Martin C. Ashton: EXCALIBUR

Kislányomnak

Tisztelet és köszönet

Geoffrey of Monmouth-nak (a Historia Regum Brittaniaeért),

Sir Thomas Malorynak (a Le Morte D'Arthurért),

Ronan Coghlannak (az Arthur-enciklopédiáért),

Graham Phillipsnek és Martin Keatmannek (az Igaz történetért),

John Boormannak (a filmért), és

nagyapámnak (a feledhetetlen mesékért).

Tíz gyűrű létezik, meg kilenc lánc atyáink vezéreinek nyakán,

nyolc a nemesi erény, hét a bűn, melyek a lelket kergetik föld alá,

hat a földnek, égnek száma, meg a látható világoké,

öt a hajóké, melyek elhagyván Atlantiszt eltévedtek és megfagytak rég.

Nyugatnak földjén négy király menekült meg, hármójuk birodalma még mindig áll,

ketten jöttek szeretettel és félelemmel Llyonesse várának falai alá,

de csupán egy föld létezik, egy Isten, aki áld,

és egyetlen gyermek, kinek születését a druidák csillagai megjósolták...

ELŐHANG

A Sötét Korban, mikor még éltek a mondák szörnyei, mikor az eget, a

tengereket és a föld mélyét gigantikus, azóta a rémálmok feneketlen kútjába

veszett lények népesítették be, az Országnak nem volt királya. A Sötét Korban a

Szigeten hódítók légiói, kiskirályok és hercegek uralkodtak, a sűrű erdőkben

gyilkos haramiák, az utakon rablólovagok garázdálkodtak, és már-már úgy tűnt,

hogy az Országot - mint előtte és utána még oly sok más nemzet hazáját -

végképp megkaparintja az Anarchia, és édestestvére, a Káosz.

Ám ekkor, szinte az utolsó pillanatban megszületett egy gyermek. Egy fiú,

kinek vérében ott izzott őseinek minden vadsága, ereje és bölcsessége, kinek a

sors hatalmat szánt - és kinek meg kellett bűnhődnie atyái minden vétkéért. Egy

gyermek, aki a Rend szolgájának, a feledés homályába veszett Atlantisz

szülöttjének, a téren és időn át utazó örökéletű mágusnak segítségével király

lett. Király lett, és elűzte a földjére törő hódítókat, leverte az ellene és

törvényei ellen lázadókat, elfogadta az Egyistent.

Az elillant évszázadok örökül hagytak ránk egy legendát. Merlinről, a

varázslóról, Arthurról a "hajdani és majdani királyról", és egy mágikus erejű,

csodakardról, az EXCALIBURról...

Alább következik történetük.

ELSŐ RÉSZ

A SÁRKÁNY LEHELETE

Köd.

Köd és hideg. Köd, hideg és sötétség. A harcos teste eggyé vált páncéljával,

a nehéz vértezet pedig úgy simult a tisztás szélén álló vén tölgyfa törzséhez,

mintha az istenek kovácsának pörölye egyetlen hatalmas ütéssel a dermesztő

levegőben is langy meleget sugárzó kéreghez forrasztotta volna. A fém a fánál,

a csontba hasító hidegtől és félelemtől remegő emberi test pedig a fémben

keresett menedéket.

A harcos megmozdította fejét, kikémlelt a tölgyfa mögül. Ujjai még

görcsösebben fonódtak pallosa markolatára. A tisztáson túl mozdulatlan

némaságba burkolózott az erdő sűrűje. A harcos megkönnyebbülten fellélegzett,

és jobbra, egy másik fa mögött lapuló társa felé sandított.

Vezérük, Cornwall hercege, Gorlois nagyúr kettőjüket küldte előre, figyeljék

a gaz hódító, Uther csapatainak mozgását, jelezzék érkeztüket. Tudta, most

egyedül rajta, és őrtársán múlik, sikerül-e Uthernek végrehajtania már

számtalanszor bevált hadicselét; sikerül-e a ködöt és az ezüstfényű holdat

elhomályosító felhők fedezékét kihasználva észrevétlenül Gorlois seregének

közelébe lopakodnia, hogy aztán viharként elsöpörje a Dore kastélyának és

Cornwall vidékének védelmére összegyűlt vazallusokot és hű katonáikat. A harcos

azzal is tisztában volt, ha Uther emberei mégis kijátsszák figyelmüket,

elsőként a két őrszem veszti majd életét; legelőször ők ketten esnek áldozatul

a Gorloisra rontó páncélos förgetegnek...

A harcos megrázta sisakos fejét, és még jobban kimeresztette a szemeit. Az

erdő még mindig ugyanolyan nyugodt volt, akár az imént. Gorlois csapatai a

tisztástól egy jó nyíllövésnyire, egy csalitosban táboroztak, melynek másik

oldalát egy bővizű patak óvta sáncfalként az ellenségtől. A napfelkeltét

várták, és Uther támadását.

A harcos eltűnődött. Egyetlen vezér sem merné sötétben csatába vezényelni

seregét, de Utherről mindenki jól tudta: eddigi harci sikereit éppen

kiszámíthatatlanságának köszönheti. Akivel viszályba keveredett - és mivel

valamennyi hercegség területe fölött ő akart lenni az úr, ez gyakran megesett

-, az sohasem tudhatta, mikor, milyen körülmények között, a hadviselés mely

íratlan szabályát semmibe véve szakad a nyakába a hódító horda...

Hirtelen velőtrázó sikoly harsant, majd az erdő félelmet árasztó sötétjének

csendjét szétzúzta a Gorlois szendergő seregére zúduló, nehéz páncélba

öltözött, fújtató harci méneken vágtató, élesre fent kardot, súlyos buzogányt

markoló, sebzőkopját szegező Uther-hívek rohamának robaja. A harcos ösztönösen

felemelte pallosát, és a sátáni förgeteg felé fordult, mely a patak felől

előszáguldva már neki is látott a véres aratásnak. Gorlois emberei felugrottak

hevertükből, de már csak némelyiküknek jutott ideje rá, hogy a lova hátára

pattanjon, és felvegye a küzdelmet Uther győzedelmesen üvöltöző vitézeivel.

Az égen nyújtózkodó sötét éji felhők - mintha ők is összeszövetkeztek volna

Utherrel - úgy kúsztak el az ezüstösen ragyogó hold elől, mintha egy félelmetes

erejű szélroham taszigálná el őket a fény útjából. A harcos előre lépett, és a

sisakjába vágott résen át kimeresztett szemekkel próbálta kivenni a csata

forgatagának részleteit. Látta a lesújtó pengék éles, cikázó villanásait, látta

a prüszkölő lovak fejét körüllengő, és Uther katonáinak sisakján át kiáramló

lehelet-felhőket, látta a harci bárdok és buzogányok ütése nyomán fekete

esőként a magasba fröccsenő vér cseppjeit, fülébe mart a haldoklók, a

sebesülten a földön fetrengők hörgése, mikor...

Egyszeriben iszonyatos fájdalom hasított a testébe. A harcos hanyatt zuhant,

tehetetlenül megemelte pallosát, de már nem érhette el a lova hátán eldübörgő

gyilkosát. Háta, páncélja egy fának koppant, és úgy érezte, mintha villám

csapott volna belé. Lehajtotta fejét, és hitetlenkedve a gyomrából kimeredő

páncéltörő kopja nyelére meredt. Dühösen megmarkolta, és megpróbálta kirántani,

de a vastag farúd mintha gyökeret eresztett volna a mellvérten ütött lyukba,

képtelen volt még megmozdítani is. Hátrahajtotta fejét, és miközben egyre

közelebbről hallotta a halál angyalainak szárnycsattogását, maga elé bámult.

Uther, gondolta, az sátánfajzat! Elképzelni sem tudta, hogyan törhetett rájuk

ilyen észrevétlenül az ellenség. Talán a szellemek segítették őket, vagy...

A harcos hirtelen megpillantotta a fák közül előlépő, magas alakot, és már

mindent értett. Ó, hát persze! Már megint ez a gonosz varázsló, ez a túlvilági

Uther-bérenc segítette urát mágikus erejével...! Utolsó gondolata a mágus

fejére olvasott rettenetes átok volt.

Az alak testét hosszú, fekete csuha, fejét csuklya fedte. Úgy lépett a küzdők

forgatagába, mintha sebezhetetlennek tartaná magát, mintha eszébe sem jutna,

hogy egy kard az ő torkát is átmetszheti, hogy egy buzogány az ő fejét is

bezúzhatja. Felemelte hosszú, kampós végű botját, és felkiáltott.

- Uther!

Az egyik páncélos, csőrős karvalyfejre emlékeztető sisakot viselő lovas gyors

mozdulattal lekaszabolta a körülötte álló két embert, és a kámzsás felé

fordult.

- Merlin!

- Uther! - kiáltott újra a kámzsás, és botjával a harcos felé intett.

- Merlin!

Uther a mágus elé ugratott.

- Merlin! - üvöltötte diadalmasan, és égnek emelte vértől vöröslő pallosát. -

Én vagyok a leghatalmasabb! Én vagyok a kiválasztott, én leszek a király! -

Lassan körbefordította lovát, két csapással levágta Gorlois rárontó katonáit,

és ismét Merlinre nézett. - Győzni fogok! De hol a kard? Hol a kard, amit

ígértél?

- A kard? - kérdezett vissza Merlin. - A kard is a tiéd lesz, de nem azért,

hogy gyilkolj és rombolj, hanem hogy rendet tégy és békét teremts vele. Hagyd

életben Gorloist, ne vágd le megmaradt embereit, és megkapod a kardot.

Uther dühösen felmordult.

- Hagyjam futni ezt a kutyát? Soha!

- Uther... - mondta Merlin szelíden és lassan, mintha csak egy butácska

gyermekhez szólna. - Az Országnak békére van szüksége. Békére és egy erős

kézre, mely képes az idegenek ellen fordítani a hercegek egymásra acsarkodó

seregeit. Gorlois már tapasztalhatta, hogy hatalmasabb vagy nála. Hagyd meg az

életét, és hidd el, ő lesz legodaadóbb híved!

- Nem! - Uther a levegőbe csapott pallosával, és már-már megfordította lovát,

hogy újra belevesse magát a küzdelembe, hogy megkeresse Gorloist, de Merlin

szava megállította.

- Csak akkor lehetsz király, ha békét teremtesz. Fejezd be a csatát! A te

szavad már így is...

- Szavak! - csattant fel türelmét vesztve Uther. - A szerelmesek, az édelgők

fegyverei! Nekem kell az a kard, Merlin, hogy még hatalmasabb lehessek! Add

nekem, és béke nélkül is én leszek az úr az Országban!

Merlin megrázta a fejét.

- Nem értettél meg, Uther. Kard nélkül nincs királyság - béke nélkül nincs

kard.

Uther megrántotta lova kantárját, és úgy ugratott Merlin felé, mintha le

akarná tiportatni a mágust, de az utolsó pillanatban meggondolta magát: hisz'

az előtte álló alakról széltiben rebesgették, hogy démon volt az apja, s hogy

bűverejét is neki köszönheti.

- Jól van - mordult kényszeredetten.

- Szavadat adod, Uther? - tudakolta Merlin. - Hercegi becsületedre fogadod,

hogy ez egyszer megteszed, amire kérlek?

- Igen - horkantotta Uther, nem látván más megoldást. - Fogadom!

- Bölcsen döntöttél, Pendragon! - Merlin gúnyosan elmosolyodott. - Reggel

légy a patak partján - Gorlois már várni fog rád...

Az éjszakai ütközet halálra sebzett áldozatai még alig lehelték lelküket a

csillagok ösvényeit testetlenül-anyagtalanul járó atyáik közé; mikor Uther

győztes csapata, visszahúzódva az ősöreg erdő mélyére, lepihent; mikor Gorlois

serege sebeit nyalogató vadállatként a vereség keserű-fájdalmas álmába ringatta

magát; mikor még le sem nyugodott a hold, de a kelő nap első aranyvillámai már

bekúsztak a sötétség fekete fellegei közé, Merlin már a tó partján állt, és

karjait a szent Fénytől egyre ragyogóbbá váló ég felé emelve fohászkodott.

Szavait Gwagged Annwnhoz, a Tó Úrnőjéhez, a Mindenség Erői földi

helytartóinak egyikéhez intézte, és remélte, hogy hamarosan meghallgatást nyer.

A gyönyörűséges tó - melyet a túlvilági erőkről mit sem tudó, gyarló emberek

a Berth-tó névvel csúfítottak el - az éji csata színterétől háromnapi

járóföldre esett, ám Merlinnek egy percébe sem telt, hogy Uther táborából a

partra, a kidőlt, vénséges fűz mellé ért. A fűzfa mellé, melynek vesszeiből

megfonta azt a mágikus koszorút, melyet ajándékba szánt a Tó Úrnőjének.

Elmormolta fohásza utolsó szavát és a tóba hajította a koszorút, letérdelt.

Két markába vizet mert, és megnedvesítette szemeit. Felállt, türelmesen

megvárta, míg lehunyt szemhéjairól a nap mindinkább erőre kapó sugarai lelopják

a nedvességet, majd a víztükörre nézett. A koszorú már a tó közepe táján

lebegett.

Merlin előrenyújtotta két karját, és mély torokhangon ejtette ki a rámaradt

bűvige szavait.

A jóságos Gwagged Annwn meghallgatta kérését. A tó sima felszíne a

fűzfavesszőkből font koszorú közepén hirtelen szétnyílt, és a mélyből lassan a

levegőbe emelkedett valami.

Merlin az előbukkanó kardra, és a markolatát szorító, ezüstösen csillogó,

lenyűgözően kecses kézre bámult. A kéz ujjai szétnyíltak, ám a kard ahelyett,

hogy lesüllyedt volna, sebesen sikló hattyúként szelve a vizet a part, a kidőlt

fűzfa, Merlin felé indult.

A mágus előrehajolt, és mikor a nehéz fegyver tollpiheként lebegve megállt

előtte, kiemelte a tóból, majd a kézre pillantott.

Az ezüstkéz bíztatóan intett feléje, és magával rántva a koszorút, eltűnt a

mélyben. A víztükör úgy zárult össze, akár egy mágikus erővel beforrasztott

seb, és nyoma sem látszott felszínén, hogy alig egy szívdobbanásnyi idővel

előbb még kapuként kinyílva átjáróként szolgált egy másik világba.

Merlin felemelte a kardot, gyönyörködve végigsimított csodás mintázatú

markolatán, hosszú pengéjén, és elragadtatva felkiáltott:

- Az Excalibur! A Hatalom Kardja! Lesz királya az Országnak!

Még egy utolsó pillantást vetett a tóra, majd csuhája alá rejtette a kardot,

és elindult vissza, Uther táborába.

Uther a széles, bővizű patak túlsó oldalán álló seregre, és gyűlölt

ellenfelére, Gorloisra meredt, majd a saját háta mögött sorakozó páncélos

lovagok felé sandított, végül a lova mellett álló mágusra nézett. Fogalma sem

volt róla, a varázsló miért erőltette ennyire a békekötést, de mivel megkapta a

kardot, mely után oly rég sóvárgott, nem akarta megszegni adott szavát.

- Merlin... - suttogta. - Nálam az Excalibur. Most végezhetek Gorloisszal,

meg valamennyi csahosával, és...

- Mutasd fel a kardot! - sziszegett Merlin. - Rajta, emeld fel! - tette

hozzá, mikor Uther értetlenül bámult rá. - Emeld fel és lásd, hogy a Hatalom

Kardjával csata nélkül is megszerezheted mindazt, amire vágysz!

Uther bólintott, és a magasba lendítette a kardot szorongató jobb kezét.

- Íme a Hatalom Kardja, az Excalibur! - kiáltotta.

- Az Excalibur! A varázskard! - hördültek fel egy emberként Gorlois katonái.

Merlin előrelépett, s botjára támaszkodva, hűvösen pillantott rájuk.

- Igen - mondta. - Íme a kard, melynek tulajdonosa erősebb és hatalmasabb

mindenkinél. Mikor kovácsolták, a világ még ifjú volt; az állatok, a madarak, a

virágok és a fák egyek voltak az emberrel. Akkoriban minden az Élet ígéretét

hordozta magában, és a Halál nem volt egyéb rossz álomnál... - Utherre nézett.

- Beszélj hozzájuk! - sürgette. - Mondd el nekik, mit akarsz!

- Vagyis azt, amit te akarsz... - dünnyögte Uther.

- Igen, azt, amit mi akarunk.

Uther komoran a varázslóra nézett, majd megköszörülte a torkát, és

felordított:

- Legyen béke!

Merlinre, majd Gorloisra meresztette a szemét, úgy folytatta:

- Egy ország, egy király! Ez az én békém, Cornwall hercege!

Gorlois az ajkába harapott, és az Excaliburra, meg Merlinre nézett.

- Lord Uther - szólalt meg hosszú, tűnődő hallgatás után -, ha én engedek,

engedsz-e te is?

- Én engedjek?! - fortyant fel Uther, és segélykérőn Merlinre pillantott.

- Ő már engedett, csak nem mondta ki - suttogta Merlin. - Most rajtad a sor.

Rajta, mondd meg neki! - intett fejével bíztatóan Gorlois felé.

Uther összehúzott szemmel, fürkészően nézett mágusára, és mint már oly

sokszor, most is az eszébe jutott: vajon kinek az oldalán áll valójában ez az

ördögfattya? Aztán nagyot sóhajtott, és zengzetes hangon így kiáltott:

- Ha birtokot akarsz, Gorlois, királyodtól megkapod! A föld innét a tengerig

a tiéd legyen - ez az akaratom!

Gorlois arcán megkönnyebbült mosoly suhant át, és végre elszakította rettegő

tekintetét az Excaliburról.

- Legyen!

- Jól van, nagyon jól - mormolta Merlin mosolyogva.

- Uther... Királyom! - kiáltotta Gorlois, és hangjából vidámság csendült ki.

- Jöjj, légy vendégem! Lakomára hívlak téged és lovagjaidat. Ünnepeljük meg a

békét és az új királyt Dore várában!

Uther belátta, Merlinnek ismét igaza volt. Harc nélkül aratott minden

eddiginél fényesebb győzelmet; sikerült hívévé tennie egyik legádázabb

ellenfelét. Úgy érezte, ezért a tanácsért a varázsló is megérdemel egy-két

köszönő szót.

- Igazad volt, Mer... - kezdte, de ahogy maga mellé pillantott, döbbenten

fedezte fel: a mágus odébbállt. Az új uralkodó körbenézett, de hiába. Merlint

mintha a föld nyelte volna el.

Vajon mit forgat már megint a fejében?, latolgatta Uther, de mikor az

Excaliburra tévedt pillantása, megkönnyebbült. Eh, hát nem mindegy? Király

vagyok!

A két sereg harcosai vidáman rikoltozva megindultak Dore vára felé.

Dore várának nagytermében hajnal óta folyt a lakoma. A csatában kimerült

lovagok, az alacsonyabb rangú nemesek, de még a közemberek is úgy belemerültek

élvezeteibe, hogy észre sem vették, odakint lenyugodott a nap, és újra

besötétedett. Nem is tűnhetett fel nekik az éjszaka beállta, hiszen a vastag

kőfalakba vágott keskeny ablaknyíláson át még a verőfényes nyári nap sugarai is

alig-alig tudtak behatolni a termekbe és a szűk folyosókra, nemhogy a késő

őszre erejét vesztett bágyadt fénynyalábok. Arra sem figyelhettek fel, hogy az

éj sötétje magával rángatta dermesztő leheletű szajháját, a hideget, mert a

nagyterem négy sarkában épített, kormos kövekkel körberakott tűzhelyeken

hatalmas, parázsló fahasábok ontották a meleget, és azért sem, mert - mivel a

harcosok még kábulatukban sem tudtak megfeledkezni róla, hogy alig egy napja

még a mellettük falatozó és vedelő ivócimborák vérét akarták - egyetlen lovag

sem könnyített harci öltözékén, egy sem vált meg fegyverzetétől.

A nagyteremben álló hosszú, gyalulatlan gerendákból ácsolt, kecskelábú asztal

mellett csak Uther és Gorlois főemberei kaphattak helyet, de a várudvarról

időnként behallatszó ordítozás elárulta: a lovagok vazallusai is éppen olyan

vígan sütik az ökröket, amilyen vidáman uraik falatoznak a díszes ezüsttálakon

eléjük rakott, sáfránytól sárgálló, fűszerektől illatozó húsból. Az asztallal

szemközt, a három lépcsőfokkal feljebb lévő emelvényen néhány zenész

nyekergette hangszerét, mögöttük pedig, az egyik sarok sötétjébe húzódva,

Gorlois lovagjainak hölgyei, és a vár úrnője iszogatta szemérmes

mértékletességgel a mézédes vörösbort, eszegette asszonyos finomsággal a fácán

körítéséül felszolgált, aranybarnára sült aprómadarakat.

A falakon lobogó fáklyák kísértetiessé torzították a vigadozó lovagok

vigyorát, vékony szellemalakokká változtatták a serlegeket töltögető, újabb és

újabb teli tálakat előhordó apródokat, förtelmes fenevadakká varázsolták az

odavetett falatokért marakodó ebeket. A fény, a zsibbasztó meleg, a bor

zsongító hatása megtette a magáét: a lovagok nyelve egyre inkább akadozott,

ahogy egymáson túltéve emlegették hősi tetteiket; kacajuk horkantó röfögéssé

változott, ahogy az egymás mellett ülő vezérek, az új király és a herceg felé

néztek.

Gorlois előhúzta övéből hosszú tőrét, és felkiáltott:

- Legyen mindig béke közöttünk! - Bal csuklójához szorította a pengét, és

mélyen a húsába metszett. A sebből kibuggyanó sötétvörös, a fáklyák világánál

egészen feketének látszó vér végigfolyt Gorlois karján, rá az asztallapra.

- Pecsételjük meg ezt vérünkkel is, Uther király!

Uther kirántotta saját tőrét, és ő is belevágott a kezébe, majd vértől

csillogó csuklóját Gorlois sebére szorította.

- Gorlois, hű lovagom!

- Uther, királyom! Fogadd el tőlem ezt a tőrt, mellyel önkezemmel ontottam

véremet, hogy bebizonyítsam, elfogadlak uramul!

Uther - balját még mindig Gorlois csuklójára szorítva - maga elé húzta a

felkínált tőrt, és Cornwall hercege elé csúsztatta a sajátját.

Gorlois röhögve felpattant, és a hosszú asztalon átugorva a lovagok elé állt.

- Még nagyobb ajándékot is kapsz tőlem, Uther! - kiáltotta. - Az asszonyom

táncolni fog neked! - A terem túlsó vége felé fordult, és kinyújtotta a kezét.

- Igraine! Gyere! Táncolj királyunknak!

A hölgyek asztala mellől felemelkedett egy álomszép nő. Testét színes

gyöngyökkel, hímzésekkel és drágakövekkel díszített bíborszínű palást fedte,

hosszú szőkésvörös haját míves, a keleti császárok idejéből való aranypánt

szorította hátra. Gyönyörű volt a ruhája, csodálatos a haja, meseszép az arca,

de mikor előrelépett, és a zenészek mellé érve lassan leeresztette magáról

palástját, a borát szürcsölgető Uther úgy érezte, ez az asszony nem lehet e

mocskos világról származó lény. Igraine csupán egy fekete, hosszú nyakát,

hófehér vállait és karjait szabadon hagyó, kebleit is alig takaró, lábait a

lobogó tüzek és fáklyák fényében sejtelmes árnyakká varázsoló ruhát viselt.

- Ugye nem láttál még hozzá fogható szépséget, király? - kérkedett Gorlois,

ahogy büszkén végignézett asszonyán. - Ő Igraine, Amlawdd Wledig leánya.

Tetszik, királyom? Táncolj hát, Igraine!

Ahogy Igraine kecses, könnyed tündérmozgással lelépett a három lépcsőfokon,

és a muzsika ritmusára ringatva csípőjét a hosszú asztal elé állt, Utherben

elfojthatatlanul feltámadt a férfivágy. Igraine lassan végighaladt az asztal

előtt, és teste egyre jobban azonosult a tompán puffanó dobokból, a sípokból és

a dudákból áradó lüktetéssel.

- Király vagy, Uther - kötekedett Gorlois, akinek feltűnt, hogy elbűvölte

Igraine az uralkodót -, de ilyen királynéd sosem lesz már! - Felröhögött,

felkapott egy teli kupát, úgy rikoltotta: - Igyunk a békére, a királyra, és...

és a szép asszonyokra!

Igraine táncolt; minden ízében lüktető testéből az a csábító, mágikus erő

áradt, melyet valamennyi asszony magáénak tudhat ugyan, de csak kevés olyan

akad közöttük, aki tudja, hogyan fordítsa azt a tánclépések, intések és

fejmozdulatok nyelvére. A dobok most már vadul peregtek, a hosszú asztal

mellett ülő lovagok ökölbe szorított kezükkel, tőreik markolatával verték a fán

a zene ritmusát. Az asztalon tálak csendültek össze, teli kupák borultak fel,

de senki sem törődött ezzel. Minden szem Igraine-re, és boszorkányos

ügyességgel, tündéri bájjal vonagló testére, apró verítékcseppek gyöngyétől

csillogó vállaira és hátára, fejének mozdulataira selymes lágysággal

előre-hátra omló hajzuhatagára, kívánatosan domborodó nőiességére tapadt.

A vad, barbár zene üteme egyre gyorsult.

Uther tekintete megrebbent.

- Meg kell szereznem! - sziszegte a mellette ülő lovag arcába.

- Elment az eszed? - horkant fel Sir Tuldwal rémülten, urára és barátjára

meredve. - Mi lesz a szövetséggel? Nem rúghatod fel a békét egy asszony miatt!

Gorlois büszkén Utherre pillantott, és hirtelen elkomorodott.

Igraine-en látszott, ő maga is élvezi a táncot, örömet okoz neki a sóvárgó

férfitekintetek bizsergető tüzében való sütkérezés. Letérdelt, egy kígyó

hajlékonyságával hátrahajolt, hosszú haja a kőpadlót érte, majd a mennyezet

felé emelve karjait csípőjével olyan mozdulatot tett, mintha valamely

láthatatlan démon ölelésében élvezné a szerelem gyönyöreit.

Uther verítékezve, megigézve meredt az asszonyra.

- Meg kell szereznem! - kiáltotta, és mert úgy érezte, képtelen elviselni a

vágy perzselő érintését, felugrott az asztal mellől.

- Kockára tennél mindent? - Sir Tuldwal Uther karja után kapott, hogy

visszarántsa forrófejű kamaszként heveskedő királyát, de elkésett a

beavatkozással.

Valami történt.

Valami véget ért.

- Állj! - üvöltötte Gorlois.

A zene elhallgatott, a teremben ülő lovagok, az apródok, de még a sarokból

tágra nyílt szemekkel figyelő asszonyok is mozdulatlanná dermedtek. Igraine -

mintha ura a kővé változtató varázs szavait mondta volna ki rá - mozdulatlanná

dermedt, majd lassan felemelte fejét. Kisimította szeméből a hajtincseket,

kipirult arcán szétfutottak a rémület apró ránc-fonalait maguk után húzó

parányi pókjai. A néma csendben tétován ura felé fordult, ám Gorlois rá sem

hederített.

- Uther! - hörögte.

Uther ugrásra kész ragadozóként meredt rá. Igraine megszerzése - kerüljön a

röpke gyönyör akár a királyságába, a hatalmába - már-már a rögeszméjévé vált.

Az asszony szépsége, kívánatos teste megbabonázta, teljesen a hatalmába

kerítette... Felkapta az asztalról a béke és a vérszövetség zálogául kapott

tőrt, melynek pengéjén még ott sötétlettek Gorlois vérének cseppjei.

Igraine-re, majd Gorloisra pillantott. Hátralépett, az asztalra hajította a

tőrt, és megvetően ráköpött.

Amit kiontott vérük létrehozott, e gesztus azonnal tönkretette. Leomlott a

Gorlois és Uther között tátongó szakadék fölé a béke és megegyezés törékeny

anyagából épített híd; szertefoszlott a királyságról, az egységes, erős

Országról szőtt közös álom. A két nekihevült férfi farkasszemet nézett az

asztal felett. Uther tekintetében nem hamvadt ki a vágy zsarátnoka, de fényét

elhomályosította egy merőben másfajta, sötét lobogás: a hercegével vetekedő,

határt nem ismerő harag...

A királyi sereg már harmadik napja ostromolta Gorlois mohos falú, magas

szirtfokon álló otthonát; már három napja döngtek a szívós tölgyfakapukon a

derékvastag faltörő kosok; már három napja zúgtak a hajítógépekből és

ostromparittyákból kiröpített mázsás kőtömbök, éjjelente pedig alkimisták

kotyvasztotta masszával átitatott, olthatatlan tüzű rongykötegek csapódtak a

falak közé. Harmadik napja tartott a küzdelem, de a támadók egyetlen lépéssel

sem kerültek beljebb, s a vár védőinek - hiába zúdítottak a bástyafokokról és a

keskeny, lőrésnyi ablakokból nyílvesszőfelhőket és forró vízáradatot az

ellenségre - sem sikerült megtörniük az ostromlók elszántságát.

Gorlois a falra hágott. Páncélján megcsillantak az őszi nap erőtlen sugarai,

ahogy lenézett Uther harcosaira. Előrenyújtotta nyakát, kimeresztette a szemét,

és hirtelen felismerte a hajítógépek sora mellett álló alakok egyikét.

- Uther király! - morogta gúnyosan, és kiköpött. - Hitvány szószegő kutya! -

tette hozzá, és intett íjászainak, vegyék célba Pendragon urát.

Uther és Sir Tuldwal időben meghallották a nyílvesszők zizzenését. Sietve az

ostromgépek fedezékébe húzódtak mindketten.

A király felnézett az egyre bevehetetlenebbnek tűnő erősségre, melynek mélyén

ott hallgatja a faltörő kosok döndüléseit az a gyönyörű boszorkány is...

Igraine, gondolta, és olyan vad tekintettel nézett Dore várára, mintha puszta

pillantásával szétzúzhatná a falakat, de legalábbis kiragadhatná közülük azt az

asszonyt, aki annyira elvette az eszét, hogy hirtelen támadt szerelmes vágya

oltárán még a békét is képes volt feláldozni.

Bánta már, hogy engedelmeskedett a lovagi hadviselés szabályainak, és hívei

kíséretében kiszáguldott a várból azon a bizonyos éjszakán. Kiszáguldott

ahelyett, hogy menten lekaszabolta volna Gorloist, és magáévá tette volna

asszonyát. Akkor még hitte, hogy egyetlen rohammal, nyílt harcban elfoglalhatja

a várat, ám az eltelt három nap alatt kénytelen-kelletlen rá kellett döbbennie,

elhagyta harci szerencséje, és a hódítás ezúttal nem lesz olyan könnyű, mint

korábban annyiszor. Azóta kitisztult fejéből a bor mámora, az Igraine szépsége

által szívén és lelkén ejtett sebek azonban annál inkább sajogtak. Mind

türelmetlenebb és eltökéltebb lett - meg kell kapnia azt a nőt, mert ez a

szentségtelen tűz csakhamar elemészti...! A kínzó sóvárgás álmát is ellopta;

három nap, három éjszaka óta egy szemhunyásnyit sem aludt.

Bikahangú kiáltás harsant most a falak magasából:

- Gyere, Uther! Gyere be, és vedd el tőlem Igraine-t, ha tudod! Rajta,

ostromolj csak! Minden hiába, te nyomorult fattyú!

Uther felkapta a fejét.

Cornwall!

- Sosem veszed be a várat, Uther! - bömbölte a herceg. - Sosem lesz a tiéd

Igraine! Soha! Soha!

Uther megfordult, és a hajítógépek sora mögé, a kopár domb mögött felállított

táborba sietett. Tudta, harcosai és lovagjai mindent megtettek, ami embertől

csak telik - ideje hát, hogy egy nem-emberhez, a természetfölötti erőkhöz

forduljon segítségért.

- Merlin! Hol vagy? - ordítozta, aztán fegyvereseivel kezdett pörölni

tehetetlen dühében: - Hozzátok elém Merlint! Kerítsétek elő, rángassátok ki

akár a föld alól is!

A lovagok sietve elindultak, hogy felleljék a mágust, Uther pedig behúzódott

sebtiben összeeszkábált sátrába.

Miközben elfogadta az apródja által felkínált, borral teli serleget,

kiürítette, aztán priccsére dőlt, és eltűnődött. Ólomsúlyú szemhéját leeresztve

tüstént maga előtt látta Igraine-t, aki most ruhátlanul állt előtte.

Kívánatosabb volt bármely más asszonynál, akivel Uthernek életében dolga akadt.

A látomás-Igraine kedves-csábítóan elmosolyodott, és hívogató mozdulattal

végignyúlt prémekkel borított ágyán... Uther érezte a testét feszítő vágyat,

kinyújtott karral közelebb lépett a hófehér bőrű álomképhez, és...

- Lord Uther! Lord Uther!

A tünemény szétfoszlott, Uther pedig felnyitotta szemét. Szédelegve

feltápászkodott, és az előtte álló lovagra pillantott.

- Megtaláltátok Merlint? - kérdezte leverten.

- Nem, nagyúr, pedig mindenhol kerestük. Azon tanakodtunk, hogy talán

helyesebb volna...

- Hallgass! - Uther kitántorgott a sátorból, és elindult a bevehetetlen vár

felé. Végigmustrálta a kőfalakat, és tudta, már egyedül csak Merlin segítheti

hozzá, hogy megkapja, ami után oly nagyon epekedik. - Pedig itt van valahol -

mormolta. - Érzem, hogy itt van. Csak nem mutatkozik...

Uther mellett két, szikladarabokkal megrakott kordé száguldott el a

hajítógépek irányába. A nehéz fakerekek olyan mélyen hasítottak az út

földhúsába, hogy ritkás porfelhő szállt az éji fagyoktól dermedt talajból.

Uther krákogva oldalra fordult, és mikor újra a kordék után nézett, Merlin már

előtte állt. Úgy jött, akár az álomkép; mint holmi jelenés, amely

megfoghatatlanságával kínozza leginkább az embert. Csuklyája alatt

megsűrűsödtek az árnyak, arca rezzenetlen maradt, tekintete hideg volt és

fenyegető, akár a vihar korbácsolta tenger.

- Merre jártál? - kiáltott rá Uther. - Már mindenütt kerestünk. Hol voltál

ilyen sokáig? - Hirtelen rádöbbent, azóta nem látta a mágust, hogy a patak

partján békét kötött Gorloisszal.

- Sokáig? - kérdezett vissza Merlin. - Én az idők kezdete óta járom utamat,

és le sem térek róla az idők végezetéig. Én döntöm el, mikor és hová megyek,

mint ahogy azt is, mikor adok, és mikor veszek el valamit. - Mosolya vágott,

mint a teliholdnál fent penge. - Jegyezd meg, Uther: nekem nem parancsolsz.

Az uralkodó önkéntelenül hátrahőkölt.

- Segítened kell, Merlin!

- Kell? - visszhangozta a mágus. - Hogy érted azt, hogy kell? - Hátat

fordított Uthernek, a szirtfokon álló várat nézte.

- A királyod vagyok... - próbálkozott Uther.

- A királyom? - nézett vissza Merlin düh-villámokat szóró szemekkel. - Te

mered magad az én királyomnak nevezni? Te, aki még a testedben lakozó állati

ösztönök felett sem uralkodsz? - Legyintett. - Volt béke, nincs béke, Uther. Az

Ország földjét ismét vér öntözi; hosszú évek munkáját rombolta le bujaságod

néhány röpke pillanat alatt! A mű, melynek létrehozásán oly sokat munkálkodtam,

romokban hever - s mindez holmi nő miatt...!

Uthert megborzongatta a vágy, ahogy a herceg asszonyának hajlékony testére, a

padlót söprő hajzuhatag lebbenésére gondolt. Nagyot nyelt, s közelebb lépett a

varázslóhoz.

- Be kell vennem a várat, Merlin! - sziszegte. - Be kell vennem! Király

akarok lenni. A hatalmat akarom!

Merlin felemelte hosszú botját, és Dore falaira mutatott.

- Ezt a várat akarod? A hatalmat? Biztos, hogy csak erre vágysz? Mert ha

igen, tedd, amit mondok!

Uther lehajtotta a fejét.

- Miért nem volt jó neked úgy, ahogy én intéztem a dolgot? - füstölgött

Merlin. - Miért szegted meg az egyezséget, ostoba?

- Igraine... - suttogta Uther, majd nekibátorodva felkapta fejét. - Igraine

miatt! Egy vele töltött éjszakáért, Merlin! Te ezt nem értheted, hiszen...

hiszen nem vagy férfi!

Merlin kifejezéstelen arccal a várat fürkészte.

- Segíts, hogy megkapjam őt, Merlin! - esdekelt Uther. - Segíts, hogy enyém

legyen Igraine, de a királyság is! Használd a varázserődet!

Merlin felemelte a fejét, és úgy nézett az égre, mintha közönséges halandók

által láthatatlan jeleket olvasna le a pergamenszín felhőkről.

- Igraine... - mormolta tűnődve, aztán ismét az uralkodó felé fordult. - Jól

van, még nincs minden veszve. Igen, még ki lehet köszörülni a csorbát, bár jó

időbe fog telni. - Merőn bámult Utherre. - Esküdj, férfi! Esküdj meg

királyságodra, becsületedre, hogy ha teljesítem kívánságodat, megkapom tőled,

amit cserébe kérek. Esküdj mindarra, amiben hiszel, ami szent előtted, hogy

bármit akarok, nekem adod, és...

- És...? - firtatta Uther mohón.

- A tiéd lesz Igraine.

A fegyverforgató féltérdre ereszkedett Merlin előtt, két kézzel markolva maga

elé állította az Excaliburt, s homlokához szorította a hideg keresztvasat.

- Az Excaliburra esküszöm, minden úgy lesz, ahogy kívánod! A Hatalom Kardjára

fogadom, megkapod, bármi légyen is, amit kérsz!

Merlin kinyújtotta a kezét, és megérintette az Excalibur pengéjét.

- Nem kérek sokat, Uther, de te már nem adhatsz nekem többet. Az Igraine-nel

töltött éjszakád, buja vágyad gyümölcsét kérem tőled. - Az ég felé fordította

tekintetét. - Add nekem születendő gyermekedet! Add nekem a fiad, kit ezen az

éjszakán fogsz nemzeni; a fiút, aki az Ország leghatalmasabb királya lesz!

- Micsoda?

- Emléke örökkön élni fog, az emberek soha nem feledik dicsőségét, amíg világ

a világ - folytatta Merlin. - Az Országban mindenki neki hódol majd, bárdok

éneklik meg hőstetteiről most és az eljövendő korokban. Ő lesz az, kinek kegyét

a legerősebbek és legbátrabbak is keresik, kinek kőfalak omlanak a lábai elé,

kinek elég lesz felemelnie kardját, hogy az ellene szegülő hercegek és grófok

megadják magukat. Add nekem a fiút, aki, ha az ideje elérkezik, lovagjaival

meghódítja az Országot, törvényeket alkot, s megismerteti vele a békét! - A

varázsló a térdeplő Utherre pillantott. - Esküdj újra! Esküdj, s megkapod, amit

kívánsz!

Uther lehunyta szemét, és a vágytól remegve válaszolt:

- Esküszöm!

Merlin halványan, vésztjóslóan elmosolyodott.

- Úgy legyen.

Villám lobbant a magasban, nyers árnyak szabdalták Dore várának zömök

tornyait.

Alkonyatra elült az ostrom zaja, abbamaradt a faltörő kosok zsigereket

rengető dübögése, megszűnt a hajítógépek lövedékeinek levegőt hasogató

sziszegése is.

Gorlois felállt asztala mellől, és boroskupájával kezében a keskeny ablakhoz

lépve lepillantott a vár tövébe. Ott, ahol néhány órával előbb még Uther

harcosai toporogtak, ahol a hajítógépek, a sebtében felvert sátrak álltak, csak

sziklarakások, elhajigált fegyverek és hamufoltok - kihamvadt tüzek hírmondói -

maradtak. A királyi segeg odébbállt.

- Vajon miért mentek el? - tűnődött fennhangon Gorlois. - Ez nem vall

Utherre.

Sir Gourles fivére mögé állt.

- Nincs ebben semmi különös, bátyám - mondta. - Megjött az esze, és feladta a

harcot. Vége a háborúnak. Győztünk.

- Nem! - mordult fel Gorlois egy vért szimatoló farkas dühével. - Nem! Akár

igazad van, akár tévedsz, Uthernek és a többieknek lakolniuk kell! Éjjel utánuk

vágtatunk, és végzünk velük az utolsó szálig - eltapossuk a kígyót egyszer s

mindenkorra!

Sir Gourles lassan elvigyorodott: nagyon is kedvére való volt ez a megoldás.

- Hát aztán? - kérdezte.

- Aztán? - fordult hozzá Cornwall ura, és mosoly derítette fel kőbe metszett

vonásait. - Aztán a jobbomon állsz majd, míg megmutatom az égnek és az Ország

népének a Hatalom Kardját. Aztán a kutyáknak vetem Uther Pendragon csontjait -

és király leszek!

Uther lovagjai lassú menetben vezették el a sereget a szirttől, melyen Dore

vára állt, a tengertől, mely a szirt mögött csapkodta hullámaival a partot - és

a várral éppen szemközt emelkedő dombtól, melynek tövében három napig

táboroztak.

Noha földjét felverte a gaz, gerincén pedig csenevész bokrok, fák vertek

gyökeret, a figyelmes szemlélőnek feltűnhetett, hogy a domb túlságosan is

szabályos rajzolatú, mintha nem a természet ereje, hanem éppenséggel valamely

hajdanán élt, nagy tudású nép emelte volna. Erről tanúskodott a kopár tetőn

szürkéllő két roppant dolmen: úgy meredtek az égre, mintha a szemközti szirtfok

és a vár felé figyelmeztetően felnyújtott kőujjak lennének. Az egészben volt

valami természetfölötti, megmagyarázhatatlan - és nyugtalanító...

Ember talán soha nem fogja megérteni, kik és miért állították fel itt

mementójukat, ám a két dolmen közt várakozó Merlin épp olyan jól ismerte ezt a

titkot is, mint oly sok egyebet az ég alatt. Hátralökte csuklyáját, és amint a

vár felé fordult, a lenyugvó nap fénye új erőre kapva megcsillant a szorosan a

koponyájára simuló dísztelen, homloktól tarkóig érő, a füleket szabadon hagyó

ércsisakon. Elgondolkozva szakállába túrt, és a háta mögé pillantott.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - kérdezte a lova mellett ácsorgó

királytól.

Uther megköszörülte torkát, de válasz helyett csak bólintott.

- Jól van - mondta a mágus, és újra a vár felé fordult. Jobbjával az égnek

emelte botját, baljával úgy nyúlt a magasba, mintha a puszta levegőt markolná.

Uthernek úgy rémlett, csak mormol magában, pedig mágikus szavak hagyták el

ajkait; szavak, melyeket a beavatottakon kívül senki sem ismert; szavak,

melyekkel az Ősi Lény segítségét kérte, a Sárkányét, ki teljesítette ugyan a

hozzá fohászkodók kívánságait, bármi légyen is, de megkérte az árát.

- Alal'natrach, Uathas-Bredath, Doch'ielyenweh! Alal'natrach, Uathas-Bredath,

Doch'ielyenweh! Alal'natrach...

Uther egy darabig hallgatta a mágus kántálását, majd kipányvázta lovát, hátát

az egyik dolmennek vetve a földre telepedett, és várakozott.

- ...Alal'natrach, Uathas-Bredath, Doch'ielyenweh...

Uther teste kimerült volt a hosszú csatározástól, lelke a kínzó sóvárgástól.

Igraine-re gondolva lehunyta szemét; már csak a szavak zenéjére fülelt, s nem

latolgatta értelmüket.

- ...Alal'natrach, Uathas-Bredath, Doch'ielyenweh...

Talán Merlin zsongító kántálása, talán a fáradtság tette, hogy Uther feje

lassan oldalra billent; szája elnyílt, ahogy megadta magát holmi különös

késztetésnek, és elszenderedett.

- ...Alal'natrach, Uathas-Bredath...

Uther aludt; megszűnt számára a világ, eltűnt előle a szirt, a vár, a

dolmenek és Merlin is, Igraine képe azonban tovább lebegett a szeme előtt.

Látta, ahogy magáévá teszi a nőt, ahogy megöli Gorloist, ahogy Igraine az ő

asszonya lesz. Látta, ahogy egy hajnalon megszületik a fiúk - a fiú, ki

átveheti tőle a hatalmat, a királyságot; a fiú, akit mindenre megtanít majd; a

fiú, az ő vére, családfájának friss sarja, az új király. Az új király, kinek

utódai, míg világ a világ, birtokolni és védelmezni fogják az Országot...

Egyszerre azon kapta magát, hogy magas fűben áll holmi várfal tövében, és egy

fakardot lóbáló, égkék szemű gyermek rohan felé; látta, ahogy ölelésre tárja

két karját, látta, ahogy a kicsi mind közelebb ér hozzá - ám a magasból

hirtelen sötét felhő ereszkedett alá. Örvénylő nyúlványai átalakultak, egy

iszonyatos gyorsasággal közeledő ködsárkány végtagjaivá, karmaivá lettek. Uther

elkerekedett szemmel, tehetetlenül figyelte, ahogy a bestia lecsap gyermekére,

majd felemelkedik zsákmányával. Kiáltani, üvölteni akart, de...

- ...Doch'ielyenweh!

- Ne! - ordította Uther, és kinyitotta szemét. Merlin ábrázatát pillantotta

meg a sötét mennybolt hátterén.

- Ah, szóval megrémítettelek... - dünnyögte a varázsló. Ajkán mintha mosoly

derengett volna.

- Álmot láttam - zihálta a király. Érezte, hogy a nyakán végigcsorgó veríték

átitatja a páncél alatt viselt posztózekét. - A Sárkányról... - magyarázta

zavartan, és már azon volt, hogy feltápászkodjék, mikor észrevette a domb

körül, a part hosszában gomolygó ködöt.

- Ó, a Sárkány - mondta Merlin. - Nem álom volt: a Vadállat csakugyan erre

járt nemrég. Sokáig aludt, de én a kedvedért felébresztettem. Látod a

leheletét?

Uther remegő lábakkal felegyenesedett, körülpillantott. A dombtetőt a

szirtfoktól elválasztó szakadékot sűrű, már-már szilárdnak rémlő közegként

töltötte ki a kénsárga, gonoszul szagló pára. Bár nem akarta, orrába, szájába

tolult, torkát kaparta, megmérgezte nyelvét az elmúlás keserű ízével.

- A Sárkány lehelete... - hüledezett. - Az én kedvemért...?

Aztán Igraine-re gondolt megint, és megkeményítette szívét.

- Nézd! - mutatott Merlin a vár valószínűtlenül közelinek látszó kapujára,

ahonnét éppen egy nehéz vértezetet viselő harcosokból álló lovascsapat zúdult

alá a völgybe. - Kicsaltuk fészkéből a sasmadarat!

- Az ott Gorlois? - kérdezte Uther a szemét erőltetve.

- Igen. - Merlin tűnődött egy darabig, majd a királyra nézett. Vésztjósló

volt a pillantása. - Szállj nyeregbe! - parancsolta.

Uther kérdésre nyitotta a száját, de végül úgy döntött, inkább hallgat.

- Átváltoztatlak az ő képére - folytatta szárazon a mágus. - Igraine azt

hiszi majd, az ura látogatja meg szobájában.

- De hogy a pokolba jutok át oda? - fakadt ki Uther. - A szirt... A völgy...

- Felesleges aggódnod, ember! Romlottságod legyőz minden akadályt; lebegni

fogsz a Sárkány leheletén. Eljött az időd: indulj hát!

Uther a mágusra bámult, majd a várra sandított, legvégül a mélybe, ahol a

partot ostromló tengert, a köveket, a halált sejtette. Igraine, gondolta, és

vakmerő határozottsággal arca elé rántotta sisakja rostélyát. Igraine!

Felordított, és lova véknyába vágta a sarkát. A hollófekete csődör nekilendült,

egyenesen a szakadékba vetette magát - de négy patája úgy koppant a ködön, akár

holmi köves hegyi ösvényen. Uther nem töprengett tovább, vágtába ugratta

hátasát, és szédítő iramban rúgtatott tovább a vár felé.

Merlin felemelte hosszú botját, és a már félúton járó királyra mutatott vele.

- A Sárkány nevében: változz át Gorlois képére! Változz át! Változz!

Uther érezte a testében szétáramló forróságot, a bőre alatt támadt

elviselhetetlennek tűnő bizsergést, de a fájdalom egy röpke pillanatig tartott

csupán. Megállás nélkül tovább vágtatott. Igraine... Az enyém leszel! Minden

idegszálával a rá váró élvezetre gondolt, így eszébe sem jutott kételkedni a

mágus szavaiban.

Merlin meggyőződött róla, hogy a fekete mén csakugyan felvette Gorlois

almásderesének külsejét. A nyeregben feszítő alak körvonalait

elbizonytalanította már a köd, a páncél sötétebb árnyalata, a madárforma,

hercegi vaskoronával ékített sisak látványa azonban önmagáért beszélt: a

varázslat sikerült.

- Ez az! - dünnyögte elégedetten.

Uther keresztülvágtatott a ködön, és csak Dore kapuja előtt fogta vissza

hátasát. A nagy almásderes felhorkant a boltozat alatt csendülő fém neszére. A

bástya magasában kürt rivallt, a várúr visszatértét jelezte.

- Az úr! Megjött az úr! - kiáltotta valaki a rácsokon túlról. - Eresszétek

be! A herceg az!

Uther leugrott lováról, és az őr kezébe nyomta a kantárt.

- Fogd! - förmedt a fickóra, és igencsak elcsodálkozott a torkából előtörő

hang hallatán. Mintha maga Gorlois szólt volna! Megrázta a fejét, és

türelmetlenül befelé indult. - Fogd, de le ne nyergeld - kiáltott hátra az

utána bámuló őrnek. - Hajnal előtt útra kelek megint!

Meglehet, ebben is a Vadállat segítette, de hamar rálelt a gyönyörök

kertjébe, vagyis az Igraine hálószobájába vezető folyosóra. Már látta a

súlyosnak látszó tölgyfaajtót, már oda is ért, felemelte vaskesztyűbe bújtatott

kezét, hogy belökje, mikor kétfelől elébe pattantak a hatalmas termetű, villogó

agyarú szelindekek... Már-már megtorpant, aztán mást gondolt, közelebb lépett,

s keményen megpaskolta felborzolt szőrű nyakukat. A kutyák egy szemhúnyásnyival

utóbb felismerték benne "gazdájukat", s megjuhászodva félrekotródtak.

Jó lesz vigyázni ezzel a Merlinnel, gondolta Uther. Még a szagomat is

átváltoztatta... Mi mindenre lehet még képes? Nem szeretném, ha egyszer ellenem

fordulna!

- Uther! Bújj elő a vackodból, Ország szégyene! - üvöltötte Gorlois, és

hatalmas buzogányát lengetve Uther egyik álomittas lovagjára rontott.

Pendragon seregének éji táborában egyetlen lélek sem akadt, aki számított

volna rá, hogy Gorlois utánuk ered. Az ostrom kimerítette a harcosokat, és még

az őrszemek is megengedték maguknak, hogy aludjanak egy keveset - vesztükre. A

vértes förgeteg éppoly hirtelen zúdult rájuk, ahogy ők rohanták le négy nappal

előbb Gorlois gyanútlan csapatát. Mire feleszméltek, késő volt már: erejükből

és idejükből csak szórványos ellenállásra futotta.

- Uther! - bömbölt Gorlois, egyre újabb életeket kioltva. - Keressétek meg

nekem Uthert! - Dühösen megfékezte lovát, és egy pillanatra feltolta

sisakrostélyát, hogy jobban lásson. - Uther, te féreg! - Körbenézett.

- Irtsátok őket! - buzdította híveit. - Uther! Állj ki velem, ha mersz! Uther!

Vagy most nincs melletted átkos varázslód, hogy vigyázzon rád?

Hirtelen három, sasmadár nagyságú holló bukkant elő az éj sötétjéből, és

csőrüket előreszegezve kiszemelt prédájukra, Gorlois lovára csaptak. A deres

rémülten meghőkölt, és miközben mellső lábaival vadul a levegőt kapálta,

levetette magáról urát, kinek eddig minden parancsát követte... Gorlois

magatehetetlenül zuhant hanyatt - és soha többé nem állhatott talpra. Cornwall

hercege, az asszonya becsületéért, saját büszkeségéért és bosszújáért hadba

szállt nagyúr egy fegyvergúlára, Uther lovagjainak gazdátlan, ég felé meredő

kopjáiba zuhant. Az érchegyek átszakították páncélját, át-meg átjárták vonagló

testét, és úgy bukkantak elő a mellvért fényes vasából, akár a sarjadó vetés a

fekete földből. Ám míg a televényt az égi áldás, az eső és a veríték teszi

termékennyé, a kopjahegy-palántákat csupán Gorlois vére öntözte.

Mialatt Cornwall hercege érchegyekkel átjárt testtel haláltusáját vívta, Dore

várának mélyén, a biztonságot adó, vastag falak között felriadt álmából egy

kislány.

- Apám meghalt! - zokogta Morgana, felülve ágyában. Letolta magáról

takaróját, és már-már leugrott a hideg kőpadlóra.

Igraine, aki ura visszatértére várva virrasztott, gyorsan felállt saját

elfüggönyzött ágyáról, és gyermekéhez sietett.

- Csitt, Morgana, nincs semmi baj! - suttogta, és szorosan magához ölelte a

kislányt.

- Apám meghalt! - ismételte Morgana, és az álomtól meg a látomástól zavaros

tekintettel anyja szemébe nézett. - Tudom. Érzem...

- Álmodtál - mondta lágyan Igraine. - Rossz álom volt, semmi más! -

Vigasztaló csókot lehelt Morgana arcára, de hirtelen az ő szívét is

megérintette az aggodalom jeges ujja. Lehunyta szemét, leánya fejéhez simította

arcát, és hangtalanul imádkozni kezdett uráért.

Fohászát nehéz, döngő léptek, páncélcsörgés zaja szakította félbe. Igraine

hátrafordult, és meglátta az ajtóban álló alakot.

- Nézd csak, Morgana! - kiáltott fel az asszony boldogan. - Itt van apád!

- Apám meghalt... - ismételte bizonytalanul Morgana, és szeméből még akkor

sem tűnt el a rettenet, mikor a Merlin varázslata által Gorlois képére formált

Uther levette koronás sisakját.

- Jöjj, Igraine! - mordult a nőre, és félreérthetetlen mozdulattal az ágyra

mutatott.

Igraine felállt, és Uther elé lépett. Furcsállotta ugyan, hogy ura most nem

becézi, ahogy mindig tette, ám szerelme és a Gorlois iránt érzett tisztelet

mintha megsiketítette volna. Nem tűnődött el azon sem, miért találja olyan

furcsának a jól ismert hangot. Engedelmesen indult medvebőrrel takart ágya

felé.

- Aludj, Morgana... - nézett leányára, mikor félrevonta a finom

fátyolfüggönyt.

Uther jól-rosszul palástolt türelmetlenséggel követte Igraine-t a szerelem

szentélyébe. Szorosan elé állt, durva mozdulattal magához vonta és megcsókolta.

Vágyától hajtva még azzal sem törődött, hogy levesse páncélját, ám az Igraine

testét fedő vékony köntöst áthatolhatatlan gátnak érezte. Megmarkolta a hófehér

szövetet, és darabokban szaggatta le "zsákmányáról." Mikor Igraine kebleire,

hasára és sejtelmes árnyakkal takart, buja ölére pillantott, úgy érezte magát,

akár egy kincskereső, aki felbecsülhetetlen értékű drágakövet hozott fel a föld

mélyéből. Mohón falta tekintetével az asszony bájait, ám a testét feszítő vágy

még arra sem adott neki időt, hogy kigyönyörködje magát: úgy tapasztotta száját

Igraine ajkaira, akár a szomjazó zarándok a hűsítő itallal teli korsóra.

Az ágyra fektette Igraine-t, és vad ösztöntől hajtva a magáévá tette.

A kandallóban egymás után roskadtak össze a hatalmas fahasábok, a

parázsszőnyeg rőt fényében izzani látszott a két összefonódó test. Az asszony

kiáltott, és Uther úgy érezte, kiált ő maga is. Elveszett a forróság

tengerében, ahol csupán a fényes szikrák özöne, a gyönyör és a birtoklás öröme

létezett; nem törődött a közelben ólálkodó halállal, a Sárkánnyal, Merlinnel,

az Országgal, a trónnal vagy a jövővel, egyedül a pillanat számított neki. A

ritmikus lüktetés mintha tulajdon szívének megannyi dobbanása lett volna, a

szakáll keretezte, idegen arc verítéke az asszonyéval keveredett, az izzás

csúcspontján pedig egyszerre kihúnytak a fények: elvégeztetett.

A jövendő - így rendeltetett - mégis itt, Dore úrnőjének nyoszolyáján fogant

meg. A dolmenek dombján várakozó mágus tudta, hogy így lesz - látni azonban nem

látta más, csak egy rémült gyermek.

Morgana.

Cornwall hercege, Dore és Igraine igazi ura az égre emelte elhomályosuló

szemének pillantását. Látta, ahogy a mennybolt fekete bársonyán fellobban egy

új csillag, ragyogása azonban csakhamar elhalványult a vég örökös

éjszakájában... Gorlois karjai lehanyatlottak, szájából vér csordult tépett

köpenyére, s ahogy a küzdők feje felett tovaszárnyaltak a hollók, az ő testéből

is elszállt a lélek, hogy helyet keressen magának ama Nagy Út túlsó végén, ahol

nem létezik sem kevélység, sem fájdalom.

Merlin botjára támaszkodva figyelte az eget, a Világ Tengelyében feltűnt, a

herceg tört fényű szemében tükröződő csillagot. A csillagot, melyet e világ

lakói közül azok láthattak csupán, akiket nem vakított el teljesen a vérontás

ostoba és ősi láza; a csillagot, melyhez hasonló koronként egy-egy alkalommal

lobban fel csupán, hogy széthírlelje a Kiválasztott érkezését.

- A jövő tanyát vert a jelenben - mormolta, azután, maga számára is meglepő

módon, különös érzés kerítette hatalmába. Szánta a jelen posványába ragadt

halandókat - közülük is leginkább Uther királyt.

Morgana érezte apja halálát.

Érezte, hogy a férfi, aki anyja ölébe fúrja magát, nem azonos Gorloisszal.

Tudta, hogy Igraine valamilyen iszonytató szemfényvesztés, ördögi mágia

áldozata lett, és bár gyermeki eszével semmire sem volt képes magyarázatot

adni, ösztönei megsúgták neki az igazat.

Figyelt.

Nézte az anyja öleléséből kibontakozó, az elsuttogott kérdésekre makacs

hallgatással felelő férfit. Nézte az ismerős, mégis ismeretlen arc vonásait, s

mikor a betolakodó hirtelen felrezzent, rámeredt, állta a tekintetét, és nem

örvendeztette meg sem a gyász, sem a harag könnyeivel.

Biztos volt benne, hogy egy nap megtudja majd, kin kell bosszút állnia.

Dore várának szolganépe még csak ki sem heverhette az ostrom fáradalmait:

pirkadat előtt egy fertályórával megdöndült a főkapu, bebocsáttatást kértek

Gorlois portyáról megtért harcosai.

A gyászhírt hozó lovagok arca komor volt és sötét, akár az éj árnyai - akár

az alvadt vér foltjai, melyek halott uruk vértezetét és arcát beszennyezték.

Négyen hordozták a sebtiben, lándzsákból és bőrökből összetákolt saroglyát,

melyen Gorlois teteme hevert. Lassan végigmentek a várudvaron, egyenest a

kápolna felé tartottak. Nem lassítottak, mikor a vár népe köréjük sereglett,

csak akkor torpantak meg, mikor az egyik oldallépcsőn udvarhölgyei és a herceg

titoknoka kíséretében megjelent Igraine.

- Mikor...? Hol...? - kérdezte, s bár keményen tartotta magát, ahogyan az

harcos-feleséghez illik, látnivaló volt: nehezére esik elfojtani a zokogást.

- Uther táborában, asszonyom - felelte az egyik lovag, és lehajtotta fejét.

- Alig egy órával az indulás után.

- Lehetetlen! - kiáltotta Igraine. - Az ágyamban töltötte az éjszakát! -

Aztán rémisztő bizonyosság támadt fel benne. Valami, ami a veszteségnél, a

vereségnél is nagyobb fájdalommal töltötte el. - Mi lesz velünk? - suttogta, és

a lépcsősor tetején megjelenő Morganára nézett.

- Uther király rendelkezik majd valamennyiünk sorsáról, asszonyom - felelte

halkan a lovag.

Morgana anyja mellett állva nézte, ahogy apját elviszik vitézei. Nem sírt.

Születése óta nem sírt, bármit kellett is kiállnia.

- Ó, Morgana! - zokogta Igraine, és úgy szorította magához, mintha soha többé

nem akarná elengedni. - Mi lesz most velünk...?

Eljött, azután elmúlt a tél, s ahogy engedett a fagy, úgy vált egyetlen

hatalmas sártengerré a hadban álló Ország.

Uther sorra aratta kisebb-nagyobb győzelmeit, és immár joggal nevezhette

magát királynak, hiszen lábai elé térdelve behódoltak neki a hercegek, törzs-

és nemzetségfők: a Hatalom Kardjával szemben hatalmuk, méltóságuk egyszerre

semmivé lett, a Hatalom Kardját pedig Pendragon keze forgatta. Tisztelték

szavát, rettegték haragját, engedelmeskedtek neki mindenütt, amerre útja

vezetett. Kevesen gyanították, hogy a szószegő uralkodót nem védik már sem az

új, sem a régi istenek, és hogy birtokolja ugyan az erő jelképét, annak

varázsereje azonban nem teszi már sebezhetetlenné.

Uther, bár az Igraine-nel töltött éjszaka óta nem látta, hálával gondolt

Merlinre, amiért az neki juttatta az Excaliburt. Nem szívelte meg ugyanekkor a

varázsló tanácsát, nem fogta fel, hogy a kardnál sokkal nagyobb hatalommal bír

a békét osztó szó... Merlin nyugalmat akart az Országban - hát Uther

megteremtette; igaz, közel sem úgy, ahogy a mágus eltervezte. Kierőszakolt

nyugalom volt ez, a legyőzöttek fásultsága, s nem a szeretet elégedettsége. A

nyugalom, a béke olyan volt, akár a kihunyófélben lévő máglya: hamuja alatt ott

parázslott a térdre kényszerítettek gyűlölete.

Tisztelték Uther nevét, engedelmeskedtek Pendragon szavának, de titokban

majd' valamennyi nagyúr azt latolgatta, hol üthetne vissza a hódítónak, hogyan

rázhatná le nyakáról a zsarnok erőszakkal rákényszerített igáját.

Utheré lett az Ország, övé lett a harcban elesett Gorlois vára is, ahol

Igraine élt. Az asszony, aki után a király egy percre sem szűnt meg vágyakozni

- s aki, éppen kilenc hónappal ura halála után, fiúgyermeket hozott a

világra...

Kürtszó harsant az alkonyatban; kürtszó, s a Dore várának kapuját őriző

vitézek kiáltása.

- A király jő!

Uther, kíséretét messze megelőzve, berúgtatott a várudvarra. Megzabolázta

hátasát, lepattant a nyeregből, végigpillantott a bámészkodókon, majd az

Igraine termeihez vezető lépcsőhöz sietett. Végigcsörtetett a folyosókon, s

szinte berontott a gyermekét dajkáló anyához.

- Kifelé! - kiáltott az Igraine körül lebzselő asszonyokra, majd az anyja

ágya szélén ülő kislányra meredt.

Morgana különös tekintettel nézett vissza rá. Volt valami a tekintetében, ami

csontja velejéig megborzongatta a királyt. Erőt vett magán, Igraine felé

fordult ismét.

- Küldd ki ezt! - sziszegte.

- De uram... gyerek még... - lehelte Igraine.

- Ki vele!

Igraine belátta, nincs helye vitának.

- Menj, Morgana - suttogta. - Menj szépen, kérlek!

Morgana felállt, és vissza sem nézve kisietett.

- Az apja szemeivel figyelt - mormolta Uther, aki gyűlölködve bámult utána.

Igraine ölében ekkor felsírt a csecsemő. Az uralkodó, mint aki lidércálomból

ocsúdik, összerezzent, s közelebb lépett az asszonyhoz.

- Az övé? - dünnyögte. - Vagy az enyém?

Igraine csak ingatta szép fejét.

- Nem tudom, ki az apja - felelte hosszas hallgatás után. - Nem tudom,

felség, nem tudhatom! Akkor éjszaka idejött hozzám egy férfi... Azt hittem, az

uram az, de ő akkor már halott volt... A férfi... szeretett engem. Ő nemzette a

fiamat.

- Az enyém! - vágta ki Uther. Elvigyorodott, engedélyre sem várva kezébe

kapta a gyermeket, és végigmérte. - Pendragonok vére, az Ország reménysége! Az

összes régi és az új isten nevére, azt hiszem, boldog vagyok! - Ismét erőt vett

rajta az iménti borzongás, de ezúttal nem engedte, hogy indulatai teljesen a

hatalmukba kerítsék. Igraine szemébe nézett, s halkabbra fogott hangon

folytatta: - Míg a koronáért harcoltam, csak pusztítottam az embereket. Ideje

megtanulnom, hogyan szeressem őket. - Lelki szemei előtt hirtelen felvillant

egy kép, az álom részlete, melyet akkor látott, mikor Merlin megidézte a

Sárkányt: egy rét és egy gyermek, az ő gyermeke... - Belefáradtam a

csatározásba - mondta. - A fiú mellett maradok. És az anyja mellett.

Aztán eszébe jutott az a sötét felhő - és a pillanat, amikor a Sárkány

elragadja a fiát. Beleszédült.

Nem, gondolta, nem veheti el tőlem senki. Merlin eltűnt, hírét sem hallani

hónapok óta. De ha másként alakulna... senki, még ő sem veheti el tőlem, amit

megszereztem!

Igraine-nek nyújtotta a fiút, aki olyasféle hangot hallatott, mint egy

szelindek marta macska.

- Éhes - suttogta az asszony, s szemlesütve máris a keblére vonta fiát. Nem

tudta, mit kellene éreznie, abban azonban már bizonyos volt, hogy sem

gyermekeit, sem őt magát nem fenyegeti veszedelem Uther mellett - s számára

most ez volt a legfontosabb.

A király lehúnyta szemét.

Egy felhősárkány karmai...

Hirtelen szélroham lebbentette meg Igraine nyoszolyájának függönyét. Uther

felkapta fejét, ahogy meghallotta a sebesen csapkodó szárnyak, a kövön

csikorduló karmok neszét, s farkasszemet nézett az ablakpárkányra ereszkedett

hollóval. Nyomban ezután árnyék vetült az alkonyfénnyel átjárt szoba falára,

egy botját markoló, csuklyás köntösű jövevény hosszan elnyúló árnya...

- Merlin! - fakadt ki Uther, miközben balja önkéntelenül tőre markolatára

tévedt. - Végre! De miért akkor jössz, mikor nem hívlak, és miért hagysz

magamra, valahányszor szükségem van rád? Hol jártál mostanáig?

- Aludtam - felelte komoran a mágus, és közelebb lépett. - Kilenc hónapon át

aludni kényszerültem, cserébe azért, amit legutóbb tettem érted. Nem volt

könnyű feladat, Uther. Felemésztette majd minden erőmet, de kipihentem magam, s

eljöttem megint. Én már megfizettem gyönyöröd árát - most rajtad a sor.

Igraine értetlenül pillantott rájuk.

- Fizetned kell, Uther - folytatta Merlin, és a csecsemőre pillantott.

Uther nem mozdult. Hasztalan igyekezett azon, hogy mindent elfelejtsen: a

varázslóval kötött paktum minduntalan az eszébe ötlött. Megesküdött, hogy

teljesíti a pokolbéli lény kívánságát - a szavát adta, mint harcos és király.

- A gyermek az enyém - szólt halkan Merlin, mint aki méltóságán alulinak ítél

minden vitát. - Megalkudtunk.

Igraine rémülten magához szorította a kisdedet.

- Meggondolatlan voltam, Merlin - dünnyögte Uther. - Szerelemre vágyott a

vérem, és meg akartam kapni ezt az asszonyt. Azok csak szavak voltak, de ez itt

- mutatott a gyermekre - eleven ember! Hús és vér! Az én húsom, az én vérem!

Nem foszthatsz meg tőle épp most!

- Valóban így gondolod? - mosolygott Merlin. - Ennyit érne az esküd?

Uther újra maga előtt látta a ködsárkányt, mely elragadja tőle reménybeli

örökösét, és felhördült:

- Nem érdekel, mit ígértem! Nem érdekel semmi, a fiú az enyém! Az élete túl

nagy ár volna azért a röpke gyönyörért, amit ennek az asszonynak a karjaiban

éreztem! Nem adom, Merlin!

- Uther! - zokogta Igraine. - Ne hagyd, hogy elvegye!

Merlin a gyermekért nyújtotta kezét.

- Ne feledd, Uther - mondta csöndesen -, ne feledd, kitől kaptad a

hatalmadat! Vajon elérted volna célodat az Excalibur nélkül? Király lehettél

volna, ha én nem segítlek hozzá? Velem akarsz szembeszállni? Te... Te ember!

Uther lépett egyet hátra. Már-már azon volt, hogy fegyvert húz - aztán eszébe

jutott, hogy Merlinen tán még a Hatalom Kardja sem ejtene sebet... Tehetetlen

dühében az ajkába harapott, vaskesztyűs kezei ökölbe szorultak.

- Az én fiam - ismételte. - A férfi, aki nemzette, Cornwall arcát viselte,

vére azonban maradt, ami volt: a Pendragonoké!

- Megesküdtél - közölte Merlin. - Vagy neked a becsület sem egyéb egy puszta

szónál? Egy szónál, amit kimondasz, de nem érzed, nem érted, mit jelent? Jusson

eszedbe, Uther, a királyság is üres szó csupán!

Az Igraine bennsőjében kavarogó érzések homályát hirtelen beragyogta a

felismerés fénye.

- Te voltál az! - meredt szikrázó szemekkel Utherre. - Te jöttél el hozzám

azon az éjszakán! Te vagy a gyermekem apja!

Uther azonban, aki felfogta, hogy a mágus célja érdekében bármire képes,

csüggedten lehajtotta fejét, s ügyet sem vetett rá.

- Tehát választottál - állapította meg Merlin. - Becsület és királyság, vagy

tiéd a fiú, és vége hatalmadnak: micsoda pokoli helyzet! - A nyoszolya fölé

magasodott, tekintetében különös fény parázslott. - Ide a fiút, Uther! Amúgy

felesleges bánkódnod a történtek miatt - igazában nem való neked sem otthon,

sem asszony, sem gyermek.

- Nem? - kapott a szón Uther. Rekedt és erőtlen volt a hangja. - Mit jut hát

nekem ezen a világon? Csak az, hogy vért ontsak és uralkodjak?

Merlin a fejét ingatta.

- Talán még ennyi sem.

- Korbácsütés minden szavad. Kegyetlen vagy, pokolfajzat!

Merlin arca rezzenetlen maradt.

- Talán - mondta. - Az viszont bizonyos, hogy elárultad a herceget,

megszegted az egyezséget, magadévá tetted asszonyát, elfoglaltad a várát.

Szószegő vagy, Uther, és "híveid" közül már senki nem bízik benned igazán.

Gyűlölnek téged, mert rájöttek, milyen hitvány alak vagy. És én is rájöttem

valamire, Uther: nem lehetsz a kiválasztott. Bármit tégy, neked mindenképp

véged. De ne akard halálod óráját azzal siettetni, hogy szembeszegülsz

akaratommal! Erősebb az mindennél, amit ti emberek ismertek. Add nekem a

gyermekedet! Nálam nagyobb biztonságban lehet, mint a te oldaladon. Én képes

leszek megóvni még akkor is, mikor csahos kutyának hitt alattvalóid farkasok

gyanánt esnek majd a torkodnak... Add a gyermeket, és véred tovább élhet!

Igraine a gyermekre, majd a mágusra nézett, és felsikoltott.

- Nem adom!

Uther felmordult, és kiragadta a kisdedet az asszony karjai közül. Az anyja

puha, meleg érintéséhez szokott fiúcska megrettent a vaskesztyűs kéz jeges

szorításától, és éles hangon felsírt.

- Ne! - sikította Igraine.

Uther Merlin kezébe nyomta a visongó gyermeket.

- Fogd! Vidd a sárkány fattyát, ne is lássam többé!

Merlin meglepő gyengédséggel vette át a csecsemőt, megfordult, és szó nélkül

az ajtó felé indult.

Igraine felugrott, Merlin után akart ugrani, de Uther elállta az útját, és

visszalökte az ágyra.

- Menj utána, Uther! - zokogott Igraine, a férfi kezébe kapaszkodva. - Ne

hagyd, hogy elvigye tőlem... tőlünk!

Ám Uther csak állt, mint valami szobor; mikor mégis moccant, csak az asszonyt

rázta le jobbjáról. Öklével az egyik kőoszlopra csapott, és elhomályosuló

szemekkel nézte, ahogy a Merlin képében megjelenő ködsárkány eltűnik

gyermekével. Nézte, s észre sem vette, hogy vére összeharapott ajkáról borostás

állára csordul.

Merlin a gyermekkel karjában kilépett a vár folyosójára.

- Aludj csak - mormolta. - Aludj!

A mágus akaratával alig néhány fajzat dacolhatott a nap alatt, s a kisded nem

tartozott közéjük: egykettőre elcsendesedett a sötét kelme redői közt.

Az öregtoronyba vezető lépcső tetején Morgana jelent meg, s szemügyre vette a

magas, kámzsás alakot.

- Most te leszel a gyerek apja és anyja, Merlin? - kérdezte.

Merlin a kislányra nézett. Biztosra vette, hogy az minden - vagy majd minden

- odabent elhangzott szót hallott, s megértette, miért kellett apjának, a

hercegnek meghalnia. Átérezte fájdalmát, félelmét és haragját; rádöbbent, hogy

Morgana gyűlöli valamennyiüket. Őt, Uthert, az anyját, sőt, az anyja véréből

való új életet is...

Nem felelt neki, mert nem volt mit felelnie. Hosszú léptekkel haladt tovább,

maga mögött hagyta Dore várát, a királyt, a sikoltozó asszonyt és a némán

acsargó leánygyermeket. Ment, mind távolabb a halandók világától; homlokán csak

akkor simultak ki a ráncok, mikor az évszázados fák árnyékába, a lombsátor

hűvösébe ért. Lepillantott a kisdedre, s megnyugtató szavakat súgott neki azon

az ősi nyelven, melyen e világ első bűvigéit írták valahol messze, valaha rég.

A fiúcska nem mozdult, tovább álmodta a maga egyszerű álmait.

- Hallgatni aztán tudsz - dünnyögte a varázsló. - S hogy mire vagy képes még,

az is elválik idővel... Arthur!

Sarkon fordult s folytatta útját. Őt és a gyermeket csakhamar elnyelte a két

tenger közt sötétlő, titkokkal teli rengeteg.

Morgana a vár legmagasabb tornyába sietett, és belépett abba a kis szobába,

melyben apja halála óta napjai nagyobb részét töltötte.

Noha az alkony meleg fénye lágyítani igyekezett arcának vonásait, azok élesek

és ijesztőek maradtak; ijesztőek, mert jobban illettek volna egy esztendőkkel

idősebb leányhoz... A legsötétebb sarokban álló ládából kivett öt mécsest,

bizonyos sorrendben a kőpadlóra helyezte őket, és tűzszerszámával lángra

lobbantotta mindet. Körbefordult, majd a helyiség egyetlen, keskeny ablaka elé

akasztott egy fekete posztódarabot, és bár tudta, senkit nem érdekel, mit művel

éppen, az ajtó keresztvasára tette a reteszgerendát.

Mikor mindent előkészített, kibontotta szőkésvörös haját, és a mécsesek által

alkotott ötszög közepére térdelt. Kezeit combjára fektette, hosszú ideig a

gondolataiba merült, majd felemelte bal kezét. Mutatóujja hosszú körmével sebet

hasított a mellén, olyan mélyet, hogy hófehér bőre kettényílt, és előbuggyant

néhány rubinvörös vércsepp.

Morgana hüvelykujjával felitatta a cseppeket, egy vöröses-barnás, kis "m"

betűre emlékeztető jelet maszatolt a kőpadlóra, majd felkiáltott, de hangjában

nyoma sem volt kislányos bájnak vagy szelídségnek.

- Véremre fogadom, bosszút állok atyám haláláért és anyám

megbecstelenítéséért! Fogadom, hogy bárkivel, bármilyen lénnyel kelljen

szövetkeznem, bármilyen tettekre kényszerüljek, addig nem nyugszom, míg

családom ellenségei élnek...! Addig nem nyugszom, míg szégyenünk

megtestesülése, a király fattya lélegzik - s ha az Egyisten megbocsátást

hirdet, én megtagadom őt!

Ahogy az utolsó szavakat kiejtette, láthatatlan erő támadt a toronyra:

leszaggatta az ablakot takaró posztót, kioltotta a mécsek világát. A szél, akár

egy hatalmas tenyér, lecsapott Morganára. Mellbe taszította, hanyatt lökte a

hideg kőpadlóra, az újabb kiáltást azonban nem sikerült a torkára forrasztania:

- Megtagadom!

A napkorong ott izzott még a nyugati égbolton, a végtelen erdő fái közé

azonban már alig szűrődött be némi fény, amikor Merlin meghallotta a

lódobogást.

Karjában a gyermekkel megállt, fülelt kezdett. A vastag avarszőnyeggel

borított ösvényen rúgtató lovas még messze járt, de jó irányt követett:

meglehet, az ösztönök vezérelték. Kiáltásait a mágus felé sodorta az erősödő

szél:

- Merlin! Hol vagy? Merlin! Add vissza a fiamat!

Uther nem bírta tovább hallgatni Igraine siránkozását, nem bírta

lecsendesíteni saját háborgó lelkét, és úgy döntött, bármi áron visszaszerzi a

gyermeket attól a pokolfajzattól. Nyeregbe pattant, és testőreit szokása

szerint maga mögött hagyva nekieresztette harci ménjét. Az erdőség, mely

csillapíthatatlan étvágyú fenevadként nyelte el örökösét, most őt is befogadta,

s körülölelte az élet és a halál neszeivel... Ide-oda rebbenő tekintettel

fürkészte a bokrokat és fákat, nyomokat, jeleket kutatott - mindhiába. Egy

tisztáson megállította lovát, s úgy fújtatott, mintha az ő izmai feszültek

volna pattanásig a hosszadalmas vágta során. Annyira kiszáradt a torka, hogy

kiáltozni sem volt képes, leugrott hát a nyeregből, s remegő térdekkel indult a

közelben csobogó patakhoz, hogy annak hűs vizével oltsa szomját.

Vissza kell kapnom a fiamat. Igen, elragadom Merlintől, és végzek azzal a

gonosz sátánfajzattal, nehogy újra árthasson nekünk! Megölöm Merlint, és...

- Uther! - harsant egy kiáltás.

A király lassan fordult sarkon, s végigmérte a szennyes páncélzatú,

bárdokkal, buzogányokkal és csatacsillagokkal felfegyverzett lovagokat.

Nyolcan-tizen lehettek, tépett köpenyükön Cornwall címerét viselték.

- Most megfizetsz Gorlois kiontott véréért! - lihegte egyikük, és támadásba

lendült.

- Átkozottak! - üvöltötte Uther. A felázott talajon ugyanolyan nehezen

mozdult, mint támadói, valahogy mégis sikerült lova túloldalára kerülnie, s a

nyereghez erősített kard, Excalibur után kapott. Mielőtt azonban kiránthatta

volna, a cornwalliak első rohama rázúdult, a nedves avarba taszította.

Uther a hátára fordult. Ez a mozdulat mentette meg az életét, mert a

következő pillanatban egy szekerce pengéje mélyedt a földbe azon a helyen, ahol

sisakos feje csillant az imént. Megpróbált felállni, de a szekerce ismét

lesújtott, és ezúttal nem tévesztett célt. Uther vállába égető fájdalom

hasított; hideg vassal átjárt páncélja alól a sárba csurrant a vér.

Felemelte a fejét, és látta, ahogy az egyik lovag, a rég halott Gorlois híve

meglóbálja szöges buzogányát, mikor lódobogás és éles kiáltások keveredtek a

merénylők győzedelmes rivalgásával.

- Orvtámadás! - bömbölte Sir Tuldwal. - Testőrök, védjétek a királyt!

Az öt lovas kivont karddal a támadók közé ugratott. Acél feszült acélnak,

villant, lecsapott; a forgatagban panaszosan felnyerített egy szügyön döfött

ló. Uther a haladékot kihasználva nagy kínkeservvel talpra állt, zsibbadt ujjai

a Hatalom Kardjának markolatára fonódtak.

- Excalibur! - rikoltotta. - Excalibur!

Új erő költözött sebzett testébe. Egyetlen csapással lemetszette egyik

támadója vértbe bújtatott karját, egy másikat védhetetlen keresztvágással

küldött a túlvilágra, a fejének irányzott buzogánycsapást azonban csak

lelassítani tudta, kivédeni nem. Megtántorodott, oldalra bukott, hanyatt-homlok

zuhant a patakba.

Hörögve állt a térdig érő vízben, és a partról utána igyekvő három lovag

ellen fordult. Egyiküket levágta, ám a másik két penge szinte egyszerre

villant, megsebezve combját és derekát... Segítség után kiáltott, de legjobb,

leghívebb lovagjai nem hallották a szavát, vagy már holtan hevertek. Érezte,

egyedül nem szállhat szembe a rengeteg bosszúra szomjas ember-szörnyeivel,

ezért a patak túloldalán felkapaszkodva menekülni próbált. Lánckesztyűs kezei

közt földrögök morzsolódtak szét, a meder sarát mélyvörösre festette élete

vére, tekintete elhomályosult; úgy rémlett neki, órákig tartott a tusa, melynek

végén sikerült felegyenesednie.

- A kard! - kiáltotta valaki. - Meg kell szereznünk a Hatalom Kardját!

Uther a fák közé tántorgott, megbotlott és hanyatt vágódott. A testét

hasogató fájdalom már annyi erőt sem hagyott meg neki, hogy felállhasson, ezért

hasra fordult, és széles vércsíkot húzva, kúszva próbált tovább menekülni.

- Merlin! - ordította. - Hol vagy? Hívd a Sárkányt, leheljen ködöt... Ködöt,

ami elrejt... ami megment...!

- A túlpartra! A túlpartra! - dörrentek a kiáltások.

Uther a bal oldalára fordult, sebzett állatként vergődött. A lombsátor egy

szabálytalan alakú résén át megpillantotta az eget: sötét volt, és egyre

sötétedett.

- Merlin... - zihálta. - Merre vagy?

Egyre erőtlenebbül, egyre lassabban haladt. Időről időre habos vért köhögött

fel, újra meg újra elámult az avar meg a sár nehéz illatán. Látni nem látta, de

hallotta üldözőit: átgázoltak a vizen, és súlyos páncélzatukban meg-meginogva

igyekeztek beérni, hogy megölhessék... Uther leveleket markolt fel, kitörölte

szeméből a vért, és keserűen felkacagott - belátta, hogy mindennek vége.

Aztán feljebb emelte fejét, és megpillantotta a jókora, üllőforma sziklát

szemközt, egy hangával benőtt kis domb tetején.

Ha szerencséje kitart, talán sikerül odáig elvergődnie. Ha erejéből futja,

talán elrejtheti a kardot, s ha az életét nem is, a hírnevét még megmentheti.

Ha ereje engedi...

A vég közelségének tudata felkorbácsolta indulatait. Már csak amiatt

bánkódott, hogy nem ragadhat magával a pusztulásba minden átkos pártütőt.

Tagjaiba néhány pillanatra visszatért az élet melege, dühe, mely már-már

kilobbant, utoljára fellángolt még.

- Senki sem veheti el tőlem az Excaliburt! - hörögte. - A Hatalom Kardja nem

lehet másé, egyedül az enyém!

Minden maradék erejét összeszedve feltérdelt, és két kézzel megragadva a

markolatot, a sziklába döfte a kardot.

- Az Excalibur csak a királyé lehet! - ordította túl az iszonyatos

csikorgást, mellyel a nem emberi kéz kovácsolta penge a kőbe mélyedt. - Az

Ország királyáé!

Az ég felé nyújtotta üres kezét, s tébolyult kacajjal szembefordult

üldözőivel. Utolsó kiáltása messze szállt az alkonyatban, visszhangot verve

keringett az évszázados fák közt, s eljutott Merlin fülébe is. A mágus

összehúzott szemei előtt oly tisztán jelent meg a halálra sebzett uralkodó, a

kő és a kard, mintha néhány lépésnyire, és nem sok-sok nyíllövésnyire állt

volna onnét.

- Uther... - sóhajtotta.

Nehezére esett bevallani, de minden hibája ellenére kedvelte a szilaj

királyt, akinek végzete különös, sajgó ürességet hagyott maga után ott, ahol a

halandók a szívüket hordják... Jobbjával még szorosabban ölelte a kisdedet,

baljával a magasba emelte hosszú botját.

- Aki képes kihúzni a kardot a kőből, az legyen a király! - Figyelmesen nézte

a gyermek arcát. - Te leszel az, Arthur! Te vagy a kiválasztott!

Még egy pillantást vetett a távolba, ahol Gorlois hívei tomboltak Uther

teteme felett. A lovagok erejüket megfeszítve próbálták kirángatni a kardot az

üllőforma kőből - nagyjából ugyanolyan eredménnyel, mintha a világot igyekeztek

volna sarkaiból kiforgatni. Merlin a fejét csóválta, majd ismét útnak indult a

homályban. Alakja körül védelmezőn örvénylett az éji köd - a Sárkány lehelete.

MÁSODIK RÉSZ

A KŐBE ZÁRT KARD

Uther Pendragon halála csak kevesek lelkén ejtett sebet.

Alig néhány olyan ember akadt, aki valóban gyászolta a királyt. Sokkal többen

voltak azok, akiknek örömet okozott a hír, akik ünnepelték a "veszett kutya"

pusztulását.

A sebek természetesen begyógyultak, az öröm elszállt, az Ország pedig ismét

az egymással versengő, kérészéletű szövetséget kötő, majd azt felrúgva ismét

egymás torkának eső cenkek prédája lett. A kiskirályok ideje volt ez, akik

valamennyien magukhoz akarták ragadni a hatalmat; a lovagoké, kik mind

méltóbbnak tartották magukat a többinél a korona viselésére; a szolgalelkűeké,

kik hol egyik, hol másik nagyúr táborához csatlakozva sütögették a maguk

pecsenyéjét a viszály szította tüzek lángjainál; és persze a

kiszolgáltatottaké, akiknek mindegy volt, melyik zsarnok hajtja be rajtuk az

adót másodszor, harmadszor, olykor negyedszer is. A nagyok torzsalkodtak, a nép

pedig nyögött és tűrt, abban keresve vigaszt magának, amit senki és semmi sem

vehetett el: a hitben. A régi bálványokat a túlvilági boldogságot ígérő

Egyisten és annak fia váltotta fel, a druidák helyett idegen földekről érkező,

új igét hirdető papok járták a vidéket. Szerzetesek, akik a déli földeket

elfoglaló idegenek hajóin érkeztek, és a rájuk leselkedő veszélyekkel mit sem

törődve küzdöttek, hullottak a pogányok lelki üdvéért...

Huszonkét esztendővel azután, hogy Uther Pendragon szemét lefogta az

erőszakos halál, a sziklába döfött kard, az Excalibur mellett is újhitű csuhás

térdepelt s fohászkodott.

- Küldj nekünk igaz királyt, Mennyei Atyánk! - mormolta összekulcsolt kézzel,

ájtatosan az égre pillantva. - Méltatlanok vagyunk rá, de vérzik az Ország,

szenved a nép. Bűnösök vagyunk mind, de ma, Krisztus urunk feltámadása napján,

add, hogy a lovagok közül egy... egyetlenegy kiérdemelje győzelmével, hogy

kihúzhassa a kardot a kőből, és királyunk lehessen!

A patak mellett, ahol egyharmad emberöltővel korábban pártütők és testőrök

küzdöttek, vándorkereskedők, mutatványosok, vásározók sátrai álltak, a karámok

sarában disznók dagonyáztak, szűk ketreceikben sorsukra vártak a különféle

szárnyasok... Sebtiben összetákolt bódékban mesteremberek - páncélkovácsok,

kardcsiszárok - serénykedtek: a csatázó seregek nyomában járó gyülevész hadak

nyüzsgését képzeli ilyennek az ember. Mindazok, akik e forgatag láttán

fegyveresek közelségét sejtették, nyilván meg sem lepődtek a tisztáson

türelmetlenül kapáló mének, a talpig vasba öltözött lovagok, zászlók, kopják és

buzogányok láttán. Az Ország leghíresebb vitézei gyűltek itt össze évről évre,

hogy megvívjanak egymással - azaz, hogy a viadalból győztesként kikerülve

próbát tehessenek a kőbe zárt szent karddal, melyet ezidáig senkinek sem

sikerült kiszabadítania... Rég feledésbe merült, honnan és kitől ered a

legenda, mely szerint aki megszerzi a kardot, király lesz, igazságában azonban

még a legutolsó koldusnak sem jutott eszébe kételkedni. A papok már jó húsz

esztendeje kialakították a maguk sziklaszilárd álláspontját: aki az Excaliburt

kihúzza, csakis csodatévő, szent ember lehet, ergo uralkodásra való.

Három lovas, három új jövevény léptetett most a sokadalomban. Egyikük idős,

ősz szakállú, testes férfi volt. Tekintete elárulta, hogy sok háborút megjárt,

elég veszedelmet látott már. Ugyanolyan páncélt viselt, mint a mellette haladó,

keskeny arcú, lovagi módra nyírt hajú ifjú, aki csak nemrégiben eshetett át a

felavatás szertartásán, s most megilletődöttséggel vegyes rémülettel figyelte a

torna előkészületeit. A harmadik - ugyancsak ifjú ember - ruházata alapján

lehetett akár közrendű is; a lova hátára aggatott pajzsok és felszerelési

tárgyak fegyvernöki mivoltáról árulkodtak.

- Egyet jól jegyezzetek meg, fiaim - mondta a fehérszakállú férfi. - Mindig

ügyeljetek rá, nehogy szégyent hozzatok apátok fejére. Te, Kay, légy bátor,

őszinte és irgalmas, ahogyan az igazi lovaghoz illik. Te pedig, Arthur -

fordult a bámészkodó fegyvernökhöz -, légy szerény, engedelmes, és segíts

bátyádnak öregbíteni családunk hírnevét! - Vésztjósló horkantás. - Hóhó,

Arthur, figyelsz te egyáltalán?

- Igen, atyám - rezzent össze a nyurga, világos szemű fiú, és zavartan

elmosolyodott. - Minden úgy lesz, ahogy kívánod.

- A többi lovag előtt ne szólíts apádnak! - intette az öreg.

- Többé nem teszem, Sir Ector!

- Köznevetség tárgyává válnék - folytatta Sir Ector -, ha kiderülne, hogy míg

egyik fiam lovag, a másik annyira galamblelkű, hogy még egy aprójószág nyakát

sem képes átvágni. Nem is értem, Arthur, miért nem szereted a harcot... Te is

éppen olyan jól megállnád a helyed a viadalban, akárcsak Kay. Ezt nézzétek meg!

- Sir Ector egy összecsapó párosra mutatott. Kopjaszár reccsent szét egy

dísztelen hárítópajzson. A nagy garral támadó férfiak egyike kibukott a

nyeregből, hármat hemperedett, majd, mikor fegyvernökei talpra segítették,

megszabadult sisakjától, istentelenül szitkozódott, s vért meg fogakat köpött

az aréna sarába. - Ez aztán a férfias szórakozás! Meg aztán nem árt, ha az

ember figyel és okul, mert sohasem tudhatja, hogy melyik lovagtársával

találkozik a valódi harcmezőn!

A már felszerelkezett lovagok kardokat, buzogányokat, szekercéket lóbálva

egymásnak estek, vadul és válogatás nélkül püföltek minden közelükbe kerülőt. A

nyeregből kibukók némelyikét megtiporták a harci mének; a súlyos paták alatt fa

és csont reccsent, a duhogás percekig minden más hangot elnyomott. Arthur - de

főképp Kay - elkerekedett szemmel figyelt.

- Emlékszem az első viadalra, amin részt vettem - folytatta utóbb Sir Ector.

- Higgyétek el, sokkal nagyobb élvezet csinálni, mint tétlenül nézni! De

gyertek, készüljünk fel, mert nemsokára Kayre kerül a sor!

Megsarkantyúzta lovát, a fiúk követték, Arthur azonban még látta, ahogy egy

simára borotvált fejű, szakállas lovag sorra ledönti nehéz léptű paripáikról

ellenfeleit, és két karját győzedelmesen az égre emelve felüvölt:

- Éljen Cameliard! Cameliard!

A lovag ménje farára csapott, mely kelletlenül átgázolt a patakon, s meg sem

állt a túlparti domb tetejéig. Ott a lovag leugrott a nyeregből, elmormolt egy

fohászt, majd mély lélegzetet véve az Excaliburt fogva tartó szikla elé lépett.

- Leodegraunce! - ordított fel hozzá a patak innenső partjáról egy lovag. -

Rajta, Leodegraunce, mutasd meg, ki az úr az Országban! Húzd ki a kardot!

Sir Ector megállította lovát, és legyintett.

- Úgysem fog sikerülni - mondta. - Sir Leodegraunce, Cameliard hercege minden

évben megnyeri az első fordulót, így mindig ő állhat elsőként az Excalibur elé,

de hiába erőlködik.

- És ha most az egyszer mégis sikerül neki? - kérdezte Kay aggodalmasan.

- Nem fog - biztosította az apja. - Ha csoda történne, és mégis kirántaná a

kardot, ő lesz a király. - Felnevetett. - De ettől ne tarts, Kay! Egészen

holnap estig folynak majd a viadalok, és a győztesek mindig próbát tehetnek.

Talán még te is felkapaszkodhatsz arra a dombra... Persze csak akkor, ha minden

a legjobban alakul, és...

- És...?

- És marad ép karod, amivel próbát tehetsz!

A domb tetején Sir Leodegraunce türelmetlenül hallgatta végig a csuhás

áldását, majd a patak partján összecsődült bámészkodókra pillantott, és a

küzdelem lázától akadozó nyelvvel felkiáltott:

- A győzelem és... a viadalban kiontott vérem jogán... - Elhallgatott,

türelmetlenül legyintett. - Istenek, most adjatok erőt!

- Leodegraunce! Gyerünk, Leodegraunce! - zúgott a tömeg.

Sir Leodegraunce széles terpeszbe állt, ujjait a kard markolatára kulcsolta,

és nekiveselkedve húzni kezdte. Arca eltorzult az erőfeszítéstől, nyakán

kidagadtak az erek - de végül, nem is túl sokára, lihegve fel kellett adnia a

küzdelmet. Tucatnyi lovaggal is könnyedén elbírt, de az Excaliburt egy

hüvelykkel sem sikerült kijjebb mozdítania. Hátralépett, rákvörös képpel a

kardra bámult. Az addig feszülten figyelő tömeg csalódott morajjal oszladozni

kezdett.

- Na, mit mondtam? - dünnyögte Sir Ector. - Szabad a pálya, Kay!

Egy kikiáltó lépett a viadal színhelyéül kijelölt tisztás közepére.

- Készüljön mindenki, aki lovag, és ki akarja vívni a jogot, hogy kihúzhassa

a kardot!

Sir Ector és fiai közben leszálltak a nyeregből.

- Arthur! - kiáltott fel Sir Ector, miközben megigazította fia páncéljának

váll-lemezét. - Hol van Kay kardja?

Arthur, akinek ábrándos tekintete és figyelme ismét elkalandozott, a lovához

lépett, és a nyeregkápára kötött kardért nyúlt.

- Tessék, Sir Ector!

- Ezzel nemigen menne a vívás - morogta Kay.

Arthur a kezében tartott tárgyra meredt.

Egy üres kardhüvelyt szorongatott.

- A jó fegyvernök soha sem feledkezik meg ura kardjáról - mondta Sir Ector

szigorúan.

- Azt hiszem, a sátorban hagytam, atyám... vagyis, Sir Ector! - motyogta

Arthur zavarodottan.

- Akkor szaladj, hozd ide! - bíztatta Sir Ector. - Ej, Arthur, csoda, hogy a

fejedet még nem veszítetted el!

Arthur átfurakodott a tömegen, és a tisztás túlsó oldalán, az erdő legszélén

felállított sátrukhoz futott. Belépett a négy támasztórúdra kifeszített ponyva

alá, körülnézett, és majd elállt a szívverése. Kay kardja nem volt sehol.

- Ellopták! - suttogta rémülten.

Arthur kiszáguldott a sátorból, kétségbeesetten körülnézett, és a tisztáson

meglátott egy rongyos fiúcskát, aki, miközben utat tört magának az egyik

mutatványost bámuló tömegben, egy kardot - Kay kardját! - szorította vézna

testéhez.

Arthur dühösen felmordult, és a fiú után eredt. Futott, ahogy a lába bírta,

ám mire a kovácsok műhelyéhez, a fújtatót taposó, és meleg vasat kalapáló izmos

férfiak mellé ért, a kölyök már eltűnt a szeme elől. Arthur ereiben megfagyott

a vér. Kard nélkül Kay nem vehet részt a lovagi tornán... Hiábavalónak bizonyul

a sok előkészület, a költség, az utazás kockázatáról már nem is szólva - s

mindez őmiatta!

Tétován körülnézett, és megpillantott valamit, ami láttán szégyenkezve bár,

de vakmerő tettre határozta el magát. A kovácsok sátra mellett egy faállványon

hat frissen elkészült kard csillogott. Arthur tétován körülnézett, majd az

egyik felé nyúlt.

- Nono, te fiú! - mordult mögötte valaki, mikor megérintette a kiszemelt

fegyver markolatát. Rémülten hátrafordult. Egy hatalmas termetű, kormos képű,

bőrkötényes viselő ember állt előtte.

- Takarodj, míg szépen mondom! - mennydörögte a kovács, és fenyegetően

meglóbálta súlyos kalapácsát.

Arthur elszelelt.

Mindezenközben Kay, aki belefásult már a rá váró borzalom és dicsőség

ecsetelésébe, türelmetlenkedni kezdett.

- Megnézem, hol késik... - mondta, és öccse után, a sátor felé indult.

- Jól van, de igyekezzetek - felelte Sir Ector. - A következő fordulóban

neked is részt kell venned!

Kay megszaporázta lépteit.

- Ebadta kölykei! - morogta Sir Ector bosszúsan. - A végén még valami

galibába keverednek! - Mérgelődve a fiai után sietett.

Arthur lihegve megállt, körülnézett.

Most mitévő legyek?, gondolta szégyentől égő arccal. A következő pillanatban

a patak túlsó partján ismét megpillantotta a kis tolvajt. Ina szakadtából

rohanni kezdett Kay kardja után, ám ahogy átlábolt a vízen, újra elvesztette

szem elől a rongyos fiút. Szomorúan lehorgasztotta fejét, nagyot fújt, ahogy

nekikészült, hogy visszatérjen a sátorhoz gyalázatával.

Tüstént megbotlott valami kőben, s csaknem hanyatt zuhant. Mint akit darázs

csípett, úgy fordult sarkon. Jókora, lapos sziklatömb hevert előtte, oldalát

hanga nőtte be, a közepén pedig...

Arthurnak a lélegzete is elakadt. Az üllőforma, vénséges kőben egy kard,

helyesebben a kard, az Excalibur tündökölt. Zöldarany fénye megbűvölte, egy

darabig moccanni sem engedte a fiatal fegyvernököt.

Kay nem maradhat fegyver nélkül! gondolta. Megpróbálhatnám kihúzni ezt. Ugyan

mit veszíthetek? Legfeljebb nem sikerül...

Leküzdötte a különös kábaságot, közelebb oldalazott a kardhoz. A csontszín

markolat, a keresztvas, sőt a penge is makulátlannak tűnt: olyan volt, mintha

csak az imént került volna ki a teremtés műhelyéből. Arthur furcsállotta a

dolgot, de nem töprengett tovább. Két kézzel megragadta, teljes erejéből

nekifeszülve megrántotta az Excaliburt - és hátratántorodott, mert egyáltalán

nem ütközött ellenállásba.

Sőt.

Először azt hitte, izgalomtól nedves tenyere csúszott le a markolatról, ám

ahogy odapillantott, elkerekedett a szeme a csodálkozástól. Hitetlenkedve

meredt a kőbörtönéből kiszabadított kardra. A penge hosszában szeráfok

táncoltak, zöldarany villódzásuk akár a víztükrön csillámló napfény...

Kihúztam!, ujjongott magában. Egy szívdobbanásnyi időre betöltötte lényét a

büszkeség, ám egykettőre átadta helyét egy sokkalta ismerősebb érzésnek, a

rémületnek. Ami történt, annak nem lett volna szabad megtörténnie -

következésképp komoly baj lehet belőle.

A tábor felől Kay érkezett, és zihálva, holtsápadtan torpant meg előtte.

Arthur a bátyja felé nyújtotta a kardot.

- A tiédet ellopták, Kay. Nagyon sajnálom, és... itt van helyette az

Excalibur.

- Egy fiú kihúzta a kardot! - rikoltotta valaki, és néhány perccel később,

mire a nagyokat fújtató Sir Ector is felkapaszkodott a dombtetőre, már egész

seregnyi bámészkodó gyűlt Arthur és Kay köré.

Kay átvette Arthurtól a kardot, mely után - mint oly sok lovag - ő is régóta

áhítozott.

Enyém az Excalibur, gondolta, de egy szemernyi örömet sem érzett. Enyém a

hatalom és az ország. Illetve hát...

- Kay! - kiáltott rá Sir Ector. - Te húztad ki a kardot a kőből?

Kay az apjára nézett.

- Igen - felelte, aztán megborzongatta mindaz, ami a kijelentés mögött

rejlett. Övé az Ország, a dicsőség - és a felelősség, nem szólva az irigyekről,

áskálódókról. Ott van azután a lovagi eskü: Igazul cselekszem, igazat szólok...

- Nem, nem én - mondta, és kapkodva testvére kezébe nyomta az Excaliburt. -

Arthur tette.

- A fiú kihúzta a kardot! - zúgott végig a kiáltás az egyre sokasodó tömegen.

Sir Ector azt hitte, álmodik.

- Te szabadítottad ki, Arthur? - kérdezte.

- Én, atyám - felelte Arthur, és féltérdre ereszkedett. - Bocsánatodért

esedezem...

- Állj fel! - sziszegte Sir Ector. Hatalmas istenek, hiszen ez a kölyök még

csak nem is lovag! Mi lesz még ebből? - Tedd vissza hamar!

Arthur felállt, a kőhöz lépett - melyen nyoma sem volt a penge által két

évtizede hasított sebnek -, és vigyázva a helyére tolta az Excaliburt.

Közben a sokadalom láttán átkeltek a patakon a viadalra készülődő lovagok is.

- Most próbáld megint! - parancsolt Sir Ector Arthurra.

A kő mellett szunyókáló pap felriadt a zajra, és látván, hogy újabb

dicsőséget szerezhet istenének, gyorsan megáldotta Arthurt.

- Ha sikerül, az egyedül az Úr akaratával és segedelmével történhet! -

kiáltotta a tömeg felé fordulva.

- Várj, fiú! - csattant egy mély hang Arthur mögött. - Előbb én próbálom meg!

Arthur engedelmesen félreállt, és utat engedett Sir Leodegraunce-nak.

- Nem, Leodegraunce! - kiáltott fel egy lovag. - Te már felsültél, most én

következem!

Sir Leodegraunce dühödten felhorkant, és roppant izmait megfeszítve

nekilátott, hogy megmozdítsa az Excaliburt - hiába.

- Ej, te cameliardi hős! - nevetett gúnyosan az előbbi lovag. - Eressz hát

végre egy férfit is ahhoz a szerszámhoz!

- Vigyázz a nyelvedre, Uryens! - horkant fel Leodegraunce, és a tőre után

kapott. - Egyszer még...

Uryens azonban nem felelt a nyilvánvaló kihívásra, hanem megmarkolta az

Excaliburt, és rángatni kezdte. Húzta, vonta, erőlködött, csorgott róla a

veríték, ujjai már teljesen elfehéredtek a kard markolatán, de ő sem bírt a

kőszikla erejével.

- Engedjétek a fiút! - kiáltozott a tömeg.

- Engedjétek a fiút! - kántálta a pap is. - Az Úr áldása van rajta...

- Igen, próbáld csak meg, Arthur! - szólt közbe felbátorodva Sir Ector,

belátván, hogy a többség a fia oldalán áll.

Sir Uryens megszégyenülten hátralépett, Arthur pedig jobb kezét előrenyújtva

az Excalibur markolatára fonta ujjait.

- Ha nekem nem sikerült, ez a vézna kis legényke... - Sir Uryens szavai a

döbbenet sóhajába fúltak.

Arthur fél kézzel kihúzta a kardot, és bátortalanul mosolyogva a magasba

emelte.

A pap térdre rogyott.

- Hála és dicsőség néked, Mennyei Atyánk, ki királyt küldtél végre!

Arthur - aki maga sem tudta, hogyan lehetett képes a csodatettre -

körbefordult.

A tömeg ujjongott. A kereskedők, parasztok, mutatványosok, mesteremberek

kivétel nélkül, a lovagok néhány kivétellel térdre hullottak, úgy tekintettek

fel a zöldarany csillámlásra.

Arthur még mindig nem értette egészen, mi történt vele. Zavartan pillantott

az előtte térdeplő Sir Ectorra és Kayre.

- Állj fel, atyám, és állj fel te is, fivérem! - mondta. - A fiad voltam, Sir

Ector, mielőtt kihúztam a kardot, és az is maradok, ha király lettem is. Ha

ugyan valóban én vagyok a király...

- Az vagy, Arthur - mondta Sir Ector csendesen, s kissé szomorúan. - De meg

kell tudnod: nem vagy a fiam, mert nem vagyok az igazi apád.

- Nem vagy az apám? - visszhangozta Arthur döbbenten, és Kayre nézett. -

Akkor hát... Kay sem vér szerinti bátyám?

Sir Ector felállt, és mélyen Arthur szemébe nézett.

- Merlin, a varázsló hozott el hozzám, mikor még csecsszopó voltál. Rám

parancsolt, neveljelek fel, mintha a saját fiam volnál. Engedelmeskedtem

akaratának - eleinte azért, mert féltem haragjától, később aztán...

megszerettelek. Igen, Arthur... Igen, királyom, megszerettelek!

- Ha ez igaz... - kezdte Arthur, mire Sir Ector komolyan bólintott. - Ha ez

igaz, akkor ki a valódi apám?

- Annak csak Merlin a megmondhatója - dünnyögte Sir Ector.

- És ki az a Merlin?

- Én vagyok - felelte valahonnét egy különös zengzetekben gazdag hang.

Arthur az egyik fa mögül előlépő szakállas, fekete kámzsát, furcsa

aranysisakot viselő, hosszú botot szorongató alakra nézett.

- Én vagyok Merlin - ismételte az idegen -, és örvendek a viszontlátásnak,

fiú!

- Ki az apám... Merlin? - kérdezte mohón Arthur. - Ki az apám, és ki az

anyám?

- Az apád Uther Pendragon volt - mondta Merlin halkan, ahogy közelebb lépett.

- Anyád pedig Igraine, Cornwall hercegének arája. Most pedig te vagy a király,

Arthur.

A fiú némán, elkerekedett szemmel bámult a mágusra. Tehette: egyesek alig

várták, hogy szóhoz juthassanak.

- Emlékszünk, és bár ne emlékeznénk rád, Merlin! - kiáltotta dühösen Sir

Uryens. - Miféle szemfényvesztés ez már megint?

Az emberek lassan felálltak, és gyanakvó sustorgásba kezdtek.

- Egy apátlan fattyat akarsz a trónra juttatni? - csattant fel Sir Uryens. -

Egy balkézi kölyök legyen a király? Honnan tudjuk, hogy valóban Uther fia?

- Úgy van! - kiáltott fel előre lépve Uryens kuzinja, Sir Owain is. - Ha

biztosan tudnánk, hogy Uther Pendragon nemzette, vagy ha Sir Ector törvényes

fia volna, bár nem lovag, elfogadnánk urunknak, de így... Nem! Soha!

- Hisz kihúzta a kardot! - ordította Sir Leodegraunce. - Kihúzta onnan, ahová

az apja döfte! Ő a király!

A lovagok, és velük együtt a tömeg is két táborra szakadt: az egyik Arthur

ellen, másik mellette hallatta egyre vadabbul szavát; az egyik fattyúnak

nevezte a fiút, a másik felháborodva válaszolt az új királyt ért arcátlan

sértésekre.

Arthur döbbenten figyelt, Merlin pedig somolyogva állt mellette.

- Leodegraunce! Állj közénk! - kiáltotta Sir Owain.

- Úgy van, űzzük el együtt a kölyköt! - ordítozott Sir Uryens is.

- Láttam amit láttam - mennydörögte Sir Leodegraunce. - A fiú kihúzta a

kardot; megtette azt, ami nekünk nem sikerült. - Lova hátára pattant, és a

tömegre nézve felüvöltött. - Ha ez a fiú a kiválasztott, legyen ő a király!

Sir Ector helyeslően bólogatva Sir Leodegraunce mögé állt. Kay követte.

- Egy fattyú sosem fog parancsolni nekem! - fröcsögte Sir Uryens. - Ki

kényszeríthet, hogy elfogadjam uramnak?

- Ő húzta ki a kardot! - emlékeztette Sir Leodegraunce.

- Állj ki velem, Cameliardi kutya, és kardoddal bizonyítsd az igazadat!

- Arthur húzta ki a kardot! - kiáltotta Sir Ector. - Igazi Pendragon!

Sir Uryens támadó kígyóként fordult szembe vele.

- Te beszélsz? Éppen te, aki engedelmeskedtél Merlinnek, aki segítetted

ördögi tervét, bármi légyen is az? - csattant fel Sir Owain.

- Igen, én...

- ... párviadal...

- ... megsértetted a királyt...!

- ... Arthur a kiválasztott...!

- ... nem is lovag...

- ... egy fattyú...

- ... Merlin hazudik...

A felbőszült lovagok dühöngve gázoltak át a patakon. Már meg is feledkeztek

Arthurról, az Excaliburról, Merlinről meg a királyról. Megfeledkeztek róla, mi

szította fel közöttük a gyűlölet hosszú esztendők óta fennen lobogó lángját;

már csak azzal törődtek, hogy megtorolják az őket ért sérelmeket, melyeket

talán nem is nekik maguknak, hanem atyáiknak kellett elszenvedniük a másik

táborhoz tartozó lovagok eleitől. Haragtól izzott a levegő, egyre vadabb

kiáltások harsantak.

Arthur kétségbeesetten pillantott körül. Tekintete az egyetlen olyan lényt

kereste, aki mellett talán biztonságban lehet, aki magyarázatot tud adni erre

az őrületre - Merlin azonban már messze, a fák között járt, s csak

aranysisakjának csillogása árulta el, merre tart.

Arthur az Excaliburra bámult, majd a mágus után eredt.

Futott, ahogy a lába bírta. Futott, hogy belesajdultak inai és izmai, de a

fák között haladó alakhoz egy lépéssel sem tudott közelebb kerülni. Az alig

látható ösvény, melyet eddig követett, hirtelen véget ért, sűrű bozótrengeteg

állta most útját. Arthur megtorpant, majd belevetette magát az ágak, levelek,

gallyak és indák kusza szövevényébe. Kétrét görnyedve haladt, kúszott, mászott,

tört előre, és közben már átkozta a sorsot, amiért ezt az utat jelölte ki

számára. Ó, mennyivel könnyebb lett volna Kay fegyvernökeként, Sir Ector

fiaként tovább élni; ó, milyen idilli napok és évek vártak rá, milyen