Mikor Morgana kimondta a varázsigét, eget rengető villám vágódott ki a

kezéből, s átmetszve a sötét felhőket, célja felé száguldva belesuhant a zord

éjszakába.

Még egy kerek esztendő sem telt el a rettentes éjszaka óta, de a kardjával

együtt lelkét vesztett király úgy meggyengült, mintha tíz év szállt volna el

fölötte. Arthur Camelot kápolnájának lépcsőjére tette remegő lábait, ám ha nem

állt volna mögötte két jó lovagja, talán a földre is zuhant volna. Sir Kay és

Sir Perceval azonban felsegítette urát a lépcsőkön. Bevezették az erőtlen

vénemberként reszkető királyt a kápolnába, az Egyisten fiának bálványa, és az

Úr kegyelméért könyörgő pap elé.

Arthur letérdelt, s a mögötte sorakozó lovagok is mind leborultak a szent

kereszt előtt, hogy imával kérjék az Istent, adja vissza a Pendragon lelkét, az

Ország királyát, a jólétet és békét. Mert Arthur gyengesége egy volt az Ország

romlásával, egy az átkos, kihunytnak vélt viszályok újbóli fellobbanásával. A

hercegek és grófok, a törzsfők és bárók mind le akarták vetni magukról az

egység egyre terhesebbnek vélt igáját, mind szabadulni akartak Arthur

egyszeriben gyűlöletesnek vélt uralmától, és valamennyiük vágya az volt, hogy a

gyengekezű Pendragon helyére lépve megszerezze az Ország fölötti hatalmat. A jó

lovagok ugyan hűek maradtak a királyhoz, a Kerekasztalhoz, és esküjükhöz, ám

hiába vették fel a harcot a lázadókkal, csapataik rendre vesztesként menekültek

el a csatákból. Arthur nem volt már többé imádott és rettegett Pendragon; a

legtöbben csak hitvány, felszarvazott bábnak tartották.

Egyedül csak a Kerekasztal lovagjai érezték, milyen keserves kínokat kell

kiállnia lélek nélkül tengődő, haldokló, megcsalatott uruknak. Mivel a harctól

és kardjuk erejétől nem várhattak megváltást, imádkoztak hát az Egyistenhez.

- Isten óvd meg az Országot és a királyt - zengte a feszület előtt álló pap.

- Óvj meg minket a háborútól, óvj meg a viszálytól és az éhínségtől! Add, hogy

Arthur újra a régi legyen! Add, hogy az Országban ismét béke legyen! Könyörülj

rajtunk, nagy Isten, és óvj meg minket a földöntúli gonosz erők támadásától!

Ment meg bennünket Morganától, meg szentségtelen gyermekétől is...

Amint ez az utolsó szó elhagyta a szent ember ajkát, irtózatos dörrenés

rengette meg a kápolna falait, és vakító villámfény lobbant. A tüzes lándzsa

kettémetszette a feszületet, megolvasztotta a pap kezében tartott szentelt

vizes serleget, és halálos fegyverként belecsapott Arthur mellvértjébe.

Amint szemük kitisztult a káprázattól, a lovagok a padlóra hanyatlott,

mozdulatlanul fekvő királyhoz ugrottak. Sir Kay letérdelt mellé, az ölébe

vette, és megsimította Arthur fejét.

- Meg... Meghalt? - dadogta rémülten Sir Perceval.

- Nem - nézett fel rá Sir Kay. - Él.

Arthur bizonyságképpen szétnyitotta dermedt ajkai, de szavai csak még nagyobb

félelmet cseppentettek lovagjai szívébe.

- A fiam... - lehelte. - Megszületett a fiam...

A meddővé változott mezőn mocskos, rongyos koldusok kotorásztak a sárban

abban reménykedve, hogy a bőség idején a termést betakarító parasztok

véletlenül a földben hagytak egy-két gumót, édes gyökeret, vagy más efféle

értékes kincset. Egyikük ujjongva felkiáltott, mire a többiek a bokáig érő

sarat dagasztva hozzá tántorogtak, és egymással hajbakapva nekiláttak, hogy

megkaparintsák maguknak a félig rothadt, elbarnult répát.

Ha egy idegen látta volna őket, még álmában sem gondolt volna rá, hogy ezek a

disznó módjára turkáló ember-állatok ugyanazok a parasztok, akik három év előtt

még jómódban éltek, majd' kicsattantak az egészségtől és a jóléttől. Akkor még

áldották királyukat, s hálát adtak az Istennek, hogy ezen a földön élhetnek, ám

most - három esztendővel azután, hogy a Pendragont villám sújtotta, és halálos

betegségbe esett - már az eszükbe sem jutott ilyesmi. A falvakat égett, kormos

üszökké változtatták, a földdel egyenlővé tették az egymással torzsalkodó urak

csatái, az állatokat sorra leöldösték a portyázó seregek martalócai. Már abban

sem reménykedhettek, hogy az új termés megszabadítja őket az éhínségtől. Mintha

ezernyi gonosz varázsló röppent volna az égből az Országba, és mintha

mindegyikük bosszút esküdött volna a Pendragon népe ellen. A sarjadzó

növényeket halálra marták a váratlan tavaszi fagyok, és ami megmaradt, elvitte

a nyárközépi jégeső.

Az emberek már azzal sem törődtek, mi lehet az oka a sanyarú sorsuknak; nem

érdekelte őket, hogy az Ország azért került végveszélybe, a romlás szakadékának

szélére, mert a lelkét vesztett Pendragon is haldoklik. Nem törődtek ők már

senkivel és semmivel, csak arra vágytak, hogy minden nap annyi ételnek aligha

nevezhető szemetet tudjanak előkotorni a sárból, és a lombjukat vesztett erdők

lerágott kérgű fái alól, hogy ha jól nem is laknak, de legalább lecsitíthatják

vele a gyomrukat marcangoló éhséget.

A répáért acsargó rongyosok hirtelen mozdulatlanná dermedtek, és fejüket

felemelve a távolba néztek.

- Egy lovag - hörögte az egyik az egyre erősödő patadobogás hallatán.

- Egy ló! - morgott a másik. - Hús!

Hosszú bunkósbotjaikat szorongatva egymás mellé álltak, hogy megszerezzék a

zsákmányt. Ám ahogy a lovag a közelükbe ért, és a sátorként a föld fölé boruló

ködön átsütő bágyadt napsugár megcsillant a nyeregkápára kötözött kard

markolatán, inkább térdre borultak, s úgy könyörögtek.

- Segíts, jó lovag! - zokogták. - Segíts rajtunk! Éhen halunk!

- Hol a király? - kérdezte egyikük. - Mondd el a királynak, jó lovag, hogy

segítsen rajtunk, mert mind elpusztulunk!

A lovag - aki nem volt más, mint az Arthur hívó szavára Camelot várába

igyekvő Sir Eiddilig - megrántotta lova kantárját, és végignézett az előtte

fetrengő koldushadon. Ó, bárcsak valóban segíthetnék rajtuk, gondolta. Bárcsak

tehetnék valamit, hogy Arthur és az Ország új erőre kapjon!

Keserűen felmordult, leoldozta a nyereg végébe kötött csomagocskát, és a

parasztok elé hajította.

Egy embernek talán két napra ha elegendő ez a hús, gondolta. Semmi ez, de

csak ennyit adhatok...

Sir Eiddilig kitörölt egy könnycseppet a szeméből, és sarkát a ló oldalába

vágva elvágtatott a nyomorultak mellől.

- ... és éhen fognak veszni - mondta Sir Owain, és a Camelot várának udvarán

összegyűlt lovagokra nézett.

- Én is ugyanezt láttam - szólt Sir Eiddilig, és leugrott lováról. - Tennünk

kell valamit, testvéreim!

A lovagok szomorú tekintettel meredtek maguk elé.

- De mit? - kérdezte Sir Blaes. - Ugyan mit? Merlin megmondta, ha a király

elveszti lelkét, az Ország haldokolni kezd, és...

- Merlin! - horkant fel Sir Gawain. - Mondd, hol lehet ilyenkor a mi dicső

mágusunk? Miért nem segít rajtunk, de legalább Arthuron?

Sir Tristram felemelte a kezét.

- Hallgass, Gawain! Én biztosan tudom, Merlin jönne, ha tudna.

- Ezek szerint nem tud! - kiáltott Sir Gawain.

Sir Tristram lehajtotta a fejét.

- Igen. Ezek szerint nem. Talán őt is a hatalmába kerítette az a gonosz erő,

mely az Országra szabadította a pusztítás szörnyeit. Talán...

- Ezek csak szép szavak, Tristram! - heveskedett Sir Gawain. - Megmondom én

neked, ki az, aki miatt ide jutottunk! Morgana! Senki más, de Morgana, és az az

átkozott fattyú, a fia!

- Az a fiú Arthuré is! - szólt közbe ingerülten Sir Uryens. - Ne merd

gyalázni Arthur fiát, mert...!

- Mert? - ugrott Uryens elé Gawain. - Mert?

- Elég ebből! - kiáltott fel Sir Tristram, és Gawain elé lépett. - Már csak

az hiányzik, hogy mi is egymás torkának essünk! De ha már itt tartunk, egyikünk

szavaival és tetteivel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Arthur ide jusson.

Sir Gawain elvörösödött, megremegett, és lehajtotta a fejét.

- Igen, Gawain - folytatta Tristram. - Ha te akkor nem gyalázod a királynét,

ha nem kényszeríted párviadalra Sir Lancelott, ha...

- Nem tehetek róla! - üvöltötte Gawain. - Morgana, az a boszorkány

megbabonázott! Az ő akaratát követtem, amikor ezt tettem. Különben ha már azt

keressük, ki a hibás, akkor én azt mondom, csakis Lancelot tehet mindenről!

Sir Perceval úgy szökkent Gawain elé, mintha a sátánt látná benne.

- Ne merészeld gyalázni Sir Lancelott! - kiáltotta, és fenyegetően a kardja

markolatára csapott.

- Most már elég! - ordított fel Tristram. - Fékezzétek meg az indulatotokat,

lovagok! Sir Lancelot vitéz lovag volt, és az is marad, amíg csak él. Egyetlen

egyszer hibázott csak, egyszer volt gyenge. Ugyan melyikünk bírt volna

ellenállni egy olyan gyönyörű nőnek, mint a királyné?

- Te biztos megérted - morogta Gawain.

- Mire gondolsz? - meredt rá Tristram.

- Tudod te azt nagyon jól - felelte Gawain, és a többiek felé fordult, majd

mintha egészen másról kezdene beszélni, közömbös hangon folytatta. -

Hallottatok már A Zöld Sziget királyáról, Markról? Gyönyörű az asszonya.

Iseultnak hívják, és...

Tristram gondolkodás nélkül Gawainre vetette magát. Ledöntötte a lábáról

lovagtársát, és vaskesztyűs kezével eszeveszett módjára ütni kezdte az arcát.

Dühe olyan fergeteges erőt adott neki, hogy Sir Perceval, Sir Eiddilig, és Sir

Owain együttes erővel is alig bírták lerángatni a védekezésre képtelen

Gawainról.

Gawain feltápászkodott, marokra kapta a kardját, és a három lovag karjai

között vergődő Tristramra rontott. Ki tudja, mi lett volna a hirig vége, ha az

egyik lépcsősor tetején meg nem jelenik Sir Kay.

- Lovagok! - kiáltotta. - A király vár benneteket!

A terembe belépő lovagok alig ismerték fel a Kerekasztal mellett magába

roskadtan ülő, gyenge, törékeny vénembert. Arthur felemelte fáradt tekintetét,

ráncos, elszürkült arcán halovány, mosolynak szánt rángás futott végig, és

intett vitézeinek, foglalják el helyüket az asztalnál.

- Meg kell találnunk azt, ami elveszett - motyogta üdvözlés helyett. - Merlin

azt tanácsolta, ha végveszélybe kerül az Ország, az Egyisten fiától kérjünk

segítséget.

Arthur intett a mellette álló Kaynek, aki a jelre a király ajkaihoz tartott

egy boroskupát. Arthur megnedvesítette kiszáradt, remegő ajkait, és folytatta.

- Sokáig tartott, míg megértettem e szavak értelmét, de most már bizton

tudom, egyedül a Szent Grál gyógyíthatja be a nép és a föld sebeit. Csak a

Szent Grál boríthatja virágba a fákat és az Országot....

Arthur lehajtotta a fejét, lehunyta szemeit. Hosszú ideig hallgatott, oly

sokáig, hogy a lovagok már-már azt hitték, a beszédtől elfáradt, és elaludt. Ám

Arthur hirtelen felkapta a fejét, és tüzes pillantással végig nézett rajtuk.

- Egy vagyok az Országgal - mondta. - Ha én erőre kapok, visszatér

dicsőségünk. Camelot vára újra ragyogni fog... Járjátok be hát a földünket, és

a messzi vidékeket is. Járjátok be az erdők útvesztőit, kapaszkodjatok fel a

hegyek ormára, szálljatok le a feneketlen szakadékokba. Ereszkedjetek alá

egészen a saját bensőtökig...

Arthur újra előre hajtotta a fejét.

- Csak a Szent Grál hozhat megváltást - suttogta alig hallhatóan.

- Keressétek... Kutassatok utána, és hozzátok el hozzám...

A lovagok királyukra néztek, ám hiába várták, hogy folytassa szavait.

- De merre keressük? - kérdezte Gawain, és Tristramra pillantott.

Sir Tristram tanácstalanul megrázta a fejét.

- Nem tudom.

Arthur hirtelen felnézett.

- Keressétek a jeleket... A nyomokat... Kövessétek a...

Már nem fejezhette be a mondatot. Elméjére köd borult, és ráterült az ájulat

fekete bársonyköpönyege.

Sir Perceval állt fel elsőként.

- A király szava számomra parancs - mondta. - Elindulok a lovagi szolgálatra.

Mély csend borult a teremre, majd Sir Tristram is felemelkedett a helyéről,

és végignézett a társain.

- Valamennyiünk nevében szóltál - mondta. - Induljunk hát, jó lovagok, és

vagy megtaláljuk a Szent Grált, vagy meghalunk!

A Camelot megfakult fényű vára felé vezető úton vánszorgó zarándok rémülten

húzódott félre a dübörgő patájú harci mének, és a rajtuk ülő,

páncélos-fegyveres lovagok elől. Ezüstösen ragyogtak vértjeik, és ezüstösen

csillant elő a vár körüli szürkészöld erdőből a tó tükre is. A tó, melynek

vizét még Merlin mágikus ereje dagasztotta szélessé abból a patakból, aminek

partján valaha Uther Pendragon a kőbe döfte a kardot. A Kardot, mely fiát

királlyá emelte, mely Arthurt oly sok győzelemhez segítette, és melynek

elvesztése gyógyíthatatlan betegséget bocsátott reá.

Csak ketten tudták, valójában mi Arthur baja. Egyikük - éppen az, akinek

minden vágya az volt, hogy segíthessen Arthuron - egy földmélyi jégtömb

rabjaként tehetetlenül figyelte az eseményeket, másikuk pedig sátáni bosszúja

beteljesülésének sikerén örvendve minden eddiginél gonoszabb praktikákkal tört

a gyenge király ellen, s az Ország megszerzéséért.

Csak ketten ismerték a titkot, hogy az Excalibur elvesztésével Arthur

királyból elszállt a lélek. A lélek, mely egy volt az Országgal, s csak

egyféleképpen lehetett visszaterelni a Pendragon testének húsbörtönébe: a Szent

Grál segítségével.

Arthur megérezte, hogy csupán az az isteni áldást magán viselő serleg

segíthet rajta, melyből az Egyisten fia utolsó vacsoráján ivott, s melyben

keresztrefeszítése után hívei felfogták a testéből kicsorduló szent vért. A

serleg, melyről senki emberfia nem tudta, hol lehet; a serleg, melynek ismerői

már réges régen megtértek az Úrhoz.

Ám a Kerekasztal lovagjai mégis vállalkoztak a lehetetlenre, s nekiindultak,

hogy felkutassák, hogy megleljék a Szent Grált, és elvigyék Arthurnak. Az

ínséges időkben már-már ők is egymás torkának estek, egymást okolták a

bekövetkezett szörnyűségekért, ám a Küldetés újra egy csapattá forrasztotta

őket. Elfeledték a vérükben egymás iránt izzó gyűlöletet, és útnak indultak.

Hosszú sorban vonultak ki Camelot várából. Ott lovagolt Sir Gawain, akit

megtévesztett ugyan Morgana bűbája, de mégis hű maradt Arthurhoz; mögötte ott

ügetett Sir Drudwas, Sir Eliwlod, az ősz Sir Bors és a fiatal Sir Perceval; ott

léptette lovát Sir Galahad, Sir Owain, Sir Menw, és Sir Tristram, akinek szívét

egy ugyanolyan áldatlan szerelem gyötörte, mely az Országot a romlás lejtőjére

taszította; ott volt Sir Eiddilig, Sir Nasiens, Sir Hoel, Sir Blaes, Sir Petros

és Sir Morfran, meg persze Sir Sandeff, Sir Glewlwyd, Sir Cyon, Sir Aron, Sir

Llywarch, Sir Uryens és Sir Kay is. Egyetlen lovag hiányzott csak közülük,

mégpedig a legvitézebb: Sir Lancelot du Luc, ám róla már négy kerek esztendeje

senki sem hallott hírt.

A domb tetejére érve a huszonkét lovag megállította hátasát, utolsó búcsúként

a magasba lendítették kardjaikat, majd huszonkét irányba indulva nekivágtak az

útnak, melyről egyikük sem sejtette, hol lesz a vége.

Az út szélére húzódott zarándok felegyenesedett, és kezével az Egyisten jelet

leírva, halk imát mormolva hosszan nézett utánuk...

Sir Perceval, a legifjabb lovag észak felé indult, de a jelek, nyomok

helyett, melyeket Arthur szava szerint követnie kellett volna, csak

nyomorúságot és halált látott, bármerre is járt. Terméketlen földeket talált,

összedőlt várakat, porig égett falvakat, lerombolt templomokat, és temetetlen

holtakat.

Az Országra sűrű ködként ráboruló nyomorúság és a pusztulás beleégette

bélyegét Sir Perceval fiatal lelkébe is. Miközben gondolatai Lancelot,

Guienevere királyné, Arthur, és a Kerekasztal lovagjai körül keringtek,

miközben megfeledkezett az evésről és a pihenésről, s elméje legmélyén egyre

csak egy a kérdés dörömbölt: hol lehet a Szent Grál rejtekhelye?

Úgy teltek el a nappalok és éjszakák, hogy szinte észre sem vette; úgy

peregtek tova a hetek és a hónapok, hogy meg sem érezte. Fiatal, tisztaarcú

lovag volt, mikor királya szavára elindult, de mikor egyszer, szomja

csillapítása közben egy tó tükrébe pillantott, már egy meggyötört ábrázatú,

ráncos és szakállas, fáradt tekintetű öregember nézett vissza rá. A végtelen

kín, és a pusztulás látványa, meg a lábujjhegyen osonó tolvajhoz hasonló idő

eltompította szeme csillogását, megbénította gondolatait, és a végsőkig

elcsigázta a testét éppúgy, akárcsak a lelkét. A kietlen tájak, a zord észak

jeges szelei, a fagy és a hideg a húsát rágták, az éhezés és a fáradtság a

vérét szívta, az egyre teljesíthetetlenebbnek tűnő feladat késztetése pedig az

elméjét szorongatta. Furcsa, félönkívületi állapotban lovagolt, ájult

ébrenlétben esett át számtalan olyan kalandon, melyet ifjoncként még a lovagi

élet legcsodálatosabb élményeinek tartott volna, most azonban csak fájdalmat

okoztak a számára, és még tovább gyengítették. Látta ahogy egy gigantikus kígyó

megküzd egy emberarcú oroszlánnal; találkozott a vénséges vén Evelake

herceggel, aki szerint a Szent Grál csakis az örök jég vidékén lehetett; a

szürke tenger partján megismerkedett egy hölggyel, aki hajóján járta szüntelen

a végtelent, és aki délen, a langy vizek menti országok egyikében vélte látni a

kelyhet; megszabadított egy rongyos csürhétől egy hozzá hasonló, de céltalanul

kóborló lovagot, aki hálából elárulta neki, amit keres, egyedül a messzi

keleten, egy hatalmas kőfal túlsó oldalán lehet.

Sir Perceval egyre tovább haladt, s mikor elért az Ország legészakibb

részére, mikor lova lábai alól elfogyott a föld, felkéredzkedett egy hajóra, és

átkelve a tengeren folytatta útját a hideg és a hó birodalmában.

Egy reggel, éjszakai didergő álma után aztán, mikor a végtelennek tűnő

jégpusztaságban, a napot elhomályosító hófelhők alatt tovább indult, egy

hófödte domb tetejéről megpillantott egy sátrat. Szívében melegítő szikrát

lobbantott az öröm, hogy több heti magány után végre újra embert láthat.

Boldogsága csak még jobban fokozódott, mikor közelebb érve felismerte a sátor

elé, a hóba döfött lándzsa végén lengedező zászlót, mikor meglátta a fegyver

nyeléhez támasztott pajzs mintázatát.

- Sir Owain! - kiáltott fel Perceval rekedten. - Sir Owain, merre vagy?

Perceval megkerülte a sátrat, s a túlsó oldalán meglátta a földre tett

nyergen ülő páncélos alakot.

- Sir Owain! Végre! Már azt hittem, soha nem találkozom össze senkivel a

Kerekasztal lovagjai közül. Megtaláltad a Szent Grált, Sir Owain?

Perceval leugrott lováról, és a mozdulatlanul ülő lovaghoz tántorgott.

- Sir Owain! Nem ismersz meg? Én vagyok az, Perceval! Ó, Istennek hála,

hogy...

Perceval kővé dermedt a döbbenettől. Ahogy Sir Owain arcába pillantott, a

jólismert, kedves szempár helyett csak két sötét lyuk nézett vissza rá, az

örökké mosolygó ajkak helyén csak a fagyrágta, elfeketedett húscafatok mögül

elővillanó sárgás fogak vigyorogtak.

- Sir Owain! - hördült fel Perceval, és térdre rogyott a halott lovag előtt.

- Ó, Istenem, hát sohasem fogjuk megtalálni?

Még sokáig zokogott a keményre fagyott, páncélos holttest előtt, de végül

megrázta magát, és bár elkeseredetten, de felállt, és délnek fordította lovát.

Sir Perceval elméjében már távoli, gyötrő emlékké szelídült Sir Owain

végzetének látványa, mikor soha véget nem érőnek, reménytelennek tűnő útja

során egy kopár, de sűrű erdő szürke farengetege elé ért. Megállította a lovát,

és mielőtt belépett volna a megannyi kőoszlopként meredező, halott fák közé,

felágaskodott a nyeregben, és óvatosan, kutató szemmel előre nézett.

Az erdő az elmúlás bűzét árasztotta magából, ám ahogy közelebb léptetett,

Perceval tekintetét egy gyorsan mozgó árny vonta magára. A lovag előrántotta

kardját, de amint az első pillantásra szellemnek tűnő alak kisuhant a fák

közül, leeresztette a csillogó pengét.

- Csak egy ló... - suttogta. - Csak egy terhet cipelő ló...

Már-már sikerült megnyugtatnia pattanásig feszült idegeit, mikor meglátta a

ló hátára kötözött terhet.

- De hiszen ez egy ember! - kiáltott fel, amint hunyorgó szemekkel felismerte

a magatehetetlenül himbálózó, kitekeredett végtagokkal a ló farára boruló

meztelen testet.

Füttyentett egyet, mire a ló tétován megindult felé, és néhány lépésnyire

tőle megállt. Perceval már látta az élettelen lovas testén tátongó hosszú

sebeket, látta a szétnyílt bőr és hús alól előtűnő csontokra száradt megbarnult

vérrögöket, a végtelen kín grimaszába merevedett arcot, és... És felismerte a

megcsonkított halottat.

- Sir Gawain! Szentséges Isten, ez Sir Gawain! - zokogta.

Alig, hogy kiejtette e szavakat, a fák közül démoni vihogás ütötte meg a

fülét. Perceval a hang irányába fordult. Egy vakító, sárgás villanás szúrt a

szemébe, és ahogy fáradt lovát indulásra nógatva beügetett a szürke fák

rengetegébe, meglátta az aranypáncélos lovast.

- Te tetted ezt Sir Gawainnel? - kiáltott Perceval. - Mert ha igen, állj ki

velem, hogy bosszút állhassak lovagtársam életéért!

Az idegen kilépett a sűrű gallyak takarásából, de válasz helyett csak

felvihogott.

Perceval egy gyors pillantással végigmérte. A lovas páncélja aranyfénnyel

csillogott, fejét és arcát egy félelmetes, démonfej mintázatu sisak fedte.

Biztosan ülte meg felvértezett harci ménjét, erős kézzel tartotta lándzsáját,

mégis, Perceval úgy látta, mintha furcsamód apró, és vékony lenne a teste.

- Állj ki velem, bárki vagy is! - kiáltott Perceval.

Az aranypáncélos törpe előrébb léptetett, majd hirtelen megfordította lovát,

és bevágtatott az erdő mélyébe. Perceval testében vad düh áradt szét, és

gondolkodás nélkül utána vetette magát.

Száguldott az aranysisakos démon erőtől duzzadó paripája, és vad vágtában

követte őt Perceval fáradt, elcsigázott öreg lova. Az elgyengült lovagnak az

üldözés hevében minden idegszálával arra kellett összpontosítania, nehogy

lezuhanjon a nyeregből, és nehogy elveszítse szem elől az előtte robogó lovat

és a rajta ülő alakot. Ágak csapódtak testéhez, tövises gallyak martak az

arcába, és már azt sem tudta, valóban látja-e a förtelmes sisakjában időről

időre hátraforduló fejet, valóban hallja-e a fel-felvonyító, kísérteties

vihogást, vagy csak a képzelete játszik vele, csak egy lidércnyomásos álomban

lebeg.

Sir Perceval lova hirtelen megtorpant az előtte sövényként tornyosuló, sűrű,

kopár bozót előtt. A lovag felemelte fejét, és csapdát gyanítva előhúzta

kardját. Ahogy szétnézett, a bokrok alkotta szürke falban felfedezett egy

keskeny ösvényfélét. Arra fordította nagyokat horkantó, fáradtan fújtató lovát,

s mikor átügetett rajta, egy tisztásra ért. Ám a fél nyíllövésnyi szélességű

kis rét sem pihentette meg szemét és lelkét: a magasra nőtt, ritkás, elszáradt

fűcsomók gyökerei süppedős, kékesszürke sárrögökbe kapaszkodtak, kidőlt fák

nyújtották élettelen gyökereiket az ég felé. Sehol egy virág, sehol egy üde

folt, csak halálszagú szürkeség mindenütt.

De mégsem! Valami sárgán felragyogott a tisztás szélén. Perceval oldalra

kapta a fejét, és megpillantotta az egyik korhadt fa mögül őt figyelő

aranypáncélos démont.

A lovas felvihogott, és vékony, sipító hangon nagyot kiáltott.

- Azt keresed, amit Arthur? - kérdezte. - Te is azt a "Grált" kutatod?

- Igen - nyögte Perceval, és megszédült a Grál nevének említésére. Lehetséges

volna, hogy a szent kehely éppen ebben a sátáni erdőben lenne?

- Akkor gyere utánam! - A démon lova oldalába vágta sarkát. - Kövess!

Ahogy tovább haladtak, ahogy a lovag követte különös és félelmetes vezetőjét

- akinek szavai felélesztették benne a remény kihunyófélben lévő tüzét -, az

élettelen erdő halotti csendjét egyszeriben vad rikoltozás váltotta fel. A

dermesztő levegő még fagyosabbá, még metszőbbé változott. Mikor aztán a szürke

rengeteg egy újabb darabján átjutva megálltak egy második tisztáson, mikor Sir

Perceval körültekintett, hirtelen úgy érezte, az aranypáncélos idegen egyenest

a pokolba vezető útra csalta őt.

Nem is lehetett más a hely, ahol állt, mint maga a pokol, de legalábbis annak

tornáca. A meddővé változott, egykor dús, zöld fűvel borított réten már csak

egyetlen fa állt. Egyetlen óriási, kiszáradt, elhalt tölgy, mely terebélyes

ágait kétségbeesetten kapaszkodó, halálos görcsbe dermedt ujjakként emelte az

ólomszínű felhők felé. Olyan volt, akár egy élettelen óriás, ám Perceval szívét

mégsem a fa puszta látványa remegtette meg, hanem...

Az ágakon féltucatnyi páncélos test himbálózott. Perceval a mellvértekre

festett vörös sárkányok láttán tudta, egykor valamennyien a Kerekasztal

lovagjai voltak. Közelebb léptetett hát lovával, s a nyakuknál fogva a fára

aggatott hullák lábára kötözött sisakokra nézett.

- Istenem... - suttogta. - Mind halottak, mind... Sir Drudwas, Sir Eliwlod,

Sir Bors, Sir Galahad, Sir Menw, Sir Eiddilig...

Perceval Sir Bors eltorzult, kővé változott, halott arcába pillantott, akinek

homlokára éppen leszállt egy fekete dögmadár. Miközben Perceval kábult

döbbenettel meredt az ősz lovagra, a szárnyas bestia nekilátott, hogy hosszú,

kemény csőrével kivájja Sir Bors szemét. Perceval dühödten felkiáltott, ám a

madár mintha tudta volna, hogy úgysem érheti el, nyugodtan tovább csipkedte

zsákmányát.

- Ők is az keresték, amit te - szólalt meg a fa tövében álló aranypáncélos. -

Azt keresték, de nem voltak elég erősek és elszántak. Talán neked sikerül.

Kövess lovag, hátha te több szerencsével jársz!

Perceval még egy utolsó pillantást vetett az élettelen lovagok tetemeire,

majd zokogva bár, de mindenre elszántan a démon után nyargalt.

Ha a rét az alvilág kapuja volt, a barlangpalota, melybe Perceval az

aranypáncélost követve belépett, maga volt a pokol. A kaput két, vért szomjazva

vicsorgó fenevad őrizte, a főfolyosó falait borító szőnyegszerűen vastag

pókháló alól pedig gonoszul villogó, vöröses szemek kísérték az aranypáncélos,

és a mögötte haladó lovag minden mozdulatát. Sir Perceval még sohasem járt

ilyen földöntúli, a szinte tapintható gonoszságtól nehéz levegőjű helyen.

Amikor aztán a sötét folyosó végére érve egy hatalmas terembe értek, úgy

érezte, átlépett egy másik világba, egy másik, a fekete mágia által uralt

létsíkra.

Az óriási helyiség közepén ember nagyságú lángokkal égő máglya lobogott, a

dísztelen, kékes-penészes falak mellett páncélos őrök álltak zord

mozdulatlansággal, a mennyezetről vaksin hunyorgó denevérek füzérei csüngtek. A

tűz mellett egy kőből faragott asztal állt, rajta félig kibelezett, megnyúzott

kígyók és békák, kitépett szárnyú, kapálózó bogarak, ujjnyi vastag, tekergőző

férgek. De nem is ezek az élő vagy félholt csúszómászók, nem a szoborszerűen

strázsáló páncélosok tették félelmetessé és iszonyatossá a helyet, hanem éppen

az egyetlen ember, az asztal előtt álló nő.

Amikor Sir Perceval rápillantott a szőkésvörös hajú, karcsú, kívánatos

asszonyra, amikor tekintetét magához rántotta a boszorkányos fénnyel ragyogó

szempár, amikor a nő vállán ücsörgő sárgászöld testű, ragyás-pikkelyes gyík

felszisszent, a jó lovag úgy érezte, elhagyja minden maradék ereje.

Az aranypáncélos démon az asszony elé lépett, és leemelte fejéről sisakját.

Perceval csak ekkor látta, akit ő gonosz szellemnek, emberi lelkeket rabló

incubusnak hitt, csupán egy fiatal fiú. Egy kamasz, aki olyan otthonosan

mozgott a rémségektől hemzsegő kísértetbarlangban, mintha egész életét ott

töltötte volna, mintha az lenne az otthona.

A fiú és a nő Percevalra néztek, és mindketten elmosolyodtak. A lovag

összeszedve bátorságát közelebb lépett hozzájuk, de ahogy a máglya fényénél

jobban szemügyre vette az arcukat, úgy érezte, megfordul vele a világ. A fiú

vállig érő haja ugyan lenszőke volt, ajkai vastagok, de vonásai és tekintete

olyasvalakire emlékeztette a lovagot, akit - egyre biztosabban érezte - már

soha többé nem fog látni: Arthur királyra. A lelkét vesztett Pendragonra, és...

Perceval összehúzott szemmel meredt a fiú mellett álló nőre. Igen, és erre a

szépséges asszonyra, az anyjára... Morganára!

Morgana megsimogatta fia fejét, aki doromboló macskaként bújt a karjai közé,

majd leült az asztal mellett álló kényelmes karosszékbe.

- Köszöntelek várunkban, lovag - fordult Morgana Perceval felé.

Sir Perceval hitetlenkedve meredt az asszonyra, akinek bőrén egyetlen ránc

sem árulkodott az évekről, melyek Merlin fogságba ejtése és az Arthurral

töltött éjszaka óta teltek el fölötte.

- Látom, elfáradtál - mondta Morgana. - Nem is csoda, hiszen már tíz éve és

tíz napja indultál útnak, hogy megtaláld azt, amit keresel.

Perceval megtántorodott.

- Már olyan régen? - kérdezte, és hirtelen még kimerültebbnek érezte magát. -

Észre sem vettem az évek múlását...

- Pedig így igaz. De mondd csak, tudod már, hol a Szent Grál rejtekhelye?

Meglelted a csodatévő ereklyét?

Perceval csüggedten megrázta a fejét.

- Nem. Csak jártam az utakat, csak kóboroltam, de bánaton és halálon kívül

semmit sem találtam... Már azt hittem, soha többé nem hallok nevetést... De

aztán megütötte a fülemet a fiú hangja... Először arra gondoltam, ő végzett a

lovagokkal... De csak egy gyermek...

- Ő az én szerelmetes szép fiam, Mordred - mondta Morgana, és a széken ülő

fiúra mosolygott.

- Azt mondta, itt van a Szent Grál, de... Nem látom sehol.

Morgana tágranyílt szemekkel Percevalra meredt.

- Valóban itt lenne? - kérdezte a lovag.

- Nehéz út áll mögötted. Elfáradtál - mondta Morgana lassú, hipnotikusan

duruzsoló hangon. - Láttad társaidat, kikkel együtt indultál útnak, de akik már

elpusztultak a küldetésben. Láttad a sanyargó népet; láttad a pusztuló

országot... A tested nyugalomra és pihenésre vágyik...

Perceval szemébe könny szökött. Az asszony szavai ledöntötték önuralma

utolsó, a kétségbeesés útjában álló gátjait, és a végletekig elcsigázottan

térdre rogyott.

- Igen - nyöszörögte -, már nem bírom tovább...

- Pihenj meg - suttogta Morgana. - Pihenj, és maradj velem. Maradj velem, és

szolgálj engem... Arthurnak vége. Már úgysem segíthetsz rajta... A Kerekasztal

lovagjai mind meghaltak.

- Meghaltak - visszhangozta Perceval.

Morgana egészen a lovag füléhez hajolt.

- A Grál nem létezik - susogta. - Annyi gyönyör, annyi öröm van ezen a

világon, miért kínlasztod magad egy nemlétező tárgy kutatásával? Nézd -

mutatott a falak mellől előrébb lépő páncélos lovagokra. - Nézd őket! Ők

elfogadták azt, amit én kínálhatok nekik. Vidámságot! Élvezeteket! Annyi

asszonyt ölelhetsz még, annyi kehelyből ihatsz, miért kell neked zavarodott

elméjű királyod parancsát követve éppen a Grál után kutatnod?

Perceval tétován a köré álló lovagokra, és a fölé hajló asszonyra nézett.

Kitágult orrlyukakkal mélyen beszívta Morgana csábító illatát.

- Miért kell éppen a Grál után kutatnom? - motyogta.

- Nézd csak! - Morgana hirtelen eléje tartott egy hűs borral teli gyönyörű

serleget. - Szomjas vagy, ugye? Igyál hát!

Perceval a kupa felé nyújtotta remegő kezét.

- Igen, szomjas vagyok...

- Fogadd el ezt az italt, a feledés nedűjét! Tagadd meg királyodat, és légy

az én lovagom! Tagadd meg Arthurt, és esküdj hűséget nekem!

Arthur neve hallatán heves rángás futott végig Perceval testén. Úgy érezte,

friss erő költözött a tagjaiba. Felállt, s mint aki mély, kábult álomból ébred,

káprázó szemmel a köréje gyűlő páncélos alakok vicsorgó, halotti pofájába

bámult. Heves mozdulattal félre taszította Morgana kezét, s vele együtt a teli

kupát is.

- Nem! - ordította. - Nem! Soha nem tagadom meg Arthurt! Ha kell, még az

életem árán is hű maradok hozzá!

Mordred csalódottan felsóhajtott, és lemondóan legyintett.

- Ő sem jó, anyám - mondta.

Morgana dühödten felmordult, és kísértet-lovagjaira kiáltott.

- Vigyétek őt is a fához! Végezze úgy, mint a társai!

Sir Perceval hátrakötött kézzel, nyakán egy vastag kötéllel himbálózott a

fán, ahol a Kerekasztal hat másik, Morgana gonoszságának áldozatul esett

lovagja már az életét vesztette. A hurok összeszorította a torkát, és érezte,

ahogy a fejében összegyűlő vér egyre jobban feszíti halántéka és homloka ereit.

Hiába kapkodott levegő után, hiába próbálta kiszabadítani a kezeit, és tudta,

már csak percei, talán másodpercei vannak hátra az életből.

A rövid percek az élvezet pillanatában semminek tűnnek, ám ha kínokkal

telítettek, az ember óráknak, éveknek is érezheti őket. Sir Perceval tíz kerek

esztendőt töltött a Szent Grál kutatásával, s közben észre sem vette a hónapok

múlását, ám most, élete utolsó másodperceiben ez a néhány szívdobbanásnyi idő

is elegendőnek bizonyult, hogy gondolatban újra átélje mindazt, amire

születésétől fogva csak emlékezett. Látta magát, ahogy apátlan-anyátlan

gyermekként bámulja a csillogó vértezetű vitézeket, ahogy megszökve kegyetlen

nagybátyja házából nekivág a világnak, hogy belőle is lovag válhasson. Látta

magát, ahogy az erdőben bolyongva Sir Lancelot csatlósául szegődik, ahogy

Camelot várába ér, és ahogy kiáll Sir Gawain ellen, hogy megvédje a királyné

becsületét. Gawain... Újra látta a lovagot, ahogy lándzsáját előre feszítve

arra vár, hogy őt tisztes párviadalban megölje, s látta a ló hátára kötözött

meztelen, megcsonkított testet is... Sir Perceval egyre homályosabb, egyre

jobban kigúvadó szemei előtt megjelent a Kerekasztal, s a legyőzött, beteg

Arthur, akinek végzete egy az Ország balsorsával; a dobhártyáját feszítő vér

süketítő dörömbölésén át is hallotta a király szavait.

- ... keressétek a Szent Grált... Járjátok be az erdők útvesztőit,

kapaszkodjatok fel a hegyek ormára, szálljatok le a feneketlen szakadékokba.

Ereszkedjetek alá egészen a saját bensőtökig...

- ... a saját bensőtökig... a bensőtökig... a bensőtökig...

Perceval érezte, ahogy a teste hirtelen könnyűvé vált. Lehunyta kidülledő

szemeit, mélyet lélegzett, és élvezte a lebegés nyugalmát, a test nélküli lét

fájdalmat enyhítő balzsamát. Akár az idők végezetéig el tudta volna viselni ezt

az anyagtalan létet, ám egyszeriben éles, pengevékony fénysugár furakodott

lezárt szemhéjai alá.

Perceval kinyitotta a szemeit, és ámuldozva figyelte, ahogy a tündöklő

fénycsík kiszélesedik, és egy szikrázó fehér vár leengedett felvonóhídja mögött

emelkedő lépcsősorrá változik. Egy lépcsősorrá, melynek tetején hívogatóan

kitárult egy aranyveretes ajtó, s mögötte feltűnt egy tárgy. Egy tárgy... Egy

kehely... A Szent Grál!

Perceval testnélküli énje a felvonóhídra lépett, és elindult a keresve

kutatott kehely felé. Már tisztán látta, és titokban beismerte, nem ilyennek

képzelte. Amikor a Grálról álmodott, mindig egy díszes serleget látott maga

előtt, ám ez nem volt más, mint egy egyszerű fakupa.

Eltűnődött, de egyre feljebb kapaszkodott. Valóban ez lenne az a varázslatos

erejű tárgy, mely képes visszaadni az Országnak királyát és a jólétet?

Sir Percevalt már csak alig néhány lépcsőfok választotta el a Szent Gráltól,

már kinyújtotta érte a kezét, mikor felharsant egy falakt rengető, mégis

kedvesen dörrenő, sztentori hang.

- Ismered a választ a Kérdésre?

Perceval megállt, és tétován megrázta a fejét.

- Miféle választ, milyen kérdésre?

Ám a hang nem felelt.

- Tudod a titkot? - zengte.

Perceval megrázta a fejét.

- Ismerd meg, és akkor térj vissza, ha megfejtetted az örök talányt!

A Grál egyszeriben hatalmasra nőtt, és felemelkedett a levegőbe. Perceval

megrémült, megfordult, és rohanni kezdett visszafelé, le a lépcsősoron.

Hirtelen megbotlott, és zuhanni kezdett lefelé. Legördült a lépcsőkön, végig a

felvonóhídon, és csak zuhant, zuhant...

... zuhant, és nagyot zökkenve elterült a földön. Kábán megérintette a

nyakára hurkolt kötelet, s felnézett. A halálra készülődve, miközben lelke

kiszállt testéből, és önálló vándorútra kelve behatolt a Szent Grált rejtő

várba, Perceval észre sem vette, hogy Sir Bors - akinek élettelen, a szélben

ide-oda lengő teste éppen az ő feje fölött lógott - sarkantyújával elmetélte a

kötelét.

Ám Perceval ahelyett, hogy örvendezett volna csodálatos megmenekülésén, a

földre borulva zokogni kezdett.

- Arthur! Királyom! Bocsáss meg! A Grál közelében voltam, de tudatlanságom és

gyávaságom miatt cserben hagytalak...

Egymás után, soha véget nem érő sorban követték egymást az évszakok, s a

Szent Grál felkutatására indult, de kudarcot vallott, sebesült és beteg lovagok

lassanként visszaszállingóztak Camelot várába. Újra elfoglalták helyüket a

Kerekasztal mellett, ahol egykor a királlyal együtt huszonnégyen ültek, de ahol

most a haláltusáját vívó Arthur nélkül csupán nyolcan búslakodtak.

Ott ült hát Sir Nasiens, aki vándorútja során látott egy csodás unikornis

csapatot, és a pompás állatok nyomába is eredt, de mielőtt utolérhette volna

őket, egy rablóbanda támadt rá, s olyan mély sebet ejtettek a jobb vállán, hogy

többé már nem bírta felemelni a kardját. Ott volt Sir Kay, aki az égbenyúló

hegyekben két félelmetes vérmedvével vívott harcban maradt alul; Sir Tristram,

aki bőszen végigverekedte ugyan magát vagy száz viadalon, ám régi ellensége,

Mark király ármányának mégis áldozatul esett, és arra is alig maradt ereje,

hogy a sebláztól gyötörten Camelot várába térjen; Sir Glewlwyd és Sir Cyon,

akik bebarangolták azt a vidéket, ahol a fekete emberek élnek, de egyikükbe

kígyó mart, másikukat pedig egy apró nyilacska mérge bénította meg; Sir

Morfram, akinek bőre a felismerhetetlenségig összeégett egy tűzokádó sárkánnyal

vívott harc során; Sir Sandeff, aki hajóra szállva eljutott egy csodálatos

aranyvárosba, ám hiába bolyongta be a vidéket, a Grált nem találta; és ott ült

szomorúan az egykor dicsőséges asztal mellett Sir Hoel, akinek az északi

jégmezőkön örökre megdermedt az egyik lába. Sir Morfram a távoli keleten

találkozott Sir Aronnal, akinek megingott az Egyistenbe vetett hite, és beállt

a bálványimádó pogányok közé, de Sir Blaesről, Sir Petrocról, Sir Llywarchról,

Sir Uryensről, Sir Percevalról, meg a többiek felől semmi hír sem érkezett.

Tehetetlen, sebesült, elcsigázott lovagok ültek a Kerekasztal mellett, s

beteg volt a király, de vele együtt az Ország is. Reménytelenség költözött a

szívekbe, éhínség dúlt Arthur egykori sziklaszilárd birodalmában, és a

hercegek, grófok között nem szűnt meg a hatalomért folyó, egyre véresebb,

becstelenebb és elkeseredettebb harc.

A Pendragon helyett a romlás és a pusztulás uralkodott az Országban, és már

csak időnként lobbant fel egy-egy lélekben a pislákoló remény, hogy valamelyik

még mindig távol lévő lovag mégis megleli a Szent Grált.

A kísérteties barlangpalota nagytermében az örökké lobogó máglya mellett egy

óriási, forró vízzel teli fadézsa állt, benne pedig egy szőke, bájos arcú, de

kegyetlen tekintetű kisfiú ült.

Morgana megfogta Mordred két kezét, felállította, és varázsszavakat

duruzsolva bekente a vékony, izmos gyerektestet egy émelyítő szagú, lilás

kenőccsel.

- Mikor leszek király, anyám? - kérdezte Mordred éles kappanhangon.

Morgana a fiára nézett, elmosolyodott, és megsimogatta a szőke fürtöket.

- Nemsokára eljön az ideje annak is. Amikor elérkezettnek látom rá az időt,

elküldelek apádhoz, és megszerzed azt, ami téged illet. Te leszel a Pendragon,

Mordred!

A folyó iszapos partján egy sáros, csapzott koldus hasalt, s fejét a vízbe

dugva, egy szomjas kutya mohóságával itta a zavaros vizet. Amikor aztán

lecsillapította szomját, tovább indult.

Csak egy figyelmes szemlélő fedezhette volna fel, hogy a merev mozgású alak

testére tapadt mocsok és sár egy valaha csillogó páncélt takar; csak egy büszke

vadászsólyomnál is élesebb szemű ember ismerhette volna fel a bozontos szakállú

és hajú, elkínzott tekintetű emberben azt a lovagot, aki egykor a Sir Perceval

névre hallgatott. Ha lett volna egyáltalán ilyen kíváncsi, ha akadt volna

valaki, aki a saját baján kívül a máséval is törődik. Mert nagy volt az Ország

népének kínja, súlyos volt az ínség terhe, melyet hiába is próbálták,

képtelenek voltak levetni vállukról.

Hosszúak voltak a keserves évek, ám Sir Perceval számára megszűnt az idő.

Sebektől gyengén, megtépázott lélekkel kóborolt az Országban. Úgy érezte,

azzal, hogy nem szerezte meg a Szent Grált, elvesztette a jogot, hogy

visszatérjen Arthur udvarába. Morganától és a haláltól ugyan sikerült

elmenekülnie, ám sehová sem bújhatott el önnön megvetésétől, sehol sem

találhatott menedéket a saját maga iránti gyűlölettől. Bármerre is vitte lába,

mindenhol csak kínt és bánatot látott, s tudta, egyedül rajta múlott, azon a

röpke pillanaton, hogy az Ország népe még mindig szenved. Tudta, csupán

karnyújtásnyira volt a szent serlegtől, ám nem ismerte a Választ és a Titkot.

Elindult hát, hogy bárhol is legyen, megtalálja mindkettőt.

A Sárkány mágiájának erejétől még mindig fiatal, szépséges nő egy csókot

lehelt az előtte álló ifjú homlokára, majd szétterpesztett ujjakkal felemelte

kezeit. Végigsimított a keménykötésű testet takaró aranyszínű páncélon, és

halkan mormolni kezdett.

- Se lándzsa, se kard, se nyíl, se kopja, se penge, de semmiféle más,

emberkéz által alkotott fegyver nem sebezhet meg téged, míg rajtad ez a vért!

Menj hát, és szerezd meg a jussod, hiszen tiéd ez az ország!

- Küldesz valami üzenetet fivérednek, az én apámnak? - kérdezte az ifjú.

- Te vagy az én üzenetem, Mordred. Ha Arthur meglát, megismer, és tudni

fogja, az ő ideje végleg lejárt. Indulj, és ha nem kapod meg, ami a tiéd, vedd

el erővel!

Arthur Camelot megfakult fényű és dicsőségű várának legsötétebb szobájában,

egy kemény ágyon feküdt, és üres fejjel, gondolatok nélküli, merev tekintettel

bámulta a tiszta, fehérre meszelt mennyezetet. Az Excalibur elvesztésének,

Guienevere hűtlenségének éjszakája óta éppen húsz esztendő telt el, és a lelkét

vesztett test állapota napról-napra egyre rosszabbá változott. Már arra sem

volt ereje, hogy a múlton rágódjon, hogy a kiokoskodjon valamit, amivel véget

vethet az Országot tépő ínségnek, de arra sem, hogy felnézzen a melléje lépő

Sir Kayre.

- Arthur - mondta tétován a lovag. - Királyom, egy idegen érkezett a várba.

Azt állítja, hogy üzenetet hozott neked, hírt a Grál keresésére indult

lovagjaidról.

Arthur a szent kehely nevének említésére mégis felemelte a fejét.

- A Grál? - kérdezte alig hallható hangon.

- Igen, Arthur - felelte Sir Kay. - De egyedül csak neked hajlandó elárulni.

- Segíts felkelnem, Kay - kérte Arthur. - Lemegyek hozzá.

- Talán jobb lenne, ha ő jönne ide hozzád... - próbált ellenkezni Kay.

- Nem - mondta Arthur. - Én megyek. Egy király nem fogadhatja így a

vendégeit.

Sir Kay gyorsan beparancsolta Arthur szobájába a négy markos szolgát, majd

közös erővel átsegítették a királyt az ágya mellett álló hordszékbe. Miközben a

legények a vállukra emelték, Kay egy vastag medvebőrt terített Arthur láztól és

hidegleléstől egyszerre remegő testére. A szolgák lassú léptekkel elindultak

várudvar felé.

A kapu előtt már ott sorakoztak a Szent Grál kereséséből visszatért hű

lovagok. Annak ellenére, hogy időközben valamennyiük sebe begyógyult, hogy

elszántságuk, és a szemükben lobogó bátor tűz megmaradt, ősz férfiak már rég

nem voltak azok a kemény és elszánt vitézek, kik egy harmad emberöltővel

korábban délcegen nekivágtak az akkor még végtelennek hitt útnak. Egyetlen

ellenség sem bírta meggyengíteni a Kerekasztal lovagjait, ám az idővel és az

izmokat gyengítő öregedéssel még ők sem szállhattak szembe.

A négy szolga óvatosan a földre helyezte Arthur hordszékét, s Kay meg a többi

lovag a király mellé sorakoztak. Arthur felemelte fejét, és a felvonóhídon

átléptető aranypáncélos, délceg lovagra nézett.

Az idegen a király elé érve megállította lovát, ám nem szállt le a nyeregből,

és nem emelte le fejéről a furcsa, démonfejet formázó sisakot. Sir Tristramon

látszott, hogy mondani, tenni akar valamit, hogy ha kell, kikényszerítse belőle

a Pendragon iránti alázatot, ám mielőtt megszólalhatott volna, Arthur

leintette.

Az aranypáncélos némán, egyenes derékkal, délcegen ült a nyeregben. Végül

hosszú hallgatás után maga Arthur törte meg az egyre feszültebbé váló csendet.

- Úgy hallom, üzenettel érkeztél, jó lovag. Áruld hát el, és azt is mondd el,

kitől hoztad. Valóban tudod, mi történt híveimmel, kik a Szent Grál

felkutatására széledtek szét a világban?

- Igen - felelte az aranypáncélos kemény, már-már durva hangon. - Igen, tudom

hol vannak.

Arthur kérdően nézett rá, Sir Kay pedig nem bírva visszafojtani

türelmetlenségét, felkiáltott.

- Felelj hát, lovag! Felelj a Pendragon kérdésére!

Az idegen hallgatott.

- Felelj királyodnak! - mordult fel Sir Tristram is.

Az aranypáncélos Tristram felé fordult, és bár arcát eltakarta a sisak, éles

hangjából érezni lehetett, gúnyosan elmosolyodott.

- A királyomnak? - kérdezte. - Ez a vénember nekem nem királyom!

A lovagok fegyverükhöz kapva fenyegetően előreléptek a felségsértés hallatán,

ám Arthur egy legyintéssel visszaparancsolta őket.

- Szavaid tiszteletlenek, lovag, de megbocsátok neked. Ki küldött ide? Hol

vannak a világban bolyongó híveim?

- Hogy hol? - kérdezte az aranypáncélos. - Többé már nem térnek vissza

hozzád. Tudni akarod, ki küldött? Az anyám. Igen, az anyám, és a lelkemre

kötötte, adjam át üdvözletét a fivérének!

Ez az utolsó szó erős szélrohamként oszlatta szét az Arthur elméjét

sötétségbe borító fekete fájdalom-fellegeket.

- Te vagy Morgana gyermeke! - kiáltotta.

- Igen - bólintott az idegen. - Morganáé, és a tiéd... apám. Mordred vagyok,

és eljöttem azért, ami az enyém. Te már gyenge vagy, ideje, hogy átadd nekem az

Országot.

- Fiam - sóhajtotta Arthur révetegen. - Mutasd meg az arcod!

Az ifjú leemelte fejéről az aranyszín sisakot, és a királyra nézett. Arthur

számára szemeinek kegyetlen csillogása, az arcán tükröződő megvetés és

keménység azonnal elárulta, mire nevelhette Morgana közös gyermeküket.

Ha az Ország egy ilyen király kezébe kerülne, gondolta, a béke és jólét

utolsó reménye is szétfoszlana.

- Nem adhatom neked az országot - mondta rekedten. - De ha lefogadod, a

szeretetemet igen.

- Abból nem kérek! - sziszegte Mordred. - Értsd már meg, apám, a lovagjaid

cserben hagytak. Aki eddig nem tért vissza hozzád, meghalt mind! Meghaltak, és

már te is halott vagy. Add nekem az Országot!

Arthur némán megrázta a fejét.

- Nem.

- Akkor erővel veszem el tőled! - Mordred a fejére tette sisakját. - Sereget

gyűjtök és elveszem! Fogadom, kiűzlek Camelotból, apám!

Megfordította lovát, kivágtatott a várból.

Arthur végtelen szomorúsággal nézett utána, majd lehajtotta fejét.

- Ez a vég... - suttogta.

Sir Perceval egy sebes folyású patak mellett állva éppen nekikészült, hogy a

vízből kimeredő köveken lépdelve átkeljen a túlsó partra, mikor egyszeriben

lódobogás és dühödt üvöltözés ütötte meg a fülét. Óvatosan az egyik fa mögé

húzódott az egyik fa mögé húzódott, és rejtekéből kikémlelve a patak másik

oldalára meresztette a szemét.

Először csak menekülő egy lovagot látott, de a nyomában máris feltűntek vad

üldözői is. A csapat tagjainak vértje éjszínű volt, sisakjuk vérengző bestiákká

változtatta őket. Egyedül vezetőjük viselt arany módjára sárgálló páncélt, és

démonfejet formázó sisakot. Egy sisakot, melynek látványa Percevalban

felélénkített egy sajgó, de már az évek ködébe veszett emléket.

Amikor az üldözött vitéz fáradt lova megtorpant a patak partján, az utána

vágtatók körbeállták, elzárták előle a menekülés útját, és fenyegetően

meglóbálták fegyvereiket.

- Tagadd meg a királyt, és megkegyelmezek! - kiáltott rá az aranypáncélos.

- Tagadd meg Arthurt, és ismerd el, hogy én, Mordred vagyok az új Pendragon!

Az üldözött lovag felemelte kardját, és felüvöltött.

- Soha! Arthur a király, és ő is marad!

A patak túlsó oldalán, a fa mögött lapuló Sir Perceval csak ekkor, a

hangjáról ismerte fel a magányos lovagot.

- Uryens! - suttogta, és kővé dermedt a rémülettől.

- Vigyázz, az életeddel fizetsz, ha nem hódolsz be nekem! - morogta Mordred.

- Inkább meghalok, de Arthurt soha el nem árulom! - felelte Uryens.

- Ám legyen! - kiáltott fel Mordred, és lovával előreszökellve a már így is

több sebből vérző Uryens mellébe döfte kardját.

A kemény penge megrepesztette Uryens páncélját, felhasította bőrét, és

széttörte csontját. Arthur hű lovagja a földre zuhant, és vastag, sötét

vércsíkot húzva maga után a patak felé kúszott.

Sir Perceval fejében zavarodott gondolatok kavarogtak. Noha fegyvereit már

hosszú-hosszú évekkel azelőtt, még Morgana barlangkastélyában elvesztette, a

legszívesebben Uryens segítségére sietett volna. Ám mikor megmozdult, hogy a fa

takarásából előlépve, a vizen átgázolva Mordredre és pribékjeire támadjon,

agyába villant egy kép, egy hang és egy halvány emlék. A Szent Grál, gondolta.

Most mindennél fontosabb, hogy megismerjem a kérdést és a titkot, melyek

birtokában megszerezhetem. Bocsáss meg, Uryens! Bocsáss meg, de nem segíthetek

rajtad!

A halálos sebet kapott Sir Uryens hörögve, hason csúszva vergődött a víz

felé, mintha azt hinné, hogy a patak sebesen áramló hullámai begyógyíthatják és

összeforraszthatják sebeit. De görcsösen kapaszkodó ujjai alig mélyedtek a

partmenti kis örvényekbe, mikor Mordred melléje ugratott, és a hátába döfte

hosszú kopjáját.

Uryens kővé dermedt a fájdalomtól, Perceval pedig a Mordred iránt érzett

gyűlölettől. Mordred kirántotta fegyverét a mozdulatlan testből, és harcosai

kíséretében bevágtatott az erődbe.

Mikor elhalt a lovak patáinak földrengető dobogása, Perceval előbújt a fa

mögül, és átkelve a patakon Sir Uryenshez futott. Letérdelt, ölébe vette a

lovag fejét, akinek sűrű vére vörösre festette ősz haját, a víz fehéren

fröccsenő habjait és a szürke köveket.

- Bocsáss meg, Uryens! - zokogta Perceval.

Uryens, akinek lelke a neve hallatára egy pillanatra még visszafordult a

halálba vezető ösvényről, kinyitotta szemét, és a fölötte fehérlő arcba nézett.

- Perceval! - zihálta. - Folytasd a küldetést... Keresd meg a Grált és mentsd

meg Arthurt, mentsd az Országot! Nekem... nem sikerült...!

- Én már láttam a Szent Grált - motyogta Perceval. - Már majdnem a kezemben

volt, de... Elvesztettem. Úgy érzem, már soha többé nem kerülhetek a közelébe.

- Próbáld meg ismét! Meg kell tenned... - Uryens, akinek erőt adott az

indulat, kissé feljebb emelte fejét. - A Kerekasztal legdicsőbb lovagja fog

hozzásegíteni, hogy megtaláld... Hallod? Kövesd a hangokat!

Sir Perceval fülét hegyezve hallgatózott. Igen, a partmenti fák közül mintha

valóban hangok szólongatták volna.

- A legdicsőbb lovagot? - visszhangozta kábán. - De hiszen az Lancelot volt!

Hogyan...?

Ám Sir Uryens már nem felelhetett.

Perceval lefogta a halott lovag szemeit, elmormolt egy imát, majd

feltápászkodott, és bizonytalan léptekkel elindult a patak folyásának irányába,

a hangok felé.

Ahol sebes patak sziklákkal teleszórt, zúgókkal és örvényekkel tarkított,

félelmetes sodrású folyóvá szélesedett, Sir Perceval a part mentén haladva

kilépett az erdő fái közül. Mikor körülnézett, már látta is, kiktől ered a

kiáltozás, melynek hangjait követte, és amit Sir Uryens a halála előtt utoljára

hallott.

Az erdő széli ösvényen rongyos koldusok csapata vonult. Ők jajongtak, ők

zokogtak, ahogy végső kétségbeesésükben hiábavaló, élelmet kereső zarándokútjuk

közben őrült módjára visongva megásták előző éjszak éhhalált halt társaik

sírját. Valójában nem is volt sír az a néhány gödör, melyet a puha földbe

kapartak, nem is volt hant, amit föléjük emeltek, és nem lehetett a végső

tisztesség megadásának nevezni a göröngy kupacok előtt eszelős módjára üvöltöző

pap szavait.

Rongyosak voltak Arthur húsz év előtt még virágzó országának parasztjai, és

nem volt különb tőlük a szürke csuhát viselő, bozontos ősz szakállú, csapzott,

hamuszín hajú pap sem, ki egy gallyakból összetákolt keresztet a magasba emelve

rikoltozta a búcsú holtaknak címzett szavait. Mocskos csürhe volt a csapat, de

nem is lehetett más, hiszen az Ország földjén az Egyisten fia által

megjövendölt végzet, az apokalipszis lovasai tomboltak.

- Halál! - üvöltötte a pap. - Halál mindenütt! Ti, kiknek most a sírjánál

állunk, már tudjátok, te pedig, kik még éltek, nem sokára rájöttök, a Halál az

egyedüli társunk. Csak a Halál tart ki mellettünk, mert ez a föld már Hádész

rettenetes völgyévé változott rég, s megváltást csak a lelkünk remélhet!

Sir Perceval kíváncsian, de iszonyodva közelebb húzódott a valahogy

ismerősnek tűnő csuháshoz.

- Nézzétek ezt az embert! - mutatott rá a pap, mikor felfedezte. - Nézzétek

ezt a hitvány, mocskos férget, aki egykor dicső lovag lehetett! Lovag, aki a

szószegők közé tartozott! A szószegők közé, a király hívei közé, akik békét és

bőséget ígértek nekünk! Nézzétek!

Az embercsürhe Perceval felé fordult, a csuhás pedig eléje futott, és habzó

szájjal tovább ordítozott.

- Ő is egy azok közül, akik megcsillantották előttünk a jólét reményét! Szép

szavakkal a maguk oldalára állítottak minket, de mit kaptunk tőlük? Mit adott

nekünk a fattyú-király uralma? Mi jutott nekünk a beígért boldogság helyett?

Éhínség, dögvész, és halál, semmi más!

Sir Perceval döbbenten a pap eltorzult arcára meredt. A szakáll, a haj, az

öltözék első pillantásra ugyan megtévesztő volt, de az arc... Minél tovább

nézte, annál biztosabb volt benne, hogy az eszeveszett csuhás nem más, mint...

- Lancelot, te vagy az? - suttogta Perceval. - Sir Lancelot du Luc, te

lennél?

Ám a pap mintha nem is hallotta volna szavait.

- Az ő büszkeségük, az ő bűneik, az ő egymás közötti csatározásaik miatt

vagyunk most itt - üvöltötte az egyre bőszebben morgó rongyosoknak. - Ők hozták

ránk a pusztulást! Bosszút kell állnunk rajtuk!

- Sir Lancelot! - nyögte Perceval. - Nem ismersz meg? Perceval vagyok!

De az őrült csuhás, aki egykor a Lancelot névre hallgatott, aki valamikor még

Arthur legvitézebb lovagja, és árulásának éjszakájáig a leghűségesebb híve

volt, a felhergelt, bosszúért hörgő emberroncsok karjai közé taszította

Percevalt.

- Isten csináltak magukból! Meggyalázták az Urat, és miattuk fordult el

tőlünk az Egyisten! Miattuk feledkezett meg rólunk az Úr szent fia!

Mocskos kezek ragadták meg Perceval testét, és hiába vergődött, hiába próbált

védekezni, nem bírt a megvadult rongyosokkal.

- Álljatok bosszút rajta! - üvöltötte Lancelot. - Öljétek meg az

istenkáromlót, és az Úr újra rátok néz majd!

A tömeg úgy sodorta magával Percevalt, akár a folyó hullámai az uszadékfát.

- Lancelot! - kiáltotta a lovag. - Perceval vagyok!

- Végezzetek vele! - dühöngött Lancelot. - Hajítsátok a vízbe!

Perceval érezte, hogy a testét a levegőbe emelő kezek kicsúsznak alóla,

érezte, hogy zuhan. Bemocskolódott, berozsdált páncélja nagyot koppant a folyó

vizéből kiálló sziklákon.

- Lancelot! Ne tedd ezt! - emelte fel a fejét, ám véznaságukban is erős

kezek, csontos öklök csaptak az arcába, kemény lábak rúgásai csattantak a

derekán.

- Lancelot!

- Öljétek meg! - bíztatta Lancelot a csürhét. - Szabaduljatok meg tőle! Ő is

azok közül való, akik rátok hozták a bajt!

- Lancelot! Lance...! - Perceval kiáltása kétségbeesett bugyborékolásba

fulladt. A rongyosok begördítették a folyóba, és a mély víz száguldó hullámai

máris magukkal ragadták.

Perceval páncélja súlyával küzdve, emberfeletti erőfeszítéssel a víz felszíne

fölé emelte fejét.

- Segíts nekünk, gyere vissza, Lancelot! - ordította, miközben egyre távolabb

sodródott a hajdani lovagtól és bambán vigyorgó híveitől. - Arthurnak szüksége

van rád! A Kerekasztal...!

Sir Percevalt a mélybe rántotta egy fortyogó örvény. Fuldokolva alámerült, s

miközben tüdeje majd' szétpattant, sorra letépte magáról páncélja darabjait.

Ha nem sikerül megszabadulnom innen, nézett a víz homályán át a folyó

fenekére, talán örökre elvész a remény, hogy Arthur a kezébe vehesse a Grált...

Kegyetlen düh áradt szét a lelkében Morgana és Mordred iránt, kiknek gazsága és

démonok által sugallt terve romlásba taszította az Országot; és haragot érzett

Lancelot iránt is, akinek őrülete most még az élettől is elszakítja őt. Húzta,

rángatta páncélját, de hiába. A keze annyira remegett a vad indulatoktól, hogy

képtelen volt meglazítani a vértet tartó szíjakat.

Mikor aztán már úgy érezte, mindennek vége, mikor a tüdejét, szívét és torkát

hasogató, fejét szétfeszítő fájdalom annyira felerősödött, hogy már nem is

érezte, ekkor végtelen nyugalom kerítette a hatalmába. Már nem érdekelte,

miért, hogyan, és ki miatt kell meghalnia. Az elmúlás pillanatában megbocsátott

mindenkinek, aki ellene vétkezett.

Mintha csak erre a gondolatra lett volna szüksége ahhoz, hogy egyre

ernyedtebben tapogatózó ujjai kioldják a testét lerántó páncél szíjait, sorra

ledobálta magáról a vasakat. Már csak a mellvért húzta egyre lejjebb, de végül

attól is megszabadult. Miközben a felszín, a levegő felé rúgta magát, kibújt a

testére tapadó gyolcsruhából is, majd lélegzet után kapkodva, a síkos kövekbe

kapaszkodva kimászott a partra.

- Nem adhatom fel a reményt! - suttogta kábultan, önmagát bíztatva. - Másom

sincs már, csak az! Meg kell szereznem a Szent Grált...

Abban a reményben emelte fel fejét, hogy újra megpillantja Lancelott, aki -

ha sikerül visszatéríteni Arthur lovagjainak sorába - talán többet tehet, mint

bárki más. Igen, gondolta Perceval, egyikünknek sem sikerült, de ő... Ő

mindenre képes!

Ám nem azt a partot, de nem is azt a vidéket látta maga előtt, ahol a

koldusok a vízbe vetették. Maga sem értette hogyan, de már nem a folyó partján

volt, hanem annak a fehéren tündöklő falú várnak a kapuja előtt állt, amit

egyszer már látott. Félve a leeresztett felvonóhídra lépett, és elindult

felfelé a mögötte emelkedő lépcsősoron, melynek végében a kitáruló aranyveretes

kapun túl ott tündökölt a Szent Grál.

- Ismered a választ a Kérdésre? - dörrent a hang.

Perceval megtorpant. Elméjébe gyötrelmes emlékképek villantak. Morgana és

Mordred gazsága, az eszeveszett Lancelot kegyetlensége... Ugyan mi más lehet a

válasz, mint...

- Igen - mondta határozottan. - Megbocsátást csak az nyerhet, aki maga is

képes elfeledni az ellene vétkezők bűneit.

- Tudod a titkot?

Perceval tűnődése csupán egy szívdobbanásnyi ideig tartott.

Senki emberfia nem bírhatja ki ilyen hosszú ideig a víz alatt, mint most én,

gondolta. Lehet, hogy már nem élek? De akkor hogy lehetek mégis itt?

- Igen - felelte végül. - Tudom a titkot. A halállal nincs vége az életnek.

- Jól válaszoltál - mondta a hang. - Vedd el jutalmad, és térj vissza az

életet adó Grállal oda, ahol a legnagyobb szükség van rá!

Perceval kinyújtotta a kezeit, és alig, hogy ujjai megérintették a szent

serleget, vakító, fehér fény villant. Lehunyta káprázó szemeit, és amikor a

lobbanás elhalványult lassan kinyitotta.

Camelot vára előtt állt.

Arthur a Mordreddel való találkozása után minden addiginál gyengébbnek érezte

magát. Napjait fásultan egy karosszékbe roskadva, üres fejjel maga elé révedve

töltötte, és éjszakái sem hoztak pihentető álmot a szemére. Már arra sem maradt

ereje, hogy egyedül felálljon; minden mozdulat megtételéhez segítségre volt

szüksége. Sir Kay szinte egyetlen percre sem hagyta magára fivéreként szeretett

királyát, de tudta, semmit sem tehet, amivel segíthetne Arthuron.

A király haldoklott, és vele együtt az Ország is a végnapjait élte. Mordred

apjának tett fogadalmához híven - meggyőzéssel, ígéretekkel, de főként

erőszakkal - maga mellé állította az Arthur ellen lázadó, a hatalom

megszerzésére törő lovagokat és hercegeket. Ezzel az egyre népesebbre dagadó

sereggel aztán sorra elfoglalta vagy leromboltatta a Pendragonhoz hű nagyurak

várait, gyalázatos viadalokban legyőzte a neki behódolni nem akaró lovagokat.

Sir Kay rendre beszámolt Arthurnak Mordred hódításairól, ám a király

mindannyiszor csak hallgatással felelt a rossz hírekre. Nem gyűjtötte össze

lovagjait, nem indított háborút saját fia ellen, de még csak a védekezésre sem

adott parancsot. Nem mintha tartott volna Mordredtől, és nem is gondolta meg

magát, hogy mégis átadja az Országot fiának. Arthur nem másította meg

elhatározását, és nem vesztette el a bátorságát, de elméjére a kábulat oly sűrű

köde borult, hogy fel sem fogta a hozzá intézett szavak értelmét...

Azt sem hallotta meg, mikor egy nap Sir Kay örvendezve berontott hozzá, és

felkiáltott.

- Arthur! Sir Perceval visszatért!

Kay a székbe roskadt király elé térdelt, megfogta a vállait, és megrázta.

- Itt van Sir Perceval, és elhozta a Szent Grált!

Arthur résnyire nyitotta homályos tekintetű szemeit, és bambán a szoba

ajtaján belépő, számtalan apró sebből vérző, meztelen alakra bámult.

Sir Perceval is ura elé térdelt.

- Teljesítettem fogadalmam - mondta rekedten. - Elhoztam a Szent Grált. Igyál

hát belőle, királyom, és újjá fogsz születni. Újjá születsz, s veled együtt az

Ország is.

Arthur ajkai megrebbentek, de egyetlen szót sem tudott kinyögni.

Sir Kay felállt, megfogta a Pendragon reszkető fejét, szétfeszítette a

száját, Perceval pedig az ajkaihoz emelte a hűs vízzel teli kupát.

- Igyál, királyom! - mondta Perceval. - Te és az Ország egyek vagytok. Igyál

a szent kehelyből, és minden jóra fordul...

Arthur erőlködve lenyelte a szájába kényszerített kortyot, és lehunyta

szemeit.

- Kay! Perceval! - nézett fel hirtelen, és szaporán pislogni kezdett. - Most

érzem csak, milyen üres volt a testem lélek nélkül...

Arthur felállt, és az ablakhoz lépett. Kinézett a hirtelen előtűnő nap

sugaraitól új fénnyel ragyogó várra, majd mintha csak egy hosszú, kimerítő

rémálomból ébredne, kinyújtóztatta évek óta mozdulatlanságra kárhoztatott

tagjait. Nagyot reccsentek elöregedett csontjai, megroppantak izmai, és

megfordult. Az ámuldozva figyelő két lovag úgy látta, mintha a régi Arthur

állna előttük.

- Eddig mások viselték életem terheit - mondta a Pendragon. - Lancelot a

becsületemét, Guienevere a bűntudatomét, Merlin a bölcsességemét, Mordred a

bűneimét. Eddig a lovagjaim harcoltak az én ügyeimért, de most másképp lesz.

Most valóban király leszek! Menj, Kay, hívd egybe a seregemet. Csatába indulunk

az Országért. Visszaszerezzük becsületünket, és... És megküzdünk Mordreddel!

Sir Kay boldogan elmosolyodott, és ordítozva kiszáguldott a szobából.

- Őrök! Lovagok! Fegyvernökök! Készüljetek a csatára!

- Igen - suttogta Arthur. - Harcba indulunk. De előtte még el kell búcsúznom

valakitől...

A Camelot vára körül álló ősöreg fák, melyek végignézték Uther Pendragon

halálát, Arthur első dicsőséges tettét, az Ország virágzását és hanyatlását,

melyek látták a Szent Grál felkutatására útnak induló, majd sebzetten

visszatántorgó, kudarcot vallott lovagokat, most újra egy fényes és pompázatos

eseménynek lehettek tanúi. Újra ott aranylott az égen az örökre eltűntnek hitt

nap, és sárgás fénykarjaival - mint már annyiszor - ismét megsimogatta a

felvonóhídon átvágtató, csatába induló lovagok ezüstszín páncélját.

Bár Arthur serege megfogyatkozott, bár a néhai délceg vitézek helyett most

megöregedett és megfáradt férfiak ültek a harci mének hátán, de elszántságuk

mégis erős csapatnak tüntette fel őket a kapu körül összegyűlt bámészhad

szemében. Mert újra ott álltak a Pendragon alattvalói, a parasztok és

kézművesek, a kereskedők és papok, hogy búcsúzóul szerencsét kívánjanak a

feltámadott királynak. Rongyosak voltak és mocskosak, de szemükben ott izzott a

jövőbe és a királyba vetett hit erőt adó fénye. A királyba, akinek gyógyulása

új tavaszt hozott az Országra, virágba borította a fákat, sarjadzásra

ösztönözte a húsz esztendeig alvó földben megbúvó magvakat.

A lovagok átnyargaltak az erdőn, át a hegyek között. Csak akkor álltak meg,

mikor kissé görnyedt, de mégis délceg alakjuk az örök körforgásában lenyugodni

készülő nap fényében árnyékot vetett az előttük magasodó hófehér falakra.

Arthur leugrott lováról, és bezörgetett a kolostor kapuján. A kémlelőnyíláson

kikandikáló apáca első pillantásra felismerte, és örömmel beeresztette.

Arthur döngő léptekkel végigment egy hosszú folyosón, majd mikor kísérője, az

Egyisten fiának örök hűséget esküdött fehér ruhás szűz megállt, benyitott az

egyik ajtón.

A dísztelen cellában csupán egy kemény priccs állt, és csak egyetlen tárgy, a

két hunyorgó gyertya sápadt fényében is tündöklő feszület enyhítette a kopár,

szürke falak egyhangúságát. Egy feszület, mely előtt, háttal az ajtónak, s a

rajta belépő Pendragonnak, egy apáca térdelt imára kulcsolt kezekkel. Egy

apáca, aki egész életében csupán egyetlen bűnt követett el, de utána

vezeklésképpen örökre bezárkózott a kolostor falai, a hit reményt és nyugalmat

adó bástyái mögé.

- Guienevere! - szólította meg Arthur.

Az apáca teste a név hallatára megremegett. Tétován felállt, megfordult, és a

király elé lépett.

- Guienevere!

- Ó, Arthur! - suttogta az egykori királyné, és elfordította szégyenpírtól

égő arcát. - Mindenről én tehetek... - zokogta. - Én...

Arthur megfogta Guienevere két kezét, és vigasztalóan elmosolyodott.

- Sir Perceval megtanított rá, mi a válasz a legfontosabb kérdésre.

Megbocsátok neked - mondta. - Nyugodjon meg a szíved. Már mindketten

megszenvedtünk hibáinkért. Bármit követtél el, én mindig szerettelek. Ugyanúgy,

ahogy most szeretlek.

Guienevere szemében könnycseppek ragyogtak, de e szavak hallatán

elmosolyodott ő is.

- Szerettelek királyomként, és, szinte mindig, férjemként - mondta. - De

Isten a tudója, nehéz túl soká a napba nézni...

- Megbocsátok mindazért, amit tettél - folytatta Arthur -, s bocsáss meg

hasonlóképp nekem... ha tudsz.

Guienevere némán rázta fejét, arcán végigperegtek a könnyek.

- Nem arra születtem, hogy emberként, férfiként éljek - magyarázta Arthur.

- Talán jobb férjed is lehettem volna, de az én sorsom az, hogy emlékké váljak.

Ne feledd, Guienevere: bármi történjék, kettőnk közössége csak röpke kezdet

volt. Egy szép, feledhetetlen időszak, ami egyszer... valamikor még

visszatérhet. - Arthur hosszan, mélyen királynéja szemébe nézett. - Búcsúzni

jöttem, Guienevere - mondta végül. - Most, hogy a Szent Grál varázsereje

meggyógyított, újra lovagjaim élére állok. Csatába indulunk, hogy megvédjük az

álmot, amely bennünk öltött testet, s harcolunk, hogy ha az idő elérkezik,

megvalósulhasson megint.

Eleresztette Guienevere két kezét, és az ajtóhoz lépett.

- Arthur, várj! - Guienevere a priccséhez lépett, lehajolt, és a keményre

tömött szalmazsák alól előhúzott egy hosszú, fehér vászonba bugyolált tárgyat.

- Megőriztem neked - mondta, és Arthur felé nyújtotta.

Arthur letépte a csomagról a vászoncsíkokat, és maga elé emelte a benne rejlő

Excaliburt.

- Sohasem mertem remélni, hogy nálad van - mondta, s a szeme nevetett. -

Sokszor gondoltam rá, hogy majd egyszer, mikor már nem tartozom a jövőnek, és

emberként élhetek, újra elismersz férjednek... Isten veled!

Két ujjával szelíden végigsimított a Guienevere szemei köré gyűlt ráncokon,

és megérintette az arcot melyre ugyan rányomták bélyegüket az elmúlt évek, de

mely még mindig ugyanolyan szép volt, mint azé a fiatal lányé, akivel Cameliard

várában találkozott.

- Ez az álmom - mondta.

Guienevere némán, könnyektől csillogó szemekkel, de mosolyogva bólintott.

- Talán egyszer több lesz, mint látomás... - suttogta Arthur, és két kezét az

Excalibur markolatára szorítva kisietett a cella ajtaján.

Felvirradt az új nap, s mire ismét bealkonyodott, Arthur és lovagjai már

messze maguk mögött hagyták Camelot várát, de a kolostort is, ahol Guienevere

királyné keresett és talált menedéket önnön háborgó lelke elől. Mire aztán a

sötétség madara kiterjesztette fekete szárnyait, elérték a holtak lelkének

épített szentélyt, amit annak idején Merlin parancsára azokból a sziklákból

emeltek, melyeket a Zöld Szigetről zsákmányoltak.

Arthur hirtelen felemelte kezét, megállította csapatát, és az egyik domb

mögül elébe ügető vén lovagra nézett.

- Sir Sandeff! - kiáltott fel a király. - Hát te is mellém állsz?

- Igen, uram, de csak én, meg az egyik fiam - felelte a lovag. - A harcosaim,

és másik gyermekem mind Mordredhez pártoltak.

- Mordredhez? - kérdezte Arthur, és körbetekintett a békésnek látszó tájon. -

Így is jó. Akkor sem győzhetnek le minket... De mondd, Sir Sandeff, mi az a

vastag füstoszlop ott, a távolban? Talán felgyulladt az erdő?

- Nem az erdő ég, királyom - felelte Sir Sandeff. - A Mordred táborában

gyújtott tüzek füstjét látod. Annyi harcosa van, hogy még számba venni is

lehetetlen volna mindet.

- Mordred tábora? - tűnődött Arthur. - Ha ő amott van, akkor mi oda verünk

tanyát éjszakára - mutatott a domb tetején ágaskodó kőtömbökre. - Egykor éppen

ezen a helyen örvendtünk a győzelemnek, és most itt pihenjük majd ki magunkat

utolsó csatánk előtt. Készüljetek, lovagok! Legyenek akár annyian, mint fűszál

ezen a dombtetőn, de pirkadatkor megütközünk a fiam seregével.

Mikor alig több, mint tucatnyi lovagból álló csapata lepihent, Arthur

megdörzsölte álmatlanságtól égő szemeit, és kilépett a Stonehenge, kőszentély

mellett felvert sátorából. Felnézett az alkonyi égre, a sorra kigyúló

csillagokra, a hidegen derengő holdra, és felsóhajtott.

- Ó, Merlin! Bárcsak itt lehetnél velem, öreg barátom! Még sohasem volt ilyen

nagy szükségem bátorító szavaidra. Érzem, a holnapi lesz az utolsó csatám. Még

csak nem is remélhetjük, hogy ekkora túlerővel szembe tudunk szállni, és nincs

olyan hadicsel, mellyel Mordredet és azt a boszorkányt, Morganát

becsaphatnánk...

Arthur leült az egyik kőoszlop tövébe, mellére hajtotta fejét, majd öklével

elkeseredetten a földre csapott.

- Merlin! Ennyire még sohasem volt szükségem rád! Merlin! Hol vagy?

Valahol a föld mélyén, nem is olyan távol a helytől, ahol Arthur ült, a

jégtömbbe zárt mágus összeszedte minden megmaradt erejét, és a Pendragon felé

nyújtotta tudatának csápjait.

- Arthur... - suttogta, és testetlenül, de nem láthatatlanul megjelent a

kőtömbök között.

- Merlin! - kiáltott Arthur. - Hát itt vagy? Hát nem igaza hír, hogy

Morgana...

- Mesebeszéd! Már megtanulhattad volna, a test nem sokat ér. A lélek számít

igazán, királyom! A lélek!

- A lélek? - motyogta Arthur.

- A testem fogoly, de a bennük rejlő anyagtalan erő mindennél hatalmasabb -

lehelte Merlin hangja alig hallhatóan. - A te szereteted ad most alakot nekem,

a barátságod hozott vissza oda, ahol most vagy, Arthur: az álmok birodalmába.

- Ó! Csak egy álom lennél, Merlin?

- Van, akinek álom - mondta Merlin szelíden, és hirtelen felemelte

köd-karjait. - Másoknak... lidércnyomás!

Alighogy kiejtette e szavakat, a varázsló alakja semmivé foszlott. Arthur

egyedül állt az alkonyi szélben. Megdörzsölte égő szemeit, felállt, és

körbenézett.

- Merlin! - kiáltotta, ám hiába kereste ifjúkora mentorát, nyomát sem látta.

- Még találkozunk, Arthur - suttogta a jól ismert hang valahonnét messziről.

- Találkozunk, ebben biztos lehetsz!

- Kay!

Sir Kay a neve hallatán felemelkedett fektéből, és az ajtót helyettesítő,

félrelibbenő ponyvára, meg a sátorba belépő alakra nézett.

- Kay, ébredj!

- Arthur! Miért nem alszol? - kérdezte Sir Kay a királytól.

- Már aludtam... Azt hiszem. De most nem ez számít, Kay! Álmot láttam

Merlinről.

Sir Kay elcsodálkozott.

- Merlinről? Érdekes...

- Micsoda? - kérdezte Arthur.

- Én is őt láttam az imént.

- Beszélt hozzám...

- Hozzám is.

Arthur Kay mellé ült.

- Hozzád is? - kérdezte.- Tudod ez mit jelent? Merlin él!

- Igen, él - mondta Kay. - Az álmainkban. Onnan szól hozzánk... Azt mondta,

holnap derekasan fogok küzdeni Mordred harcosai ellen.

Arthur arca felderült.

- Ha Merlin él, talán még nem veszett el minden. Kíváncsi vagyok, már megint

mit fundált ki...

A Mordred táborának szélén álló őrszem megdörzsölte a szemét, szaporán

pislogni kezdett, de végül legyintett. Mintha egy árnyat, egy megfoghatatlan

szellemalakot látott volna elsuhanni a sötétben, de már egyáltalán nem volt

benne biztos, hogy nem csupán a szeme káprázott. Legyintett hát, és magában

elintézte annyival, hogy vagy a vacsora után bevedelt sör űz vele komisz

tráfát, vagy a másik domb tetején álló kőszentélyből tévelygett idáig egy holt

lélek. Az ital és a halottak pedig nem árthatnak neki. Nem, amíg Mordred

seregének fekete páncélját hordja, s a szépséges Morgana úrnő visel rá gondot!

Persze ha tudta volna, valójában ki - vagyis inkább mi - volt az az ellibbenő

árny, nem viselkedett volna ilyen hetykén. Mert nem más osont be a táborba, nem

más volt az, akinek teste alig volt észrevehetőbb, akár a végtelen pusztaságok

felett forrón remegő levegő, mint Merlin.

Merlin, aki szellemi energiáit egyetlen sugárrá egyesítve, szinte fizikai

valójában jelent meg Arthur és lovagjai előtt, és aki most az ellenség fészkébe

merészkedett, hogy végrehajtsa a boszorkányon ördögi tervét.

Az álomkép-mágus átsuhant a sátrak között, és egy pillanatra megtorpant a

legnagyobb, legdíszesebb építmény előtt. Meglibbent a sátor bejáratát fedő,

arannyal hímzett vászontakaró, és odabentről éppen Merlin elé lépett egy

aranypáncélos, fedetlen fejű, szőke fürtű, délceg fiatal lovag.

- Mordred... - susogta Merlin, mire az ifjú gyanakodva felkapta a fejét.

De a varázsló nem Arthur fiához, hanem annak anyjához indult. Amint Mordred

ellépett mellette, és beleveszett a sötétségbe, Merlin átsuhant a sátor

ponyváján, és megállt a díszes, faragott ágy, és a rajta heverő fiatal nő

előtt.

- Visszatértem, boszorkány! - mondta, és végignézett Morgana kívánatos,

majdnem meztelen testén. - Még mindig szép vagy. Fenséges! A tőlem tanult

mágiát hívtad segítségül, hogy fiatal maradj? Vajon minden erődet erre

pazaroltad, vagy maradt még belőle arra is, hogy megküzdj Merlinnel?

Morgana felriadt szendergéséből, és felült az ágyon. A varázsló melléje ült,

és mélyen a szemébe nézett.

- Ne félj tőlem! - mondta. - Miért tartasz attól a gyarló mágustól, akit

annak idején legyőztél? Nem árthatok neked, hiszen csak az álmodban létezem...

Morgana megfeszítette ujjait, hosszú körmeivel haragos macskaként Merlin

áttetsző arca felé kapott, de keze átsiklott az árnyalakon.

- Látod? - kérdezte Merlin. - Semmi vagyok. Álommá, árnyékká változtattál...

Morgana felnevetett, és festett körmeivel a varázsló szemei felé szúrt.

Mielőtt azonban elérhette volna, Merlin eltűnt.

Eltűnt, de csak azért, hogy a következő pillanatban a sátor másik végében

jelenjen meg.

- Árnyékká változtattál... - suttogta a mágus. - Hatalmasabb lettél, mint

amilyen én valaha is voltam... Tudod, egyszer megidéztem a Sárkányt, hogy Uther

Pendragon anyáddal hálhasson.

E szavakra Morgana dühösen elvicsorodott.

- Megidéztem, és majdnem belepusztultam - folytatta Merlin. - A Sárkány ködöt

lehelt, amin át Uther apád várához vágtathatott... A Sárkány óriási, és

végtelen a hatalma.

Morgana felmordult.

- Ó, bocsáss meg! - somolygott Merlin színlelt megbánással. - Nem akartalak

megsérteni. Ugye most arra gondolsz, jó lenne, ha örökre megszabadulhatnál

tőlem? Rajta, tedd meg, ha tudod! Elég lenne rábírnod a Sárkányt, fújjon rám

ködöt. Akkor aztán tényleg legyőznél, hiszen a testemet jégbe zártad, a

lelkemet pedig egy ködfelhőbe... Ugye ezt akarod? Mondd hát a varázsigét! Mondd

ki a tőlem ellopott szavakat, és nekem végem!

Morgana tétován szólásra nyitotta száját, ám képtelen volt kinyögni akár

egyetlen hangot is.

- No nézd csak! - kiáltott Merlin. - Talán elhagyott a varázserőd? Vagy

elfelejtetted, mit kell mondanod?

Morgana eltátotta a száját, de úgy érezte, mintha megbénult volna a nyelve.

- Mondd, Morgana, mondd ki! - bíztatta Merlin. - Mondd ki az igét, és én

örökre eltűnök erről a földről...

Morgana arca hirtelen felragyogott.

- Alal... - nyögte, de mintha összeszorult volna a torka, fulladozva

elhallgatott.

- Mondd már! - kiáltott rá Merlin. - Vagy talán mégis én vagyok az erősebb?

Nem, az nem lehet, hiszen én semmi sem vagyok, és hiába mondanám ki ezeket a

szavakat, a Sárkány nem hallgatná meg... Tudod, azt hiszem, egy kicsit

haragszik rám Arthur miatt.

- Alal'natrach... - mondta apró ködfelhőket köpködve Morgana. -

Uthas-Bredath...

- Csodálatos! Mondd csak!

- Alal'natrach... Alal'natrach...

- Ó, várj, Morgana! - mondta Merlin, mikor már vagy tucatszor elhangzottak a

bűvös szavak. - Most már elég lesz. Ha sokat ismételgeted, nemcsak nekem

ártasz, hanem magadnak, a szépségednek is!

Morgana azonban úgy érezte, képtelen elhallgatni, de a varázsige szavain

kívül egyetlen más hangot sem tudott kinyögni.

- Most már mindegy - nevetett fel Merlin egy idő múlva. - Most már elkéstél.

Köszönöm, hogy helyettem elismételted az igét. Engem nem hibáztathatsz, hiszen

figyelmeztettelek. Hagytad magad rászedni, Morgana. Vagyis... Tudatlan voltál,

és megszegted a szabályt. Egy álomképre, egy másik világhoz tartozó lényre

próbáltál a Sárkány varázslatával hatni. Tudod mit jelent ez? Hamarosan

rájössz! Annyit azért elárulok, nem nekem ártottál... Nem nekem... Nem nekem...

Morgana még sokáig hallotta a varázsló egyre halkuló, kárörvendő kacagását,

de hiába riadt fel álmából, hiába próbálta erőnek erejével összeszorítani saját

száját, képtelen volt abbahagyni a varázsige ismételgetését. Méregként, egyre

dühödtebben köpte ki magából a szavakat, s velük együtt az egyre sűrűsödő,

fallá egyesülő ködfoszlányokat...

- Nagyuram! - lépett be egy fekete páncélos lovag Mordred sátrába. - Köd

kerekedik.

- Köd? - nézett rá hitetlenkedve Mordred. - Az lehetetlen! Anyám megígérte,

hogy tiszta marad az idő!

Mordred felállt, és a lovag kíséretében kisietett a sátor elé.

- Arthur csapata a Holtak Szentélye mellett táborozik - mondta a lovag. -

Biztosra veszem, hogy hajnalban ránk támadnak. Ez a köd addig nem oszlik szét.

Hátrányunkra lesz a csatában.

Mordred dühödten vadkan módjára becsörtetett anyja sátrába, ahol - furcsa és

érthetetlen módon - a köd a legsűrűbbnek látszott.

- Merlin, te átkozott! - hallatszott Morgana hangja.

- Anyám? Mi történt? - kérdezte Mordred.

- Ó, te vagy az, fiam? - sóhajtott fel Morgana megkönnyebbülten. - Már azt

hittem... Különös álmot láttam.

- Anyám, hol vagy? Nem látlak. Ez a köd...

- Itt vagyok, fiam.

Mordred arra számított, hogy a sátorban terjengő ködből az anyja lép elébe,

ám ehelyett egy girhes, ráncos, összeaszalódott bőrű öregasszony tántorgott ki

a homályból. Egy vénség, akinek nyáladzó, fogatlan szájából minden

lélegzetvételnél sűrű, fehér füst áradt, egy förtelmes lény, aki nem átallotta

magára ölteni Morgana csábos ruháit .

Mordred egy hosszú percig csodálkozva bámult az öregasszonyra.

- Hol van az anyám? - kérdezte végül. - Hol van Morgana úrnő?

- Én vagyok az, fiam - nyekeregte a vénség. - Én vagyok Morgana. Mi bajod,

Mordred? Mi bajod, hogy nem ismersz meg? Ez a talányok éjszakája. Olyan furcsát

álmodtam! Láttam Merlint, pedig nem szabadulhatott ki...

Mordred a mágus neve hallatán egyszeriben mindent megértett. Már tudta, hogy

Merlin valóban visszatért; tudta, hogy valamilyen álnok varázslattal elrabolta

Morganától az erejét és fiatalságát.

- Anyám! - kiáltott. - Változz vissza azzá, aki voltál! Hívd a Sárkányt, és

parancsold meg neki, hogy oszlassa szét a ködöt!

- A ködöt? - vihogott Morgana eszelősen. - Ó, igen, a ködöt! Jól van, hívom a

Sárkányt. Alal... Alal...

- Mondd már! - sürgette Mordred.

- Alal... Alal... - nyögte Morgana. - Alal... Ó, Merlin, te átkozott! Alal..

- Mondd!

- Nem jut eszembe a többi, fiam - hajtotta le a fejét Morgana. - Nem jut az

eszembe!

Mordred fenyegetően felemelte jobbját.

- Mondd! Oszlasd el a ködöt!

- Alal... Alal... - Morgana riadtan hátra lépett a feléje nyúló kezek elől. -

Alal... Elfelejtettem!

- Rajta!

Mordred ujjai a vézna nyakra fonódtak.

- Mondd!

- Alal... - próbálkozott az asszony, de egykettőre elfúlt a hangja.

- Mordred, ne!

Ám Mordred eszét elvette a düh, és a ködtől kábult fejjel egyre hevesebben

rázta az anyját.

- Fiam... Ne...

A sátor bejáratában álló lovag csak egy halk reccsenést hallott, majd a

földre zuhanó, élettelen test robaját.

- Menjünk - lépett hozzá Mordred.

- És Morgana úrnő? - kockáztatta meg a lovag a kérdést.

Mordred őrlettől szikrázó tekintettel nézett rá.

- Anyám meghalt. Készüljetek!

Az eget egyetlen, hófehér sátorlapként beborító köd olyan sűrű volt, hogy még

a világot ébresztgető nap hajnali sugarai sem tudtak áthatolni rajta. Mordred

lova hátán ülve végigléptetett csatarendbe állt harcosai között, sorra

végigvizsgálta a gyalogosok és lovas vitézek vonalait, majd a láthatatlanná

vált domb, az ellenség táborhelye felé fordult. Ám bárhogy meresztgette a

szemét, bárhogy erőlködött, a köd miatt csupán néhány lépésnyi távolságra

látott.

- Hol vannak? - fordult a mellette álló lovaghoz.

- Hallgasd, uram!

Mordred fülelni kezdett, de hiába. Hallotta ugyan az egyre erősödő

patadobogást, ám képtelen volt megállapítani, hogy pontosan merről közeledik

feléjük Arthur csapata, sem azt, hány főt számlálhat.

- Régi, jól bevált csel - mondta Mordred alvezére. - Úgy látszik, még az

istenek is Arthur oldalára álltak.

- Hallgass! - förmedt rá Mordred, és fenyegetően meglóbálta a kardját.

- Akkor is végzünk velük, ha maga az ördög segíti őket!

Mordred lova véknyába vágta a sarkát, és előre ugratott.

- Az ördög? - morogta az alvezér. - Hiszen éppen azzal készülnek megvívni...

Hirtelen éles kiáltás harsant.

- Hátulról támadnak!

- Forduljatok meg! Hátulról jönnek!

Mordred megfordította idegesen táncoló lovát, és a ködbe kémlelt.

- Mozogjatok, kutyák! - üvöltötte, mikor megpillantotta a feléjük száguldó

szellemalakokat. - Mozogjatok, vagy én magam végzek veletek!

Ám elkésett a figyelmeztetés, elkésett a dühödt parancs. Arthur lovagjai már

vadul vagdalkozva irtani kezdték Mordred tétován bámuló harcosait. Vér

fröccsent, páncélok repedtek ahogy a Pendragon ezüstvértes vitézei megannyi

fénylő nyílként belevágódtak a fekete sereg sűrűjébe. Halálsikolyok, üvöltések

harsantak, őrült kiáltozás, eszeveszett kavarodás támadt a csatarendbe állt

Mordred-hívek között.

Percek alatt megritkult a feketepáncélos armada, ám Arthur hős lovagjai

között is aratott a Halál. Igaz, farkasokként küzdöttek, de Mordred kutyái

feleszmélve első döbbenetükből falkákban rontottak egy-egy vitézre.

Arthur az Excaliburral lekaszabolt két feléje rohanó gyalogost, de a

harmadiknak élete utolsó tetteként még sikerült a Pendragon lovának oldalába

döfnie lándzsáját. Arthur a fájdalmasan nyerítve összerogyó ló nyergéből a

földre ugrott, és felkiáltott.

- Kay!

- Arthur!

- Perceval!

- Királyom!

- Tristram!

- Itt vagyok!

Arthur körbenézett, és látta, lovagjai alól sorra kidőlnek ménjeik.

- Gyertek! - üvöltötte. - Álljunk szorosan egymás mellé! Gyorsan!

A még életben maradt öt lovag királyukhoz ugrott, és háttal egymásnak, váll

váll mellett tovább vagdalták a rájuk támadó, egyre győzedelmesebben ordítozó

harcosokat. Arthur lovagjainak minden csapása halált osztott, de hiába

emelkedett körülöttük az egymásra omló halottakból álló domb, a véres, hörgő

sáncfal mögül új és újabb feketepáncélosok ugrottak feléjük.

Arthur már-már elvesztette reményét; a balján álló Sir Perceval szinte

megvakult a homlokán tátongó sebből a szemébe ömlő vértől; Sir Tristram

combjából egy kopja nyele meredezett; Sir Morfram oldalát felhasította egy kard

pengéje; Sir Sandeff jobb csuklóját lemetszette egy bárd, de a fájdalomtól

üvöltve, bal kézzel is tovább harcolt.

- Túl sokan vannak! - ordította a király jobb oldalán küzdő Sir Kay.

- Nem tudjuk visszaverni őket!

Arthur egy pillanatra az égre emelte szemeit, és nagyot kiáltott.

- Istenem, most segíts!

Ekkor hirtelen széles ösvény nyílt a feléjük áramló fekete harcosok hullámzó

sokaságában. Arthur csodálkozva bámult a hófehér lovon ülő, torzonborz, ősz

szakállú emberre, aki a halál isteneként, páncél és pajzs nélkül rontott az

ellenségre.

- Lancelot! - kiáltott fel örvendezve Sir Perceval.

Arthur mozdulatlanná dermedt a döbbenettől, és forró, testét-lelkét

melengető, új erőt adó szeretethullám ömlött végig rajta.

- Ez... Ez igaz?

A szakállas vadember egy pillanatra ránézett, és tekintete találkozott

Arthuréval.

- Lancelot! - üvöltötte Arthur. - Lancelot velünk van!

- Sir Lancelot visszatért!

- Ha ő velünk van, Isten sem hagyott el minket - mondta Sir Perceval.

- Győzni fogunk!

Arthur, meg öt sebesült, de új erőre kapott lovagja, és a királyához

visszatért Sir Lancelot folytatta a mészárlást. Mikor aztán a delelőre érő nap

átnyújtotta fényujjait a ködön, mikor Mordred harcosai az utolsó szálig

elestek, Arthur felemelte vértől és verítéktől mocskos arcát, és körülnézett.

Egyedül csak ő, és Sir Perceval maradt talpon. Kay, Tristram és a többiek

véresen, de még halálukban is diadalmasan mosolyogva feküdtek a hullahegy

kráterében. Arthur szomorúan megrázta a fejét. A harc hevében észre sem vette,

mikor estek el hű lovagjai, mikor hullottak el mellőle barátai. Szomorúan Sir

Percevalra pillantott, aki felemelte a kezét, és arra a helyre mutatott, ahol a

legmagasabbra tornyosultak Mordred halott híveinek tetemei. Arthur tétován

megfordult, és rekedten, fájdalmasan felkiáltott.

- Lancelot!

Az ősz lovag erőlködve felemelte a fejét.

- Arthur... Királyom...

Arthur szédelegve áttaposott a véres testeken, és Lancelot mellé térdelve az

ölébe vette a lovag fejét.

- Lancelot!

- Arthur... Bocsáss meg, királyom!

Mielőtt Arthur bármit is válaszolhatott volna, Lancelot a derekán tátongó

mély sebre szorította a kezét, és felnyögött.

- A régi sebem - suttogta. - Sohasem gyógyult be...

- Lancelot! - mondta Arthur könnyes szemmel.

- Bocsáss meg! Megváltás lenne, ha úgy halhatnék meg, mint a Kerekasztal

lovagja...

- Az vagy Lancelot - felelte Arthur remegő hangon. - A lovagom vagy, de még

több is annál. Te vagy a legkiválóbb a valaha élt, és még meg sem született

lovagok között.

- Guienevere... Megint királyné? - kérdezte Lancelot.

- Igen, Lancelot - mondta Arthur.

Lancelot megbékélten felsóhajtott.

- Isten veled, Arthur. Mennem kell, királyom. Vigyázz az Országra, és vigyázz

Guienevere-re is...

Arthur Lancelot megbékélt arcára pillantott, lefogta a halott lovag szemét,

és arcát kezeibe temetve felzokogott.

Ki tudja, meddig siratta volna hű lovagját, ha hirtelen nem nehezedik egy kéz

a vállára.

- Jöjj, királyom - mondta halkan Perceval. - Győztünk, és most terád vár az

Ország.

Arthur felállt, és Percevalra nézett.

- Nem mehetek. Még van egy feladatom. Az utolsó, amit királyként végre kell

hajtanom - felelte, és előre mutatott.

Perceval megfordult, és mikor felismerte a halottak között feléjük botorkáló

alakot, már értette, Arthur mire gondolt. Felemelt a földről egy elhajított

kardot.

- Az Országnak szüksége van rád - mondta, és a közeledő Mordred felé indult.

- Nem, Perceval - fogta meg a karját Arthur. - Ezt nekem kell megtennem.

Mordred közben eléjük ért, és felemelte lándzsáját.

- Gyere, apám! - kiáltotta. - Öleljük meg végre egymást!

Arthur félretolta Percevalt.

- Fiam!

Mordred hirtelen mozdulattal előredőlt, és minden megmaradt erejét

összeszedve Arthur mellébe döfte fegyverét. Arthur felnyögött, és a páncélján

támadt lyukból előcsorduló sűrű vérpatakra nézett. Felemelte az Excaliburt.

- Te soha sem lehetsz király, Mordred! - kiáltotta, és a lábai előtt térdelő

fia hátába merítette az Excaliburt.

Sir Perceval szíve megremegett a fájdalomtól, ahogy a véres ölelésben,

először és utoljára egymás keblére boruló apára és fiúra nézett. Ahogy Arthurra

és Mordredre pillantott, ahogy eszébe jutottak az Uther Pendragonról és

Igraine-ről hallott történetek, ahogy felidézte Morgana és Merlin tetteit,

egyszeriben megértette, a jó a rosszból, a rossz pedig a jóból fakad.

Megértette, hogy egy tiszta kút is adhat mérgező vizet, és csak a Merlinhez

hasonló lények, a világmindenség urai által az emberek közé intézőnek küldött

teremtmények sikerén vagy kudarcán múlik a népek és az országok sorsa.

Sir Perceval kábultan figyelte, ahogy Mordred lassan oldalra dőlt, Arthur

pedig a testéből kimeredő lándzsa nyelét szorongatva térdre zuhan.

- Perceval! - suttogta Arthur. - Fogd az Excaliburt! Fogd a Hatalom Kardját,

keress egy csendes vizet, és hajítsd bele!

- De királyom... - próbált ellenkezni a lovag, de Arthur a szavába vágott.

- Tedd amit mondtam! Tedd meg, és gyere vissza hozzám. De kérlek, siess! Már

nincs sok időm...

Miközben Perceval vonakodva bár, de felemelte az Excaliburt, és egy gazdátlan

ló felé indult, Arthur utolsó erejével kirántotta magából a lándzsát, majd

Mordred mellé dőlt. Véres ujjaival megérintette fia arcát, és halkan suttogni

kezdett a fülébe.

Hogy mit mondott, már örökre kettejük titka marad, mert Perceval a ló

nyergébe ugorva elvágtatott mellőlük.

Sir Perceval lova kiszáguldott a ködből, elvágtatott a Stonehenge kőoszlopai

mellett, el a domboktól, Arthur utolsó csatájának néma tanúitól. Amikor aztán

átjutott egy kopár síkságon, át egy erdőn, váratlanul egy tündöklően kék vizű

tó partján találta magát.

Felemelte az Excaliburt, és meglendítette a karját, hogy a király parancsához

híven a szelíd hullámok közé hajítsa, emberi szem elől mindörökre elrejtse a

mágikus fegyvert. Ujjai közül már-már kicsúszott a díszes markolat, mikor

hirtelen az elméjébe hasított egy gondolat.

Amíg az Excalibur nála van, Arthur nem halhat meg! Arthurnak pedig nem szabad

meghalnia, hiszen az Országnak szüksége van rá...

Sir Perceval olyan tettre határozta el magát, melyet egész életében a

legnagyobb szégyennek tartott: ellenszegült a király parancsának. Megfordította

hát lovát, és az Excaliburt a nyeregre kötött, üresen himbálózó kardhüvelybe

rejtve visszavágtatott Arthurhoz.

Arthur Perceval közeledtére felemelte a fejét.

- Amikor bedobtad a vízbe... - suttogta erőtlenül. - Amikor bedobtad... Mit

láttál akkor?

- Semmit - hazudta Perceval. - Semmit, csak a szélborzolta hullámokat...

Arthur az égre emelte szemeit.

- Mondd, Perceval, miért hazudsz? - kérdezte.

Sir Perceval királya elé térdelt.

- Nem tudtam megtenni, uram! - nyögte. - Az Excalibur nem veszhet el! Nem

veszhet el, hiszen az a te életed!

- Tedd amit parancsoltam! - kiáltotta Arthur, de szavai köhögésbe fúltak.

- Tedd meg, jó Perceval! - hörögte, és ujjával letörölte az ajkai közül

előcsorduló vércseppet. - Egyszer eljön majd egy király, és a kard ismét

felemelkedik, hogy segítse őt. Dobd a vízbe az Excaliburt, Perceval. A sorssal

egyikünk sem szállhat szembe...

Sir Perceval felállt, és nehéz szívvel újra a tó partjára vágtatott. Ismét a

magasba tartotta az Excaliburt, és most valóban a vízbe vetette. Arra

számított, hogy a csodás fegyver majd a mélybe süllyed, de tévedett: a penge

hegye még csak nem is érintette meg a kéken ragyogó víz felszínét, mikor a

habokból felemelkedett egy ezüstös csillogású kéz.

Gwagged Awnn a levegőben ragadta meg, háromszor megforgatta, azután

lerántotta magához a Hatalom Kardját, hogy megőrizze, és ha eljön az idő, újra

odaajándékozza az arra érdemesnek.

Sir Perceval még sokáig nézett a lemerülő kéz és a kard után, még hosszú

ideig figyelte a nyomukat jelző vízfodor gyűrűket, majd elindult, hogy

visszatérjen királyához.

Ám hiába kereste, Arthurt nem lelte sehol.

- Arthur! - kiáltotta, miközben bejárta az elesettektől sötétlő csatateret. -

Királyom! - ordította, és balsejtelmektől gyötörve körbevágtatott a környező

dombokat. - Arthur Pendragon! - üvöltötte, és felkaptatott a Stonehenge

kőoszlopai mellé. - Arthur... - nyöszörögte, mikor a fáradtság végül

lekényszerítette a nyeregből. Remegve állt a kőkör közepén szürkéllő, lapos

sziklatömbön. - Királyom...

Lehunyta kimerültségtől égő szemeit, majd, a suhogást hallva, felnézett az

égre.

- Istenem! - suttogta.

Magasan a felhők között egy bárka lebegett. Hajó, melynek testét nem víz,

hanem a szikrázóan fényes levegő mosta; egy hajó, melyet nem fából, hanem

istenek által kovácsolt fémből építettek; egy hajó, melynek kormányosa csakis

maga Salamon király lehetett.

- Istenem! - sóhajtott ismét Sir Perceval, és ahogy kimondta e szent szót,

úgy érezte, mintha valamely ellenállhatatlan erő a magasba, az égi tünemény

felé röpítené. Megérintette a segítőn felé nyúló kezeket, megfogódzni azonban

nem tudott bennük, s ez megértette vele, hogy az ő távozásának ideje még nem

érkezett el. Elkeseredés és félelem kerítette hatalmába - de csak pillanatokra,

utána megbékélt a sorssal, s erejének egy része is visszatért abban a

földöntúli ragyogásban. "Várjatok!", akarta kiáltani. "Vigyetek magatokkal!" De

nem vitte rá a lélek, hogy csakugyan kiáltson. Érezte: akad egy hely a bárkán,

amelyet csak ő foglalhat el, ha minden dolgát elvégezte idelent.

Ne feledd, Sir Perceval, zengett fülében a Szent Grál kastélyában hallott

hang, a halál nem az út vége.

- Tudom - suttogta Perceval, s mosoly derengett fel kiszáradt ajkán. - Tudom.

A halál egy új élet kezdete, folytatta a hang. Egy új életé, melynek során a

Kerekasztal lovagjai újra harcba szállhatnak a hajdani és majdani király,

Arthur Pendragon oldalán. Abból, amiért küzdenek, nem vész el semmi. Semmi

olyan, amit meg ne lehetne találni. Ég veled!

Perceval a távolodó bárkát nézte; figyelte, ahogy lángokba burkolódzik,

nekilódul, csillaggá válik a szférák magasában; állt, míg bírta, míg szeme

cserben nem hagyta. Mikor úgy érezte, nem bírja tovább, lekuporodott, forró

homlokát kardja keresztvasához szorította, s imát mormolt az eltávozottakért; a

lovagokért, akik arra rendeltettek, hogy testük megtöressék, nevük azonban

örökkön éljen - és a királyért, aki bár halandónak született, számos életet

élt, számos halált halt birodalmáért, s akinek Országa - akár a Mindenhatóé -

hatalmasabb, mint bármely sziget.

VÉGE?