XVII. FEJEZET

Fogalmazási nap

– Siessetek, fiúk! Három óra van, és tudjátok, hogy Fritz bácsi szereti a pontosságot! – sürgette Franz egy szerda délutánon a literátus képű fiatalurakat, akik kezükben könyvvel és papírral elindultak a csengőszóra a múzeum felé.

Tommy nyakig tintásan, az ihlet lázában égve görnyedt az osztályteremben, és szokása szerint buzgón körmölt, mert a komótos Bangs mindig az utolsó percben készült el. Mikor a késlekedőket kereső Franz elsietett az ajtó előtt, Tommy odakanyarította az utolsó betűt, papírra hullatta az utolsó pacát, és az ablakon keresztül távozott, a papírt lobogtatva, hogy megszáradjon. Utána a fontoskodó ábrázatú Nan vitt egy nagy papírtekercset, őt Demi és Daisy követte valamilyen örömteli titokról sugárzó arccal.

A múzeumban szép rend volt, a nagy ablakon beáradó napfény a komlóindák kecses árnyképét rajzolta a padlóra. Az egyik oldalon Bhaer apó és Bhaer anyó ült, a másikon egy asztalka állt, erre tették felolvasás után a fogalmazásokat. A gyerekek nagy félkörben foglaltak helyet tábori székeken, amelyek időnként összecsukódtak, és a rajtuk ülő személy a földre huppant, így attól sem kellett félni, hogy az összejövetel túl hivatalos lesz. Mivel túl sok időt vett volna igénybe, ha mindenki felolvassa a dolgozatát, felváltva csinálták. Szerdánként a fiatalabbakon volt a sor, az idősebbek csak figyeltek leereszkedőn, és derekasan megkritizálták őket.

– Mivel a hölgyeké az elsőbbség, kezdje Nan! – mondta Mr. Bhaer, amint elült a székek és papírok zörgése.

Nan elfoglalta helyét az asztal mellett, és a bevezető kuncogás után az itt következő izgalmas értekezést olvasta fel a szivacsról:

– A szivacs, barátaim, rendkívül hasznos és érdekes növény. Sziklákon nő a víz alatt, és azt hiszem, hogy ez egyfajta alga. Az emberek leszedik, megszárítják és kimossák, mert apró halak és rovarok élnek a szivacs üregeiben. Én kagylókat találtam az új szivacsomban, meg homokot. Vannak nagyon puhák és finomak; azokkal a kisbabákat mosdatják. A szivacsot sokféleképpen lehet használni. Most ismertetek néhányat, és remélem, hogy a barátaim megjegyzik, amit mondok. Az egyik használati mód az arc mosása, amit én nem kedvelek, de megcsinálom, mert tiszta akarok lenni. Vannak, akik nem csinálják, ezért piszkosak. – Itt a felolvasó pillantása megállapodott Dicken és Dollyn, akik összeroppantak a szigorú tekintet súlya alatt, és azonnal elhatározták, hogy ezentúl erényesen sikálják magukat. – A másik használata az ébresztés, amin el-ső-sor-ban a fiúkat értem spe-ci-a-li-ter. – Újabb szünetet tartott a hosszadalmas szó után, hogy kiélvezze a szobán végighullámzó, fojtott nevetést. – Vannak fiúk, akik nem kelnek fel az ébresztésre, és ilyenkor Mary Ann vizet csavar az arcukba egy nedves szivacsból, és ettől szörnyű dühösek, mikor felébrednek. — Itt kitört a nevetés.

– Nekem úgy tűnik, hogy elkalandozol a témától! – kiáltotta Emil, mint akit az elevenén találtak.

– Nem kalandozom! Növényekről és állatokról kellett írni, és én mind a kettőről írok! – csattant fel Nan, máris folytatta, meg se rezzenve a méltatlankodva odasüvöltött „Nem!”-től.

– Még egy érdekes dolgot csinálnak a szivaccsal, és ez az, amikor a doktorok étert cseppentenek rá, és az emberek orrához tartják, mikor kihúzzák a fogukat. Én ezt fogom csinálni, ha nagy leszek, és étert adok a betegeknek, hogy elaludjanak, és ne érezzék, mikor levágom a kezüket és a lábukat.

– Én tudok valakiről, aki macskákat ölt meg így! – kiáltotta Demi, ám Dan nyomban elnémította azzal, hogy felborította alatta a tábori széket, és az arcába nyomott egy kalapot.

– Nem tűröm az ostorukciót! – förmedt rájuk Nan, bosszúsan végigmérve a neveletlen osztozkodókat. Nyomban helyreállt a rend, és az ifjú dáma befejezhette dolgozatát ilyeténképpen:

– Fogalmazásomnak három erkölcsi tanulsága van, barátaim. – Valaki felnyögött, ám erről a sértésről tudomást sem vettek. – Egy: tartsátok tisztán az arcotokat; kettő: keljetek korán; három: ha az orrotokra teszik az éteres szivacsot, lélegezzetek nagyokat, és ne rúgkapáljatok, akkor hamar kijön a fogatok. Nincs több mondanivalóm! – Nan kisasszony tapsviharban foglalt helyet.

– Igen figyelemreméltó fogalmazás. Hangneme emelkedett, és sok humor van benne. Gratulálok, Nan! Most pedig halljuk Daisyt! – Mr. Bhaer rámosolygott az egyik kisasszonyra, majd szólította a másikat.

Daisy rózsásra pirult, míg elfoglalta a helyét, és azt mondta szerény hangocskáján:

– Attól félek, hogy az enyém nem fog tetszeni. Nem olyan kedves és vicces, mint Nané, de nem tudok jobbal.

– Nekünk mindig tetszik, amit te írsz, Virágszál – mondta Fritz bácsi, és véleményét megerősítette a fiúk halk mormolása. Ettől Daisy bátorságra kapott, és felolvasta rövid dolgozatát, amelyet tiszteletteljes figyelemmel hallgattak:

– A macska. A macska egy kedves állat, és én nagyon szeretem őket. Tiszták és csinosak, patkányt és egeret fognak, és engedik, hogy megsimogassák őket, és szeretik az embert, aki kedves hozzájuk. Nagyon okosak, és sehol sem tévednek el. A kismacskák neve cica, és ők bűbájosak. Nekem kettő van, akiket úgy hívnak, hogy Huz és Buz, és az anyjuk Topáz, mert sárga szeme van. A bácsi mesélt egy szép mesét egy emberről, akit úgy hívtak, hogy Mo-ha-med. Neki volt egy szép macskája, és mikor ez a macska elaludt a kabátja ujján, és ő el akart menni, inkább levágta a kabátja ujját, hogy ne ébressze fel a macskát. Szerintem ő egy kedves ember volt. Vannak macskák, amik halat fognak.

– Én isz! – ugrott fel Teddy, aki nagyon be akart számolni a pisztrángjáról.

– Csitt! – szólt rá az anyja, és gyorsan visszaültette, mert Nanhez hasonlóan a pedáns Daisy is utálta az „ostorukciót”.

– Olvastam egyről, aki nagyon ravaszul csinálta. Próbáltam megcsináltatni Topázzal is, de nem szerette a vizet, és megkarmolt. Szereti a teát, és ha a konyhámban játszom, addig ütögeti a mancsával a kannát, míg nem adok neki. Nagyon rendes macska, szereti az almapudingot és a melaszt. A legtöbb macska nem szereti.

– Elsőrangú! – kiáltotta Nat, és Daisy nagyon boldog volt, hogy a barátja megdicsérte.

– Demi olyan türelmetlennek látszik, hogy fel kell szólítanunk, különben nem bírja ki – mondta Fritz bácsi. Demi nyomban felpattant.

– Az enyém egy vers! – jelentette be diadalmasan, majd hangos ünnepélyességgel felolvasta első zsengéjét:

 

Írásom tárgya a pillangó,

Ami egy szép létező,

Repül, akár a kismadár,

De nem énekel ő.

 

Kezdetben kicsi kukac,

Aztán szép sárga báb,

Amiből a pillangó

Gyorsan kieszi magát.

 

Mézet és harmatot eszik,

Nem egy kasban lakik,

Nem hasonlít a darázsra,

Gyereknek példát ad jóságra.

 

Bár lehetnék szép pillangó,

Sárga, kék, zöld és bordó,

Bár azt már nem szeretem,

Ha Dan lekámforozza szegény fejem.

 

A lángész e páratlan kitörése frenetikus sikert aratott, úgyhogy Deminek még egyszer fel kellett olvasnia, ami kissé nehéz volt, mert semmiféle szünetet sem tartott az írásjeleknél, így a kis költő kifulladt a hosszabb sorok végénél.

– Ebből még Shakespeare lesz egyszer! – hahotázott Mrs. Jo, mert e poétái igazgyöngyről eszébe jutott egyik, tízéves fővel írott szerzeménye, amely ilyen sötéten kezdődött:

 

Bár volna csendes sírom,

Hol kis patak csevetel,

S hantomnak ormain

Madár, méh s lepke énekel.

 

– Halljuk, Tommy! Ha belül is annyi tinta van a dolgozatodban, mint kívül, akkor hosszú fogalmazás lesz! – mondta Mr. Bhaer, miután Deminek végre sikerült kiszakadnia a költeményből, és leülnie.

– Ez nem fogalmazás, hanem egy levél. Mert az a helyzet, hogy teljesen elfelejtettem, hogy most rajtam a sor, ezért nem tudtam, mit írjak, és nem volt idő elolvasni, úgyhogy arra gondoltam, hogy nem lenne baj, ha egy olyan levelet hoznék el, amit a nagyinak írtam. Madarak is szerepelnek benne, úgyhogy arra gondoltam, ez is jó lesz.

E hosszas kifogás után Tommy fejest ugrott a tintatengerbe, és evickélni kezdett, itt-ott megállva, ha nem sikerült kisilabizálnia a saját szarkalábait:

 

KEDVES NAGYMAMIKÁM, remélem, hogy jól vagy! James bácsi küldött egy zsebpisztolyt. Gyönyörű kis gyilkos szerszám, az alakja ilyen – [Tommy felmutatott egy szövevényes vázlatot, amely vagy egy szivattyút, vagy egy kis gőzgép belsejét ábrázolta] – a 44 az irányzék, a 6 az agy, amit az A-ba kell beleilleszteni, a 3 az elsütőszerkezet, a 2 az ütőszeg. A töltényűrt kell megtölteni, és nagyon nagy erővel és egyenesen lő. Nemsokára megyek mókusra lövöldözni. Már több madarat lőttem a múzeumnak. Foltos begyük van, és nagyon tetszettek Dannek. Prímán kitömte őket, és most úgy ülnek a fán, mint az igaziak, csak az egyik olyan, mintha egy kicsit be lenne csípve. A múltkor egy francia dolgozott itt nálunk, és Asia olyan viccesen ejtette a nevét, hogy ezt muszáj elmondanom. A neve az volt, hogy Germain; Asia először Jerrynek hívta, de kinevettük, akkor megváltoztatta Jeremiah-re, de megint csak kinevettük, és akkor lett belőle Mr. Germany, de mivel akkor is kinevettük, akkor lett belőle Garrymon, és azóta is az maradt. Azért nem írok gyakran, mert rengeteg dolgom van, de sokszor gondolok rád, és őszintén remélem, hogy olyan jól vagy, amennyire egyáltalán érezheted magadat nélkülem. Szerető unokád:

THOMAS BUCKMASTER BANGS

 

U. I. Ha hozzájutsz postai bélyeghez, gondolj rám!

N. B. Csók mindenkinek, főleg Almira néninek. Süt mostanában mazsolás kalácsot?

U. I. Mrs. Bhaer tiszteletteljes üdvözletét küldi.

U. I. És Mr. Bhaer is azt küldené, ha tudná, hogy írok.

N. B. Apától órát fogok kapni a születésnapomra. Ennek örülök, mert jelenleg nem áll módomban megállapítani az időt, ezért gyakran elkések óráról.

U. I. Remélem, hamarosan találkozunk. Nem akarsz meghívni magadhoz?

T. B. B.

 

Minden utóiratot újabb hahota fogadott. A hatodikra, amely egyben az utolsó volt, Tommy annyira elfáradt, hogy örült, hogy leülhet, és megtörülgetheti kivörösödött arcát.

– Remélem, a kedves matróna kibírja élve ezt a levelet – jegyezte meg Mr. Bhaer a zsinatolás leple alatt.

– Majd nem veszi tudomásul a végső utóirat ordítóan finom célzását. A levél maga is elég. Bőven kibírja Tommy látogatása nélkül – felelte Mrs. Jo, akinek eszébe jutott, hogy az öreg hölgy rendszeresen ágynak esett garázda unokájának vizitjei után.

– Moszt én! – jelentkezett Teddy, akinek, mivel bevágott egy nyúlfarknyi versikét, annyira szavalhatnékja volt, hogy végigszökdécselte az egész felolvasást, és most már nem lehetett visszatartani.

– Attól félek, elfelejti, ha még tovább kell várnia, és így is épp eleget bajlódtam, amíg sikerült betanítanom – magyarázta az anyja.

Teddy a szónoki emelvényhez totyogott, egyszerre pukedlizett és bólintott, mintha mindenkinek a kedvére akarna tenni, majd babahangján elhadarta a verset, mindig azokat a szavakat nyomva meg, amelyeket nem kellett volna:

Szok pici hajmabból

Les a séles tendej,

Szok pici pojsemből

Les azs anaföjd

 

Kedvesz kici sókból,

Ha mindennap mondod,

Éden les azs otthon,

S menojsád a föjd.

 

Befejezésül tapsolt, megismételte a főhajtással kombinált pukedlit, majd az anyjához rohant, és az ölébe fúrta az arcát, annyira megilletődött a mennydörgő tapsvihartól, amely szavalatát köszöntötte.

Dick és Dolly nem szokott írni; ők megfigyelték az állatok meg a rovarok viselkedését, aztán beszámoltak arról, amit láttak. Dick szerette ezt, és mindig sok mondanivalója volt; tehát mikor szólították, kivonult az asztalhoz, ránézett hallgatóságára bizakodó, fénylő szemével, és olyan lelkes komolysággal adta elő kis beszédét, annyira átragyogott görbe testén az „egyenes lélek”, hogy senki nem mosolygott volna rajta.

– A szitakötőket figyeltem meg, és olvastam róluk Dan könyvében, úgyhogy azt próbálom elmondani, amire abból emlékszem. A tónál rengeteg repked, tiszta kékek, nagy szemük van, olyan csipkeszerű szárnyuk, szóval nagyon szépek. Fogtam egyet, és megvizsgáltam, és azt hiszem, hogy ez a leggyönyörűbb rovar, ami csak van. Náluk kisebb állatokat fogdosnak, azokat eszik, és van nekik egy ilyen furcsa kampójuk, amit behúznak, ha nem vadásznak. A szitakötő szereti a napot, és egész nap táncol a napsugárban. Mit is lehetne még mondani? A, már tudom! A vízbe rakja a tojásait, amik lesüllyednek a fenékre, és az iszapban kelnek ki. Kis csúfságok jönnek elő belőlük, amiknek a nevét nem tudom, de barnák, és folyton levedlik a bőrüket, és egyre nagyobbak lesznek. Csak gondoljatok bele: két évbe telik, mire szitakötők lesznek! Most jön a legérdekfeszítőbb rész, úgyhogy figyeljetek ide, mert szerintem ezt nem tudjátok. Valamiből tudja, hogy mikor lesz kész, és akkor az a csúnya kukacféleség kimászik a vízből egy kőre vagy egy sásra, és megrepeszti a hátát.

– Én ezt nem hiszem! – közölte Tommy, aki nem volt jó megfigyelő, és komolyan hitte, hogy Dick csak „az ujjából szopja”, amit mond.

– Ugye, hogy felrepeszti a hátát? – apellált Dick a professzorhoz, aki a kis előadó nagy megelégedésére feltétlen határozottsággal bólintott.

– Na szóval, akkor teljes egészében kijön belőle a szitakötő, és kiül a napra – szóval úgy életre kel. Aztán megerősödik, aztán kitárja a szép szárnyát, és elrepül, és soha többé nem lesz kukac. Ennyit tudok, de majd megpróbálom akkor is megfigyelni, amikor csinálja, mert szerintem csodálatos dolog átváltozni gyönyörű szitakötővé, ugye?

Dick jól adta elő ezt a történetet, és mikor azt írta le, ahogy az újszülött rovar elrepül, csapkodott a kezével, és úgy nézett fel, mint aki látja is a szitakötőt, és szeretné követni. Volt valami az arcában, ami azt sugallta az idősebb hallgatóknak, hogy egyszer majd teljesül a kis Dick kívánsága; hogy a kiszolgáltatottság, a szenvedés évei után ő is kiszabadul a napfénybe egy boldog napon, hátrahagyja szegény, beteg testét, és új, szép alakot ölt egy ennél tisztességesebb világban. Mrs. Jo magához húzta, megcsókolta vékony arcát, és azt mondta:

– Kedves kis történet volt, drágám, és te remekül megjegyezted. Mindent megírok anyádnak, eldicsekszem veled! – Dick, aki boldogan mosolygott, mert így megdicsérték, ott, Bhaer anyó térdén elhatározta, hogy nagyon fog figyelni, hátha megláthatja a szitakötőt, miközben alakot vált. Dolly-nak a „kacsáról” volt némi mondanivalója, amit nagy keservesen bemagolt, majd éneklő hangon elkántált:

– A vadkacsát nehéz megölni; az emberek elbújnak, és úgy lövöldöznek rájuk, vagy szelíd kacsát hápogtatnak, és mikor a vadak odajönnek, akkor lőnek rájuk. Fából is faragnak kacsát, és azok úszkálnak, és a vadak odajönnek, hogy megnézzék őket, úgyhogy szerintem a vadkacsák buták. A mi kacsáink nagyon szelídek. Sokat esznek, és sokat bogarásznak a sárban és a vízben. Nem vigyáznak a tojásaikra, hagyják, hogy megzápuljanak, és…

– Az enyéim nem! – rikoltotta Tommy.

– Hát pedig vannak ilyenek, Silas mondta. A tyúkok nagyon vigyáznak a kicsi kacsákra, csak azt nem szeretik, ha bemennek a vízbe, és akkor nagyon kárálnak, de a kicsik fütyülnek rájuk. Én szeretem a töltött kacsát, jó sok almamártással.

– Én a baglyokról fogok beszélni – kezdte Nat, aki Dan segítségével jól felkészült a témára.

– A baglyoknak nagy fejük, kerek szemük, horgas csőrük és erős karmuk van. Vannak szürkék, vannak fehérek, vannak feketék és sárgásak. A tollúk nagyon puha, és fel lehet borzolni. Nagyon halkan repülnek, és denevérekre, egerekre, kismadarakra és ilyesmikre vadásznak. Istállókban, fák odvaiban fészkelnek, és vannak olyanok, amelyek más madarak fészkeit foglalják el. A nagy fülesbagoly két tojást tojik, amik nagyobbak a tyúktojásnál, és vörösesbarnák. A macskabagoly öt sima, fehér tojást tojik; ez az a fajta, amelyik éjszaka huhog. Egy másik fajtának olyan hangja van, mintha egy madár sírna. Egészben eszik meg az egeret és a denevéreket, és azokat a részeket, amelyeket nem tudnak megemészteni, kis golyókká gyúrják és kiköpik.

– A mindenségit, de mókás! – kiáltott Nan.

– A baglyok nappal nem látnak, és ha kikerülnek a fényre, félvakon csapkodnak ide-oda, és a többi madár kergeti és vágja őket, mintha ezzel szórakoznának. A fülesbagoly nagyon nagy, majdnem olyan nagy, mint egy sas. Nyulakat, patkányokat, kígyókat, madarakat eszik, és sziklákon meg ócska, romos házakban lakik. Sokféle hangja van; sivít, mint akit fojtogatnak, meg azt is mondja: „Hau-ó! Hau-ó!”, és éjszaka ijesztgeti az embereket az erdőben. A hóbagoly a tenger mellett meg a hideg helyeken él, és egy kicsit hasonlít a sólyomra. Van egy olyan bagolyfajta, amelyik üreget ás, és úgy lakik benne, mint a vakondok. Ezt üregi bagolynak hívják, és nagyon kicsi. A gyöngybagoly a legközönségesebb fajta. Egyszer megfigyeltem egyet, ahogy ült egy fa odvában, és olyan volt, mint egy kis szürke macska, az egyik szeme nyitva volt, és a másikat becsukta. Alkonyatkor szokott előjönni, és akkor leül, és vár a denevérekre. Fogtam egyet, és itt van!

E szavakkal Nat előhúzott a kabátja alól egy bolyhos kis madarat. A bagoly pislogott, és felborzolta a tollát. Nagyon gömbölyűnek, álmosnak és riadtnak látszott. Felrepült az ajtó fölé akasztott fenyőtobozcsokorra, onnan szemlélte bóbiskoló fontoskodással a társaságot, amely nem győzött derülni.

– Hoztál nekünk valamit, George? – kérdezte Mr. Bhaer, amikor ismét csend lett.

– Hát én borzasztó sokat tanultam és olvastam a vakondokról, de kijelentem, hogy minden egyes szót elfelejtettem, kivéve, hogy lyukakat fúrnak, és azokban laknak, és úgy lehet megfogni őket, hogy vizet öntünk a lyukba, és biztosan éhen halnak, ha nem ehetnek elég gyakran. – Pufi leült, és már bánta, hogy lustaságában nem írta le értékes megfigyeléseit, mert az utolsót, ami megmaradt az agyában, általános mosolygás fogadta.

– Akkor hát mára végeztünk – kezdte volna Mr. Bhaer, ám Tommy közbekiabált:

– Nem, még nem! Hát nem tetszik tudni? Oda kell adni a dolgot! – Vadul kacsingatott, és gyűrűt formált a két ujjából.

– Jaj nekem, nem elfelejtettem! Rajtad a sor, Tom! – Mr. Bhaer visszasüllyedt a székébe. A fiúk, az egyetlen Dan kivételével, olyan képet vágtak, mint akiket csiklandoznak.

Nat, Tommy és Demi elhagyta a múzeumot, de rögtön vissza is tértek egy kis vörös marokén dobozzal, amelyet Tommy hozott nagy ünnepélyesen, Mrs. Jo legjobb ezüsttálcáján. Nat és Demi kíséretében odavonult a mit sem gyanító Danhez, aki úgy bámult rájuk, mintha valamilyen tréfára számítana. Tommy elegáns és hatásos beszéddel készült az alkalomra, de mikor eljött a perc, minden kiment a fejéből, és csak azt mondta, amit őszinte gyerekszíve diktált:

– Na szóval, öreg, egyhangúlag akartunk adni neked valamit, hogy jóvátegyük, ami nemrég történt, és megmutassuk, mennyire kedvelünk, mert ilyen príma vagy. Kérlek, fogadd el, és kívánunk jó szórakozást.

Dan olyan vörösre pirult, mint a doboz, és csak annyit tudott motyogni a megdöbbenéstől: – Kösz, fiúk! – Ügyetlenül matatva felbontotta a csomagot, de mikor meglátta, mi van benne, felragyogott az arca. Megragadta a rég vágyott kincset, és olyan lelkes szavakra fakadt, amelyekkel mindenki elégedett lehetett, habár Dan nyelvezetét távolról sem lehetett csiszoltnak nevezni:

– Hú, de bitang! Hát, apuskáim, ez piszok rendes volt tőletek! Pont ilyet akartam! Ide a jattodat, Tommy!

Nagy körbejatt következett, mert a fiúk annyira örültek Dan örömének, hogy mindenki a kezét nyújtogatta, és az ajándék szépségét magasztalta. A kedélyes karattyolás kellős közepén

Dan tekintete megkereste Mrs. Jo-t, aki a körön kívül állva figyelte jókedvűen a jelenetet.

– Nem, nekem semmi közöm hozzá! Kizárólag a fiúk érdeme! – felelte Bhaer anyó, amikor Dan hálás pillantása neki mondott köszönetet a pillanatért. Dan elmosolyodott, és olyan hangon mondta, amelyet egyedül Mrs. Jo értett:

– Akkor is a magáé. – Átfurakodott a fiúk között, és először Mrs. Bhaernek nyújtott kezet, majd a derék professzornak, aki a jóindulattól sugárzó szemmel nézte a nyáját.

Dan némán köszönte meg mindkettőjüknek, erősen megszorítva a jóságos kezeket, amelyek fölemelték, és beengedték egy boldog otthon biztos menedékébe. Egyetlen szó sem hangzott el, de a házaspár így is értette, mit üzen a kézfogás. A babszem Teddy adott hangot közös örömüknek, midőn kihajolt az apja karjából, átölelte a fiút, és azt mondta az ő babanyelvén:

– Eném jó Danny! Moszt mindenti sejeti!

– Gyere, Dan, mutasd meg a mikroszkópodat, hadd lássunk valami nagyított ebihalat vagy ázalagot, ahogy hívod őket! – hívta Jack, aki olyan kínosan érezte magát, hogy legszívesebben elsomfordált volna, ha Emil vissza nem tartja.

– Azt is teszem. Pislants bele, és mondd el, mit láttál – felelte Dan, aki boldogan dicsekedett becses mikroszkópjával.

Egy bogár fölé tartotta, amely történetesen az asztalon hevert. Jack lehajolt, belepislantott, aztán megdöbbent arccal fölegyenesedett:

– Azt a hét meg nyolcát! Micsoda kampói vannak az öregnek! Már értem, miért fáj olyan piszokul, mikor megfogunk egy cserebogarat, és megcsíp!

– Rám kacsintott! – rikoltotta Nan, aki bedugta a fejét Jack könyöke alatt, hogy az övé legyen a második pislantás.

Sorra belenéztek mind, aztán Dan megmutatta nekik a moly szárnyának szép lemezeit, a hajszál négy, pelyhes szögletét, a levél erezetét, amely szabad szemmel alig látható, de a kis csodalencse sűrű rostéllyá nagyítja, saját ujjuk bőrének fura hegyeit-völgyeit, a pókháló szálának vastag selyemcérnáját, és egy méh fullánkját.

– Olyan, mint a mesekönyvemben a varázsszemüveg, csak ez érdekesebb! – ámuldozott a lenyűgözött Demi.

– Dan most már varázsló, aki meg tudja mutatni nektek a hétköznapok titkait, mert megvan benne a két szükséges tulajdonság: a türelem és a természet szeretete. Csodálatos, gyönyörű világban élünk, Demi, és minél többet tudtok róla, annál bölcsebbek és jobbak lesztek. Ez a kis üveg új tanítókkal fog megajándékozni, akiktől, ha akartok, sok érdekes dolgot tanulhattok – mondta Mr. Bhaer, örvendezve a fiúk érdeklődésének.

– Láthatnám ezzel a mikroszkóppal valakinek a lelkét, ha nagyon erősen néznék? – kérdezte Demi, akire mély hatást gyakoroltak az apró üvegdarab képességei.

– Nem, drága gyermekem, ahhoz ez nem elég hatalmas, és sohasem is lesz az. Sokáig kell várnod, amíg annyira kitisztul a szemed, hogy megláthasd Isten csodáinak legtitokzatosabbikát. Ám a látható szép tárgyak addig is segítenek megérteni azokat, amelyek még náluk is szebbek, csak nem láthatók – felelte Fritz bácsi, és a fiú fejére tette a kezét.

– Daisy meg én úgy gondoljuk, hogy ha léteznek angyalok, azoknak a szárnya olyan, mint a pillangóké ezen az üvegen át, csak puhább, és aranyból van.

– Hidd ezt, ha így tetszik, és vigyázz, hogy a szárnyacskáid megmaradjanak fényesnek és gyönyörűnek, csak még jó sokáig ne repülj el!

– Nem fogok! – És Demi szavának állt.

– Isten áldjon benneteket, fiaim! Most mennem kell, úgyhogy a természettudományok új professzorára bízlak benneteket. – Mrs. Jo távozott, fölöttébb elégedetten, hogy a fogalmazási nap ilyen jól sikerült.

XVIII. FEJEZET

Betakarítás

A kertek szépen virultak ezen a nyáron. Szeptemberben nagy örömmel betakarították a termést. Jack és Ned egyesítette a birtokát, és krumplit vetett, mert annak van piaca. Tizenkét vékával lett, az apró szemeket is beleértve. Ezt eladták méltányos áron Mr. Bhaernek, mert Plumfieldben sok krumpli fogyott. Emil és Franz kukoricát termelt, és vidám tengerihántást rendezett az istállóban, majd őrletni vitték a magot, és büszkén tértek haza a liszttel, amelyből sok tejes kása és lepény jut majd a család asztalára. Pénzt nem voltak hajlandók elfogadni érte, mert mint Franz mondta:

– Ha életünk végéig kukoricát termesztenénk, akkor se hálálhatnánk meg a bácsinak azt, amit értünk tett!

Natnek olyan sok babja termett, hogy már a fejtés gondolatától is kétségbe esett. Ekkor Mrs. Jo új módszert javasolt, amely nagyszerűen bevált. A száraz hüvelyeket szétterítették az istálló padlóján. Nat hegedült, és a fiúk addig járták a babon a francia négyest, amíg nagy nevetések közepette és feltűnően kevés munka árán ki nem pergett a szem.

Tommy hathetes babja csúful leszerepelt. Bangs nem öntözte, mert meg volt győződve róla, hogy a növény önállóan is képes elboldogulni. Már a korán jött szárazság sem tett jót szegény babnak, amelyet annyira kimerített a gyomokkal és bogarakkal folytatott magányos viadal, hogy lassan sorvadt a halálba. Tommynak ismét föl kellett ásnia az ágyasát, amelybe ezúttal borsót ültetett. Csakhogy már elkésett. A madarak is megettek egy csomót, a tövek lekonyultak, mert nem plántálták elég mélyre őket, és mikor végre termőre fordultak, senkinek sem kellett a szegény borsó, mert lejárt az ideje, ennélfogva rágós és keserű lett. Tommy a jótékonyságban keresett vigaszt; az összes bogáncsot, amit talált, átültette az ágyasába, és gondosan ápolta őket Toby számára, aki kedvelte a tüskés csemegét, és ott legelte, ahol érte. A fiúk sokat viccelődtek Tommy bogáncsveteményén, ám ő erősködött, hogy erényesebb dolog Tobyval foglalkozni, mint saját magával, és kijelentette, miszerint a következő évben egész gazdaságát átállítja a bogáncs-, kukac-és csigatermelésre, hogy Demi teknőseinek, Nat baglyának és a szamárnak is meglegyen a kedvenc tápláléka. Mennyire rávallott ez a slampos, nemtörődöm, jószívű Tommyra!

Demi egész nyáron szállította a nagyanyjának a salátát, és ősszel küldött a nagyapjának egy kosár pasztinákot, amelyet addig sikált, míg olyan nem lett mindegyik, akár egy nagy, fehér tojás. Nagyanya szerette a salátát, nagyapának pedig az volt az egyik kedvenc idézete:

 

Lucullus józan mértéktartásnak okán

Evett sült pasztinákot a szabin tanyán.

 

Ennélfogva a család nyájas istenének és istennőjének bemutatott zöld áldozatok egyszerre voltak szeretetteljesek, alkalmatosak és klasszikusak.

Daisy földecskéjén nem volt más, mint virág, de azokon egész nyáron nyíltak az illatos és tarka szirmok. A kislány nagyon szerette a kertjét, bármikor elbíbelődött vele, és olyan hűséges gyöngédséggel gondoskodott a rózsáról, az árvácskáról, a szagosbükkönyről, az illatos rezedáról, mint a babáiról és a barátairól. Nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy csokrocskákat küldjön be a városba, és voltak vázák a házban, amelyeket mindig ő töltött meg virággal. Kedves történeteket talált ki a virágairól, és szívesen mesélt a gyerekeknek az árvácskáról, megmutatva a mostohaanya-szirmot, amely aranyban és bíborban trónol zöld székén; a két, vidám sárgába öltözött édes gyermeknek jut külön székecske, ám a fakó mostohagyermekek összesen egy sámlin osztoznak, míg a szegény papácskát a piros hálósipkájában eldugják szem elől a virág közepén. A sisakvirág közepéből egy sötét kis arc kukucskál, a kanárisárga sarkantyúka virágai olyanok, mintha törékeny madarak csattogtatnák arany szárnyaikat, az ember szinte várná, mikor szállnak el, és az oroszlánszáj termése, ha összenyomják, akkorát szól, mint a pisztolylövés. Pompás babákat remekelt piros és fehér mákvirágból, fodros ruhájukat fűszálövvel kötötte át, zöld fejükbe a szépecske kelyhéből alkotott extravagáns kalapot nyomott. A virágnép rózsaszirom-vitorlás babhüvely-hajókba telepedett, és a legelbájolóbb hajókázásokra indult a csendes tavon. Daisy, miután rájött, hogy csakugyan nincsenek tündérek, teremtett magának tündérnépet, és szerette fantáziadús kis barátait, mert híven eljátszották a szerepet, amit nekik juttatott a nyár.

Nan a gyógynövények sokaságát ültette, amelyeket egyre szenvedélyesebb érdeklődéssel és odaadással gondozott. Szeptemberben szorgosan aratta és aszalta, majd csokorba kötötte a termést, feljegyezte egy füzetkébe, hogy melyik növény mire jó. Számos kísérletet végzett, és számos baklövést követett el, így hát nagyon akkurátus akart lenni, nehogy a pirinyó Huz megint görcsöket kapjon, mint mikor tévedésből fehér ürmöt adott be neki macskamenta helyett.

Dick, Dolly és Rob a saját telkecskéjén túrta a földet, nagyobb hűhóval, mint a többiek együttvéve. A két D pasztinákot meg sárgarépát termelt, és alig várták, hogy felszedhessék végre a drága zöldségeket. Dick titokban megnézte a sárgarépáját, aztán visszadugdosta a földbe, igazat adva Silasnak, hogy korai még az idő.

Robnak négy kis úri tökje és egy irdatlan sütőtökje termett, valóságos behemót. Ha én mondom, elhihetik, hogy két kistermetű személy elfért rajta ülésben egymás mellett. Mintha magába szívta volna a kertecske minden jóságát és napsugarát, hogy nagy, pufók aranygömbbé dagadjon, amely számos hétre ígért ínycsiklandóan illatozó sütőtökös pitét. Robby olyan büszke volt behemót zöldségére, hogy mindenkit odacipelt csodát látni, majd mikor kezdett foga lenni az időnek, éjszakára bebugyolálta egy ócska takaróval, mint egy féltett kisbabát. Mikor leszedték, senkinek sem engedte meg, hogy a tökhöz nyúljon. Maga tolta el a csűrbe a kis taligáján, amely elé befogta segítségül Dicket és Dollyt, de még így is majd megszakadt. Anyja megígérte, hogy ebből fogják sütni a hálaadásnapi pitét, és célozgatott rá, hogy tervez valamit, ami fényes dicsőséget hoz majd a bajnoki töknek és a gazdának.

Szegény Billy uborkát ültetett, ám balszerencsés módon azt kapálta ki a libatop helyett. Ezen a tévedésen borzasztó búnak eresztette a fejét tíz percig, aztán elfelejtette az egészet, és elvetett egy marék tarka gombot. Talán pénznek hitte együgyűségében, és azt képzelte, hogy majd kihajt és elszaporodik, és akkor neki is olyan sok negyeddollárosa lesz, mint Tommynak. Senki se szólt bele a dolgába, hagyták, hadd pepecseljen kedvére a parcellájában, amely hamarosan úgy festett, mintha kisebb földrengések sorozata rázta volna meg. Mikor eljött a betakarítás napja, Billy csak dudvával és kavicsokkal dicsekedhetett volna, ha a jószívű öreg Asia nem akaszt fél tucat narancsot a száraz fára, amit a fiú a telke közepébe szúrt. Billy ujjongott a termésnek, és senki se rontotta el az örömét, ha már a csodatevő szánalom idegen gyümölcsöt növesztett neki a száraz ágon.

Pufinak számos megpróbáltatást tartogatott a dinnyéje. Türelmetlenségében csapott egy magányos tivornyát, mielőtt beért volna a gyümölcs, és úgy elrontotta vele a gyomrát, hogy egy-két napig az is kétségesnek látszott, lesz-e még gusztusa valaha dinnyére. De valahogy átvészelte, és az első kantalupját úgy adta fel az asztalra, hogy egyetlen falat sem hiányzott belőle. Pufinak kitűnő dinnyéje termett, mert a napsütötte lejtőn gyorsan megért a gyümölcs. Az utolsókat és legjobbakat sokáig meghagyta a száron, mert, mint bejelentette, egy szomszédnak szándékozott eladni őket. A fiúk, akik maguk szerették volna megenni, mérgesek lettek, és frappáns módon adtak kifejezést a bosszúságuknak. Amikor egy reggel kiment gyönyörködni a piacra szánt három pompás görögdinnyében, mindegyikről a zöld héjba hasított röfi szó vigyorgott az elszörnyedt Pufira. Rettenetes haraggal rohant árulkodni Mrs. Jo-hoz, aki meghallgatta, sajnálkozott, majd azt mondta:

– Ha azt akarod, hogy őket nevessék ki, elmagyarázom, hogyan csináld, de akkor nem szabad eladnod a dinnyédet.

– Jó, nem adom el. Úgyse tángálhatom el mindet, de azért szeretném, ha megemlegetnék az alamuszi piszkok! – pöfögte Pufi.

Mrs. Jo úgyszólván biztosan tudta, kik követték el a csínyt, mert előző este három fej gyanúsan összehajolt a pamlag sarkában, és ha ezek a fejek pusmogva-kuncogva bólogattak, a tapasztalt asszonyszemély már tudta, hogy valami kópéság készül. Igazolta gyanúját a holdfényes éjszaka, az öreg cseresznyefa megzörrenő ágai Emil ablaka alatt, a vágás Tommy ujján. Miután sikerült lehűtenie Pufi mérgét, utasította, hogy hozza be a bántalmazott görögdinnyéket az ő szobájába, és egy szóval se árulja el, mi történt. Pufi engedelmeskedett, a három széllelbélelt meg csodálkozhatott, hogy ilyen szelíden tűri a heccüket. Ez egészen elrontotta a mulatságot. Viszont a dinnyék eltűnésétől kínosan érezték magukat, akárcsak Pufi jámborságától, mert ő kerekebbnek és békésebbnek látszott, mint valaha, és zavarba ejtően flegma szánakozással figyelte őket.

Vacsoránál megértették, miért. Ekkor teljesedett be Pufi bosszúja, mert őket nevették ki. Midőn a puding elfogyott, és a gyümölcsre került sor, a vihogó Mary Ann felszolgált egy jókora dinnyét. Őt Silas követte a másodikkal, és Dan, a sereghajtó hozta a harmadikat. Mindhárom dezentor elé odaállítottak egy-egy dinnyét, hogy olvashassák a sima zöld héjon a mókájuk kiegészítését: jó étvágyat kíván röfi. De ugyanezt elolvasta az egész asztaltársaság, és az oldalukat fogták, mert mindenki tudott az ugratásról, ezért mindenki megértette a kiegészítést. Emil, Ned és Tommy majd' a föld alá bújt, és egy szó se jött ki a torkukon. Volt annyi eszük, hogy csatlakozzanak a kacagókhoz, aztán felszelték, szétosztották a dinnyét, kijelentve, amivel mindenki egyetértett, hogy Pufi okosan és derűsen viszonozta jóval a rosszat.

Dannek nem volt kertje, mert a nyár nagyobb részében nem volt Plumfieldben, illetve sántikált, így hát Silasnak segített, ahol tudott, Asiának vágott fát, és olyan gondot viselt a pázsitra, hogy Mrs. Jo mindig szépen nyírott fűben gyönyörködhetett, és sima utakon járhatott.

Ahogy a többiek földjén érett a termés, Dan bánkódott, mert neki nem volt mivel dicsekednie, ám ősszel kitalált magának egy erdei szüretet, amelynek a dicsősége egyedül az övé lesz. Szombatonként magányosan bevette magát az erdőbe, a dombok közé, kaszálókon csatangolt, és zsákmánnyal gazdagon megrakodva tért haza, mert ismerte a réteket, ahol a legjobb a kálmosgyökér, a bozótot, ahol a legfűszeresebb szasszafrász terem, a zugokat, ahová mogyoróért járnak a mókusok, a fehér tölgyet, amelynek a leghasznosabb a kérge, és a szirontákot, amellyel dadus gyógyította a keléseket. Mindenféle rőtaranyban lángoló levelet hozott Mrs.

Jo-nak, hogy azokkal díszítse a szalonját, és hozzá még kecses pázsitfüveket, bojtos iszalagot, sárga, puha, molyhos viaszbogyót és mohát, piros szegélyűt, fehéret vagy smaragdzöldet.

– Már nem kell az erdőbe mennem, mert Dan elhozza hozzám az erdőt – mondogatta Mrs. Jo, míg felékesítette falait sárga juharfaágakkal és karmazsin vadszőlőkoszorúkkal, vagy megtöltötte vázáit rőt páfránnyal, a bürök törékeny ernyőivel és harsogó őszi virágokkal, mert igen nagy kedvét lelte Dan szüretében.

A nagy padlás megtelt a gyerekek termésével, és egy időre ez lett a ház egyik nevezetessége. Daisy virágmagjai felcímkézett, takaros kis tasakokban pihentek egy háromlábú asztal fiókjában. Nan fűszeres illatot árasztó gyógyfüvei kövér nyalábokban csüngtek a falakon. Tommy egész kosarat töltött meg bogáncspehellyel, amelyen még rajta voltak a pirinyó magok, mert jövőre ezt akarta elültetni, ha ugyan addig el nem száll. Emil csokrokba kötve függesztette föl a pattogatni való kukoricát, hogy kiszáradjon, Demi makkot és mindenféle magot gyűjtött a kedvenc állatoknak. Ám Dan termése volt a leglátványosabb, mert a padló felét eltakarták a csonthéjasok, amelyeket ő hozott. Volt itt mindenféle, mert a fiú több mérföldes körzetben bejárta az erdőt, felkapaszkodott a legmagasabb fákra, és átfurakodott a leggubancosabb sűrűn a zsákmányért. Édes dió, mogyoró, gesztenye, bükkmakk barnult és száradt a rekeszekben, készülve a téli dőzsölésekre.

Volt Plumfieldben egy vajdiófa, amit Rob és Teddy kinevezett a magukénak. Ebben az évben szépen termett, bőségesen hullatta a nagy diókat az avarba, ahol a szorgos mókusok hamarabb megtalálták őket, mint a lusta Bhaerek. Mondta nekik az apjuk (a fiúké, nem a mókusoké), hogy övék lesz a dió, ha felszedik, de senki sem fog segíteni. Könnyű munka volt, Teddy szerette, ám hamar elfáradt, és csak félig töltötte meg a kosárkáját, máskorra hagyva a munka befejezését. Ám az a máskor csak nem akart eljönni, és a ravasz mókusok addig is bőszen dolgoztak: futkostak fel-alá a vén szilfák törzsén, pukkadásig tömték odúikat a vajdióval, majd mikor nem fért több, az ágvillákban raktározták, hogy később ráérősen elszállíthassák. Mulatságos sürgés-forgásuk elszórakoztatta a fiúkat, amíg Silas meg nem kérdezte egy szép napon:

– Osztán eladtátok a diót a mókusoknak?

– Nem! – felelte Rob értetlenül.

– Hát akkor jobb lesz, ha nekirugaszkodtok, mer eggyet se hagynak a fürge kis fickók.

– Ó, ha elkezdjük, úgyis legyőzzük őket! Olyan sok a dió, így is rengeteget tudunk szedni!

– Mán nemigen gyün le több az ágrul, és a fődről ugyancsak lepucolták. Majd meglássátok!

Robby rohant megnézni, és riadtan látta, milyen kevés dió maradt. Hívta Teddyt, és robotoltak egész délután, miközben a mókusok a sövényről szidták őket.

– Jól oda kell figyelnünk, Ted, és rögtön fel kell kapnunk, ahogy leesik, különben nem lesz több, mint egy véka, és mindenki minket fog nevetni!

– Cúna mótucik, údsze nem tapják med! Én dojszan sédem ész futok ész dojszan viszem tárnájába! – mondta Teddy, és csúnyán nézett a kis Ugribugrira, aki méltatlankodva csicsergett, és csapkodott a farkával.

Éjszaka feltámadt a szél, és százszámra rázta le a diót. Mrs. Jo azzal ébresztette fiacskáit:

– Ki az ágyból, legénykéim, a mókusok már ugyancsak kapkodják! Ma szorgalmasan kell dolgoznotok, különben az összes diót elviszik a földről!

– Nem viszik! – Robby kigurult az ágyból, bekapta a reggelijét, és rohant menteni a vagyonát.

Teddy is ment, és olyan szorgalmasan dolgozott, mint egy csepp hangya, ide-oda totyogva hol üres, hol teli kosárral. Hamarosan újabb vékát kezdtek a magtárban, és ők javában turkáltak az avarban dió után, mikor megszólalt az iskolába hívó csengő.

– Ó, apa, hadd maradjak kint szedni! Ha nem engeded meg, ezek a borzasztó mókusok elviszik a diómat! Holnap majd megcsinálom a leckét! – kiáltotta Rob, aki a hűvös széltől és a buzgólkodástól kócosan és pirosan rontott be az osztályba.

– Ha mindennap korán keltél volna, és egy kicsit dolgoztál volna, akkor most nem kellene kapkodnod. Figyelmeztettelek, Rob, de te sose hallgattál rám. Nem engedem, hogy a tanulást is ugyanúgy elhanyagold, mint a munkát. A mókusok az idén többet fognak kapni, mint amennyi jár nekik, és ez így is van rendjén, mert ők dolgoztak többet. Egy órával korábban mehetsz el, de nincs több engedmény! – Mr. Bhaer a helyéhez vezette Robot, és a lurkó úgy esett neki a könyveinek, mintha ezzel akarná biztosítani a megígért becses órát.

Ez elviselhetetlen volt, hogy itt kell ülnie egy helyben, miközben kint a szél az utolsó diókat rázza le, és a fürge tolvajok ide-oda futnak, meg-megállva, hogy az orra előtt faljanak föl egy-egy diót, gúnyosan billegetve a farkukat, mintha azt mondanák: „Azért sem lesz a tied, lusta Rob!” Szegény gyereknek az volt az egyetlen vigasza ebben a nagy keserűségben, hogy láthatta, amint Teddy magányosan robotol tovább. Tényleg csudálatos volt, mennyi kurázsi és kitartás szorult a tökmagjankóba. Szedte és szedte, míg meg nem fájdult a háta; döcögött ide-oda, míg bele nem fáradt a lábacskája; dacolt széllel, fáradtsággal és a csúnya „mótucik”-kal, míg az anyja ott nem hagyta a munkáját, és ki nem jött, hogy helyette cipeljen, úgy meghatódott a csöppség elszántságától, amellyel mindenáron segíteni akar a bátyjának. Mire Robot elengedték, Teddy elég elnyűtt állapotban pihent a kosáron, de még most sem volt hajlandó elvonulni a csatatérről; míg egy kiadós almából próbált felüdülést nyerni, a másik mocskos kis kezében szorongatott kalapjával a tolvajokat hessegette.

Rob munkához látott. Délután kettőre az összes diót elraktározta a magtár biztonságos padlásán, és a fáradt napszámosok ujjonghattak a diadalnak. Ám Ugribugrit és nejét nem lehetett ilyen könnyen legyőzni. Pár nap múlva Rob felment szemlét tartani, és döbbenten látta, milyen sok diója eltűnt. A fiúk nem lophatták el, mert az ajtót belakatolták, a galambok nem ehettek meg, patkányok meg nem voltak Plumfieldben. Volt nagy lamentálás az ifjabb Bhaerek köreiben, míg meg nem szólalt Dick:

– Láttam Ugribugrit a magtár tetején. Talán ő vitte el.

– Tudom, hogy ő volt! Majd csapdát állítok, és meg fogom ölni! – kiáltotta Rob, felháborodva ennyi kapzsiságon.

– Ha megfigyelnéd, talán kideríthetnéd, hova teszi a diót, és akkor visszaszerezhetném neked – ajánlotta fel Dan, akit nagyon mulattatott a kisfiúk és a mókusok harca.

Így hát Rob figyelt, és látta, amint Ugribugri és Ugribugriné leugrik a szilfa ágáról a magtár tetejére, és bebújik az egyik kis ajtón, nagy zúgolódására a galamboknak, majd egy-egy dióval kibújik. Ezzel a teherrel nem térhettek vissza azon az úton, amelyen érkeztek, tehát végigszaladtak a fal mentén az alacsony tetőn, a saroknál leugrottak, egy pillanatra eltűntek, majd zsákmányuk nélkül bukkantak fel. Rob odafutott, és egy avarral álcázott üregben talált egy kupac lopott diót, amelyet a mókusok innen akartak apránként elszállítani az odvaikba.

– Ó, ti kis csúnyák! Most én csaplak be titeket, és egy szemet se hagyok! – mondta Rob. Kipakolt az üregből meg a magtárból, és átmenekítette a vitatott diót a padlásra, ellenőrizve, hogy nincs-e törött ablaküveg, amelyen az elvtelen mókusok besurranhatnának. Úgy látszik, Ugribugriék megérezték, hogy a verseny lezárult, és visszavonultak odúikba, ám azt már nem állhatták meg, hogy hébe-hóba üres dióhéjat ne szórjanak Rob fejére hangos kárpálással, mintha sem megbocsátani, sem elfelejteni nem tudnák, hogy a játszmában a kisfiú maradt felül.

Bhaer apó és anyó másfajta termést takarított be, amit nem ilyen könnyű leírni, de ők elégedettek voltak vele. Úgy érezték, nem dolgoztak hiába a nyáron, és nagyon boldoggá tette őket az aratás.

XIX. FEJEZET

John Brooke

– Ébredj, Demi drágám! Szükség van rád!

– De miért? Még csak most feküdtem le, és nem lehet reggel. – Az első mély álmából ébredő Demi úgy pislogott, mint egy kis bagoly.

– Még csak tíz óra van, de apád beteg, és el kell mennünk hozzá. Ó, szegény John! Szegény kicsi John! – A néni felcsukló zokogással hajtotta le a fejét a párnára, ami rögtön elűzte Demi szeméről az álmot, és rémült csodálkozással töltötte meg a szívét, mert már sejtette, miért szólítja Jo néni „John”-nak, és miért siratja úgy, mintha őt máris kifosztotta volna valamilyen veszteség. Szó nélkül simult a nagynénjéhez, aki a következő pillanatban ismét összeszedte magát. Gyengéd csókot nyomott a riadt gyermekarcra, és azt mondta:

– Elmegyünk, drágám, hogy búcsút vegyünk tőle. Most nem vesztegethetjük az időt, úgyhogy gyorsan öltözz, és gyere a szobámba. Nekem most Daisyért kell mennem.

– Igen, öltözők! – Ahogy Jo néni kiment, a kis Demi felkelt, alvajáró mozdulatokkal felöltözött, kiosont a szobából, ahol Tommy úgy aludt, akár a tej, és keresztülment a csendes házon. Érezte, hogy valami szomorú dolog fog történni, amely egy időre elválasztja a fiúktól, és olyan sötétté, kihalttá, különössé teszi a világot, amilyennek ezek az ismerős szobák látszanak az éjszakában. Az ajtónál már ott állt a fogat, amelyet Mr. Laurie küldött. Daisy hamarosan elkészült. Egymás kezét fogták egész idő alatt, míg mentek a bácsival és a nénivel az árnyas utakon a város felé, hogy elbúcsúzzanak apától.

Mivel csak Franz és Emil tudta, mi történt, reggel a fiúk ugyancsak csodálkoztak, aztán meg elkedvetlenedtek, mert Plumfield gyászos hely lett az úr és az úrnő nélkül. Komor volt a reggeli, mert hiányzott a teáskanna mögül a vidám Mrs. Jo, és mikor kezdődött volna a tanítás, Mr. Bhaer helye üresen maradt. Úgy egy óráig vigasztalhatatlanul tébláboltak várva a híreket, reménykedve, hogy csak nem lesz baja John Brooke-nak, mert a fiúk szerették Demi apját. Már tíz óra volt, de még mindig nem jött senki, hogy eloszlassa kínzó szorongásukat. Az idő ólomlábakon vánszorgott, nem volt kedvük játszani, csak fészkelődtek, nyughatatlanul és lehangoltan. Franz hirtelen felállt.

– Figyeljetek, fiúk! Menjünk be az osztályba, és tanuljunk, úgy, mintha Fritz bácsi is itt lenne. Gyorsabban telik majd az idő, és neki bizonyosan tetszeni fog.

– De kinek mondjuk fel a leckét? – kérdezte Jack.

– Majd nekem. Nem tudok többet nálatok, de én vagyok a legidősebb, és ha nincs kifogásotok ellene, megpróbálom helyettesíteni a bácsit, amíg megjön.

Volt valami Franz komoly szerénységében, ami nem hagyta hidegen a többieket, mert bár a szegény fiú vörösre sírta a szemét John bácsiért a hosszú, álmatlan éjszakán, újfajta, férfias erőt lehetett érezni rajta, mintha most kezdené felfogni, mennyi bajjal és fáradsággal jár az élet, de igyekezne bátran viselni őket.

– Nekem biztosan nincs kifogásom. – Emil beült a helyére, mert a tengerész első számú kötelessége, hogy engedelmeskedjen a feljebbvalójának.

A többiek követték példáját. Franz letelepedett a nagybátyja székére, és egy óráig rend honolt az iskolában. A leckét megtanulták, felmondták. Franz türelmes, kedves tanítónak bizonyult. Bölcsen kihagyta azokat a tárgyakat, amelyek meghaladták a képességeit, és minden korholásnál jobban fegyelmezte osztálytársait azzal az ösztönös méltósággal, amelyet a szomorúság ad. A kisebbek éppen olvastak, amikor lépések hallatszottak a folyosón. Mindenki felnézett, hogy leolvashassa a hírt a belépő Mr. Bhaer vonásairól. Rögtön tudhatták, hogy Deminek nincs többé apja, mert a kedves arc sápadt és beesett volt, és a professzor nem tudott mit válaszolni Robnak, amikor a fia szemrehányóan megrohanta:

– Papa, miért keltél fel éjszaka, és miért hagytál itt engem?

Mr. Bhaer magához szorította a gyereket, és egy pillanatra elrejtette arcát Robby göndör fürtjei között, mert arra a másik apára gondolt, aki ugyancsak elhagyta gyermekeit az éjszaka, hogy sohase térjen vissza. Emil a karjára hajtotta a fejét, Franz odament a nagybátyjához, és a vállára tette a kezét. Halvány fiatal arca megtelt részvéttel és bánattal. A többiek olyan mozdulatlanul ültek, hogy hallani lehetett kintről a hulló levelek zizegését.

Rob nem egészen értette, mi történt, de utálta, ha a papája szomorú. Fölemelte Mr. Bhaer csüggedt fejét, és azt csipogta:

– Ne sírj, mein Vater! Mind nagyon jók voltunk, nélküled is megcsináltuk a leckét, és Franz volt a tanító!

Mr. Bhaer felnézett, mosolyogni próbált, és olyan hálásan mondta, hogy a fiúk kész szenteknek érezhették magukat:

– Nagyon köszönöm, fiaim! Ez valóban gyönyörű módja a segítségnek és a vigasztalásnak. Ígérem, ezt nem fogom elfelejteni.

– Franz javasolta, és igazán prímán tanított! – mondta Nat.

A többiek egyetértően dünnyögtek, ami nagyon jólesett az ifjú iskolamesternek.

Mr. Bhaer letette Robot, felállt, és átkarolta hosszúra nőtt unokaöccse vállát.

– Ez megkönnyíti nehéz napomat – mondta őszinte örömmel –, mert látom, hogy bízhatok bennetek. Rám a városban van szükség, úgyhogy egy ideig magatokra kell hagynom benneteket. Arra gondoltam, hogy szabadnapot adok, vagy néhányotokat hazaküldöm, de ha akartok, maradjatok, és folytassátok azt, amit elkezdtetek. Én nagyon fogok örülni, és büszke leszek az én derék fiaimra.

– Maradunk! Inkább maradnánk! Franz majd felügyel ránk! – kiáltottak többen is. Boldogok voltak, hogy a tanáruk ennyire bízik bennük.

– Mami nem jön haza? – kérdezte bánatosan Rob, mert Mami távolléte olyan volt neki, mint ha a nap tűnt volna el az égről.

– Este mindketten hazajövünk, de a kedves Meg néninek most nagyobb szüksége van anyára, mint neked, és én tudom, hogy egy időre szívesen kölcsönadod neki a mamát.

– Hát, én igen, de Teddy nagyon sírt utána, és megütötte dadust, és borzasztó rossz volt! – sorolta Rob, mintha ezek a hírek hazahozhatnák anyát.

– Hol az én kislegényem? – kérdezte Mr. Bhaer.

– Dan kivitte, hogy elcsituljon. Most már jól van – mutatott Franz az ablakra, amely előtt Dan húzgálta a szekérkéjében ülő Babát a szökdécselő kutyák között.

– Nem megyek oda hozzá, az csak fölzaklatná ismét. Mondjátok meg Dannek, hogy az ő gondjaira bízom Teddyt. Bízom benne, hogy az idősebbek önállóan is meglesznek egy napig. Franz majd irányít benneteket, és itt van Silas, ha gondotok lenne. Tehát viszontlátásra este.

– Csak egy szót mondj John bácsiról! – kérte Emil, visszatartva Mr. Bhaert, aki már sietett volna kifelé.

– Alig néhány órát szenvedett, és úgy halt meg, ahogy élt, olyan békésen, derűsen, aminek szépségét bűn lenne tönkretenni holmi harsány vagy önző gyásszal. Még időben érkeztünk, hogy elbúcsúzhassunk. Daisyt és Demit átkarolva szunnyadt el Meg néni kebelén. Most ne többet, mert nem bírom. – Az elsiető Mr. Bhaer egészen meggörnyedt a fájdalomtól, mert John Brooke-ban barátját és testvérét veszítette el, és nem volt senki, aki a helyébe léphetett volna.

Egész nap mély csend volt a házban. A kisfiúk elhúzódtak a gyerekszobába játszani; a többiek, úgy érezve, mintha a hét közepén lenne vasárnap, sétáltak, elüldögéltek a fűzfán, kedvenc állataikhoz menekültek, és sokat emlegették „John bácsit”. Kis világukból most távozott el valami szelíd, igaz és erős, és olyan űrt hagyott maga után, ami óráról órára jobban fájt. Este Mr. és Mrs. Bhaer kettesben tért haza, mert Demi és Daisy nem hagyhatta magára az anyját, akinek most ők jelentették a legjobb támaszt. Szegény Mrs. Jo nagyon elgyötörtnek látszott, és nyilvánvalóan ugyanerre a vigaszra volt szüksége, mert ezek voltak az első szavai, alighogy feljött a lépcsőn:

– Hol az én kisbabám?

– Itt vadok! – felelte egy hangocska, majd azzal folytatta, míg Dan átadta a szorosan ölelő anyai karoknak: – Eném Danny vidázott jám edész nap, ész én jó vojtam!

Mrs. Jo a hűséges gyermekkertészhez fordult, hogy köszönetet mondjon, ám Dan akkor már a fiúkat hessegette, akik szoros gyűrűbe fogták Mrs. Bhaert a hallban.

– Menjetek már innen! – morogta fojtottan. – Most nem nyűglődhet velünk!

– Nem, ne menjetek! Mindnyájatokra szükségem van. Gyertek, fiaim, hiszen egész nap elhanyagoltalak benneteket! – Mrs. Jo kitárta karjait, és a fiúk átkísérték a szobájába. Nem sokat beszéltek, de sokat elmondtak, gyöngéd tekintettel és félszeg kis gesztusokkal fejezve ki részvétüket és bánkódásukat.

– Olyan fáradt vagyok! Ledőlök ide, és babusgatom Teddyt, ti pedig hozzatok nekem egy kis teát! – próbált vidám hangot megütni Bhaer anyó a fiúk kedvéért.

Nagy dübörgéssel tódult át a nyáj az ebédlőbe, és felborították volna az asztalt, ha Mr. Bhaer nem lép közbe. Végül megegyeztek, hogy az egyik osztag beviszi Bhaer anyó teáját, a másik kihozza. Az első megtiszteltetés a négy legdrágábbnak jutott, akik a legközelebb álltak hozzá, tehát Franz vitte a kannát, Emil a kenyeret, Rob a tejet, Teddy pedig kikövetelte, hogy ő vihesse a cukortartót, amely számos kockával lett könnyebb, mire megérkezett rendeltetési helyére. Más asszonyt talán idegesített volna, hogy épp egy ilyen órában fiúk csapkodják az ajtót, akik annyira tapintatosak és segítőkészek akarnak lenni, hogy felborogatják a csészéket és csörögnek a kanalakkal; ám Mrs. Jo-nak nagyon megfelelt, mert most nagyon fájt a szíve, és tudván, hogy fiainak többsége félárva, vágyott a társaságukra, és vigaszt talált suta szeretetükben. Ez az étek több erőt adott neki, mint a vastag vajas kenyér, és a viharvert kapitány elcsukló suttogása – „Fel a fejjel, néni, kemény csapás ez, de majd átvészeljük valahogy a vihart” – jobban felderítette, mint a csésze, amelyből kilötyögött a tea, de az a tea is olyan keserű volt, mintha menet közben a kapitány belesírt volna egy sós könnyet. Vacsora után a második deputáció elvitte a tálcát, és Dan a karját nyújtotta az álmos kicsi Teddyért:

– Hadd vigyem fel az ágyába, anya. Maga olyan fáradt.

– Mész vele, csillagom? – kérdezte Mrs. Jo pici urát és parancsolóját, aki megbújt mellette a díványpárnák között.

– Perse hod medek! – És büszkén elvonult hűséges testőrének karján.

– Bár én is tehetnék valamit – sóhajtott Nat. Franz a dívány fölé hajolt, és megsimogatta Mrs. Jo forró homlokát.

– De mennyire tehetsz, drágám. Hozd a hegedűdet, és játszd el azokat a kedves kis dallamokat, amiket utoljára kaptál Teddy bácsitól! Ma este a zene lesz a legjobb vigasztalóm.

Nat repült a hegedűjéért. Letelepedett Bhaer anyó ajtaja előtt, és úgy játszott, mint még soha, mert most a szívét is beleadta, és ez valósággal megdelejezte az ujjait. A többi legény szótlanul gubbasztott a lépcsőn, őrködve, hogy senki se zavarhassa meg a ház nyugalmát, és így szegény Mrs. Jo, akit fiai vigasztaltak, szolgáltak és őriztek, végre alhatott, és egy órára elfelejthette a bánatát.

Eltelt két csendes nap. A harmadik napon, tanítás után Mr. Bhaer behozott egy levelet.

– Fiúk, valamit fel akarok olvasni nektek – mondta megilletődötten.

 

KEDVES FRITZ TESTVÉREM!

Hallom, nem akarod elhozni ma a nyájadat, mert attól félsz, hogy nem lenne kedvemre. Kérlek, hozd el őket. Barátainak látása átsegíti Demit ezen a nehéz órán, én pedig azt szeretném, ha a fiúk hallanák, amit apa mond az én Johnomról. Tudom, hogy hasznukra lesz. Minden zenénél jobban tetszene, ha elénekelnék valamelyik szép, régi himnuszt, amelyekre olyan jól megtanítottad őket; úgy érzem, mindennél jobban illene az alkalomhoz. Kérd meg őket rá. Szeretettel:

MEG

 

– Eljöttök? – nézett fel Mr. Bhaer a fiúkra, akiket nagyon meghatott Mrs. Brooke szelíd kérése.

– Igen! – felelték egyhangúlag, és egy óra múlva elvonultak Franz vezetésével, hogy kivegyék a részüket John Brooke szerény temetéséből.

A kis ház ugyanolyan csendes, napfényes, otthonos volt, mint amikor az újasszony Meg tíz éve átlépte a küszöbét, csak akkor nyár elején jártak, mindent elborított a virágzó rózsa; most kora ősz volt, halkan zizegő levelek hullottak a kopaszodó ágakról. Az újasszonyból özvegy lett, de ugyanaz a szépséges derű fénylett az arcán, és az igazi hívő lélek türelmes beletörődése épp azoknak szolgált vigaszul, akik őt jöttek vigasztalni.

– Ó, Meg! Hogy bírod? – suttogta Jo, mikor nővére mosolyogva fogadta őket, és nem volt rajta más változás, mint hogy még szelídebb lett.

– Édes Jo, a szerelem ad erőt, amelynek áldását tíz boldog évig élvezhettem. Ez nem halhat meg, és John most még inkább az enyém, mint valaha – súgta Meg, és a szemében olyan gyönyörűen ragyogott a bizakodás, hogy Jo hitt neki, és hálát adott Istennek, amiért az ilyen szerelem örökké tart.

Eljött mindenki – apa és anya, Teddy bácsi és Amy néni, a megőszült, gyenge, öreg Mr. Laurence, Mr. és Mrs. Bhaer, meg a nyájuk, sok-sok jó barát –, hogy leróják kegyeletüket. Amilyen szürke, dolgos, munkás élet jutott a szerény John Brooke-nak, az ember azt hitte volna, nem is maradt ideje arra, hogy barátokat szerezzen. Most mégis itt voltak a barátok: öregek és fiatalok, szegények és gazdagok, egyszerűk és előkelők, mert jelenléte a Földön nem maradt észrevétlen, és titkolt jótékonyságának most érett be a vetése. A gyászolók a koporsója mellett sokkal ékesebben dicsérték az eltávozottat, mint amennyit Mr. March mondhatott. Itt voltak a gazdagok, akiket híven szolgált évekig; a szegény öregasszonyok, akiknek adott abból a kevésből, amije volt, az anyja emlékére; a feleség, akit annyi boldogsággal ajándékozott meg, hogy még a halál sem tehette koldussá; a fivérek és a nővérek, akiknek szíve őrizte alakját mindörökké; a kisfiú és a leányka, akiknek máris hiányzott az apa erős karja és szelíd hangja; a gyerekek, akik zokogva siratták legkedvesebb játszótársukat, és a hosszúra nőtt kamaszok, akik megrendülten nézték a jelenetet, amelyet sohasem fognak elfelejteni. Nagyon egyszerű szertartás volt és nagyon rövid; mert ha az apai hang elcsuklott a házasság szentségénél, most végképp cserbenhagyta Mr. Marchet, mikor legjobban tisztelt fiának érdemét próbálta méltatni. Csak Josy baba halk turbékolása hallatszott az emeletről az utolsó áment követő csendben, amíg Mr. Bhaer intésére az iskolázott fiúhangok bele nem vágtak a himnuszba. Sorra csatlakoztak hozzájuk az emberek, túláradó szívvel zengték a dalt, hogy szárnyként repítse fájó szívüket a békesség egébe a bátor, büszke zsoltár.

Meg hallgatta őket, és érezte, hogy helyesen cselekedett. Ez a pillanat nemcsak azzal vigasztalta, hogy John búcsúztatóját azok a fiatal hangok éneklik, amelyeket férje úgy szeretett, de a fiúk arcán láthatta, hogy rájuk is hullott egy fénysugár a szépség és az erény legragyogóbb megtestesüléséből, és sokáig őrzik majd emlékezetükben annak az eltávozott embernek a jóságos alakját. Daisy az ölébe hajtotta a fejét, Demi a kezét fogta; gyakran ránézett azzal a Johnéhoz annyira hasonló szemével, és apró mozdulatot tett, mintha azt mondaná: „Ne szomorkodj, anya, itt vagyok!” Barátok vették körül, akikre támaszkodhatott, akiket szerethetett. A jámbor, türelmes Margaret megérezte nehéz gyászában, hogy az lesz a gyógyulás igazi útja, ha másokért fog élni, úgy, ahogy az ő Johnja tette.

Este, mikor a plumfieldi fiúk szokásuk szerint kiültek a lépcsőre az enyhe szeptemberi holdvilágnál, természetesen arról folyt a beszéd, ami aznap történt.

Emil kezdte a maga lobbanékony módján:

– Fritz bácsi a legokosabb, és Laurie bácsi a legmókásabb, de John bácsi volt a legjobb, és a legszívesebben olyan lennék, mint ő.

– Én is. Hallottátok, mit mondtak ma azok az urak nagyapának? Bár rám is ilyet mondanának, amikor meghalok. – Franz bánkódva gondolt rá, hogy nem értékelte eléggé John bácsit.

– Mit mondtak? – érdeklődött Jack, akire mély hatást tett az esemény.

– Mr. Laurence egyik társa, akinél John bácsi sokáig dolgozott, azt mondta, hogy olyan lelkiismeretes volt, ami üzletembernél már majdnem hiba, és gáncs fölött állt minden dologban. Egy másik úriember azt mondta, hogy nincs az a pénz, amellyel kellően meg lehetne fizetni John bácsi hűséges és tisztességes munkáját, és aztán nagyapa mondta el a legjobbat. Egyszer John bácsi egy olyan ember irodájában dolgozott, aki csalt, és mikor ez az ember azt akarta, hogy a bácsi segítsen neki a csalásban, a bácsi nem volt hajlandó, holott magas fizetést ajánlottak neki. Az ember méregbe gurult, és azt mondta: „Ilyen szigorú elvekkel sose fog boldogulni az üzletben”, amire a bácsi azzal vágott vissza: „Sose próbálok meg boldogulni nélkülük”, és otthagyta azt a helyet egy jóval nehezebb és rosszabbul fizetett munkáért.

– Helyes! – kiáltották a fiúk, mert mostani hangulatukban annyira megértették és értékelték a kis történetet, mint még soha.

– Ugye, nem volt gazdag? – kérdezte Jack.

– Nem.

– Soha, semmivel sem keltett feltűnést?

– Nem.

– Csak jó volt?

– Csak jó. – Franz hirtelen szerette volna, ha John bácsi tett volna valamit, amivel dicsekedni lehetne, mert Jack nyilvánvalóan kiábrándítónak találta az ő válaszait.

– Csak jó. Ez minden, és ez a minden – mondta Mr. Bhaer, mert hallotta az utolsó szavakat, és kitalálta, mi járhat a fiúk fejében.

– Hadd meséljek egy kicsit John Brookeról, és akkor majd megértitek, miért becsülik az emberek, és miért tartotta többre a jóságot a hírnévnél és a gazdagságnál. Ő csak a kötelességét teljesítette minden dologban, de olyan derűsen és hűségesen, ami megtartotta türelmesnek, bátornak és boldognak a szegénységben, a magányban, a nehéz munkával telt évek során. Jó gyermek volt, és lemondott a terveiről, hogy az anyja mellett maradhasson, amíg annak szüksége volt rá. Jó barát volt, és sok mindenre megtanította Laurie-t a görög és a latin nyelv mellett, talán öntudatlanul példát mutatva arra, hogyan viselkedik az egyenes ember. Hűséges alkalmazott volt, olyan értékes munkát végzett, hogy munkáltatóinak nehéz lesz pótolniuk. Jó férj és apa volt, olyan szelíd, bölcs és figyelmes, hogy Laurie és én sokat tanultunk tőle. Hogy pedig mennyire szerette a családját, azt akkor mérhettük fel igazán, amikor megtudtuk, mit tett értük észrevétlenül és önerőből.

Mr. Bhaer egy pillanatra elhallgatott. A fiúk szobormereven ültek a holdfényben, úgy várták, hogy tanáruk folytassa komoly, halk hangján:

– Mikor haldokolt, azt mondtam neki: „Ne nyugtalankodj Meg és a kicsinyek miatt; gondom lesz rá, hogy ne szenvedjenek szükséget.” Akkor elmosolyodott, megszorította a kezemet, és derűsen válaszolta: „Arra nem lesz szükség; gondoskodtam róluk”. Valóban ezt tette, mert mikor átnéztük papírjait, rendben találtunk mindent, nem maradt utána adósság, és félretett annyit, amennyi biztosítja Meg kényelmét és függetlenségét. Akkor tudtuk meg, miért élt olyan igénytelenül, miért mondott le minden örömről, kivéve a jótékonyságot, és miért dolgozott olyan keményen, ami, tartok tőle, megrövidítette drága életét. Bár másoknak gyakran kért segítséget, magának soha; bátran és némán hordozta a terhet és végezte a munkát. Senkinek sem lehetett rá egy rossz szava, olyan igaz, jóságos és nemes lelkű volt; és most, midőn elment, annyi szerető, gyengéd szót találnak dicséretére, hogy örülök, amiért a barátja lehettem, és inkább testálnám Brooke örökségét a gyerekeimre, mint a világ legnagyobb vagyonát. Igen! Az egyszerű, őszinte jóság a legjobb tőke, amellyel meg lehet alapozni egy életet. Emlékezzetek erre, fiaim, és ha azt akarjátok, hogy tiszteljenek, szeressenek és bízzanak bennetek, kövessétek John Brooke példáját.

Mikor Demi néhány otthon töltött hét után visszatért az iskolába, látszólag, hála a gyermekkor áldott rugalmasságának, kiheverte a veszteséget, mint ahogy részben ez is történt. Ám Demi nem felejtett, mert olyan természete volt, amelynek tava sokáig őrzi a belehullott dolgokat, míg fel nem oldódnak a lélek termő televényében. Játszott és tanult, dolgozott és énekelt, mint korábban, kevesen észleltek benne változást, pedig egy dologban megváltozott. Jo néni látta ezt, mert nagyon figyelt unokaöccsére, és a maga szerény módján iparkodott betölteni John helyét. Demi ritkán beszélt a veszteségéről, de éjszakánként Jo néni sokszor hallotta fojtott zokogását, és ha bement vigasztalni a kis ágyhoz, a fiú csak annyit mondott sírva: „Apa jöjjön vissza! Apa jöjjön vissza!”, mert nagyon szoros kötelék volt kettejük között, és a gyerek szíve vérzett, mikor ez a kötelék elszakadt. Ám az idő jó volt Demihez. Lassan-lassan kezdte úgy érezni, hogy apa nem tűnt el, csak láthatatlan lett egy időre, de még visszajön egyszer erősen, egészségesen, akkor is, ha a kisfiának addig még sokszor kell néznie, amint a síron kivirulnak a lila őszirózsák. Demi két kézzel kapaszkodott ebbe a hitébe, támaszra, vigaszra talált benne, mert a szomorú vágyakozás az apa után, akit valaha látott, észrevétlenül elvezette a gyermeki bizalomhoz az apában, akit nem láthatott. Mindketten az égben voltak, és a fiúcska mindkettőhöz imádkozott. Az ő kedvükért igyekezett jó lenni.

A belső változással összhangban a külseje is megváltozott. Demi nagyon megnőtt ebben a néhány hétben, és elhagyogatta gyermeki játékait, nem restelkedésből, mint némely fiú, hanem mert kinőtte őket, és férfiasabb elfoglaltságot szeretett volna. Felvette a gyűlölt számtant, és olyan kitartóan tanulta, hogy nagybátyja el volt ragadtatva tőle, bár nem tudta minek tulajdonítani ezt a változást, amíg Demi el nem magyarázta:

– Ha nagy leszek, én is könyvelő leszek, mint papa, ezért ismernem kell a számokat, és mindent, különben nem lehetnek olyan szép, rendes főkönyveim, mint neki.

Máskor odament a nagynénjéhez, és rendkívül komolyan megkérdezte:

– Mivel kereshet pénzt egy kisfiú?

– Miért kérdezed, drágám?

– Apám azt mondta, hogy viseljem gondját anyámnak és a kislányoknak, és ezt is akarom tenni, csak nem tudom, hogyan kezdjek hozzá.

– Nem úgy értette ő, Demi, hogy most, hanem majd később, ha nagy leszel.

– De én most szeretném kezdeni, ha lehet, mert úgy gondolom, kellene keresnem egy kis pénzt, hogy dolgokat vásárolhassak a családnak. Tízéves vagyok, más fiúk már ennyi idős korukban keresnek.

– Na jó, gereblyézd össze az avart, és takard le vele a szamócaágyásokat. Fizetek érte egy dollárt – mondta Jo néni.

– Ugye, ez jó üzlet? Egy nap alatt meg tudom csinálni. De tisztességesnek kell lenned, és nem szabad túl sokat fizetned, mert valóban meg akarok dolgozni azért a pénzért.

– Tisztességes leszek én, kicsi John, és egy pennyvel sem fizetek többet, mint amennyit kell. Ne dolgozz túl keményen, és ha elkészültél, addigra találok neked másik munkát – mondta Mrs. Jo, akit nagyon megindított az unokaöccse felelősségtudata, meg az, hogy ugyanolyan szigorú igazságérzet munkál benne, mint az apjában.

Miután az avart elgereblyézte, Demi talicskaszám tolta a rőzsét az erdőből a fáskamrába, és egy újabb dollárt keresett. Aztán esténként Franz irányításával segített bekötni a tankönyveket. Türelmesen elbabrált velük, nem hagyta, hogy segítsenek neki, és az elégedettség, amellyel átvette fizetségét, egészen megszépítette a gyűrött bankókat.

– Most már minden nőrokonomnak kerestem egy dollárt. Szeretném magam elvinni anyának, hadd lássa, hogy meghallgattam, amit apa mondott.

Demi kötelességtudóan elzarándokolt az anyjához, aki drága kincsként fogadta a kis keresményét, és talán sose nyúlt volna hozzá, ha Demi nem könyörög, hogy vásároljon valami hasznosat magának és a kislányoknak, akiknek mostantól ő a gondviselője.

Ez nagyon boldoggá tette Demit, és bár egy ideig még gyakran elfelejtkezett a kötelezettségeiről, a segítés vágya megmaradt benne, és évről évre erősödött. Mindig valami szelíd büszkeséggel ejtette ki az „apám” szót, és gyakran mondta, úgy, mintha egy nagyon megtisztelő címre tartana igényt: „Ne szólítsatok Deminek többé, én már John Brooke vagyok”. Így vágott neki a világnak a céltudatosság és a remény vértezetében a bátor, tízéves kislegény, és vette át örökségét, a szerető szívű, bölcs apa emlékét és a folttalan becsületet.

XX. FEJEZET

A tűz mellett

Az októberi fagyokkal fellobogtak a nagy kandallókban a barátságos tüzek. Demi száraz tobozai remekül alágyújtottak Dan tölgyfagöcseinek, és a kéményben vígan harsogtak a lángok. Amint az esték hosszabbodtak, a társaság nagy örömmel vette körül a tüzeket, hogy ott játsszon, olvasson, vagy tervezgessen a télre. De a mesélés volt a kedvenc szórakozásuk; Mr. és Mrs. Bhaertől elvárták, hogy mindig legyen kéznél egy szórakoztató történetük. Ha véletlenül kifogytak a tartalékból, a fiúknak a saját kútfejükből kellett meríteniük, ami nem mindig volt sikeresnek nevezhető. Egy időben odáig voltak a kísértetesdiért. Ez abban állt, hogy eloltották a lámpát, hagyták leégni a tüzet, aztán a sötétben a leghajmeresztőbb történeteket mesélték, amit emberi elme kiagyalhat. De mivel ez mindenféle riadalmat idézett elő – Tommy kisétált álmában a szín tetejére, a kicsik megrémültek –, megtiltották, és a fiúk visszatértek az ártatlanabb mulatságokhoz.

Egy este, amikor a kicsiket már ágyba dugták, és a nagyobbak az osztály kandallója mellett lustálkodva próbálták eldönteni, mivel szórakozzanak, Demi javasolt valami újat.

Felkapta a kandalló mellől a seprűt, masírozni kezdett a szobában, azt hajtogatva: „Sorakozó, sorakozó, sorakozó!” – majd mikor a fiúk nevetve-lökdösődve sorba álltak, közölte velük:

– Most pedig két percet kaptok, hogy javasoljatok valamilyen játékot!

Franz írt, Emil Nelson admirális életrajzát olvasta, így ők nem csatlakoztak a társasághoz, ám a többiek keményen törték a fejüket, és mikor letelt a két perc, mindenkinek volt valami javaslata.

– Tom! – koppintott rá óvatosan Bangs fejére a tűzpiszkáló.

– Fogócska!

– Jack!

– Kommersz. Ez egy jó társasjáték, és centekben kell játszani.

– A bácsi tiltja, hogy pénzben játsszunk. Dan, te mit akarsz?

– Csata a görögök és a rómaiak között.

– Pufi?

– Süssünk almát, pattogassunk kukoricát, törjünk diót.

– Helyes! Helyes! – rikoltották többen, és mikor szavazásra tették fel a kérdést, Pufi javaslata győzött.

Néhányan a pincébe mentek almáért, mások a padlásra dióért, ismét mások a kukoricáért és a pattogatóért.

– A lányokat is meg kellene hívni – vélte Demi, aki váratlan udvariassági rohamot kapott.

– Daisy gyönyörűen süti a gesztenyét – szúrta közbe Nat, aki nem akarta, hogy kis barátnője kimaradjon a mulatságból.

– Nan príma pattogatott kukoricát csinál, úgyhogy itt a helye – tette hozzá Tommy.

– Akkor nyugodtan hívjátok ide a rózsáitokat, nem haragszunk meg érte! – mondta Jack, akit mulattatott az aprónép ábrándos pillogása.

– Ne nevezd a húgomat rózsának, ez olyan butaság! – kiáltotta Demi. Jack fölnevetett.

– De hiszen ő Nat kedvese. Nem igaz, öreg cincogó?

– Igen, ha Demi nem haragszik érte. Olyan kedves hozzám, hogy muszáj szeretnem – magyarázta Nat piruló komolysággal, mert Jack otrombasága zavarba hozta.

– Nan az én rózsám, és egy év múlva feleségül veszem, úgyhogy senki se álljon az utamba! – közölte Tommy sziklaszilárdan, mert ő és Nan már megbeszélték a jövőjüket, amelyben szerepelt a fűzfán létesítendő házi tűzhely, a kosárban felhúzott koszt, és más aranyos lehetetlenségek.

Demit elnémította Bangs határozottsága, aki karon ragadta, és elcipelte a hölgyekért. Nan és Daisy Jo nénivel együtt varrt apró holmikat Mrs. Carney legújabb kisbabájának.

– Kérem, asszonyom, ide tudná adni a lányokat egy kis időre? Nagyon fogunk vigyázni rájuk! – bizonykodott Tommy, kacsintással jelezve az almát, csettintéssel a pattogatott kukoricát, és vicsorgassál a diótörést.

A lányok rögtön megértették a pantomimot, és lehúzták a gyűszűjüket, mielőtt Mrs. Jo eldönthette volna, hogy Tommy rohamot akar-e kapni, vagy valami új galádságra készül.

Demi részletesen elmagyarázta, miről van szó, az engedélyt nyomban megkapták, és a fiúk győzelmesen távozhattak.

– Ne állj szóba Jackkel! – súgta Bangs, miközben Nannel végiglejtettek a folyosón, hogy szerezzenek egy villát, amellyel megszurkálhatják az almát.

– Miért nem?

– Mert kinevet, úgyhogy nem óhajtom, hogy bármiféle közöd legyen hozzá.

– Pedig megteszem, ha kedvem tartja – mondta Nan, aki tüstént megorrolt e korai hatalmaskodás miatt.

– Akkor nem leszel a rózsám!

– Kit érdekel!

– De Nan, én azt hittem, hogy szeretsz engem! – mondta Bangs gyengéd szemrehányással.

– Ha téged érdekel, hogy Jack kinevet, akkor egy cseppet sem szeretlek!

– Akkor vedd vissza a régi gyűrűdet, mert én nem viselem tovább! – Tommy lecibálta az ujjáról az érzelmek zálogát, amelyet Nan készített neki lószőrből, viszonzásul a ráktapogatóból remekelt gyűrűért.

– Majd odaadom Nednek! – hangzott a kegyetlen válasz, mert Ned kedvelte Mrs. Szelekótyát, és annyi ruhacsipeszt, dobozt, spulnit esztergált neki, ami bőven elég volt egy háztartáshoz.

– A teremburáját! – mondta Tommy, mert egyedül ez vezethette le a felgyűlt indulatokat. Kihúzta a karját a kislányéból, és dúlva-fúlva elvonult, otthagyva Nant a villával. Gézengúz Nan bosszút is állt ezért a bárdolatlanságért, akkorát szúrva a féltékenység villájával Tommy szívén, mintha az is egy alma lenne.

A kandallóból kisöpörték a hamut, és odatették sülni a rózsaszín Baldwin-almákat. A felforrósított lapáton vígan szökdécselt a gesztenye, míg a kukorica vadul pattogott a drótketrecben. Dan feltörte a legszebb dióit, a gyerekek vígan diskuráltak, míg odakint eső verte az ablakot, és szél huhogott a ház körül.

– Miért hasonlít ez az alma Billyre? – kérdezte Emil, aki hajlamos volt a rossz viccekre.

– Mert ütődött – felelte Ned.

– Ez nem tisztességes! Nem illik kicsúfolni Billyt, aki nem tudja megvédeni magát! Ez komiszság! – kiáltotta Dan, és haragosan szétzúzott egy diót.

– A rovarok melyik családjához tartozik Nat Blake? – szólt közbe a békéltető Franz, látva, hogy Emil szégyenkezik, és Dan elkedvetlenedik.

– A dalos szúnyogokéhoz – felelte Jack.

– Miért olyan Daisy, mint egy méh? – kiáltotta Nat több perces töprengés után.

– Mert ő a kas királynője – mondta Dan.

– Nem.

– Mert édes.

– A méhek nem édesek!

– Feladom.

– Mert édes dolgokat készít, mindig szorgalmas, és szereti a virágokat – mondta Nat. Daisy pipacspiros lett a rengeteg bóktól.

– Miért olyan Nan, mint egy darázs? – kérdezte öldöklő pillantással Tommy, és válaszolt is a kérdésre, nem várva meg, hogy mások tegyék: – Mert nem édes, nagy dongást csinál minden semmiségből, és csíp, mint a vesztés!

Nan fölvetette a fejét, és máris visszakérdezett:

– A szervizben mi hasonlít legjobban Tommyra?

– A borstartó! – felelte Ned, és bőszítő kacajjal átnyújtott Nannek egy dióbelet. Tommy úgy érezte magát, hogy mindjárt ő is pattogni fog, mint a sülő gesztenye, és megüt valakit.

Franz észrevette, hogy a méreg kezdi felemészteni a társaság csekély humortartalékát, és ismét közbevetette magát:

– Hozzunk egy olyan törvényt, hogy annak, aki belép a szobába, mesélnie kell valamit. Mindegy, kicsoda, mesélni muszáj. Majd milyen vicces lesz találgatni, hogy ki jön be elsőnek!

A többiek egyetértettek. Nem kellett sokáig várniuk, mert hamarosan súlyos léptek dübörögtek a folyosón, és megjelent Silas egy nyaláb tűzifával, akit általános üvöltés fogadott. Értetlen vigyor jelent meg a mindenes nagy, vörös képén, és addig ott is maradt, amíg Franz el nem magyarázta neki a játékot.

– Á, nem tudok én mesélni! – Letette a fát, és már ment volna ki, ám a fiúk rávetették magukat, lenyomták a székre, és nem engedték felállni. Akkora zsinatolással és hahotázással követelték a történetüket, hogy a jóindulatú óriásnak be kellett adnia a derekát.

– Hát én csak eggy történetek tudok, amékben eggy lú van – mondta Silas, akinek fölöttébb hízelgett ez a fogadtatás.

– Mesélje el! Mesélje el! – kiabálták a fiúk.

– Nahát – kezdte Silas, a falnak döntve székét, és a mellénye karkivágásaiba akasztva a két hüvelykujját – eggy lovasezredbe vótam a háborúba, és vót részem sok csetepatéba. A lovam, az Őrnagy príma állat vót, és annyira szerettem, mint eggy emberi egyént. Nem vót szép, de a lekkezesebb, lekszívósabb, lekkedvesebb jószág vót, amit Hetembe láttam. Mikor mentünk az első csatába, olyan leckét adott, amit nem egyhamar felejtek el, és aszt fogom elmondani, hogy hogy vót. Aszt meg se próbálom, hogy ilyen gyerekembereknek elmeséjjem, hogy micsoda ricsajjal, összevisszasággal jár eggy ilyen ütközet, meg átalába milyen borzasztó, mer nincsen rá szavam, de aszt elmondhatom, hogy az elejin asse tuttam, hun áll a fejem. Aszt parancsolták, hogy roham, mentünk is, mint a meszes, meg nem álltunk vóna, hogy felszeggyük, aki a fődre kerül. Meglűtték a karom, kiestem a nyeregbül – nem is tudom, hogy vót, csak aszt, hogy ottmaradtam két-három másikkal, hóttakkal és sebesültekkel, mer a többi ment tovább, mint montam. Nohát, feltápászkodok, és nízem, hun van Őrnagy, de nagyon úgy éreztem, hogy ebbül most mán elég vót. Nem láttam sehun, és mán vissza akartam menni a táborba, mikor egyszer csak olyan ösmerős nyerítést hallok. Körülnízek, hát nem ott van Őrnagy valamivel messzebb, és úgy níz, mintha nem értené, mit lebzselek ott hátul. Füttyentek, odakocog hozzám, ahogy tanítottam. Felmásztam a nyeregbe, amennyire tuttam így, hogy a karom vérzett, és indultam vóna a táborba, mer aszondom, úgy elgyengültem és reszkettem, mint eggy asszonyszemély; gyakran megesik az emberrel az első csatába. Nade nem addig a! Mer Őrnagy vót a bátrabb kettőnk közzül, és nem akart menni eggy tapottat se. Ágaskodott, táncolt, horkantott, szóval úgy viselkedett, mint aki megvadult a ricsajtul meg a puskapor szagaiul. Megtettem, amit tudtam, de Őrnagy nem engedett, így hát én engettem, és mit gondoltok, micsinált az a bátor állat? Megfordult, és nyargalt visszafelé, mint a szélvész, egyenesen bele a sűrűjibe!

– Ez igen! – kiáltotta Dan lelkesen, míg a többiek a diót és az almát is elfelejtették a nagy izgalomban.

– Itt süllyeggyek el, ha el nem szégyellettem magamat – folytatta az emlékezésbe belemelegedő Silas. – Veszettebb vótam, mint a lúdarázs, elfelejtettem a sebemet, üsd-vágd, nem apád, aprítottam űket, míg közénk nem vágódott eggy ágyúgolyó, és eggy csomón meg nem csókoltuk a fődet. Nem tudtam semmirül eggy darabig, és mikor felocsúttam, arra mifelénk vége vót a harcnak, és eggy fal tövibe feküttem Őrnaggyal, aki, szegény, csúnyább sebbe vót, mint én, mer nekem csak lábam törött, de neki, az én szegény öregemnek az egész ódalát végighasította eggy repesze annak az átkozott lövedéknek.

– Ó, Silas! És mit csinált aztán? – kérdezte lelkes, együtt-érző kíváncsisággal Nan, aki befészkelte magát az udvaros szomszédságába.

– Felhúzózkodtam, és próbáltam elállítni a vérzést a rongyokkal, amit le tuttam szaggatni magamrul fél kézzel. De nem vót annak semmi haszna, és Őrnagy csak fekütt, és nyögött a borzasztó szenvedéstül, és nízett rám azzal a szíves szemivel, hogy aszittem, nem bírom tovább. Segítettem rajta, ahogy tuttam, és mikor egyre forróbban sütött a nap, és kilógatta a szájábul a nyelvit, próbáltam elmászni a patakhoz, ami jó messzi vót onnat, de nem tuttam, mer merev és gyenge vótam, úgyhogy felattam, és csak legyeztem a kalapommal. Most pedig jól figyejjetek ide, és ha aszt hajjátok, hogy valaki nagyon szájal a lázadókra, akkor jusson eszetekbe, mit tett az eggyik. Tűlem nem messze fekütt eggy szegény szürkeruhás, akinek a tüdejit lűtték keresztül, és mán igencsak nyelve hegyin vót a lélek. Felajánlottam a zsepkendőmet, hogy ne süssön az arcába a nap, és ő emberséggel megköszönte, mer ilyenkor nem állasz oda azon gondolkozni, ki mék ódáihoz tartozik, hanem segítünk egymásnak emberséggel. Mikor látta, hogy bucsálódok Őrnagy miatt, hogy próbálom enyhíteni a szenvedésit, felníz azzal az arcával, ami tiszta izzadt és fehér a szenvedéstül, és aszongya: „Van víz a kulacsomba, fogadd el, nekem mán úgyse kell”, oszt odadobja nekem a kulacsot. Nem fogathattam vóna el, ha nincs a flaskámba ekkis konyak, amit megitathattam véle. Jót tett neki, én meg annyira felüdültem, mintha én ittam vóna meg. Csuda, hogy néha milyen jók tudnak lenni az ilyen apróságok. – Silas elhallgatott, mintha ismét átélné azt a vigasztaló pillanatot, amelyben ő és a déli katona elfelejtették a viszályt, és úgy segítettek egymásnak, mint a testvérek.

– Meséljen Őrnagyról! – kiáltották a fiúk, akik türelmetlenül várták a drámai csúcspontot.

– Rátőtöttem a vizet a szegény lihegő nyelvire, és ha oktalan állat tud hálás lenni, akkor ű az vót akkor. De asse sokat segített, mer tovább szenvedett attul a borzasztó sebtül, és a végin nem bírtam tovább. Nehéz vót, de irgalombul cselekettem, és tudom, hogy Őrnagy megbocsátotta.

– Mit? – kérdezte Emil, mert Silas egy zajos „khrm!”-mel elhallgatott, és olyan lett a darabos arca, hogy Daisy odasietett hozzá, és az udvaros térdére tette kicsi kezét.

– Hogy agyonlűttem.

A hallgatóság összeborzongott, mert Őrnagy hőssé magasztosult a szemükben, és tragikus halála megrendítette őket.

– Igen, lelűttem, és megszabadítottam a nyomorúságátul. Előbb még megpaskoltam a fejit, és aszontam: „Isten véled”, osztán szép finoman leengettem a fűre, utójára beleníztem a szíves szép szemibe, osztán golyót repítettem a fejibe. Szinte nem is mocorgott, olyan pontosan céloztam, és örültem, mikor láttam, hogy mán nem mozog, és nem nyög a fájdalomtul, és mégis – nem tom, kell-e szégyenkeznem miatta – átkaroltam a nyakát, és bőgtem, mint az ölbeli. Hát nem is tuttam, hogy ekkora bolond vagyok. – Silas a kabátja ujjába törülte a szemét, annyira meghatotta Daisy felcsukló zokogása és a hűséges Őrnagy emléke.

Egy percig senki sem szólt, mert a fiúk ugyanúgy felfogták a rövid történet tragikumát, mint az érző szívű Daisy, csak ők nem mutatták ki sírással.

– Szeretnék egy ilyen lovat – mormolta Dan.

– A lázadó ember is meghalt? – kérdezte Nan aggodalmasan.

– Nem akkor. Ott feküttünk egész nap, és este gyüttek páran a mieink közzül, hogy utánanízzenek az eltűnteknek. Persze engem akartak vinni elsőnek, de tuttam, hogy én várhatok, a lázadónak meg tán ez az eggyetlen esélye, úgyhogy űt vitettem el. Még vót annyi ereje, hogy kezet nyúccson, és aszongya: „Köszönöm, bajtárs!”, és ezek vótak az utósó szavai, mer eggy órára rá, hogy bekerült a kórházi sátorba, meghótt.

– Mennyire örülhetett, ha arra gondolt, hogy kedvesen bánt vele – mondta elfogódottan Demi.

– Hát biztos, hogy vigaszomra vót, miközbe feküttem ott egyedül eccsomó órát. Ráhajtottam a fejemet Őrnagy nyakára, úgy níztem, hogy süt fel a hódvilág. Szerettem vóna tisztességgel eltemetni szegény állatot, de nem vót leheccséges; úgyhogy levágtam eggy kicsit a sörényibül, és azóta is őrzöm. Akarod látni, cica?

– Igen, kérem szépen! – Daisy letörülte a könnyeit, hogy jobban lásson.

Silas elővett egy ócska „briftasnit”, ahogy ő nevezte a levéltárcát, majd az egyik belső rekeszből elővarázsolt egy barna papírt, amely egy durva szálú, fehér pászmát rejtett. A gyerekek némán nézték a széles tenyéren elpihenő lószőrt, és senki sem talált semmi nevetségeset abban, hogy Silas ennyire szerette jó lovát, Őrnagyot.

– Ez szép történet, és tetszik, pedig megríkatott. Nagyon köszönöm, Si! – Daisy segített összehajtogatni és eltenni a kis ereklyét, Nan egy marék pattogatott kukoricát dugott Silas zsebébe, a fiúk zajosan juttatták kifejezésre elismerésüket, és úgy érezték, hogy két hőse volt a történetnek.

Silas távozott, egészen megilletődve a nagy tisztességtől. A kis összeesküvők a történetéről beszélgettek, és várták a következő áldozatot. Mrs. Jo lett az, aki mértéket akart venni Nanről valami új kötényekhez. Beengedték a szobába, aztán megrohanták, tudtára adták a törvényt, és követelték a történetet. Mrs. Jo példa nélkül mulatott az új csapdán, és rögtön ráállt a mesélésre, mert olyan kedves volt a folyosóra kihallatszó zsibongás, hogy kedve szottyant csatlakozni hozzájuk, hátha ettől elfelejtheti Meg körül forgó, gyötrelmes gondolatait.

– Én vagyok az első egér, akit megcsíptetek, ti ravasz macskák? – kérdezte, mikor a nagy székhez kísérték, és elhalmozták nyalánkságokkal.

A vidám képű hallgatóság beszámolt Silasról és meséjéről. Mrs. Jo kétségbeesetten csapott a homlokára, mert most csődöt mondott a tudománya. Honnan vegyen egy vadonatúj mesét?

– Miről meséljek? – kérdezte.

– Fiúkról! – zúgott az egységes válasz.

– Legyen benne zsúr! – mondta Daisy.

– És valami finom ennivaló! – egészítette ki Pufi.

– Erről eszembe jut egy történet, amit sok-sok évvel ezelőtt írt egy kedves, öreg néni. Én nagyon szerettem, gondolom, nektek is tetszeni fog, mert fiúk is lesznek benne, meg „valami finom ennivaló” is.

– Mi a címe? – kérdezte Daisy.

– ”A meggyanúsított fiú”.

Mrs. Jo rámosolygott a diópucolásból felpillantó Natre. Tudta, mi járhat a gyerek fejében.

– Miss Crane iskolát tartott fent fiúknak egy csendes kis városban. Nagyon jó iskola volt, olyan régimódi fajta. Hat fiú lakott a házában, és négy-öt járt be a városból. A bentlakók között volt egy Lewis White nevű gyerek. Lewis nem volt rossz fiú, csak nagyon félénk, és hébe-hóba füllentett. Egy napon az egyik szomszéd küldött Miss Crane-nek egy kosár köszmétét. Ahhoz nem volt elég, hogy szétosszák, így a kedves Miss Crane, aki szeretett örömet szerezni a fiainak, munkához látott, és sütött tizenkét helyes kis köszmétés lepényt.

– Szívesen kipróbálnám a köszmétés lepényt! Kíváncsi lennék, hogy Miss Crane úgy csinálta-e, mint én a málnást – mondta Daisy, aki egy ideje ismét kedvet kapott a főzéshez.

– Pszt! – Nat egy kövér pattogatott kukoricát dugott a kislány szájába, hogy elhallgattassa, mert érdekelte ez a történet.

– Ahogy kész lett a lepény, Miss Crane betette a szalon legcsinosabb faliszekrényébe, és egy szót sem szólt, mert meglepetésnek szánta a süteményt a teához. Mikor eljött a tea ideje, és a fiúk az asztalhoz ültek, Miss Crane elment a süteményért, de egészen feldúlva jött vissza, mert mit gondoltok, mi történt?

– Valaki elcsórta a lepényt! – kiáltotta Ned.

– Nem, a tészta ott volt, de kilopták belőle a gyümölcsöt úgy, hogy valaki fölemelte a lepénykék tetejét, kikaparta alóla a köszmétét, aztán visszanyomkodta.

– Micsoda pimaszság! – Nan úgy nézett Tommyra, mintha őt is képesnek tartaná ilyesmire.

– Amikor Miss Crane elmondta a gyerekeknek, mit szeretett volna, és megmutatta a csúffá tett, szegény lepénykéket, a fiúk nagyon elkeseredtek és felháborodtak. Egyhangúlag kijelentették, hogy semmi közük a dologhoz. „Talán a patkányok ették meg” – mondta Lewis, aki néhány másikkal együtt a legharsányabban bizonygatta, hogy nem is tudott a tésztáról. „Nem, a patkányok a tetejét is felhabzsolták volna, és sose szedték volna le a tetejét, hogy kikanalazzák alóla a gyümölcsöt. Kezek művelték ezt!” – mondta Miss Crane, akit tönkretett lepénykéinél sokkal jobban bántott az, hogy valaki nyilvánvalóan hazudott neki. Na jó, megvacsoráztak, lefeküdtek, ám éjszaka hallja Miss Crane, hogy valaki nyög, és mikor felkelt megnézni, hogy ki az, hát látja, hogy Lewis az, akinek borzasztóan csikart a hasa. Vélhetőleg olyasmit evett, amivel nagyon elcsapta, és annyira rosszul volt, hogy Miss Crane megijedt, és már a doktorért akart küldetni, amikor Lewis kinyögte: „A köszmététől van! Én ettem meg, és be kell vallanom, mielőtt meghalok!” – mert borzasztóan félt a doktortól. „Ha ez a helyzet, adok neked hashajtót, és gyorsan túlesel rajta” – mondta Miss Crane. Lewis kapott is egy derekas adagot, és reggelre sokkal jobban lett. „O, ne tessék elmondani a fiúknak! Ki fognak nevetni!” – esengett az invalidus. A jószívű Miss Crane meg is ígérte, ám Sally, a szobalány elhíresztelte, és szegény Lewisnek sokáig nem volt nyugsága. Cimborái Vén Köszmétének csúfolták, és fáradhatatlanul faggatták, hogy mit kóstál mostanában a gyümölcsös lepény?

– Úgy kell neki! – mondta Emil.

– A hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát – nyilatkoztatta ki az erkölcsös Demi.

– Nem, nem könnyebb! – dünnyögte Jack, aki nagy odaadással forgatta a sült almát, hogy hátat fordíthasson a társaságnak, és elrejthesse vörös képét.

– Ez minden? – kérdezte Dan.

– Nem, ez csak az első része; a második még ennél is érdekesebb. Valamivel később házaló érkezett a városba, és bekopogtatott az iskolába, hogy megmutassa portékáját a fiúknak, akik vásároltak zsebfésűt, dorombot meg hasonló apróságokat. A kések között volt egy kis fehér nyelű penicilus, ami Lewisnek nagyon megtetszett, de már elköltötte az összes zsebpénzét, és a többiek se tudtak kölcsönözni. Forgatta, nézegette, gyönyörködött benne, amíg a házaló össze nem csomagolt; akkor kelletlenül letette, és a kereskedő ment tovább a maga útján. Másnap azonban visszatért, és mondta, hogy nem találja azt a bizonyos kést; nem maradt véletlenül Miss Crane-nél? Nagyon szép, gyöngyházas nyelű kés, nem engedheti meg magának, hogy elveszítsen egy ilyen portékát. Mindenki kereste a penicilust, és mindenki azt állította, hogy nem tud róla. „Utoljára ennél a fiatalembernél volt, és amennyire láttam, nagyon tetszett neki. Egészen biztos, hogy visszatetted?” – kérdezte a házaló Lewistől, aki borzasztó zavarba jött, és bizonygatta, hogy így volt. Ám hiába tagadott, mert mindenki meg volt győződve róla, hogy ő vette el. Viharos jelenet következett, majd Miss Crane kifizette a kés árát, és a házaló morogva távozott.

– Csakugyan Lewisnél volt? – kiáltotta Nat izgatottan.

– Mindjárt megtudjátok. Újabb megpróbáltatás várt szegény Lewisre, mert a fiúk egyre azt fújták: „Köszméte, add kölcsön a gyöngyházas nyelű bicskádat!”, meg ehhez hasonlókat. Lewis annyira elkeseredett, hogy könyörögni kezdett, engedjék haza. Miss Crane minden tőle telhetőt elkövetett, hogy véget vessen a csúfolásnak, de nehéz dolga volt, mert nem lehetett egyszerre minden helyen. Ez az egyik legnehezebb oldala a fiúnevelésnek, mert a fiúk, mint mondják, „nem ütik azt, aki a földre került”, viszont addig kínozzák tűszúrásokkal, míg az illető már azért is hálás lenne, ha agyba-főbe vernék.

– Ezt ismerem – mondta Dan.

– Én is – tette hozzá Nat halkan.

Jack nem szólt, de egyetértett velük, mert tudta, hogy az idősebb fiúk megvetésből nem kötnek bele.

– Mesélj tovább szegény Lewisről, Jo néni! Én nem hiszem, hogy ő vette el a kést, de biztos akarok lenni! – mondta Daisy aggodalmasan.

– Nos, eltelt több hét, de az ügy nem tisztázódott. A fiúk kerülték Lewist, az a szegény pedig majd belebetegedett, hogy ekkora bajt zúdított magára. Megfogadta, hogy soha többé nem hazudik, és annyira igyekezett, hogy Miss Crane megszánta, segített neki, sőt a végén még azt is elhitte, hogy valóban nem Lewis vette el a kést. Két hónap múlva visszatért a házaló, és az volt az első szava:

„Nohát, naccsága, mégis megtaláltam a kést! A táskám bélése mögé csúszott be; a múltkor esett ki, amikor csomagoltam az új árut. Gondoltam, benézek és szólok, mivel kifizette, és talán örülne is neki, úgyhogy ehun van.”

Ekkor az összesereglett fiúk nagyon elszégyellték magukat, és olyan őszinte szívből kérték Lewis bocsánatát, hogy ő nem tagadhatta meg tőlük. Miss Crane nekiajándékozta a kést, Lewis pedig sok-sok évig őrizte, hogy emlékeztesse a hibájára, ami olyan sok bajt okozott neki.

– Nem tudom, miért van az, hogy amit sutyiban eszik az ember, attól megfájdul a gyomra, de amit az asztalnál eszik, attól nem – tűnődött Pufi.

– Talán a lelkiismereted fekszi meg a gyomrodat – somolygott Mrs. Jo.

– Az uborkáról beszél! – kottyant közbe Ned. Szavait mennydörgő hahota követte, mert Pufi legújabb baklövése meglehetősen mulatságos volt.

Titokban befalt két hatalmas uborkát, amitől nagyon rosszul lett. Elsírta balsorsát Nednek, és könyörgött, hogy tegyen valamit. A segítőkész Ned azt javasolta, rakjon a hasára mustártapaszt, a talpára meleg vasalót, csakhogy Pufi fölcserélte az orvosságok sorrendjét, és mire rátaláltak az istállóban, a sarka felhólyagzott, míg a kabátja megpörkölődött.

– Tessék mesélni még egyet! Ez olyan érdekes volt! – kérte Nat, mikor a nevetés alábbhagyott.

Mielőtt Mrs. Jo nemet mondhatott volna a telhetetlen Twist Olivéreknek, takaróját maga után húzva bevonult Rob, és azonnal az anyai szék biztos menedéke felé fordította a hajója orrát.

– Olyan nagy zajt hallottam, és azt gondoltam, biztos valami jó dolog történik, és lejöttem megnézni!

– Azt hitted, elfelejtettelek, rossz fiú? – kérdezte az anyja, és megpróbált szigorú arcot vágni.

– Nem, de azt gondoltam, hogy jobban éreznéd magadat, ha egyenesen bejönnék – felelte behízelgően az apró csibész.

– Sokkal jobban érezném magamat, ha ágyban lennél, úgyhogy indíts vissza az emeletre, Robin!

– Aki ide bejön, annak mesélnie kell egy történetet, te meg úgyse tudsz, ezért jobb lesz, ha eliszkolsz – mondta Emil.

– De igenis tudok! Én rengeteg mesét mesélek Teddynek medvékről és holdakról és kis legyecskékről, amik beszélnek, mikor döngicsélnek! – protestált Rob, mert mindenáron maradni akart.

– Akkor mesélj egyet máris! – mondta Dan, készülődve, hogy vállra kapja és elvigye a kisfiút.

– Mindjárt fogok, csak hagy gondolkozzak. – Rob felkapaszkodott az anyja ölébe. Mrs. Jo megszorongatta, és közölte a jelenlevőkkel:

– Ez családi vétség, hogy akkor mászkálunk ki az ágyból, amikor nem szabadna. Szokása volt Deminek is, ami meg engem illet, örökké ugráltam éjszaka. Meg sokszor ijedezett, hogy tűz van, olyankor engem küldött le megnézni, én meg lent maradtam, és remekül mulattam, ahogy te is szándékozol, rossz fiam.

– Már gondolkoztam! – jelezte fesztelenül Rob, aki roppant szerette volna elnyerni az entrée-t⁴ ebbe a mulatságos társaságba.

Mindenki fülelt, figyelt és pukkadozott, mert az anyja térdén csücsülő, színes takaróba bugyolált Rob előadásmódjának komorsága roppant kacagtatóvá tette az itt következő kurta, ám gyászos mesét:

– Egyszer egy hölgynek volt egymillió gyereke, és egy kedves kicsi fia. Felmegy a hölgy, és mondja: „Nem szabad kimenni az udvarra”. De a fiú kiment, és beleesett a szivattyús kútba, és megfulladt.

– Ez az egész? – kérdezte Franz, amikor Rob elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen e drámai bevezetés után.

– Nem, még van egy rész. – Rob erősen összevonta pelyhes szemöldökét, hogy újabb ihletet kapjon.

– Mit csinált a hölgy, mikor a fiú beleesett a kútba? – próbált segíteni az anyja.

– Ó, hát addig pumpált, míg feljött, és akkor belecsavarta újságpapírba, és feltette a polcra, hogy kiszárítsa magnak!

Általános hahota követte a meghökkentő befejezést. Mrs. Jo megpaskolta a göndör fejet, és komolyan mondta:

– Fiam, anyád mesemondó tehetségét örökölted. Menj oda, ahol a dicsőség mosolyog rád!

– Most már maradhatok, ugye? Jó történet volt, ugye? – kiáltotta Rob, akinek fényes kedve kerekedett a fényes sikertől.

– Maradhatsz, amíg megeszed ezt a tizenkét pattogatott kukoricát – mondta az anyja, arra számítva, hogy a kukoricák egy falásra eltűnnek.

Ám az agyafúrt Rob túljárt Mrs. Jo eszén, mert egyenként és nagyon lassan nyámmogta a kukoricát, kiélvezve minden pillanatot.

– Nem akarod elmondani a másik történetet, amíg arra vársz, hogy végezzen? – kérdezte Demi, aki nem szerette volna, ha kárba menne az idő.

– De igazán nincs más mesém, csak egy kis történet egy fásládáról – mondta Mrs. Jo, látva, hogy Robnak még mindig van hét kukoricája.

– Van benne fiú?

– Csak fiú van.

– Igaz történet? – kérdezte Demi.

– Az utolsó szóig.

– Hurrá! Akkor meséld el, szépen kérlek!

– James Snow és az anyja egy kis házban lakott, odafent New Hampshire-ben. Szegények voltak, és Jamesnek dolgoznia kellett, hogy segítsen az anyján, de ő annyira szerette a könyveket, hogy utálta a munkát, és legszívesebben egész nap csak ült és tanult volna.

– Hogy lehet valaki ilyen! Én utálok olvasni, és szeretek dolgozni! – mondta Dan, aki eleve ellenszenvesnek találta Jamest.

– Nem vagyunk egyformák. Egyaránt szükség van munkásra és tudósra, a világban mindnek jut hely. Bár én úgy gondolom, hogy a munkások is tanulhatnának egy kicsit, és a tudósoknak sem ártana, ha megtanulnának dolgozni, mert hátha szükség lesz rá – felelte Mrs. Jo, és sokatmondóan nézett előbb Danre, aztán Demire.

– De én dolgozom! – Demi büszkén mutatta a tenyerén a három kis bőrkeményedést.

– Én meg tanulok – tette hozzá Dan keserves nyögéssel, és a takaros számokkal teleírt táblára sandított.

– Hallgassátok meg, mit tett James! Nem akart ő önző lenni, de az anyja annyira büszke volt rá, hogy ráhagyta, tegyen kedve szerint, inkább ő robotolt, hogy a fiának lehessenek könyvei és ideje az olvasásra. Az egyik ősszel James szeretett volna iskolába járni, és elment a lelkészhez, hogy nem kaphatna-e könyveket és valami tisztességes ruhát. Mármost a lelkész hallotta a pletykákat James dologtalanságáról, és nem nagyon volt kedve segíteni rajta, mert úgy gondolta, hogy egy fiú, aki ennyire nem törődik az anyjával, és elnézi, hogy az rabszolgaként fáradozzon érte, valószínűleg az iskolában sem fog jól tanulni. De mikor látta James lelkesedését, a derék lelkipásztorban feltámadt az érdeklődés, mivel pedig meglehetősen különc ember volt, elhatározta, hogy próbára teszi a fiú szándékának komolyságát.

„Adok könyvet és ruhát, James. Egy feltétellel.” „És mi légyen az, uram?” – kérdezte felragyogó szemmel a fiú.

„Úgy igyekezz, hogy egész télen tele legyen az anyád fásládája, és egyedül csináld! Ha elmulasztod, nincs több iskola.” James nevetett a furcsa kikötésen, nagyon könnyűnek vélte, és készséggel elfogadta.

Elkezdte az iskolát, és egy ideig kapitálisan boldogult a fásládával, mert őszidőben rengeteg a hullott ág és a rőzse. James reggel-este teleszedett egy kosarat, vagy a gallyat aprította fel gyújtósnak a kis tűzhelyhez, és mivel az anyja takarékos volt, egyáltalán nem került sok fáradságába a munka. Ám a november meghozta a fagyot, hideg, sötét napok jöttek, és a fa gyorsan fogyott. Anyja vásárolt fát a saját keresményéből, de az is egykettőre odalett, és már majdnem elfogyott, mikor James észbe kapott, hogy neki kell fát szereznie! Mrs. Snow-t legyengítette a reuma, már nem tudott úgy dolgozni, mint régen, Jamesnek tehát le kellett tennie a könyveit, és ki kellett találnia valamit.

Nem volt könnyű, mert olyan jól haladt az iskolában, és annyira érdekelték a tantárgyak, hogy csak az evés és az alvás idejére hagyta abba a tanulást. Ám tudta, hogy a lelkész be fogja tartani a szavát, és nagy kelletlenül munkához látott üres óráiban, nehogy kiürüljön a fásláda. Csinált mindenfélét: teljesített megbízásokat, vigyázott az egyik szomszéd tehenére, vasárnaponként segített az öreg harangozónak port törülgetni és befűteni a templomban, és ily módon hozzájutott annyi pénzhez, hogy némi tüzelőt vásárolhasson. Ám ez nehéz munka volt: a napok rövidek voltak, a tél kegyetlenül hideg, a drága idő repült, és úgy fájt otthagyni az édes könyveket mindenféle unalmas munkáért, amelyeknek sosem lett végük!

A lelkész csendben figyelte, és látva a fiú elszántságát, segített rajta, úgy, hogy az nem is vette észre. Gyakran látta, mikor kijött a fás szekérrel az erdőből, ahol a favágók dolgoztak, és akkor is olvasott vagy tanult, míg a lassú járású ökrök mellett baktatott, hogy egyetlen perc se menjen kárba. „A fiú megérdemli a segítséget, ez a lecke hasznára lesz, és ha megtanulta, könnyebbet adok fel neki” – gondolta a lelkész. Karácsony estéjén derekas rakomány fát raktak le nagy csendben a házikó ajtaja elé. A fa mellé új fűrészt helyeztek, és egy darab papírt, amelyre annyit írtak:

„Az Úr segít azokon, akik segítenek magukon.” Szegény James semmire sem számított, de mikor felébredt azon a karácsonyi hideg reggelen, egy új kesztyű várta, amelyet az anyja kötött neki fájó, merev ujjaival. Az ajándék nagyon tetszett Jamesnek, de még jobban örült anyja csókjának, gyengéd tekintetének, és annak, ahogy azt mondta: „Az én jó fiam!” Mert tudjátok, miközben az anyját igyekezett melegben tartani, az ő szíve is fölmelegedett, és nemcsak a ládát töltötte meg fával, de a hónapokat is feladatokkal, amelyeket hűségesen teljesített. Kezdte látni és érezni, hogy van valami, ami még a könyveknél is jobb, és a tanítója leckéi mellett azokat is igyekezett megtanulni, amelyeket Isten adott fel neki.

Midőn meglátta ajtajában a tölgy-és fenyőfarönköket, és elolvasta a levélkét, rögtön tudta, ki küldte, és megértette a lelkész szándékát. Meg is köszönte neki, és teljes erőből munkához látott. Más fiúk hancúroztak azon a napon, ám James fűrészelt, és nem hiszem, hogy a faluban lett volna boldogabb legény annál, aki az új kesztyűjében, feketerigóként fütyörészve töltögette az anyja fásládáját.

– Príma! – kiáltotta Dan, akinek az egyszerű, józan történet jobban tetszett a legszebb tündérmesénél. – Mégiscsak tetszik nekem ez a fickó!

– Jo néni, én is fűrészelhetnék neked fát! – mondta Demi, meglátva a történetben az újabb módszert, amellyel pénzt kereshet az anyjának.

– Tessék egy rossz fiúról mesélni! Azokat jobban szeretem! – mondta Nan.

– Inkább egy csúnya, zsémbes lányról tessék! – vágott közbe Tommy, akinek estéjét tönkretette Nan szívtelensége. Keserű lett az alma, íztelen a kukorica, a dió feltörhetetlen, és az élet siralom, ha ránézett az egy padban ülő Nanre és Nedre.

De Mrs. Jo nem mesélt többet, mert ahogy lenézett Rob-ra, azt látta, hogy fia, szorosan markolva pufók kezében az utolsó kukoricát, úgy alszik, akár a tej. A mama bebugyolálta a takaróba, felvitte, ágyba dugta, a továbbiakban nem tartva attól, hogy Rob még egyszer előbújik.

– Lássuk, ki lesz a következő! – mondta Emil, és csalogatóan félig kinyitotta az ajtót.

Mary Ann jött először, Emil hívta is, ám Silas már figyelmeztette a lányt, úgyhogy Mary Ann csak kacagott, és sietett tovább, akárhogy édesgették. Majd nyílt egy ajtó, és egy erőteljes hang rázendített:

 

Ich Weiss nicht was soll es bedeuten

Dass ich so traurig bin.

 

– Fritz bácsi az! Nevessetek hangosan, akkor biztos bejön! – mondta Emil.

Vad hahota harsant, és már jött is Fritz bácsi:

– Mi olyan mulatságos, legények?

– Megfogtuk! Megfogtuk! Nem szabad elmenni, amíg el nem tetszik mesélni egy történetet! – kiabálták a fiúk, és becsapták az ajtót.

– Tehát ez az a jó tréfa? Nos, nem is kívánok elmenni, mert itt olyan kellemes, és le is rovom a váltságot ízibe! – A professzor helyet foglalt, és már kezdte is a történetet: Valamikor régen a te nagyapád, Demi, előadást tartott egy nagyvárosban, abban reménykedve, hátha sikerül pénzt szereznie egy otthonhoz, amelyet kis árváknak akartak létrehozni jó emberek. Az előadás jól sikerült, és nagyapád igen-igen örült, mert tisztes summára sikerült szert tennie. Ahogy hajtott a csézáján egy másik város felé, késő délután egy kihalt útszakaszhoz ért, és éppen elgondolta, milyen jó hely lenne is ez a rablóknak, amikor előtte kijött az erdőből egy rosszképű ember, és elindult, olyan lassan, mintha azt várná, hogy az utazó utolérje. Nagyapád aggódni kezdett a pénzért, és először arra gondolt, hogy visszafordul. Ám a ló fáradt volt, ő meg nem szívesen gyanúsított másokat, ezért hajtott tovább, és mikor közelebb érvén látta, milyen beteges külsejű, rongyos és nyomorúságos az ismeretlen, elrestellte magát. Megállította a lovat, és azt mondta kedves hangján: „Barátom, fáradtnak látszik! Hadd vigyem el!” Az ember meghökkent, egy pillanatig habozott, aztán felszállt a csézába. Nem volt valami beszédes, ám nagyapa beszélt helyette is a maga bölcs, barátságos módján, elmondta, milyen nehéz év volt ez, mennyire megszenvedték a szegények, és hogy időnként mennyire nehéz boldogulni. Az ember lassacskán felengedett a szíves szavaktól, és elmondta, hogy hosszú ideje beteg, sehol sem kap munkát, pedig gyerekei vannak, és mekkora keserűség ez neki. Nagyapa annyira megszánta, hogy elfelejtette a félelmét. Megkérdezte az ember nevét, és azt mondta, próbál majd munkát szerezni számára a következő városban, mert ott vannak barátai. Mivel papírra és ceruzára volt szüksége, hogy felírhassa a nevet, elővette vastag tárcáját, és az ember szeme azon nyomban rátapadt. Nagyapa akkor eszmélt rá, mit tett, és megremegett a félelemtől, ám csak annyit szólott csendesen:

„Igen, van nálam egy kis pénz, néhány szegény árva számára. Örülnék, ha az enyém lenne, mert akkor boldogan adhatnék magának belőle. Nem vagyok gazdag, viszont ismerem a szegények számos megpróbáltatását. Ez az öt dollár az enyém: vegye el, a gyermekeinek.”

Az ember szemének az a kemény, éhes villogása átváltozott hálává, midőn átvette az önként adott csekély összeget, és nem nyúlt az árvák pénzéhez. Addig utazott nagyapával, míg meg nem közelítették a várost, ott kérte, hogy hadd szálljon le. Nagyapa kezet szorított vele, és már hajtott volna tovább, amikor megszólalt az ember, úgy, mintha valami kényszerítené a szólásra: „Kétségbe voltam esve, mikor találkoztunk, és ki akartam rabolni, de maga olyan jó volt hozzám, hogy nem bírtam megtenni. Az Isten áldja meg, uram, amiért visszatartott tőle!”

– Találkozott még vele nagyapa? – kérdezte Daisy kíváncsian.

– Nem, de azt hiszem, az ember talált munkát, és nem próbálkozott az útonállással többé.

– Hát ez érdekes, így bánni vele! Én lecsaptam volna! — közölte Dan.

– Az emberség mindig jobb, mint az erő. Próbáld ki, és meglátod! – felelte Mr. Bhaer, és felállt.

– Mesélj még, kérlek! – kiáltott Daisy.

– Muszáj! Jo néni is mesélt! – tette hozzá Demi.

– Akkor végképp nem fogok, inkább elteszem a meséimet más alkalomra. A túl sok mese ugyanolyan ártalmas, mint a túl sok bonbon. Megfizettem a váltságot, megyek! – és Mr. Bhaer szélvészként futott az üldöző falka elől. Miután a professzornak volt előnye, sikerült bemenekülnie a dolgozószobájába.

A fiúkat annyira felpezsdítette az üldözés, hogy nem folytatták a csendes játékot. Szilaj szembekötősdi következett, amelynek során Tommy bebizonyította, hogy megszívlelte az utolsó mese erkölcsi tanulságát, mert mikor elcsípte Nant, a fülébe súgta:

– Bocsánatot kérek, amiért azt mondtam rád, hogy csúnya vagy és zsémbes!

Nan nem hagyta, hogy lefőzzék kedvességben, Tommy tulajdonképpen nem is csodálkozott, hogy mikor a „Csön-csön-gyűrű”-re került a sor, egyszer csak ott érezte a markában a lószőrből font karikát. Akkor csak viszonozta Nan mosolyát, de mikor felmentek lefeküdni, a legzamatosabb részt kínálta a kislánynak az utolsó almájából. Nan látta a fiú tömpe ujján a gyűrűt, harapott az almából, és ezzel szent volt a béke. Mindketten megbánták a futó elhidegülést, egyik sem szégyellte kimondani: „Tévedtem, bocsáss meg! , így a gyermeki barátság töretlen maradt, és magas kort ért meg a fűzfára álmodott otthon is, az aranyos kis légvar.

XXI. FEJEZET

Hálaadás

Plumfieldben mindig a régi szép mód szerint ülték meg ezt az ünnepet, amelyet semminek sem volt szabad megzavarnia. A kislányok már napokkal az ünnep előtt rendkívül fontoskodva sürögtek-forogtak a kamrában és a konyhán, segítettek Asiának és Mrs. Jo-nak pitét, pudingot készíteni, gyümölcsöt válogattak, edényekről törölgették a port. A fiúk a tiltott terület határain ólálkodtak, szimatolták a fűszeres illatokat, leselkedtek, hogy hátha láthatnak a titokzatos szertartásokból valamit, és néha megkóstolhattak egy-egy készülő finomságot.

Az idén valami különlegesség is készülődött, mert míg a lányok az emeleten és a földszinten tettek-vettek, a fiúk az osztályban meg az istállóban serénykedtek, így az egész ház a munkálkodástól forrongott. Vadászatot rendeztek régi szalagokra és cicomákra, rengeteg aranypapírt szabdaltak fel és ragasztgattak, Franz és Mrs. Jo tetemes mennyiségű szalmát, szürke pamutot, flanelt és nagy szemű fekete gyöngyöt használt el. Ned fura gépezeteken kalapált a műhelyében, Demi és Tommy magában motyogva bóklászott, mintha betanulnának valamit. Emil szobájából időnként rémítő zsivaj hallatszott, a gyerekszobából, ahol Teddy és Rob néha órákra eltűnt, csengő kacagás hallatszott. Ám Mr. Bhaert az a rejtély foglalkoztatta leginkább, hogy milyen sorsra jutott az óriási sütőtök, amelyet Rob termelt? Diadalmenetben vitték a konyhába, ahonnan hamarosan elősorjázott tizenkét aranyszínű pite, ám ezek a gigászi zöldség negyedéből kiteltek volna. Hová lett a többi? Annak bizony nyoma veszett, és Robot ez egy cseppet sem látszott bántani. Csak kuncogott, ha az apja rákérdezett, és azt felelte: – Majd meglátod! – mert az egész készülődésnek az volt a célja, hogy meglepetést szerezzenek Bhaer apónak, akit addig a legteljesebb tudatlanságban kellett tartani!

A professzor engedelmesen becsukta szemét, fülét, száját, és igyekezett nem meglátni, ami majd kiverte a szemét, nem hallani a házat telezsongó, árulkodó hangokat, és nem érteni a körülötte zajló, tökéletesen átlátszó misztériumokat. Német létére szerette ezeket az egyszerű, házi ünnepségeket, mert olyan kellemessé tették az otthont, hogy a fiúk nem keresték másutt a mulatságot.

Mikor végre-valahára eljött a nap, a fiúk elmentek egy hosszú sétára, hogy jó étvágyuk legyen az ebédhez – mintha bizony szükségük lett volna étvágycsinálóra! A lányok otthon maradtak, hogy segítsenek asztalt teríteni, és elvégezzék az utolsó simításokat a mindenféle dolgon, amelyek aggodalommal töltötték el szorgos kis szívüket. Az osztályt az előző este lezárták, Mr. Bhaernek tilos volt belépnie, ha csak nem akarta, hogy eltángálja Teddy, aki úgy őrizte az ajtót, akár egy pici sárkány, habár alig fért meg benne a mondanivaló, és kizárólag apjának hősies oda nem figyelése akadályozta meg abban, hogy kikiabálja a nagy titkot.

– Minden kész van, és minden csodálatos! – kiáltotta a diadalmas arcú Nan, amikor végre előkerült.

– Gyönyörűen megy a… tudod, micsoda, és Silas is tudja, mit kell csinálni! – tette hozzá Daisy ugrándozva, annyira örült valamilyen kimondhatatlan titoknak.

– Jönnek! Hallod Emil bömbölését? „Ne lazsáljatok, szárazföldi patkányok!” Fussunk öltözni! – kiáltotta Nan, azzal a két kislány felszáguldott az emeletre.

Berontottak a fiúk, akkora étvággyal, hogy a hatalmas pulyka beleremegett volna, ha nem lett volna már túl a félelmen. Ők is elvonultak öltözni, és egy félóráig volt olyan mosakodás, fésülködés, szépítkezés, hogy a legakkurátusabb asszony szíve is örült volna a láttán. Mikor megszólalt a csengő, vasárnapi kabátban és tiszta gallérral pompázó, fényesre csutakolt és fényes hajú fiúk sorjáztak be az ebédlőbe, ahol Mrs. Jo ült az asztalfőn egyetlen fekete selyemruhájában, keblén kedvenc fehér krizantémjaiból kötött csokorral, és egyszerűen „felséges” volt, ahogy a fiúk mondták rá, valahányszor kicicomázta magát. Daisy és Nan olyan színekben pompázott, mint két virágágy, új téli toalettjükben, széles övükkel, hajszalagjaikkal. Teddy káprázatos volt karmazsinpiros merinógyapjú szoknyájában és a legjobb gombos cipőjében, amely teljesen lekötötte a figyelmét.

Amikor Mr. és Mrs. Bhaer összenézett a ragyogó arcokkal szegélyezett, hosszú asztal fölött, ők is elmondtak egy kis hálaadást szavak nélkül, mert itt a szív üzent a szívnek: „Munkánk meghozta gyümölcseit, legyünk hálásak, és menjünk tovább!”

A kések és villák zörgése néhány percre lehetetlenné tette a társalgást. Mary Ann, aki szédületes rózsaszín masnit kötött a hajába, virgoncan röpködött, adogatta a tányérokat, mártást kanalazott. Úgyszólván mindenki hozzájárult a lakomához, ezért ez különösen érdekes ebéd volt, mert a szünetekben ki-ki a magáét dicsérte.

– Hát, ha ez nem a legkiválóbb krumpli, akkor nem tudom, mi az! – mondta Jack, mikor a negyedik szaftos gumó került a tányérjára.

– Az én füveimből is van a pulyka töltelékében, azért olyan finom! – Nan elégedetten bekapott egy falatot.

– A kacsám egyszerűen príma! Asia mondta, hogy még sose sütött ilyen kövéret – tette hozzá Tommy.

– Ugye, milyen gyönyörű a sárgarépánk? A pasztinákunk is ilyen lesz, amikor majd felássuk! – kotyogott közbe Dick. Dolly egyetértően dünnyögött a csont fölött, amelyről a húst majszolta.

– Én segítettem pitét csinálni a tökömmel! – kiáltotta Robby csengő kacagással, mielőtt visszabújt a bögréjébe.

– Én is szedtem almát az almamusthoz! – mondta Demi.

– Én pucoltam az áfonyát a mártáshoz! – kiáltotta Nat.

– Én adtam a diót – mondta Dan, és ez így folyt tovább az asztal körül.

– Ki találta ki a hálaadást? – kérdezte Rob, aki, mivel nemrég följebb léphetett a nadrágot viselők osztályába, újabban férfias érdeklődést tanúsított hazájának intézményei iránt.

– Ki tud válaszolni erre a kérdésre? – Mr. Bhaer bólintott legjobb történészeinek.

– Én tudom! – mondta Demi. – A zarándokok!

– Miért? – kérdezte Rob, nem kérdezve, kik voltak a zarándokok.

– Elfelejtettem – szégyenkezett Demi.

– Azt hiszem, azért, mert valamikor éheztek, és mikor egyszer jó termést takarítottak be, azt mondták: „Adjunk hálát érte az Úrnak” – felelte Dan. Szerette ezt a történetet a bátor emberekről, akik olyan nemes lélekkel szenvedtek a hitükért.

– Helyes! És én még azt hittem, hogy csak a természettudomány marad meg a fejedben! – Elismerése jeléül Mr. Bhaer finoman megkocogtatta az asztalt. Dan örült, Mrs. Jo megkérdezte a fiától:

– Most már érted, Robby?

– Nem, nem értem. Én azt gondoltam, hogy a zarándokok, az egy szarvas, ami a hóban legel, és én láttam a képét Demi könyvében.

– A tarándszarvasról beszél! Ó, a kis csacsi! – Demi hátradőlt a székén a nevetéstől.

– Ne nevesd ki, hanem inkább mondd el neki, amit tudsz! – szólt rá Jo néni, és egy újabb adag áfonyamártással vigasztalta Robot, mert az asztalnál mindenki az ő nyelvbotlásán mosolygott.

– Jó, elmondom! – Demi szünetet tartott, hogy összeszedje gondolatait, majd az alábbi tömör ismertetőt tartotta a zarándok atyákról, ami még ezeket a komoly úriembereket is megmosolyogtatta volna, hogyha meghallgathatták volna:

– Hát tudod, Rob, voltak Angliában olyan emberek, akik nem szerették a királyt vagy micsoda, úgyhogy hajóra szálltak, és áthajóztak ebbe az országba. Ez tele volt indiánokkal és medvékkel és vad jószágokkal, és erődökben éltek, és rémes dolguk volt.

– A medvéknek? – kérdezte kíváncsian Robby.

– Nem, a zarándokoknak, mert az indiánok háborgatták őket. Nem volt elég ennivalójuk, és fegyveresen jártak a templomba, és sokan meghaltak, és egy sziklára szálltak ki a hajókból, aminek a neve Plymouthi Szikla, és Jo néni látta és megérintette. A zarándokok megölték az összes indiánt, és gazdagok lettek, és felakasztották a boszorkányokat, és nagyon jó emberek voltak, és nekem vannak olyan ük-ük-ük-ük-ükapáim, akik azokkal a hajókkal jöttek. Az egyik volt a Mayflower, és kitalálták a hálaadást, és mindig megünnepeljük, és én azt szeretem. Kérek szépen még pulykát!

– Szerintem Demiből történész lesz, olyan tisztán és szabatosan összegezi a dolgokat. – Fritz bácsi nevető szemmel nézett Jo nénire, miközben harmadszor szelt a pulykából a zarándokok ivadékának.

– Azt hittem, hálaadáskor olyan sokat lehet enni, amennyit bírunk. De Franz azt mondja, hogy még akkor sem szabad! – Pufi olyan képet vágott, mint aki nagyon gyászos hírt kapott.

– Franznak igaza van, úgyhogy legyél mértékletes, különben nem tudsz majd segíteni a meglepetésnél! – mondta Mrs. Jo.

– Majd vigyázok, de mindenki rengeteget eszik, és én azt jobban szeretem, mint a mértékletességet! – mondta Pufi, aki osztozott abban a néphitben, hogy a hálaadás tiszteletére illendő egy hajszállal megúszni a gutaütést, de a gyomorrontás vagy a fejfájás elengedhetetlen.

– Nohát, „zarándokaim”, teáig játszadozzatok szép csendesen, mert este bőven lesz részetek izgalomban! – mondta Mrs. Jo, mikor felálltak a hosszas ebéd után, amely azzal ért véget, hogy almamustot ittak egymás egészségére.

– Úgy gondolom, elviszem a nyájat kocsikázni, olyan kellemes az idő. Akkor te is pihenhetsz, kedves, különben nagyon elcsigázott leszel estére – mondta Mr. Bhaer. Mire ki-ki kabátot-kalapot vett, már elő is állt a családi batár, és a fiúk elindultak egy hosszú, vidám kiruccanásra, hogy Mrs. Jo pihenhessen, és végére járhasson apró-cseprő dolgainak.

A korai, mértékletes teázást újabb fésülködés-kézmosás követte, aztán a nyáj türelmetlenül várta, hogy megérkezzen a társaság. Csak rokonokat hívtak, mert ezek a kisded házi ünnepségek szigorúan megmaradtak a család keretein belül, és bánat nem keseríthette az örvendezést. Eljött mindenki: Mr. és Mrs. March, a szelíd Meg néni, aki nagyon bájos volt még özvegyi főkötőben és fekete ruhában is. Jött Teddy bácsi és Amy néni a Hercegnővel, aki égszínkék ruhájában jobban emlékeztetett tündérre, mint bármikor. Nagy csokor melegházi virágot hozott, amit szétosztott a fiúk között, egyet-egyet tűzve minden gomblyukba, és az ifjúság ettől roppant ünnepinek és elegánsnak érezte magát. Ám volt velük egy ismeretlen is, akit Teddy bácsi ekként mutatott be Bhaeréknek:

– Ő Mr. Hyde. Lelkesen érdeklődött Dan után, én meg voltam olyan bátor elhozni ma estére, hogy láthassa, milyen sokat fejlődött a fiú.

Dan kedvéért Bhaerék szívélyesen fogadták a váratlan vendéget, és örültek, hogy nem felejtette el Dant. Ám pár perces csevegés után már magának Mr. Hyde ismeretségének örültek, olyan nyájas, egyszerű, érdekes ember volt. Jó volt látni, hogy felragyog Dan arca, midőn észrevette a barátját; még jobb volt látni, hogy meglepődik és milyen elégedett Mr. Hyde a fiú csiszoltabb modorával, megjelenésével, de az volt a legjobb, mikor beültek ketten egy sarokba, és feledve a közös érdeklődés örömében a kor, a kultúra és a társadalmi helyzet különbségeit, összehasonlították jegyzeteiket, és elmesélték egymásnak, ki mit csinált a nyáron.

– Most már kezdjük az előadást, különben elalszanak a színészek – mondta Mrs. Jo, mihelyt túlestek az üdvözlésen.

Így hát mindenki átment az osztályba, és helyet foglalt a két nagy ágytakaróból készült függöny előtt. A gyerekek már eltűntek, de a függöny mögül hallatszó fojtott nevetgélés és az apró sikkantások elárulták, hol vannak. A műsor tornabemutatóval kezdődött, amelyet Franz vezényelt. A hat idősebb legény kék nadrágban és vörös ingben gyakorlatozott súlyzókkal és buzogányokkal a zenére, amelyet Mrs. Jo zongorázott a színfalak mögött. Dan akkora energiával végezte a gyakorlatokat, hogy már-már attól lehetett tartani, leüti szomszédjait a buzogánnyal, vagy a közönség soraiba vágja a babzsákot, mert olyan lázba hozta Mr. Hyde jelenléte, hogy mindenképpen dicséretére akart válni tanítóinak.

– Markos, erős legény! Ha egy-két év múlva elmegyek Dél-Amerikába, lehet, hogy kölcsönkérem öntől, Mr. Bhaer – mondta Mr. Hyde, mert amióta hallotta Dan beszámolóját, még rokonszenvesebbnek találta a fiút.

– Szíves-örömest, bár nagyon fog hiányozni a mi ifjú Herkulesünk. Viszont neki óriási haszna lenne ebből, és bizonyosra veszem, hogy hív segítője lesz barátjának.

Dan a kérést is, a választ is hallotta. A szíve boldogan ugrott egyet a tudattól, hogy egy ismeretlen országba utazhat Mr. Hyde-dal, és túláradt a hálától a szíves ajánlásra, amely legszebb jutalma volt törekvéseinek.

Torna után Demi és Tommy előadta a régi „Nálunk is öt pénz egy garas” iskolai dialógust. Demi is nagyon jól szerepelt, de Tommy egyenesen kapitális volt öreg parasztnak.

Úgy utánozta Silast, hogy a közönség dőlt a kacagástól. Maga Silas is olyan hangosan nevetett, hogy Asiának a hátát kellett csapkodnia, miközben a folyosón állva élvezték a színházat.

Aztán Emil, aki addigra kiszuszogta magát, matróznak öltözve elharsogott egy tengerészdalt, amiben rengetegszer előfordultak „viharos szelek” meg „szélcsendes partok”, és a vérforraló refréntől – „Szélnek tarts, fiúk!” – csak úgy visszhangzott a szoba. Utána Ned mutatott be egy mulatságos kínai táncot, és úgy szökdécselt, akár egy mandarinkalapos nagy béka. Mivel Plumfieldben ez volt az egyetlen nyilvános rendezvény, beiktattak néhány fejszámolási, helyesírási és olvasási bemutatót. Jack egészen elképesztette a publikumot, olyan gyorsan számolt a táblánál. Helyesírásban Tommy győzött, Demi pedig olyan szépen olvasott fel egy rövid francia mesét, hogy Ted bácsi el volt ragadtatva.

– Hol a többi gyerek? – kérdezte mindenki, mert lehullott a függöny, de a kicsik nem voltak sehol.

– Ó, ez a meglepetés! Nagyon édes, igazán sajnállak, hogy nem tudsz róla — mondta az anyai csókra járuló Demi, aki ott is maradt Meg mellett, hogy magyarázhassa neki a feltárulkozó misztériumot.

Jo néni elvitte Aranykát, amin papája nem győzött ámulni. Mr. Laurence majdnem lefőzte a professzort mímelt csodálkozásban, hüledezésben és mohó kíváncsiságban, hogy „mi lesz itt?”

Végül hosszas zörgés, kalapálás és tisztán hallható ügyelői utasítások után halk zenére fölment a függöny, és ott volt Bess, aki egy sámlin ült egy barna papírkandalló mellett. Bűbájosabb kis Hamupipőkét még nem látott a világ, mint amilyen Bess volt rongyaiban, kopott cipellőcskéjében, mert a szép arcocska olyan szomorúan nézett a fürtök fénylő keretében, hogy egyszerre csalt könnyet és mosolyt a babaszínésznő közönségének szemébe. Mozdulatlanul ült, míg egy hang oda nem súgta:

– Most! – Ekkor mulatságos kis sóhajt hallatott, és azt mondta: – Ó, báj ejmehetnék a bájba! – de olyan természetesen, hogy az apja vadul tapsolt, és az anyja odakiáltotta: – Kicsi szépségem! – E cseppet sem helyén való ömlengésektől Hamupipőke kiesett a szerepéből, és rosszalló fejcsóválással leszólt a nézőtérre: – Nem szabad beszéjni hozzám!

Tüstént csend lett. Háromszor kopogtattak a falon, Hamupipőke megriadt, de mielőtt eszébe jutott volna, hogy most azt kell mondania: „Mi jehet ez?”, kinyílt a barna papírkandalló hátulja, mint egy ajtó, és a tündérkeresztanya némi nehézség árán átgyömöszölte rajta magát és csúcsos kalapját. Nan volt az, piros köpenyben, süvegben, varázspálcával, amelyet megrázott, és határozottan közölte:

– El is fogsz menni a bálba, édesem!

– Moszt le kell venned, hogy lásszák a szép juhám – rángatta Hamupipőke a barna gúnyát.

– Nem, nem, neked kell azt mondanod: „Hogy mehetnék rongyokban?” – mondta a keresztmama a saját hangján.

– Ó, igen, asz kell – és a Hercegnő el is mondta, cseppet sem esve zavarba a feledékenységétől.

– Átváltoztatom a rongyaidat ékes ruhává, mert jó vagy – folytatta színpadi hangon a keresztanya. Ráérősen kigombolta a barna kötényt, mire lenyűgöző látvány tárult a szemek elé.

Valóban olyan szép volt a kis Hercegnő, hogy akárhány kicsi herceg fejét elcsavarhatta, mert mamája úgy kiöltöztette, mint egy csepp udvarhölgyet, atlasz alsószoknyába, pici csokrocskákkal teletűzdelt, uszályos rózsaszín selyemruhába, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Rózsaszín és fehér tollak omlottak alá a koronáról, amelyet a tündér a keresztlánya fejére illesztett, majd sztaniollal bevont cipellőt adott neki. Hamupipőke a lábára húzta, felállt, megemelte a szoknyáját, hogy mindenki lássa a lábbelit, és büszkén megkérdezte a nézőket: – Ez az üvegpipőm, ugye dönölű?

Annyira elbűvölte a topánka, hogy csak nehezen lehetett visszazökkenteni a szerepébe:

– De nincsen hintóm, tejeszmama.

– Íme, lásd! – Nan olyan vehemenciával lengette a varázspálcáját, hogy majdnem leütötte a Hercegnő koronáját.

Most következett a színdarab szenzációja. Először egy ernyedt kötél tűnt fel a deszkán, majd egy rándulással megfeszült. – Húzd meg! – rikkantott Emil, akinek Silas érdes hangja válaszolt: – Csak csínnyán, hé! – Nagy nevetés támadt, mert megjelent a színen négy termetes szürke patkány, meglehetősen reszketeg lábakon és sajátos farkincával, ám a fejük annál remekebb volt, mert fekete gyöngyszemük teljesen életszerűen csillogott. A patkányok húzták, vagy legalábbis azt a látszatot kellett volna kelteniük, hogy ők húzzák a behemót sütőtök feléből készített, nagyszerű hintót. Teddy szekérkéjének kerekeire szerelték, amelyeket élénksárgára festettek, hogy színük harmonizáljon a vidám ekvipázzsal. Elöl az ülésen nyalka kis kocsis feszített fehér vattaparókában, félrecsapott kalapban, piros térdnadrágban, csipkés kabátban; hosszú ostort pattogtatott, és olyan erélyesen rángatta a gyeplőt, hogy a patkányok gyönyörűen ágaskodtak. Teddy volt a kocsis, és olyan aranyosan vigyorgott a nézőkre, hogy külön megtapsolták. Mondta is Laurie bácsi: – Ha találnék egy ilyen józan életű kocsist, rögtön felfogadnám! – A hintó megállt, a keresztmama beleültette a Hercegnőt, aki csókokat dobálva, nagy méltósággal elkocsizott, habár üvegcipellője kiállt elöl a hintóból, és a rózsaszín uszályt a földön húzta, mert bármilyen elegánsra sikerült a fogat, meg kell mondanom, hogy kissé szűk lett őfelségére.

A következő jelenet a bál volt, ahol Daisy és Nan tiritarka cicomában páváskodott. Különösen Nan volt jó dölyfös nővérnek, aki számos képzeletbeli dáma uszályát taposta le, míg ide-oda suhogott a királyi csarnokban. A királyfi, aki magányosan mélázott némileg ingatag trónján, révetegen bámult maga elé impozáns koronája alól, és vagy a kardjával játszott, vagy cipőjének rózsáiban gyönyörködött. Mikor belépett Hamupipőke, felpattant, és azt kiáltotta, több hévvel, mint eleganciával:

– Egek? Ki ez? – és nyomban táncba vitte a hölgyet, miközben a nővérek fancsali és morc pofákat vágtak a sarokban.

Az udvari dzsigg, amelyet mélységesen komoly arccal és egészen sajátos lépésekkel jártak, nagyon kedvesre sikerült, mert a színes köntösű pöttöm pár olyan kecses, bájos és fura volt, mintha egy festett Watteau-legyezőről léptek volna le. A Hercegnőnek nagyon útban volt az uszály, Rob királyfi többször majdnem hasra esett a kardjában, ám ők ügyesen felülkerekedtek mindeme bajokon, hogy kellemmel és szellemmel járják végig a táncot, ami annál nagyobb érdem volt, mert egyik se tudta, merre fog lépni a másik.

– Ejtsd el a cipődet! – súgta Mrs. Jo hangja, mikor a hölgyecske le akart ülni.

– Jaj, ejfejejtettem! – Hamupipőke lehúzta egyik ezüstös topánját, gondosan elhelyezte a színpad közepén, azt mondta Robnak: – Moszt utánam kell szajadnod – és elfutott. A királyfi, miután fölszedte a cipellőt, szófogadóan kocogott utána.

A harmadik jelenetben, mint mindenki tudja, hírnök jő, hogy felpróbálja a cipőcskét. Bádogtrombitát fújva bejött Teddy, még mindig a kocsis mezében, és a gőgös nővérek felpróbálták a topánt. Nan okvetlenül el akarta játszani, ahogy levágja a lába nagyujját egy konyhakéssel, és olyan kiválóan alakította a műtétet, hogy a hírnök megijed és könyörgött: „Nádon vidázzál!” Utoljára Hamupipőkét szólították, aki bejött panyókára vetett kötényben, beledugta lábát a cipőbe, és elégedetten közölte:

– Én vagyok a Hejcednő.

Daisy pityergett, és bocsánatért esdekelt, ám Nan, aki szerette a tragédiát, továbbfejlesztette a színdarabot, és ájulásba esett, hogy a padlón lustálkodhasson a végszóig. Bár már nem sok volt hátra, mert berohant a királyfi, térdre borult, nagy hévvel csókolgatta Aranyka kezét, miközben a hírnök úgy tutult, hogy a közönség majd megsiketült. A függönynek nem állt módjában legördülni, mert a Hercegnő „ugye, jó vojtam?” – kiáltással lerohant a színpadról apja karjaiba, míg a királyfi és a hírnök fakarddal és bádogtrombitával párbajozott.

– Gyönyörű volt! – mondta mindenki, majd midőn az ájult rajongás alábbhagyott, Nat lépett színre a hegedűjével.

– Pszt! Pszt! – kiáltották a gyerekek, és rögtön csend is lett, mert nem lehetett nem odafigyelni erre az esdeklő nézésű, félszeg alakra.

Bhaerék azt hitték, valami régi dallamot fog játszani azok közül, amelyeket olyan jól ismert, ám egy új, behízelgő melódiát hallottak, amelyet a hegedűs olyan szelíd kedvességgel adott elő, hogy rá se ismertek Natre. Az a fajta, szöveg nélküli dal volt, amely megvigasztalja és felvidítja hallgatóját, mert ismerős, halk remények és örömek zengnek szívszorítóan egyszerű dallamában. Meg néni Demi vállára tette a kezét, nagymama a szemét törölgette, Mrs. Jo felnézett Mr. Laurie-ra, és elcsukló hangon súgta:

– Ezt te komponáltad.

– Azt akartam, hogy a fiad neked mondjon köszönetet, és neked hódoljon a maga módján – felelte Laurie.

Nat már leemelte a vonót a húrról, és menni készült, de visszatapsolták, úgyhogy újráznia kellett. Olyan boldogan engedelmeskedett, hogy öröm volt ránézni, mert minden erejét beleadta a zenébe, sorra játszva a régi vidám danákat, amelyektől viszketni kezd a láb, és nem lehet ülve maradni tovább.

– Helyet! – kiáltotta Emil. Egyetlen perc alatt a falhoz tolták a székeket, az idősebbeket leültették a biztonságos sarkokban, és a gyerekek összegyűltek a színpadon.

– Kezdődjék a tánc! – kiáltotta Emil, és a fiúk peckes léptekkel odavonultak a hölgyekhez, öregekhez és ifjakhoz egyaránt, és gálánsan felkérték őket. A kicsik majdnem ökölre mentek a Hercegnő kegyeiért, ám ő, amilyen finom lelkű és finom modorú kisasszonyka volt, Dicket választotta, és azt is megengedte neki, hogy büszkén a helyére kísérje. Mrs. Jo nem mondhatott nemet, és Dan kimondhatatlan örömére Amy néni kosarat adott miatta Franznak. Persze Nan és Tommy meg Nat és Daisy egymással járta, míg Teddy bácsi Asiát kérte fel, akinek igencsak kedve volt a „mártogatóshoz”, és el volt ragadtatva a megtiszteltetéstől. Silas és Mary Ann a folyosón ropták, és egy félóráig majd' szétvetette a vidámság Plumfieldet.

Az ünnep az ifjúság felvonulásával ért véget. A menet élén a zabolátlanul ficánkoló patkányok húzták a kocsis irányításával a tökhéj hintójában ülő Hercegnőt.

Míg a gyerekek kiélvezték ezt az utolsó bolondozást, a nagyok a szalonból figyelték őket, ahol igazi szülői-baráti érdeklődéssel beszélgettek az aprónép dolgairól.

– Min gondolkozol, Jo nővér, hogy ilyen vidám az arcod? – kérdezte Laurie, és letelepedett Bhaer anyó mellé a pamlagra.

– A nyári munkálkodásomon, Teddy, és azzal szórakozom, hogy elképzelem a fiaim jövőjét. – Mrs. Bhaer mosolyogva arrébb húzódott, hogy helyet csináljon a sógorának.

– Gondolom, mindegyikből költő, festő, államférfi, híres katona vagy legalábbis kalmárfejedelem lesz.

– Nem, nem vagyok már olyan nagyravágyó, mint régen, és beérem annyival, ha becsületes emberek lesznek. Bár bevallom, vannak köztük, akiknek egy kis dicsőséget és fényes pályafutást remélek. Demi nem hétköznapi gyerek; azt hiszem, egyszer még kibontakozik belőle valami jó és a szó legnemesebb értelmében vett nagy. Remélem, a többiek is sokra viszik, főleg a két legújabb fiam, mert Nat mai játéka után csakugyan azt hiszem, hogy zseniális.

– Ezt még korai lenne kimondani. Az biztos, hogy tehetséges, és nem fér hozzá kétség, hogy hamarosan megkeresheti a kenyerét azzal, amit a legjobban szeret. Építgesd még egy-két évig, aztán kiveszem a kezedből, és elindítom a pályáján.

– Milyen biztató kilátás ez szegény Natnek, aki hat hónapja olyan árván és nyomorúságosan állított be hozzánk! Dan jövőjét már tisztán látom. Mr. Hyde-nak hamarosan szüksége lesz rá, és egy bátor, hűséges kis segítőtársat akarok adni neki. Dan jól tud szolgálni, ha szeretettel meg bizalommal fizetnek érte, és megvan benne az energia, hogy olyan jövőt küzdjön ki magának, amilyen neki tetszik. Igen, nagyon örülök, hogy ilyen szép sikert értünk el ezzel a két fiúval, akiknek egyike olyan gyönge, a másik olyan szilaj. Sokat javultak, és sokat ígérnek.

– Milyen varázslatot használtál, Jo?

– Csak szerettem őket, és engedtem, hogy lássák. A többit elvégezte Fritz.

– Édes lelkem! Úgy festesz, mintha időnként elég kemény munka lenne az a „csak a szeretet” – mondta Laurie, és annyi gyöngédséggel simogatta meg a sovány arcot, amennyit Mrs. Jo lány korában sem kapott tőle.

– Szürke öregasszony vagyok, de nagyon boldog, úgyhogy ne sajnálj, Teddy. – Őszinte elégedettséggel nézett körül a szobában.

– Igen, úgy látom, évről évre szebb gyümölcsöket hoz a terved – bólogatott Laurie, helyeslően nézve a vidám jelenetet.

– Hogyne sikerült volna, mikor annyi segítséget kaptam tőletek? – Mrs. Jo hálásan tekintett legfőbb patrónusára.

– Ez a legjobb tréfa a családban, a te iskolád és a sikere. Annyira más jövőt szántunk neked, és mégis itt találtad meg a helyedet. Ihletett döntés volt, Jo – mondta Laurie, szokása szerint elhárítva a dicséretet.

– Ó, pedig először nevettél rajtam, és hogy kifiguráztad az ihleteimet! Nem te jósoltad meg, hogy csúfosan le fogunk szerepelni a fiúk és a lányok közös oktatásával? Most nézd meg, milyen szépen bevált! – mutatott a legényekre és a leánykákra, akik igazi fidélis barátsággal táncoltak, daloltak, csacsogtak együtt.

– Feladom! Ha Aranykám elég idős lesz, elküldöm hozzád. Mondhatnék ennél többet?

– Nagyon büszke leszek, ha rám bízod kis kincsedet. De igazán, Teddy, egyszerűen nagyszerű hatásuk volt a lányoknak! Tudom, hogy ki fogsz nevetni, de nem érdekel, megszoktam, így hát elmondom, hogy egyik kedvenc szórakozásom úgy tekinteni a családomra, mint egy kis világra. Figyelem a fiatalurak fejlődését, és az utóbbi időben azt is, milyen jó hatással vannak rájuk a kisasszonyaim. Daisy a házias, akinek csendes nőiessége mindenkit elvarázsol. Nan a nyughatatlan, konok energia; a fiúk csodálják a bátorságát, és lehetőséget adnak neki, hogy keresztülvigye az akaratát, mert látják, hogy nem csak erő van benne, de részvét is, és sok jót képes tenni kis világukban. A te Bessed a dáma, csupa ösztönös elegancia, báj és szépség. Öntudatlanul csiszolja őket, és olyan jól betölti a szerepét, mint akármelyik szépasszony, mert a fiúk az ő gyengéd finomságának köszönhetően emelkedhetnek az élet durvaságai fölé, és maradhatnak úriemberek, a szép régi szó legnemesebb értelmében.

– Nem mindig a dámáké a legnagyobb érdem, Jo. Megesik, hogy az erős, bátor nő rázza fel a fiút, és farag belőle férfit – mosolygott Laurie.

– Nem! Azt hiszem, az általad említett fiúért többet tett a kifinomult feleség, mint ifjúságának vadóc Nanje, illetve annak az anyáskodó, bölcs asszonynak köszönheti a legtöbbet, aki úgy vigyázott rá, ahogy Daisy vigyáz Demire. – Mrs. Jo az anyja felé fordult, aki a többiektől kissé elhúzódva ült Meg mellett, és úgy sugárzott belőle a kor szépsége és méltósága, hogy Laurie fiúi gyengéd tisztelettel pillantott rá, mielőtt azt felelte szívből jövő őszinteséggel:

– Sokat tettek érte mind a hárman. Most már megértem, mennyit segítenek a legényeidnek a kisleányok.

– Nem többet, mint a legények nekik, mert biztosíthatlak, hogy a segítség kölcsönös. Nat a muzsikával formálja Daisyt, Dan valamennyiünknél ügyesebben kezeli Nant, és Demi olyan könnyen és jól tanítja Aranykátokat, hogy Fritz csak Roger Aschamnek⁵ és Lady Jane Greynek hívja őket. Ó, egek! Ha férfiak és asszonyok annyi megértéssel, segítőkészséggel és bizalommal fordulnának egymás felé, mint az én gyerekeim, milyen kapitális hely lehetne a föld! – Itt Mrs. Jo tekintete elrévedt, mintha máris látná azt az új és bűvös-bájos társadalmat, amelyben az emberek olyan boldog ártatlanságban élnek, mint az ő plumfieldi nyája.

– Drágám, te minden tőled telhetőt megteszel, hogy elkövetkezzenek a boldog idők. Higgyél csak benne tovább, munkálkodjál érte, bizonyítsd kis kísérleted sikerével, hogy lehetséges! – mondta Mr. March, aki megállt mellettük egy bátorító szóra, mert a derék ember sose veszítette el a hitét az emberiségben, és még mindig reménykedett, hogy tanúja lehet a béke és a jóakarat uralkodásának a Földön.

– Nem vagyok én olyan nagyravágyó, apa. Én csak otthont akarok adni ezeknek a gyerekeknek, ahol elsajátíthatnak néhány egyszerű alapfogalmat, hogy jobban fel legyenek vértezve az élet csatáihoz. Becsület, bátorság, leleményesség, hit Istenben, embertársaikban és önmagukban: ez minden, amire törekszem.

– Ez minden. Add meg nekik ezt a segítséget, aztán hagyd, hogy maguk alakítsák az életüket; de bármi várjon is rájuk, én azt hiszem, mindig áldani fogják fáradozásaitokat, derék fiam és leányom.

Mert addigra a professzor is csatlakozott hozzájuk. Mr. March, míg beszélt, megfogta a kezüket, és mielőtt továbbment volna, úgy nézett rájuk, hogy az felért egy áldással. A házaspár most egy percig halkan beszélgetett, úgy érezhették, valóban sikeres volt a nyári munkálkodás, ha apa elismerését is kivívta. Mr. Laurie kiosont a folyosóra, valamit mondott a gyerekeknek, és egyszer csak beszökdécselt a szobába a társaság, kézen fogták egymást, körtáncra perdültek Mr. és Mrs. Bhaer körül, és vígan fújták a dalt:

 

A szorgos nyárnak vége,

Megvolt a takarás,

Már csűrben és hombárban

A gazdag aratás.

Jóllaktunk, és ma már

Nincs több játszadozás,

De még nem teljes

A kedves hálaadás.

 

A legeslegszebb termés,

Minek Isten örül,

A vidám gyermekhad

A házban körös-körül.

És most azért jöttünk,

Mert hálát adni jó,

Köszönünk hát mindent

Nektek, apó és anyó.

 

Az utolsó szavaknál a kör addig szűkült, amíg a derék professzor és felesége foglyul estek az ölelő karokban, és úgyszólván ki se látszottak a ragyogó arcok koszorújából, amely azt bizonyította, hogy egy növény bizonyosan gyökeret vert, és gyönyörű kelyheket nyitott a kis kertben. Mert a szeretet olyan virág, amely minden földön megterem; szelíd csodáit nem hervasztja őszi dér, téli fagy; illatosan, dúsan virul évhosszat, és egyként áldás annak, aki adja, és annak, aki kapja.

Megjegyzések

[←1]

A százszorszép angolul daisy. (a ford, megj.)

[←2]

David Rizzio volt Stuart Mária udvari lantosa (a ford. megj.)

[←3]

Magániskola vezetője Dickens Dombey és fia című regényében (a ford. megj.)

[←4]

Felvétel (fr.)

[←5]

Roger Ascham: XVI. századi híres angol humanista és pedagógus (a ford. megj.)