A KÜLSŐ ŰRBEN IGENIS LÉTEZIK ÉLET

 

– Te egy kibaszott gép vagy! – Kihúzta magát, és rámosolygott három újonnan érkezőre, akik ebben a pillanatban léptek be az ivóba. – Elemmel működsz!

– Legalább tartós vagyok.

Láttam, meg akarja kerülni az asztalt, hogy ne legyenek közöttünk zavaró bútordarabok, aztán az egyik jövevény fura mozdulatot tett, és az egész világ sötétbe borult.

– Ki kapcsolta le a villanyt? – üvöltötte a pasas. Aztán elszabadult a pokol.

Ha valaki a Cybertronic ügynöke, az számos előnnyel jár. Ezek közül az egyik az, hogy az agyam annyira gyorsabban működik a közönséges emberekénél, hogy ami az ő számukra egyidejűleg történik, az nálam elkülöníthető szakaszokra osztott kronológiai folyamat. Mikor például hátralöktem a székemet, hogy a padlóra zuhanjak, valami meleg permet fröcskölt rám. Ezt egy lövés és a célba találó golyó hangja követte, aztán elterültem a padlón, és valahol előttem puffanva elhanyatlott egy test.

 

MICHAEL A. STACKPOLE

ŐRJÖNGÉS

Kulturális & Kereskedelmi Szolgáltató kft

BUDAPEST 1995

 

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Michael A. Stackpole

Dementia

Published by R.O.C. 1994 Copyright © Target Games AB, 1994

Fordította Kornya Zsolt

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!

All rights reserved!

A MUTANT CHRONICLES, a SIEGE UP THE CITADEL márkanevek, valamint a regény minden főbb szereplőjének heve, illetve esek megfelelői a Target Games AB bejegyzett védjegyei.

A címlap az eredeti borító felhasználásával készölt.

Műszaki szerkesztés: Zölley Imre

Hungarian translation ©1995 Kornya Zsolt.

Hungarian edition ©1995 Neotek Kft

ISBN 963 8529 11 3

A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft.

1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15.

Kiadja a Neotek Kft Felelős kiadó: A Neotek Kft. Ügyvezető igazgatója.

Felelős szerkesztő: Héjjas Miklós Korrektor Bóday Tamás. Szedés, tördelés: Neotek kft.

A nyomdai munkálatokat az Egyetemi Nyomda Kft. végezte.

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 95.3450

Felelős vezető: Sümeghi Zoltán igazgató.

Terjedelem: 19 ív

Készült Budapesten az 1995. évben.

 

Ken St. Andrénak,

Bear Petersnek,

és

Stephen McAllisternek,

mert valamennyien jó barátok és

nagyszerű gondolkodók,

akik sohasem hagynak pihenni,

csak ha igazán kiérdemeltem.

 

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A szerző szeretne köszönetet mondani az alább következő embereknek, amiért hozzájárultak a könyv elkészüléséhez. Minden hiba, amit az olvasó benne talál, az én felelősségem; a jó dolgok túlnyomó része viszont az ő művük.

Köszönet tehát:

Fred Malmbergnek, Mils Gulliksonnak, Henrik Standbergnek, Mike Stenmarknak, és a többi munkatársnak a Target Games-nél, akik megteremtették ezt a világot.

William F. Wunak és John-Allen Price-nak, akik a könyveikben lefektették az alapokat a regényemhez, és nagyszerű karakterekkel láttak el, akik jól együtt tudtak működni az enyéimmel.

Sam Lewisnak, aki időt biztosított nekem a könyv megírásához.

Christopher Schnellingnek, Amy Stout-nak és Rick Taftnek, akik lehetővé tették a regény létrejöttét.

Liz Danforthnak és Jennifer Robertson-nak, akik – határtalan türelemről téve tanúságot – végighallgatták a véleményemet erről a szörnyetegről megszületése előtt, alatt és után.

 

ELSŐ KÖNYV

AZ EMBEREKNEK HOLTAN

KÉNE KEZDENIE, AKKOR

SOKKAL HAMARABB

MEGTANULNÁK AZ

ŐSZINTESÉGET.

– MARK TWAIN –

EGY

Nem mentem el a temetésemre, de többször is megnéztem róla a videofelvételt. Vállalati feletteseim a Cybertronic-nál gondosan kiszerkesztettek belőle minden utalást, amelyből következtetni lehetett volna a személyazonosságomra, de ez nem volt nehéz, hiszen a temetésen a legtöbb gyászoló nem emlegeti az elhunyt nevét. Akik a gyászbeszédeket tartották, csak nagy általánosságban, különféle névmásokkal utaltak rám, amit így is tartottam helyénvalónak, mivel az ő számukra már nem voltam létező személy.

A Cybertronic-kal már egészen más volt a helyzet. Ők – miután valaki kettétörte a gerincemet, és koponyámnak egy jókora darabját beleverte az agyamba – vállalati alapanyagot láttak bennem. A személyzeti osztályukon bizonyára komoly előnynek számíthat a tompa tárgyakkal kiváltott halálos trauma, ugyanis rengeteg pénzt és munkát fektettek be, hogy helyrepofozzanak. Mivel a halottaknak meglehetősen csekélyek a kilátásaik a további foglalkoztatásra – szabadon választhatnak a boncasztali szemléltető eszköz, a darabonként való eladogatás és a természetellenes vágyak kielégítése között –, én a magam részéről úgy döntöttem, hogy elfogadom a Cybertronic-nál felkínált munkakört.

Az urna, amely állítólag a hamvaimat tartalmazta, kicsi volt, matt-fekete, és rombusz alakú. Engem leginkább egy végbélkúpra emlékeztetett; idelent pedig, a poros és sötét Torricelli-árokban a környezetem határozottan hasonlított a végbélkúp rendeltetési helyére. A Capitol általában tisztábban tartja a vállalati fennhatósága alá eső területeket a többi nagy cégnél, de ezt a többszintes fejlesztési projektet az egykori Torricelli-kráterben, a Hold Föld felé néző felének délkeleti kvadránsában régen elvetették már, és azóta romba dőlt minden. A sűrű, párás levegő kiszipolyozta a testemből a meleget, és többféle penész- és gombatelepnek szolgált táptalajul, mint amennyiről valaha tudni óhajtottam.

A koponyámba szerelt számítógép – amely a helyrehozhatatlanul károsodott agyszövet eltávolításával felszabadult helyet foglalta el – szaglóidegeim segítségével mintát vett a levegőből. A látóidegeim mentén a szemgolyómba csatlakozó optikai kábel kivetítette az információt látómezőm alsó részébe, mintha apró betűvel nyomtatott szöveget olvasnék bifokális szemüveggel. Vibráló, zöld betűkkel kilistázta minden regisztrált parazita és baktériumtelep nevét. Egyúttal azt is közölte, hogy csak a cladosporta lunarta van jelen veszélyes koncentrációban, az viszont már meg is fertőzte a szervezetem hisztamin termelő rendszerét.

Ez a legkevesebb, ami a számítógéptől és a benne tárolt millió-egynéhány terrabyte-ra rúgó információtól elvárható. Szokásom szerint ügyet sem vetettem rá, és a feladatomra összpontosítottam. Elvégre ha ezt az ügyet egy számítógép Önmagában is meg tudná oldani, a Cybertronic egyszerűen egy Dzsingisz egységet küldött volna. Az eligazítóm azt mondta, hogy ehhez a művelethez diszkrécióra van szükség, márpedig a Dzsingisz egységek sok mindenről nevezetesek, de a diszkréció nem tartozik jellemzőbb vonásaik közé.

A ruháimon a kosz idősebb volt, mint én magam. Befordultam egy sikátorba, és addig ballagtam benne, amíg a számítógép közölte velem, hogy egészen pontosan 22.341 méterre vagyok az utcától. Ekkor félrerugdostam a szemetet meg a törmeléket, és leroskadtam a földre. Hátamat egy salaktéglából emelt épület falának vetettem, amely vénebbnek nézett ki a holdkőzetnél. Forró bizsergés futott végig rajtam, ahogy a számítógép kitágította a hajszálereimet, és felgyorsította a szívem verését – ha teljesen gép lennék, ez azt jelentené, hogy folyamatosan járatja a motoromat, amennyiben netán hirtelen kellene reagálnom valami előre nem látható fejleményre.

Először is úgy kell rendeznem, hogy senki ne vegyen észre. Amilyen öltözékben voltam, és amilyen messze a sötét utcától, a járókelők többsége valószínűleg nem is fog látni. Akik mégis felfigyelnek rám, azok valószínűleg azt hiszik majd, porolós vagyok – hajléktalan csavargó, aki olyan régóta él már az utcán, hogy a holdpor második bőrrétegként borítja. A legtöbb porolós erős stimulánsoktól függ, vagy alternatív valóságokban él, azaz semmi értékeset nem lehet tőlük ellopni, ezért általában békén hagyják őket.

Márpedig én most éppen azt akartam, hogy békén hagyjanak. Észrevétlenül behatolni a mögöttem lévő épületbe nem lesz túl nehéz, de időre van szükségem hozzá. Ez alatt az idő alatt a figyelmem másfelé irányul, ami azt jelenti, hogy a testem sebezhető marad.

Mivel egyszer már meghaltam, semmi kedvem sem volt, hogy megismételjem az élményt.

A Capitolt – akárcsak a Bauhaust, az Imperialt és a Mishimát – valóságos üldözési mánia fogta el a technológia bizonyos aspektusaival kapcsolatban, amikor megjelent a Sötét Légió, és belekeverte magát az emberiség ügyeibe. Egyébként jó okuk volt az aggodalomra, mivel a Sötét Légió – saját céljai szolgálatában – el tudta torzítani az embereket és technológiájukat. Következésképpen ezek a vállalatok kipurgálták és elszigetelték high-tech felszerelésük túlnyomó részét. Ez az egyszerű biztonsági házakban – mint amilyennek most én támaszkodtam kívülről – azt jelentette, hogy kitéptek és eldobtak minden olyasmit, ami bonyolultabb volt egy villanytűzhelynél vagy egy telefonkészüléknél.

Nagy takarítási buzgalmukban gyakran vették igénybe különféle „szakértők” segítségét, akik vagy a tudatlanságuk, vagy a Cybertronic-tól kapott jókora összegű kenőpénzek miatt teljesen ártalmatlannak tekintették azokat az optikai kábeleket és vezetékeket, amik a kiselejtezett berendezésekbe csatlakoztak. A régi csatlakozókra eltávolíthatatlan vakdugaszokat szereltek, és kijelentették, hogy minden teljesen biztonságos. De a biztonság viszonylagos fogalom.

Ennek az alapelvnek az igaza hamar bebizonyosodott, amikor bakancsos léptek zaja ütötte meg a fülemet a sikátorból. Átkaroltam a térdemet, és ernyedten hátrahajtottam a fejem. A számat kinyitottam, a szemem pedig csukva tartottam, tőlem telhetőleg utánozva az utcán alvó páriát. Még horkoltam és gurguláztam is egy kicsit, miközben a számítógép – a Doppler-visszaverődés algoritmusainak segítségével – kiszámította, hány méter távolság választ el a közeledő két egyedtől.

Mivel a szememet nem nyitottam ki, a felém tartó párról begyűjtött vizuális információk mennyisége igen behatárolt volt. A szubdermális úton a szemhéjamba ültetett infravörös szenzorok rengeteg adatot továbbítottak a számítógépnek, amit az nanoszekundumok alatt megemésztett, majd ínycsiklandóan fűszerezve feltálalta nekem a végeredményt. Bővített kicsit az adatfolyamán, és a kapott képeket kivetítette pillanatnyilag vaksötét látómezőmbe úgy, hogy ahol a valódi embereket láttam volna, ha történetesen kinyitom a szemem, most sárga, piros és kék kontúrok villództak szakadatlanul.

A nő magasabb volt a férfinál, de idegesebb is, tehát ha akcióba lépésre kényszerülök, őt hagyom másodjára. Még mindig előfordulhat, hogy egyszerűen elhaladnak mellettem; ez esetben sok kellemetlenséget takarítanának meg mind maguknak, mind szerény személyemnek.

– Hé, Holt, ez csak egy kölyök! Hagyd békén!

A nő hangja tetszett nekem, mert egyáltalán nem árulkodott az idegességéről, és még egy árnyalatnyi együttérzés is volt benne. Talán anyai ösztön lehetett, az pedig kimondottan kedvemre való. Mivel gyakorlatilag fölöttem állt, a számítógép sziporkázó szivárványszínekkel rajzolta ki a körvonalait, ami a Marilyn Monroeról készített régi Warhol-nyomatokra emlékezetett; és ez azt jelentette, meg fogom bocsátani ennek a csajnak, hogy magasabb nálam.

Holt ezzel szemben lehajolt, és a képembe tolta az arcát. Nagyjából ugyanabban a pillanatban, amikor rájött, hogy nem érzi rajtam se veríték, se narkó szagát, matatni kezdett valamivel a jobb csípőjén. Sem a számítógép, sem én nem tudtuk kitalálni, mit csinálhat, mivel a kiesett a látóterünkből, úgyhogy cselekednem kellett.

Amikor a Cybertronic megalkotott engem a saját mására és hasonlatosságára, elég sok mindent átalakított bennem. A változtatások nem korlátozódtak az arcomon elvégzett plasztikai műtétekre. A Cybertronic például megkurtította egy-egy hüvelykkel valamennyi hosszabb csontomat, aztán szénalapú műanyagrostokkal erősítette meg őket. Ebben az egész műveletben az volt a trükk, hogy az izmaim sokkal közelebb tudtak megtapadni a csontjaim középpontjához. Az eredményt megtapasztalhatta a nő is, amikor a bal lábam kivágódott, és szilánkokra zúzta a bokáját: az emelőhatás elvén működő végtagjaimban jócskán megrövidült az erőkar, tehát sokkal nagyobbat tudtam ütni, mint bárki hitte volna.

Továbbra is infravörös üzemmódban maradtam, nem nyitottam ki a szemem; jobb kézzel előkaptam egy vékony pengéjű kést a lábszáramra szíjazott tokból, és fölfelé döftem vele. A gyomorszája alatt találtam el Holtot, aztán lefelé rántottam a pengét, majd csavartam egyet rajta. Törzse alsó részén narancsvörös csík jelent meg, aztán olvadt aranyszínű áradat ömlött a késre és a kezemre.

Gyorsan meglöktem Holtot, aki átrepült a sikátoron, és nekicsattant a szemközti falnak. Felálltam, és visszakézből képen töröltem a térdelő nőt. Az arcában valami reccsent, aztán elzuhant.

Az infravörös képmások semmivé enyésztek, ahogy kinyitottam a szemem.

A számítógép be akart avatkozni a vegetatív idegrendszerem működésébe, hogy lelassítsa a szívverésemet, de felülbíráltam az utasításait. Élveztem a szívem heves dobogását, a kiélesedő érzékeket: a hirtelen megugró adrenalin szint következményeit. Küldetésem későbbi szakaszában esetleg hátráltató tényezővé válhat, de azt akartam, hogy most gyorsan tudjak reagálni, ha további veszélyforrások jelentkeznének.

Megragadtam a nőt az ép bokájánál fogva, és beljebb vonszoltam a sikátorba. Aztán a vállamra kaptam a testét, és belelöktem egy ütött-kopott, vén kukába. Visszatértem Holthoz, tisztára töröltem a késemet a nadrágja szövetén, aztán elvettem tőle a pisztolyt, amit elő akart húzni, amikor megöltem. Gondosan karbantartott Vasököl volt; a tenyerembe ráztam belőle a lőszert. A tárat zsebre vágtam, aztán a kukába dobtam Holtot és a pisztolyát is.

Miközben visszaballagtam kiszemelt pozíciómhoz, a számítógép moduláris összeköttetést teremtett a Kommunikációs Hálózattal. Néhány csengés után egy monoton hang jelentkezett.

– Béke & Nyugalom Lomtalanító Szolgálat.

A hangot nem ismertem, de a színtelen monotóniájából azonnal tudtam, hogy a Cybertronic egyik „vak”-jával beszélek – ami azt jelentette, hogy jó helyen kopogtattam.

– Szállítmányom van. Két darab, egy szeméttartályban, a Torricelli-árokban. Sürgősségi szállítást kérek. Hitelszámla száma RKX 571127.

Vonalban maradtam, amíg visszaigazolást nem kaptam, aztán lekoptam a vakról, amikor sorolni kezdte a különféle speciális szolgáltatásokat. Általában türelmes vagyok a vakokhoz, az adrenalin szintem és a további támadások eshetősége a Capitol fennhatósága alatt álló terület kellős közepén azonban most kissé udvariatlanabbá tett a szokásosnál. Még az sem kizárt, hogy a csetepaté okozta késedelem miatt, már nem tudom megszerezni az információt, amiért küldtek.

A számítógép valószínűtlennek minősítette a feltevést, mivel csak öt perccel voltam lemaradva a Capitol ütemtervétől. Mindenki tudja, hogy a Capitolnál a kihallgatásokat kötelező érvénnyel megelőzi a gyanúsított jogainak és a törvény által biztosított lehetőségeknek a felsorolása. Mindenre, ami fontos, csak negyedórás késéssel kerül sor. A számítógép emlékeztetett rá, hogy még abban az esetben is, ha az észrevétlen behatolásra tett második kísérletem lassabbnak bizonyul, pontosan 2.35 percig csak a jogi csűrés-csavarást hallgathatom.

Ilyen kilátások mellett nem kapkodtam el a dolgot. Visszatelepedtem a fal mellé, benyúltam a számba, és kihúztam a bölcsességfogamat a jobb alsó állkapcsomból. Nem fájt, de ahogy a gyökeréhez csatlakoztatott optikai kábel letekeredett, amolyan csiklandós érzésem támadt. Lepattintottam a fog koronáját, hogy szabaddá tegyem a beépített dugaszt, és belenyomtam az üres aljzatba az épület falán. Miután becsatlakoztam, utasítást adtam a számítógépnek, hogy adjon le riadójelzést, ha bárki megjelenik a sikátorban, aztán becsuktam a szememet, és leszálltam.

Az épület optikai hálózata az aljzat után valóságos útvesztővé ágazott szét. Mivel a Capitol biztonsági háza a Torricelli-szektor harmadik szintjén volt, tudtam, hogy a kihallgató szoba nem lehet a földszinten. Az épületnek nem volt pincéje, mivel az a pince a tetőtere lett volna a negyedik szektorszint valamelyik házának. A legbiztonságosabb hely a kihallgatásra az épület mértani középpontja, ezért egyenesen odasiettem.

Szubreálba lemenni mindenki számára mást jelent – és ez így is van rendjén, hiszen a számítógépeken belüli világ tényleg egy szubjektív valóság. Egyes szubreális rendszerek – mint például a Cybertronic-é – szinte szürreálisak, mivel az irányító entitás képes meghatározni bizonyos törvényeket és grafikai szabályokat, amiket túl nehéz a mi felfogásunk szerint alakítani. A kipurgált házak optikai hálózata mentes az ilyen kontrolitól, így hát az utazásom pontosan olyannak tűnt, amilyennek én akartam.

Ebben az esetben úgy képzeltem el magamat, amint vidraként úszom egy aranyló hengerben. Kígyózva siklottam fölfelé, aztán befordultam balra, jobbra, és alábuktam. Kereszteződések mellett húztam el, majd végigszáguldottam egy hosszú, lapos ívű jobbkanyarban, és négy részre osztottam magamat, hogy ellenőrzésem alá vonhassam a gyanúba vett helyiségnek mind a négy csatlakozóját.

A nehéz munkát a számítógépre hagytam, ő pedig kiválóan végezte el. A vakdugaszok felől beérkező infravörös jelek elemzésével – három dugasz a falban volt, a padlótól számítva mintegy hatvan centis magasságban, a negyedik pedig a mennyezeten, közvetlenül a villanyvezeték mellett – meghatározta a szobában tartózkodó hőforrások pozícióját. Két hangküszöb alatti szonikus impulzus segítségével feltérképezte a falakat, a bútordarabokat és a személyeket. Az összegyűjtött információkból a számítógép megalkotta a helyiség háromdimenziós modelljét, én pedig letelepedtem egy íróasztal szélére. A vizuális adatforrás hiánya miatt az emberek úgy néztek ki, mintha agyagból mintázták volna meg őket.

A szonikus letapogatást befejezve a számítógép a vakdugaszok közvetítésével elemezte a helyiségben a légrezgéseket, és hanghullámokra bontotta le őket. A szobában tartózkodó három Capitol-alkalmazott – két férfi és egy nő – egy magatehetetlen személy körül sétálgatott, aki a számítógépes analízis szerint egy kemény, kényelmetlen fémszéken ült. Az egyik infravörös érzékelőt teljes egészében neki szenteltem, és utasítást adtam a finom szemcsés felbontásra. Még egy újabb szonikus impulzust is megkockáztattam, és a számítógéppel tarka tájtérképpé rakattam össze az arcát.

Az eredmény hátborzongatóan ismerősnek tűnt, de eléggé idegen maradt hozzá, hogy sehová se tudjam elhelyezni. A kérdéses személy nő volt, de mivel nem tudtam megállapítani vállig érő hajának, bőrének és szemének a színét, fogalmam sem volt róla, hogy ismerem-e, vagy csak egy képeslapban, esetleg valamelyik tévésorozatban láttam egy hozzá hasonló arcot. A számítógép a különféle fizikai jellemzők alapján kilencvenhét százalék esélyt adott rá, hogy a nő észak-európai származású, de ez bármit jelenthetett: szőke skandinávot, vörös írt, vagy akár olajbarna bőrű, sötét hajú spanyolt. Ami tökéletesen helyénvaló lenne, ha történetesen a Bauhaus polgára – ha a Capitolé, akkor bármi lehetne a népek roppant olvasztótégelyéből.

A jogi saláta lassan a vége felé járt, és a számítógép felerősítette az audiális inputot.

– Mindent megértett, amit mondtam? – A hang a szobában tartózkodó trió közül a legtestesebb egyénhez tartozott. – Bólintott? Ugye látták a bólintását?

A másik kettő a fejét rázta.

– Hagyja békén, Campbell! Katatóniás állapotban van – A nő megérintette a székben ülő személy vállát. – Azt hiszem, elég pszichoaktív drogot adtam be neki, hogy beszédre bírjam, de semmit nem ígérhetek.

A harmadik ember bólintott.

– Nagyszerű, doktornő! Mr. Campbell, kérem, hagyja ezt rám! Azok a jogok csak akkor lennének fontosak, ha Mrs. Kovan bűnvádi eljárás alatt állna. Mi nem gyanúsítjuk őt semmivel – Ez a férfi karcsú volt és magas; a számítógép hideg acél szürkére színezte. – Mrs. Kovan, ön a Lunán van, barátok között. Tisztában vagyok vele, hogy szörnyű traumákon esett át, de ezeknek már vége. Ön biztonságban van.

Hangjának fémes, gépi modulációja nagyszerűen illett a személyiségéhez; a számítógépes digitalizálás még inkább kidomborította eltökéltségét.

– Nem szeretnénk, ha bárki mással hasonló dolgok történnének, ezért nagyon fontos lenne, ha elmondaná nekünk, mit is élt át Messzitelepen és utána. Megtenné ezt a szívességet?

Campbell az ülő nőre mutatott.

– Mintha bólintott volna.

A doktornő az asztalon álló dobozra nézett.

– Gyorsul az érverése. Azt hiszem, tényleg bólintott.

– Nagyszerű – Az acélember előrenyúlt, és megszorította Kovan vállát. – Ön Mrs. Lorraine Kovan, aki a Vénuszon élt férjével és két gyermekével, a Capitol fennhatósága alá tartozó Messzitelepen. Egész életében ott lakott. Nemrégiben azonban történt valami, ami távozásra bírta. El tudná mondani nekem, mi volt az?

Ezúttal még én is láttam a bólintást az infravörös szenzorok által közvetített vörhenyes fantomfényben.

– Eljöttek értem.

A doktornő úgy reagált, mintha Campbell megbökte volna egy kábító bottal.

– Ez nagyon erős emlék. A pulzusa 130. Az infravörös kép azt mutatta, hogy hő termelődik Kovan hosszú izmaiban, mintha futna – de a drogok és a szíjak miatt nem mozdulhatott. Az acélember hangja hűvösre váltott.

– Mrs. Kovan, ön most egy régi emléket él át újra. Itt nem férhetnek magához. Nem is tudják, hogy itt van. Ön biztonságban van. Nos, kik voltak ezek a jövevények?

– Fekete űrhajó. Torz. Daganatos, mint a gabonaszem, ha anyarozs fertőzi.

Az acélember felkapta a fejét.

– Mr. Campbell, lenne szíves haladéktalanul elhagyni a helyiséget?

– De… de ez fontos bizonyítóanyag lesz, ha tiltakozni akarunk a Kartellnél az akció miatt!

– Haladéktalanul, Mr. Campbell.

– Ez a maga felelőssége! Jelenteni fogom a felettesének.

– Azt mondtam, haladéktalanul!

Campbell odabiccentett a doktornőnek, aztán elhagyta a helyiséget. Egy részemmel utána siettem, hogy ellenőrizzem, nincs-e az épületben telefonvonal – szerettem volna kihallgatni, kit hív fel Campbell, és mit mond neki –, de az adatgyűjtésnek ezt az oldalát csak háttértevékenységnek minősítettem.

Az acélember a doktornő felé fordult.

– Ne feledje, doktornő, hogy a páciens szervezete tele van pszichoaktív drogokkal! Amiről beszámol, az valószínűleg a ténylegesen megtörtént eseményeknek a saját képzelőereje és az ön által beadott nyugtatók általi kiszínezése. Más szóval nem annyira objektív, mint szubjektív. Igen bölcs belátásról tenne tanúbizonyságot, ha az ebben a helyiségben hallottakról nem tenne említést a kollégái előtt.

– Ahogy óhajtja.

– Köszönöm. Az ön diszkréciójában megbízom. Az ügyvédében már kevésbé.

– Bizalma megalapozott.

– Nos, Mrs. Kovan, azt mondta, hogy egy fekete hajót látott. Utána mi történt?

A nő testén olyan erős borzongás futott végig, hogy a számítógép, ugrásnak regisztrálta a mozdulatát.

– Kijöttek belőle. Halottak voltak. Fém és hús. Fegyverekkel.

– A pulzusa 135. Cybertronic?

Az acélember arcvonásai elmosódtak, ahogy megrázta a fejét.

– Valószínűtlen, a fémre való utalás ellenére. Messzitelep közelebb volt a Mishimához és az Imperialhoz, mint a Cybertronic-hoz. Ne feledje, doktornő, a páciens félrebeszél!

– Ó hogyne. Értem.

– Mrs. Kovan, kérem, folytassa!

– Fegyverekkel. Lőttek. Lőttek és lőttek és lőttek. Mindenkit lelőttek – A tenyerét fölfelé fordította; az ujjai összerándultak. – Vér. Mindenütt. Elmennek mellettem. Lőnek. Ordítanak. Ütnek. Harapnak. Kis Niki, jaj ne! Niki, Niki!

– A pulzusa 210! Ez már sok neki. Nyugtatót kell beadnom.

Az acélember bólintott, és összefonta karját a mellén. Amikor a doktornő Lorraine Kovanhoz lépett, az acélember sétálgatni kezdett, és megközelítette az asztalt, amin ültem.

– Doktornő, maga szerint miről beszélt a páciens?

– Bizonyára iszonyatos traumán esett át. Kezeltem már poszt-traumatikus stresszben szenvedő pácienseket. Beszámolójának hallucinációs elemei messze meghaladják azt a fokozatot, amit a tömeggyilkosságok túlélőinél általában kimutathatunk. Időtévesztéssel és más percepciós anomáliákkal gyakran találkozunk, de az elkövetők külseje általában torzítatlan marad. Ha találgatnom kellene, azt mondanám, hogy gyermekkorában megrontották. Nem szokatlan jelenség, hogy a páciens elnyomja ezeket az emlékeket, melyek aztán későbbi élete során igen átütő és erőszakos módon törnek a felszínre – többek között katatóniát eredményezve. Ezeket a vérengző, élőhalott szörnyeket azért találta ki, hogy behelyettesítse velük az elkövető személyét. Ami leginkább arra enged következtetni, hogy…

Az acélember megfordult, és a doktornőre nézett.

– Ezeket a nekromutánsokat?

– Ha akarja, éppenséggel így is hívhatja őket. Szóval, szerintem ezeket a nekromutánsokat az apja, a nagybátyja vagy más közvetlen családtagja helyébe képzeli, aki kicsi korában megrontotta őt. Él még az apja? Nem dolgozott véletlenül fémekkel?

– Briliáns eszmefuttatás, doktornő..

Ahogy elmosolyodott, a doktornő arca cseresznyepirosra színeződött.

– Örülök, hogy segíthettem.

– Gondom lesz rá, hogy megfelelő ellentételezésben részesüljön a szolgálataiért.

– Igazán kedves öntől – A doktornő leoldotta Lorraine karjáról a szíjakat. – Sok segítségre lesz szüksége. Ha gondolja, folytathatom a kezelését.

– Továbbítani fogom az ajánlatát a családjának. Hozzátartozói vannak a Lunán, és a továbbiakban ők fognak gondoskodni róla. Még egyszer köszönjük a fáradozását, doktornő!

Ahogy az acélember az ajtó felé kalauzolta a doktornőt, visszatértem a saját testembe, és kicsatlakoztam az épületből. Gyorsan visszaállítottam fogazatom eredeti formáját, és felálltam. Láttam, hogy mialatt az adatgyűjtéssel foglalatoskodtam, a kukát elszállították. Ellenőriztem az üzemnaplót; a számítógép regisztrálta egy Oscar automata szemétszállító jelenlétét, de nem riasztott miatta. Mivel a kocsi a Cybertronic-nak dolgozott, nem jelentett számomra fenyegetést, ezért nem merítette ki a behatolás riasztó programomban szereplő paramétereket.

Vállat vontam, és kiballagtam a sikátorból. Ha az Oscar itt marad, lementhettem volna a megszerzett információkat a fedélzeti memóriájába, és akkor megtakarítom magamnak a hosszú sétát a Ptolemaiosz-szektorba. Tökéletesen helyénvaló is lett volna, mert amit hallottam, az – megítélésem szerint – mind szemét volt. Ám ha a feletteseim fontosnak vélik az összegyűjtését, ki vagyok én, hogy tiltakozzam?

Felnevettem. A Cybertronic-nál engem éppen azért fizettek, mert képes voltam másképpen gondolkozni.

 

KETTŐ

Ami azt illeti, nem én voltam az egyetlen a Cybertronic-nál, aki tudott másképpen gondolkozni. A Cybertronic alkalmazottai két csoportra oszthatók: vannak vakációzók – azaz vakok – és táfosak. A vakok általában a munkájukra összpontosítanak, és – akárcsak az az illető, akivel telefonon beszéltem – szikrányi érzelem sincsen bennük. Nem ismerik sem a stresszt, sem a sietséget, csak a hatékonyságot, mint aki befizet egy társasutazásra a marsi Nagy csatornában.

A táfosak ezzel szemben bajt jelentenek. Úgy hallottam, hogy a „táfos” szó a í és az / betűk összevonásából jött létre, ami a tempus fugit rövidítése volt. A vakokkal ellentétben mi tudatában vagyunk az olyan dolgoknak, mint például az idő múlása. Általában szeretnénk minél jobban elvégezni a munkánkat, és az életünknek még némi érzelmi tartalma is van. Hogy a „táfos” szó távolról utal a kiemelkedő harci képességekre is, az így van rendjén, mivel a Cybertronic leghatékonyabb „éles” ügynökei a táfosok közül kerülnek ki.

A vakok és a táfosok közötti különbség, ahogy odalent hallottam, a Kutatási és Fejlesztési Részlegen dolgozó fiúktól, végső soron annak a drognak a kétféle változata – a Mark I és a Mark II – közötti különbségre vezethető vissza, amit mi nemes egyszerűséggel csak agycsiriznek hívunk. Minden Cybertronic-alkalmazottnak rendszeresen adagolják ezt a szert, amely felgyorsítja az idegrendszer működését, s ezáltal lehetővé teszi a csatlakozást szervezetünk kibernetizált felével. Az alkalmazottak túlnyomó részének nincs semmi komolyabb beültetése, legfeljebb egy csatlakozó a halántékában, ami megtakarítja nekik a számítógépes billentyűzet használatát, egyeseket azonban – például engem – tetőtől talpig felszereltek mindenféle ketyerével.

A vakok mind a drog eredeti verzióját kapják. Ez tompítólag hat az agyukban az érzelmi centrumokra, ezért igen nehéz őket kémként beépíteni más vállalatokhoz. Ezenkívül dögunalmassá teszi őket, és ha sikerül valamelyiket rábeszélned egy kártyapartira, számíthatsz rá, hogy minden idők leggyilkosabb pókerarcával fog rád meredni a lapjai fölött. A vakokimádják a melót, és ha időről időre nem lennének kötelesek hazamenni, enni és aludni, a legtöbbjük szerintem addig gályázna, amíg bele nem döglik a kimerültségbe.

A táfosokat a szernek egy újabb változatával kezelik, amelyik nem nyomja el az érzelmeket, A vállalat nagyon hamar rájött, hogy az érzelmek kiiktatása elfojtja a kreativitást is. A KFR-nél dolgozók és a vállalat más különleges helyzetű állampolgárai szabadon rendelkezhetnek az érzelmeikkel, mivel ők elsősorban találékonysággal és újításokkal járulnak hozzá a Cybertronic működéséhez. Ha nem fog el izgalom a felfedezésed miatt, a büdös életben nem fogod felfedezni.

Most vissza kellett térnem a Cybertronic főhadiszállására, hogy jelentést tegyek; ehhez több különböző útvonal között választhattam. Mindegyiknek egyaránt voltak előnyei és hátrányai. Ha levonulok az utcaszint alá, használhattam volna a villanyvezetékek és a csatornák járatait. Ezek elég néptelennek és biztonságosnak számítanak, csak éppen bűzlenek, mint a dögvész. Időnként szökőárakról is pletykálnak, amikor hatalmas szeméthullám söpör végig a csatornákon, magával sodorva mindent, ami az útjába kerül. De ezt ugyanazok a fickók rebesgetik, akik szerint minden hulladékot folyamatos körforgásban pumpálnak a Luna körül, mivel a közigazgatásban ülő mandróknak eszük ágában sincs megszabadulni tőle – és egyébként sem tudnának vele mit kezdeni.

A második lehetőség a csővasút volt. Ez ugyanúgy bűzlik, mint a csatornarendszer, s tele van könyökökkel, térdekkel és más görcsös-kemény emberdarabokkal. Más körülmények között szimpatikusnak tűnt volna, vagy hívhattam volna egy minitaxit is, hogy órákig ücsörögjek a páncélozott fémdobozban a mozdulatlan tömeg kellős közepén, de most egyik lehetőség sem vonzott. Ugyanis sietnem kellett.

Ezenkívül arra is szükségem volt, hogy érezzem a testemet, és mozogjak. Elég gyakran fogott el ez a hangulat, miután kibújtam egy testen kívüli érzékhálózatból. Könnyen meglehet, hogy én a szó szoros értelmében csak egy szellem vagyok a gépben, mégis határozott szükségét érzem, hogy minden alkalommal stabilan visszacsatlakozzak a saját külön bejáratú gépembe, miután egy darabig távol voltam tőle.

Mióta meghaltam, és a Cybertronic feltámasztott haló poraimból, időm nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáljak hozzászokni testem új külsejéhez és felépítéséhez. Igazán nem könnyű alacsonyabbnak és fürgébbnek lenni. Nem emlékeztem rá, milyen voltam korábban, de ösztönösen éreztem, hogy valami nem stimmel. Még most is el-elcsodálkoztam néha rajta, miért van valami magasabban, mint hittem, vagy miért tűnik nagyon lassúnak, amit annak idején kimondottan gyorsnak láttam.

A kedélyállapotom sétát követelt, így hát gyalog vágtam neki az útnak. Egy rozsdás vaslépcsőn fölkapaszkodtam a főszintre, és elvegyültem az áramló tömegben. Mint egy felnőttek között surranó kisgyereknek, sikerült az embermassza élére törnöm, és elhelyezkedtem az üres térségben két egymást követő hullám között. Innen már láthattam az eget is. Ez enyhített kissé az elveszettség-érzésemen,

Lunaváros architektúrájától valószínűleg már kölyökkoromban is félhettem. Ezek a neonfoltos, barokk-bizánci épületek valósággal roskadoztak a homályos értelmű szimbólumok alatt; mintha csak Gaudí tervezte volna őket, miután felfedezte magának az LSD és a foszforeszkáló festék gyönyöreit. Éles körvonalú vállalati felhőkarcolók magasodtak a zömök, fekete téglaházak fölé. A felhőkarcolók a maguk részéről a Testvériség székesegyházának titokzatos tornya köré csoportosultak.

Ami azt illeti, kölyökkoromban valószínűleg a székesegyház ijeszthetett meg. ! Vannak dolgok, amiket az ember sohasem nő ki.

A Testvériség egyike azoknak a szervezeteknek, amik szent küldetésüknek tekintik, hogy mindenki más dolgába beleüssék az orrukat. Ez ugyan néha orrtöréshez vezethet, mégsem hagynak fel a próbálkozással. A Testvériség az emberiség történetének legsötétebb korszakában jött létre, amikor minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy apró darabokra cincáljuk magunkat. A füstleples, szürke bolygó, amely a székesegyház fölött világított a csillagos égen, eleven tanúja volt annak, milyen közel jutott hozzá az emberiség, hogy elpusztítsa önmagát és a szülővilágát.

A Testvériség döntőbíraként lépett fel az k államok és később a nagyvállalatok közötti háborúban. Mindenki balszerencséjére azonban akarva-akaratlanul, de ők is bele bonyolódtak a nagy játszmába. Beszivárognak a vállalatokba, és minden rendű-rangú embert kifaggatnak, hátha ki tudják irtani a lakosságból a gonoszt –, amit ők egyébként csak sötétségnek hívnak. Ez akár még hasznos is lehetne, ám a gonoszról alkotott felfogásuk változó, és gyakran csak pillanatnyi politikai célkitűzéseiket szolgálja.

A székesegyház monumentális volt, akárcsak minden más épület a Lunán, de nekem valahogy mindig szervesebbnek tűnt, mint a körülötte magasodó vállalati felhőkarcolók. Leginkább a holdkéregből kimeredő tüskére emlékeztetett, mintha a Luna valami hatalmas fenevad agyarára lenne felnyársalva. A székesegyház tornyain gubbasztó vízköpők a felszínen mászkáló tetveknek és kullancsoknak látszottak, melyek minden pillanatban készek lecsapni azokra, akik balga módon a székesegyház körzetébe merészkednek, és a dölyfös inkvizítorok sötétséggel szennyezettnek ítélik őket.

Ilyen fantáziaképek mellett persze érthető, miért nem szeretek a székesegyház körül császkálni. Azonkívül, hogy nem kedvelem a Testvériséget – és időről időre feltámad bennem a nehezen megzabolázható vágy, hogy újonnan kapott erőmet kipróbáljam a sugárutakon nyüzsgő utcai prédikátorok seregén –, már csak azért is kerülöm őket, mert a Testvériség sem kedveli különösebben a Cybertronic-ot. A beszivárgási kísérletei sorra kudarcot vallanak, mert a vakok csapnivalóan rosszak kémnek, a táfosak pedig túl kötetlenül gondolkodnak, semhogy el tudják fogadni a Testvériség merev doktrínáit. Ráadásul pusztán az a tény, hogy tetemes részben gyári kiszerelésű mütyürkékből állok, az ő szemükben a Sötétséggel Való Gyógyíthatatlan Fertőzés bacilus-gazdájává tesz engem. Ha valamelyik ügynökük hasonló átalakításon esne át, azonnal eretnekké minősülne, és Rendkívüli Módszerekkel Végzett Purgálás várna rá.

Előrenyomultam a következő embercsomóba, aztán megálltam egy újságosbódénál. A szalagcímében mind a Napi Krónika, mind a Független Polgár a Vénuszon zajló vállalati összecsapásokat kiáltotta világgá, de az egyik vezércikk ellentmondott a másiknak. A Krónikát a Testvériség adta ki, és a valósághoz valószínűleg ez a verzió állt közelebb, de a Polgár bizonyára a hét hősévé kiáltott ki valami szegény, szarevő bakát, jóval izgalmasabb olvasmányt biztosítva ezzel.

Az újságcikkek igazából nem különösebben érdekeltek – a sajtót én az apróhirdetések miatt vásárolom. Egy újságról a legjobban az apróhirdetések alapján lehet képet alkotni. A Polgár tele volt piti ügyekkel: elveszett ölebek, elvesztett szerelmek, ismeretlen személyek titkos kis üzenetei ismeretlen személyeknek. A Krónika csak komoly apróhirdetéseket publikált: a Törvény Könyvét tanulmányozó kutatócsoportok bejelentéseit, családi és genealógiai jellegű információkért való folyamodványokat. Amikor más emberek apróhirdetéseit olvasom, valószínűleg olyasmit csinálok, mint valami rossz voyeur, de az elkeseredett rimánkodásokban volt valami, ami érzelmes húrokat pendített meg énemnek abban a felében, mely megmaradt szerves lénynek.

Vettem egy Független Polgárt, meg egy csomag NyxStyxet Andynek. Fogalmam sincs, hogy bírja ezt a vackot – csupa színezett cukorrúd, éppen elegendő nikotinnal és koffeinnel, hogy földobja az embert. Andynek a széttrancsírozott hullák föltámasztásán kívül a NyxStyx volt az egyetlen gyöngéje, így hát úgy döntöttem, hogy elkényeztetem. Ha gondolkodó gép vagy, célszerű jóban lenni a műszerészeddel

Természetesen nem nyíltan közelítettem meg a Cybertronic felhőkarcolóját. Persze fölballaghattam volna a lépcsőn a főbejárathoz, és magamra vonhattam volna a Testvériség minden fizetett kopójának a figyelmét, én azonban inkább betértem egy kis karibi-afgán étterembe, öt háztömbbel odébb. Odabiccentettem a pincérnőnek, aztán kisétáltam a mosdóba. Odabent belebámultam a tükörbe, és addig tapogatóztam a mosdókagyló alján, amíg rá nem találtam az ezeréves, odaszáradt rágógumira. Lenyomtam az alatta rejtőző gombot, és aktiváltam az azonosító szekvenciát.

A számítógép különféle számok és szimbólumok szédítő özönét vetítette a szemlencsémre, és a tükör mögé szerelt ibolyántúli lézer leolvasta őket. A vécékagylóban megindult a víz, hogy elnyomja a mennyezetbe felcsusszanó oldalfal zaját, én pedig beléptem a kis, fülkeszerű liftbe. A fal visszaereszkedett a helyére, a fülke pedig megindult lefelé.

Az azonosító szekvenciát, amelynek segítségével bejutottam a liftbe, nem lett volna nehéz utánozni – ha valamelyik vállalat eléggé megbízik a technológiájában, és rendelkezik a szükséges kódokkal –, az odalent húzódó alagutakig azonban az illetéktelen behatoló azonban sohasem jutott volna el. Ereszkedés közben egy tüzérütegre való érzékelő regisztrált, mért föl és elemzett minden velem kapcsolatos adatot, az oxigénfogyasztásomtól a ruhámon található kosznyomok összetételéig. Ha bármi okot szolgáltatok a gyanúra, feltartóztattak vagy megsemmisítettek volna. Így viszont zöld lámpát kaptam, és kieresztettek egy félhomályos folyosóra, amely körülbelül öt emelettel az utcaszint alatt húzódott. A számítógép aktiválta az ibolyántúli érzékelőimet, hogy lássam azokat a tájékoztató jelzéseket, amelyek máskülönben rejtve maradtak volna. Az ibolyántúli betűk és szimbólumok csillogó aranyfényben tűntek fel a látóteremben; a nyilakat a padlón, melyek az úti célom felé mutattak, magamban már régen „sárga téglás útnak” neveztem el. És ez helyénvaló is volt, mivel a Cybertronic Kutatási és Fejlesztési Részlege leginkább Óz birodalmára hasonlított. Nem mintha boszorkányok uralkodtak volna benne, de a földalatti helyiségek alkotta hatalmas komplexumban gyakorlatilag minden megtalálható volt. Ez részben a személyzet különféle találmányainak volt köszönhető, részben pedig annak az egyszerű ténynek, hogy az alkalmazottak nem távozhattak innen. Minden bogarukat és szeszélyüket itt, Óz birodalmában kellett kielégíteni, nehogy egy másik vállalat elrabolja őket, és kiszedje belőlük a Cybertronic terveit.

A cégnek az volt a szerencséje, hogy a KFR-patkányok túlnyomó része imádott kutatni és fejleszteni. Idejük javát a vállalat által kijelölt projektekkel töltötték, szabadidejükben pedig mindenféle személyes hóbortokkal vacakoltak, amikből aztán alkalomadtán hivatásos vállalati munkatervek lettek. Aminek ez a nagy ugrás nem sikerült, az mind Óz birodalmában röpködött, csúszott-mászott vagy porosodott valahol.

A biztonsági folyosóról egy fényesen megvilágított előszobába jutottam, amely bármelyik testvérével felvehette volna a versenyt a felhőkarcoló felső, könnyebben hozzáférhető emeletein. A pedáns és illedelmes Miss Wickersham az íróasztala mögött ült, és fölnézett rám, amikor közelebb értem. A szemében nem villant felismerés, és még el sem fintorodott, amikor megcsapta az orrát álruhám csábosnak éppen nem mondható szaga.

– Jó reggelt, Mr. Dent!

– Csak egy szavába kerül, és elszököm magával Tahitire, ahol életünk végéig pucéran rohangálhatunk a tengerben!

– Igazán örülök az ajánlatának, Mr. Dent, de a Csendes-óceán jelenleg nem alkalmas a fürdésre, és Tahiti szigetén a szoláris sugárzás szintje pozitív korrelációban áll a rosszindulatú melanómák kifejlődésével, a behatás időpontjától számított 6.7 naptári éven belül.

Felsóhajtottam. A vakoknak nincs érzékük a romantikához, és a helyzeten csak ront, ha közben olyan kiszerelésben sétálgatnak, mint Miss Wickersham. Az ifjú hölgy karcsú volt és szőke, búzavirágkék szemekkel, és a testének igazán javára vált a vállalat által kötelezően előírt heti hat óra aerobik. Ha egy fikarcnyi képzelő-ereje lenne, Miss Wickersham könnyűszerrel elcsábíthatná a Testvériség bármelyik cölibátusi fogadalmat tett inkvizítorát. Számomra azonban elveszett – és én abban a gondolatban kerestem menedéket, hogy a drog választ el minket egymástól, nem pedig ő maga utasít el engem.

– A szívem szakad meg maga miatt, Maddy!

– Ha óhajtja, felhívhatom Dr. Cartert, és ő előjegyezheti magát rendelésre.

Megráztam a fejemet.

– Elmúlik. Éppen Dr. Carterhez indultam. Ne hívja fel; hadd maradjon meglepetés!

– Viszontlátásra, Mr. Dent!

Ahogy beléptem az íróasztala mögött nyíló ajtón a voltaképpeni KFR-be, valami fekete, csontos, denevérszerű árny rugaszkodott el az álmennyezetről, és a fejem felé suhant. Gondolkodás nélkül jobbra hajoltam; jobb kezem kimerevített ujjai felfelé lendültek, akár egy késpenge. Az ütés kerek feje és ovális potroha között érte a lényt, káprázatos szikraeső kíséretében szétválasztva őket.

– Ez meg mi a pokol?

Fölnéztem a térelválasztó falak labirintusára, és három magas férfit pillantottam meg; ketten tapsoltak nekem, a harmadik káromkodott. Elkaptam a denevérszerzet fejét, mielőtt leesett volna a földre, és úgy tartottam magam elé, mintha Yorick koponyája volna, én pedig RoboHamlet személyesen. A műanyag gömbön két gombszenzor csillogott a szemek helyén, kétoldalt pedig csúcsba futó fülek, finom szemű mylar-szövedékből. A szájat csak ráfestették; veszedelmes vámpírfogak meredeztek benne.

– Denevérstrázsa Biztonsági Robot, Első Verzió – felelte Simmons, miután befejezte a káromkodást.

A számítógép nem talált projektkódot ehhez a névhez, és ezt közölte is velem.

– Ez valami új.

Boggs, a másik két tudós egyike elmosolyodott.

– Eredetileg Denevér Daninak hívták. Mindenszentek Napi Cimbora Gyerekeknek.

Ehhez a projekthez a számítógép már megtalálta az állományt, és azonnal láttam, hogy az apró denevérrobot képtelennek bizonyult különbséget tenni a legitim célpontok és az ijesztő álarcokat viselő kiskölykök között. Elkomorodtam.

– A Testvériség nem tiltotta be véletlenül Mindenszentek Napját?

– Próbálkoznak vele, de a Kartell csak akkor hajlandó áldását adni rá, ha előbb visszafogják az érdeklődésüket bizonyos kényes területeken – Simmons közelebb jött, és felvette a földről törött játékszerének testét. – Csak a vállára akart telepedni, Dent, miután „barátságos célpontnak” azonosította magát!

Ezt olyan siralmas hangon mondta, hogy úgy éreztem magam, mint aki agyonrugdosott egy vak kölyökkutyát.

– Bocsánat, Dr. Simmons. Azt hittem, támad. Mindenesetre, ha puszta kézzel ki tudtam iktatni… – És együtt érzőn lenyeltem a mondat végét.

A tudós arca elborult, a szemöldökétől egészen addig a vonalig, ahol a ritkuló haj reményvesztett utóvédharcokat folytatott a homlok inváziója ellen.

– De a DSBR-1 már bizonyságát adta, hogy képes kitérni a golyók elől! A szonár alapú relék háromszázhatvan fokos szögben lefedik a környező terepet, és detekciós szférát gerjesztenek a DSBR-1 körül. Ikervezérlő rendszert építettem bele, dupla erősítésű visszacsatolással, digitális képelemzéssel, és minta összehasonlító szoftverrel, ami még a tüzelő fegyver típusát is meg tudja határozni, hogy megbecsülhesse a veszélyhelyzet mértékét!

Odapöcköltem neki a fejet, aztán megtornáztattam az ujjaimat.

– Az ujjhegy-profilt ugye nem vette be a veszélyességi tényezők közé?

– Hát… szóval… azt hiszem, benne van az ököl, a tenyéréi, a talp, a térd, a könyök, és…

– És én megszívattam szegény Danit az ujjam hegyével – Barátságosan vállon veregettem a fickót. – Digitalizáljon pár régi Bruce Lee- és Jean-Claude Van Damme-filmet, és építse bele azokat a mozdulatokat a veszélybecslő rendszerébe!

– Igen, igen, de akkor Dani veszélyforrásnak fog tekinteni minden alacsony, gyors mozgású embert!

– Meglehet, doki, meglehet! – Odakacsintottam Simmonsnak, és elsétáltam mellette. – De talán mégsem ártana azelőtt megtanítani erre, hogy elveszíti a fejét szegény kicsikém!

Otthagytam a három tudóst, hadd vitatkozzanak, kire van inkább szüksége az öreg Daninak: állatorvosra vagy elektroműszerészre. Tovább ballagtam a térelválasztó elemek útvesztőjében, a hátsó falnál balra fordultam, és egyenesen a sarokiroda felé vettem az irányt. Idelent egyik irodának sincs ablaka, de a sarkiak sokkal nagyobbak: egyértelmű jele a favorizált kutatónak.

Dr. Andrea Carter kétségtelenül rászolgált a különleges bánásmódra, amit a Cybertronic-tól kapott. Mindezt a személyes előítélet leghalványabb jele nélkül állítom, noha ez a hölgy volt az, aki megcsinálta velem, amit a király összes lova és katonája nem tudott megtenni Tojás Tóbiással. Ezért vitán felül hálával tartoztam neki – olyan ügyesen dolgozott, hogy a lábadozásom már-már csodának volt nevezhető. A többi „reaktivációnál” alkalmazott időrendi táblázat szerint pályafutásomnak mostani szakaszában nagyjából

Denevér Dani szintjén kellett volna mozognom, ami a barát és ellenség közötti különbségtételt illeti. Dr. Carternek köszönhettem, hogy a halálom után alig tizennyolc hónappal már ismét az utcákat járhattam.

Persze Dr. Carter nekem inspirációt is jelentett. Magasabb volt nálam – mint a csontozatomon végzett műtéti beavatkozás után a legtöbb felnőtt ember –, és ha kibontotta dús, vörös haját, az kacskaringós hullámokban omlott a vállára. Sápadt bőrét szeplők tarkították, egészen fitos kis orráig, és kiemelték a szeme hűvös kék színét. Kimondottan csókra termett szája volt, ami – hála az én közreműködésemnek – gyakran váltott zavart csücsörítésről meglepett mosolyra. A keze egyszerre volt finom és erős, egyaránt képes a szelíd tapogatásra, akár egy digitális radar, és a kificamodott ízületek helyrerántására, fölösleges fájdalom okozása nélkül.

Az a fajta hő volt, akiért boldogan meghaltam volna, és elég sütnivaló szorult a kobakjába, hogy semmi ilyesmit ne kívánjon tőlem. Minden tőle telhetőt megtett, hogy összefoltozzon, én pedig keményen dolgoztam, hogy a munkája kifizetődjön. Eddig a dolgok jól alakultak, és büszkén könyvelhettem el, hogy nemrégiben történt átköltöztetése a sarokirodába nem kis részben a velem való együttműködésének volt betudható.

Kopogás nélkül nyitottam be az irodájába, és a NyxStyxet az L alakú helyiség túlsó sarka felé hajítottam. A hozzám legközelebb eső részt, az L egyik szárát, eredetileg konferenciateremnek szánták, de a hosszú asztalon és a mellette álló székeken annyi műanyag vacak és elektromos vezeték volt felhalmozva, hogy abból könnyűszerrel össze lehetett volna szerelni nekem egy kistestvért.

Az alkatrészraktárnak átminősített konferenciarészleg mögött, a terem sarkában Andy zsúfolt munkaközpontot állított fel, és széles polcokkal vette körül. A fehér vibrálássá összemosódó információk három különböző terminálon futottak szakadatlanul, a polcokon pedig irattartók sorakoztak, zsúfolásig tömve technikai adatokat tartalmazó optikai lemezekkel. Tudtam, hogy valahol engem is tesztjelentésekké redukáltak, és itt tároltak a többi között, de ez még mindig ezerszer jobb volt, mint amikor az embert egy döglött kupacban beleborítják valami lyukba a holdkőzetben, úgyhogy nem haragudtam érte.

Az L betű másik szárában további vezetékkötegek és műszerek tornyosultak, ezek azonban működtek is. Halvány fények villogtak valami titkos, belső ritmus ütemében. A számítógépkonzollal szemben egy NeuroDívány állt, amivel már régóta meghitt ismeretséget kötöttem.

Dr. Carter kikapta a NyxStyxet a levegőből, aztán felnézett rám.

– Csak egy csomaggal?

Mielőtt befejeztem volna a vállrándítást, a számítógép lefuttatott nekem egy biztonsági ellenőrzést.

– Nincs szülinapod.

Andy megdörzsölte a szemét, és felállt.

– Nem, de ma rádobtál egy lapáttal a melómra.

– A beszámolók hozzátartoznak a rendes napi ütemtervedhez.

– A te beszámolóid sohasem voltak mindennaposak.

– Amikor az ember post mortem perspektívából tekint az életre, nem sok mindennaposat talál benne.

– Azt hiszem, ezt a „halálérvet” már kitiltottam az irodámból.

Elmosolyodtam.

– Egy pont oda. Ezúttal mit műveltem? Andy kinyitotta az ajtót, ami rendetlen irodáját elválasztotta a csempézett vizsgálótól, és egy intéssel beinvitált. A helyiség közepén, egy rozsdamentes acél műtőasztalon az a nő feküdt, akit a sikátorban leütöttem. Hiába volt meztelen, most valahogy távolról sem tűnt olyan szépnek; valószínűleg azért, mert a jobb lábfeje különös szögben elállt, kékeslila színben játszó arca pedig baloldalt mélyen behorpadt. Megpróbáltam leállítani a számítógépet, nehogy fölülírja a régi emlékképemet ezzel az új látvánnyal, de nem voltam elég gyors; egy kattanás, egy súrlódó zörej, és az eleven nő eltűnt a memóriabankomból.

– Jól csinálod a dolgod, Rex, de pocsék meló romokat takarítani utánad. Eltörted a bokáját, és még a sípcsontját meg a szár kapocscsontját is tönkrevágtad.

– Azt hittem, szereted a kirakós játékokat.

– A legtöbb kirakós játéknak nincsenek porrá zúzott darabjai.

Elhúztam a képem.

– Az arcával mi van?

– Azt csak fél tucat szilánkra törted. Elkomorodtam.

– Azt hittem, nem öltem meg. Mikor belezuhintottam a kukába, még szuszogott.

– Nem a te hibád – Andy egy ugyanolyan típusú moduláris beültetéssel, amivel nemrég a sikátorba hívtam a szemétszállítót, utasítást adott a számítógépeinek, hogy generáljanak egy szemléltető ábrát. Az én beépített számítógépem letöltötte az adatokat, és a kép úgy jelent meg a látómezőmben, mintha a levegőben lebegne a páciens fölött. Andy a nő fejére mutatott közösen megélt hallucinációnkban. – Itt az agyában volt egy elvékonyodott falú hajszálér. Húsz év múlva felrepedt volna, és az emberünk elhalálozik agyvérzésben. A te ütésed idejekorán felszakította, és megölte a lányt. Szerencsénkre az agyat csak korlátozott károsodás érte, és idejében ideszállítottuk, hogy stabilizálhassuk az állapotát – Andy megveregette a nő hullafoltos combját. – Köszönj szépen a kishúgodnak!

Valami bukfencezni kezdett a gyomorszájam körül, és sem én, sem a számítógép nem tudtuk kisütni, mi lehet az. Nem tudom, melyik gondolat rendített meg jobban: hogy esetleg a saját, hús-vér testvéremet öltem meg, vagy, hogy most ugyanazt látom ebben a nőben, amit Andy látott bennem másfél évvel ezelőtt. Tudtam, hogy a nő nem szerepelt a temetésemről készült videofelvételen, de valahogy mégsem tűnt teljesen idegennek. Lehet, hogy régebben ismertem? Vagy csak azt reméltem, hogy a személyében kapcsolatot találok a Cybertronic előtti életemhez, és nem töröm többet a fejemet halálon és feltámadáson?

Esetleg egyszerűen csak attól féltem, hogy Andynek kevesebb ideje lesz rám, miután új játékszert talált magának?

Elfordultam, és a falba szerelt mosdókagylóhoz ballagtam. Kihúztam a kést a jobb lábszáramra szíjazott tokból, és megeresztettem a vizet.

– A másikkal mi van?

– Abszolúte halott volt.

– Akárcsak én.

– Neked csak koponyaszilánkok voltak az agyadban, nem daganat.

Elfintorodtam. Az, hogy Holtnak rákja volt, megfosztotta őt a partnerére váró újjáélesztés lehetőségétől, de nem azért, mert a rák az agyszövetet támadta meg. Az agyszövetet pótolni lehet kibernetikus áramkörökkel, ahogy az én esetemben történt. A rák azért ítélte halálra Holtot, mert a rák kezelése és a metasztázis megakadályozása túl sokba kerülne, és egyhamar nem lehetne használható ügynököt faragni belőle.

– Lejegeled a srácot? Andy bólintott.

– A szervbankba még jó lesz – Összevont szemöldökkel nézett rám, – Ugye tudod, hogy azt a vacakot képtelenség igazán megtisztítani? Vegyi katalizátorral, fekete fény alatt bármikor kimutathatók rajta a vérnyomok. Másfél óra alatt össze tudnám vetni a mintát annak a pasasnak a véranalízisével, akit kinyírtál.

Elmosolyodtam, és hátranéztem rá a vállam fölött.

– Nem érdekelnek a fizikális nyomok a pengén. Holttest nélkül senki sem fog gyanúsítottat keresni. Csupán megtisztítom az eszközeimet a jól végzett munka után.

Andy felvonta az egyik szemöldökét,

– Csak nem valami szentfazék ültetett bogarat a füledbe a Testvériségtől? Készüljek fel hosszabb metafizikai eszmefuttatásra?

Eltettem a kést, aztán megfordultam, és kivillantottam a tőlem telhető legcsábítóbb mosolyomat.

– Tulajdonképpen inkább a fizikai kapcsolat reménye éltet, doktornő!

– Nem boldogulnál, Rex.

– Meg lennél lepve, Andy.

– Nem, nem lennék meglepve. Ne feledd, hogy én foltoztalak össze! Mindent tudok a képességeidről.

– Igazán? Akkor valahogy elfelejthettem egy roppant emlékezetes tesztsorozatot.

– Hisztériás amnézia, Rex – Andrea ásítást erőltetett magára. – Gyakran kiválthatja, ha az ember képtelen megfelelni az elvárásoknak – Hátradőlt, és nekitámaszkodott a meztelen hullával feldíszített műtőasztalnak. – Most komolyan, aggaszt valami?

Megráztam a fejem, de nem elég határozottan, hogy bármelyikünket is meggyőzzem az igazamról.

– Nem hiszem – legfeljebb az, hogy következetesen ellenállsz tagadhatatlan férfiúi csáberőmnek.

– Hiányzó jó modorodat makacssággal pótolod.

– Akkor remélhetek?

– Nem, részemről jobban kedvelem a finomabb megközelítéseket – Gleccser kék tekintete újra végigmért, tetőtől talpig. –Még soha nem reagáltál így a likvidálásokra, Rex. Eddig gond nélkül végezted a piszkos melót.

– Nem azért, mintha ölnöm kellett volna, vagy éppen egy nőt – A bal kezemmel megvakartam az arcomat, aztán összefontam a karom a mellemen. – Valami más motoszkál a fejemben. Nem annyira az ölés ténye, mint inkább az, hogy a meló rázósabb volt a vártnál. Ennek a két madárnak nem kellett volna a környéken szaglásznia. Viszont ott voltak, és ebből csak arra tudok következtetni, hogy a begyűjtött infó sokkal fontosabb, mint gondoltam volna.

Andy feltartotta a kezét.

– Egy szót se többet! Nem akarom tudni, mit szereztél.

– Esküszöm, hogy nem volt benne semmi különleges!

– Szarok rá – Andy hangját némi idegesség élezte. – Elméletileg most nem is szabadna beszélnem veled,

– Pardon? Eddig úgy volt, hogy minden melóm után előzetes beszámolót tartok neked, aztán becsatlakozom Bitmamába, és feltöltöm az összes technikai jellegű adatot.

– Ez a meló másmilyen volt. Alfa Egyes utasítást kaptam, hogy amint lehet, csatlakoztassalak a számítógéphez. Azok a fiúk, akik a tetőházakban vakarják a seggüket, nem akarják, hogy értesüljek róla, mit tudtál meg, és én respektálom a kívánságukat. Amennyiben viszont a megszerzett információ közvetlen hatással van rád, azzal nekem kell foglalkoznom.

– Azt akarják, hogy kimosd a koszt a lepedőből, mikor azt sem tudod, hogy mi ömlött rá?

– Ezért van sarokirodám.

– Bocs, hogy ennyi bajt okozok – A nyitott ajtó felé intettem a fejemmel. – Becsatlakozhatok az irodai cuccodon keresztül?

Andy bólintott.

– Én itt fogom elfoglalni magam. Azt hiszem, hat órai rekonstruktív és integratív sebészmunkának nézek elébe, amit majd harminchat órás intenzív kezelés követ, mielőtt szabadjára engedhetjük a kislányt – Elmosolyodott. – Bár azt nem hinném, hogy tizedannyi rehabilitációs időre lenne szüksége, mint neked. Rajta nem kell annyira kiterjedt munkát végeznem. Kösz, hogy nem törted el a gerincét.

Megint vállat vontam.

– Nem mutattak be minket egymásnak, ezért túlzott bizalmaskodásnak éreztem volna.

– Az örök úriember. Rámosolyogtam.

– Tudnám, hogy kell bánni egy hölggyel, ha megadnád rá nekem az esélyt!

– Csigavér, Rex. Amikor egy olyan nő mellett állok, akit alig fél órája tettél hidegre, a legbájosabb udvarlási kísérleted is elég közvetlennek hat.

– Ezt belátom.

– Talán neki kedvére való lesz a közvetlenség, ha majd összepofozom, és talpra állítom.

– A Kardinális vérére, remélem nem!

– Nem?

– Nem – Megindultam az ajtó felé. – Azt hiszem, nem akarom, hogy csak, azok nők vonzódjanak hozzám, akiket még első randink előtt sikerül kinyírnom.

 

NÉGY

Elhagytam Andy műtőszentélyét, és végigheveredtem a NeuroDívány repedezett vinilhuzatán. Egy kicsit fészkelődtem, amíg a fenekem és a lapockám meg nem találta az ismerős bemélyedéseket a kárpitban, aztán hátrahajtottam a fejemet. Mikor lehunytam a szemem, a számítógép felvillantotta nekem a kérdést, hogy be akarok-e csatlakozni a központi komputerbe, és én igenlő választ adtam.

A kérdés zölden vibráló betűi lángoló fények fehér galaxisává robbantak szét, átnyilallva az agyamon. Egy pillanatra szúró fájdalmat éreztem, aztán átjutottam a falon. A sötét égbolton lebegtem egy apró bolygó felett, amit neonként izzó vektorgrafikák alkottak. A látvány sokkal kifinomultabb is lehetett volna, ám én már régóta úgy döntöttem, hogy a Bitmama világa számomra mindörökre távoli, idegen, és matematikailag tökéletesen precíz fog maradni. Tudtam, hogy a számítógép könnyűszerrel vetíthetne elém olyan képeket, amiket képtelen lennék megkülönböztetni a valóságtól – és fogalmam sem volt róla, hogy nem csinálja-e folyton pontosan ugyanezt velem, az én állítólag független és önálló életemben. Még ha tényleg így is áll a helyzet, és én csupán egy táptartályban úszó, gondolkodó agy vagyok, akkor is teljes életet akarok élni. A szubjektív realitás énáltalam megalkotott verziójában igenis éri leszek az úr.

Az orrommal szépen becéloztam az alattam lebegő bolygót, átváltoztattam a testemet egy karcsú, kecses vadászgéppé, és magam elé vetítettem egy villódzó kontrollképernyőt. Tekintetem végigvándorolt a fedélzeti fegyverrendszerek listáján, aztán elégedett kiválasztottam egy M1716-os Infobombát. A számítógép hűségesen kiszolgált privát fantáziavilágomban; a bevetésem során összegyűjtött adatokat gondosan egy kicsi, áramvonalas bombává tömörítette, aztán aranyló célkeresztet rajzolt a bolygó felszínére. Szélsebes, meredek bukórepülésbe mentem át. Mikor a célzó berendezés fókuszba állt a kiszemelt célterületen, kivágtam az Infobombát, felhúztam magam, és éles szögben elkanyarodtam jobbra.

A bomba felrobbant a bolygón. Információszilánkok pörögtek gyilkos srapnel gyanánt a szubreális égen, ahogy a számítógép gondosan szétválogatott és kielemzett mindent. Láttam, ahogy a két ember képe, akiket megöltem, tehetetlenül elzúg mellettem, és felkacagtam; az utolsó esélyüket sem tudták kihasználni, hogy visszavágjanak nekem azért, amit tettem velük.

Aztán erős rántást éreztem, és a képernyőmön vészfények kezdtek villogni. Hátrafordítottam a fejem, szédült kavargásba taszítva a körülöttem örvénylő világot, és láttam, hogy az egyik farok lemezemet lehasította valami repülő adatszilánk. A kihallgatószékbe szíjazott nő borotvaéles szélű képmása lovagolt a törzsemen, vajként hatolva át külső burkomon; a szivárvány színei folyékony higanyként csorogtak róla, mint amikor az eső eláztat egy vízfestményt. Már csaknem félig kettéhasított, s eközben elég kárt okozott, hogy az egyik ikerhajtóművem leszakadjon a vázamról, és roncsolva-sikongva keresztülrepüljön rajtam. A világ megpördült, felforrt, aztán technicolor vulkánkitörésben szétrobbant, darabokra szaggatva engem is. Átfordultam a fejemen, és zuhanni kezdtem az örökkévalóságba, majd hirtelen megállapodtam. A hátamon meg az ülepemen éreztem a NeuroDívány nyomását, de tudtam, hogy még mindig be vagyok csatlakoztatva a Cybertronic központi számítógéprendszerébe. A NeuroDíványon feküdtem, egy áttetsző falú helyiségben. Szemközt egy széket láttam, amin élesen metszett lapú síkidomokból álló alak ült. A tökéletes gömb alakú fej a háromszögletű fülekkel biccentett felém.

– Jó napot, Cyril.

– Mondtam már, hogy Rexnek szólíts!

– Valóban – Az alak egy nyújtott henger alakú, sárga ceruzával apró, elefántcsont fehér fogaira koppintott. Én tökéletes grafikai szimulációban voltam jelen, az ő felbontása azonban első pillantásra szembeszökővé tette mesterséges mivoltát. Korábban már javasoltam neki, hogy öltsön ő is ugyanolyan jóvágású fazont, mint én, ő azonban jobban szeretett ebben az elnagyolt mértani formában megjelenni. – Ezúttal engedek az óhajodnak, de adandó alkalommal szeretnék majd elbeszélgetni veled a választott neved homonimái által sugallt képzettársításokról.

– Oké, semmi vész. Most azt mondd meg nekem, miért lőttél le?

– Lelőttelek volna?

Elkomorodtam, és reméltem, hogy a számítógép maradéktalan hatásfokkal közvetíti a rosszallásomat.

– Már többször használtam adattovábbításra ezt a kis rutint, és eddig még sosem érezted szükségét, hogy ilyen durván kizökkents belőle. Lelőttél; kifagyasztottál.

– Vagy úgy, a kifagyás! – A dolog, amit magamban Carlnak neveztem el, egy pillantást vetett a bal kezéből kinövő jegyzetfüzetre, – A kommunikációs protokollprogramod valóban kifagyott, de a Központi Vezérlésnek semmi köze hozzá. A diagnosztizáló programok szerint te követtél el hibát, amikor megpróbáltad törölni Lorraine Kovan vizuális adatait. Nem tudod véletlenül, hogy történhetett ez?

– Gőzöm sincs.

– Szaknyelven szólva persze a probléma az volt, hogy amikor az információcsomag kiment, 11.542 megabyte adat volt listázva benne, csakhogy te 21.294 megabyte adatot próbáltál továbbítani. Ráadásul a működési naplód szerint csak 11.5 megabyte adatot különítettél el róla a bevetésed során.

Már azon voltam, hogy elvessem a problémát, de haboztam.

– Több adatom volt azzal a képpel kapcsolatban, mint amennyit összegyűjtöttem? – Valami bizsergést éreztem a lapockáim között. – Talán régebben láttam valahol.

– Lehetséges ez?

– Nem tudom, Carl. Nem szabad elfelejtened, hogy én itt csak tizennyolc hónapos vagyok. A memóriám csak eddig terjed. Nem emlékszem, hogy láttam volna, de mintha egyszer magyaráztál volna valamit nekem az agy „holografikus memóriájával” kapcsolatban. Lehet, hogy láttam a nőt, csak éppen nem szerepel a tudatos emlékeimben. Azok az ügyes kis ketyerék, amikkel teletömtétek a koponyámat, regisztrálták a kapcsolatot, és megpróbálták összehozni a régi élményt a mostanival.

– Elfogadható – Az alak megint a jegyzetfüzetbe pillantott. – Jártál már valaha a vénuszi Messzitelepen?

Megráztam a fejem.

– Tudomásom szerint nem.

Carl a baloldali fal felé intett, és az hirtelen opálossá homályosult. Belekerült pár pillanatomba, mire fölismertem a falra vetített képeket, de aztán rájöttem, hogy egy helikopter géppuskaállványára szerelt kamera felvételeit látom. A daráló a vénuszi őserdő fölött repült. Mikor a sötét lomb takarónak vége szakadt, a helikopter lebukott, és elnyújtott nyolcast írt le egy nagyon kicsi agrártelepülés feketére perzselt romjai felett. Tetemeket nem láttam, de apró zöld kontúrok jelezték azokat a pontokat, ahol a fekvő holttestek megvédték a gyepet a dühöngő lángoktól. Legalább egy tucatot számoltam meg belőlük, mielőtt a kép hirtelen oldalra billent, aztán sisteregve statikus zörejjé foszlott.

– Ez volt Messzitelep? Carl bólintott.

– Kiküldtünk egy robothelikoptert, hogy végezzen egy gyors helyszíni felmérést. A Capitol lelőtte az egységünket. Nagyon érzékenyek erre a területre, és kitüntető figyelmükkel ajándékoznak meg mindenkit, aki bármiféle módon kapcsolatban áll vele. Mrs. Kovant evakuálták a Vénuszról, és ideszállították kihallgatásra.

Megráztam a fejem.

– Bocs, hogy ezt mondom, de nem volt az igazi kihallgatás. Nekem inkább úgy tűnik, mintha arról akartak volna megbizonyosodni, hogy a megfelelő személyt találták-e meg. Az acélember – a pasas, aki a kihallgatást vezette – félbeszakította az asszony beszámolóját, és azt mondta a doktornőnek, hogy csak hallucinál. Amiből én óhatatlanul azt a következtetést vonom le, hogy te tudtad, hogy a Capitol egy különleges valakit bújtat, és csak azt szeretted volna, ha tanúja vagyok, amikor ők megbizonyosodnak erről.

– Ez valóban elfogadható értelmezése az általad kapott utasításoknak.

Mindkét kezem ökölbe szorult.

– Tudom, hogy ezeken a kis találkozókon neked többek között a szellemi képességeim felmérésével kell foglalkoznod, de ettől a vállveregetősditől igazán megkímélhetnél!

– Eszem ágában sem volt vállveregetősdit játszani – Carl feje felém fordult. –Honnan jutott ez eszedbe?

– Találgatni kezdem, vajon miért küldtetek erre a bevetésre, te pedig nem vagy hajlandó megerősíteni a helyes feltevéseimet.

– Talán azt az utasítást kaptam, hogy erősítsem meg a helyes feltevéseket, de tartózkodjak a hibák kijavításától.

Ezen elrágódtam egy darabig. Ha tévedtem, amikor arra gondoltam, hogy ezért a falatka információért küldtek a Torricelli-árokba, akkor a Cybertronic többet tud, mint amennyit nekem elmond. Ez persze egyáltalán nem volt szokatlan; a lövészárokban gubbasztó közkatonák ritkán ismerik vállalati feletteseik terveit és elképzeléseit. Az ilyesmi nem ránk tartozik, mint ahogy annak sem szabadna megfordulni a fejünkben, hogy a gazdáink esetleg mégsem mindentudóak.

Ez a jó a vakokban – nem kérdőjeleznek meg semmit. Kiveszett belőlük a kíváncsiság. Eszük ágában sincs többet tudni a szükségesnél. Csodás kis robotok lesznek belőlük, és tisztességesen elvégzik a melójukat, de képtelenek reagálni az olyan veszélyekre, amik kívül esnek a kiképzésük és korábbi tapasztalataik körén.

A táfosoknak ezzel szemben éppen a kételkedés a dolga. Carl gondosan megfogalmazott válaszának hallatán több kérdés is felmerült bennem. Az egyértelmű volt, hogy a bevetésemmel kapcsolatos feltételezésem tévesnek bizonyult. Az általam begyűjtött információt ezernyi más módon be lehetett volna szerezni, és engem egyik sem sodort volna közvetlen veszélyhelyzetbe. Mivel arra nem volt bizonyítékom, hogy a Cybertronic a halálomat kívánná, kénytelen voltam feltételezni, hogy azt akarták: személyesen én szerezzem meg az információt. Miért?

Kétségtelen, hogy az adattárolás digitalizációt igényel, és a folyamat során egyes információk veszendőbe mehetnek. Talán a főnökeim azt gondolták, hogy én emlékezni fogok valamire, ami a begyűjtött adatokban nem tükröződik? Azt remélték, hogy olyan benyomásaim támadnak Lorraine-nel vagy a szobában tartózkodó többi személlyel kapcsolatban, amelyek az adatállományból hiányozni fognak? Elképzelhető, de ez esetben miért nem rögtön ezzel kezdte Carl a kérdezősködést?

Ezt a kérdést félretettem egy pillanatra, és újra lepörgettem magamban az egész incidenst. Egyszerű, mindennapos kihallgatásnak voltam tanúja; az efféle eseményeket fölösleges ügynökökkel biztosítani, márpedig az a két fickó, akinek kioltottam a gyertyáját a sikátorban, minden kétséget kizáróan a Capitol embere volt. Nyilván azért voltak ott, hogy biztosítsák az épületet és a benne tartózkodó embereket. Ez azt sugallta nekem – akár jól gondolkodtam, akár rosszul –, hogy a Kovan nevű nő iránt mások is érdeklődnek.

Felnéztem Carlra.

– Mikor készült az a felvétel Messzitelepről? És mikor érkezett Mrs. Kovan a Limára?

– A felvétel két hónapja készült, Mrs. Kovan pedig négy órával azelőtt érkezett a Lunára, hogy te átvitt értelemben véve találkoztál vele.

– Szóval eltelt egy bizonyos idő Messzitelep pusztulása és az ő ideszállítása között?

– Méghozzá elég tekintélyes mennyiségű.

– Más vállalatok részéről nem történtek akciók?

– Erre a kérdésre a válasz jelen pillanatban ismeretlen, ám a valószínűsége igen nagy.

Bólintottam.

– Tudom; hülye kérdés.

A nagyvállalatok szabályszerű háborúkat vívtak egymással, úgyhogy a különleges műveletek megzavarása az ellenség bosszantásának bevett módszerévé vált. A Capitol és a Cybertronic nem voltak különösebben ellenségesek egymás iránt, de a Bauhaus és a Mishima örömmel megcibálná a Capitol bajszát, ha képes lenne rá. Az Imperial pedig annyira gyűlölte a Cybertronic-ot, hogy boldogan beleköpnének a Capitol levesébe, ha utána rá tudják kenni az egészet a Cybertronic-ra.

Carl valamit firkantott a jegyzetfüzetébe, aztán a füzet és a ceruza eltűnt.

– Nos, meg van a végkövetkeztetésed?

– Talán. Úgy tűnik, azt akartátok, hogy személyesen én szerezzem meg a Kovannal kapcsolatos információt, esetleg azért, mert korábban már volt dolgom a nővel, amire ti emlékeztek, de én nem. A nőnek nyilvánvalóan nehéz idők állnak a háta mögött, ti pedig kevesebbet tudtok erről, mint szeretnétek. Föltételezem tehát, hogy azt akarjátok, derítsek ki minél többet róla, és reménykedtek, hogy természet adta kíváncsiságom komoly ösztönző tényezőként esik latba – Carlra mosolyogtam. – Igazam van? Az lesz a következő parancsom, hogy ássam bele magam Lorraine Kovan múltjába?

– Egyelőre nincsenek ezirányú utasítások.

Vállat vontam.

– Akkor zátonyra futottam.

– Nem hiszem – Carl áthelyezte a súlyát a széken, és a számítógép még a halk nyikordulást is szimulálta. – Hogyan vélekedsz a munkádról itt a Cybertronic-nál?

A hirtelen témaváltás teljesen váratlanul ért; egy pillanatig se köpni, se nyelni nem tudtam.

– Klassz.

– Nincsenek lidércnyomásaid vagy rémálmaid?

– Tudomásom szerint nincsenek. És mondtam már neked, hogy nem szoktam emlékezni az álmaimra.

– Vagy elfojtod az emlékeidet. Talán fájdalmasak a számodra. Talán arra az időre emlékezel vissza bennük, amikor még nem voltál nálunk.

Megráztam a fejem.

– Folyton azt akarod sugalmazni, hogy át kellene végre esnem az identitásválságon, mert más vagyok most, és más voltam azelőtt. Nem győzöm hajtogatni neked, hogy nincs személyiségzavarom. Én RKX 571127 vagyok. A fedőnevem Cyril Dent, de Rexnek hívatom magam. Ez minden, amit tudnom kell magamról.

– Valóban?

– Ha nem, akkor miért nem mondod meg nekem, hogy ki voltam? – Előrehajoltam, és Carl felé böktem a mutató ujjammal. Nem remegett. – Ideadtátok nekem a saját temetésemről készült videofelvételt, de kiszerkesztettetek belőle minden olyan részletet, ami a személyazonosságomra utalna. Nyilván nem fontos, hogy ki voltam.

– Talán.

– Mindig ezek a talánok!

– Vagy talán nem az a fontos, hogy ki voltál, hanem hogy kinek hitted magad. A temetési szertartás és a gyászbeszédek betekintést engednek abba, hogyan viszonyultak hozzád a környezetedben élők. A konfliktus nem abból fakad, hogy ki voltál akkor és mi vagy most, hanem abból, hogy kinek hitted magad akkor, és minek hiszed most. A traumatikusan indukált amnézia nem törölte el az alapszemélyiségedet.

– Arra célzól, hogy mindig egy jó dumájú, kellemes modorú, belevaló pasas voltam, aki sikert sikerre halmozott a nőknél?

– Talán. És a nőkkel kapcsolatos kudarcaid most talán konfliktusforrást jelentenek számodra.

Ez fájt.

– Nem igazán találkozom sok nővel, Carl. Dr. Carter nem kíván meghittebb viszonyba kerülni velem, és a Cybertronic gyárt olyan kenyérpirítókat, amiknek valamivel színesebb az egyéniségük, mint az idelent szaladgáló vakoknak.

– Nem Dr. Carter és Miss Wickersham az egyetlen nő, akivel volt alkalmad találkozni.

– Hogyne, például itt van a baba, akit ma kinyírtam.

– És Pam Afton meg Fay Fan.

– Ők az üzlettársaim, akik segítettek kialakítani a fedésemet, mint Lunavárosi szabadúszó.

– A puszta tény, hogy az üzlettársaid, nem akadályozott meg benne, hogy megpróbáld elcsábítani őket.

– A flörtölés még nem csábítás.

– Akarod látni a rendszernaplód jelentését a vegetatív idegrendszered reakcióiról, amikor először beszéltél Miss Fannel?

– Nem, köszi szépen – Szerettem volna vicsorogni, de nem tudtam biztosan, hogyan veszi ki magát szubreálban. – Ugye, az alacsony srácoknak mindig is nehezére esett csajokat találni.

– És nem idegesít, hogy most alacsonyabb vagy, mint korábban? Nem találod zavarónak és bosszantónak a különbséget?

– Nem, nem találom annak – Kényszerítettem magam, hogy lecsillapodjak. – Az vagyok, aki.

– És Rexnek nevezted el magad.

– Naná. Én vagyok a király!

– Vagy a Roncs.

Egy pillanatig nem szóltam semmit, elmerültem a hiábavaló igyekezetben, hogy lesöpörjem magamról ezt a húsba vágó megjegyzést. Nem jött össze.

– Befejeztük ezeket a kisjátékokat, Carl?

– Szeretnéd játéknak látni az egészet?

– Igen, mert akkor bármikor időt kérhetek.

A Carl-figura hátradőlt a székén.

– Rendben, Rex, megkapod az idődet. Csak ne feledd, hogy fejlődésed új szakaszába léptél, mint Cybertronic-ügynök és állampolgár. Az utóbbi tizennyolc hónapban a szervezeted integrálta az áramköröket, és a kettő kiválóan alkalmazkodott egymáshoz. Ez többek között azt jelenti, hogy kialakítottál magadban egy sor fontos idegi szinapszist, és a továbbiakban már kiaknázhatod a lehetőségeid teljes körét. Másrészt viszont azt is, hogy komoly változások elé nézel. Ez valahogy nem volt az ínyemre.

– Hogy a bánatba?

– A további integrációs folyamat bekapcsolhatja az idegrendszeredbe az agyad olyan részeit is, amelyek a halálos sokk óta traumában varrnak. Lehet, hogy a korábbi életedről fogsz álmodni, vagy emlékfoszlányok merülnek fel benned a halálodat megelőző időkből.

– Ez megszokott dolog?

– Minden chasseur, akit mi kialakítunk, egyedi személyiség. Egyesek közületek könnyebben megbirkóznak a problémákkal, mások kevésbé. Te igazán ígéretes vagy, Rex, és nem szeretném, ha az elkerülhetetlen meglepne és elpusztítana téged.

– Rendes tőled.

– Nagyszerű. A beszélgetésünk véget ért.

– Fantasztikus. Engedélyezed a kilépést?

– Igen, Cyril Dent szabadúszó ügynök bármikor távozhat. Hová fogsz menni?

– Az Éjféli Napba – mondtam Carlnak, miközben a szubreál kezdett szétfoszlani. – Iszom egyet, kinyírom pár agysejtemet, és amíg csak lehet, késleltetem az elkerülhetetlent.

ÖT

Elhagytam Andy irodáját, és egy mellékajtón benyitottam az alkalmazottaknak fenntartott egyik öltözőbe. Oz birodalmában rengeteg edző- és tornaterem volt, de a tojásfejűek a KFR-ben ritkán csináltak bármi olyasmit, ami megizzasztotta volna őket. Amennyire tudtam, az efféle létesítményeket csak a hozzám hasonló chasseur-ök használták rendszeresen.

Lecibáltam magamról a régi, koszos ruhákat, és belöktem őket egy szemétégetőbe. A csempézett zuhanyozóban kigyulladtak a fények, ahogy beléptem, és a mozgásérzékelők gőzölgő vízsugarakat irányítottak rám. A zuhany apró tűszúrásokkal bizsergette a bőrömet, de én élveztem a kellemetlen érzést. Miután az ember félórát tölt szubreálban, a leggyorsabb módja, hogy teljesen visszahozza magát az obreálba, ha alapvető és alkalomadtán fájdalmas ingereknek teszi ki a szervezetét. És ha az kicsit hülyén hangzik, csak abba gondoljatok bele, hányszor kértetek már meg valakit, hogy csípjen belétek, nem álmodtok-e! A dolgok állása itt is ugyanaz, csakhogy a szubrealitás még az álmoknál is valószerűbb tud lenni, ezért nem árt némi kis segítség, ha az ember ismét az objektív, valóságos világra szeretne összpontosítani.

Nem kételkedtem benne, hogy eszmecserénk után Carl mindenféle feljegyzéseket készít magának, a következő találkozónkra. Megpróbáltam nem törődni vele, és kiverni a fejemből, de rohadtul nehezen ment. Carl egyre inkább kezdett piócaként viselkedni, de forrón reméltem, hogy a piára tett célzásom félre fogja vezetni. Most valószínűleg beleássa magát a témába, nem szenvedek-e titkolt alkoholfüggőségtől, és ez a kis zsákutca elég hosszan el fogja terelni a figyelmét, hogy kőről kőre felrakhassam a védőbástyáimat.

Tulajdonképpen azt akarta kideríteni, hogy miért nem szeretném tudni, ki voltam korábban. Ezt abnormálisnak érezte – még a vakok is szívélyes viszonyban állnak a családjukkal, és büszkék arra, hogy különálló, egyedi személyiségek. Az, hogy én elkeseredetten ragaszkodtam ahhoz, amivé váltam, mélységesen zavarta Carlt, és igyekezett fölkészülni a robbanásra, ami akkor fog majd bekövetkezni – legalábbis szerinte, amikor az a személy, aki voltam, frontálisan ütközik azzal a személlyel, aki most vagyok.

Carl azért tételezte föl ezt a hipotetikus karambolt, mert úgy érezte, fogalmam sincs róla, miért zárom el magam a múltamtól. Ha találgatnom kéne, mire gondolt, azt mondanám, Carl meg volt győződve róla, hogy én durva kisebbségi komplexusban szenvedek. Úgy vélekedett, azért nem akarom tudni, hogy ki voltam a halálom előtt, mert – és itt az új magasságomat hozta fel például – régi énemhez képest kimondottam alsóbbrendűnek érzem magam.

Carl tévedett. Méghozzá nagyon egyszerű oknál fogva. És én eltökéltem magam, hogy ezt az okot, ha beledöglök is, de titokban fogom tartani előtte.

Azért nem akartam tudni, hogy ki voltam, mert az, az illető feldobta a talpát.

Egész életemet Lunavárosban éltem le. Ismertem a bőgést. A világ veszélyes volt. Azt a szerepet, amit korábban a nemzetállamok töltöttek be, most a nagyvállalatok ragadták magukhoz, és lelkifurdalás nélkül bevetették egymás ellen a szuverén országok rendelkezésére álló teljes diplomáciai arzenált. Ebbe aztán minden beletartozott, a nyílt és tisztességes alkudozástól kezdve az öldöklő háborúig. Az orgyilkosság nem számított hallatlannak, és az én esetemben egyértelműen sikerrel járt.

Bár jelenlegi helyzetem ennek ellentmondani látszott, a halál nem kimondottan a túlélők jellegzetes vonása. Akárki voltam korábban, a pasas óvatlanul viselkedett. Hagyta, hogy elkapják. Megcsípték és tehetetlenségre kárhoztatták. Kettétörték a gerincét az első ágyékcsigolyánál, és beverték a koponyáját. Megölték.

Elhatároztam, hogy másodszor nem fogok meghalni. Már nem voltam ugyanaz a személy, és hallani sem akartam róla. Őt megszívatták rendesen. Én viszont győzni fogok, ahol ő elbukott.

Nosztalgikus pillanataimban néha megpróbáltam meggyőzni magamat, hogy ha földerítem a múltamat – például a temetésemről készült videofelvételből kiszűrhető halvány utalások lenyomozásával –, akkor megtudom, hogyan haltam meg, és sohasem fogom még egyszer elkövetni azt a hibát. Tapasztalatokat szerezhetek a korábbi élményeimből. Másodszor nem fogom olyan pozícióba manőverezni magam, hogy megölhessenek.

Az érvelés meggyőző volt, de abban a pillanatban roskadozni kezdett, amint működésbe léptek a józanabb ösztöneim. Ha megtudom, ki voltam, az még nem garancia rá, hogy még egyszer nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát. Sőt, ha visszatérek abba az életbe, amelyben kinyírtak, újra célponttá tehetem magam. És könnyen meglehet, hogy rosszul azonosítom azt a hibát, amely idő előtti elhunytamhoz vezetett. Esetleg újra megismétlem a lépéseimet, és megint megöletem magam, mert alábecsülöm azt a személyt vagy személyeket, akik a halálomat kívánják.

Lehetőségem nyílt rá, hogy újra éljek, és eszem ágában sem volt elvesztegetni. A régi énemnek eltörték a gerincét az első ágyékcsigolyánál. A sérülés következtében elszakadt a gerincvelőm. Nem tudtam használni többé a lábamat. Elvesztettem az irányítást a beleim és a hólyagom fölött. Minden testi funkcióm megszűnt működni deréktól lefelé. Ha a régi énem valahogy magához tér, egész hátralévő életét tolószékben kellett volna leélnie.

Hála azoknak a mikro finomságú, optikai rostokból sodort kábeleknek, amiket Andy verejtékes munkával végigvezetett a gerincoszlopomon, visszakaptam a testem alsó felét. A kábelek a koponyámba ültetett neurobiológiai integrált áramkörökhöz csatlakoztak. Ez a cucc nem csak az altestem irányítását tette számomra lehetővé, hanem nagyszerűen pótolta a károsodott agyszövetet is, amit el kellett távolítani az implantációs műtéthez. Most több információt tölthettem le és használhattam tetszésem szerint, mint amennyire a közönséges ember egész életében szert tesz. Az idegrendszerem által közvetített ingerek feldolgozása és elemzése messze gyorsabb és teljesebb volt, mint az emberi agyban. Moduláris beültetéseimen keresztül bármikor kapcsolatba léphettem a Cybertronic-kal, és a gondolataim két nagyságrenddel gyorsabban pörögtek, mint azelőtt.

A Cybertronic újjáépített. Kimentett abból a roncsból, amely az előző megtestesülésem volt. Sem okát, sem szükségét nem láttam, hogy visszatérjek korábbi életemhez, és a keblemre öleljem. Úgy becsültem, elég hosszú ideig vakvágányra küldtem Carlt, hogy amikor kivergődik belőle, a vizsgálat már tárgytalanná válik, és az eredményességi mutatóm a Cybertronic rendszernaplójában semmissé teszi félelmeit.

Mint azt akárki kilogikázhatta, aki fel volt szerelve egy fémdetektorral vagy egy rádióhullámsávon működő modulációs monitorral, annyi hardvert hordtam magamban, hogy abból egy dilisnek sem esett volna nehezére kikövetkeztetni a Cybertronic-kal való kapcsolatomat. Noha Lunavárosban élt egy kis közösségre való Cybertronie-expatrióta, mindannyiunkat eltéphetetlen kötelékek fűztek az anyavállalatunkhoz: ha bolhák kezdtek ugrálni a chipjeinkben, bizony szükségünk volt egy kis pihentetésre és néhány pótalkatrészre. Más szóval a Cybertronic-almák sohasem estek messze a fájuktól.

Mivel a Cybertronic-kal való kapcsolatomat lehetetlen volt elleplezni, tiszta szívvel fejest ugrottam bele, és egy szabványos inget rángattam magamra, azzal a nyavalyás kis merevített gallérral, hozzá pedig a megszokott fekete nadrágot. Az egyetlen jó dolog a félhüvelykes inggallérban az volt, hogy meghiúsított minden nyakkendőkötésre irányuló próbálkozást, márpedig én valahogy mindig rühelltem azokat a vacakokat. Sokszor eltűnődtem rajta, nem fojtogatott-e félholtra a gyilkosom, esetleg a tulajdon nyakkendőmmel, de józan pillanatimban elhessegettem a gondolataimból az ilyen hülye spekulációkat.

A nadrágszáramat beletűrtem Marsi Rohamosztagos márkájú bakancsaimba, és szorosra húztam rajtuk a csatokat. Amikor kiegyenesedtem, hajszálra úgy néztem ki, mint egy kósza vak a Cybertronic-tól, ami azt jelentette, hogy sürgősen változtatnom kellett a megjelenésemen. A fiúk a KFR-től biztos műanyag zsebvédőt tettek volna a fehér ingre. En inkább egy válltöméses zakót választottam, amely irizáló kék színben pompázott, és félköpeny tartozott hozzá, amelyik hátul össze volt varrva a szegélyével. A zakó a combom közepéig ért, és ez a feltűnő színnel kombinálva határozottan elütött a keményfiús lódenkabátoktól, amit a legtöbb szabadúszó viselt manapság.

Begomboltam a két felső gombot, odabiccentettem a tükörképemnek, aztán bezártam az öltözőszekrényemet, és öntudatos léptekkel megindultam kifelé. Miss Wickersham ügyet sem vetett rám, és ettől azonnal megnyugodtam, mert azt jelentette, hogy nem gyújtottam véletlenségből föl magamat. Egy rejtekúton távoztam az épületből, amit követve egy háztömbbel közelebb lyukadtam ki az Éjféli Naphoz, amikor kiléptem az utcára egy cukrozott tintahalakat áruló üzlet ajtaján.

Hátat fordítottam a Testvériség székesegyházának, és lejjebb ereszkedtem két szinttel a füstös falú alagutakba, hanyagul bandukolva a tarka és illatosnak csöppet sem nevezhető embertömegben. A legtöbb fickó normális volt, egyszerű melósok, akik éppen műszakból jöttek, oda tartottak, vagy az ebédidejüket töltötték. Eltekintve attól, hogy a legtöbben magasabbak voltak nálam, semmi különöset nem találtam bennük. Azok a fajta pasasok, akiket balhé esetén az újságok „ártatlan járókelő” elnevezéssel szoktak illetni.

Akiket érdemes volt figyelni, azok három további csoportra voltak lebonthatók. Az elsőbe az utcai vagányok tartoztak. A sarkokon őgyelegtek, a támpilléreket támasztották, és mindent megtettek, hogy egyszerre nézzenek ki unatkozónak és veszedelmesnek. A szájukból megszakítatlan folyamban áradtak az ötletszegény trágárságok, de csak akkor élénkültek fel, ha valaki megsértődött miatta, vagy – ami még jobb – ijedtnek látszott. A legtöbben fegyvert viseltek, de ritkán komolyabbat egy egyszerű pisztolynál.

Az ő részükről fenyegető veszélyt nem ítéltem túl komolynak, de azért rajtuk tartottam a szemem. Igaz, hogy egyedül voltam, de a járásom nem zsákmány állatra vallott, és ez visszafogta őket. Csak remélni tudtam, hogy ma reggel nem kelt bal lábbal valamelyikük, vagy nem szedett be szemét drogokat. Hacsak valami külső tényező rám nem tereli a figyelmüket, erről az oldalról biztonságban voltam.

A második embercsoport, akiket figyeltem, a vállalati őrjáratok voltak. A közbiztonságról Lunaváros különböző szintjein és szektoraiban vagy a vállalatok gondoskodtak, saját fegyveres rendőreik segítségével, vagy pedig különféle alvállalkozók. A hozzám hasonló szabadúszók nagy része szerződéses őrszolgálatot vállalta szabadidejében, ha éppen nem hajtott semmi nagy zsozsóra. Tisztességesen szerzett pénz volt, de kicsit kockázatos. A cégek nem igazán bánják, ha a szerződéses rendfenntartókat halomra lövik valami nyavalyás létesítmény ostroma közben, így hát az alvállalkozói rendszerben dolgozó kívülállók általában több akciót látnak a reguláris vállalati különítményeknél.

Itt a harmadik szinten a legtöbb rendőr vállalati alkalmazott volt, a szokásos paramilitáris egyenruhában. Tűzerő tekintetében messze fölülmúlták a vagányokat, és szükség esetén bármikor tudtak pillanatok alatt erősítést hívni. Ha az egyik vállalati osztag találkozott a másikkal, tiszteletteljesen szalutáltak egymásnak, bár nem volt kizárva, hogy az anyavállalatuk éppen a rivális porba döngölésével van elfoglalva a Marson vagy a Vénuszon.

A Testvériség itt a Lunán nem vette jó néven a nyílt utcán zajló vállalati tűzpárbajokat, és az inkvizítoraik nagyon is képesek voltak a rend fenntartására.

A biztonságiak elsöprő többsége a harmadik csoport tagjait tartotta szemmel: a szabadúszókat. A szabadúszók általában kiugrott cégalkalmazottak, és mindenféle munkát elvállalnak, amihez némi szürkeállományra, tűzerőre és diszkrécióra van szükség, és később csuklóból letagadható. A szabadúszók részben zsoldosok, részben kémek, túlnyomórészt azonban ágyútöltelékek. A legtöbben ezenkívül bele vannak szerelmesedve az izgalomba, ami egyúttal megmagyarázza, hogyan képesek az egész életüket baromi unalomban leélni, amit csak időnként színesít egy-két gyors lefolyású meló, ahol nagyszerű eséllyel kinyírathatják magukat.

Kinyitottam az Éjféli Nap ajtaját, és láttam, hogy ezúttal a szokásosnál több szabadúszó tartózkodik a csehóban. Bár a szabadúszók visszatérő vendégek az Éjféli Napban, a törzsközönség létszáma viszonylag alacsony, mivel mindig akad valami munka, amihez erős hátakra, gyönge elmékre és ballisztikus páncélra van szükség. Egy gyors körbepillantással egybekötött népszámlálásból megállapítottam, hogy a fölös forgalom főleg azoknak a fickóknak tudható be, akik általában a Capitolnak, a Bauhausnak és a Mishimának szoktak dolgozni. Ez azt jelentette, hogy a három szóban forgó cég lélegzetvételnyi szünetet tart, és arra várnak, mikor tör ki valahol a botrány.

Beléptem, és jobbra fordultam, az asztal felé, ahol a haverjaim szoktak összejönni. Az Éjféli Nap belső dekorációja korai szeméttelep stílusban készült: bordázott bádogfalak a holdkőzetbe vágott alapokon, kilógó vezetékek, ezeréves hologramok, zúgó-vibráló neoncsövek, és a legkülönfélébb szeszesitalok eklektikus választéka. Ami azt illeti, a rengeteg piának egyetlen közös vonása volt: minden üvegről hiányzott az adóbélyeg. Titokban már rég felállítottam magamban egy feltételezést, miszerint a palackokban található lötty csupán roppant áttételes kapcsolatban állhat a palackokon virító színes címkék feliratával. Vettem egy üveg John Greene’st – ezt a sört csak két szinttel lejjebb főzték, ezért úgy éreztem, bízhatok benne –, és megindultam a tömegben a hátsó sarokban éktelenkedő műanyag kábeldob felé.

Pam Afton vett észre először, és sugárzó mosollyal ajándékozott meg, noha az asztal alatt Lane Chung kezét szorongatta.

– Szevasz, Cyril, rég nem láttalak!

A hangjából megkönnyebbülés érződött, és ez kimondottan meglepett. Nem annyira úgy hangzott, mintha a hogylétem miatta aggódott volna, inkább úgy, mintha a megjelenésemmel visszatért volna az életébe a normális világ kísértő szelleme.

– Bizony rég, Pam, de téged látni mindig öröm!

Ezt komolyan gondoltam. Pam magas volt és karcsú, szőke haját divatosan rövidre vágva hordta. Kék szeme egy fokkal melegebb árnyalatú volt, mint Andyé, és általában a szűk, testhezálló kezeslábasokat kedvelte, ellentétben Andyvel, aki a divatosabb, de sokkal kevesebbet mutató cuccokra esküdött. A dögös szerelést egy nagy kaliberű pisztoly egészített ki Pam csípőjén. Ellenséges tűzben kevés hidegvérűbb embert láttam még ennél a cukorfalat kis csajnál.

Lane Chung mellette ült. Lane alacsony volt, sötét hajú, az izmai mintha drótfonatból lettek volna; kevés szavú embernek ismerték, kivéve ha Pamhez beszélt. Mindig is gyanítottam, hogy már azóta bele van zúgva Pambe, amikor még együtt szolgáltak a Marsi Bansheeknél, a Capitol elitegységében, de korábban szigorúan csak fegyvertársak voltak. A kezük egymásba kapcsolódó infravörös körvonala az asztallap alatt azt sugallta, hogy ebben a helyzetben alapvető változás állt be, és magamban eltűnődtem rajta, vajon mi hozhatta végre össze őket.

Még ennél is nagyobb rejtély volt azonban, hogy mi hozhatta össze Pamet és Lane-t Fay Fannel és Klaus Dahlennel.

Akárcsak Lane, Fay is ázsiai származású volt, csak rajta nem látszott annyira: a mongolredő elég jellegzetes vonás, de a kibernetikus szem implant nem sokat hagy belőle. Ovális arca ennek ellenére csinos maradt; fekete haját fiúsan rövidre nyírva hordta. Amennyire tudtam, sohasem dolgozott sem Pammel, sem Lane-nel, bár ismerték egymást az Éjféli Napból. A szabadúszók ugyan általában barátságosak egymáshoz, de arra azért mégsem számítottam, hogy ők együtt szórakozzanak.

A társasági együttlét legfőbb akadálya Klaus volt. Klaus alacsony férfi volt – bár nálam azért egy-két hüvelykkel magasabb –, és annyira sovány, hogy nyugodt lélekkel cingárnak lehetett nevezni. Mindig magasan hordta az orrát, és csak úgy sugárzott belőle a Bauhaustól örökül kapott fensőbbségtudat. Vitán felül áll, hogy a Bauhaus csúcsminőségű és hihetetlenül megbízható fegyvereket gyárt, de ez még nem ok arra, hogy az alkalmazottai annyira beképzeltek legyenek, hogy az embernek egy hanyagul odavetett mondatuktól kinyíljon a bicska a zsebében. Klaus folyton nyöszörgött, hogy milyen szar minőségű ez a cucc meg az a cucc, és ezzel sikeresen az idegeimre ment. Megfordult ugyan a fejemben, hogy kiborítom a székéből, és nagyvonalúan elfoglalom a helyét, mivel azonban Fay-jel volt, szomorúan lemondtam erről a sok izgalommal kecsegtető akcióról.

Lane öntudatosan végignézett az asztaltársaságon, aztán rám mosolygott.

– Na, hogy tetszett a szárazdajkaság?

– Se rozsda, se üzemzavar, és egy karcolás sem esett a vén masinán – Elvettem a pincérnőtől a sörömet, és egy gyűrött öt-piaszterest hagytam a helyén. A többiek nagyot néztek a bőkezűségemen, mire vállat vontam. Valahogy ki kellett magyaráznom az egyhónapos újra szerelvényezésemet és áthangolásomat, ezért azt mondtam nekik, hogy a Cybertronic egyik részlegigazgatója alkalmazott testőrnek. – Jól fizető meló volt. Apuci befejezte a továbbképzést az Aristillus-szektorban, és amíg odavolt, senki sem akarta seggbe rúgni a családját.

Pam bólintott, bár észrevettem, hogy az arcán a bőr egy kicsit megfeszült a szeme körül.

– Ha legközelebb ilyen megbízásod lesz, és segítségre van szükséged, keress meg bátran!

– Úgy lesz – Lepattintottam a sörösüveg kupakját, és zsebre vágtam – még a chasseur-öknek is el kell számolniuk valahogy a kiadásaikról. – Kicsit fáradtnak tűnsz, Pam. Kemény hónap volt?

Már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Lane kezén, amivel az övét fogta, élénk színű hőhullám lüktetett végig. Pam meggondolta magát, és megrázta a fejét,

– Nem különösebben. Csak a szokásos.

– Az jó – Belekortyoltam a sörbe, és mosolyogva élveztem csípős, félédes zamatát. – Valami nagy durranás készül? Tele a csehó parlagon heverő tehetséggel.

Fay válaszra nyitotta a száját, de valami nem stimmelt. A hangja mély volt, és hihetetlenül vontatott. És a szótagok valahogy nem illettek az ajka meg az állizmai mozgásához. Ami azt illeti, kételkedtem benne, hogy ő adja ki azokat a hangokat, amiket hallok.

Aztán elkezdett átalakulni szörnyeteggé.

Az asztallap után nyúltam, de hirtelen nagyon messzinek tűnt. A karom kinyúlt feléje, egyre hosszabbra és hosszabbra. A látómezőm szélén sötétség örvénylett, és halványan éreztem, hogy a sörösüveg kicsúszik a markomból. A térdem megroggyant, és egy másodpercig attól féltem, mindjárt elájulok.

Aztán, ahogy a világ szertefoszlott körülöttem, rájöttem, hogy nem fogok elájulni, Ez a felismerés csak megkettőzte az iszonyatomat, ahogy a sötétség rettentő pörölye a földhöz csapott.