanul szembekerül, hiszen szerepük különleges, kisebbségi. Mégis, ha a szaporodás területét leszámítva, kiegyensúlyozott, értékes tagjai társadalmunknak, a mai helyzetben olyan értékes egyedeknek kell őket tekintenünk, akik nem járulnak hozzá a demográfiai robbanáshoz.
Ha visszatekintünk nemiségünk itt fölvázolt képére, láthatjuk, hogy fajunk sokkal hűségesebb alapvető, biológiai indítékaihoz, mint első pillantásra képzelnénk. Főemlősi nemisége – a húsevő átalakulásokkal – feltűnően jól állta a fantasztikus technológiai fejlődést. Ha húsz kertvárosi családot egyszer csak primitív, szubtrópusi környezetbe helyeznénk, az új „törzs” nemi berendezkedése alig, vagy talán egyáltalán nem szorulna változásokra. A mai nagyvárosok lakói csupán vadászó (vagyis munkavégző) technikájukban differenciálódtak, társas-nemi berendezkedésüket azonban annak többé-kevésbé eredeti formájában őrzik. Nem valósultak meg azok a science-fiction elképzelések, amelyek csecsemőfarmokat, társadalmasított nemiséget, szelektív sterilizációt és a fajfenntartás államilag ellenőrzött munkamegosztását helyezték kilátásba.
A hold felé száguldó űrhajós majom levéltárcájában felesége és gyermekei képét viszi magával. Csak a szaporodás általános korlátozásában tapasztaljuk, hogy ősrégi nemi berendezkedésünk kapuit döngetni kezdik a modern civilizáció erői. Az orvostudomány, a sebészet és a higiénia jóvoltából a sikeres továbbszaporodás hihetetlenül magas szintjét értük el. Megtanultuk a halálozásszabályozást, és azt most születésszabályozással kell ellensúlyoznunk. A jelek arra mutatnak, hogy a következő száz-egynéhány évben végre változtatnunk kell szexuális szokásainkon. Erre nem azért lesz szükség, mintha kudarcot vallottak volna, hanem, mert túlságosan is beváltak.