HAT

Ha a fal, amin átzuhantam, nem lett volna fekete, és ez a feketeség nem tépett volna belém ezernyi lángoló tövissel, akár azt is hihettem volna, hogy valami horror-alapozású szubreális szimulációba csöppentem. Így azonban úgy éreztem, az átmenet cafatokra szaggat. Az Éjféli Nap eltűnt előlem, és mindenem bénán elzsibbadt, kivéve a gyomromat. Ettől hányingerem támadt; a nyálamnak keserű, kénes íze volt.

A világ lassan összerakosgatta magát körülöttem, ez azonban egyáltalán nem járult hozzá kedélyállapotom javulásához. Ami azt illeti, még rontott is rajta, mivel egy olyan testben találtam magam, amely egyszerre volt titáni és hihetetlenül könnyű. A részleteit nem láttam – annyit tudtam, hogy ülök, és sötét, üszkös színű bársonypalást van rajtam. Nem volt hatalmam a test fölött, amelyben ültem, és kábé úgy éreztem magam, mint egy roppant kőbálvány homloka mögött csapdába esett képregény figura.

Velem szemben egy másik lény térdelt alázatosan a durván faragott sziklákból összerótt terem padlóján. A gyéren megvilágított helyiségben alig volt valami emberi vonás, ám ezekkel összevetve a térdelő alak hatalmasnak tűnt – legalább kétszer akkorának, mint egy megtermett férfi, nálam pedig jóval nagyobbnak. Ahhoz a testhez képest, amit én viseltem, mégis valósággal eltörpült. Duzzadó izomkötegek feszültek az élénkvörös bőr alatt. Ahogy kiegyenesedett, és fölemelte tüskékkel koronázott fejét, az ajaktalan szájból fűrészes élű cápafogak villantak ki, eleven hús tépésére-marcangolására valók.

A köpeny, amit viselt, a mellén és a hasán cafatokra volt szaggatva. A szakadásoknál kilátszó hús mályvaszínű volt, és jókora kráterek tátongtak benne. A lénynek alaposan kijuthatott a jóból az utóbbi időben; így első ránézésre, nehézgéppuskára tippeltem, és elég közelről szórhatták meg ólommal. Határozottan zavart, hogy egy ilyen rondaság magához tért ezekből a szörnyű sebekből, méghozzá olyan gyorsan, hogy le sem cserélte a ruhát, amit akkor viselt, mikor beleeresztették a sorozatot. A másik lehetőség –, hogy a lény érzelmi vagy erkölcsi okokból szükségét látta, hogy azt az öltözéket viselje, amelyben szitává lőtték – cseppet sem volt kevésbé ijesztő.

– Irgalmazz nyomorult szolgádnak, mester! – mondta gurgulázva, és újra a padlóra hajtotta a homlokát. Hangjából szinte tapinthatóan sütött a rettegés.

Belőlem a könyörgése részvétet és együttérzést váltott ki, ám a test, amit viseltem, rögtön lecsapott a félelemre, mint valami zamatos, gyönge pontra. Nem válaszoltam azonnal; a bőrömön éreztem a lényből áradó rettegés hullámait, mint egy ívforrasztó hevét. Fürödtem a félelem kisugárzásában, akár a tiszta napfényben, és úgy ízlelgettem, mintha a Földanya kiszikkadt teteméről megmentett nemes konyak lenne.

– Megdöbbent minket, mennyire nem válsz be nepharitának, Ragathol. Haszontalanságod a jelek szerint egyenes arányban áll vakmerőségeddel. Az egyetlen enyhítő körülmény, hogy az általad tervezett hadműveletek kevélységéből jó előre le tudjuk mérni, milyen nyomorúságos lesz később a kudarcod.

– Alantas féreg vagyok, mester…

A nepharita megborzongott, és én olyan élesen éreztem a szégyenét, mintha jégcsákányt toltak volna a szemgolyómba.

Menekülni próbáltam, de képtelen voltam rá. Ugyanúgy csapdába estem, mint Ragathol, csakhogy rólam – amennyire ezt meg tudtam állapítani – a szörnyeteg, akinek a testében lapultam, nem tudott. Fogalmam sincs, hogyan, de azonnal rádöbbentem, hogy életemet és elmém épségét egyetlen módon menthetem meg csupán: ha észrevétlen maradok.

– Ha úgy döntünk, hogy megkíméllek, egy napon talán majd alázatosan folyamodhatsz hozzánk a magasztos kegyért, hogy alantas féregnek nevezzünk, Ragathol. Mintha már mondtuk volna, hogy az arcátlanságod az a mérce, amellyel lemérhetjük kudarcaid fokát. Még nem felejtettük el, amikor azzal kérkedtél, hogy van egy őrült látomásokkal színültig töltött bábu, amit nekünk szándékozol ajándékozni. Ámde most úgy tűnik, elvesztetted odaadásodnak ezen bizonyítékát – ha ugyan létezett valaha. Elvesztetted a bábut, és elvesztetted azt a talpalatnyi földet, ahol megvetettük a lábunkat a Lunán.

– De elvetettem a Sötét Szimmetria magját a Lunán, azon a világon, amit a humánok a hazájuknak neveznek. A gazda talán még nem járja a szántóföldeket, ám a mag szárba szökken és kalászt hoz.

– Igen, néhány eretneked hasznos pozícióban van a Lunán, de a bölcs elme istápolása nélkül a sarjú hajtás elszárad és lekókad.

Valami bizonytalan vibrálás futott végig a testünkön, ahogy a nepharita teljes erejéből beleverte a fejét a padlóba. Mikor fölegyenesedett, láttuk, hogy a homlokán egy sebből sötétzöld vér patakzik. Lecsorgott a busa szemöldökök között, végig széles orrán, aztán elnyelte a fűrész élű fogakkal körülbástyázott fekete kút, akár a csatorna szennyvizét.

– Ennél többet kell mutatnod, Ragathol, ha le kívánod vezekelni mind közül a legnagyobb bűnt, amit elkövettél ellenünk. A Lunáról a Vénuszra menekültél. Magadra vontad az ott állomásozó humán haderők figyelmét…

– Az asszonyt kerestem, az ajándékot, amit neked szántam…

– És ostoba kapkodásodnak hála, egy maroknyi humán megsemmisítette az egyik előretolt bázisunkat.

Ragathol a hasfalán varasodó hegekre szorította otromba mancsát.

– Nem csak egy maroknyian voltak, mester. Csúcsképességű valamennyi, állig felfegyverezve.

– Te viszont nepharita vagy. A Sötét Légió elitkatonája.

– Ha rajtam múlott volna, mester, mindannyiukat megölöm. Kelepcébe csaltak.

– Ne próbálj becsapni minket, Ragathol! Akkor sérültél meg, amikor egy humán – egy magányos humán – rajtad ütött, miközben azt a térkaput készítetted elő, amin keresztül végül idejutottál. Pedig a Sötét Szimmetria hálóját szőtted köré…

– Leszaggatta magáról!

– Az lehetetlen. A Sötét Szimmetriának senki és semmi nem állhat ellen! A félelmed meggyengítette a Sötét Szimmetria pókfonalait. Bárcsak képes lennél a fizikai fájdalom megtapasztalására!

– Ismerem a fájdalmat, mester. Ragathol megint a terem kőpadlatába verte a fejét; aztán még egyszer, és még egyszer. Roncsolt húsdarabok hevertek az egyre szélesedő vértócsában köztünk és a nepharita között. Lelki szemünk előtt sötét fantáziakép lüktetett: egy fortyogó, üszkös vérrel teli üst, amelyben a nepharita letépett feje úszik.

– Ragathol, hatalmas csalódást okoztál nekünk. Csupán azért engedélyezzük számodra nyomorúságos léted folytatását, mert valamilyen oknál fogva minden ostobaságod dacára sem vontál magadra annyi figyelmet, ami veszélyt jelenthetne számunkra. Tudd meg, hogy beléd helyezett bizalmunk súlyosan megrendült.

– Ez szörnyűséges kínszenvedést okoz nekem.

– Amit azonban méltósággal fogsz elviselni.

– Csak az eltökéltség ad erőt nekem, mester, hogy jóvátegyem bűnömet!

Kísértést éreztünk, hogy ezért az arcátlanságért szétmorzsoljuk Ragatholt, mint egy okvetetlenkedő tetvet, de visszafogtuk a kezünket, mert a múltban már többször elszórakoztattak minket a tervei. Ezért kegyesen úgy döntöttük, hogy meg fogjuk hallgatni.

– És milyen természetű jóvátételre gondolsz?

– Az asszony – a bábu – megint a Lunán van. Az ottani híveim megszerezhetik és visszaszolgáltathatják nekem.

A fölháborodás emésztő lángja sistergett végig rajtunk, s ahogy elenyészett, szentségtelen, izgató bizsergés támadt a nyomában.

– És ezt nevezed te elfogadható jóvátételnek? Veszélybe sodornád a lunai szervezetünk utolsó megmaradt szilánkjait, hogy visszaszerezd a nőt? Őrült vagy, Ragathol, megtébolyodtál!

– De őt ajándéknak szántam neked, nagyuram.

– Az, az asszony semmi, Ragathol. Egy játékszer. Eldobható. Értéktelen.

– De Mester, az állapota és a vele történtek azóta átalakíthatták őt! Az iszonyat, amit akkor érzett, mikor először ajánlottam fel neked, sokszorosára növekedett, hiszen többször is megszökött és újra fogságba esett. Az őrülete megérett, zamatossá vált, mester, és ezt az ízt minden teremtett lény közül csak te élvezheted ki igazán!

Kéjes, hajmeresztő bizsergés vibrált végig a bőrünkön. Ellenségeink valóban ördögien ügyesek voltak. Bármilyen jelentéktelen porszem is, a nő tévútra vezetheti őket – ennél többre nem számíthatunk. Az élvezet pillanatnyi lesz csupán, ám az asszony megszerzésének kockázata elhanyagolható. Különösen most, hogy Ragathol felkeltette bennünk a kíváncsiságot vele kapcsolatban, és azon kaptuk magunkat, hogy valóban akarjuk őt.

Ha nem kapjuk meg, a hiányérzet belénk fúrja-fészkeli magát, betokosodik és elrákosodik. Megfertőzi a gondolatainkat. Elüszkösödik és megsavanyodik. Egyre gyötrőbb, terhesebb lesz, minden nanoszekundummal nyomasztóbb, egy idegen jelenlét, amely kiterjeszkedik, betölti minden éber és alvó pillanatunkat; keserűn, savasan fog marni-kínozni minket a tudat, hogy nem ízlelhettük meg az asszony tébolyát. És egy idő után a megszerzésére irányuló megszállott vágy szétfeszíti majd a kereteit, és kirobban belőlünk; testünknek minden pórusából és nyílásából penészszürke méreg fog ömleni, vég nélkül patakzani, egy ütemre lüktetve a szívünkkel, s gejzírként tör fel belőlünk minden önkéntelen rándulásra, mozdulatra. Elemészt bennünket, el fog pusztítani – és ezt nem hagyhatjuk.

A nepharitára néztünk, és lassan bólintottunk neki.

– Szerezd meg és hozd ide nekünk! Ne vallj kudarcot.

– Ez a lehetőség meg sem fordult a fejemben, mester.

– Mint ahogy korábban sem, de a siker valahogy mindig kicsúszott az ujjaid közül.

– Soha többé, mester!

– Ez az utolsó lehetőséged – Nyelvünk kivillant a szánkból, hogy megízlelje a Ragatholból párálló iszonyatot. – Idehozod őt elénk, és mi el fogjuk emészteni.

Mosolyunk elleplezte, amit gondolatban még hozzátettünk: És aztán, Ragathol, téged is elemésztünk majd.

Az érzés, ahogy csontok ropognak a fogam alatt, és az édeskés velő nyers osztriga módjaira lecsusszan a torkomon, megszédített és görcsbe rántotta a gyomromat; a következő pillanatban ismét a lángoló tövisnyársakon találtam magam. A világ összecsukódott rajtam, és salakká préselt. Fájdalom robbant a térdemben és a homlokomban, szikrák villantak a szemem előtt. A szemöldökömön valami meleget és folyékonyát éreztem, ami a fájdalom forrásából szivárgott, aztán váratlanul hanyatt fordítottak, és valami súly nehezedett a mellkasomra.

Kinyitottam a szememet, és Pam Aftont pillantottam meg. A térdét a szegycsontomon nyugtatta, a pisztolya csöve pedig pár centivel az orrom előtt ficánkolt.

– Mit akartál mondani, Cy?

Nem voltam ura még a testemnek; ösztönösen válaszoltam a kérdésére.

– És aztán, Ragathol, téged is elemésztünk majd.

Erre kibiztosította a Halálköpőjét.

– Légy szíves magyarázatot adni, honnan tudsz Ragatholról!

– És ha fogalmam sincs róla, akkor lepuffantasz?

Lane arca jelent meg a nő válla fölött.

– Ha van fogalmad róla, akkor úgyis tisztában vagy vele, hogy jobb lesz neked döglötten.

 

HÉT

Pam megrázta a fejét,

– Nem tetszik ez nekem, Lane!

Megpróbáltam mosolyogni.

– Egy pezsgős vacsora nekem is szimpatikusabb volna.

– Ne feszítsd túl a húrt, Rex! – A lány pisztolyának csöve meg se rezzent. – Mondd meg, hogy… !

Föl akarta emelni a hangját, de Lane a vállára tette a kezét, és jelentőségteljesen körülpillantott. Pam követte a tekintetét, aztán bólintott.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt máshol intézzük el.

Mivel úgy tűnt, ennél kimerítőbb bocsánatkérésre nem számíthatok, helyeslőn bólogattam.

– Menjünk!

Klaus elhúzta a képét, ahogy lenézett rám.

– Nem bízom benne. Mi van, ha Sötét Adományokkal ruházták fel?

Lane a szemét forgatta.

– A Kardinális vérére, Klaus, hát akkor felruházták velük.

Pam talpra rántott, bár elég kevés közreműködést tapasztalhatott a részemről. A pisztolyát egy pillanatra sem vette le rólam, úgyhogy roppant óvatos mozdulatokkal igazítottam meg a zakómat, és simítottam el rajta a ráncokat.

– Hová lesz a séta, kedvesem?

– Ha odaérünk, majd megtudod. Fay, fizesd ki a számlát; ott találkozunk.

– Vettem.

– Csak nyugisan, Rex!

Pam mosolyt erőltetett az arcára, ahogy az Éjféli Napban tartózkodó többi szabadúszó felé fordult. Nagyon kevesen fordultak meg közülük, amikor elővette a pisztolyát, de a Halálköpő biztosítóreteszének kattanását jóval többen meghallották. Fura, hogy egy ilyen halk, fémes zaj milyen könnyen áthallik az ivó lármáján, és magára vonja az emberek figyelmét. Persze a szabadúszók köreiben az éles fül kimondottan evolúciós előnynek számít.

Akárcsak a nyomtalan felszívódás képessége, de ahogy Pam pisztolycsöve előtt baktattam az utca felé, az volt a sanda gyanúm, hogy jobb lesz, ha azt csinálom, amit mond. A kislány elég ideges volt hozzá, hogy rángatózni kezdjen az ujja, ha váratlan mozdulatokat tegyek. Márpedig Pam Afton volt elég jó lövész, hogy szitává lyuggasson a Halálköpő golyóival, mielőtt olajra tudnék lépni.

Persze nem csak az ő reakciósebessége miatt kellett aggódnom; fogalmam sem volt róla, hogy Lane és Klaus miféle hardvert takargatnak a lódenkabátjukkal. Klaus esetében lemertem volna fogadni, hogy egy MP-105-ös géppisztolyt; a nagy kérdés már csak az volt, hogy fel van-e szerelve gránátvetővel. Úgy döntöttem, igen – a nyámnyila fickók mindig megtalálják a módját, hogy behozzák a lemaradásukat.

Lane-nél valószínűleg egy Halálköpő volt, akárcsak Pamnél, de a mozgása annyira merevnek látszott, hogy megfordult a fejemben, nem inkább egy CAR-24-es géppisztolyt rejteget-e. Aranyos fegyver, és elég ólmot prüszköl magából, hogy letakarítsa az utcát az ember előtt. Most azonban nem igazán tudtam értékelni a hatékonyságát; ha ugyanis Lane megpróbálkozna ezzel a kunszttal, az azt jelentené, hogy a golyóknak előbb énrajtam kellene áthaladniuk. Arra azért jó volt a gondolat, nehogy elfelejtsem az ember halandó mivoltának örökérvényű igazságát.

Ha Lane valóban egy CAR-24-et dédelgetett, ez a választás Pam nyilvánvaló idegességével együtt azt a következtetést sugallta, hogy a haverok valami nagyon nagy csúnyasággal akasztották össze a bajuszt, méghozzá nemrégiben. Mivel nem vagyok annyira ütődött, mint Klaus, nem esett nehezemre kilogikázni, hogy az ügy csakis Ragathollal és az ő Lunai működésével lehetett kapcsolatos. A véletlen összeesés, hogy ugyanakkor egy nő a Lunáról a Vénuszra került, majd vissza, fölkeltette bennem a gyanút, hogy Lorraine Kovannek is lehetett valami köze a dologhoz. A Cybertronic akár szándékosan, akár nem, de belepottyantott valami sűrű szósz kellős közepébe, amely valahogy kapcsolatban állt a Sötét Légióval, és a kilátások, amiket ez a helyzet kínált, nem voltak éppen kecsegtetőek. Eltűnődtem rajta, nem kellene-e megkérnem Pamet, hogy húzza meg a ravaszt.

A Sötét Légió olyasvalami, amiről az emberiség túlnyomó része nem sokat tud. Mindig suttogva, hátra-hátra nézve beszélnek róla, akárcsak a maffiáról, a jakuzák-ról vagy a triádokról. Mindenki szeretne többet tudni, és megosztani a pletykákat másokkal, de alig vannak konkrét információk. Akik egyáltalán hosszasabban elgondolkodnak a Sötét Légióval kapcsolatban, azok egyfajta hatodik mamutcéget látnak benne, amelynek az érdekei ellentétesek a Testvériségével és a vállalati Kartellével.

A Sötét Légióról szóló legjobb történetek javarészt az olyan emberektől származnak, mint Pam vagy Lane. A leszerelt katonák néha el-elejtenek egy óvatlan megjegyzést, miféle szörnyűségeket láttak a Vénusz őserdőiben vagy a Mars vörös homoksivatagjaiban. Ezekben a sztorikban megelevenített és átalakított emberi holttestek, illetve roppant fellegvárak játsszák a főszerepet, némi misztikus halandzsával meghintve, ami nem éppen járul hozzá a hihetőségükhöz. Sokan azon a véleményen vannak, hogy a Testvériség szándékosan táplálja ezeket a valószínűtlen történeteket, így próbál meg befeketíteni már a kezdet kezdetén egy új, feltörekvő vállalatot. Cybertronic-ellenes kirohanásaik messze földön híresek, és annyiszor kiáltottak már farkast, hogy fanatikus locsogásukból elég nehéz kihámozni, pontosan mekkora veszélyt is jelent a Sötét Légió az emberiségre nézve.

A vállalatok, amelyek sokkal büszkébbek és paranoiásabbak az átlaglakosságnál, elég komolyan vették a fenyegetést, hogy nekilássanak kiirtani a modern technológiát az irodáikból és a fontosabb létesítményeikből. A Cybertronic ebben a döntésben nagyjából annyi bölcsességet látott, mint az egyszeri orvoséban, aki úgy kezelte a tyúkszemet, hogy térdből amputálta a beteg lábát. Noha önkezűleg nyomorították meg magukat, a többi mamutcég továbbra is versenyképes maradt. A versenyképesség fogalmába az is beletartozott, hogy csapatokat tartottak fegyverben a Sötét Légió elleni háborúra, akármi is legyen az a Sötét Légió.

Eszembe jutott, hogy ha az a nepharita-izé valódi volt, és a nevének puszta említése is ilyen heves reakciókat váltott ki Pamből meg a többiekből, ez csak azt jelentheti, ők eleget láttak, hogy meggyőződjenek róla: a Sötét Légió nem csupán pletykákban és katona sztorikban létezik. Szimpatikus feltevésnek tűnt, így hát elhatároztam, hogy próbára teszem.

– Melyikőtök pumpálta tele ólommal Ragatholt?

Kalus komoran rám meredt.

– Egyikünk sem lőtt rá. Csak Lane meg Pam látta, és a nevét ők is csak azután tudták meg, hogy… aú! – A bal füléhez kapott, ami lángvörös volt, ahol Pam meglegyintette. – Ezt meg miért kaptam?

– Hogy belegondolj, mennyi infót bugyogtál ki, ha ez a manus történetesen közéjük tartozik.

– Ó.

Hagytam, hogy Paul arckifejezése megjárja a poklok mélyét, aztán újra szédítő bauhaus-i magasságokba emelkedjen, csak utána szólaltam meg újra.

– Szóval nem tartoztatok abba a kommandós csapatba, amelyik elkapta a tökét a Vénuszon?

Mindhárman reagáltak rá, de Pam csak a fejét rázta, miután sikerült letörölnie arcáról a meglepett kifejezést.

– Aranyos próbálkozás, Rex.

– Csak társalogni szeretnék.

– Persze. Nézd, ha infóval akarsz tömni minket, örömmel hallgatlak.

– Natürlich. Tanulságos lesz majd összevetni azzal, amit később szedünk ki belőled.

Hátrafordítottam a fejem, és úgy mértem végig Klaust, mintha egy különösen undorító bogárfaj félig széttaposott példánya lenne.

– Tőlem legfeljebb tanácsokat fogsz hallani, fiam, hogy mit kell csinálnod a konditeremben, ha kijjebb akarod dülleszteni a melledet az állad vonalánál.

– Nyugi, Klaus! – Fay csatlakozott kicsiny csoportunkhoz, és elkapta Klaus csuklóját, mielőtt pofon törölhetett volna. –Számla rendezve, nyom biztosítva.

– Jó. Lemegyünk – Pam egy vén, rozsdás, öntöttvas lépcső felé lökött. A bakancsom talpa alatt rozsdabuborékok recsegtek; lépteink kongó visszhangokat vertek a szintek között. A Négyes Szint felé tartottunk, ami ebben a szektorban a csupasz holdkőzetbe volt mélyesztve. Akadt néhány épületegyüttes, amelyik mélyebbre nyúlt a halott holdkéregbe, de ezek nem tartoztak a közösségi szintekhez, és csak a vállalati felhőkarcolókból voltak hozzáférhetők. Átvágtunk egy sikátoron, és minden átmenet nélkül belecsöppentünk két mélyvárosi banda készülődő összecsapásába. Lane elővette a CAR-24-esét, és Klaus előzékenyen megmutatta nekem, hogy valóban gránátvetőt szerelt a géppisztolyára. A hardver közszemlére tevése meggyőzte a vagányokat, hogy ők voltaképp egészen másfelé akarnak menni. Incidens nélkül továbbhaladtunk, aztán lecsattogtunk egy újabb lépcsősoron, és megállapodtunk egy épület előtt, amely engem kor és állagvédelem tekintetében a Capitol biztonsági házára emlékeztetett.

Pam bezörgetett a földszinti lakrész ajtaján, majd azonosította magát. Egy vézna kissrác nyitott ajtót – mosatlan, fekete haja ferde vágású szemébe lógott –, és hátralépett.

– Jé, Pam, azt nem mondtad, hogy elkaptatok egy eretneket!

– Kuss, Varázsló!

Pam átlökdösött a küszöbön, és odatolt egy ázsiai férfi elé, akinek merev, szertartásos viselkedéséről mérföldekre lerítt a Mishima-származás. Karcsú volt, de nem girhes, mint az a kölyök az ajtóban; fekete haját sörtére nyírva viselte, a Mishima-katonák szokása szerint. A halántékán már őszült egy kicsit; meglepő volt, hogy nem festette, máskülönben fiatalos megjelenéséhez igazodva.

Tetőtől talpig végigmért, aztán Pamre emelte a tekintetét.

– Örülök, hogy látlak titeket, barátaim, de azt hittem, közös üzletünk pár hete véget ért. Mit jelentsen ez?

Lane becsukta az ajtót, és biztosító pozíciót vett föl mellette, Klaus pedig kényelmesen elhelyezkedett egy karosszékben, amely mosásra váró ruhákkal volt álcázva az avatatlan szemek elől. Fay Klaus mellé állt, Pam pedig maradt, ahol volt, pisztolyát rezzenetlenül rám szegezve, miközben a srác egy számítógépkonzolhoz sietett a háttérben, a fejébe húzott egy virtuális valóság-sisakot, és dudorászni kezdett. Pam eleresztette a zakóm vállát, és az arca elborult.

– Valami mocsokság történik itt, és köze van Ragatholhoz.

A Mishima-férfi nem válaszolt, de a kölyök harsány kurjantással adott kifejezést a meglepetésének.

– Háromszoros, jé! Pam folytatta.

– Rex az Éjféli Napban találkozott velünk. Belekortyolt egy üveg Greene’sbe, aztán kinyúlt. Közben pedig Ragatholt emlegette.

A férfi megint rám nézett, de az arca kifejezéstelen maradt.

– Pontosan mit mondott.

Klaus fészkelődni kezdett a székben, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen.

– Szerintem valami ilyesmit: „Aztán, Ragathol, téged is elemésztelek.”

Megráztam a fejem.

– Én azt mondtam, hogy: „És aztán, Ragathol, téged is elemésztünk majd,” Megfeledkeztél a királyi többesről, Klaus – Kinyújtottam a kezem az ázsiai pasas felé. – Rex Dent szabadúszó, szolgálatára.

– Szükségem van nekem a maga szolgálataira, Mr. Dent?

Nem húztam vissza a kezemet.

– Valószínűleg nem annyira, mint pillanatnyilag nekem a maga segítségére, Mr… ?

Megfogta a kezemet, és megszorította.

– Yojimbo vagyok. Miből gondolja, hogy segíthetek magán?

– Mikor a nepharita nevét említettem, kedves barátaim kis híján összecsinálták magukat félelmükben, és azonnal idehoztak magához. Ha rosszul lennék, nyilván orvoshoz vittek volna. Ők úgy látták, valami más bajom van, és szolgálatkészen idekísértek. Nem vagyok könyvelő, de kettőt meg kettőt azért még össze tudok adni.

– Az ön következtetése jogos, egyelőre azonban nem tudom, segíthetek-e magának. Honnan ismeri a Ragathol nevet?

Az agyamon másfél tucat különböző hazugság villant át, mielőtt úgy határoztam volna, hogy az igazat fogom mondani. Hála a Cybertronic által biztosított Mark II drognak, olyan gyorsan elemeztem végig és vetettem el a kínálkozó lehetőségeket, hogy senkinek nem tűnt fel a helyiségben a tétovázásom. Azért döntöttem az igazság mellett, mert így a minimumra csökkent annak a lehetősége, hogy a beszámolóm ellentmondásba kerül a többiek által ismert információkkal. Amíg Pam pisztolyt emelt rám, és Lane ott állt az ajtónál a hátam mögött, az életem azon múlott, hogy ne okozzak csalódást Yojimbónak.

– Pontosan úgy történt minden, ahogy Pam előadja, csak éppen közben valami látomásom támadt. Ugy éreztem, csapdába estem egy idegen testben. Még a fejemet sem tudtam megmozdítani, de egyébként sem én irányítottam már az eseményeket. Ragathol a lábamnál térdelt, és marhára be volt gazolva tőlem.

– Mi a búbánatot kevernek abba a sörbe? LSD-t? – kottyantott közbe Klaus.

Pam rásziszegett, és ez hatott: befogta a száját. Folytattam.

– Bármi is voltam, szemrehányást tettem Ragatholnak a kudarcai miatt, bár a „szemrehányás” talán kicsit finom kifejezés. Különösen azért voltam dühös, ahogy itt a Lunán elcseszte a dolgokat. Elvesztett valamit, és a további társalgásból kiderült, hogy egy nőről van szó. Az illető a Vénuszon kötött ki, és Ragathol ott megint megpróbálta elkapni. Nem sikerült neki, és a manőver egy fellegvárába került a Sötét Légiónak. Ennek nem kimondottan örültünk. A nő most visszatért Lunavárosba, és Ragathol újabb kísérletet fog tenni a megszerzésére.

Yojimbo keze lassan ökölbe szorult.

– Ez igen kellemetlen. Varázsló, meg tudod határozni a nő tartózkodási helyét?

A kölyök megigazította á W-sisakot, és munkához látott. A Cybertronic alkalmazottaival ellentétben az átlagemberek csak normál érzékszervi benyomások közvetítésével tudnak hozzáférni a szubreálhoz. Amit én látok, amikor a Lunaváros életét irányító számítógépekkel kommunikálok, az a saját agyamból merített képekből áll. A srác viszont csak azt láthatta, ami a grafikai szoftvercsomagban szerepelt.

Utasítást adtam a beépített számítógépemnek, hogy hozza működésbe a szubreális receptorokat. Ezeket általában mindig leárnyékoltam, mert különben a karórák, kenyérpirítók, digitális rádiók és a srácéhoz hasonló illegális komputerrendszerek folyamatos alapzaja az őrületbe kergetett volna. Minden komputerchip rádióhullámokat bocsát ki, és én képes vagyok venni ezeket a jeleket, de ha nem tartózkodom a forrás közvetlen közelében, semmi értelmet nem tudok kihámozni belőlük: mintha milliónyi zeneszám szólna egyszerre.

A kölyök konzolja körül elég árnyékolás volt a falakban, hogy kívülről ne lehessen érzékelni a titkos munkaállomást. Ez azt jelentette, hogy a szigetelés segít nekem kiszűrni az épületen kívülről érkező interferenciát. Miután minden más inputot meghatároztam és elkülönítettem, érdeklődve figyelni kezdtem, milyen műveleteket hajt végre a srác a számítógépes hálózatán. Mihelyt a beépített rendszerem megtalálta a megfelelő fordítóprogramot, a srác vállán lovagolva úszkáltam a szubreálban.

Pokoli jól értette a dolgát. Úgy szörfözött az adathullámokon, mint a legpengébb fickók, akikkel összefutottam, ha néha-néha kimerészkedtem a közszolgálati hálózatokba. Bár a nagyvállalatok kiirtották a számítógépeiket, és elszigetelték magukat a külső befolyásoktól, a világ mindennapos létezéséhez és működéséhez elengedhetetlenül szükség volt az információáramlásra. A kölyök fejest ugrott az egyik legforgalmasabb csomópontba, aztán ügyesen egyensúlyozva meglovagolta a valós világ és a biztosítótársaságok között zúgó hullámverést.

A srác átpörgette az űrkikötő kartotékjait a legnagyobb összegre biztosított objektumokról, és sikeresen izolálta egy Gabriella nevű Capitol-űrhajó utaslistáját. A kicsike nemrég érkezett a Lunára, méghozzá első fokú prioritással; induló kikötőként a vénuszi Atlantisz űrállomás volt bejegyezve. Akadtak ugyan a Gabriellán kívül más hajók is, amik a

Vénuszról futottak be a Lunára, némelyik még egy-két nappal korábban is, de mindegyik sokkal gazdaságosabb sebességgel haladt, és több mint egy hónap alatt tette meg az utat a második bolygótól idáig. Feltételeztem, hogy a kölyök ezeket mind kiszelektálta valami belső kritérium alapján, mert abban a pillanatban kilépett a szubreálból, ahogy elemelte a listát.

– Megcsíptem valamit. A Gabriella egyenesen a nagy V-ről jött. Csak huszonhét utas volt rajta, közülük fél-tucat „szabadságolva”. Meg vagy másfél tonna felszerelés.

Lane elismerően füttyentett.

– Ezek elitcsapatok lehetnek. Mikor a Bansheeknél voltunk, néha „árnyékbevetésekre” mentünk, hogy elvégezzük a mocskos melót a nagyfejűeknek. A franc se nézi a vámnál a hardvert meg a millió lőszert, ha az utasok „szabadságolva” vannak.

– A Gabriellán volt egy orvosi tartály is. Állítólag egy nyolcvanéves nőt dugtak bele, aki azért látogatott vissza a Lunára, mert a halála előtt egyszer még látni akarta a családját. A neve Loretta Corran.

Bólintottam.

– Azt hiszem, az igazi neve Lorraine Kovan. A Capitol kettes besorolású írnokai piszok fantáziátlanok tudnak lenni, ha álnevekről van szó. Pam felnevetett.

– Mitch Hunter, a parancsnokunk a Bansheeknél, folyton dühöngött miatta. Őt Michael Yaegernek hívták a fickók, ami szerinte túlságosan hasonlított az igazi nevére.

A srác Pamre nézett.

– Michael Yaegert mondtál?

– Csak nincs rajta a listán?

– Szabadságolva és minden egyéb,

– Yojimbo, ha a Capitol biztonságban akarja tudni a nőt, akkor valószínűleg Mitch gondjaira bízták – Lane hanyagul a falnak támaszkodott. – Az a kurafi van olyan tökös legény, hogy leharapja egy nepharita tüskéit, és a földhöz szögezze velük.

– Valaki rendesen megszórta ólommal Ragathol pocakját.

– Valószínűleg Mitch – Pam szelíden megbökött a Halálköpőjével. – Van még valami, amit elfelejtettél elmondani nekünk?

– Ugyanúgy benne vagytok a buliban, mint én – Egy pillanatra összpontosítottam, aztán bólintottam. – Ja, igen! Ragathol célzott rá, hogy akad még pár ember a Lunán, aki lojális a Sötét Légióhoz.

Jól sejtem, hogy ezek lehetnek azok az eretnekek, akikre a kölyök utalt?

– Jól sejti, Mr. Dent – Yojimbo tűnődve simogatta az állát a bal kezével. – Maga is közéjük tartozik?

– Nekem a hátam borzong a ilyen fura dolgoktól. Még az utca túloldalára is átmegyek, hogy kikerüljem a Katedrális árnyékát.

– Tekintve, hogy a Testvériség a Sötét Légió ellensége, ez nem használ különösebben az ön ügyének, Mr. Dent.

– Belátom, Yojimbo-szan. Kérdezze meg Lane-t és Pamet! Ők ismernek engem.

– Kábé tizenhat hónapja találkoztunk vele Pammel. Csináltunk együtt pár könnyű melót.

Pam bólintott.

– Dent sima beszédű zsivány, jól el tudja terelni az emberek figyelmét. Harcban se rossz. De fura dolgokkal tényleg nem foglalkozik. Céges ízlésű szabadúszó.

Az, hogy tanúskodtak mellettem, szemlátomást kielégítette Yojimbót, a figyelmemet azonban nem kerülte el, hogy Pam továbbra sem tette el a pisztolyát. Elmosolyodtam, hátha meglágyítom a szívét, de a fegyver csöve meg se rezzent.

– Azt mondtam, Rex, hogy ismerlek téged, de még mindig nem tudom, mennyire bízhatok benned.

– Nem értem.

Yojimbo barátságosan elmosolyodott, és ettől egyből kényelmetlen érzésem támadt.

– Úgy tűnik, ön bizonyos fokig ellenségesen viszonyul a Testvériséghez, ugyanakkor azonban egy olyan nevet említett, amit a Testvériség soraiban fenntartott egyik kapcsolatunk hozott a tudomásunkra.

– És most azt hiszi, hogy a Testvériség ügynöke vagyok, aki szeretné betömni a biztonsági léket?

– Ez sokkal kézenfekvőbb magyarázat, mint az, hogy ön véletlenül belecsöppent valami olyasminek az agyába, ami elég hatalmas hozzá, hogy egy nepharita reszketve letérdeljen előtte. Ennek a történetnek nincs semmi értelme.

– Találó észrevétel, de a valóság mindig hihetetlenebb a képzeletnél, mert a kitalált történetekben muszáj összefüggésnek lennie.

Yojimbo meglepettnek tűnt.

– Maga Mark Twaint, a filozófust idézi!

– Őszintén szólva egy szerencsesüteményben talált cédulát idézek, amit egy hete vettem az Aristillus-szektorban, a Tengu Bárban. Arra akarok kilyukadni, hogy nem hazudok magának. Ha inkvizítor lennék, egyszerűen elraboltatnám magukat, és egyenként kiszedném mindenkiből, amit tud.

– Beszéljünk inkább arról, Mr. Dent, amit maga tud. Honnan vette, hogy a nőt Lorraine Kovannek hívják?

Szemrebbenés nélkül viszonoztam Yojimbo kérdő tekintetét.

– És arra hogy került sor, hogy maga hajszát rendezzen egy nepharita után Lunaváros kellős közepén?

Az ázsiai összecsapta a tenyerét, és felkacagott.

– Attól tartok, hogy ennek egyelőre titokban kell maradnia.

– Ez esetben egyelőre titokban marad a válasz az ön kérdésére is.

– Méltányolom az elhatározását. Klaus megszívta az orrát.

– Ki tudnám verni belőle.

– Esetleg megpróbálhatnád, fiam. Parn a tokjába csúsztatta a Halálköpőjét.

– Elfogadod, amit Rex mondott. Yojimbo bólintott.

– A helyi eretnek közösség maradványainak bő hat-hetük volt rá, hogy megkíséreljenek bosszút állni rajtunk, mégsem tették. Vagy nem tudják, hogy kik vagyunk – és ebben az esetben nem küldhették a nyakunkra Mr. Dentet –, vagy tudják, akkor viszont megölhettek volna minket, amikor eltemettük Vicét. A Testvériség sterilizálta a Sötét Légió enklávéját, és ha kockázati tényezőnek fognak fel minket, már rég nem élnénk. Mr. Dent történetének egy részére bizonyítékok vannak. Ezért azt hiszem, mielőtt teljesen megbíznánk benne, kicsit utána kellene nézni a dolgoknak. Az sem ártana, ha megbeszélést tartanánk régi üzlettársainkkal, Ragathol Lunavárosba való visszatérésének ügyében.

Az ajtó felé intett,

– Föltételezem, hogy ön is szeretne konzultálni valakivel.

– Valóban – Borzongás futott végig a gerincemen, pedig igyekeztem megfékezni. –Ez a nepharita ugye komoly balhét jelent?

– Ez kétségtelen, Mr. Dent, de hogy az ön kifejezésével éljek, a „balhé” aligha fog tovább komolyodni – Yojimbo várt, amíg Lane kinyitotta az ajtót, aztán utánam jött, és megállt a küszöbön. – Legyen óvatos, Mr. Dent! A gonosz megérintette magát. Ne hagyja, hogy teljesen eleméssze!

NYOLC

Yojimbo utolsó megjegyzésétől jéghideg vízár öntötte el a zsigereimet. Elég gépiesen kapaszkodtam föl a lépcsőn. Az egyik előnye annak, ha az ember számítógépet hord a kobakjában, hogy nem kell odafigyelnie a lábaira: egyszerűen kiadja nekik a „haza” utasítást, és idővel ott találja magát. Ez igen hasznosnak bizonyult már egyes éjszakákon, amikor a kelleténél több sört döntöttem magamba az Éjféli Napban, és hasznos volt most is, mert összpontosító készségem szánalmas romokban hevert.

Nekiálltam kiválogatni, mi mindent tudtam meg ebből a beszélgetésből, és ahogy rakosgattam a kirakós játék darabjait, szép lassan egyre ijesztőbbnek találtam az összképet. Pam és Lane szemmel láthatólag tisztelték Yojimbót, ami azt jelenti, hogy a pasas legalább annyira megbízható és éles eszű, mint ők. Mikor megkérdeztem tőle, hogy a fenébe történhetett, hogy egy nepharitát hajkurászott Lunavárosban, nem tagadta le, hogy így volt, csak a részleteket nem kötötte az orromra. Amit más alkalommal mondott, abból kiderült, hogy a művelet bizonyos szakaszaiban a Testvériség támogatását élvezte, és maga a művelet legalább egy emberéletet követelt. A Vic nevet említette, amiről nekem Vic Baer jutott az eszembe – hírhedett szabadúszó, korábban a Kartell különleges kommandósa – más néven Végzetgárdista –, akinek nagyjából akkor veszett nyoma, amikor én bevonultam át-szerelvényezésre.

Yojimbo egyetlen szót sem erősített meg abból, amit én mondtam neki, mégis elegendő információval látott el közben, hogy összecsipegethessem a szétszórt szilánkokat. Ez azt jelentette, hogy ami velem történt, az nem csupán delíriumos látomás volt egy korty pimpós sör után. A Sötét Légió a jelek szerint itt járt a Lunán, és a Vénuszon is, csak éppen akik tudtak róla, azok hallgattak, mint a sír.

Lunaváros negyedik szintjén sétálgatva hirtelen rádöbbentem, hogy egészen mostanáig általában bevettem azt a mesét, miszerint a Sötét Légió egy feltörekvő vállalat. Az ellenségei alapján alkottam róla ítéletet magamnak, és ha a Testvériség a Sötét Légió elpusztítására törekedett, az számomra azt jelentette, hogy a Légió valami szimpatikus dolog lehet. Pam, Lane és Yojimbo újabb kiindulópontot adtak nekem. Ha ők nem szeretik a Sötét Légiót, joggal feltételezhető, hogy valami mégsem stimmel vele.

Persze a kellemes kis látomásom után magam is hajlottam arra a gondolatra, hogy a Sötét Légió valóságos lidércnyomás lehet. Az a nepharita nem volt a legszebb látvány. Szolgai megalázkodása és önmarcangolása akár komikusnak is tűnhetett volna, ha nem a saját szememmel látom, milyen iszonyatos sérüléseket élt túl. Azt a tényt, hogy én egy olyan lénybe vagyok bezárva, amelyiktől Ragathol eszeveszetten retteg, tulajdonképpen mértéktelenül ijesztőnek vagy undorítónak kellett volna éreznem. Én azonban nem féltem, és nem is viszolyogtam; emlékezetem szerint kimondottam élveztem a nepharita szánalmas kínlódását.

Aggodalmam alapját tulajdonképpen az képezte, hogy Ragatholnak valahol odakint van egy nagy testvérkéje, aki parancsokat osztogat neki. Ragathol valóságos szörny volt, akinek meg sem kottyant néhány sorozat robbanógolyó – nem szerettem volna összefutni a bátyuskájával. A nepharita a jelek szerint vissza akarta szerezni Lorraine Kovant. Én tudtam – és most már Pam meg a barátai is tudják – , hogy a Capitol számít valami ilyesmire, ezért hozatták Lunavárosba Mitch Huntert és az embereit.

Vállalati nézőpontból tekintve ez az egész érdekes volt, de nem igazán tarthatott számot a feletteseim figyelmére. A Sötét Légióval való közvetlen összecsapás legjobb esetben meggyengítheti egy pillanatra a Capitol struktúráját, amit aztán a Cybertronic kihasználhat. Magának Lorraine Kövemnek az értéke minimálisnak tűnt. Előfordulhat persze, hogy ha egy nagyfejű a Sötét Légiótól nem teheti rá a koszos mancsát, akkor megpukkad a méregtől, ezt azonban kicsit nehéz volt besorolni a pénzügyi zárómérleg nyereségveszteség rovataiba. Kételkedtem benne, hogy bármelyik nagyvállalat elegendő oknak ítélné a nő megvédelmezésére.

A navigációs szoftverem rendellenesség érzékelő szubrutinja inputot kérő jelet küldött a központi vezérlőegységembe. Ha nem törődöm vele, a program szépen visszairányít arra a pontra, ahol a rendellenességet tapasztalta, és megpróbál onnan kidolgozni egy alternatív útvonalat hazafelé. Ez a szubrutin általában útépítő munkák vagy közlekedési balesetek hatására lépett működésbe, de ilyesminek a Négyes Szinten ezúttal nyomát se láttam. Részleteket kértem.

A navigációs programom tulajdonképpen a rakétavezérlő programnak egy módosított változata. Az utam kezdetén körülnézek, és a számítógép összeveti a környezetemet a memóriájában tárolt térképpel, vagy ha ismeretlen helyen vagyok, letölti a lokális térképet a legközelebbi Cybertronic információs csatlakozásból. Ezt követően feltérképezi az úti célomhoz vezető leggyorsabb és legbiztonságosabb útvonalat. Közben folyamatosan veszi és elemzi a környéken fogható hírszolgálati, rendőri és közbiztonsági rádióadók információit, s a forgalom sűrűségének, illetve a kisebb-nagyobb balhéknak megfelelően változtatásokat eszközöl az útvonalamon.

A rendellenesség-érzékelő szubrutint eredetileg azért iktatták be a programcsomagba, nehogy körbe-körbe mászkáljak, ha elérek egy olyan pontra, ahonnan több, a számítógép által megfelelőnek ítélt útvonal is vezet tovább. A számítógép összehasonlítja az adott pillanatban észlelt vizuális képet a memóriájában tároltakkal, és ha elegendő számú ismertetőjel egyezik, riaszt engem, hogy döntést hozzak.

Ebben az esetben nem szaladgáltam körbe-körbe. A számítógép két olyan személyt érzékelt, akik a memóriájában lévő valamennyi képen jelen voltak. Ez azt jelentette, hogy legalább öt perce követnek.

A napszakot és a járókelők tömegének általános megritkulását tekintve itt a Négyesen, könnyen lehetett, hogy csak teljesen ártatlanul ugyanarra mennek, amerre én. A számítógép felvillantotta nekem a róluk készült felvételeket, én pedig úgy határoztam, elég gyanús pasasok, hogy személyesen is ellenőrizzem őket.

Húsz méterrel odébb megálltam egy nyilvános telefonfülkénél. A két férfi meglassította a lépteit, és megálltak egy kirakat előtt, tartva a közöttünk lévő távolságot. Belöktem a nyílásba egy tízest, és feltárcsáztam a számítógépem által használt moduláris telefonhoz tartozó titkos számot. A számítógép azonnal reagált, és közvetlen audiális összeköttetést biztosított. Elszórakoztattam magam néhány trágár viccel, amíg a belső visszhang zavarni nem kezdett, aztán elhallgattam, mintha a válaszra figyelnék. Közben elővarázsoltam a zsebemből a söröskupakot, és beékeltem a telefonvilla alá, hogy amikor visszateszem majd a kagylót, ne szakadjon meg a vonal.

Befejeztem műtelefonálásomat, és szép lassan bandukolva megindultam előre, aztán megálltam, amikor a két árnyékom a telefonfülke közelébe ért. Elloptam az ötletüket: bámulni kezdtem egy Grunge’n’Go ruházati butik kirakatát, és megpróbáltam elképzelni magam szakadt, kockás flanelban és kormosra színezett cejgvászonban. Két követőm úgy vetette magát a telefonfülkébe, mintha kicsi a rakást játszanának.

– Észrevett minket! Most kell lecsapni rá!

– Csillapodj, testvérem! Ez csak egy szabadúszó, aki a városban sétálgat.

– De a Nagy Szilikon Szajha Fattya.

– Azt nem tudhatod.

– Érzem rajta, inkvizítor! Ezzel az adománnyal születtem.

– Akkor talán csak a tehetségedet vesztegeted itt a Második Igazgatóságban. Folyamodjak az áthelyezésedért?

Majdnem elnevettem, ahogy az idősebbik és alacsonyabbik férfi rendreutasította fiatal társát, ám ekkor az ősz inkvizítor felvette a kagylót, és tárcsázott. Aztán a füléhez tartotta a telefont, hogy hozzám hasonlóan beszélgetést színleljen, de azonnal észrevette, hogy nincsen tárcsahang. Rácsapott a villára, először csak hanyagul, utána már erősebben, és a söröskupakom kipattant.

Mindketten dermedten nézték, ahogy végiggurul a mocskos vasbeton járdán, aztán felkapták a fejüket, és rám meredtek. Gyorsan szalutáltam nekik, majd futásnak eredtem. Gőzöm sem volt róla, hogy üldözni fognak-e, de nem akartam addig álldogálni a kirakat előtt, míg kiderül. A beszélgetésből egyértelműen kiderült, hogy a Testvériség inkvizítorai, és gyanítottam, hogy kicsit felkapták a vizet a trükk miatt, amit eljátszottam velük.

Jobbra fordultam, ellöktem magamat a sötét sikátor falától, és belevetettem magam a sötétbe. Átlendültem pár egymás mellé tolt kuka fölött – a fedelük alól vastag csíkokban csorgott a fél-folyékony szemét –, és a landolásommal szétugrasztottam egy falka kóbor macskát. Felháborodott nyivákolásuk végigvisszhangzott a sikátoron, ahogy a túlsó végét lezáró alacsony, hullámlemez kerítés felé sprinteltem. Egymáshoz viszonyított magasságunk ismeretében tisztában voltam vele, hogy nem lesz könnyű átugrani, így hát utasítást adtam a számítógépnek, hogy tárja sarkig a kapukat, és pumpáljon tele adrenalinnal.

A számítógép kötelességtudóan engedelmeskedett, én pedig nyaktörő iramban száguldottam tovább. A röpvezérlő program akadály elkerülő rutinja magasságmércét vetített a kerítés képére a retinámon. Fölmérte a haladási sebességemet, aztán aranyos kis négyzetet rajzolt a talajnak arra a pontjára, ahonnan a legcélravezetőbbnek ítélte meg az elrugaszkodást. Jobb lábbal rátapostam a jelre, és ugrottam. A levegőben vitorlázva a zakóm szegélyével súroltam a kerítést, aztán rugózva földet értem, ugyanabban a másodpercben, amikor az üldözőim utánam kiáltottak, hogy álljak meg.

A túloldalon jobbra fordultam, és nekivetettem a hátam egy acélajtó meleg lapjának, egy árkádos benyílóban. A következő pillanatban fény lobbant a sikátorban a kerítés mögött, és a süvítő golyók takaros, fekvő nyolcast lyuggattak a hullámlemezbe. Szilánkok pattogtak a falakról, de engem egyik sem talált el. A helyzet persze gyökeresen másként állt volna, ha történetesen tovább futok a sikátorban, vagy – ami még rosszabb – a kerítés tetején gubbasztok, biztonságos landolásra készülve a túloldalon.

Megfordultam, és szemügyre vettem az ajtót. A számítógép töredékmásodpercek alatt azonosította: szabványos pozdorjalemez ajtó volt, öt centiméter vastag, mindkét oldalán egy centis acélborítással. Szolgálatkészen meghatározta nekem a zár típusát is, meg annak a behatolást gátló lemeznek a gyártóját, amit védelem gyanánt föléje szereltek. Ezt az ajtót, itt Lunaváros mélyén, úgy tervezték, hogy még a legjobban felszerelt tolvajokat is elriassza. Akinek rabláson és fosztogatáson járt a feje, az másutt sokkal könnyebb zsákmányra számíthatott.

Nekem viszont pillanatnyilag az életben maradáson járt a fejem, és annyi adrenalin keringett bennem, hogy szinte legyőzhetetlennek éreztem magam: kedvem lett volna átugrani a kerítésen, és farkasszemet nézni azzal a két nyavalyás inkvizítorral. Szerencsére harcias hajlamaim meghajoltak a tények súlya előtt, és inkább a marginálisan több sikerrel kecsegtető menekülést választottam. Bekényszerítettem az ujjaimat a kilincsnél a behatolást gátló lemez alá, és az épület salaktégla falának vetettem a lábam.

Ahogy nekifeszültem, éreztem, hogy a zakóm kezd szétszakadni a hátgerincem mentén. A vállam recsegett-ropogott, a körmeim alól vér szivárgott. A számítógép endorfinokat bocsátott a véráramomba, elnyomva a fájdalom csúnyábbik részét, de egy keveset azért meghagyott belőle, nehogy megfeledkezzem róla, milyen kényes helyzetben vagyok.

Lassan kiegyenesítettem a csuklómat, és a fémlap engedett. Hangos csattanást hallottam, és egy pillanatra azt hittem, a könyökömben pattantak el az inak, ám a következő másodpercben fűrészpor kezdett szállingózni a levegőben, ahogy a lemez és az ajtó külső acélborítása hátrahajlott. Keményen, határozottan rántottam rajta még egyet, és visszagöngyöltem, mint a konzervdoboz fedelét, aztán eleresztettem, és vérző öklömmel lesújtottam a lecsupaszított pozdorjalemezre. Kitéptem belőle az egész zárat mindenestül, majd berúgtam az ajtót.

Fejest ugrottam a pince sötétjébe, kábé egy másodperccel azelőtt, hogy felugattak mögöttem a pisztolyok, és öklömnyi darabokat fordítottak ki az épület falából. A sokadik kupac szemétben kötöttem ki, miután előzőleg már átgurultam néhányon. A pince bűzlött a penésztől és a rothadás tói. Ahogy az ajtó visszacsattant a mellette lévő falról, és becsukódott, talpon termettem. Valami nehéz, nyirkos szövetdarab lógott a fejemen; lecibáltam, és közben feltettem magamnak a szónoki kérdést, hogy hol a pokolban vagyok.

A számítógép nem tudott válasszal szolgálni. Az épület helyzetét persze ismerte, és a tulajdonost keresve le is nyomozott néhány ingatlanügynökséget, de aztán belefutott valami adathurokba, és csak akkor hagyta abba a szédült keringést, amikor megszakítottam a programot. Utasítottam, hogy vetítse ki a helyiség radarletapogatásos képét a retinámra, és sietve kihátráltam az ajtónyílás vonalából. Közben körülnéztem, nincs-e valami ebben a szaros pincében, amit fegyvernek használhatok, és kezdtem komolyan megbánni elhamarkodott döntésemet, hogy sohasem hordok magamnál pisztolyt.

Elsőre semmit sem találta, viszont hangokat hallottam az ajtó felől. Gyorsan csinálnom kellett valamit. Felkaptam a padlóról egy műanyag ruhaakasztót, kibújtam a zakómból, és rákanyarítottam. Az akasztót elhelyeztem a műanyag rögzítő kapcsok között feszülő elektromos kábelen, aztán az ajtó felé ugrottam. Macskaszerű ruganyossággal értem földet, és lekuporodtam a sötétben, hátamat az épület falának vetve.

Ja, igen, és befogtam a fülemet.

Az első inkvizítor berúgta az ajtót, majd előreszegezett pisztollyal belépett. A kintről beszüremlő halovány fény visszahozott egy kis kékséget a zakómba, ahogy ott lógott a vezetéken, ide-oda himbálózva. Az inkvizítor meghúzta Megtorlója ravaszát. Az automata pisztoly lángot köpködött a sötét pincébe. Füstölgő töltényhüvelyek pattantak le a mennyezetgerendákról, és hangtalanul táncoltak a padlón a fegyver fülsiketítő lármájában. A golyózápor célba talált, és rongyokká szaggatta a kedvenc zakómat.

Mielőtt az inkvizítor rádöbbenhetett volna, hogy nem vagyok a zakómban, cselekedtem, Nekirugaszkodtam, ballal megragadtam a csuklóját, jobbal pedig a könyökét. Aztán ellenkező irányba rántottam a két kezem; az ízület reccsenve kifordult. Csavartam egyet a csuklóján – a törött csontvégek fülsértőn csikorogtak egymáson –, kibillentettem az egyensúlyából, és egy halom penészes párnára meg lepedőre löktem. Érzéktelenné váló ujjai közül kicsusszant a Megtorló, egyenesen az én bal kezembe, nagyjából ugyanakkor, amikor a fickó elterült. Magasba kaptam a pisztolyt, megrántottam a ravaszt, és telibe kaptam az ajtónyílásban kirajzolódó idősebbik inkvizítort. A golyó a mellén érte, nem sokkal a test középvonala mellett, és ahogy hátrabukott a küszöbről, vér maradt utána a falon.

Elfordultam tőle, és galléron ragadtam a fiatalabb férfit. Az arcán sisteregve füstölgött a hús, ahogy nekinyomtam a pisztoly tűzforró csövét.

– Miért követtetek?

– Örökre elkárhoztál, hitetlen.

– Jobb, ha tudod, hogy te bámulsz most az örökkévalóságba, nagyfiú! Miért?

– Tőlem sohasem tudod meg.

– A karod meggyógyul. Úgy is rendezhetem, hogy nem. Miért?

– A Kardinális az én gyámolom; nem ismerem a félelmet.

– Kurvára fog fájni, nagyfiú.

– Tisztaságot és igazságot olt belém; biztos kikötőbe vezérli lelkemnek hajóját.

Különös forróságot éreztem a tarkóm tövében; terjedni kezdett lefelé a gerincemen. Éreztem az inkvizítor félelmének bűzét; a fájdalma megbizsergette a nyelvbimbóimat. Tudtam, hogy valamikor régen, amikor megtörtek és meggyaláztak, én is úgy éreztem magam, mint ő, és megpróbáltam rokonszenvet erőltetni magamra, de képtelen voltam rá. Ragathol képe úszott elém; határtalan rettegése visszhangos hullámokat vetett bennem. Megint megízleltem a félelmet, amit a halálom előtt éreztem, és sikoltani akartam.

Fogást váltottam a pisztolyon, az imádkozó férfi halántékának szorítottam, és meghúztam a ravaszt.

Ezt már Andy se fogja tudni összerakni.

KILENC

Andy NeuroDíványán fekve átváltoztam csótánnyá, és lementen szubreálba. Az információimat hosszúkás, barna petében raktam le, amely azonnal felrepedt. Ezermillió apró kis csótány-byte iszkolt szerteszét, ahogy a feldolgozó rendszer kiválogatta és elraktározta őket.

Hanyatt fordultam, és bágyadtan lógattam ízeit lábaimat, miközben egy dívány öltött alakot alattam. Carl tűnt fel a vektorgrafikus helyiségben. Ezúttal kicsit jobb felbontásban láttam, kivéve az arcát, amin roppant részvétteljes kifejezés ült.

– Kafkai hangulatban vagy, Rex?

Végignéztem a testemen, és láttam, hogy kitinből bronzzá változik; a lábaimból fogaskerék-meghajtású öntött-fém függelékek lettek. Aranyló visszfények villantak, ahogy fészkelődni kezdtem.

– Nem igazán érzem embernek magam. Előbb az utolsó anyagokat kellene átnézned, Amennyire tőlem telt, elrejtettem a holttesteket, de nem bírtam kideríteni, hogy kié az, az épület, ahol megöltem őket, ezért nem tudtam, hogyan rendeljek szállítást.

Carl arca elernyedt egy pillanatra.

– Ó igen, látom már, hogy a tulajdonlapot védő adathurok némi problémát okozhatott neked.

Megcsattogtattam feléje a rágóimat.

– Nos, kié a ház?

– Körülbelül másfél másodperce a miénk. Egészen elfogadható összeget kértek érte – a tűzharc a szomszéd sikátorban leverte az árat pár ezer koronával. Az ügynökeink most veszik birtokba – Carl megint énrám fordította a figyelmét. – Az ottani üzletmenet jellegét tekintve meg vagyok lepve, hogy ilyen hamar lejelentkeztél nálunk.

Szerettem volna, ha a csótányoknak szemöldöke lenne; így nem tudtam kellőképpen mogorva képet vágni. Végül megelégedte azzal, hogy meglengettem Carl felé a tapogatócsápjaimat.

– Csak a pincében jártam. Mikor senki sem reagált a lövésekre, arra a következtetésre jutottam, hogy az épület lakatlan,

– Távolról sem. Bordélyház volt – a Négyes Szintre kiruccanó Imperial-alkalmazottak valóságos kincsesbányának tekintették.

– Nem csoda, hogy senki sem figyelt fel a lövésekre.

– Igen, egészen kiváló a hangszigetelése – Carl lassan bólintott. – A helyszínre ért a takarítócsoportunk. Mr. Beach megkért, hogy tolmácsoljam az elismerését a lövésedet illetően.

Akármi pumpálta bennem az éltető folyadékokat, erre a hírre hevesebben kezdett verni. Mr. Beach ugyanolyan chasseur volt, mint én, de belőle emberi mivoltának utolsó darabjait is kiszerelték, amikor kicserélték bizonyos tartozékait. A piszkos melók specialistájának számított; acélból voltak az idegei, és az ereiben vér helyett fagyálló keringett. Ha ő elismeréssel nyugtázta a célzó tudományomat, az nagy dicséretet jelentett, rajtam mégis borzongás futott tőle végig.

Carl behatóan figyelt.

– A telefonos trükköd kimondottan ötletes volt, bár a számlaigazolásod elvesztése sajnálatos. Az input, amit kaptál, nem magyarázza meg, miért döntöttek úgy, hogy meg fognak ölni.

– Azt hiszem, a döntést a fiatalabbik inkvizítor hozta, amikor rájött a telefoncselemre. Talán úgy érezte, veszélybe sodrok valami titkos műveletet, bár szerintem inkább a méltóságán esett szégyenfoltot akarta letörölni, amiért átejtették. Komolyra fordítva a szót, a Testvériségre sosem volt szüksége ürügyre hozzá, hogy megöljenek valakit a Cybertronic-tól.

– A helyzetértékelésed helyénvalónak tűnik, és két tizedes jegy eltéréssel egyezik a miénkkel.

– Ez az életcélom: hogy mindig Statisztikailag Pontos legyek.

– Az jó, ha van életcélod, Rex – Carl kezében megjelent a jegyzetfüzet meg a ceruza, és firkantott valamit a legfelső lapra. – Miért követtek?

– Nem tudom biztosan. Fay Fan jelentése szerint az Éjféli Naptól senki sem követett minket, és ha ő mondja, hajlamos vagyok lenyelni. Az a két fickó elég amatőr árnyék volt, és Fay ugyanolyan könnyen kiszúrta volna őket, mint én. Valószínűnek tartom, hogy a lakóházat figyelték, ahol Yojimbo él azzal a Varázsló nevű kölyökkel. Yojimbo célozgatott rá, hogy a Lunai kalandjuk során kapcsolatuk vagy szövetségesük volt a Testvériségben.

– A Testvériség kopói látták, hogy Yojimbo ismert üzlettársaival együtt érkezem, és egyedül távozom. Követtek, illetve talán üldözőbe vettek, mialatt a munkatársaik ellenőrizték, nem öltem-e meg Yojimbót és a többieket – Mr. Beach-nek hála, nekünk chasseur-öknek elég rossz a hírünk. A többi azért történt, mert észrevettem őket, és ők el akarták tüntetni a nyomaikat. Esetleg még féltek is tőle, hogy kerülök egyet, és kicsinálom őket.

– Munkahipotézisnek megteszi. A Yojimbóval folytatott beszélgetésedből leszűrt következtetések fedésbe hozhatók az utóbbi hat-hétben a Lunán történt abnormális eseményekkel. Vic Baer a jelek szerint megszűnt létezni. Adataink vannak néhány tűzharcról, amelyek nem egyeztethetők a pillanatnyilag ismert vállalati- és bandatevékenységgel. Lorraine Kovan kapcsolatba hozatala Yojimbóval és ezekkel a különös incidensekkel feltehetőleg helytálló.

– Akkor a többi is igaz?

– Hadd fejezzem be az adatfeldolgozást… – Carl képe szinte vibrált; az egyik pillanatban még tömör volt, a másikban már csak vektorvonalakkal határolt alakzat. A feje felém fordult: elnagyolt kontúr, lángvörös szempárral. – Fogyasztottál pszichoaktív farmakológiai termékeket az elmúlt negyvennyolc órában?

– Csak azt a sört.

– Inszignifikáns – A kép megint elmosódott; ezúttal csupán a szemek maradtak belőle. Azok viszont megnagyobbodtak, és tisztán láttam a pupillákon futó kis adatsorokat. Az íriszek lenyugvó napkorongokra hasonlítottak, tűzkoszorú lángolt körülöttük, és izzó plazmacsápokat véreztek. – Mielőtt folytatnánk, meg kell értened bizonyos dolgokat.

– Oké.

– Először is olyan anyagokkal kapcsolatban jutottál információkhoz, amire a biztonsági besorolásod nem jogosít fel. Más szóval a nephariták létezésének puszta ténye olyannyira kívül esik a számodra engedélyezett adatkapacitáson, hogy könnyen biztonsági kockázati tényezőnek minősülhetsz. Ha nem lennél chasseur, most izolálnánk további tanulmányozás céljából. Kritikus fontosságú, hogy amit láttál és tapasztaltál, arról senkivel ne ossz meg információkat a Cybertronic-on kívül, és a vállalaton belül is csak azokkal a személyekkel, akik jogosultak erre. A listát tőlem fogod megkapni.

– De Yojimbóval meg a többiekkel már beszéltem!

– Igaz, de ők ugyanolyan fokozatú információkkal rendelkeznek, mint te magad, ezért nem történt jóvátehetetlen károsodás. A chasseur-öknek mindig szabadabb a mozgástere, és te a múltban megfontolt ítélőképességről tettél tanúságot, de az információ megosztás terén a továbbiakban roppant konzervatívan kell viselkedned.

Bólintott, és helyeslőn csattogtattam a rágóimat.

– Másodszor: ha ez a látomásos állapot újra előállna, köteles vagy haladéktalanul jelentést tenni róla, és minden részletről beszámolni nekem. Ez az utasítás vonatkozik az incidenssel kapcsolatos álmokra, és még arra az esetre is, ha az egyszer már átélt incidens megismétlődne. Fordíts kiemelt figyelmet az időpontra és a helyszínre utaló adatokra, és bármi másra, aminek a segítségével esetleg meghatározhatjuk, pontosan hol és mikor kerül sor ezekre a beszélgetésekre! Összefontam a lábaimat a toromon és a potrohomon.

– Mi a fene volt ez az egész?

– A részletes adatok hiánya lehetetlenné teszi a kielégítő választ.

– Nincs véletlenül valami munkahipotézised?

Carl kurtán elmosolyodott, majd bólintott.

– Van, de te nem vagy jogosult az ismeretére.

– Ugyan már, chasseur-ök egymás között!

– Én szigorú értelemben véve nem vagyok chasseur.

– Ez az egész vacak az én fejemben történik. Nem gondolod, hogy értékes inputtal szolgálhatok az elméletedhez?

– Érvelésed helytálló – Carl írt valamit a jegyzetfüzetébe. – Biztonsági besorolásod mostantól: Ragathol Kódfokozat. Munkahipotézisem szerint valami olyasmibe keveredtél, mint egy pszichikai rövidzárlat, ha sok vezeték érintkezik.

– Mi lenne, ha hangsebességnél kicsikét lassabban zúdítanád rám a hipotézisedet?

– Rendben. Ugyanolyan módon, ahogy fogni tudtad a kölyök számítógépe által leadott rádiójeleket, és letöltötted az adatokat, amiket küldött és kapott, lettél tanúja a beszélgetésnek is Ragathol és ismeretlen kihallgatója között. Fokozódó affinitásod a beszélgetésben résztvevő másik fél iránt arra utal, hogy az információs lék nála keresendő.

– De a számítógép által kibocsátott rádióhullámokat csak akkor tudom fogni, ha nagyon közel vagyok hozzá.

– Vagy ha pontosan ugyanazon a hullámhosszon működsz.

A rágóimat csikorgattam.

– Halleluja! Mentális adatcsatorna köt össze valami nagyfejű böhömmel a Sötét Légiótól!

– Valószínűleg az egyik Sötét Apostollal.

Ez úgy zuhant rám, mint egy óriási csizmatalp.

– Gőzöm sincs, kik azok a Sötét Apostolok, de az az érzésem, nem is akarom tudni.

– Eddigi ismereteink szerint többen vannak. A nephariták úgy viszonyulnak az Apostolokhoz, mint Napóleonhoz a marsalljai. Az Apostolok adják a parancsokat, a nephariták pedig rendelkeznek a végrehajtásukhoz szükséges erőforrásokkal. Egyes helyeken…

– A Vénuszon és a Marson?

– Nem foglak megakadályozni a hipotézisek felállításában. Egyes helyeken a Sötét Légió fellegvárakat emelt, és katonasággal látta el őket.

– Egyet elvesztettek a Vénuszon.

– Igen, vannak erre utaló információk – Carl arca kifejezéstelenné fagyott. – Az Apostolokról keveset tudunk, de az biztos, hogy mindegyiknek megvan a maga működési területe, és nem mindig zökkenőmentes közöttük az együttműködés.

– Ha már itt tartunk: mindegyik vállalat a Kartellhez tartozik, de eddig közöttük sem igazán láttam a zökkenőmentes együttműködésre utaló jeleket.

– Igaz, de a Sötét Légió nagyobb veszélyt jelent az emberiségre, mint a vállalatok egymásra. Ezért jött létre a Kartell: hogy összehangolja a Sötét Légió elleni küzdelmet.

A tapogatócsápjaim ide-oda lengtek, mint fiatal fák a szélben.

– Ha Yojimbo akciója itt a Lunán a Sötét Légió ellen a Kartell által szentesített művelet lett volna, akkor tudnál róla. Mivel azonban nem tudsz, ez csak azt jelentheti, hogy a Kartellen kívülről támogatták, ami ellentétes azzal, amit az imént mondtál a Kartell politikájával kapcsolatban. Miért kerülték meg azt a szervezetet, amit kimondottan a Sötét Légió elleni harcra hoztak létre?

Carl biccentett felém.

– Találó megfigyelés, Rex. Az alapvető ok feltehetőleg az, hogy a Kartell eredetileg a vállalatok közös diplomáciai fórumának szerepét töltötte be. Ebben sokan egyfajta civilizált lépést láttak, amelynek az lenne a célja, hogy véget vessünk a vállalatok között dúló háborúknak, és az emberéletek fölösleges elpocsékolásának. Valójában mindegyik cég tisztában van vele, hogy a fegyveres konfliktus nem kifizetődő, elsősorban azért, mert elkerülhetetlen velejárója a létesítmények, felszerelési tárgyak és egyéb érdekeltségek súlyos károsodása.

– És az elesettek pótlására szánt személyzet kiképzésére fordított idő?

Carl vállat vont.

– A személyzet legfontosabb tagjait támadás előtt evakuálni szokták. Bárhogyan is legyen, a Kartell – diplomáciai jellege miatt – jelenleg kétféle nézőpontból vizsgálja a Sötét Légió tevékenységét. Először is azon dolgoznak, hogy megbecsüljék, egészen pontosan mekkora veszélyt jelent ránk a Sötét Légió.

– Azt hittem, a naprendszerünkbe tartozó világokon emelt ellenséges fellegvárak ezt eléggé nyilvánvalóvá teszik.

– A szarkazmustól eltekintve igazad van. Több vállalat azon a véleményen van, hogy a veszélyszint egyáltalán nem elhanyagolható, de még ők is hajlamosak túszként használni a Sötét Légiót, hogy sakkban tartsák vele a Testvériséget. A Testvériség például több betekintést követel a cégek belügyeibe – állítólag azért, hogy kigyomlálja az eretnekeket, akik engedtek a Sötét Légió csábításának –, de ettől a vállalatok, érthető módon, vonakodnak. A cégek csak azért támogatják ímmel-ámmal a Sötét Légió ellen intézett hadműveleteket, mert a Testvériség folyton noszogatja őket.

– A második probléma a Kartellel az, hogy akadnak olyanok, akik inkább tárgyalni szeretnének a Sötét Légióval. Ezek úgy vélik, hogy nincs az a reménytelen helyzet, amiből ne lehetne valami profitot kifacsarni.

Eszembe jutott, hogy éreztem magam, amikor Ragathollal beszéltem, és undorodva megborzongtam.

– A Sötét Légió a gonosz megtestesülése. Mit lehetne nyerni a velük való együttműködéssel?

– Véleményem szerint semmit, de én nem mindig gondolkodom ugyanúgy, mint a többi vállalat. Például te is tudod, hogy a bolygók terraformálása rettenetesen költséges. Ezért olcsóbb a lakott világok területeiért háborúzni, mint újakat kialakítani. A Sötét Légió bizonyítottan képes olyan lények létrehozására, amelyek a közönséges emberek által igényelteknél sokkal mostohább körülmények között és működőképesek maradnak. Ha valamelyik cég megállapodást köt a Sötét Légióval, olyan munkaerőbázishoz férhet hozzá, amelynek segítségével kiaknázhatja a Jupiter holdjainak vagy a nagyobb aszteroidáknak a természeti erőforrásait. Ez elképesztő haszonnal kecsegtet.

Összeszorítottam az ujjaimat – és csak most vettem észre, hogy öntudatlanul visszaváltoztattam magam emberré.

– Szóval egyes cégek nincsenek meggyőződve arról, hogy a Sötét Légió, fenyegetést jelent, vagy azt hiszik, hogy kordában tarthatják. Ezek nem csinálnak semmit, közben pedig a Sötét Légió egyre bátrabb lesz.

– Persze vannak más megfontolások is. Ha az emberiség döntő többsége értesülne a Sötét Légió létezéséről és szándékairól, könnyen meglehet, hogy kiszámíthatatlan módon reagálnának.

– Ami megbízhatatlanná tenné az előre kikalkulált eladási mutatókat és fejlesztés alatt álló projekteket, csökkentené a profitot, és az új igények kielégítéséhez költséges termelésszerkezeti átalakításokra lenne szükség.

– Helyesen fogalmaztál – Carl rákoppintott a ceruzájával a jegyzettömbre. – Azt hiszem, az információ, amit ma beszereztél, jobb belátásra bírhatja az igazgatótanács egyes tagjait. Több figyelmet kell fordítanunk a Sötét Légió ellen folytatott műveletekre. Yojimbo és Mítch Hunter ha mást nem is, de azt mindenképpen megmutatták, hogy a Sötét Légió nem legyőzhetetlen.

Lelendítettem a lábam a díványról, és szilárdan megvetettem a láthatatlan padlón.

– Örülök, hogy szolgálatodra lehettem. Most mit kívánsz tőlem? Ha szükséges, kapcsolatba léphetek Yojimbóval, és utánanézhetek, mi minden mást tudhatok meg. Nem találod, hogy illene rám a koordinátori szerep?

– Nem, te egyelőre semmit sem fogsz csinálni.

Elkomorodtam.

– Semmit? Nem szeretek karba tett kézzel üldögélni.

– A ma esti élményanyagodban akadnak zavaró motívumok. Időre van szükségem, hogy analizálhassam Őket, és megfelelő magyarázatot találjak rájuk.

– Mint például?

– Mint például az, hogy tönkretetted az egyik inkvizítor agyát, és ezzel megfosztottál minket attól a lehetőségtől, hogy chasseur-t csináljunk belőle. Mivel nem jelentkeztél idejében, a másik is hasznavehetetlenné vált.

– Ez eszembe sem jutott.

– Ellenkezőleg, nagyon is eszedbe jutott. És ezzel visszakanyarodtunk az előző beszélgetésünk témájához – a konfliktushoz a két személy között, aki voltál és akivé váltál. A lövésed azt mutatja, hogy ügyesen bánsz a tűzfegyverekkel, pedig mi nem képeztünk ki erre. Sőt, te magad döntöttél úgy, hogy kihagyod, a lő kiképzést, inkább a pusztakezes harcot és a késforgatást gyakorolod. Ez egy belső konfliktus jele, amit mielőbb meg kell oldani – Carl feltartotta a kezét, hogy elébe vágjon az ellenérveimnek. – Ez a konfliktus pillanatnyilag nem lényeges. Az első látomás közben szerzett tapasztalataid a szervezet tudatos irányításának teljes hiányára utalnak. Elméletem alapját az képezi, hogy többször is kerülhettél volna már ilyen állapotba, de valami megakadályozta. Hihetetlen mennyiségű időt töltöttél szubreálban – mióta idekerültél hozzánk, csaknem az időd harminc százalékát –, és könnyen elképzelhető, hogy ha ezalatt üzenetek érkeztek, nem tudtad fogni őket. Úgy ítélem meg, ez azért alakult így, mert szubreál-ban a számítógépes hálózaton keresztül kapod az érzékszervi inputokat, és ez roppantul megnehezíti, hogy bármilyen más inger eljusson hozzád.

– Az utasításod az, hogy térj haza, és semmilyen körülmények között ne menj le szubreálba! Amíg nem értesítelek, vagy nem lesz újabb jelentenivalód, otthon maradsz.

– Kajáért csak ki kell mennem.

Carl a fejét rázta.

– Mire hazatérsz a szállásodra, két hétre elegendő élelmiszer fog várni. Amennyiben a helyzet két hét múlva sem változik, gondoskodunk a készleteid felfrissítéséről – Mosoly virágzott ki az arcán. – És az ellátmányból nem felejtettük ki a sört sem.

– Van isten!

– Jobb szeretek szerényebb jelzőket alkalmazni magamra.

Horkantva elnevettem magam.

– Hé, ha ez a látomásos izé bármikor elkaphat, honnan tudod, hogy hazajutok-e egyáltalán? Talán utasítanod kellene Dr. Cartert, hogy kísérjen haza, és ellenőrizze folyamatosan az egészségi állapotomat.

– Dr. Carter jelenleg mással van elfoglalva.

– Ja, tényleg, a játszótársamon ügyködik. És mi van Miss Wickershammel?

– Nem találnád túlzottan fantáziadúsnak.

– Hát igen, egy kicsit merev a kislány.

– A Mark I hátulütői – Carl elmosolyodott. – A hirtelen támadó látomásokkal kapcsolatos aggodalmad nem nélkülöz minden alapot. Módosítottam a navigációs programodat, hogy ha látomásba esel, hazavigyen. Parancsolj, még a kitérési és az ellentámadási programodat is csatlakoztattam a törzsrutinhoz, hogy ha valami veszély fenyegetne, a tőled megszokott energikus módon reagálhass.

– Túl kedves vagy te hozzám.

– Valószínűleg igen, de ha belegondolok, hogy minek fogsz elébe nézni a következő látomásod alkalmából, nem hiszem, hogy ezek az apró szívességek megfelelő módon kárpótolnának a viszontagságaidért.

 

TÍZ

Aktiváltam módosított navigációs programomat – saját magamat időszakos ellenőrzésre állítottam és elindultam hazafelé, Bizonyos értelemben szerettem volna csótánnyá változni, mint a szubreálban, mert akkor nem kellene használnom a különféle szállítóeszközöket, hanem felmászhatnék a falakon, és kedvemre közlekedhetnék a szintek között. Noha visszatértem a testembe, továbbra sem éreztem magam igazából embernek. Tudtam, hogy Carl ezt azzal a rögeszmés konfliktussal magyarázná Rex meg a másik fickó között, aki meghalt, hogy ő életre kelhessen, én azonban inkább arra a néhány lappangó darabkára gyanakodtam, amely a Sötét Légióban nagyfejűsködő szellempajtásom személyiségéből még mindig ott leselkedett az agyamban.

Beszélgetésünk végén Carl határozottan meglepetést okozott nekem. Amikor a Sötét Légiós látomásomra terelődött a szó, a viszonyunk átértékelődött: Carl sokkal komolyabb és parancsnokibb szerepet vett föl. Utasításokat adott, nem pedig puhatolódzó kérdéseket tett fel. Hozzáállásának megváltozása még nem jelentette azt, hogy mindenben igaza van velem kapcsolatban, de híven tükrözte, mennyire komolyan veszi a dolgot, és ez igazán tanulságos volt.

Nem gondoltam volna, hogy fölfigyel rá, milyen jól bánok a tűzfegyverekkel. Így volt ez első éber pillanatom óta, amikor Rexként magamhoz tértem. Mozgás közben mindig úgy éreztem, mintha valami súly hiányozna a testemről. Igyekeztem nem törődni vele, és először azt hittem, a csontozatomban végzett műtéti kurtítások miatt van. Hogy alacsonyabb termetem és a számítógéppel való megszakítatlan kapcsolatom fantomérzéseket okoz.

Aztán – öntudattal bíró életemben először – felcsatoltam magamra egy pisztolytokot. Ha éreztem a Halálköpő biztonságot adó súlyát a jobb csípőmön, a bal hónom alatt, vagy hátul a lapockám táján, azonnal helyrejöttem. Teljesebbé váltam. Önmagámmá.

A problémát csak az jelentette, hogy az a bizonyos önmagam nem én voltam. Nem Rex, hanem a halott haver. A halott haver nyilván mesterlövész volt. Értette a módját, hogyan viselkedjen ellenséges tűzben – és mire ment vele? Sebezhetetlennek hitte magát az oldalán lógó pisztoly miatt? Csak nem ez a hamis biztonságtudat lett a végzete? Túlságosan a fegyverére hagyatkozott, és a sorsdöntő helyzetben képtelen volt megfelelően reagálni?

Ezekre a kérdésekre nem ismertem a konkrét válaszokat, csupán egy általános érvényűt: a halott haverből történelem lett. Ezért döntöttem azt, hogy történelem lesz a pisztolyfüggőségéből is. Én inkább a személyesebb önvédelmi módszereket választottam. Az aikidóból, a karatéból, a keupso chirígiből és a különféle késforgató technikákból állítottam össze a magam teljesen egyedi harci stílusát. Ha ezekhez az ismeretekhez hozzászámítjuk megnövekedett erőmet és gyorsaságomat, amit a Cybertronic által a szervezetemen elvégzett átalakításoknak köszönhettem, biztosra vehettem, hogy bármi nyírt ki, még egyszer nem lesz képes rá.

A gyomrom megkordult, és nem az idegességtől. Megálltam egy Casa Shogun bódénál, és tanulmányozni kezdtem a menüt, amit fejből tudtam már. Úgy döntöttem, hogy hazaballagás közben fogok étkezni, és vettem magamnak egy csésze miso levest meg egy adag szója fasírtot. Mikor már a kezemben tartottam a kaját, jóval kevésbé találtam étvágygerjesztőnek, mint a menüt illusztráló fényképeken, de ez így volt rendjén, és kicsit még örültem is neki, hogy az életembe újra betolakszik a mindennapok normális világa.

Séta közben szöget ütött a fejembe, hogy Carl elsiklott egy lényeges pont fölött, ami talán a leginkább zavart engem a két inkvizítorral való összetűzésemben. Megjegyezte, hogy olyan módon öltem meg őket, ami gyakorlatilag kizárta, hogy Andy nyersanyagként használhassa fel a testüket. A fiatalabb pasas esetében igaza is volt, de a másikban nem. A hulla elrejtése után nem azért késlekedtem a kijelentkezéssel, mert nem akartam, hogy chasseur-t csináljanak belőle. Nagy ívben leszartam, mi történik vele.

Azt akartam kilogikázni, hogy velem mi történik.

Nem lett volna szabad megölnöm a fiatalabbik fickót. Ha előtte megkérdeznek, hogyan reagálnék ilyen szituációban, valószínűleg azt válaszoltam volna, hogy leütném, aztán segítség után néznék – vagy a Cybertronic-tól, vagy valaki mástól. Csakhogy én nem ezt csináltam. A halántékának szegeztem a pisztolyt, és miszlikbe lőttem a koponyáját.

Kétségtelen, hogy a pofa megpróbált megölni engem, s ezzel ígéretes kapcsolatunkat eleve az agresszivitás mezejére terelte, ez azonban még nem jelentette azt, hogy rászolgált a halálra, vagy hogy feltétlenül meg kellett ölnöm. Valami elpattant bennem. Akár azt is mondhattam volna, hogy eltörött, de az undor, ami az eset felidézésekor mindig elfogott, mást sugallt. Bármilyen belső fékekkel voltam felszerelve gyilkosság ellen, most beragadtak, és én csak egyetlen olyan dologról tudtam, amely ezt a sajnálatos üzemzavart okozhatta.

A látomás.

Az a szörnyeteg, aki voltam, ugyanolyan hidegvérrel gyilkolta volna meg az inkvizítort, mint én. Az ő felfogásában – egy Apostol felfogásában – az az ember jelentéktelen parány, vagy még annál is kevesebb. A megölése körülbelül azzal lenne egyenértékű, ahogy a régi földlakók agyonütötték, és tűkre szúrták a pillangókat – mementó mori formájában megőrizni azt, ami valaha volt.

Ami igazán megijesztett, az az volt, hogy el tudtam fogadni az életnek ezt a fajta értéktelenségét a gyűjtő szemszögéből. Ugyan mit számít egy apró rovar életének kioltása? Mi jelentősége van a halálának? Lehet, hogy a pillangó létezésének egyedüli értelme az volt, hogy csodaszép hullát hagyjon maga után? Sok ember számára az élet értéke relatív: a sajátjuk megfizethetetlen, de mindenki másé alku alapját képezi, és a legmagasabb ajánlott árért feláldozható.

Ember lévén tiltakoztam ez ellen a felfogás ellen: szerintem az emberélet más kategóriába tartozik. A puszta tény, hogy egy Sötét. Apostol ugyanannyival áll fölöttem az evolúciós létrán, mint én a pillangó fölött, még nem szolgáltat elegendő alapot a megölésemre. És az a gondolat furcsa módon még rosszabb volt, hogy az egész életem csak időpocsékolás, mielőtt a halálom élvezetet nyújthatna valami rohadt Apostolnak. Ez perverzitás; gonoszság.

A kézenfekvő ellenérv persze az volt, hogy az ember értelmes lény, a pillangó pedig nem. De nem viszonylagos-e az intelligencia fogalma? Mire az ember rájött, hogy a delfinek és a bálnák értelmes lények, már tönkretette az óceánokat, ahol éltek, elpusztította az élelmiszerkészletüket, és a boldogtalan túlélőket szűk, mesterséges medencékbe zárta; mondanom se kell, nem voltak elegen, hogy életképes közösséget alkossanak.

Amennyire én tudtam, a pillangók – amikor még nem vesztek ki a naprendszerünkből a virágokkal együtt – valamilyen módon képesek voltak kommunikálni egymással. Talán amikor kiválasztották, hogy melyik virágfajtákat porozzák be, a pillangók egyfajta politikai döntést hoztak. Talán még háborúztak is: olyan növények elterjesztését támogatták, amelyek kiszorítják a rivális pillangócég által megtermékenyített virágokat.

Talán ez a kommunikációs módszer olyan összetett volt, hogy mi meg sem érthettük. Carl utalt rá, hogy a látomásaimat azoknak a fölös gondolatoknak és benyomásoknak köszönhetem, amelyek kiszivárognak egy Sötét Apostol agyából – ez pedig azt jelentette, hogy az Apostolok különféle mentális képességekkel rendelkeznek, többek között telepaták. Lehetséges, hogy a pillangók telepatikus úton tartották egymással a kapcsolatot? Lehetséges, hogy valahányszor nyitott szemmel álmodozni kezdek, voltaképpen egy pillangó, egy csótány vagy valami más Lunai élőlény kósza gondolatait fogom, aminek máskülönben eszem ágában sem volna fejlett intelligenciát tulajdonítani?

Persze az is elképzelhető, hogy váratlan zavarom mögött semmi sötét titok nem lappang; talán csak a saját szellemem kóbor gondolatai szálltak meg. Amikor védekezni kezdtem, először Rexként cselekedtem, de abban a pillanatban, ahogy elkaptam a Megtorlót, a régi énem vette át fölöttem az irányítást. Lehet, hogy korábban kiégett és cinikus ember voltam, aki önként, minden lelkifurdalás nélkül meg tudott gyilkolni egy védtelen személyt? És ha igen, nem sokkal jobb nekem Rexként?

Hazaértem, és lerogytam a fotelembe a video képernyő előtt; agyamban folyton ugyanazok a gondolatok kergették egymást. Miközben a navigációs program még egyszer ellenőrizte a környezetemet, végeztem a szója fasírttal, és felhajtottam az utolsó korty langyos misót a műanyag csészéből. A tálcát meg a csészét a szemétkosárba dobtam, aztán fölvettem a távirányítót, életre keltettem a képernyőt, és belöktem a lejátszóba egy optikai lemezt. Az első képek megjelenésével egy időben a navigációs program kikapcsolt, és én ismét leselkedő kísértetté váltam a tulajdon temetésemen.

Mindenki jómódúnak és elegánsnak látszott. Egész tekintélyes volt a létszám is. Persze jobban szerettem volna nyitott, koszorúdíszes ravatalozót, odakint keservesen zokogó gyászolók ezreivel, de ötvenöt ülésből így is negyvenhét foglalt volt, és ezt egyáltalán nem véltem rossz aránynak. A jelenlévők között még olyanok is akadtak, akik tényleg szomorúnak tűntek. Ennyire megrázta volna őket egy hidegvérű gyilkos halála?

Hátradőltem a fotelemben, s arcomon önkéntelen vigyor terült szét, ahogy egy férfi az első sorokból felegyenesedett, és előrelépett, hogy megtartsa a gyászbeszédemet. Egy pillanatra megállt a hamvaimat tartalmazó, kicsi, fekete, rombusz alakú urna előtt, és tisztelettudóan fejet hajtott. Közben mondott valamit, de nem tudtam kivenni. A férfi szavai még akkor is érthetetlenek maradtak, ha szubreálban néztem végig a felvételt – amit gyakran megtettem már, most azonban nem fűlött hozzá a fogam. Valószínűleg fojtogatták az indulatok, és ahogy szólni próbált, elfúlt a hangja.

Elképzelhető persze, hogy ezt csak bebeszéltem magamnak, és az az indulat nem csak szeretet lehetett, hanem gyűlölet is, de ez a magyarázat határozottan kellemes érzéssel töltött el. És ugyan mi másra valók a temetési szertartások, ha nem a halottak megnyugtatására?

Az is jó benyomást tett rám, hogy a férfi noteszlapokat vett elő a zsebéből, aztán visszatette őket, és úgy kezdett beszélni.

– Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki ma este eljött ide. Sok olyan embert látok itt, akiket (NÉV TÖRÖLVE) ismert és szeretett. Ha tudná, hogy ugyan – olyan sokat jelentett nektek, mint ti őneki, biztosan örülne. Egész életemben ismertem őt, s ezért ugyanolyan nehéz elfogadnom, hogy nincsen többé, mint itt mindenkinek. Lehet, hogy a teste meghalt, de emlékeinkben örökké élni fog.

Valami viszketni kezdett az agyamban, ahogy a felvételt figyeltem. Vagy tucatszor hallottam már a gyászbeszédet, most valahogy mégis másnak találtam. Nem tudtam rájönni, hogy pontosan miért, de az a benyomásom támadt, hogy valahonnan máshonnan is ismerem a férfi hangját. Utasítottam a számítógépet, hogy hasonlítsa össze a szónok hangmintáját mindenki máséval, akivel az utóbbi egy hétben kapcsolatba kerültem.

Még alig kezdte el halhatatlan érdemeim felsorolását, amikor a számítógép kimutatta a százszázalékos egyezést. A Lorraine Kovant faggató Acélember a Capitol biztonsági házában! Azonnal leállítottam a videót, aztán visszaforgattam egészen addig a pontig, ahol nagytotálban mutatta a férfi arcát. Izoláltam a háttértől, infravörösre kapcsoltam a készüléket, és utasítottam a számítógépet, hogy vesse össze ezt a képet azzal, amit az Acélemberről őrzött, még Lorraine Kovan kihallgatása alkalmából.

Katt! A két arc negyven azonosítási pontból harminchétben egyezett, és az eltérések a haj hosszára vonatkoztak. A gyászbeszédemet tartó férfi a Capitolnak dolgozott, és elég magasan állt a vállalati hierarchiában, hogy egy rakás fontos információt bízzanak rá. Felidéztem magamban a kihallgatást; eszembe jutott, hogyan parancsolta ki a szobából azt a Campbell nevű ügyvédet, és hogyan győzte meg a doktornőt arról, hogy Lorraine hallucinál.

Ezek szerint eleget tudott ahhoz, hogy képes legyen elködösíteni az igazságot. Lorraine esetében Yojimbótól és Ragatholtól tudtam, hogy Messziteleppel valóban az történt, amit a nő mondott. Az Acélember delíriumnak állította be a beszámolóját; ez csak azt jelenthette, hogy tisztában volt vele, Lorraine igazat beszél, és meg akarta akadályozni az információ kiszivárgását.

Azonnal megállítottam a készüléket; most nem voltam kíváncsi a szertartás hátralévő részére. Utasítást adtam a videónak, hogy a lemez teljes infravörös felvételsávját töltse le a számítógépem memóriájába, aztán leellenőriztettem a komputerrel minden jelenlévő arcát. Tudni akartam, hogy Lorraine Kovan ott volt-e. Egyszerre csak valahogy fontosnak éreztem, hogy ott legyen.

Mire eszembe jutott, hogy az Acélember a biztonsági házban azt mondta, Lorraine az egész életét a Vénuszon élte le, a számítógép befejezte a vizsgálatot. Hajszál híja volt, hogy nem kértem le az eredményt; elvégre tudtam, hogy nem lehetett ott, a számítógép viszont a felvételen szereplő összes arcot be fogja mutatni nekem, és kimerítően részletezi, mennyiben hasonlítanak Lorraine-re. Minden olyan arc, amin megtalálható két szem, egy orr, egy száj és egy homlok, legalább öt pontban egyezni fog, úgyhogy a felsorolás beletelik majd egy kis időbe. Úgy döntöttem, mégis megpróbálkozom vele. Legalább lesz mivel elütnöm az időt, amíg a gyomrom korgására és Ragatholra várok.

Katt! Az első arc, egy harminc éves nőé, negyven azonosítási pontból huszonnyolcban egyezett. Húszpontos egyezés rokoni kapcsolatra vallott; a huszonnyolc pont azt jelentette, hogy testvérek. A következő két arc – egy idősebb férfié és asszonyé – tizenöt, illetve tizenhét pontban egyezett, tehát vagy a szülei, vagy a nagyszülei lehettek Lorraine-nek.

Lorraine Kovant nem találtam meg, de a családját igen.

Utasítottam a számítógépet, hogy ossza meg a látómezőmet, és az infravörös portrék mellé vetítse ki a valódi arcokat is. Aztán felidéztem magamban Lorraine képét, és a számítógép készített róla nekem egy színtelen arcmintát. A bőre színét a nővérétől vettem át. Ugyanezt akartam tenni a nővére szőke hajával is, de észrevettem, hogy a tövénél sötétebb. A szín egyezett Lorraine apjának barna hajával, így a fantomkép vállig érő hajának kontúrjait sötét mahagónira színeztem. Érdekes módon az apjának égszínkék szeme volt, az anyjának pedig sötétbarna. A nővérénél a két szín kellemes mogyoró barnává vegyült, úgyhogy ezt az árnyalatot használtam Lorraine szeméhez is.

Valami halkan kattant bennem, és nem a számítógép volt az. Lorraine arca, immár kiszínezve, de még mindig élettelenül, valahonnan ismerősnek tűnt. Ezúttal hagytam a szülőket; a számítógéppel leszkenneltettem a nővére mozgását a temetésen, és ennek segítségével megelevenítettem Lorraine arcát. A szeme még mindig nem csillogott, és a mozdulatok kicsit merevnek tűntek, de közeljártam a telitalálathoz. Biztosan tudtam, hogy ismerem ezt a nőt.

Nem csak egy olyan arcot láttam, ami homályosan ismerősnek látszott, mintha már találkoztam volna valakivel, aki hasonlított rá. Megfoghatatlan, de számomra nagyon is valóságos benyomásom támadt. Nem hiszem, hogy valaha szeretők lettünk volna, vagy ilyesmi, de kétségtelenül több közös vonásunk volt, mint mondjuk Miss Wickershaminel. Sőt, mint Andyvel – bár annyira a viszonyunk aligha lehetett meghitt. Amikor az arcába néztem, kellemes, meleg, simogató nyugalom töltöttel.

Ezen a ponton kis híján megtagadtam Carl szigorú parancsát, hogy ne menjek le szubreálba, mert szerettem volna nevekkel ellátni Lorraine családját. Kicsit azért haboztam előtte, és végül inkább utasítást adtam a számítógépnek, hogy mutassa meg nekem a nővért és a szülőket a temetési jelenet kontextusában. A komputer megkereste nekem azt a kockát, ahol a nő először tűnt föl a felvételen: az Acélember mellett ült. Ahogy a kép fókuszba állt rajtuk, és kiemelte őket a háttérből, láttam, hogy egészen addig egymás kezét fogták, amíg az Acélember felállt megtartani a gyászbeszédemet.

Hátradőltem a fotelemben, és megborzongtam. Carl azért osztotta rám a megbízatást, hogy tanúja legyek Lorraine személyazonossága igazolásának, mert tudta, hogy ismerem őt is meg az Acélembert is. Az Acélember nyilván ismerte Lorraine-t. Bizonyára szándékosan nem mutatta ki, nehogy a doktornő kapcsolatba hozza őket egymással. Hogy mindketten jelen voltak abban a helyiségben, az csak azt jelentette, hogy Carl abban reménykedett: a látványuk és a hangjuk segíteni fog nekem az áttörésben, hogy összebékítsem személyiségem két felét.

Mindenképpen ez volt az egyik magyarázat, de nem feltétlenül az egyetlen, vagy a teljes. Talán Carl azzal akart motiválni engem a Sötét Légió ellen, hogy megmutatta nekem, micsoda szörnyűségeket műveltek egy olyan emberrel, akit korábban ismertem és szerettem. Még az is lehet, hogy régebben tudott a látomásokról, mint én magam.

Tulajdonképpen teljesen lényegtelen, miért bízott meg engem Carl ezzel a munkával, döbbentem rá. Úgy éreztem, a véletlen egybeesések készlete végleg kimerült, amikor éppen olyan személyek társaságában kapott el az első látomás, akik nagyon is jól értették, mi a fenét motyogok közben. Miután Carl beszámolt nekem a Kartellről, és az örökös vonakodásról, hogy akcióba lépjenek a Sötét Légió ellen, most elfogott a türelmetlenség: tenni akartam valamit. A pokolba a Kartellel! Én tudtam, hol tartják Lorraine Kovant, és azt is, hogy Ragathol meg akarja szerezni magának. Ha összeszedem Pamet, Lane-t meg a többieket, még idejében odaérhetünk, hogy kedvét szegjük annak a fertelmes rondaságnak.

– Tarts ki, Lorraine! – mordultam föl. –Lehet, hogy Ragathol a prédájának hisz, de messze jár még attól a fatökű, hogy rád tegye a koszos mancsát!

Szilárdan eltökélve, hogy fegyvereseket gyűjtök Lorraine védelmére, felálltam a fotelből. Fölegyenesednem még sikerült, aztán pofán vágott a látomás. A testem ment volna tovább előre, de én már rég nem voltam benne, mikor megcsókolta a szőnyeget.

TIZENEGY

Az összeolvadás szinte azonnal megtörtént. Egyek voltuk, mégis különállók, és talán még többek is ennél. Az áthatolhatatlan, üveges szempár mögé bebörtönözve lappangó árnyalakok sejlettek mögöttünk, körülöttünk, fölöttünk és alattunk. Nem tudtuk megnevezni őket, és egyikük sem tudott megnevezni minket, de tisztában voltunk vele, hogy köztük van az a teremtmény is, akinek a teteméből Rex lett.

De eggyé lettünk: minden sejt ugyanabban a testben. Előttünk, újra csak megalázkodó pózban, ott térdelt a nepharita. Dölyf és önimádat sugárzott belőle. Ezek a jellemvonások voltak azok, amik annak idején mihozzánk vonzották őt. Öntudata meghaladta szolgai hűségét, és ez meg-ronthatóvá tette őt. Csakis önmagának tartozott hűséggel, s hamis álmaiban azt a vágyálmot dédelgette, hogy egy távoli napon majd egyenrangúvá válhat velünk. Ez azt jelenti, hogy minket is el fog árulni, ahogy a mesterével tette, de mi gyorsabbak leszünk, és addigra már elpusztítjuk.

Hacsak a többiek meg nem előznek minket. Ám a gőgje szentségtelen hévvel lobogott, és mi élvezettel fürödtünk ebben a kisugárzásban. Kísértés fogott el minket, hogy lesújtsunk rá és összezúzzuk, de ezzel kimutattuk volna valódi hatalmunkat, s romlást hoztunk volna hosszú távú terveinkre. Ragathollal persze az volt a gond, hogy sohasem tudta megzabolázni a dölyfét; ez túlzott magabiztossághoz vezetett, amely előbb-utóbb elkerülhetetlenül a vesztévé vált. Mivel mi azt akartuk, hogy elbukjon, de ne most, ne egyelőre még, óvatosan kellett bánnunk vele.

– Hogy merészeltél hívás nélkül kapcsolatot létesíteni velünk, nepharita? – Hangunkba haragot és megvetést szőttünk, tudván-tudva, hogy válaszával ellenünk fogja fordítani.

– Bocsáss meg orcátlanságomért, mester, de olyan fejleményekre került sor, amelyek megkövetelik, hogy jelentést tegyek!

– A te megítélésed szerint, Ragathol?

– Igen, mester, nyomorult szolgád látta így, bár esendő elméje nyomába sem érhet a te magasztosságodnak!

Hangjában gúny lüktette, mint vér a szív felé tartó erekben, ám mi nem méltattuk annyira, hogy reagáljunk rá.

– Mi lehet olyan fontos, hogy kockáztatod miatta a kommunikációs csatornát?

A nepharita kiegyenesedett, majd fél térdre emelkedett. Fejét továbbra is lehajtva tartotta, s roppant karját nagy ívű mozdulattal széttárta, a magabiztos szolga gesztusával.

– Óhajod szerint, mester, visszaszereztem a Bábut. Ismét a birtokunkban van, és haja szála sem görbült.

Ez meglepett minket – mindkettőnket. Ragathol eddigi eredményességi mutatóját tekintve a titkos műveletek terén bonyodalmakra számítottunk, és arra, hogy támogatásért folyamodik hozzánk. Az, hogy nem kért tőlünk segítséget, csak azt jelenthette, hogy eltitkolja előlünk, milyen kiterjedt erőforrások állnak a rendelkezésére a Lunán. Az árulására számítottunk, ám a puszta tény, hogy képes valamit eltitkolni előlünk, módfelett zavaró volt. Ha ezt meg tudta tenni, vajon mi mindent rejtegethet még?

– Miképpen sikerült végrehajtanod ezt a haditettet?

– A sors kegyéből, nagyuram, a Lunai szervezetem egyik utolsónak maradt tagja igen befolyásos személy, és összeköttetései vannak az Imperial belbiztonsági szolgálatában. A műveletet végül nem a mi követőink hajtották végre; hűséges hívem meggyőzte róla a feletteseit, hogy a Bábu fontos információforrás, és vétek lenne hagyni, hogy veszendőbe menjen. Az ügynököm most azon munkálkodik, hogy a Marsra szállíttassa a Bábut, biztonságba helyezésre. Így közelebb kerül hozzánk, és a Vér Bolygóján megfelelő erőforrásokkal rendelkezünk, hogy minden humán mentőcsapat próbálkozását meghiúsítsuk.

– Úgy hittük, vénuszi fellegvárunk hasonlóképpen bevehetetlen.

– Még nem volt teljesen működőképes, és nem én parancsnokoltam.

– Parancsnokolni a Marson sem fogsz.

– Nem is, ámde Szaladin birtokai a Marson olyannyira kiterjedtek és szerteágazóak, hogy el fogja fogadni az ajánlatomat, és átengedi nekem tartománya csekélyke hányadának felügyeletét.

Ragatholból csak úgy sugárzott az önelégültség, és ez figyelmeztetett minket a potenciális problémára. Szaladin, aki Algeroth testvérünknek tartozott hűséggel, hatalmas nepharita nagyúr volt, híresen jártas a Sötét Szimmetria titkaiban. Amit mi tisztán leolvasunk Ragatholról, azt Szaladin is látni fogja, foltokban és töredékekben. Szaladin viszont rendíthetetlen híve volt Algerothnak; ha bármi miatt gyanút fog Ragathollal kapcsolatban, azonnal jelenteni fogja, és ez veszélybe sodorhatja terveinket.

– Folytathatod a műveletet, Ragathol, de a Szaladinnal való kapcsolatot a lehetséges minimumra fogod csökkenteni.

– Úgy gondoltam, mindenáron kerülnöm kell vele a közvetlen összetűzést.

– Talán így lesz a legjobb. Mikor utazol a Marsra?

A nepharita újra meghajtotta fejét.

– A szándékom az volt, hogy innen irányítom a műveletet. Már folynak az előkészületek, hogy a Bábut ide szállítsák, és a gondjaimra bízzák.

– Az Imperial felügyelete alatt fog a Marsra érkezni?

– Ugyanolyan titokban, ahogy a Capitol felügyelete alatt elhagyta a Vénuszt, mester,

– Rendben. A teljesítményedben mutatkozó javulás nem marad észrevétlen.

– Csak azért élek, hogy szolgáljak.

– És csak addig élsz, amíg szolgálsz, Ragathol!

A világ hirtelen totális sötétségbe borult, de nem olyan értelemben, mintha fénytelen csillagközi űrré változott volna. Inkább úgy éreztem, hogy összeomlik körülöttem, eltemet, összetipor, és egyszerre csak valami keserű, maró folyadékban fuldokoltam, amely vastagon örvénylett körül. Elgyötört tüdőm levegő után sikoltott, de tudtam, hogy ha lélegzetet veszek, belehalok. Megpróbáltam visszatartani a lélegzetemet, és a felszín felé evickélni, de fogalmam sem volt róla, merre van fölfelé.

Köhögésben törtem ki, és a tüdőmbe szippantottam a savas váladékot. Iszonyú köhögő görcs vonaglott végig a testemen, aztán a kezem valami szilárdat tapintott. Nekifeszültem, és áthemperedtem. Lassan négykézlábra vergődtem, és megpróbáltam fölemelkedni, miközben élethalálharcot vívtam minden korty levegőért. Rettenetes szédülés fogott, és újabb köhögő roham szorította össze a tüdőmet.

Kinyitottam a szememet. Egy jókora tócsa vérmocskos hányás fölött térdepeltem. Megkíséreltem levegőt venni az orromon keresztül, de az eredmény csak annyi volt, hogy émelyítően édeskés vér öntötte el a garatomat. Megint köhögni kezdtem, aztán görcsösen öklendezni, de már csak szárazon, mert a gyomromban semmi nem maradt. Szúró fájdalom nyilallt rajtam keresztül, és hajszál híján vissza-hanyatlottam a szőnyegemen éktelenkedő, vastagon bűzlő mocsokba.

Megtöröltem a számat az ingujjammal, nagy nehezen fölemeltem a fejem, és szemügyre vettem a nappalim szomorú roncsait. Kis vérfolt jelezte, hol estem pofára a padlón; a szám felhasadt, és eleredt az orrom vére is. Innen aztán jobbra-balra fetrengtem, közben szétkentem a vért, és csak úgy fecskendeztem magamból mindenfelé az okádékot. Az előadást hanyatt fekve zártam, és hajszál híján megfulladtam attól a kevéstől, ami az ebédemből még megmaradt a gyomromban. A szörnyűséges mocskot látva még egyszer gratuláltam magamnak, amiért nem chili con tofut és jalapenho sushit kértem a Casa Shogunban.

Jámbor elmélkedésemből, hogy mi mindent emészthettem a gyomromban, a bejárati ajtó zárjának szilánkokra robbanás zökkentett ki. A beszakadó ajtó recsegő zajára oldalt hemperedtem, és a késemhez akartam kapni, ám emésztőrendszerem ismételten megtréfált, és sűrű, ragacsos nyál tolult a számba bugyborékolva. Bármennyire az az érzésem támadt tőle, hogy mindjárt meghalok, valószínűleg az életemet mentette meg.

Mielőtt a betört ajtónak ideje lett volna kifordulni a sarokvasakból, Coral Beach csörtetett be a lakásomba. Jobb kezében egy P-1OOO-es pisztolyt tartott, mintha egy zacskó tollpihe lenne, és körbefordult vele a szobában. A pisztolycső felém ereszkedett, és egy pillanatra megállapodott célpozícióban, mielőtt Beach folytatta volna az ellenőrzést. Tekintetünk egy másodpercre összekapcsolódott, és a számítógépe kérdést intézet az enyémhez, mire kisebb adatzuhatag kezdett futni a retinámon, takarosan tagolt sorokban.

Megráztam a fejem. Beach közben kiegyenesedett, és egy intéssel behívott valakit az előszobából. Megtöröltem a számat. Andy Carter sietett be, és letérdelt mellém.

– Helló, doktornőm! Nem tudtam, hogy házhoz is jársz.

– Pofa alapállásba, Rex! – A hangjában több volt az aggodalom, mint a bosszúság, és ez, kombinálva a kimerültségemmel, meggyőzött róla, hogy fogjam be a számat. – Hogy érzed magad?

– Voltam már jobban is – Fölpillantottam Beach-re. – Ugye Carl riasztott, miután én frankón hülyét csináltam magamból?

Beach vállat vont.

– Te gázoltál bele az én bulimba. Érdekelt, hogy mit keres Mitch Hunter meg a csoportja a Vénuszon. Utánuk mentem.

– Ne mocorogj, Rex! – Andy a fekete kistáskájából elővett egy apró vacakot, ami leginkább hallókészülékre emlékeztetett, és bedugta a jobb fülembe. Néhány hajmeresztő visítás után bemutatkoztak egymásnak valami diagnosztikai áramkörrel, udvariasan megállapodtak a társalgás menetében, és megkezdték az információcserét. – Pár perc múlva tudni fogom, nem esett-e bajod.

– Ne zavartasd magad, doktornőm!

Megborzongtam, miközben Beach befejezte a lakásom felderítését – annak ellenére, hogy a beépített számítógépem tudatta vele, a látomásom közben nem észlelt behatolókat.

Dolga végeztével Beach lazábbra vette a fazont, ami nála azt jelentette, hogy a plafon felé fordította a pisztolya csövét, és nem tartotta maga elé, mintha bármelyik pillanatban kész lenne megszórni ólommal az egész lakást.

– Minden tiszta.

– Hogy mondhatsz ilyet? Két hete nem porszívóztam a hálószobámban.

Vállat vont.

– Az infravörös szkennelés negatív eredményt adott. És egyébként sem olyan szörnyű. Az új chasseur-ök általában rendetlenek.

Felvontam a fél szemöldökömet.

– A te első kéród is így nézett ki?

– Fenét.

Beach-et mindig is olyan embernek tartottam, aki szigorú elvek szerint él. „Mindennek megvan a maga helye, és minden szépen ott csücsül a maga helyén, különben szarrá lövöm” – ez lehetett volna a jelmondata.

– Te miért nem voltál rendetlen?

– A legtöbb új chasseur nem annyira a külsejével foglalkozik, inkább azzal, hogy kicsoda ő igazából.

– És te?

– Én nem – Beach megajándékozott egy mosollyal, amitől megint görcsbe rándult a gyomrom. – A legtöbb chasseur-t úgy toborozzák, ahogy téged. Én önként jelentkeztem.

– Te kérted, hogy ezt műveljék veled? Beach lassan bólintott.

– Én a tökéletesség megszállottja vagyok, Dent. És Dr. Csandrapuri tökéletes lényt csinált belőlem.

– Szóval te nem is felejtetted el, hogy ki voltál?

– A nevem más, és egyes viselkedésmintáim is megváltoztak, de annak a személyiségnek az alapjaira építettem fel magamat, aki egykor voltam. Elvégre csak akkor mondhatjuk biztosra, hogy élünk, ha pontosan tudjuk, kik és mik vagyunk.

Andy kihúzta a készüléket a fülemből, és becsatlakoztatta egy kézi diagnosztizáló tolmácsgépbe. A kis folyadékkristályos képernyőn apró szavak jelentek meg.

– Bocs, hogy félbeszakítom ígéretesen induló társalgásotokat az egzisztencializmus alapvető létkérdéseit illetően, de befutottak a teszteredmények. Az orrod eltörött, és az arcod baloldalán szépen fejlett hematóma van kialakulóban. A szemeddel semmi vész, de egy darabig úgy fogsz festeni, mint aki leállt bokszolni Beach bátyuskájával.

Beach-re vigyorogtam,

– Bátyuskád is van?

– Egy Dzsingisz egységet osztottak be mellém. Pillanatnyilag társaságunk leglassúbb tagját kíséri.

Beach savanyú arckifejezéséből azt a következtetést vontam le, hogy szórakoztatóbb útitársat is el tudna képzelni, mint egy robotizált csatagépezetet, amelyik hűséges kutyuska módjára caplat utána, bármerre jár. Osztottam a véleményét. A kiképzésem során végigcsináltam pár gyakorlatot egy Dzsingisz egységgel, de ezeket az istenverte robotokat tömegmészárlásra tervezték, én pedig jobban szeretem diszkrétebb stílusban megoldani a felmerülő problémákat.

– Rex, kicsit kiszáradtál, ami várható is volt, az elektrolit szinted leesett, és szükséged lesz némi alvásra – Andy kinyújtotta a kezét, és vigyázva megérintette az orrnyergemet. – Fáj?

– Nem igazán. Tompán sajog. Meg kell igazítani?

– Tűrhetően mutat.

Fölemeltem a kezemet, elkaptam Andy csuklóját, és halálos komolyan a szemébe néztem.

– Drága doktornőm, én szíveket akarok összetörni, nem az orromat!

Andy felnevetett, és visszahúzta a kezét a markomból.

– A lelkivilágodat nem érte károsodás.

– Az önérzetem kicsit véraláfutásos. Milyen dolog az, hogy beugranak hozzám a barátaim, én pedig itt kuksolok egy tócsa hányásban?

– Gyakran szoktad csinálni? – Andy felállt, és a mosdókagylóhoz ment, hogy leöblítse a kezét. – Mármint ezt a hányásban kuksolást.

– Az a legkevesebb, de a barátaim is rohadtul ritkán ugranak be hozzám.

Beach lenézett rám.

– Tudod, fiam, ahhoz előbb barátok kellenének.

– Nem is tudtam, hogy komédiás voltál, mielőtt a Cybertronic átszerelt és összedrótozott.

– Ismerek pár viccet, amitől feldobnád a talpad.

Már majdnem azt feleltem neki, hogy lőjön csak nyugodtan, legalább véget vet ennek a nyomorúságnak, amikor egy irdatlan teremtés dugta be a fejét az ajtón, aztán oldalt fordította a vállát, hogy beférjen a lakásomba. A szintibőr borítás kicsit sápadtabbnak mutatta a Dzsingisz egységet Beach-nél – Beach persze a vénuszi napsütésnek köszönhette a barnaságát. A Dzsingisz szőke haját sörtére nyírták, búzavirágkék szeme ide-oda villant, ahogy digitalizálta magának a környezetét.

Testméreteitől és a képén ülő ostoba vigyortól eltekintve egyetlen rendkívüli vonást találtam a roboton: nem volt nála fegyver. A Dzsingisz különféle öldöklő szerkentyűk helyett két óriás műanyagzsákot cipelt, pukkadásig tömve elsősegély-kenőcsökkel, steril pólyákkal, gézlapokkal és alkoholos üvegekkel; ennyi orvosszerrel fertőtleníteni lehetett volna az egész Orontius-árkot, ahol szerény hajlékom állt. Nem kételkedtem benne, hogy a Dzsingisz gondosan analizált minden apró-cseprő holmit a zsákokban, s a megfelelő tégelyek és üvegcsék tartalmából bármelyik pillanatban rettenetes erejű robbanóanyagokat tudott volna keverni – csak azon lepődtem meg, hogy nem látott neki azonnal.

Ezen a napon meglepetés meglepetést ért, ugyanis a Dzsingisz nyomában Miss Wickersham jelent meg a küszöbön. Fehér, rövid ujjú blúzt viselt, elöl a köldöke felett csomóra kötve, hozzá pedig keki színű sortot, amely előnyösen kiemelte hosszú combját. Olyan édesen mosolygott rám, mintha szőke herceg lennék fehér paripán, nem pedig egy vérben és félig megemésztett kajamaradékokban dagonyázó pasas.

– Hát ő meg mit keres itt? Andy a fejét rázta.

– Feltételezem, azért küldték, hogy segítsen kitakarítani.

– Nagyszerű – Fölemeltem a karomat, és éreztem, ahogy az átázott ing tapadós szövete elszakad a bőrömtől. – Kezdje rajtam!

– Ésszerű javaslat – Miss Wickersham összefonta a karját formás kis mellén. –Vetkőzzön le!

Ami kevés vér nem íolyt ki belőlem az orromon keresztül, most mind az arcomba szállt.

– Na de Miss Wickersham!

– A helyedben engedelmeskednék, Dent, különben a ruháddal együtt téged is belevág a mosógépbe.

Kivillantottam a fogam Beaeh felé.

– Én csak kézzel vagyok mosható!

– És kötélen szárítható – Beach a fejét csóválta. – Gyerünk, fiam, különben szólok Asszurbanipálnak, hogy akolbólítson ki a ruháidból!

Lecibáltam magamról az inget, és a szárazon maradt részével megtöröltem a mellemet.

– Maddy, készítene nekem egy fürdőt?

– Hogyne, Mr. Dent!

Ahogy bemasírozott a hálószobámba és az onnan nyíló fürdőszobába, odabiccentettem a többieknek.

– Igazán köszönöm, hogy eljöttetek, de azt hiszem, most már boldogulok magam is. Vár a nagytakarítás.

Beach végre-valahára visszacsúsztatta a P-1000-est a bal hóna alá szíjazott tokba.

– Biztos vagyok benne, hogy szeretnéd, ha Miss Wickersham teljesítené különféle egzotikus elvárásaidat, de azt a parancsot kaptuk, hogy amint járóképes vagy, kísérjünk vissza a főhadiszállásra. Mivel nagylelkű ember vagyok, kapsz öt percet a zuhanyozásra.

– Szóval elkapták a nőt?

Beach felkapta a fejét, de nem szólt semmit.

Andy felfigyelt a hirtelen támadó csöndre, és vállat vont.

– Látom, megbeszélnivalótok van – Elindult az ajtó felé. – Köszönöm, uraim, de egyedül is hazatalálok.

A Dzsingiszre mutattam.

– Aszú, ügyelj rá, hogy biztonságban visszaérjen a főhadiszállásra!

Eszembe jutott, hogy ha a Cybertronic kiengedte miattam Andyt a KFR-ről, akkor rettenetesen fontos lehet nekik a hogylétem. Mr. Beach-et és Aszút inkább az ő védelmére küldték, nem azért, mintha értem fájt volna a fejük. Ezért hálás voltam nekik, mert igazán nem szerettem volna, ha Andynek valami baja esik.

Miután távoztak, ismét Beach-hez fordultam.

– Ma bevetés volt a Capitol ellen, igaz? Elvesztették Lorraine Kovant. Eltűnt?

– Kábé erről van szó. Nem tudjuk, hová vitték, és azt sem, hogy kicsodák.

Megkopogtattam a homlokomat.

– De én igen, hála egy nepharitának, aki fenemód okosnak hiszi magát.

Beach sötét szeme résnyire szűkült.

– A Sötét Légió. Nagyszerű. Mióta visszatértem a Lunára, még nem kaptam puskavégre semmit; azok a szaros eretnekek pont jók lesznek céltáblának.

 

TIZENKETTŐ

Mikor kiléptem a zuhany alól, eszembe jutott, hogy az utóbbi tizenkét órában milyen viszontagságos élményeim voltak, és öltözetemet bölcs előrelátással az ócskább ruhadarabjaim közül válogattam ki, amikhez nem fűztek különösebb érzelmi kötelékek. Végül egy kopott vászonnadrág, egy fehér, mellzsebes póló meg egy kék nejlon széldzseki mellett döntöttem. A bakancsom maradt, és még egy régi Orontius Orioles baseballsapkát is a fejembe húztam.

Beach, aki makulátlanul tiszta, jól szabott cégöltönyben vonult be a lakásomba, a fejét ingatta öltözékem láttán.

– Az érzéketlen chasseur-ök elég unalmasak tudnak lenni.

– Nézd, én a ruhatáram legmenőbb cuccait szétlövettem és összevéreztem a mai nap folyamán – A kezemet a dzsekim zsebébe dugtam, ahogy átkászálódtunk a bejárati ajtó szilánkos roncsain. – Gondolod, hogy Miss Wickersham biztonságban lesz itt?

– Most, hogy elmentél, valószínűleg igen.

Mivel nem éreztem különösebb hajlandóságot magamban, hogy Beach éles nyelvének köszörűköve legyek – no meg az is aggasztott kissé, hogyan reagálná le, ha nem nevetek valamelyik viccén –, mogorva hangulatba merültem, és kedvetlenül ballagtam utána a Cybertronic-székház felé. Séta közben rengeteg különböző gondolat kergette egymást az agyamban, de nem tudtam elszánni rá magamat, hogy szétválogassam őket.

Beach, mintha olvasna a gondolataimban, lelassította a lépteit, és mellém szegődött.

– A legtöbb bevetésed ugye puha behatolás és felderítőmunka volt?

Bólintottam.

– Kivéve, amikor egy Nebukadnézár nevű Dzsingisszel egy banda ellen küldtek, ami az egyik raktárházunkat fosztogatta. Az kicsit csúnyán alakult, de Nebu csodákra képes az AR3K-jával.

Beach szeme résnyire szűkült.

– A Holdoroszlánok elleni akcióról beszélsz?

– Hat hónapja. Gyanús volt, hogy milyen sok áru romlik meg az 1045-ös raktárházban, a Helikon Kettesen.

– Azt a műveletet én értékeltem ki. Hármat kaptál el késsel.

Megráztam a fejem.

– Csak kettőt. A harmadikat a puszta kezemmel.

Beach elismerően bólintott.

– Nagyon jól lősz, de nem hordasz tűzfegyvert. Miért?

– Nem akarok túlzottan függővé válni tőle. Beragad a závár, kifogy a lőszer.

– De dobókésekkel elég nehéz szétoszlatni egy fanatizált tömeget – Beach a nyakszirtemre tette lapátnyi kezét. – És mi a valódi oka annak, hogy nincs pisztolyod?

– Annak idején hiába volt pisztolyom, nem tudtam megakadályozni, hogy besoroljanak a Cybertronic hipermodern testépítő tanfolyamára.

– De lehet, hogy azzal a pisztollyal legalább sikerült késleltetned az elkerülhetetlent.

Ránéztem.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Hogy haltál meg?

– Eltörték a hátam, és beverték a fejemet.

– Azt tudom, Dent.

– Akkor miért kérdezed?

– Milyen körülmények vezettek a halálodhoz?

Megráztam a fejem, ahogy fölfelé ballagtunk a Ptolemaiosz-szektor Kettes Szintjére.

– Nem tudom.

– Nem tudod?

– Nem, nem tudom. És nem értem, minek egyáltalán feszegetni egy ilyen morbid témát.

Beaeh keze megszorult kissé a nyakamon.

– Akkor csak szórakozásból nézel temetési szertartásokat a videón?

– Avantgárd színművészeti előadásoknak tekintem őket.

– Miért nem akarod tudni, hogyan haltál meg? – Beach a fejét csóválta. – A legtöbb chasseur azonnal lekérné az információt, és rohanna bosszút állni. Ezért nem kaphatják meg a vonatkozó feljegyzéseket, csak egyéves szolgálat után. Akkorra már vagy képesek megbirkózni a problémával, vagy rég deaktiválták őket.

Felmordultam, és egy gőzelvezető nyílás az utcán együttérző hangon sziszegni kezdett.

– Azért nem akarom tudni, hogy haltam meg, mert meghaltam. Még egyszer nem akarom elkövetni ugyanazt a hibát.

– Ó, szóval feltételezed, hogy hülye voltál, igaz?

– Beledöglöttem, nem? Beach megpördített, és a falhoz csapott.

A jobb ökle a magasba emelkedett, és megindult az arcom felé, de én addigra már leráztam a vállamról a markát. Lebuktam az ütés elől, és ököllel a bordái közé vágtam. Felnyögött a fájdalomtól, és hátrálni próbált, de egy gyors lábmozdulattal összeakasztottam a két bokáját, mire csattanva elterült.

Körbetáncoltam, ő azonban háromszor megütögette a vasbeton járdát a tenyerével, és én hátraléptem.

– Ennek mi értelme volt? Lassan felállt, és leporolta magát.

– Csak meg akartam mutatni neked, hogy a reakciósebességed és a harci képességeid messze meghaladják azt a szintet, amit tőlünk kaphattál. Arra építettünk, ami voltál, nem tiszta lappal kezdtünk. És mi nem toborzunk hülyéket. Amennyire te tudod, akár Szabad Űrtengerész is lehettél a Vénuszon, aki a Bauhaus-portyázókkal vívott harcban esett el.

– Vagy belesétáltam valami kelepcébe.

– Vagy füstmérgezésbe haltál bele, a sérüléseidet pedig akkor szerezted, amikor lezuhantál a lépcsőn, miközben kisgyerekeket próbáltál kimenteni egy égő házból.

– Vagy egy féltékeny férj lepett meg, és a gatyámmal a bokám körül nyírtak ki – Feléje böktem az ujjammal. – A végeredmény az, hogy meghaltam, és ilyen ostobaságot még egyszer nem fogok csinálni.

– Aranyos elhatározás, Dent, de amilyen dolgokba mostanában keveredtél, hosszú távon nem mernék rád fogadni.

– Hiszen azt mondtad, hogy az eretnekek csak céltáblának jók!

– Ők igen, de a többi rondasággal, amibe előbb-utóbb belebotlasz majd, már más a helyzet. Jobban szeretek úgy tárgyalni velük, ha én az SR-3500-asom vastagabbik végén vagyok, ők a célkeresztben, az ujjam meg a ravaszon – Beach figyelte, hogy reagálok-e, de hiába várt. – Nagyon jónak tartom magam abban, amit csinálok, és semmi kifogásom a kézitusa ellen, de a Légió közkatonái inkább lidércnyomásba valók, semmint tisztességes bolygókra.

Tovább sétáltunk, és én vártam a kérdésemmel, amíg a tömeg megfelelő mértékben megritkult körülöttünk.

– Láttál már nepharitát?

– A saját szememmel még nem. Láttam pár vénuszi és marsi videofelvételt olyasmikről, amik állítólag nephariták voltak, és most nemrégiben a te víziódat is.

– Milyen nagyok?

– Négy méter.

– Aszú és Nebu eltörpülne mellettük.

– Nem minden harcosuk ekkora, de sokan közülük hihetetlenül rondák. Úgy tűnik, megelevenítik a halottainkat, a renegátokból és dezertőrökből pedig nekromutánsokat és centuriókat csinálnak. A razidák hatalmasak, de alig pislákol bennük valami értelem, az ezoghoulok pedig kentaurszerű gyilkológépek. A jelek szerint egyikük sem érez fájdalmat úgy, ahogy mi. Sok kell hozzá, hogy megnyuvadjanak.

– De azért meghalnak ők is, ugye?

– Hogyne, de ritkán egyedül – Beach a fejét rázta. – Még mindig jobb, ha megölnek, mintha trófeának néznének, és miattad marnák egymást, ahogy Lorraine Kovannel áll a helyzet.

– Egyetértünk.

Betessékelt egy poros könyvesboltba, ahol nyikorgó lépcsőkön leereszkedtünk az alagsorba. Leghátul, a sci-fi gettóban benyomta az egyik könyvet egy fejmagasságban lévő polcon, mire a fal visszahúzódott, A lézerek leellenőriztek, majd beengedtek minket. Mögöttünk a fal újra becsukódott, és ibolyántúli fénnyel megvilágított folyosókon sétáltunk tovább a Cybertronic felhőkarcolójáig.

– Nem kockázatos egy ilyen könyvet használni a titkos ajtó működtetésére?

– Egy gyenge sci-fi szerző írta, aki irodalmi géniusznak hitte magát. A késő huszadik században annyi volt belőlük, hogy csak úgy hemzsegtek – egyikük még Franciaországba is áthurcolkodott, mert úgy vélte, csak a franciák képesek őt igazán megérteni. Manapság olyan kevesen olvassák ezeket a vacakokat, hogy elhanyagolható az esély, hogy valaki éppen ilyen érthetetlen, nagyképű és elpuhult könyveket akarjon vásárolni.

Bólintottam.

– Nem sok könyv volt tőle azon a polcon.

– Azt tartunk raktáron, amire igény mutatkozik.

Elértük a Cybertronic-székház alatt kialakított KFR-komplexumot, és elsétáltunk Miss Wickersham szőke és hímnemű változata mellett. A KFR-ben elváltunk egymástól, amikor azonban lementem szubreálba az Andy irodájában álló díványon, láttam, hogy Beach már ott vár Carl szobájában.

– Jó estét, Carl!

– Nagyszerű! Most, hogy végre itt vagy, közölhetjük veled a Mrs, Kovannel kapcsolatos legfrissebb információkat.

Bólintottam.

– Valamit meg akarok kérdezni előtte – amikor módosítottad a navigációs programomat, ugye raktál bele egy szubrutint, ami vészjelet ad le, ha látomásom van?

A gömb-és-henger alakzat bólintott.

– Folyamatosan ellenőrzi az életfunkcióidat, és segítséget hív, ha veszély fenyeget. Mikor látomásos állapotba kerültél, szinte azonnal görcsök fogtak el. Mivel ismerős és viszonylag biztonságos környezetben voltál, a program nem vitt sehová, csak leadta a segélykérő jelzést. Ez nem azért van, mintha nem bíznánk benned, Rex; csak a testi épségedért aggódtunk.

– Oké. Gondoltam, ellenőrzöm. Beach odabiccentett az emberszabású rajzfilm figurának.

– Carl, mi van a Kovan nevű nővel, akit elraboltak?

– Egy pillanat. Beach-re néztem.

– Te is Carlnak hívod?

– Persze, von Klausewitzről. És te?

– Én is, de Jung után.

Mindketten elismerő mosolyt küldtünk a másik felé, aztán újra Carlnak szenteltük a figyelmünket. Jobb mutatóujjával egy dobozt rajzolt a levegőbe; kontúrjai zöld neonfénnyel izzottak. Előbb sziszegő, fekete-fehér szemcsék töltötték be, aztán bizonytalan videofelvétellé kristályosult, ami fel-le ugrált, mintha szaladna a kameraman. A képek ismerősnek tűntek nekem, mert abban a biztonsági házban vették fel Őket, ahol Lorraine-t tartották.

– Körülbelül két órával ezelőtt tizenkét fegyveres személy rohanta meg ezt az objektumot. A rajtaütés éppen műszakváltáskor érte a biztonsági házat. A támadók váltószemélyzetnek álcázták magukat, és sikerült meglepniük az őrséget. Ezt a felvételt a mi egyik emberünk készítette, aki együttműködött a Capitol felmentő osztagával.

A film az épület hátsó részében kezdődött, aztán a kamera végighaladt egy folyosón, ahol a padlón és lent a falakon vérfoltok éktelenkedtek. Egyszer benézett egy oldalsó szobába, amelyben egy holttest feküdt. A felvétel készítője folytatta útját az épületben; az üres töltényhüvelyek és golyó ütötte lyukak nyomán haladt. Egy lépcső tövében két további őr hevert saját vérük és széttaposott zsigereik tócsájában. A kameraman lekuporodott, és a félhomályban véres lábnyomok csillogását pillantottam meg a lépcsőfokokon; feléje tartottak.

A három sor nyom közül az egyiket meztelen talp hagyta; feltételeztem, hogy ez Lorraine-től származott. Az hogy a lábnyomai szabálytalanok voltak, és több helyütt szétkenődtek, arra utalt, hogy csak vonakodva követte foglyul ejtőit, talán még ellenállni is megkísérelt. Amit a kihallgatáson láttam belőle, az alapján bizony nem gondoltam volna, hogy képes lesz ilyen fizikai erőkifejtésre; ezt mindenesetre jó jelnek vettem.

Carl kimerevítette a képet, amikor a kamera két újabb holttest felé fordult.

– A Capitol ügynökeinek sikerült riadó-jelzést leadniuk, mielőtt megölték őket.

– Mennyi volt az összes veszteség? – kérdezte Beach.

– Ebben a létesítményben öten haltak meg, további kettőnek az állapota válságos. Ezek közül egy meg fog halni, a másik örök életére nyomorék marad. A támadó fél által szenvedett veszteségek egyelőre ismeretlenek.

Elkomorodtam.

– Úgy fogalmaztál, mintha lenne egy másik helyszín is, ahol nehézségek adódtak.

Carl bólintott, és a kép váltott; ezúttal egy közlekedési balesetet mutatott. Az összegörbült fémlemezektől és a szilánkokra tört műanyaglapoktól elég nehéz volt kivenni, mi ment neki minek, de ha találgatnom kell, azt mondtam volna, hogy egy fekete Puma Coupé ütközött frontálisan egy Yosemita kirándulófurgonnal. Holttestek hevertek szanaszét a törmelék között, és a porhabbal borított roncsokról vékony, fehér füstoszlop szállt az égre. A tűzoltókocsik mögött egy mentőautót láttam; éppen egy kis testet toltak fel rá.

– A héttagú családból a mentőautóban lévő lány volt az egyetlen túlélő. Azt állította, az apja üvöltözni kezdett, hogy megvakult, aztán belehajtott a szembejövő forgalomba. A Pumában a Capitol felmentőcsapata ült; egy járművet üldöztek, nagy valószínűséggel a támadókét. Semmi esélyük nem volt.

Felvontam a szemöldökömet.

– Ez nem egyszerű baleset? Beach adta meg a választ.

– A Sötét Légió megjutalmazza a szolgálataikért azokat, akik átpártolnak hozzá. Egyes eretnekeket úgynevezett Sötét Adományokkal ruháznak fel. Ezek közé tartozik az a képesség is, hogy ideiglenesen megvakítsanak másokat.

– De nekem a látomásomból úgy tűnt, hogy az emberrablást az Imperial szervezte meg. Arról nem volt szó, hogy eretnekek is közreműködnének benne.

Carl lassan bólintott.

– Könnyen meglehet, hogy aki az akciót koordinálta – bárki is legyen az –, szántszándékkal vette bele a menekülési útvonalba ezt a kereszteződést, hogy kiiktassa az esetleges üldöző járműveket. Az Imperial-ügynökök valószínűleg nem tudták, hogy eretnekektől kaptak segítséget. Helyesbítek: ennek a valószínűsége kevesebb öt százaléknál.

– Ezt meg honnan veszed?

– Most fogtuk a Capitol riadójelzését. Azonosítani tudtak néhányat a támadók közül. Mind olyan egységekben szolgáltak, amiket a Sötét Légió ellen vetettek be a Marson.

Beach előredőlt a székén.

– Megrontották őket?

– Valószínűtlen.

Megerősítettem Carl helyzetértékelését.

– Ragathol nem említette, hogy az irányítása alá vonta volna őket – Carlra néztem. – A Capitol tudja már, hogy ez az Imperial akciója volt?

– A jelek szerint nem. A sikeresen azonosított támadók mind szabadúszók voltak.

Elmosolyodtam.

– Jó. Ez azt jelenti, hogy elfogadható esélyünk van Lorraine megszerzésére, mielőtt a Capitol lecsapna rá.

Carl felkapta a fejét.

– És ugyan miért tennénk ilyesmit?

– Most én nem értem a dolgot, Carl? –Szúrós pillantást vetettem rá. – Eltűnődtem kicsit, mielőtt rám jött volna a látomás, és sikerült összefüggésbe hoznom Lorraine Kovant a múltammal. Ismerem. Annak az embernek a sógornője, aki a gyászbeszédemet tartotta.

– Ó, szóval végre felébredt benned az igény, hogy integráld a múltadat a jeleneddel?

– Nem – ráztam meg a fejem. – Ugyanolyan eltökélt szándékom, hogy nem zavarom össze a kettőt, mint azelőtt. Egyvalamit akarok: felvenni a harcot a Sötét Légióval. A jelentéseimből megtudtad, mi mindennek voltam tanúja a látomásaimban, de azt nem, hogy mit éreztem közben. Az első vízió vége felé kezdtem azonosulni Ragathol urával és parancsolójával. A másodikban kezdettől fogva egyek voltunk.

– Valószínűleg ezért reagált olyan hevesen a szervezeted a második látomásnál.

– A fizikai reakcióim fizikai eredményt produkáltak, amit fel lehet takarítani. Amit viszont nem lehet kimosni, az az agyam. Átéltem, milyen érzés a Sötét Légió egyik Apostolának az elméjében bebörtönözve lenni. És beszennyeződtem, mert tudom, hogyan reagálna ő azokra a helyzetekben, amikbe a valós életben kerülök. Tudom, hogy mit szeret, és mit gyűlöl. Tudom, hogy mi okoz neki gyönyört, és mi fájdalmat. És azt is tudom, milyen érzés, ha a Sötét Légió kihasználja az embert.

A kocsi roncsokra mutattam a szellemképernyőn.

– Hát nem veszitek észre, hogy az eretnekek hidegvérrel megvakítottak valami szerencsétlen fattyút, aki éppen kirándulni indult a családjával? Szántszándékkal olyan eszközt választottak, amely a lehető legnagyobb veszteséget okozza mind a célpontjuknak, mind az emberiség egészének! Ez a tragédia – ami nyilván úgy jelenik meg majd a médiában, hogy valami idegbeteg úrvezető egy csúcsra járatott Pumával kiirtott egy boldogtalan családot – kétségbeesést szít, és kikezdi a reményt. Nem csak a Capitol felmentőcsapatát állították meg vele, hanem kárt tesznek mindenkiben, aki értesül róla.

Szubreális kezem szubreális mellemre csapott.

– Ahhoz még nem kell tudnom, ki vagyok, hogy ez a gyalázat fájdalmat okozzon nekem. És ahhoz még nem kell azzá lennem, aki voltam, hogy vissza akarjak vágni érte. Lehet, hogy a Cybertronic ügynöke vagyok, de valami emberség azért csak maradt bennem! Annák idején ismertem Lorraine Kovant, és ennek egyenes következménye, hogy érdekel az ügye. És mivel ember vagyok, szeretném kiragadni őt a Sötét Légió karmaiból, és egyúttal megfizetni nekik a fájdalomért, amit nekem okoztak.

Beach arcán ravaszkás kifejezés ült, ami egyáltalán nem volt ínyemre, Carl pedig hosszan jegyzetelt, mielőtt fölnézett volna rám.

– Hogyan képzeled el ezt a mentőakciót? Még azt sem tudjuk róla, hol tartják.

– Kezdetnek be kell szerezni minden nano szekundumnyi videofelvételt a balesetről, az összes elképzelhető és elképzelhetetlen forrásból. Az anyagot kielemezzük, és izolálunk minden rajta található személyt. Utána kategóriákba soroljuk őket a jelenlétük időtartama alapján, kizárva mindazokat, akik későn érkeztek, vagy azelőtt távoztak, hogy a mentő elszállította volna a kislányt. A megmaradt személyeket előbb külön-külön tanulmányozzuk, aztán analizálunk minden egyes esetleges vagy szándékos csoportosulást. Olyan embereket kell keresni, akik eksztázisba esve vagy lenyűgözve nézik a balesetet. Különleges figyelmet szentelünk mindazoknak, akik a jelekből ítélve tökéletesen tisztában voltak a baleset lefolyásával.

A szemem résnyire szűkült.

– Az eretnek olyan, mint egy piromániás – izgalom fogja el, miközben az általa kiváltott szörnyűséget figyeli. Kiemelten gyanús mindenki, aki beszélgetést kezdeményez a helyszínre érkező biztonságiakkal. A hatósági adatbankokból letölthető a szemtanúk neve és lakcíme. A számba jöhető személyekről aktákat fektetünk fel, és megfigyelés alá vonjuk őket. A kutatást kiterjesztjük a barátaikra és üzlettársaikra, s előbb-utóbb eljutunk valakihez az Imperial belbiztonsági szolgálatának első vagy második szintjén. Lorraine nem lesz messze tőle; valószínűleg egy leányvállalati létesítményben tartják fogva, az űrkikötő közelében, hogy könnyebben le tudják bonyolítani a Marsra szállítását.

– Valószínűleg az is beválna, ha a Capitol által azonosított szabadúszókat próbálnánk lenyomozni, de szerintem azok a fickók halottak lesznek, mire megkapnák a pénzüket, úgyhogy nem sok hasznukat vesszük.

Beach összecsapta a tenyerét.

– Bravó, Rex, kezdetnek nem rossz!

– Föltételezem, hogy te más tennivalókat is szükségesnek látsz.

Bólintott.

– Az Imperial létesítményeit – legalábbis azokat a típusokat, amikben te Kovan fogva tartóit gyanítod – három-négyféle egységes alaprajz szerint szokták építeni. Ezeken az alaprajzokon rögtön megkezdhetjük a bevetés analízisét, hogy fölmérhessük, milyen erőforrások szükségesek a behatoláshoz. A konkrét helyszíni befolyásolni fogja ugyan a mentőakció menetét a bejutás és a kijutás, valamint az időzítés és külső izoláció tekintetében, másban viszont aligha. Minél korábban tisztázzuk, milyen felszerelésre és emberanyagra van szükségünk, annál több időt nyerünk. Akár a terv végleges kimunkálása előtt nekiláthatunk az alapvető fontosságú darabok beszerzésének.

– Elég szabadon bántál a többes számmal, cimbora. Csak nem akarsz magadnak egy falatot a műveletből?

Beach bólintott.

– Szükségetek lesz egy akciós koordinátorra. Ha szabad a poszt, vállalom.

– Mostantól már be van töltve – Carlra néztem. – A számítógépes melót ugye rád bízhatjuk?

– Vettem a bátorságot, és máris megkezdtem a képi dokumentumok elkülönítését és elemzését. Ezt és a feltételezett Imperial-létesítmény ellen intézett hipotetikus akció megtervezését felsőbb engedély nélkül is elvégezhetjük. Minden más még korai lenne.

– Az korainak számít, ha toborzok pár szabadúszót ehhez az akcióhoz – És már számoltam is az érveket az ujjaimon. –Mindenképpen szabadúszókra van szükségünk, hogy letagadhassuk a részvételünket. Ráadásul olyan szabadúszókra, akik már látták Kovant – ha engem likvidálnak, ők tőlem függetlenül azonosíthatják és kimenekíthetik. Ugyanezek a szabadúszók rendelkeznek némi tapasztalattal a Sötét Légió eretnekeivel folytatott harc terén, és ha Lorraine fogva tartói között akadnak ilyenek, ez a tapasztalat felbecsülhetetlen értékűnek bizonyulhat.

Carl már bólintott volna, de Beach közbevágott.

– Ha külső konzultánsként alkalmazzuk őket a hipotetikus akció megtervezéséhez, akkor a tapasztalataikért fizetünk, bevetésről szó sincs. Ezt megtehetjük.

A rajzfilmfigura elmosolyodott.

– Nagyszerű, Coral. Igazán ügyesen manőverezel a vállalati előírások között.

– A te szádból ez valóban nagy dicséret. Elmosolyodtam.

– Oké, fiúk, akkor ezek szerint pislákol a zöld lámpa. Megyek, megkeresem Pamet meg Lane-t, és összerittyentem a csapatot. Ha lesz helyszínünk és kivitelezhető tervünk, majd engedélyt kérünk Lorraine megmentésére.

Beach a fejét csóválta.

– Ragathol nem fog örülni.

– Nem, nem fog. De a gazdája se – Önkéntelenül elmosolyodtam. – És bár elég nagy árat fogok fizetni érte, ezt a látványosságot nem szeretném elmulasztani.

 

TIZENHÁROM

Felmerültem a szubreálból, és egyenesen a fölém tornyosuló Aszú bután vigyorgó képébe bámultam. Lelendítettem a lábamat a díványról, a Dzsingisz egység mögé kukkantottam, és megláttam az íróasztalánál ülő Andyt; éppen egy NyxStyxet szopogatott.

– Na, hogy állok, doktornőm?

Vállat vont, és zajosan tovább szopogatta azt a vacakot, ezzel adva értésemre, hogy pillanatnyilag kisebb dolga is nagyobb annál, semhogy velem törődjön.

– A monoklitól a szemed alatt igazán harciasnak nézel ki. Egyébként kutya bajod, de ha nem szunnyadsz el mihamarabb, előbb-utóbb pofára fogsz esni.

– Alvásra rengeteg időm lesz, ha majd meghalok.

– Ennyire pihentetőnek találtad azt az állapotot?

Elfintorodtam.

– Touché, Andy. Van egy kis elintéznivalóm, de megígérem, hogy utána lefekszem.

– Hiszek neked – Andy a Dzsingisz egységre nézett. – Aszú, ha megszegi az ígéretét, ágyba dugod, és addig ülsz rajta, amíg el nem alszik, rendben?

– Tudomásul vettem. Lopva végigmértem a csatagépezetet.

– Nem akarom, hogy utánam koslasson!

– Sehová nem mész nélküle.

– Nincs szükségem szárazdajkára.

Az iroda ajtaja kinyílt, és Beach lépett be a helyiségbe.

– Arra az esetre viszed magaddal Aszút, ha a Testvériség netán a fejébe venné, hogy megbosszulja a két ügynöke halálát.

Aszú szolgálatkészen a karját nyújtotta, és talpra sejtett. A fejem kis híján, a díványon maradt.

– Az ön biztonsága a legfontosabb. A szememet forgattam.

– Sétáljál jó hosszút egy rövid mólón, oké, Aszú? – Beach-re fordítottam a figyelmemet. – Ha egy Dzsingisz egység kísérget, az tönkreteszi a szabadúszó fedésemet.

– Ha ez a művelet lefut, a fedésed amúgy is rongyokban fog lógni rólad. Ha ezek a szabadúszók, akikkel találkozni fogsz, ismerik az ellenséget, akkor örülni fognak a céges kapcsolatnak. Ha nem, akkor semmi hasznukat nem vesszük.

Bármennyire is szerettem volna vitába szállni azzal, amit Beach mondott, kénytelen voltam belátni, hogy igaza van. Szabadúszó fedésem kezdettől fogva korlátozott értékkel és élettartammal bírt. Fay Fan például a Cybertronic-nál kezdte; az ő tapasztalatával felvértezve Lane, Pam meg a többiek valószínűleg már most is feltételezték, hogy puszipajtásságban vagyok a céggel. Noha én is ugyanúgy panaszkodtam a pótalkatrészek ritkasága és drágasága miatt, mint Fay, vele ellentétben sosem voltak gondjaim a beszerzésükkel és a kifizetésükkel.

– Rendben, Aszú, gyere! – Megindultam az ajtó felé, de a Dzsingisz egység nem mozdult. – Mi van, Aszú? Jössz már?

A szőke behemót gyors egymásutánban kettőt pislogott.

– Elnézést. Az ön előző utasításához szükséges információk letöltése külső forrásokból hosszabb időintervallumot vett igénybe.

– Te megvesztél? Miről beszélsz?

– A Lunavárosban hozzáférhető valamennyi móló adatait össze kellett vetnem egy statisztikai analízissel, amelyből meghatároztam a „rövid” szó jelentését a mólók viszonylatában. Ezt a „séta” fogalom hasonnemű elemzése fogja követni a hosszúság függvényében, óhajtja megszakítani a műveletet?

– Igen, egyelőre igen – Odabiccentettem Beach-nek és Andynek. – Később majd találkozunk, legalábbis remélem. Amikor végleg zöldre vált a lámpa. Úgy döntöttem, Aszú utánam fog jönni, nem előttem vág utat a tömegben, mint valami irdatlan jégtörő. Ha bármit észrevesz, ami működésbe hozza a megfigyelési és személyzetvédelmi programcsomagját, idejében kinyújthatja a karját, és megérinthet. Nem számítottam nehézségekre, de azt sem akartam, hogy felkészületlenül érjenek. Bármennyire berzenkedtem a gondolattól, voltaképpen örültem, hogy velem van, de neki ez semmit nem jelentett volna, ha közlöm vele, és az önbecsülésem igazán megvolt a kijózanító erejű pofon nélkül is, hogy testőrre van szükségem.

Tudtam, hogy Lane-t és Pamet az Éjféli Napban kell elcsípnem, mert ha felkeresném Yojimbo lakását, azzal megint a nyakamra hoznám a Testvériség kopóit. Miután hiába várták a nyomomba uszított ügynökök jelentését, úgy éreztem, nem igazán lenne okos húzás tőlem, ha felhívnám magamra a Testvériség figyelmét. Lorraine élete az én életben maradásomtól függött, ezért a könnyebbik megoldást választottam, és a kocsma felé vettem az irányt.

Másrészt viszont az Éjféli Napban-életben maradni nem mindig volt könnyű. Éjszakára sok vendég távozott, ám a barátaim ott ültek a megszokott csoportban ugyanannál az asztalnál, ahol előzőleg is találtam őket. Néhány kuncsaft üldögélt az ivó közepén elszórt székeken is, a második legnagyobb csoportot azonban fél-tucat férfi és nő alkotta a miénkkel szemközti asztalnál. Az asztalukon tornyosuló korsóhegyekből ítélve valószínűleg jó ideje ittak már, dicséretes kitartással.

Rájuk mosolyogtam, és odabiccentettem. Ezzel egyidejűleg szemlét tartottam az oldalfegyvereik fölött, és a számítógép szolgálatkészen tömörítette nekem a begyűjtött adatokat. Másodpercek alatt megtudtam, hogy néznek ki a pisztolyok, hány töltény van bennük, milyen messzire hordanak, de még azt is, milyen a lövések digitalizált hangmintája. Az Éjféli Napban a fickók veszélyességi faktora viszonylag alacsony volt, bár az elfogyasztott tetemes mennyiségű sör emelt rajta egy árnyalatnyit. A társaság és a barátaim között szinte tapintható volt a levegőben a feszültség, de nem érte el azt a fokozatot, ahol már aggódnom kellett volna miatta.

Pam mosolyogva üdvözölt, amikor odaballagtam hozzájuk.

– Hogy vagy, Rex?

– Voltam már jobban is – Aszút egy intéssel a fal mellé parancsoltam. – A dolgok kicsit bonyolultabbá váltak, mióta utoljára találkoztunk. Azt hiszem, szükségem lesz rátok egy művelethez.

Lane és Klaus azonnal érdeklődést mutatott, Fay azonban inkább Aszút nézegette.

– Fura barátokkal mászkálsz, Rex.

– Ő az öcsikém. Otthon raktam össze a házi barkácskészletemből – A többiekre néztem. – Egyelőre csak konzultánsi munkakör felajánlására van meghatalmazásom. Egy hipotetikus akció megtervezésén dolgozunk, és ha megvalósulna, tiétek az első választás joga.

Pam előredőlt, könyökét a kábeldob felszínén nyugtatva.

– Mennyi tűzerőre van szükséged? Tudunk szerezni erősítést.

Lane komor képpel meredt rá.

– Ne mondd biztosra! Csak üzenetet hagytunk Mitchnek, hogy ha keresne minket, itt megtalál. Lehet, hogy nem érdekli a szabadúszás.

– Hé, nézzétek – harsant egy hang az ivó túloldaláról –, Abakusz és Costello!

Egy pillantást vetettem hátra a vállam fölött a másik asztalnál ülő pasasokra, és kivillantottam feléjük a fogamat.

– Ne törődj velük! Egy órája robogtak be, és azóta úgy szívják magukba a sört, mint a szivacs. Folyton megjegyzéseket tesznek Fay-re, úgyhogy valószínűleg az Imperialtól vannak. Egyébként barmok – Pam kinyújtotta a karját, és megszorította Fay kezét. – A szabadúszóknak meg kell tanulniuk elfelejteni a régi céges érzelmeket.

– Az eredeti kérdésedre visszatérve, Pam, fogalmam sincs, hogy mennyi tűzerőre lesz szükségünk. Ez is része az előzetes tervezésnek. Mi örömmel fogadunk titeket négyen, Yojimbót, és bárki mást, akiről úgy vélitek, hogy megfelelő tapasztalatokkal rendelkezik az egzotikusabb melók terén.

Pam bólintott; egy szőke hajtincs előrehullt, és végigcirógatta az arcát.

– Mennyi?

– A tervezési szakaszban a szokásos díjazásotok húsz százaléka.

– Egy vállalati ügyekben alkalmazott konzultáns többet kap ennél.

– Fején találtad a szöget. Óránként huszonöt korona? – Fay-re pillantottam. – És te fölveheted a részedet pótalkatrészekben is, ha akarod.

Fay sötét szeme résnyire szűkült; a következő másodpercben hangos böfögést hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és egy tagbaszakadt férfit pillantottam meg, aki kissé imbolyogva állt a szomszéd asztalnál.

– Segíthetek valamiben?

A pasas részegen rám mosolygott; ő bizonyára férfias és kihívó arckifejezésnek hitte.

– Kérdezhetek valamit tőled?

– Kérem.

Szipákolt, és megtörölte az orrát az inge ujjával.

– Hogy lehet, hogy a Cybertronic csupa törpét csinál, mint te meg az a kis kurva ottan?

– Próbálkoztak nagyobb modellekkel is, kábé akkorákkal, mint te, de valahogy mind hülyére sikeredett.

Ez telibe kapta, de még mindig nem derengett neki a felismerés.

– Különleges alkatrészeid vannak?

– A feleségedtől kérdezd!

– Mi?

– Hát, tulajdonképpen nem is különleges – Most már odafordítottam a székemet is, és szembenéztem vele. – Csak sokkal nagyobb.

– Te egy kibaszott gép vagy! – Kihúzta magát, és rámosolygott három újonnan érkezőre, akik ebben a pillanatban léptek be az ivóba. – Elemmel működsz!

– Legalább tartós vagyok.

Láttam, meg akarja kerülni az asztalt, hogy ne legyenek közöttünk zavaró bútordarabok, aztán az egyik jövevény fura mozdulatot tett, és az egész világ sötétbe borult.

– Ki kapcsolta le a villanyt? – üvöltötte a pasas. Aztán elszabadult a pokol.

Ha valaki a Cybertronic ügynöke, az számos előnnyel jár. Ezek közül az egyik az, hogy az agyam annyira gyorsabban működik a közönséges emberekénél, hogy ami az ő számukra egyidejűleg történik, az nálam elkülöníthető szakaszokra osztott kronológiai folyamat. Mikor például hátralöktem a székemet, hogy a padlóra zuhanjak, valami meleg permet fröcskölt rám. Ezt egy lövés és a célba találó golyó hangja követte, aztán elterültem a padlón, és valahol előttem puffanva elhanyatlott egy test.

A hirtelen sötétség alaposan meglepett, de chasseur kiképzésem úrrá lett a helyzeten, és leküzdötte a torkomba toluló pánikot. Pillanat alatt moduláris összeköttetést teremtettem Aszúval, és vizuális információkat kértem. Azonnal megkaptam a visszajelzést, hogy érkeznek, mikor azonban továbbra sem láttam semmit, rádöbbentem, hogy vakságomat nem pusztán a fény hiánya váltotta ki, mint halott beszélgetőpartnerem vélte, és nem is a szememmel történt valami. Egyetlen magyarázat volt: az agykérgi látóközpontom iktatódott ki. Nem arról volt tehát szó, hogy egyszerűen nem láttam; semmiféle beérkező információt nem tudtam vizuálisan értelmezni.

Azonnal működésbe hoztam a vészrendszert; bekattant a speciális környezet érzékelő programcsomagom. Mindent feldolgozott, amit hallottam, és az adatokat egyenesen az agyam pozícionáló- és egyensúlyközpontjába továbbította. A számítógép háromdimenziós modellt rögtönzött számomra a kinetikus hullámok segítségével, amelyből meghatározhattam a körülöttem található hangvisszaverő felületek által határolt térségben mozgó hangforrások pontos helyzetét. Aszú külön csatornán átsugározta nekem ugyanezeket az adatokat; ez triangulációs inputot biztosított az irányok és távolságok ellenőrzéséhez.

Kinyújtottam a kezem a halott férfi felé, és a derekára szíjazott tokból előhúztam egy Agresszor pisztolyt. Vacak egy fegyver volt, ferdén csapott, tömpe torkolattal, de tűzharcban azért messze lekörözte a dobókést. Ellenőriztem, hogy töltve van-e, kibiztosítottam, aztán fél térdre emelkedtem, és meghúztam a ravaszt.

Passzív szonár adatokra támaszkodva lokalizálni és kiiktatni a célpontokat egy tűzharcban különös élmény. Az emberi test hajlamos elnyelni a hanghullámokat; éppen erről lehet felismerni. A tűzharcban azonban annyi éles zaj csapong összevissza, hogy csaknem teljesen detektálhatatlanná teszik az ilyen üres térségeket. Egy pisztollyal felszerelt emberen két hangforrás van: a pisztoly és a száj, illetve a hangképző szervek. Szerencsére az utóbbiak éppen illeszkednek a test középvonalára, és önmagukban is remek célpontot nyújtanak.

Az első golyómtól egy test meglódult hátrafelé, asztalokat és székeket borítva fel. A lövés zaja szédítő visszhangokat vert a követhetetlen sebességgel átrendeződő felületek között, a számítógépem pedig híven kirajzolta ezt az új terepet kinetikus látómezőmben. Ahogy az eltalált hangforrás élesről és energikusról reszelős hör-gésre váltott, balra kaptam a pisztolyomat, és újra tüzeltem.

Ezúttal két lövést eresztettem meg, és az egyik talált. A célpont hátrapördült jobb felé, és közben felsikoltott, ami számomra annyit jelentett, mintha reflektorfénnyel világítaná ki magát. Ebből persze arra is rájöttem, hogy még nem halt meg, és úgy határoztam, végzek vele. Két további golyó elcsendesítette, s halálával egy időben visszatért az én látásom is.

Ebbe hajszál híján belenyuvadtam. A vizuális input ugyan automatikusan kioltotta az audiálisat, ám az agyam továbbra is buzgón pumpálta az információkat az egyensúlyközpontomba. Ahogy körbelendítettem a pisztolyomat az utolsó eretnek felé, a lábam alól kiszaladt a padló, és zuhanni kezdtem. A mutatóujjam idő előtt megrándult; a lövés mérföldekkel eltévesztette a célpontot, és a visszarúgás félig kitépte a kezemből az Agresszort.

Az utolsó eretnek arcán mosoly terült szét; felém kapta Róninja csövét, hogy végezzen velem.

A hátam mögött felugató géppisztolysorozat a medencéje fölött söpört végig az eretneken, és kettészakította, mint egy kartonpapírból kivágott emberalakot. A második sorozat szétloccsantotta a koponyáját, és nekivágta a túlsó falnak. Az ütközéstől kiegyenesedett, épp idejében, hogy a harmadik sorozat szétfröccsentse a szívét. Terjedelmes koszfolt maradt belőle csupán a falon.

Aszú körülnézett az ivóban, aztán eltette a CAW 2000-et.

– Veszélyszint kiértékelése folyamatban. Veszélyszint zéró.

Bólintottam. Az eretnekek a részeg Imperial-fickókat akarták megölni. Aszú nem tekintette veszélyforrásnak őket, amíg az egyikük rám nem emelte a fegyverét. Ekkor viszont a Dzsingisz azonnal reagált, kiiktatva a testi épségemet fenyegető tényezőt. Az utasítások kötelességtudó, betű szerinti betartása ideális katonává tette a Dzsingisz egységeket, abszolút rugalmatlanságuk azonban találékony parancsnokokat igényelt, akik alaposan megfontolják minden szavukat.

Ledobtam az Agresszort a férfi holttestére, akitől kölcsönvettem. A feje felső része hiányzott; koponyája tartalma tetőtől talpig befröcskölt engem meg a többieket. A három eretnek kikészült – az egyiket a torkán találtam el, a másikat a mellén, akit pedig Aszú intézett el, abból csak falfestmény maradt. Az Imperial-ügynökök is a földön hevertek, bár valami nyöszörgést hallottam az irányukból, ami azt jelentette, hogy legalább az egyikük túlélte az orvtámadást.

Moduláris kapcsolatot teremtettem az anyavállalatommal, és orvosi segítséget kértem. Azt akartam, hogy az Imperial-ügynökök a Cybertronic valamelyik kórházába kerüljenek; ott majd kiszedik belőlük, amit tudnak. Utasítottam Aszút, hogy a tűzharcról készített videofelvételt azonnal továbbítsa Carlnak, hátha a három eretnek közül valaki jelen volt a baleset helyszínén. Végezetül újra a többiekhez fordultam.

– Rendben vagytok? Lane megborzongott.

– Mi volt ez az egész? Hogy hibáztathattak minket ezek az eretnekek?

Pam megszorította Lane vállát.

– Nem a mi bőrünkre fájt a foguk, drága. Azért vakítottak meg minket, mert nem akartak tanút.

A homlokomra csaptam.

– Hát persze! Számítottam én erre. csak nem ilyen hamar!

Pam komoran meredt rám.

– Mire számítottál, Rex?

– Beszálltok a bulimba konzultánsnak? Aláírjátok a titoktartási záradékot?

Mindenki bólintott.

– Egy csapat szabadúszó, akiket egy eretnek szponzorált az Imperial belbiztonsági szolgálatából, ma kora este elrabolta a Capitoltól Lorraine Kovant. Az akciót végrehajtó szabadúszók nem tudták, hogy a Sötét Légiónak dolgoznak. Csak azért sikerült meglépniük, mert eretnekek fedezték a menekülésüket. Azt mondtam a mieinknek, hogy szerintem a Sötét Légió meg fogja öletni őket, mert nem akar elvarratlan szálakat hagyni maga után. Eszembe juthatott volna, hogy ez a csehó, ahova csupa szabadúszó jár, ideális helyszín a leszámolásra. Elvégre mi is azért választottuk ki, mert több irányból könnyen megközelíthető, és hamar olajra lehet lépni belőle.

Lane szúrósan nézett rám.

– Kik azok a „mieink”, fehér ember? Te nem vagy szabadúszó.

– Ez tény, de pillanatnyilag én vagyok az a fickó, aki megfelelő háttérrel rendelkezik hozzá, hogy szembeszálljunk a Sötét Légióval, és megmentsük Lorraine Kovant. Ez megfelel?

– Ha te állód a számlát, te mondod meg, hova lőjünk, főnök – Lane megveregette a vállamat, és mind a hatan elindultunk a Cybertronic székháza felé, hogy tanácskozást tartsunk.

 

TIZENNÉGY

Fay Fan megborzongott, amikor besétáltunk a Cybertronic főhadiszállására.

– Az a mondás járja, hogy aki innen egyszer elmegy, az soha többé nem térhet vissza.

– Az ökör, aki ezt kitalálta, életében nem hallott még a pótalkatrészekről.

Betereltem a többieket a liftbe, és felmentünk az ötödik emeletre. Azon a szinten előkészítettek nekünk egy konferenciatermet. Amikor benyitottunk, az asztalokon egy halom enni- és innivaló várt ránk; a válogatást minden bizonnyal egy olyan program végezhette, amely megpróbálta általánosítani a szabadúszók étrendjét. Ez azt jelentette, hogy olcsó szeszesitalokat kaptunk, hidegtálat és péksüteményeket. A választék nem volt rossz, de nem is az a fajta spártai, koffeinben gazdag menü, ami egy ellenséges létesítmény ellen intézett rajtaütés megtervezéséhez illik.

Aszút elküldtem, hogy szerezzen valahonnét egy vödör kávét. Pam telefonon felhívta Yojimbót, és megkérte, hogy csatlakozzon hozzánk. Klaus turkálni kezdett a kajában, és Lane-nek sem kellett különösebb bíztatás, hogy kövesse a példáját. Fay csak elnyújtózott a hátsó falnál álló fekete bőrdíványon, és elmélyülten lapozgatta a Cybertronic legfrissebb árukatalógusát. Mivel mindenki ilyen szépen el volt foglalva, lementem szubreálba, és felszippantottam egy információcsomagot, majd visszatértem, mielőtt bárki észrevette volna a távollétemet.

A csomag sok újdonságot tartalmazott, méghozzá csupa jó hírt. Amíg odavoltam, Carl keményen dolgozott az analízisen, és még némi kezdeményezőkészségről is tanúságot tett. Abból a megjegyzésemből indult ki, hogy a baleset színhelyén tartózkodó eretnek piromániásként bámulhatta a tüzet, és még hosszú ideig a környéken bóklászhatott, hogy a kocsi roncsok máglyáját és a romeltakarítást figyelje. Ezért ahány személyt csak tudott, pszichológiai kiértékelésnek vetett alá, megszállott/mániákus vonásokat keresve rajtuk. Az információcsomag, amit Aszú küldött neki a kocsmai tűzharcról, segített leszűkíteni a vizsgálat fókuszát, és Carl a baleset helyszínén tartózkodó egyik személyt azonosította a második eretnekkel, akit agyonlőttem.

A pasas özvegye, mint kiderült, nagy múltú Imperial-családból származott. Az asszony bátyja az Imperial belbiztonsági osztályán dolgozott, és egy belső vállalati brosúra tanúsága szerint nemrégiben léptették elő egy labortelep biztonsági felügyelőjévé a Furnerius-szektorban. Ez a létesítmény macskaugrásnyira volt a Lunavárosi űrkikötőtől, tökéletesen megfelelt hát azoknak a követelményeknek, amiket a Lorraine fogva tartására szolgáló hellyel szemben támasztottunk.

Mikor megérkezett Yojimbo és a Varázslónak becézett srác, Mr. Beach csatlakozott hozzánk, és bemutatta nekünk a kérdéses létesítményről készült videofelvételt.

– Ford Wilson vezeti az Imperial BXR5S3 számú épületének a biztonsági szolgálatát. A BX jelzés azt jelenti, hogy az irodák az épület négy sarkában helyezkednek el, és folyosókkal vannak összekötve. Marad négy háromszög alaprajzú udvar, a központi kereszteződéstől északra, délre, keletre és nyugatra. Ezek fölnyúlnak egészen a Furnerius Ötös felett húzódó további két lakószintig. Az udvarokba parkokat és kávézókat telepítettek, tehát túlnyomórészt vegetáció borítja őket. Az egyes növények mérete nem számottevő, de a szerves anyag interferálhat a tűzvonalakkal.

– A föld alatt három további szint található. Ezeket közvetlenül a holdkőzetbe mélyesztették, úgyhogy a kerteknek megfelelő helyen itt semmi nincsen. A földalatti létesítményt tekinthetjük börtönnek is, ahonnan az egyetlen kivezető út felfelé nyílik.

Beach kimerevítette a képet az épület alaprajzánál.

– A térképkulcsban szereplő K betű kutatólaboratóriumokat jelöl. Ilyen minőségükben a földalatti szintek külön életfenntartó rendszerrel vannak felszerelve, és izolálták őket egymástól. A legalsó szintet eredetileg orvosi kutatásokra szánták, ezért vannak olyan helyiségei, ahol az emberi szervezet számára elviselhető körülményeket alakítottak ki. Gyanúnk szerint Kovant valahol itt őrizhetik.

Beach feloldotta a merevítést, és a kamera ráközelített az épületre. A belső részletek kivehetőbbekké váltak, és láttam, hogy jóval nagyobb térséggel lesz dolgunk, mint eredetileg gondoltam. Az épület szektorai nem csupán egy-egy folyosóból álltak, a belőlük nyíló helyiségekkel; minden szektornak három folyosója volt. Ezekből kétoldalt laboratóriumok nyíltak, a hátsó faluk középen összeért. Ha valaki lead egy lövést a holdkőzetbe ágyazott helyiségek valamelyikében, a golyó áthatol egy folyosón, két szobán, egy újabb folyosón, két másik szobán, még egy folyosón, végül becsapódik a holdkőzetbe egy zsákutca-helyiség falában, a szektorkar túloldalán. Az alaprajzon nem voltak feltüntetve a keresztfolyosók, de a belső helyiségeket szemlátomást úgy tervezték, hogy a válaszfalaik könnyen elforgathatok és átrendezhetők legyenek, úgyhogy összekötő járatok bárhol lehettek.

Yojimbo a video képernyőre mutatott.

– Ennek a létesítménynek a méretei eléggé megnehezítik Mrs. Kovan felkutatását és gyors kijuttatását, nem találja?

Beach bólintott.

– Ez kétségtelenül igaz, mi azonban több szempontból is előnyös helyzetben vagyunk. Ezt az labortelepet, amit egyébként Furnérius Larkspurnak hívnak, még azelőtt építették, hogy az Imperial úgy döntött volna, kilízingeli a Mishimától Fukido városát a Merkúron. Az egyik MacGuire kedvenc projektje volt, és amikor az illetőt meggyilkolták, mert ellene volt a lízingszerződésnek, a tervet gyakorlatilag elejtették. Mivel az a MacGuire nem tudta folytatni a lobbizást a parlamentben, hogy anyagi támogatást csikarjon ki a Lordok Házától, a Larkspur-projekt tetszhalottá vált. Csak a legutóbbi időben szántak rá némi pénzt, ami nagyjából annyira elég, hogy működőképes állapotban tartsák az eszközállományát, amíg eldöntik, mihez kezdjenek vele.

– Ilyen körülmények között az életfenntartó rendszer csak a legalsó szinten funkcionál maradéktalanul. A másik két földalatti szint halott; noha az atmoszférája nem vákuumból vagy mérges gázokból áll, a levegőt nem cserélik, és senki sem lakik ott. Az épület felső emeleteit már régóta kiadták szabadúszó magántársaságoknak, amiket az Imperial támogatásra és hosszú távon felvásárlásra szemelt ki.

Ez az Imperial esetébe tipikus eljárás volt. A többi vállalat általában maga szervezte és finanszírozta a kutatási és fejlesztési projektjeit. Az Imperial jobban szerette fiatal, ám ígéretes társaságokba fektetni roppant tőkéjét, amiket később aztán felvásárolhatott. Még olyan emberek munkáját is támogatták anyagilag, akik más cégektől léptek ki – hatalmas pénzösszegek ígéretével elcsábították őket az alkalmazóiktól. Az egyik oka, hogy az Imperial annyira gyűlölte a Cybertronic-ot, éppen az volt, hogy a Cybertronic alkalmazottai ritkán hagyták el az anyavállalatukat, így az Imperial nem tudta rátenni a kezét a Cybertronic legújabb eredményeire.

Lefuttattam az információcsomagot, amit akkor töltöttem le a memóriámba, amikor lementem szubreálba.

– A helyzet úgy alakult, hogy a Cybertronic-nak sikerült létrehoznia egy kisebb társaságot, amit az Imperial szeretne felvásárolni. Az Imperial nem tud a Cybertronic-kapcsolatról, és kedvezményes bérletet ajánlott föl nekünk a Larkspur-ban. Az irodánk két hónapja nyitott, és a Hexargos Iparműveken keresztül korlátlan hozzáférhetésünk van az épülethez – Átfutottam az információcsomagból kiválasztott állományt, hogy mi a helyzet a készletekkel. – Mr. Beach, a fegyverek a helyszínen vannak már?

– Egy részük már igen. A többinek a leszállítása folyamatban van. Számításaink szerint a szükséges készletek szombatra hiánytalanul rendelkezésünkre fognak állni; ezt az időpontot javasoljuk az akcióra.

Pam fölnézett a jegyzeteiből.

– Honnan tudjuk, hogy Kovant addig nem szállítják el?

– Sehonnan, de Ford Wilson lefoglaltatott magának két utazófülkét a Capitol egyik Marsra tartó hajóján, a Vörös Kalózon. A hajó mostantól számítva egy hét múlva fog dokkolni a Furnerius-szektor-ban – Beach vállat vont. – Wilsont megfigyelés alatt tartjuk. Ha korábban lépne akcióba, riasztanak minket.

Klaus gyorsan bekapott egy falat füstölt nyelvet.

– Nincsenek különleges módosítások a biztonsági rendszerben? Nem szeretem a meglepetéseket.

– Az épület eredeti alaprajza nem utal semmi szokatlanra, és az eddig felderített BXR5S3 egységek nem szolgáltak meglepetésekkel. Másrészt viszont lehetséges, hogy Wilson a létesítmény korszerűsítésével összhangban felülvizsgálta és kiegészítette a biztonsági berendezéseket, és különleges óvintézkedéseket foganatosított. A Sötét Légió nekrotechnológiájának és pénzügyi forrásainak segítségével akár olyasmiket is felinstallálhatott, amikről még az Imperial sem tud. Ügynökeink a Hexargosban nem értesültek róla, hogy a felső emeleteken változtatásokat eszközöltek volna a biztonsági rendszerben, az alsó szintekhez viszont nincs hozzáférhetésük, azt tehát nem tudhatják, hogy ott mi folyik.

Lane-en látszott, hogy egyáltalán nem tetszenek neki ezek az ismeretlen kockázati tényezők.

– Futtassuk le elméletben az akciót! Feltételezve, hogy ott vagyunk a Hexargosban, hogy jutunk le a földalatti szintekre?

– A vertikális irányú közlekedést liftek biztosítják. Négy akna fut végig az épületen, de az alsó szinteket csak az egyiken lehet megközelíteni. A közvetlen vezérlés mágneses kódolású billentyűzet útján történik. A megfelelő kód beütése működésbe hoz egy kamerát, amin keresztül az ötödik szinten tartózkodó biztonsági személyzet ellenőrzi az utasokat, majd engedélyt ad a liftnek a továbbhaladásra.

Klaus komoran meredt Beach-re.

– Ezt a rendszert csak akkor kerülheted meg, ha van egy beépített embered odalent, a biztonságiak között. Ebben az esetben viszont mi szükséged van ránk?

Beach arca kifejezéstelen maradt.

– Minden akna az épület teljes hosszában fut, de a másik három liftben az integrált áramkörök nem érzékelik a földalatti szintek jelenlétét.

Klaus elmosolyodott.

– Szóval kirobbantjuk az egyik lift padlóját, és kötélen leereszkedünk.

Pam a fejét rázta.

– Nem megy, Klaus! A biztonságiak felfigyelnének a robbanásra, és Lorraine-t kurva nehéz volna kivinni. Mikor utoljára láttam, kómában volt; valószínűleg most is járóképtelen. Muszáj lesz azzal a lifttel menni.

– Nem – helyesbített Beach –, muszáj lesz lejuttatni az egyik liftet! Ma, holnap és szombat reggel a Hexargos alkalmazottai kicserélik a liftekben a vezérlőpanelt olyan módosított áramkörökre, amelyek teljes hosszában érzékelik az aknát. Természetesen gondoskodunk kézi távirányítókról, hogy bármikor lehívhassátok a fülkéket. Mivel eredetileg csak az egyik liftet szánták a földalatti szintekkel való kapcsolattartása, az Imperial nem is fog tudni róla, ha a többi leereszkedik. Nincs mód az ellenőrzésükre.

– Ez ostoba dolog! – mordult föl Klaus.

– Viszont rendkívül gazdaságos – Óvatosan elmosolyodtam. – Oké, lent vagyunk. Mi jön ezután?

Beach a feladat hátralévő részét „kapd el és vidd!” melónak írta le. A kémszolgálatunk szerint az Imperial itt csak három tucat biztonsági embert alkalmazott, három váltásban. Ha szombaton késő délután kezdjük az akciót, azzal minimalizálni tudjuk a helyszínen jelenlévő civilek létszámát. Végül sorra vette az Imperial közelben állomásozó katonai egységeit, akiktől ellencsapásra számíthattunk, és megismertetett minket az alternatív visszavonulási útvonalakkal, illetve az esetleges üldözőket hátráltató különféle módszerekkel. A többiekre néztem.

– Mi a véleményetek? Yojimbo a szemöldökét ráncolta.

– Azt tudjuk, hány biztonsági ember áll készenlétben a helyszínen, de ami az ötös szinten lévő létesítményeket illeti, arról fogalmunk sincs, hogy ott hány személy tartózkodik permanensen. Figyelembe véve Wilson kapcsolatait a Sötét Légióval, könnyen meglehet, hogy pár tucat eretneket tart odalenn.

Beach bólintott.

– Fontolóra vettük, ne raboljunk-e el néhány szolgálaton kívüli őrt, és ne vessük-e őket narkotikumos kihallgatás alá, de az a véleményünk, hogy ezzel figyelmeztetnénk Wilsont a tervezett akcióra. Szeretnék rámutatni, hogy Aszú is Rex-szel fog tartani, és őt az eretnekek nem tudják megvakítani.

– A kérdés már csak az, hogy lőni fog-e rájuk.

– Lőni fog, Klaus – Széttártam a karom. – Az Éjféli Napban azért nem tekintette veszélyforrásnak az eretnekeket, mert azok az Imperial-ügynököket akarták megölni, nem engem. Ennél a műveletnél mindent és mindenkit fenyegetésként fog értelmezni, aki nem Lorraine, vagy közülünk valaki. Ha az illető ellenséges akciót kezdeményez, meghal.

Yojimbo bólintott.

– Azt hiszem, a fennmaradó kockázat elfogadható keretek között mozog.

– Feltéve, ha jól megfizettek minket – Pam úgy fordult felém, mint egy prédára leső tigris. – Mennyi?

Hanyagul vállat vontam.

– Húszezer, négy most, a többi a bevetés után, fél díjazás, ha likvidálnak, és az akció sikertelen.

– Húsz? – Pam az asztallapra fektette a tenyerét, és hátradőlt. – Itt Cybertronic-kal tárgyalunk, Rex! Húsz? Inkább negyven.

– Negyven? Annyiért Hófehérkét is felfogadhatnám a munkára, hét ilyen törpével, mint Aszu. Huszonöt, hétezer-ötszáz most, a feltételek ugyanazok.

– Harmincöt, tíz most, húsz utána, öt hatvan napos határidővel, a feltételek stimmelnek.

– Ha lemész harmincra, tízzel most, tizenöttel utána, öttel lebegtetve, akkor megkötöttük az üzletet.

Pam elmosolyodott, és belecsapott kinyújtott kezembe.

– Oké, Rex. Veled öröm üzletelni.

– Tudom – Elmosolyodtam. – Üdvözöllek titeket a fedélzeten!

A következő két napot a terveink finomításával és a helyszínről készített kémfelvételek nézegetésével töltöttük. A csoport a Cybertronic-székházban maradt, arra az esetre, ha Wilson idő előtt megkísérelné Lorraine elszállítását. Mivel a rajtaütéshez a Cybertronic szállította a felszerelést, a kétnapos vakáció során, a főhadiszállásunkon a többiek alkalma nyílt megismerkedni a Cybertronic által gyártott fegyverekkel.

Amíg ők gyakoroltak, én aludtam. Amikor először heveredtem le lazítani, túl sok gondolat nyüzsgött a fejemben. Hiába éreztük úgy, hogy mindent előkészítettünk, könnyen meglehet, hogy csak a jéghegy csúcsát láttuk tervezés közben, és ez azt jelenti, hogy csúnya meglepetés vár majd minket, ha akcióba lépünk. Tudtam, hogy Beach igyekszik a minimumra csökkenteni ezt a lehetőséget, és ami fölött az ő figyelme átsiklana, arra Yojimbo úgyis rákérdez.

Rájuk hagytam a tervek részletes kidolgozását, és lassan elszenderedtem, ám az aggodalmak az álmaimba is követtek. Egyedül találtam magam egy szürke ködben úszó helyiségben. Ahogy megindultam előre, a köd nyugtalanul örvénylett körülöttem. Aztán fényleni kezdett, némi világosságot adva, ami mellett legalább láttam egy keveset. Megpróbáltam infravörös és ibolyántúli hullámhosszra kapcsolni, de álmomban képtelen voltam rá. Ez nagyon megijesztett, mert tudtam, hogy azt jelenti: abba a testbe vagyok bebörtönözve, amit azelőtt viseltem, hogy a Cybertronic újjáalkotott.

A köd jobboldalt ritkulni kezdett, így hát arrafelé fordultam. Itt, egy tükörszerű üvegpanelba zárva, Lorraine Kovant pillantottam meg. Mosoly gyúlt ki az arcán, nevető szeme szinte ragyogott.

– Maga vagy a megtestesült óvatosság! Most már értem, miért nem tudott szabadulni Anna Nicholas mellől. Mikor megkérdeztem tőle, van-e otthon még egy olyan fickó, mint Nicholas, nem számítottam rá, hogy pont téged fog mondani.

– Lorraine? Miről beszélsz?

– Ne vacakolj már! Én vagyok az, Cassandra. Megesküdtél, hogy az életed árán is megoltalmazol, ha kell; te voltál a védőpajzsom. „Légy hű önmagadhoz!” – mondtad – A mosolya hervadni kezdett; az arcvonásai megereszkedtek. – Miattad mentünk a Vénuszra. És mit csinálsz te erre? Meghalsz.

– Nem értem.

– Sohasem hittem volna, hogy a könnyebbik utat választod. Éppen te!

A „te” szócska visszhangot vert a ködben, ahogy Lorraine milliónyi csörömpölő üvegszilánkra robbant szét. Éreztem, hogy a testembe hasítanak, ám a szúrásuk ugyanolyan távolinak tűnt, mint Lorraine hangja. Ikertestvére volt ez annak a fájdalomnak, amit akkor éreztem, mikor elutazott a Vénuszra. Fájt, de nem pusztított el.

A csöndnek esélye sem volt, hogy átvegye az uralmat a félelmetes álomvidék fölött. Lassan és konokul valami tompa, kopogó zörej tolakodott be a látomásomba; kezdetben inkább éreztem, mint hallottam. Ahogy a zaj hangosabb lett, fojtott basszusa végigvibrált a mellkasomon, és ritmust kölcsönzött a ködnek. A foszforeszkáló pára ütemre lüktetett, már-már áttetszővé válva, amikor a hang rám zúdult, fullasztó szürkévé fakulva a velőtrázó dübörgés hullámvölgyeiben.

Egy utolsó, rettenetes döndüléstől térdre hullottam. Fölnéztem, és egy díszesen faragott tölgyfa ajtó előtt találtam magam – igazi fából volt, nem szintetikusból. Az alakja valahogy furcsának tűnt, de nem fogtam fel azonnal, mit jelent: alul-felül elkeskenyedett, középen pedig jóval szélesebb volt. Csak amikor a kilincs után nyúltam, ujjaim ráfonódtak a halálosan hideg fémre, és elfordították, csak akkor jöttem rá, hogy ez az ajtó valójában koporsófedél.

A sarokvasak nyikorogtak, amikor kinyílt. A rózsaszín bársonybélésen feketére perzselt csontváz feküdt. Kar- és lábcsontjaiból hüvelyknyi darabok hiányoztak. A vaskos ágyékcsigolyák közül az első porrá volt zúzva. Belenéztem üres szemgödrébe, és a szilánkokra tört tarkócsont mögött láttam a hímzett fejpárnát.

A csontváz egy Halálköpőt viselt hónaljtokban. Mikor kinyitottam a koporsófedelet, nem láttam, de az álmok furcsa logikájával azonnal tudtam, hogy egész idő alatt rajta volt. Aztán, bár a csontváz meg sem mozdult, a pisztoly a kezében termett, és a csőtorkolat rám szegeződött. A csontkéz, ami tartotta, nem reszketett, és az sem okozott problémát neki, hogy a karjából jókora darabok hiányoztak.

A csontváz állkapcsa lassan kinyílt.

– Tudod, miért gyűlölik a holtak az élőket?

– Te álom vagy.

– Lidércnyomás vagyok. Tudod, mi a halál?

– Az élet megszűnése.

– Nem. Örökkévaló szenvedés. Minden reményed, minden álmod, minden rigolyád beteljesületlen marad. Sosem szabadulhatsz meg a félelemtől, a fájdalomtól, a mélységes iszonyattól, amely minden emberi léleknek a sajátja. Csak ez marad neked. Ennyit hagytál te nekem.

A hang, amin beszélt, az enyém volt. A színe és a lejtése kissé különbözött, de a szavak a saját szavaim voltak, mint ahogy a mód is, ahogyan összefűzte őket.

– Én semmit nem vettem el tőled.

– De igen. A testemet. Mindent, amit megtanultam.

– Amúgy sem használnád.

– De te nem úgy használod, ahogyan én tenném. Te vagy a második lehetőségünk.

– Magamnak csak az első lehetősége.

– Nem válhatsz külön tőlem.

– Semmi közöm hozzád.

– Egyek vagyunk. Elválaszthatatlanul összetartozunk. A halál nem törölte tisztára a lapot. Születésed pillanatában mindent örököltél, ami én voltam a halálom pillanatában.

– Nem akarom az örökségedet. Te kudarcot vallottál. Meghaltál.

– És nélkülem meg fogsz halni te is.

– Majd meglátjuk.

– Majd meglátjuk – A csontváz leeresztette a pisztolyt, és a jelenet kezdett szertefoszlani. – Ne feledd: nem meghalni még nem egyenértékű az élettel. Nélkülem, ha el is kerülöd a halált, sosem leszel igazán életben.

 

TIZENÖT

A beszivárgás a Hexargos Iparművekbe szombaton elég simán ment, és ennek kimondottan örültem, ugyanis kissé idegesnek éreztem magam. A csontvázzal minden alkalommal lefolytattuk a magunk kis külön bejáratú beszélgetését, valahányszor lefeküdtem aludni. Ennek az lett a következménye, hogy picit ingerlékeny lettem, és folyton azon törtem a fejem, azért csinálok-e bizonyos dolgokat, mert Rex akarja így, vagy azért, mert a csontváz.

A csoportot azzal az ürüggyel hoztuk a Hexargosba, hogy mindannyian olyan személyek vagyunk, akik le akarunk lépni az anyavállalatunktól, és a Hexargos alkalmazásába állni. Az ilyesmire biztonsági okokból a szombat volt a legmegfelelőbb nap, amikor az emberek nagy része amúgy is csak hat órát dolgozik. Ez csökkentette az esélyt, hogy valaki felismeri a renegátokat, ami pedig minket illet, kevesebb volt a valószínűsége, hogy ártatlan kívülállók keverednek a tűzharcokba.

A Varázsló és Mr. Beach a Hexargos technikai centrumában ütötték föl a főhadiszállásukat, és a kölyök semmi perc alatt belemászott a felszerelésével a felső emeletek biztonsági hálózatába. Az alsó szintekre egyelőre azért nem merészkedett le, mert nem akartuk, hogy a népek odalent valami ostoba baki miatt értesülést szerezzenek róla, hogy bevetésre készülünk ellenük. Egyesek szemében ez talán túlbiztosításnak tűnhet – az ötös szinten nem tartózkodhatott annyi fegyveres, hogy jelentősebb erősítést tudjanak mozgósítani –, mi azonban mindenekelőtt a meglepetés erejére építettük fel az egész tervünket.

Ezt nagyon egyszerűen csináltuk. Mivel a kölyök jó előre becsatlakozott, rá tudott szállni azokra a csatornákra, amelyeken a biztonsági kamerák a videofelvételeket továbbították az irányító központba. Mi egyelőre jogosultak voltunk az épületben tartózkodni; a Varázsló elkülönítette a videoképmásaínkat, animálta őket, aztán rávetítette más személyek alakjára, akik ilyen-olyan okoknál fogva ma korábban elhagyták a komplexumot. Amikor a dolgozók nagy része elindult hazafelé, küldtünk az irányító központnak néhány olyan felvételt, amin mi is szerepeltünk közöttük. A kölyök megbűvölte a Hexargos biztonsági kameráit, nem feledkezve meg azokról az álcázott kémpéldányokról sem, amiket az Imperial rejtett el a mi szárnyunkban, és este hétre az ötös szint biztonsági központjában ücsörgő rendészek meg voltak győződve róla, hogy az egész Hexargos kong az ürességtől.

Az indulást hajnali egyre időzítettük. Az oldalfegyveren kívül, amit ki-ki maga választhatott ki – én a Megtorló mellett döntöttem, mert sokkal jobban a kezemre állt, mint az Agresszor, amit az Éjféli Napban használtam – mindenkinél volt egy CAW 2000-es géppisztoly is. Ennek a könnyebb fegyvernek az előnyei akkor fognak majd megmutatkozni igazán, amikor zárt térben tűzharcba keveredünk. A kompakt kis CAW2K nem akad bele az ajtókeretekbe, és szükség esetén így is tekintélyes mennyiségű ólmot tud köpködni magából.

A szabály alól két kivétel volt: Aszú és Klaus. Aszúnak egy AR 3000-es golyószórót adtunk. A Dzsingisz egységet akkorára tervezték, hogy az AR3K az volt neki, mint nekünk, többieknek a CAW2K. Ráadásul a beépített gránátvető tisztességes tűzerőt biztosított nekünk arra az esetre, ha a dolgok komolyan elfajulnának. Mivel

Aszú rengeteget kibírt, mielőtt működésképtelenné vált volna, gyakorlatilag ő alkotta a nehéztüzérségünket, és ez a fajta támogatás élet és halál között dönthet majd odalent.

Klaus természeténél fogva különc volt, ezért neki az SA-SG 72001 típusú srapnelpuskát javasoltam. Számítottam rá, hogy nyafogni fog, amiért a fegyver csak félautomata, de arra is, hogy közismert megbízhatósága elnyeri a tetszését. Annak is nagyon megörült, mikor hagytam, hadd vegyítse egymással az őzsörétet és az ólomgolyót ízlése szerint. Úgy éreztem, a srapnelpuska inkább a Sötét Légió szörnyei ellen jön majd kapóra, semmint a biztonságiakkal és az eretnekekkel való összetűzésekben, és ha Klaust kell hátvédbe rendelnünk, miközben valami feneette rondaság elől futunk, legalább valódi oka is lesz a nyafogásra.

A legnehezebb döntés előtt akkor álltunk, amikor a vértezetet kellett megválasztanunk. Yojimbo már a tervezési szakaszban megkért, hadd menjen vissza a lakására a nehéz csatapáncéljáért. A Mishima-csatapáncél lenyűgöző látvány. A katonákat gigászi szamurájokká változtatja, és meglehetősen jól véd az ellenséges tűztől. Ha van egyáltalán hátulütője – és ez egyébként minden vállalati csatapáncélra áll akkor csak az, hogy hatalmas méretei nem csupán félelmetessé, hanem ormótlanná is teszik, ezért elég kockázatos zárt térben történő összecsapásokban viselni, amilyenre most mi is készülődtünk.

Mindannyian választhattuk volna ezt a fajta védelmet, végül azonban a józanabb megoldás mellett döntöttünk. Először is tetőtől talpig ballisztikus nejlonba bújtunk. Ez ellenáll a legtöbb kisöblű lőfegyvernek, bár a becsapódás helyén csúnya zúzódás marad. Efölé könnyű, kombinált hát- és mellvértet vettünk, ami eléggé tagolt volt ahhoz, hogy ne akadályozzon nagyon a mozgásban, ugyanakkor elöl-hátul ágyéktól nyakig takart minket. Az oldallemezek ugyan keményen a hónaljunkba vágtak, de ezt a kis kényelmetlenséget muszáj volt elviselni, mert az oldalról becsapódó golyók a tüdőt és a szívet veszélyeztetik. Harci csizmánk hasonlóképpen páncélozott volt, és térdvédő is tartozott hozzájuk. Védőfelszerelésünket páncélkesztyűk, kombinált sisakok és arcvédő lemezek egészítették ki; bármi fog a képünkbe zuhogni odalent, a túlnyomó többségétől megóvnak majd.

Aszú persze egyáltalán nem viselt páncélt. Fekete póló és terepszín kommandós nadrág volt rajta. Első pillantásra azt mondta volna róla az ember, inkább házibuliba készül, mint bevetésre. Az ő esetében a vértezet hiánya nem igazán számított, mert a páncélzatát a szintetikus bőre alatt hordta. Létezett ugyan Dzsingisz egységekre való csatapáncél, ezt azonban nagyon nehéz lett volna becsempészni a Hexargosba, és Aszú csak még nagyobb és még ormótlanabb lenne benne.

Folyamatos rádióösszeköttetést tartottunk egymással és Beach-csel. Ő a Hexargosban maradt a Varázslóval, innen irányította az akciót, és védelmet biztosított a srácnak. Ezenkívül moduláris kapcsolatban állt néhány chasseur-ökből és gyalogvértesekből álló csapategységgel a létesítményen kívül, akik a visszavonulási útvonalainkat biztosították. Tudtam, hogy jobban szeretett volna a dolgok sűrűjében lenni, mégis örültem neki, hogy egy hidegvérű parancsnok koordinálja az akciónkat, aki szükség esetén azonnali erősítésről gondoskodhat.

Lane-nél és Faynél egyszerűbb robbanóanyagok is voltak, arra az esetre, ha erőszakkal kellene behatolnunk a cellába, ahol Lorraine-t őrzik. Pam elsősegély-készletet vett magához, és őt jelöltük ki ápolónak és védelmezőnek Lorraine mellé, Klaus pedig jókora hátizsákot cipelt, amelyben egy tartalék ballisztikus könnyűvértezet volt Lorraine számára. Nekünk, többieknek csak az volt a dolgunk, hogy kiszabadítsuk Lorraine-t, és segítsünk Pamnek kimenekíteni a földalatti komplexumból.

Felrakodva, ugrásra készen lopóztunk ki a Hexargos irodáiból, és Beach kapcsolatba lépett velem rádión.

– Vizuális adatfolyam a liftekig negatív és nulla, Bajnok.

– Vettem, Bázis – Intettem a többieknek, hogy mehetnek. – Tiszta az út a liftekig. A kölyök megvakította a kamerákat. Óvatosan végigosontunk a liftekhez vezető folyosón. A hátunkat végig a falnak vetettük, és ahogy elhaladtunk mellettük, lefedeztük az ajtókat. Yojimbo, Pam és Lane – kódnéven Tigris, Alkony és Macska – biztosították az északi falat, Klaus, Fay és Aszú pedig engem követett a déli oldalon. Klaus és Fay Meddő, illetve Furfang névre hallgattak a rádión, a kölyökből Kulcs lett, Aszú pedig megmaradt Aszúnak. Elvégre neki nem volt személyazonossága, amit titokban kellett volna tartania, mint nekünk, többieknek.

Yojimbo ért a lifthez elsőnek, és rögtön le is hívta. Lane-nel ellenőriztük, nincsenek-e benne utasok, aztán betereltük a csoportot. Aszút az ajtó elé állítottuk, hogy felfogja az ellenséges tüzet, ha kelepcébe sétálnánk. Lenyomtam előbb az ajtózáró, majd a „le” gombot, és miközben az utóbbit lenyomva tartottam, beütöttem a kettes és az egyes számot. Ez összesen három volt, ami azt jelentette, hogy a lift három emelettel fog lejjebb ereszkedni.

A liftajtó a központi aknapillérnek a biztonsági központtal ellentétes oldalán nyílt ki. Amikor előreszegezett fegyverekkel megkerültük, a fényesen kivilágított vezérlőközpontban tartózkodó négy technikus közül három felemelte a kezét. A negyedik úgyszintén, de csak az egyiket, és intézményes jelet küldött felénk magasba tartott középső ujjával, aztán megfordult, és lecsapott a riasztógombra a mögötte húzódó falon.

– Mindenki fedezékbe! Aszú, robbantsd fel őket!

A Dzsingisz fölemelte a golyószóróját, és a cső aljára szerelt gránátvető kiokádott magából egy puskagránátot. Telibe kapta a golyóálló üveglemezt, amely elválasztott minket a biztonsági központtól, és átdurrant rajta. A becsapódás működésbe hozta a gránát robbanótöltetét. A központ abban a pillanatban lángoló pokollá változott, és a hirtelen feltámadó légnyomás mázsaszám vágta ki a folyosóra a borotvaéles üvegszilánkokat.

Egy hatalmas üveglap egy darabban vált ki a foglalatából, nekirepült Aszúnak, és mintha egy vödör víz lenne, elasztikus burokként simult köré. Aztán finom porrá robbant szét, és gyilkos szilikon köddé változott, amely pillanatok alatt nyers vagdalt hússá aprított volna egy közönséges embert, ahogy ott örvénylett körülötte. A Dzsingisz egyetlen panaszszó nélkül vészelte át az eseményt, bár szintetikus húsa és ruhadarabjai foszlányokban lógtak titánium acél testéről.

Mi, emberek az aknapillér mögött kuporogtunk, úgyhogy az üvegtájfun nem kapott el minket, de a központból gomolygó füstköd alaposan csökkentette a látótávolságunkat. Mélyen előregörnyedve futottunk szét a fedezékből, és én közben bekapcsoltam a rádiót.

– Bázis, négy fő kiiktatva a központban. Riadó kiment.

– Vettem, Bajnok. Riadó érvénytelenítése folyamatban.

– Kérjük két őrszem lokalizálását.

– Kulcs szerint a célterület DNy 105. Őrök lokalizálása folyamatban.

– Vettem. Indulunk DNy 105-höz.

Ahogy körülnéztem a ronccsá lőtt központban, a számítógép felvillantotta a retinámon a folyosókódokat. A délnyugati járatra mutattam. Yojimbo és Klaus futólépésben megindult rajta; Fay és Lane néhány lépés távolságban követte őket. A sort ketten zártuk Parnmel, közrefogva a folyosó közepén haladó Dzsingiszt. Hajszál híján utasítottam, hogy húzódjon félre, ám aztán visszanyeltem az ajkamra toluló szavakat, mert eszembe jutott, hogy ha ellenség mutatkozna, azonnal magára fogja vonni a figyelmét, és ez azt jelenti, hogy nem mi, hús-vér emberek leszünk az elsődleges célpontok,

– Bajnok.

– Itt vagyok, Bázis.

– Őrök lokalizálása negatív. Kulcs az ötös szint biztonsági hálózatában van, és nincs vizuális kapcsolata a délnyugati, nyugati és déli folyosók felé.

– Vettem, Bázis. Kettőzött figyelem, csoport; egyelőre magunk vagyunk.

A DNy 105 egy szobacsoport volt a déli, délnyugati és nyugati folyosók találkozási pontjánál. Kellő óvatossággal közeledtünk felé. Bár arra számítottan, hogy az ellenállás a helyiségekben fog összpontosulni, az elővigyázatosságról egyetlen pillanatra sem feledkeztünk meg. Mikor eljutottunk a délnyugati folyosó utolsó harmadába, visszafogtuk az iramot. Kézjelekkel magamat és Yojimbót jelöltem ki az első támadóhullámba, Klaust és Faji pedig a másodikba.

– Bajnok.

– Itt vagyok, Bázis.

– Kulcs szerint valami fura történik odalent. Mi van a hatosban?

Megfordultam, és visszanéztem a folyosóra. A válaszfalak elfordultak és átrendeződtek mögöttünk, hogy elvágják a visszavonulásunk útját.

– Bázis, falmozgást észleltem. Valaki útvesztőt épít. Kulcs meg tudja állítani?

– Rajta van. Biztonsági programnak néz ki. Megszakítás folyamatban.

– Vettem, bemegyünk.

Egy fél lépéssel Yojimbo előtt termettem, és a DNy 105 zármechanizmusának szegeztem a CAW2K csövét. A számítógépem taktikai üzemmódba váltott, és célkeresztet vetített a retinámra; a jelek szerint jól számítottam ki a lövés szögét. Két rövid sorozat szilánkokra zúzta a zárat meg a kilincset, én pedig teljes sebességgel az ajtónak rontottam.

A bal vállam-találtam el, és az ütközés lendületét kihasználva jobbra löktem magam. Elrugaszkodtam a jobb lábammal, és végigcsúsztam egy asztal éle mentén, amit pont az ajtó jobboldalára állítottak. Az ülepemmel meg a combommal levertem egy telefonkészüléket, néhány jegyzettömböt és egy sereg tolltartót, miközben a jobb karom nagy ívben körbelendült, és megszórta géppisztolytűzzel a szoba túlsó falát. A sorozat felszaggatta a vakolatot, és szilánkokra robbantotta az üveget a képkeretekben, két pontot kivéve.

Azon a két ponton is ugyanis Imperial-őrök álltak, tetőtől talpig nehéz csatapáncélban.

Az elsőnek a srapnelpuskája közvetlenül a képembe sült el. A nagy adag sörét, amit a mellembe kaptam, nekicsapott a falnak, aztán belevágott a titkárnő görgős irodaszékébe az asztal túloldalán. A szék nem ilyen terhelésre volt tervezve; hátrabillent, és amikor hanyatt zuhantam róla, ráesett a lábamra. Kábultan kapkodtam levegő után, és képtelen voltam megmozdulni.

A második őr Ügyeimét Yojimbo kötötte le, a Mishima-renegát azonban olyan elegáns támadómanőverrel hatolt be a szobába, amihez képest az enyém egy részeg falubolondja esetlen csetlés-botlása volt. Ahogy beugrott, a vállával fékezte az esés lendületét, majd elhemperedett bal felé, így kikerült az ajtó vonalából, de végig az én tűzvonalam alatt maradt. Végül fél térden állva állapodott meg, és az őr hasába ürített egy teljes tárat, miközben a férfi első lövése messze elhibázta.

Yojimbo sorozata a szoba közepére taszította az emberét, ám a CAW2K golyói túl kicsik voltak ahhoz, hogy átrágják magukat a nehéz kombinált vértezeten. A következő pillanatban Klaus jelent meg guggolva az ajtóban, és az őrre emelte srapnelpuskáját. Fény lobbant a szobában, ahogy megrántotta a ravaszt. A lövés a köldöke fölött találta el az őrt, és hosszúkás lyukat ütött a páncéljába.

Az a fickó, aki az előbb lelőtt engem, Klaus felé lendítette Csáprágó srapnelpuskáját, mielőtt azonban meghúzhatta volna a ravaszt, szétrobbant a fal a fejem fölött. A Dzsingisz azoknak a vizuális adatoknak az alapján végezte el a célzást, amit én továbbítottam neki a helyiségből; a golyószóró sorozat végigporzott az őr vállán és fején. Az egyik lövedék szilánkokra zúzta a sisakot, és nem bánt sokkal kíméletesebben a benne lévő koponyával sem.

Lerúgtam magamról a széket, megkapaszkodtam az asztallapban, és feltápászkodtam. Intettem Yojimbónak és Klausnak, hogy induljanak a szobából nyíló másik ajtóhoz. Pam, Lane és Fay benyomultak az irodába, és követték két társukat a hátsó helyiségbe, míg Aszú biztosítópozíciót vett fel az ajtónyílásban. Pam hangja szólalt meg a rádióban.

– Bajnok, megvan a trófea.

– Jó – köhögtem kínkeservesen. – Bázis, mi a helyzet az útvesztővel?

– Megszakítottuk a folyamatot. Nyugaton, délen és délnyugaton minden kivezető út lezárva.

Fegyverropogás harsant odakintről, és néhány golyó pattant vissza Aszú széles mellkasáról. A Dzsingisz viszonozta a tüzet a nyugati folyosó irányába. Otthagytam, és berontottam a hátsó szobába. Villámcsapásként ért a látvány, ahogy Pam és Fay beöltöztették Sandyt a ballisztikus védőruhába.

Pontosan úgy nézett ki, ahogyan elképzeltem, csak nem volt eszméletén, és nem nevetett, mint álmomban. Karcsú volt, és elég alacsony termetű; a haját rövidebbre vágva hordta, mint az emlékeimben élt. Szarkalábakat vettem észre a szeme körül, és néhány újabb keletű ráncot a szája sarkában, de így, hogy aludt, egyáltalán nem voltak feltűnőek. Ezek a ráncok meg a hajába vegyülő ősz tincsek tanúskodtak róla, milyen nehéz élete lehetett, mióta utoljára láttam, de az a Sandy, akit én ismertem, szinte mindennel képes volt megbirkózni.

Sandy? Honnan a pokolból veszem én ezt a Sandyt? Yojimbo rám pillantott.

– Mi van?

– Semmi lényeges. Tűz alá vettek minket a nyugati folyosóról. Ti most lefordultok délre, aztán kerülő úton, a délkeleti járaton közelítitek meg a lifteket. Mi leszünk Aszúval a hátvéd, hogy ép bőrrel kijuttassátok innen Sandyt.

Pam felkapta a fejét.

– Sandyt?

Lane úgy meredt rám, mintha hirtelen tüskéket növesztettem volna, ahogy a nephariták.

– Ez Lorraine, nem? Ugyanaz a nő, akit egyszer már megmentettünk.

– Igen, hogyne – Elkomorodtam. – Nézd, nekem mindegy, mit hiszel, csak hozd végre menetkész állapotba! Mi Aszúval majd időt nyerünk nektek.

Yojimbo a fejét ingatta.

– Ön nélkül nem megyünk sehová.

– Ne aggódjon, nincsenek öngyilkos hajlamaim – Rákacsintottam, és visszahátráltam az irodába. – Csak arról van szó, hogy ti előbbre jártok nálam pár eretnekkel, még amikor előző alkalommal kiszabadítottátok. Szeretnék egálba kerülni. Odafönt találkozunk.

TIZENHAT

Öngyilkos hajlamaim valóban nem voltak, viszont valósággal lángolt bennem a vágy, hogy megöljek valaki mást. Visszatértem az irodába, és Aszúra néztem.

– Gránátot nekik! A nyugati folyosón megyünk.

Azért döntöttem a nyugati folyosó mellett, mert gondolatban magam elé idéztem a Larkspur eredeti tervrajzát. A nyugati járat a személyzeti szállások felé vezetett, ezért joggal feltételezhettük, hogy az ellenséges erők abból az irányból fognak érkezni. Egyesek közülük kétségtelenül a liftek felé tartanak, hogy elvágjanak minket – én legalábbis biztos odaküldtem volna pár emberemet, de ha Wilson haverjaival van dolgunk a Sötét Légióból, könnyen elképzelhető, hogy ők képtelenek felfogni egy effajta bonyolult hadmozdulatot.

A fojtott hangú robbanás válaszfalak darabjaival szórta tele a nyugati folyosó elejét. Először Aszú ugrott elő az ajtónyílásból, én pedig szorosan a nyomában voltam, mélyen előregörnyedve, és kihasználva minden kínálkozó fedezéket. A válaszfalak nem voltak elég masszívak hozzá, hogy útját állják a golyóknak, de korlátozták a látóteret, úgyhogy valamicske védelmet mégis nyújtottak az ellenséges tűzzel szemben. A falak tehát egyrészt közvetlen fedezéket biztosítottak, másrészt pedig mozgásuk és átrendeződésük nem volt tekintettel a helyiségekben lévő bútordarabokra. Az összevissza borogatott székek, asztalok, és a mozdíthatatlan épületelemek – például a vizesblokkok – mögött szintén meg lehetett lapulni.

A falak első vonala – amit Aszú puskagránátja szecskává aprított – két emberi test maradványait rejtette. Egyikük sem viselt védőpáncélt, és az öltözékük civil szabású volt. Mivel mindketten egy gránátrobbanás zéró pontjának közvetlen közelében tartózkodtak, elég nehéz volt megállapítani, hogy a ruhájuk eleve mocskos volt-e, vagy csak a detonáció miatt koszolódott össze, de én lemertem volna fogadni, hogy ezek a pasasok idelent flangáltak, mióta a foglyul ejtett Sandyt ideszállították.

– Bázis, összpontosíts a déli folyosó megtisztítására! A-B osztag nyugatnak nyomul. A trófea a többieknél van. Vidd ki őket!

– Terv szerint. Ellenséges tevékenység?

– Nyugaton egyelőre szigorúan amatőr.

– Vettem. A fejleményekről informállak.

– Köszi.

A nyugati folyosó útvesztőjétől egy kicsit feltámadt bennem a klausztrofóbia. A mennyezet alig volt magasabb három méternél, és a mozgó falak hatalmas kupacokba halmozták a bútordarabokat. Aszúra tüzet nyitottak egy hosszú, keskeny folyosón, ami zsúfolásig volt tömve irodaszékekkel. A video képen, amit átsugárzott nekem, egy falhoz simuló kéz látszott. Noha Aszú végtagjaiban egymástól független vezérlőchipek voltak elhelyezve, amik ugyanúgy működtek, mint a dinoszauruszok másodlagos agyai, kellő vizuális input nélkül ő sem célzott pontosabban, mint az orvlövész a folyosó végében.

A fickó magasan tüzelt, nehogy a székek akadályozzák, így hát repülőstarttal átcsúsztam a szűk folyosótorkolat túloldalára, és lő pozíciót vettem fel Aszúval szemben. Valószínűtlennek tartottam, hogy az orvlövész meglátott volna. A pasas egy teljes tárat kiürített Aszúra – a visszarúgás ereje közben majdnem kitépte a markából a fél kézzel tartott Interceptor géppisztolyt, úgyhogy az utolsó golyók már a mennyezetet szaggatták fel –, aztán visszahúzta a karját, hogy újratöltsön.

Ezt a pillanatot választottam ki, hogy felegyenesedjek a székhalmok takarásából, és célra lendítsem a CAW2K-t. Nem vártam meg, amíg kidugja a fejét, hanem megeresztettem egy hosszú sorozatot a sarok felé, ami mögött rejtőzött. Közben úgy irányítottam a géppisztoly csövét, hogy takaros fekvő nyolcas mintát hímezzen a falba, de még csak a bal huroknál tartottam, amikor az eretnek összerándult, és kitáncolt a folyosóra. Ernyedt teste nekicsattant a falnak, aztán elterült a kereszteződés közepén.

Mi Aszúval azonnal megindultunk előre. Ő egy fél lépéssel elém vágott, amikor lelassítottam. Itt valami nem stimmelt. Annak a lakosztálynak az első szobájában, ahol Sandyt tartották, két csatapáncélos őrt állomásoztattak, minket azonban eddig csak három könnyen felfegyverzett ember próbált meg föltartóztatni, védőruha nélkül. Ennek csak akkor lett volna értelme, ha először az alulképzett fegyveresek szállnak harcba, kimondottan azzal a célzattal, hogy időt nyerjenek a többieknek az átcsoportosuláshoz és a védelem megszervezéséhez.

Infravörös hullámhosszra váltottam, és mindkét párhuzamosan futó szomszédos folyosón hőforrásokat pillantottam meg velünk ellentétes irányban mozogni. Ha kevésbé vakmerő, de időigényesebb módszert választottunk volna a járatot tartó harcos kiiktatására, az erősítés a hátunkba kerül.

– Tigris, itt Bajnok. Bolhák hat óránál. Megpróbáljuk feltartóztatni őket.

– Kösz, Bajnok. Kulcs átvette a falakat. Szólok neki, hogy izolálja az üldözőket.

– Gyerünk, Aszú! Tőlünk keletre és nyugatra eretnekek vannak – Intettem, hogy menjen tovább nyugatnak. Tíz méterrel odébb egy folyosó nyílt észak felé, utána öttel pedig egy másik délre. A célunk ez a déli járat volt, mert a hő kibocsátásuk alapján detektált két csoport közül a nagyobbik errefelé tartott. – Most a gyorsaság a legfontosabb.

Aszú rohanni kezdett, amikor azonban az északi folyosó torkolatához ért, a levegőbe pördült. Fülsértő sivítás öntötte el az egész szintet, ahogy a Dzsingisz egység a maga gépi módján utánozta az orvlövész iménti előadását, aki a saját vérében feküdt mögöttünk a padlón. A levegőben Aszú kisebb-nagyobb fémdarabjai röpködtek. Az egyik pillanatban még viharvert állapotban volt, de egészben és működőképesen. A következőben, amint hasra vágtam magam, csak némi acélpára maradt belőle.

A feje visszapattant, és a markomban kötött ki. A fél arca hiányzott, és az agyát borító páncéllemez összevissza horpadt. A számítógépmagja két hosszúkás henger vizuális képét továbbította nekem, amik huszonöt méterrel odébb voltak csuklós tengelykarokkal a folyosó mennyezetére erősítve. Mindkettőből egy-egy gépágyú forgócsöve meredt előre. Aszú még a típusukat is azonosítani tudta az adattárából: MK XIXB Bömbölök voltak, ami azt jelentette, hogy másodpercenként csaknem száz 16.7 milliméteres lövedéket képesek kiokádni magukból. Az elülső fogókarra szerelt kis szenzorgömbök segítségével a gépágyúk érzékelték a rádiósugárzást, a többit meg elintézte az automata tűzvezér-lés. A közönséges adóvevők és a nem komputerizált felszerelés nem aktiválta a Bömbölőket, szegény Aszúból viszont egyetlen hatalmas céltábla lett, amikor berontott a halálfolyosóra.

– Bázis, itt Bajnok. Hozzá tudunk férni a nyugati folyosó biztonsági rendszeréhez?

– Kulcs most próbálkozik. Azt mondja, a füstérzékelőkön keresztül kiszúrt pár fegyverest. Létszám ismeretlen.

– Közelednek vagy távolodnak?

– Várnak. A déli folyosó le van zárva, úgyhogy mindenki a te útvonaladon fog visszajönni.

– Kérdezd meg Kulcsot, nem tudja-e feltörni az automata ágyúállványok kódját ebben a szektorban!

– Hogy micsoda?

– Mennyezetre szerelt Bömbölök. Rádió érzékenyek. Furfang aktiválni fogja őket.

– De ti is Aszúval.

– Aszú már megtette. Nem akarom utána csinálni, ha egy mód van rá.

– Figyelembe véve az Imperial hozzáállását, számíthattunk volna valami ilyesmire. Kulcs megtalálta az állványkódokat. Azt mondja, tele van velük az egész épület. Mind vadonatújak; a kódokat nem lesz könnyű feltörni.

– Vettem. Előbb a dél-délkeleti szektort tisztítsa meg.

– Kulcs szerint fegyveresek közelednek feléd.

– Keletről vagy nyugatról?

– Mindkét irányból.

– Baszd meg. Időre van szükségem.

– Elforgatja a falakat.

– Vettem. Először a trófea útvonalát tisztítsa meg. Most az a legfontosabb.

– Bázis kilép.

A felém tartó eretnekek a sivításból tudták, hogy itt találni fognak valakit, legfeljebb apró darabokban. Úgy gondolták, hogy csak egy behatárolt területet kell átfésülniük, mert a gépágyúkon senki sem juthat túl. Ha lépésről lépésre átkutatják az ágyúktól délre eső régiót, meg fogják találni a zsákmányukat.

Amikor így gondolkodtak, éppen maguknak a gépágyúknak az egyik fontos jellemzőjéről feledkeztek meg. Az eretnekeket nem kaszálták le, amikor végighaladtak a kritikus szakaszon. Ez azért volt, mert a gépágyúkat kimondottan az Imperial halálos cégellenségének, a Cybertronic-nak az ügynökei ellen fejlesztették ki. A rádió érzékeny tűzvezérlés kétségtelenül kifinomult és gyilkosan hatékony volt, csak éppen semmit nem ért olyan ellenfelekkel szemben, akik nem voltak számítógépes rendszerekkel felszerelve.

Megnyomtam egy gombot Aszú szemüregében, felnyitottam a koponyatetejét, és kivettem azt a szilva nagyságú magot, ami Aszú lényének kivonatát tartalmazta, a titánium acél izmoktól és a nagy kaliberű tűzfegyverektől eltekintve. Gyakorlatilag elpusztíthatatlan volt, és valószínűleg sokkal inkább halhatatlan, mint az emberi lélek, amiről a testvériség olyan dögunalmas prédikációkat tart. A mag egyetlen apró infravörös szenzorét a jobb szemem elé tartottam; a számítógépem átsugározta neki a deaktiváló kódot, mire kikapcsolta magát. Amíg meg nem nyomok néhány gombot a tojás alakú mag hátulján, Aszú úgy fog aludni, mint egy halott. És pontosan ilyen kellemes álom fog várni rám is, ha nem sikerül elsettenkednem azok mellett a kurva gépágyúk mellett. Aszú magját a jobb páncélkesztyűm szárába dugtam, a CAW2K-t pedig a hátamra vetettem a tartószíjon. Hasra feküdtem; a fejem Aszú füstölgő roncsa felé nézett. Mély lélegzetet vettem, aztán utasítottam a számítógépet, hogy kapcsolja ki magát.

Megtagadta a parancsot. Felhívta a figyelmemet, hogy az öndeaktiválás harci helyzetben egyenlő az öngyilkossággal.

Felülbíráltam a tiltakozását.

Ezúttal sem engedelmeskedett, és közölte velem, hogy ha kikapcsol, a mobilitásom csaknem nullára fog csökkenni.

Azt válaszoltam neki, hogy ha nem kapcsol ki, pillanatokon belül hazajáró lélek leszek.

Az ellenparancs ezúttal hatott. A számítógép kikapcsolta magát. A fény kialudt a szememben. A lábam előbb elzsibbadt, majd érzéketlenné vált. Az utolsó művelet, amit a számítógép végrehajtott, három gomb átállítása volt, amik a jobb fülem tövében emelkedtek ki a bőr alól. Azonnal megéreztem őket, ugyanis rettenetesen viszkettek.

Még félálomban is megvakartam volna az érzékeny pontot, és ezzel valószínűleg megnyomom őket. Ez volt a számítógép biztonsági szelepe. Ha bármikor kikapcsol, a gombok kiugranak, és ami kevés megmaradt a szerves agyamból, az feltehetőleg azt fogja tanácsolni nekem, hogy sürgősen nyomjam le őket. Tökéletes szisztéma volt, de ha most engedek neki, az a halálomat jelentette volna.

Persze ha az agyam elegendő mennyiséget tartalmazott volna a bal félteke szövetéből, ami lehetővé teszi számomra a józan, logikus mérlegelést, valószínűleg vissza tudtam volna fogni magam. Sajnos, nem így állt a helyzet. Ezt a funkciót az én esetemben a számítógép töltötte be, úgyhogy ami kevés gondolkodó agyszövetem maradt, az már régen elfelejtette, hogyan kellene önállóan működnie. Az eszem ugyan gyorsan járt, hála a Cybertronic által biztosított drogoknak, az agyam racionális féltekéje azonban nagyon kevés gondolkodásra volt képes mesterséges segítség nélkül.

Egyetlen feladatot adtam neki. Egész pontosan azt, hogy juttasson el engem a folyosó túlsó végére, a gépágyúk tűzvonala mögé.

Az agyam maradéka, ami még úgy-ahogy működött, lassan szembesült az új helyzettel. Szilikon agyam felügyelete alól kiszabadulva az öntudatom érzelmi része vadul örvendezett. Mindenféle csodálatos érzés áradt szét bennem. Nevetni akartam. Sírni akartam. Gyászoltam a lábaim elvesztését, de ünnepeltem, hogy újra ember vagyok. Ismét egésszé váltam, noha nyomorékon, és ez jó volt, mert gépemberként meghalni gyalázatos dolog.

A kevés megmaradt gondolkodó agysejtem lecsapott erre az érzésre, és megkapaszkodott benne. Halálfélelmemet csodálatos neonszállá fonták, mely az élet pezsgő hatalmával izzott. Előbb csomót kötöttek rá, aztán kettéhasították a szál végét, és addig nyújtották, amíg be tudták csatlakoztatni agyamnak két másik részébe.

Az egyik csatlakozási pontnál elsuhantak a nagyagy fölött, és lemerültek a nyúlt-agy mélyére. Nem törődtek azzal, ami emberkoromban a központi agyam volt; olyan dolgokat kerestek, amik már születésem pillanatában be voltak vésve az idegrendszerembe. Visszatértek a komputerek előtti korba. Visszatértek abba a korba, amikor egyáltalán nem voltak még gépek, és nem fogant még meg az a faj sem, amely később meg fogja alkotni őket. Olyan sejtekre sújtottak le a neonfényű villámcsapással, amelyek ismerték az űzött vad félelmét, és tudták, hogyan kell ilyenkor cselekedni. Fölébresztették bennem a menekülési ösztönt, amely ott lapul minden élőlény tudata mélyén, s én kínlódva kúszni kezdtem a folyosón a rezzenetlen gépágyúk felé.

A második sistergő neonszál a jobb féltekémen vonaglott végig, tüzes korbács gyanánt. Burkot szőtt a félelem eredeti tűzgömbje köré, amely életre hívta, majd megkereste azokat az érzelmeket, amik elmenekültek a félelem elől. A neonszilánk tűheggyé vékonyult, és összetűzte a bátorságot meg a reményt. Aztán visszafordult, akár a farkába harapó kígyó, kimetszett a félelmet borító érzelemtakaróból egy darabka nyugtalanságot, és ezt is beleszőtte a szivárványszín kárpitba. Öt méter, aztán tíz. Az ujjaim görcsösen kaparásztak a sima padlón, ahogy kínlódva rángattam magamat előre. A vállam sajogni kezdett, és tudtam, hogy bármelyik másodpercben feltűnhet mögöttem valaki vagy valami, és belém üríti a világ összes fegyverét. A lábammal fogja kezdeni, a lábujjaimmal, és szép lassan minden porcikámat ragacsos kocsonyává morzsolja. És én észre sem veszem majd, amíg a derekam fölé nem ér. Aztán átcsap rajtam a fájdalom hulláma, és mondhatatlan kínszenvedések közepette fogok elpusztulni, kisikoltva a tüdőmből az utolsó adag, éltető levegőt.

Elvicsorodtam, ahogy a neonszál megtalálta a dacot, és hozzáöltötte érzelmi hajtóművemhez. A padló és a fal találkozása felé löktem magam. A falban a jobb kezem jobban meg tudott kapaszkodni, és most már gyorsabban haladtam. A mögöttem felharsanó hangok hallatára – nem értettem őket, mert a gondolkodó agya, mással volt elfoglalva – megkettőztem az erőfeszítéseimet. Vér serkent a körmöm alól, ahogy a jobb kezem ujjai belevájtak a válaszfalak műanyagába; így még biztosabb fogás esett rajtuk.

Tizenöt méter, és az iramom egyre gyorsult. Éreztem a félelemtől való szabadulás zamatát, ahogy közeledtem azokhoz a dolgokhoz, amik elpusztították Aszút. Igen, félnem kellett tőlük, de nem most. Mozdulatlanok maradtak, bár a csövükből füst szállt fel, és a kordit keserű bűze alattomban belopózott a torkomba.

A korditfüst majdnem a végzetemmé vált. Itt, ezen a folyosón annyira tömény volt, hogy titánira duzzasztotta a bennem lappangó félelmet. Mindaz a félelem, amit valaha éreztem a tűzharcokban, egyetlen közös kútba ömlött, és gejzírként tört fel lelkem legmélyéről. Félelem csikorgott a csontjaim között, félelem fortyogott a koponyámban, félelem áradt szét az ereimben. Félelem vette át az uralmat a világom felett. Tudtam, hogy bármit csinálok, hiábavaló. Valahányszor megpróbáltam döntésre jutni valamiben, beleütköztem a rettegés falába, és iszonyodva hátráltam vissza tőle.

Megálltam.

Ott feküdtem hason a folyosón, akár a partra vetve döglődő hal. Előttem az ágyúk; mögöttem a hangok; a félelem megbénított. Semmi másra nem voltam képes, csak félelemre. Addig fogok itt heverni rettegve, amíg utánam nem nyúl csontkezével a halál. És akkor, ahogy a csontváz mondta, semmi más nem marad meg nekem, csak a félelem.

Az örökkévaló félelemtől való félelem erőt öntött a karomba. Lehet, hogy a döntésem újabb félelmet eredményez, ugyanakkor azonban távolabb visz más dolgoktól, amiktől szintén félek. Vergődésemnek egyszerre célja lett: megismerni valami mást is a félelmen kívül. Bármerre mozdulok el, még ha történetesen valami rettenetes és iszonytató félelem-nova magja felé is, énemnek legalább egy része biztos menedékre lel majd a tulajdon árnyékomban. A tudatomnak lesz egy olyan töredéke, amelyik kevesebb félelmet fog érezni, és ez a kilátás elég volt ahhoz, hogy tovább küszködjek.

A távolság köztem és a gépágyúk között lassan, padlócsempéről padlócsempére fogyott. Fogcsikorgatva átvonszoltam magam a huszadik méteren, aztán még tovább, és még tovább. Előbb három méter, aztán kettő, végül már csak pár centiméter választott el az enyhet hozó oázistól a halálfolyosó közepén. Célba érve harsányan felkacagtam, és hanyatt fordultam. Az állványok alját bámulva tudtam, hogy félig már túljutottam rajtuk, és biztonságban vagyok.

Aztán valami mozgást észleltem a folyosó túlsó végén, amerről jöttem. Jobb kézzel a nyakszirtemre csaptam, és a számítógépem azonnal működésbe lépett. Fölöttem a Bömbölök körbelendültek, mivel azonban nem érzékeltek érvényes célpontot a tűzterükben, nem kezdtek lőni. A mozgásuk felkeltette három csatapáncélos személy figyelmét a folyosó túlsó végén, és az egyikük hátraintett, hogy csatasorba szólítsa számomra láthatatlan bajtársait.

Páncéljuk ugyan volt, de sok csatát nem láthattak. Kiürítettem rájuk egy tárat a CAW2K-ból, mire hanyatt-homlok iszkoltak fedezékbe. A géppisztoly tűzereje kevés volt, hogy áthatoljon a vértezetükön, mégis úgy ugráltak jobbra-balra, mintha a Bömbölőket fordítottam volna ellenük.

– Bázis, itt Bajnok. Helyzetjelentést kérek.

– Hol voltál, Bajnok? Trófea a liftben. Visszavonulhatsz.

– Egyelőre sajnos nem.

– Pedig jobb lenne. Kulcs fegyvereseket észlel tőled délre, egy másik csoport pedig északról próbál a hátadba kerülni. Sokáig már nem tudok segíteni.

– Lépj ki. Terv szerint.

– Rendben, Bajnok.

– Bázis?

– Igen?

– Vegyél Andynek egy NyxStyxet a nevemben, és búcsúzz el Cáritól.

– Ha te nem érsz oda hamarabb. Mennem kell.

Egy újabb sorozat a CAW2K-ból a helyükön marasztalta az eretnekeket, amíg az egyikük ki nem lépett a folyosó közepére, és puskát nem szegezett rám. Rálőttem, de nem viszonozta a tüzet. Hátrafordult a társai felé, és mondott nekik valamit, aztán újra rám nézett, és intett a kezével, hogy adjam meg magam.

Leeresztettem a CAW2K-t, ahogy egyre több eretnek tűnt fel a folyosón. Megindultak előre, aztán megtorpantak, és visszahúzódtak, mintha valami új játszótárs érkezett volna a folyosóra mögöttük. Még a vezetőjük is megszeppenve simult a falhoz, amikor egy hatalmas szörnyeteg tört előre a tömegben. A padlólapok ropogva széttöredeztek acélos karmai alatt. A kezében egy Sárkányláng gépágyút tartott, ugyanolyan könnyedén, mint Aszú az AR3000-est. Duzzadó izomkötegeivel és égővörös szemével úgy nézett ki, mintha a Sötét Légió válasza lett volna az Aszúhoz hasonló Dzsingisz egységekre.

Vagy a Dzsingisz egységeket tervezték azért, hogy felvegyék a harcot az ilyen szörnyekkel.

Az eretnekek vezetője odakiáltott nekem a rondaság háta mögül, amely lassú, hanyag léptekkel nyomult előre a folyosón.

– Jobban tennéd, hitetlen, ha megadnád magad, hisz a razida haragja elől úgysem menekülhetsz – Aztán odaszólt az előtte toronyló szörnyetegnek. – Élve kapd el! Ha nem találjuk meg a nőt, elcserélhetjük rá.

A bikanyakú razida hátrafordult, hogy odabiccentsen az eretneknek, és ezzel megadta nekem a lehetőséget a cselekvésre. A jobb tenyerembe csúsztattam Aszú memóriamagját, lenyomtam az aktiváló gombokat, és elhajítottam a szerkezetet a folyosó túlsó vége felé. Csattanva zuhant a padlóra, kacsázva végigcsusszant rajta, aztán lepattant a falról, és pont ott találta el a razidát, ahol a feje találkozott a vállával.

Most, hogy volt aktív komputerizált célpontjuk, bármilyen kicsi is, a Bömbölök tüzet okádva akcióba léptek. A gépágyúk golyózápor szürkészöld ködpárává robbantotta szét a razida ék alakú fejét. Ez lehet, hogy azonnal megölte a szörnyet, de nem állította meg. A razida a gépágyúk felé fordult, és botladozva megindult előre. Hosszú karját a magasba emelte, és néhány golyó a szemem láttára pattant le teste egyes pontjairól, amik egyáltalán nem tűntek szerves eredetűnek.

Szerencsémre az a sorozat, amelyik lenyakazta a razidát, egyúttal tovább lökte Aszú magját a folyosón. Részben szabálytalan alakja miatt, részben pedig azért, mert ide-oda pattogott a döbbent eretnekek között, a Bömbölő gépágyúk kénytelenek voltak beteríteni a tüzükkel az egész folyosót. A 16.7 milliméteres nehézlőszerek szakadatlan áradata csíkokra aprította a razidát. Csak irdatlan méretei miatt maradtak belőle felismerhető darabok. Ugyanezt nem lehetett volna elmondani az eretnekekről, akik telibe kapták a tüzet, miután a razida megszűnt takarni őket.

Fölfelé fordítottam a CAW2K torkolatát, és leadtam egy sorozatot a Bömbölőkre. A forgó gépágyúcsövek fémből voltak, és a folyamatos lövések meg a súrlódás által termelt hő már csaknem olvadáspontig hevítette őket. A géppisztolyom golyói nem voltak túl nagyok, de a tűzforró fémcsöveket be bírták horpasztani. Ettől viszont felrobbantak a csőben rekedt lövedékek, és a gépágyúk pillanatok alatt szétszaggatták önmagukat.

Megpróbáltam kapcsolatot teremteni rádión Beach-csel meg a többiekkel, de csak recsegő háttérzörejt fogtam. Végigszaladtam a folyosón, ahol nem is olyan régen még hason csúszva kínlódtam, megkerestem Aszú magját, letöröltem róla a vért, és zsebre vágtam. Gyengéden megveregettem a tojás alakú fémdarabot, aztán tárat cseréltem a géppisztolyomban.

– Már csak mi ketten maradtunk, Aszu. A többiek elvégezték a meló nagyját.

Elindultam kelet felé, és közben forrón reméltem, hogy hamarabb fogom észrevenni az ellenséget, mint ő engem.

 

TIZENHÉT

Mint kiderült, tényleg én vettem észre őket először, ez azonban nem javított számottevően a helyzetemen. Belőlük ugyanis sokkal több volt, mint belőlem. Mivel kicsi vagyok és viszonylag csendes, ki tudtam surranni az útvesztőből, mielőtt eszükbe jutott, hogy nem ártana valami logikus szisztémát használni az átfésüléséhez. Mikor nekiláttak a módszeres kutatásnak, őröket állítottak minden kijárathoz, úgyhogy – más választásom nem lévén – visszavonultam egy takarítószeres fülkébe, és vártam.

Helyzetem sok szempontból akadémikus jellegűnek tűnt. A CAW2K-m, amihez két táram maradt, túl könnyű fegyver volt, semhogy át tudná ütni a nehézvértezetüket. A jelek szerint Yojimbo és az emberei elég veszteséget okoztak itt a Lunán a Sötét Légió előretolt haderőinek, hogy a túlélők nagyon komolyan vegyék a fegyverkezést és a ballisztikus védelmet. Bár még alapvető szintű harci kiképzést sem kaptak, a ravaszt minden hülye meg tudja húzni, és mivel tucatjával nyüzsögtek odakint, a nagy számok törvénye azt jósolta, hogy ma éjjel előbb-utóbb beleszaladok egy kósza golyóba.

Ha nálam vannak Fay robbanóanyagai, talán összekotyvaszthattam volna valamit, amivel egyszerre több ellenfelet ki tudnék iktatni. Egy öklömnyi Semtek-golyóbis, bőven teleszurkálva a mellettem lévő polcon heverő szögekkel és csavarokkal, nagyszerűen beválna az eretnekek ellen. Sajnos azonban nem volt Semtekem, és hiába borítanám össze a lőszert minden megmaradt töltényemből, az is csak egy kisebb durranásra volna elegendő.

Körülnéztem, és rosszallón csóváltam a fejem. Kicsit különb kriptát képzeltem el magamnak egy kétszer másfél méteres takarítófülkénél. Igaz, hogy koporsófényezőből egy örökkévalóságra elegendő készletem lenne, padlóviaszból és tisztítószerből meg egyenesen annyi, hogy az egész sírboltot puccosan tarthatnám ítéletnapig, de sosem rajongtam igazán a házimunkáért, és gyanítottam, hogy ezen elhalálozásom sajnálatos ténye sem változtatna. Kezdettől fogva tudtam, hogy ilyen beállítottságú vagyok – elvégre a második látomásom után is Miss Wickershamre hagytam a lakásom kitakarítását.

Valami kattant az agyamban, és vadul a nadrágzsebembe túrtam, Aszú magja után. A szememhez tartottam az apró infravörös szenzort, és információkat kértem az egységtől, milyen vegyészeti eljárásokkal lehet a közönséges háztartási tisztítószerekből gyilkos fegyvereket készíteni. Aszú vidáman nekilátott, hogy letöltse a szükséges adatokat a memóriámba, és ihletett irányítása alatt csakhamar sikerült mindenféle mókás holmit kevernem Legfinomabb Hogosha Bútorfényezőből (Mishima), Drainexből (Capitol), és Mr. Keen Súroló- és Oldószeréből (Imperial).

Tudtam, hogy határidőre dolgozom, mert előbb-utóbb valamelyik eretneket megszállja az isteni szikra, és rájön, hogy a Bömbölök csak valami olyasmire nyithattak tüzet, ami folyamatosan rádióhullámokat bocsát ki. Mivel a gépágyúk miszlikbe szaggattak egy rakás eretneket, valaki idővel kilogikázza, hogy bármire is tüzeltek, az az eretnekek mögött volt. A helyszínről elvezető véres lábnyomaimból kikövetkeztethetik, hogy a célpont az összecsapást követően is járóképes maradt. És innen már csak egy lépés, hogy valamelyik lángész előkotorjon a sufniból egy rádiófrekvencia-letapogatót, és keresni kezdjen vele.

A keveréket az elképzelhető legrobbanékonyabbra készítettem, majd dolgom végeztével alumínium padlóviasz-tartályokat töltöttem meg vele. Háromra futotta, és mindegyiket egy galvanizált bádogvödörbe állítottam. A közöttük lévő réseket kitömtem felmosórongyokkal, aztán az egészet bőkezűen megszórtam szögekkel és csavarokkal. A rongyokat alaposan megmártogattam különféle gyúlékony folyadékokban, majd a vödör fülét hozzádrótoztam egy partvisnyélhez, és fölkészültem a szülinapi meglepetésre.

A támadásomnak mindenképpen ellencsapásnak kellett lennie.

Az ellencsapásokkal csak egy gond van: meg kell várni hozzá, amíg az embert előbb jól pofán vágják.

Az mentette meg az életemet, hogy az ellenfeleim nem voltak profik. Amit a folyosón kiabáltak kis erődítményem ajtaja előtt, abból rögtön kiderült, hogy van rádiófrekvencia-letapogatójuk.

– Tudjuk, hogy ott vagy! Gyere ki feltartott kézzel, különben véged!

– Ez az utolsó esélyed! Tévedtek. Az egyetlen esélyem volt.

Csendben maradtam.

Tüzet nyitottak. Mindegyikük annyi ólmot pumpált az ajtón keresztül a takarítófülkébe, amennyi csak a fegyverétől kitelt. A farostlemez ajtóból pillanatok alatt olyan finom szemcsés fűrészpor lett, hogy járni lehetett volna rajta. A golyók, amelyek szétrobbantották, folytatták az útjukat, átrágták magukat a fülke salaktéglából rakott hátsó falán, és vidáman fütyörészve röpködtek a mögötte lévő konferenciateremben.

A tüzelés ritmusa akadozni kezdett, ahogy az eretnekek szünetet tartottak, újratöltöttek, majd folytatták a második és a harmadik tárral. Végül valaki rájuk kiáltott, hogy hagyják abba. Tekintve, hogy nekem csak két táram maradt, elég sértőnek találtam ezt az elképesztő lőszerpocsékolást, ugyanakkor azonban mélységes elégtétellel töltött el a tudat, hogy olyan félelmetes ellenfélnek tartanak, akit ekkora tűzerővel kell becserkészni.

– Tölts már! Tölts újra!

– Nem látok semmit.

– Ennyi sorozat után nem Is lehet odabent semmi látnivaló.

– Megérdemli, azután, amit az Epszilon csoporttal művelt!

– Nézzük meg!

– Légy óvatos!

– Minek? Ezt csak akkor élhette túl, ha nem fogja a golyó.

Ha nem fogja a golyó, vagy ha ismeri az emberi gondolkodás egy kisebb bukkanó-ját. Az emberek ritkán emelik a tekintetüket szemmagasság fölé. Nem tudom, miért van ez, de az biztos, hogy így igaz, mert amikor kiképeztek a Cybertronic ügynökének, külön megtanítottak rá, hogy kerüljem ezt az egészségtelen szokást. Eddig mutatott teljesítményük alapján némi joggal tételeztem fel az eretnekekről, hogy őket senki sem okította ki erre. Ami azt illeti, muszáj voltam feltételezni, más választásom ugyanis nemigen maradt. Mindenesetre ezért kapaszkodtam fel a fülke felső részébe, és tartottam meg magam kürtőmászó technikával a falak között.

Az eretnekek meg voltak győződve arról, hogy sarokba szorítottak a fülkében, és a padlótól számított két méter magasságig szitává lőtték meghitt kis zugomat. Közben csak egy-kettőnek a kezében ugrott meg a fegyver, de ezek a lövések is legalább három centiméterrel elhibáztak, úgyhogy hipotézisem fényesen beigazolódott.

Megmutatták, mit tudnak. Most jön az ellencsapás. Kinyújtottam a jobb kezemet, és lerántottam a partvist meg a vödröt a legfelső polcról. Tökéletes ívben lendült lefelé, bár elég rendhagyó külsejű és ormótlan inga volt. Mikor éreztem, hogy a partvisnyél megérinti az ajtó szemöldökfáját, azonnal elengedtem, és az egész alkalmatosság kipenderült a folyosóra, nem vártam meg, miként reagálnak rá az eretnekek, hogy egy partvisra kötözött vödör repül a képükbe. Lehuppantam magassági megfigyelőállásomból, és előkaptam a Megtorlót.

Amikor célra emeltem a pisztolyt, odakint mindenki a repülő bombát bámulta. Ketten-hárman megpróbálták a vödör felé lendíteni a fegyverüket, de egyikük sem jutott lövéshez, mielőtt az ujjam megszorult a ravaszon. A legfürgébb fickótól is csupán annyi telt, hogy beleeresszen egy sorozatot a szemben álló társába, ugyanabban a pillanatban, amikor a golyóm telibe kapta a vödröt, és felrobbantotta a padlóviasz-tartályokat.

A hevenyészett bomba detonációja nem volt tökéletes, és a robbanásrádiusz is lehetett volna valamivel nagyobb, a célnak azonban mindkettő tökéletesen megfelelt. Az eretnekek kábultan tántorodtak hátra, a felmosórongyok lángoló csíkjai égő spagettik gyanánt lógtak rajtuk. Azok a szögek és csavarok, amik nem fúródtak mélyen a páncélokba, szerteszét szóródtak a padlón, a szédelgő eretnekek talpa alá kerültek. Sikoltozásuk és vad hadonászásuk káoszba döntötte az egész folyosót.

Gyorsan mozogtam közöttük, a Megtorlóm csövét bedugtam a hónaljukba és a nehéz csatapáncélokon kínálkozó egyéb illesztékekbe, és pillanatok alatt megszabadultam attól a pártól, aki még veszélyt, jelenthetett rám. Itt egy lövés az áll alá, ott egy másik a csípőízületbe, és elintéztem az utolsó járóképes eretnekeket is. Az egyiküktől elkoboztam egy töltényövet, hogy felfrissítsem a CAW2K-m lőszerkészletét, és a szilánkok között találtam egy kézigránátot is. Futva megindultam a folyosón észak felé, és menet közben magam mögé vágtam a gránátot, hogy elvegyem a kedvüket az üldözéstől.

Türelmesen baktattam tovább, és hamarosan eljutottam abba a szektorba, amit személyzeti szállásként és az eretnekek valószínű tartózkodási helyeként azonosítottunk. Úgy éreztem, arra nem fognak számítani, hogy besétálok az oroszlán torkába, ezért errefelé folytattam az utamat. Bár a liftekhez nem kerültem közelebb, abban reménykedtem, talán be tudok törni a fegyverraktárukba, ahol esetleg jobb vértezetet szerezhetek. Sőt, ha sikerül közülük valónak álcáznom magamat, sokkal könnyebben egérutat nyerhetek.

A személyzeti szállások gyors átvizsgálása megerősítette a gyanúnkat, hogy az eretnekek itt állomásoztak. A nagy gyűlésterem falai mentén emeletes ágyak sorakoztak. Az innen nyíló szobák közül kettőnek nyitva volt az ajtaja; bekukkantottam, és arra a következtetésre jutottam, hogy az egyikben valamelyik parancsnokuk lakhatott, a másikban a razida. Találomra kiszemeltem egy harmadik ajtót, berúgtam, és megtaláltam a fegyverraktárukat. Teljes páncélok nem voltak benne, csak pár horpadt-égett részdarab, viszont rábukkantam egy Imperial gyártmányú Mesterlövész távcsöves puskára. Ha behajtottam a tusát, nem volt sokkal hosszabb a CAW2K-nál, így hát magamhoz vettem néhány doboz lőszerrel együtt, mert ez a fegyver a legerősebb vértezetet is átviszi.

Elhaladtam a konyhahelyiség mellett, és megközelítettem a gyűlésteremből nyíló utolsó ajtót. Ezen két zár volt, és mindkettő vadonatúj, amiből rögtön tudtam, hogy csak valami különleges lehet mögötte. Figyelembe véve a komplexum korlátozott méreteit, és azt, hogy az általunk megfigyelt személyforgalomból legfeljebb húszhuszonöt fős helyőrségre lehetett következtetni, felmerült bennem a gondolat, nem valami titkos alagutat rejt-e, amely a Furnerius Ötös főszintjére vezet.

Megtorló márkájú tolvajkulcsaimmal pillanatok alatt kinyitottam a zárakat. A bejárat mögött ásító sötét teremből hideg, pállott szagú léghuzat csapott az arcomba. Átváltottam infravörösre, majd ibolyántúlira, de továbbra sem láttam semmit – mintha a terem süket feketesége mohón magába szippantana minden elektromágneses sugárzást. Fény csak az ajtón szűrődött be, és bár a nyitva hagyásával ordító nyomot hagytam magam után, valahogy mégsem akaródzott becsukni.

Ezt a helyiséget a csupasz holdkőzetből alakították ki. Más esetben úgy fogalmaztam volna, hogy a Luna hideg kérgébe mélyítették, ám az árnyas kőfelületeken sehol sem láttam szerszámra vagy gépi beavatkozásra utaló nyomot. Lényem egyik fele eltűnődött rajta, nem valami tömény savval maratták-e ki a sziklából ezeket a groteszk alakzatokat és impozáns formákat, a másik fele azonban attól félt, hogy ez a barlang azóta létezik, mióta a Föld kísérője izzó lávatömegből szilárd égitestté dermedt.

A Luna felszíni építészetében az ipari gótikus stílus az uralkodó. Az emberek fölé tornyosul, puszta tömegével tekintélyt ébreszt. A tiszta, egyenes vonalak a gépi precizitás tanújelei, a bonyolult alakzatok pedig az eszközök hihetetlen gazdagságát ünneplik, amikkel az ember az univerzum meghódítására tört. A felhőkarcolók olyan magasra emelkednek, hogy még a Föld nevű koszbarna golyóbist is csapdába ejtik égi pályáján, mint valami koronaékszert, amely az emberiség leghatalmasabb teljesítményét dicsőíti – tulajdon szülővilágának átalakítását valami olyasmivé, amin képtelen megélni többé.

Ennek a teremnek az architektúrája másmilyen volt. Talán temetői gótikának nevezném, mert az alakzatok ugyanolyan monumentálisak és nyomasztóak voltak, szimbolikájukat azonban a halálból és a halálnál is iszonyúbb szörnyűségekből merítették. Lélekdermesztő szörnyek és elkárhozott lelkek tagjai fonódtak egymásba kettős spirál formájú árkádokon. A mennyezetről cseppkőhullák lógtak, a lábuk tisztán kivehető volt a beszüremlő fényben, felpuffadt arcuk azonban hólyagos árnyék volt csupán a roppant bolthajtások alatt. Az obszidián padló fekete jég gyanánt csillogott, s ha sokáig néztem, emberarcokat láttam a kőbe fagyva. A szemük kimeredt, az ajkuk szederjesre duzzadt, ahogy levegőért küszködtek a kristályos űrben a talpam alatt.

Fogalmam sem volt róla, mi lehet ez a hely, de gonosznak éreztem, és perverz módom megnyugtatónak. Megpróbáltam bebeszélni magamnak, hogy azért érzem biztonságosnak, mert tisztában vagyok vele, hogy egyetlen eretnek se merne követni ebbe a szentségtelen sziklakatedrálisba, de lelkem mélyén tudtam, hogy nem erről van szó. Énemnek egy része végre hazatért.

A szemem sarkából valami mozgást láttam; arrafelé fordultam, és felemeltem a Mesterlövészt. A saját képmásomra bámultam egy fekete tükörben. Ádáz vicsorgásom miatt ijesztőnek és embertelennek tűntem, és ahogy a saját ajkam lassan mosolyra húzódott, borzongva vettem észre, hogy tükörképem gyűlölködő kifejezése változatlan marad.

Közelebb léptem a tükörhöz, és újabb változatait pillantottam meg önmagamnak; az arckifejezésem előbb döbbent lett, aztán iszonyodó. Minden új képmás fölébe magasodott az előzőnek, beburkolta, és elnyelte, ám a régi arcok nem fakultak ki teljesen, ott kísértettek a tükör mélyén. Kísértetlégióként lebegtek a formátlan homályban, minden pillanatban készen, hogy darabokra szaggassák az új képmást.

A tükör nem adta vissza pontosan a részleteket. Noha olyan közel álltam az üveghez, hogy az orrommal csaknem érintettem, és a leheletem párafoltot hagyott rajta, mégis jó két hüvelykkel magasabbnak mutatott. Aztán hirtelen rájöttem, hogy ez az ember nem én vagyok, csak hasonlít rám, de nagyobbra nőtt, és a haját oldalt felnyírva hordta, mint a Capitol magas beosztású tisztségviselői. Az arca is emlékeztetett az enyémre, ám olyan mérvű ártatlanság sugárzott róla, amilyenről én nem is álmodhattam. A szemében önmagamat láttam; kíváncsiság lángolt benne, kíváncsiság és – igen – harag.

– Harag? Miért? – kérdeztem tőle.

– Mert most mindkettőnket elpusztítottál.

Hirtelen rózsaszín bőre felpuffadt és szétrepedt, mint valami léggömb. Egy véres mocsokkal borított szörnyeteg bújt elő belőle, akár a bőrét levedlő kígyó, nőni kezdett, és parancsolóan fölém magasodott. Palástját színek és szimbólumok zavaros kavalkádja alkotta, csupa egymáshoz nem illő alakzat, amely szünet nélkül változott; az egyetlen rendszer ebben a káoszban az volt, hogy minden kombináció szembántóan diszharmonikus volt, szinte ránézni is fájt. Vézna karok kígyóztak elő a ruhaujjakból; érzékien kecses, törékeny kezekben végződtek. A karmok minden ujján finom ívben befelé görbültek, és folyékony, fekete méreg csillogott rajtuk, amiről tudtam, hogy desztillált delírium.

Fölnéztem, és megláttam a fejét, ahogy letekintett rám. A koponyájában kövér, mészfehér hullaférgek tekergőztek. Az egyik szemét éppen kifordította a gödréből egy féreg, amely végiggyűrűzött a sápadt homlokon, és belefúrta magát a szörnyeteg fülébe, ő azonban mintha észre sem vette volna. A keze nem csapott le a vakmerő véglényre, hanem a derekát övező tüskés vasláncot babrálta, és képzelt piszokfoltokat pöckölt le a ruhájáról.

A szörnyeteg eltátotta a száját; a nyelve helyén egy féreg vonaglott.

– A nevünk Muawijhe, akit a Látomások Urának is hívnak. Kötelék fűz minket össze veled.

Megpróbáltam elhátrálni, menekülni, de képtelen voltam rá.

– Nem létezik semmiféle kötelék közöttünk!

– Dehogynem, Quentin Kell; létezik, méghozzá nagyon is erős – Muawijhe szeme félig lecsukódott, mintha bánkódna valami miatt. – Hasznos kötelék volt, de immáron nem az.

A féreg, ami a nyelve volt, meglódult előre, és áthatolt a tükrön, mint egy szappanbuborék hártyáján. Az üveg hozzátapadt, és szivárványszín fényben fürdette meg, amely Muawijhe palástjáról verődött vissza.

– Hasznos kötelék, de most elszakítjuk.

Megéreztem a homlokomon a féreg hideg csókját, aztán berobbant körülöttem a világ, és magamra hagyott mindazzal a félelemmel, amit két emberélet során megtapasztaltam.

 

VÉGE

AZ ELSŐ RÉSZNEK