LOUISA MAY ALCOTT

Fiatalurak

Kisasszonyok sorozat 3. rész

 

LAZI KÖNYVKIADÓ

Szeged

 

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Louisa May Alcott: Little Men

Published in Puffin Books 1983

 

Fordította

SÓVÁGÓ KATALIN

 

ISBN 963 7138 78 1

 

Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2006

Hungarian edition © Lazi Könyvkiadó, 2006

 

A Lazi Kft. kiadása

e-mail: info@lazikiado.hu

www. lazikiado. bu

 

A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója

Lektor: Korom Pál, Horváthné Tóth Judit, Juhász Ferenc

Tördelőszerkesztő: Szentmiklósi Csaba

Borító: Koha Kolett, Szilícium Grafika

Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt

 

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 260109

Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

I. FEJEZET

Nat

– Kérem, uram, ez itt Plumfield? – kérdezte az omnibuszról lekászálódott rongyos fiú a kaput nyitó embertől.

– Igen. Ki küldött?

– Mr. Laurence. Levelet hoztam a nagyságának.

– Jól van, menj fel a házba, és add oda! Neki majd gondja lesz rád, kislegény.

Olyan barátságosan beszélt, hogy a gyerek egészen felvidult a szavaitól. Nagy, szögletes ház rajzolódott ki Nat szeme előtt a sarjadzó fűre, rügyező fákra hulló tavaszi eső puha fátyolából – hívogató külsejű ház régimódi tornáccal, széles lépcsővel, sok-sok világos ablakkal. Sem függöny, sem zsalugáter nem takarta el a nyájas fényeket. Mielőtt becsengetett, Nat egy pillanatig várt; nézte a falon a sok apró árnyék táncát, hallgatta a gyerekhangok jókedvű zsongását, és úgy érezte, egy ilyen magafajta, otthontalan „kislegény” aligha tarthat igényt a benti világosságra, melegre és kényelemre.

„Remélem, csakugyan gondja lesz rám a nagyságának”, gondolta, miközben félénken odakoccantotta az ajtóhoz a kedélyes griffmadarat formázó, vaskos bronzkopogtatót.

Rózsás arcú szolgáló tárta ki az ajtót, és mosolyogva elvette a levelet, amelyet a gyerek szótlanul nyújtott feléje. Láthatólag hozzá volt szokva az idegen fiúk betoppanásához, mert bólintott, és a hallban álló székre mutatott:

– Ülj le itt, amíg lecsepeg rólad a víz; addig én beviszem ezt a nagyságának.

Bőven volt, ami elszórakoztassa Natet a várakozás közben. Kíváncsian nézegetett, élvezte a látványt, de azért örült, hogy észrevétlenül teheti, az ajtó melletti félhomályos zugból.

A ház hemzsegett a fiúktól, akik különféle mulatságokkal csapták agyon az esős alkonyat óráit. A nyitott ajtókból nagyfiúk, kisfiúk és közepes nagyságú fiúk szívet melengető csoportjaira lehetett látni, az esti pihenés vagy inkább forrongás különböző fokozataiban. Jobbra két tágas szoba kétségtelenül osztályterem lehetett az asztalokból, térképekből, fekete táblákból, szétszórt könyvekből ítélve. A kandallóban tűz ropogott, előtte fiúk hevertek lustán, és olyan hévvel vitatkoztak az új krikett pályáról, hogy a cipőjük is billegett a levegőben. Az egyik sarokban, nem zavartatva magát a hangzavartól, hosszúra nőtt suhanc gyakorolt fuvolán. Ketten-hárman a padokon ugráltak, időnként szünetet tartva, hogy kiszuszogják magukat, és nagyokat nevessenek a fekete táblára rajzolt, mulatságos torzképeken, amelyekkel az egyik kis csibész az egész ház népét kifigurázta.

A bal oldali szobában hosszú asztalt terítettek vacsorához. Nagy kancsókban állt rajta a frissen fejt tej, halmokban a fehér és a barna kenyér, tökéletes tornyokban a fiúi szíveknek oly kedves, fénylő mézeskalács. Piruló kenyértől, sülő almától illatozott a levegő, ingerlőén csiklandozva az éhes orrokat és ínyeket.

Ám a hall nyújtotta a legvonzóbb képet. Az emeleten élénk fogócska zajlott, az egyik lépcsőpihenőn golyóztak, a másikon sakkoztak, a lépcsőn egy fiú olvasott, és egy kislány énekelt altatódalt a babájának, két kutyakölyöknek meg egy cicusnak, míg a korláton egymást követve csúszkáltak a kisfiúk, nagy kárára ruházatuknak, és nagy veszedelmére testi épségüknek.

Natet annyira lenyűgözte ez a vérpezsdítő verseny, hogy fokozatosan kimerészkedett a zugból, és mikor az egyik, fölöttébb virgonc fiú olyan lendülettel siklott alá, hogy nem bírt megállni, hanem lerepült a korlátról akkora puffanással, amely minden más fejet betört volna, ám az övét ágyúgolyó keménységűvé edzették tizenegy esztendő folyamatos puffanásai, Nat megfeledkezett magáról, és futott az elterült lovashoz, arra számítva, hogy félholtan találja. Ám a fiú csak pislogott sebesen egy másodpercig, aztán felnézett az új arcba, és meglepetten annyit mondott:

– Halló!

– Halló! – felelte Nat, nem tudván, mit mondjon, de úgy gondolta, ez a válasz rövid is, könnyű is.

– Új fiú vagy? – kérdezte az elterült ifjonc, egyébként meg sem mozdulva.

– Még nem tudom.

– Hogy hívnak?

– Nat Blake.

– Az én nevem Tommy Bangs. Gyere fel, próbáld meg te is! – Tommy úgy pattant fel, mint akinek váratlanul jutott eszébe, mire kötelezi a vendégszeretet.

– Inkább nem, amíg nem tudom, maradhatok-e vagy sem – tiltakozott Nat, aki percről percre erősebben akart maradni.

– Hé, Demi, itt egy új! Gyere, nézd meg! – és ezzel a fürge Thomas lankadatlan hévvel folytatta a sportolást.

Szólítására a lépcsőn olvasó fiú feltekintett a könyvből nagy, barna szemével. Egy pillanatig várt, mintha kissé bátortalan lenne, aztán a hóna alá csapta a könyvet, és megfontoltan lejött a lépcsőn, hogy köszöntse a jövevényt, aki valamiért különösen rokonszenvesnek találta ezt a szelíd nézésű, nyúlánk alakot.

– Jo nénit láttad már? – kérdezte olyan hangon, mintha ez valami fontos szertartás lenne.

– Még nem láttam senkit, csak benneteket. Most várok – felelte Nat.

– Laurie bácsi küldött? – folytatta Demi udvariasan, de komolyan.

– Mr. Laurence küldött.

– Laurie bácsi, és mindig rendes fiúkat küld.

Natnek annyira jólesett a bók, hogy elmosolyodott, ami megszépítette sovány arcát. Mivel nem tudta, mit mondjon, csak álltak és bámulták egymást barátságos csendben, míg oda nem jött, karján babájával, a kislány. Nagyon hasonlított Demire, csak nem nőtt olyan magasra; az arca kerekebb, rózsásabb volt, a szeme kék.

– Ez az én Daisy húgom! – mondta Demi annak az embernek a hangján, aki egy értékes ritkasággal dicsekszik.

A gyerekek bólintottak egymásnak.

– Remélem, maradsz! – mondta barátságosan a kislány, akinek arcán gödröcskék nyíltak az örömtől. – Mi olyan jól érezzük magunkat itt; nem igaz, Demi?

– Természetesen igaz. Jo néni erre kapta Plumfieldet.

– Csakugyan nagyon kedves helynek tűnik – jegyezte meg Nat, mert úgy érezte, válaszolnia kell ezeknek a nyájas ifjú népeknek.

– A legkedvesebb hely a világon! Ugye, Demi? – kérdezte Daisy, aki kétségtelenül minden kérdésben szakértőnek tartotta a bátyját.

– Nem, azt hiszem, Grönland érdekesebb, mert ott jéghegyek és fókák vannak. Ezzel együtt szeretem Plumfieldet, mert valóban igen kedves tartózkodási hely – válaszolta Demi, aki most éppen Grönlandról olvasott. Már éppen fel akarta ajánlani Natnek, hogy megmutatja és elmagyarázza a képeket, amikor visszatért a szolgáló, és a szalon ajtaja felé bólintott:

– Jól van, maradsz!

– De örülök! Gyere Jo nénihez! – Daisy olyan kedvesen oltalmazó mozdulattal fogta meg Nat kezét, amitől a fiú tüstént otthon érezte magát.

Demi visszatért a könyvéhez, míg húga bevezette a jövevényt egy hátsó szobába, amelynek díványán egy köpcös úr hancúrozott két kisfiúval, míg egy vékony hölgy most fejezte be a láthatólag nem először olvasott levelet.

– Itt van, néni! – kiáltotta Daisy.

– Hát ez az én új fiam? Örülök neked, drágám, és remélem, hogy boldog leszel itt! – mondta a hölgy. Magához húzta Natet, és olyan anyáskodó gyengédséggel simította hátra a homlokából a haját, hogy a gyerek magányos kis szíve túláradt a szeretettől.

A hölgy egyáltalán nem volt csinos, de olyan vidám arca volt, amelyből világosan kitetszett, hogy csakúgy nem felejtett el bizonyos gyerekes kifejezéseket és nézéseket, mint ahogy a modora és a hangja sem; épp ezek a nehezen leírható, de nagyon könnyen észrevehető és érezhető dolgok tették nyájas, közvetlen, kedélyes és általában „jópofa” egyéniséggé, ahogy a fiúk mondták volna. Látta, hogy Nat ajka kissé megremeg az ő simogatásától, és éles tekintete meglágyult, ám csak még közelebb húzta magához a toprongyos alakot, és fölnevetett:

– Én Bhaer anyó vagyok, az az úr ott Bhaer apó, azok pedig a kicsi Bhaerek. Gyertek ide, fiúk, ismerkedjetek meg Nattel!

A három birkózó azon nyomban engedelmeskedett. A köpcös úr felállt, mindkét vállán egy-egy pufók gyerekkel, és odajött köszönteni az új fiút. Rob és Teddy csak vigyorgott, ám Mr. Bhaer kezet rázott vele, majd egy alacsony székre mutatott a tűz mellett, és barátságosan biztatta:

– Helyed már készen várakozik, fiam; ülj le, szárogasd meg vizes lábadat, de ízibe!

– Vizes? De mennyire! Drágám, rögtön vesd le a cipődet, rögtön keresek neked valami szárazat! – kiáltotta Mrs. Bhaer, majd olyan heves sürgés-forgásba kezdett, hogy Nat, mielőtt egyet mukkanhatott volna, már ott is találta magát a kényelmes kis székben, lábán száraz harisnyával és meleg papuccsal.

– Köszönöm, asszonyom! – felelte annyi hálával, hogy Mrs. Bhaer tekintete ismét elfátyolosodott, és sürgősen mondania kellett valami mulatságosat az elérzékenyülés ellen, mert hát ilyen volt a természete:

– Ez Tommy Bangs papucsa, de ő mindig elfelejt papucsot húzni a házban, úgyhogy nem lesz az övé. Túl nagy, de annál jobb, mert így legalább nem szökhetsz el tőlünk olyan gyorsan, mint egy passzentos papucsban.

– Nem akarok megszökni, asszonyom! – Nat hosszú, elégedett sóhajjal nyújtotta a melengető lángok felé szurtos kis kezét.

– Akkor jó! Most jól megpirítalak, aztán igyekszünk megszabadulni ettől a csúnya köhögéstől. Mióta köhögsz, drágám? – kérdezte Mrs. Bhaer, miközben egy darab flanelt keresett nagy varrókosarában.

– Tél elején kezdtem. Megfáztam, és valahogy nem akart javulni.

– Nem csoda, abban a nyirkos pincében, ahol még egy rongy is alig akadt arra a szegény kis hátára! – mondta halkan Mrs. Bhaer a férjének, aki szakértő szemmel nézte a gyereket, felmérve a beesett halántékot, a lázas szájat, a rekedt hangot és a gyakori, görcsös köhögést, amely megrázta a görnyedt vállat a foltozott kabát alatt.

– Robin fiam, kocogj csak fel dadushoz, és kérd el tőle a köhögés elleni szirupot meg a kenőcsöt! – rendelkezett Mr. Bhaer, miután valamilyen szavak nélküli üzenetet váltott a feleségével.

Natet kissé aggasztották az előkészületek, ám félelmei harsány kacajba fulladtak, mikor Mrs. Bhaer mulatságos arccal odasúgta:

– Majd figyeld meg az én csibész Teddymet, hogy erőlteti a köhögést! Ő is akar majd a szirupból, mert méz van benne.

A pöttöm Ted kivörösödött az erőlködéstől, mire megjött az üveg. Engedélyt kapott, hogy lenyalja a kanalat, miután Nat férfiasan bevette a maga adagját, és a torkát is bekötötték egy flanel darabbal.

Alig történtek meg az első lépések a gyógyulás felé, mikor megszólalt egy csengő, és a hallban feldübörgő léptek a vacsorára figyelmeztettek. A szégyellős Nat reszketett attól, hogy ilyen sok ismeretlen fiúval kell találkoznia, ám Mrs. Bhaer kézen fogta, és Rob leereszkedően megnyugtatta:

– Ne félj, majd én vigyázok rád!

Az asztal két oldalán hat-hat fiú állt, ki-ki a saját széke mögött, és a magas fuvolás próbálta féken tartani őket, mert toporzékoltak a türelmetlenségtől, ám senki sem ült le addig, amíg Mrs. Bhaer helyet nem foglalt a teáskanna mögött, balján Teddyvel, jobbján Nattel.

– Ő a mi új fiunk, Nat Blake. Vacsora után bemutatkozhattok neki. Finoman, fiúk, csak finoman!

A fiúk jól megbámulták Natet, aztán belehuppantak a székükbe. Igyekeztek illedelmesek lenni, és tökéletes kudarcot vallottak. Bhaerék legjobb igyekezetük szerint próbálták asztali jó modorra szoktatni a legényeket, ami általában sikerült is, mert csekély számú és értelmes előíráshoz ragaszkodtak, a fiúk pedig, tudva, hogy az ő életüket akarják könnyebbé és kellemesebbé tenni, a legjobb igyekezetük szerint engedelmeskedtek. Ám vannak idők, amikor éhes fiúkat egyszerűen nem lehet féken tartani valódi kíméletlenség nélkül, és a szombat este ilyen idő volt.

– Drága lelkecskéim, hadd legyen egy napjuk, amelyen kedvükre ordíthatnak, rikoltozhatnak és bolondozhatnak! Nem is igazi a szünnap, ha nincs benne semmi szabadság és móka. Egyszer egy héten igazán kitombolhatják magukat! – mondogatta Mrs. Bhaer, valahányszor pedáns egyének azon elmélkedtek, hogy miként engedhetik meg a lépcsőkorláton csúszkálást, párnacsatát és egyéb kedélyes játékokat Plumfield hajdan oly jól nevelt mennyezete alatt.

Időnként úgy rémlett, hogy az említett mennyezet mindjárt leszakad, ám erre sohasem került sor, mert Bhaer apó egyetlen szava csendet parancsolt, és a nebulók megtanulták, hogy a szabadsággal nem szabad visszaélni. Az iskola a számos borúlátó jóslat ellenére virult, és a növendékekbe úgy csepegtették bele a jó modort és az erkölcsöt, hogy ők ezt észre sem vették.

Nat nagyon jól érezte magát a magas kancsók mögött, egyik oldalán Tommy Bangsszel, a másikon Mrs. Bhaerrel, aki olyan sebesen töltögette a fiú tányérját és poharát, ahogy ő kiürítette őket.

– Ki az a fiú az asztal másik végén, a lány mellett? – súgta Nat ifjú szomszédjának az általános hahota leple alatt.

– Demi Brooke. Mrs. Bhaer unokaöccse.

– De furcsa név!

– Az igazi neve John, azért hívják Deminek, mert az apja is John. Ez egy vicc, nem érted? – magyarázta szívélyesen Tommy. Nat nem értette, bár azért udvariasan mosolygott, majd kíváncsian kérdezte:

– Ugye, nagyon kedves fiú?

– Azt lefogadhatod: sokat tud, és mindent elolvas.

– Hát mellette az a kövér?

– Ó, az Pufi Cole. George a neve, de mi Pufinak hívjuk, mert olyan sokat eszik. A kis fickó Bhaer apó mellett a fia, Rob; az ott Nagy Franz, az unokaöccse, aki tanít egy kicsit, és felügyel ránk.

– Ő fuvolázik, ugye? – kérdezte Nat, ám Tommy éppen nem tudott beszélni, mert egyszerre kapott be egy egész sült almát.

Tommy bólintott, és jóval hamarabb felelte, mint az adott körülmények között várható volt:

– Azt bizony, mi pedig időnként táncolunk vagy tornázunk a zenére. Én a dobot szeretem, és meg is akarom tanulni a dobolást, amilyen hamar csak tudom.

– Nekem a hegedű a kedvencem, és tudok is! – melegedett bele Nat a vonzó témába.

– Tudsz? – Tommy az érdeklődéstől kikerekedett szemmel bámult rá a bögréje pereme fölött. – Mr. Bhaernek van egy régi hegedűje, és ha akarsz, ő megengedi, hogy játssz rajta.

– Csakugyan? Ó, annyira szeretném! Mert én összevissza járkáltam apámmal meg egy másik emberrel, és hegedültünk, amíg apám meg nem halt.

– Hiszen az nagyon vicces lehetett! – kiáltotta elismeréssel Tommy.

– Nem, borzasztó volt; télen rémes hideg, nyáron meleg. És belefáradtam, és ők időnként haragosak voltak, és nem kaptam eleget enni. – Elhallgatott, jó nagyot harapott a mézeskalácsból, mintegy önmaga megnyugtatására, hogy vége a sanyarú időknek, majd sajnálkozva hozzátette: – De a kis hegedűmet, azt szerettem, és sajnálom. Nicolo elvette, mikor apám meghalt, és elkergetett, mert beteg voltam.

– Ha jól tudsz muzsikálni, beléphetsz a bandába.

– Nektek van itt egy bandátok? – Nat szeme felragyogott.

– Méghozzá jópofa, csupa fiú. Hangversenyezni szoktak, meg minden. Majd azt nézd meg, mi lesz holnap este!

E jólesően izgalmas közlés után Tommy folytatta a vacsoráját, Nat pedig elmerült a teli tányér mellett a boldog álmodozásban.

Mrs. Bhaer hallotta minden szavukat, pedig látszólag teljesen lefoglalta a bögrék töltögetése és a vigyázás a pici Tedre, aki annyira elálmosodott, hogy csak bólogatott, mint egy rózsás pipacs, és a szemébe dugta volna a kanalát, majd mély álomba merült, egy puha kalácsra hajtva az arcát. Mrs. Bhaer azért ültette Natet Tommy mellé, mert az örökmozgó fiú az a fajta volt, akinek barátságos nyíltságát nagyon vonzónak találják a félénk egyéniségek. Ettől nyílt meg Nat a vacsora közben, és ezek a kis bizalmasságok megbízhatóbb kulcsot adtak Mrs. Bhaernek az új fiú jelleméhez, mintha ő maga beszélgetett volna vele.

A levélben, amelyet Mr. Laurence küldött Nattel, ez állt:

 

ÉDES JO!

Itt egy fogadra való eset. A szegény kölyök árva, beteg, és nincs senkije. Utcai zenész volt; egy pincében találtam rá, ahol a halott apját és az elvesztett hegedűjét gyászolta. Úgy vélem, van benne valami, és arra gondoltam, hogy felkarolhatnánk a kis embert. Te gyógyítgathatnád leromlott testét, Fritz művelgethetné elhanyagolt eszét, és ha összeszedte magát, majd meglátom, hogy lángész-e, vagy csak annyira tehetséges, amivel megkeresheti a kenyerét. Tegyetek vele egy próbát, erre kér a te igazi fiad:

TEDDY

 

– De mennyire hogy teszünk! – kiáltotta Mrs. Bhaer levélolvasás közben, és mikor meglátta Natet, rögtön megérezte, hogy ha lángész, ha nem, mindenesetre magányos, beteg gyerek, akinek épp arra van szüksége, amit ő úgy szeret adni: otthonra és anyai gondoskodásra. Mr. Bhaer és ő észrevétlenül megfigyelték Natet, és sok olyat láttak a rongyok, a darabos viselkedés, a maszatos arc mögött, ami tetszett nekik. Nat Blake sovány, sápadt, tizenkét éves fiú volt, a szeme kék, a haja loncsos, ápolatlan, de a homloka szép, magas. Időnként olyan rémület ült ki a vonásaira, mintha éles szavaktól vagy ütlegektől tartana. Érzékeny szája megremegett egy kedves pillantástól, és szívfájdító hálával fogadta a gyengéd szavakat. „Szegény drágám, nálunk hegedülhet egész nap, ha ahhoz van kedve!”, gondolta Mrs. Bhaer, mert nem kerülte el a figyelmét, milyen mohó örömmel hallgatja a gyerek a bandáról beszélő Tommyt.

Vacsora után tehát, amikor az ifjúság átvonult az osztályterembe „még egy kis mókázásra”, Mrs. Jo betoppant egy hegedűvel, szót váltott a férjével, majd Nathoz lépett, aki egy zugból szemlélte lelkes kíváncsisággal a jelenetet:

– Na, gyerekem, húzzad nekünk egy kicsit! Kell egy hegedűs a bandánkba, és úgy gondolom, te éppen megfelelő lennél hozzá!

Habozásra számított, ám Nat nyomban kiragadta a kezéből az ócska hegedűt, és abból, amilyen szerető gonddal fogta, rögtön tudni lehetett, hogy a zene a szenvedélye. Mondani csak annyit mondott:

– Megteszem, ami tőlem telik, asszonyom – és máris végighúzta a vonót a húrokon, mint aki minél előbb hallani akarja a drága hangokat.

Nagy lárma volt a teremben, ám Nat csendesen muzsikált magának, úgy, mint aki süket minden más hangra, és elfelejtette a világot a gyönyörűségtől. Egyszerű néger dallam volt, amilyeneket az utcai zenészek játszanak, de a fiúk nyomban felfigyeltek rá. Fokozatosan elcsendesedtek, csodálkozó örömmel húzódtak egyre közelebb, Mr. Bhaer is odajött, hogy jobban láthassa a gyereket. Nat, aki végre elemében volt, önfeledten játszott, szeme ragyogott, arca kipirult, sovány ujjai repültek, szívekhez szóló beszédre bírva a vén hegedűt.

Egy özön aprópénznél jobban esett neki a hangos taps, mikor abbahagyta, és úgy nézett körül, mintha azt mondaná:

„Én megtettem, ami tőlem telt; kérlek, szeressétek!”

– Hiszen te első osztályúan zenélsz! – kiáltotta Tommy, aki a pártfogolnának tekintette Natet.

– Te leszel a bandámban a prímhegedűs – tette hozzá Franz elismerően mosolyogva.

– Igaza van Teddynek – súgta a férjének Mrs. Bhaer. – Csakugyan van a gyerekben valami. – A professzor lelkesen bólogatott, és megütögette Nat vállát.

– Jól játszol, fiam! – mondta barátságosan. – Most pedig hegedülj valami olyat, amire énekelni lehet.

Ez volt szegény Nat életében a legbüszkébb, legboldogabb pillanat, mikor odavezették a díszhelyre, a zongora mellé, és a köréje sereglő fiúk ügyet sem vetettek nyomorúságos gönceire, csak azt várták tiszteletteljes türelmetlenséggel, hogy zenét hallhassanak ismét.

Olyan dalt választottak, amelyet Nat ismert; egy-két félresikerült nekirugaszkodás után a hegedű, a flóta és a zongora összhangzó vezetésével rázendített a fiúkórus, olyan erővel, hogy zengett belé az öreg ház. Ez már sok volt Natnek, aki maga se tudta, hogy ennyire érzékeny. Mikor elnémult az utolsó hang, az arca megrándult, kezéből kicsúszott a hegedű, a falnak fordult, és úgy zokogott, mint egy pólyás baba.

– Mi baj, édesem? – kérdezte Mr. Bhaer, aki torkaszakadtából fújta a dalt, és közben még a kis Robot is megpróbálta féken tartani, hogy ne verje a cipőjével az ütemet.

– Maguk olyan jók… és ez olyan gyönyörű… nem bírom! – fuldokolta Nat.

– Gyere, drágám! Ágyba kell neked bújnod, hogy kipihend magadat. Nagyon eltörődtél, és ez a hely túl zajos – súgta Mrs. Bhaer, és átvezette a fiút a szalonba, hogy Nat zavartalanul kisírhassa magát.

Aztán elmondatta vele minden búját-baját, és neki is könnyek szöktek a szemébe a rövid történettől, pedig nem először hallott ilyet.

– Gyermekem, most már van apád és anyád, és ez az otthonod. Most már ne gondolj azokra a szomorú időkre, hanem gyógyulj meg, örülj, és ne aggódj, mert amíg rajtunk múlik, nem fogsz szenvedni többé. Ez a hely azért van, hogy mindenféle fiú jól érezze benne magát, és reményeim szerint megtanulja, hogyan váljon talpraesett és hasznos emberré. Annyit zenélhetsz, amennyit akarsz, ám előbb erőre kell kapnod. Most gyere föl dadushoz, fürödj meg, feküdj le, és holnap majd összeülünk tervezgetni.

Nat szorosan megmarkolta Mrs. Bhaer kezét, de nem talált szavakat, csak a tekintete hálálkodott. Mrs. Bhaer fölvezette egy emeleti nagy szobába egy tömzsi német asszonysághoz, akinek olyan kerek és nyájas arca volt, akár egy napkorong, amelyhez a főkötő széles fodrai adták a sugarakat.

– Ő Hummel dadus, aki majd megfürdet, levágja a hajadat, és kényelembe helyez. Az ott a fürdőszoba. Szombat esténként a kis lurkókat sikáljuk le elsőnek, és ágyba dugjuk őket, mire a nagyobbak végeznek a dalolással. Mozgás befelé, Rob!

Beszéd közben szélsebesen kihámozta a fiát a ruhájából, és már bele is dugta a betegszobából nyíló kis helyiség egyik hosszú fürdőkádjába.

A fürdőszobában voltak a két kádon kívül lábmosók, lavórok, zuhanyok és mindenféle tisztálkodó készség. Hamarosan Nat is kéjesen elnyúlt a másik kádban, és onnan figyelte a két asszonyt, akik lesikáltak, tiszta hálóingbe bújtattak és ágyba dugtak négy-öt kisfiút, akik persze mindenféle kacagtató idétlenséget műveltek, amíg el nem tüntették őket az ágyban.

Mire a tisztára fürdött Natet pokrócba csavartan leültették a tűzhöz, ahol dadus levágta a haját, új fiúszakasz érkezett és zárkózott be a fürdőszobába, ahol akkora csobogást és zsinatolást csaptak, mint egy játszadozó bálnaborjú-iskola.

– Jobb lesz, ha Nat itt alszik, mert ha éjszaka előveszi a köhögés, rögtön itathat vele egy rendes adag lenmagteát – mondta Mrs. Bhaer, miközben úgy cikázott ide-oda, mint egy zaklatott tyúkanyó, akinek egy különösen nagy és eleven kiskacsafalka felelőssége nyomja a vállát.

Dadus helyeselte az elképzelést. Ráhúzott Natre egy flanel hálóinget, itatott vele valami meleget és édeset, aztán bedugta a szobában álló három ágyacska egyikébe. Nat elfeküdt, akár egy elégedett múmia, és úgy érezte, hogy ennél nagyobb fényűzést nem is várhat el az élettől. Önmagában a tisztaság is új és gyönyörűséges élmény volt; előző világában nem ismerte a flanel hálóing kényelmét; a „finom ital” olyan jólesett fájó torkának, mint magányos szívének a gyengéd szavak; és az érzés, hogy valaki törődik vele, mennyországgá változtatta az otthontalan gyermek szemében az egyszerű szobát. Olyan volt, akár egy szép álom; sokszor be is csukta a szemét, mert látni akarta, hogy még akkor is ott lesz-e, ha kinyitja. Ahhoz túl kellemes volt, hogy aludni tudjon, bár ha akarta, sem tehette volna, mert most tárult fel álmélkodó, ámbár elismerő tekintete előtt Plumfield egyik sajátos hagyománya.

A pancsolást követő szélcsend váratlanul megtört; fehér inges lidércek pattantak ki az ágyakból, és a levegő megtelt röpködő párnákkal. Egyszerre több szobában dúlt a csata, végig az egész emeleti folyosón; időnként betört még a betegszobába is, ha valamelyik szorongatott harcos odamenekült. Senki sem látszott kifogásolni a tombolást, senki sem tiltotta, még csak meg se hökkent. Dadus tovább teregette a törülközőket, Mrs. Bhaer olyan nyugodtan rakosgatta a tiszta ruhát, mintha a legnagyobb rendben menne minden. Nem, azért kizavart egy vakmerő fiút a szobából, és utána hajította a párnát, amit az alattomban hozzávágott.

– Nem fogják bántani őket? – kérdezte Nat, aki az oldalát fogta a nevetéstől.

– Jaj, dehogy! Szombat este mindig megengedjük a párnacsatát. Úgyis holnap húzunk tisztát, és legalább átmelegszenek a fiúk a fürdő után – felelte Mrs. Bhaer a tizenkét pár zokni mellől.

– Milyen jó iskola ez! – kiáltotta csodálattal Nat.

– Hát, fura – nevetett Mrs. Bhaer –, de mint majd meglátod, mi nem hiszünk abban, hogy túl sok szabállyal és túl sok tanulással kellene keseríteni a gyerekeket. Először tiltottam a párnacsatát, de hát nem volt annak semmi haszna. Mintha krampuszokat próbáltam volna visszanyomni a dobozba. Úgyhogy egyezséget kötöttem velük: minden szombat estére engedélyeztem tizenöt perc párnacsatát, ők pedig megígérték, hogy más estéken tisztességesen megmaradnak az ágyban. Kipróbáltuk, és bevált. Ha nem tartják meg az ígéretüket, nincs hancúrozás; ha igen, egyszerűen befelé fordítom a tükröket, biztonságba helyezem a lámpákat, és hagyom, hadd vaduljanak kedvükre.

– Ez gyönyörű! – mondta Nat, akinek nagy kedve lett volna beszállni a küzdelembe, de az első este mégse mert jelentkezni, úgyhogy csak feküdt, és élvezte a kétségtelenül mozgalmas képet.

Tommy Bangs vezette a támadó sereget, Demi védte a szobáját, olyan nyakas bátorsággal, hogy öröm volt nézni. Szélsebesen begyűjtötte maga mögé a párnalövedékeket, megfosztva a muníciótól az ostromlókat, akiknek nem maradt más választásuk, mint hogy testületileg támadva szerezzék vissza fegyvereiket. Történt pár kisebb baleset, amelyekért senki sem orrolt. Harsogó jókedvvel osztogatták és viselték el a puffanó ütéseket; mint hatalmas hópelyhek, röpködtek a párnák, amíg Mrs. Bhaer az órájára nem pillantott, és el nem kiáltotta magát:

– Lejárt az idő, fiúk! Mars az ágyba mindenki, vagy fizessétek meg a bírságot!

– Mi a bírság? – kérdezte Nat, és még fel is ült, annyira érdekelte, mi történik azokkal a szerencsétlen flótásokkal, akik nem engedelmeskednek ennek a rendkívül különös, bár a közérdeket mindig szem előtt tartó igazgató néninek.

– Legközelebb nincs hancúr – felelte Mrs. Bhaer. – Adok nekik öt percet, hogy lecsillapodjanak, aztán eloltom a világot, és elvárom a rendet. Rendes fiúk ezek, állják, amire szavukat adták.

Ezt rögtön lehetett is látni, mert a csata olyan hirtelen ért véget, ahogy elkezdődött. Még esett egy-két búcsúlövés, volt egy végső diadalüvöltés, mikor Demi eltalálta a hetedik párnával a visszavonuló ellenséget, történt néhány kihívás a következő alkalomra, aztán helyreállt a rend, és már csak egy-egy alkalmi kuncogás vagy fojtott suttogás törte meg a szombat esti csatát követő csendet. Mrs. Bhaer megpuszilta új fiát, aztán hagyta, hadd álmodjon szépeket Plumfieldről.

II. FEJEZET

A fiúk

Amíg Nat kialussza magát, mesélek valamit kis olvasóimnak a fiúkról, akik között ébredni fog.

Kezdjük régi ismerőseinkkel. Franzból hosszúra nőtt, szálas legény lett, igazi germán, magas, szőke, aki nagyon szeretett olvasni, zenélni, de szívesen bíbelődött a háztartás dolgaival is. Nagybátyja egyetemre szánta, nagynénje boldog családi életet álmodott neki, mert gondosan ápolta a fiú szelíd hajlamait, belénevelve a gyermekek szeretetét, a tiszteletet a nők – mind az öregek, mind a fiatalok – iránt és a segítőkészséget a házi tűzhely mellett. Franz volt az ő rendíthetetlen, türelmes, jószívű jobbkeze minden helyzetben, és úgy szerette vidám nagynénjét, akár a saját anyját, mint ahogy Mrs. Jo az is próbált lenni a fiú számára.

Egész más volt a lobbanékony, nyughatatlan, vállalkozó szellemű Emil, aki a tengerre vágyott, mert ereiben felébredt a régi vikingek vére, és el sem akart aludni többé. Nagybátyja megígérte, hogy elengedi, amint betöltötte a tizenhatot, de addig is beállította navigációt tanulni, ellátta tehetséges és híres tengernagyokról szóló olvasmányokkal, és hagyta, hogy amint elkészül a leckéjével, békaként lubickoljon patakban, tóban, folyóban. Emil szobája olyan volt, akár egy hadihajó kabinja: minden részletében habtiszta, sarkos, katonás. Kyd kapitány volt a kedvence, és mi sem szórakoztatta jobban, mint ha kiöltözhetett kalóznak, és torkaszakadtából bőghetett vérszomjas tengerészdalokat. Csak matróztáncot volt hajlandó táncolni, dülöngélve járt, beszédét annyi tengerészeti ízzel fűszerezte, amennyit a nagybátyja eltűrt. A fiúk „Kapitánynak” szólították, és nagyon büszkék voltak a flottájára, amely a tavon fehérlett, és olyan rémes katasztrófák estek meg vele, hogy azoktól csak egy tengerbe szerelmes kamasz kapitány ereiben nem hűlt meg a vér.

Demi azok közé a gyerekek közé tartozott, akiken tisztán meglátszik az okos szeretet és gondoskodás, mert teste-lelke harmonikusan fejlődött. Ösztönös gyengédsége, amelyet egyedül az otthoni nevelés alakíthat ki, szelíddé, egyszerűvé tette a viselkedését. Anyja az ártatlan jóságát ápolta féltő szeretettel; apja a fizikai fejlődésére ügyelt, egészséges étkekkel, tornával, alvással gyarapítva fia kis testének erejét és épségét; March nagyapa egy modern Pitagorasz nyájas bölcsességével csiszolgatta az unoka elméjét, nem terhelve azt a bemagoltatott és elszajkóztatott hosszú, nehéz leckékkel, hanem hozzásegítve, hogy olyan természetesen és gyönyörűen bontakozzék ki, ahogy a rózsa nyitja meg szirmait a harmatnak és a napsugárnak. Demit semmi esetre sem lehetett tökéletes gyereknek nevezni, ám hibái a jobbik fajtához tartoztak; mivel pedig korán elsajátította az önfegyelem titkát, nem lett játékszere a szeszélyeknek és kívánságoknak, mint sok más szegény kis halandó, akiket még meg is büntetnek, ha engednek a kísértéseknek, amelyek ellen nincsenek felvértezve. Különös, hallgatag fiú volt Demi, komoly, mégis barátságos, aki nem is tudta, milyen szokatlanul bájos és eszes, ám gyorsan észrevette és megszerette a szépséget és az értelmet más gyermekekben. Rajongott az olvasásért, szívesen ábrándozott, amihez élénk fantáziája, tudós hajlamai szolgáltatták a gyújtóanyagot. Ám a szülei épp ezeket a tulajdonságokat akarták ellensúlyozni gyakorlati ismeretekkel és földön járó társasággal, nehogy Demiből is olyan sápadt, koravén csodagyerek legyen, mint akiket egy ideig körüllelkendez a család, de aztán elhervadnak, akár a melegházi fájvirág, mert a túl korán szárba szökkent fiatal lélek nélkülözni kénytelen az izmos testet, amely megbízhatóan hozzáköti a mindennapok televényéhez.

Demit tehát átültették Plumfieldbe, és ő olyan szépen belesimult az ottani életbe, hogy Meg, John és nagyapa elégedett lehetett a döntésével. A fiútársaság kihozta belőle a gyakorlatiasságot, felfrissítette szellemét, és elsöpörte a színes pókhálókat, amelyeket úgy szeretett szövögetni. Igaz, anyja megütközött, midőn hazatérő fia csapkodta az ajtót, lelkesen adtateremtettézett, és vastag talpú, magas szárú cipőt követelt, ami „úgy dübög, mint a papáé!”, John annál inkább örült; nevetett a zamatos kiszólásokon, megvette a cipőt, és elégedetten mondta:

– Szépen fejlődik, úgyhogy hadd dübögjön! Szeretném, ha a fiamból férfi lenne, és ez az átmeneti darabosság nem fog ártani neki. Mi majd kicsiszoljuk idővel, ami meg a tanulást illeti, úgy kapkodja az ismereteket, mint a galamb a szemet. Ne siettessük!

Daisy ugyanaz az elragadó napsugár volt, mint mindig. Már rügyeztek benne a nőies kis tulajdonságok, mert szelíd anyjára hasonlított, és nagy örömét lelte a háziasságban. Volt egy babákból álló családja, amelyeknek példás nevelést adott; sehová se ment a munkakosárkája és valami apró varrnivaló nélkül. Demi gyakran dicsekedett zsebkendőjének szabályos öltéseivel, és Josy baba flanel szoknyáját is Daisy nővérke varrta meg gyönyörűségesre. Élvezettel szöszmötölt a porcelános-kamrában, töltögette a sótartókat, egyenesre igazgatta a kanalakat az asztalon, és mindennap végigjárta tollseprőjével a szalont, hogy leporolja a székeket és az asztalokat. Demi „házirézinek” csúfolta, de azért nagyon örült, hogy ügyes kezű húga rendben tartja a dolgait, segít minden munkájában, és a leckékben is, mert a tanulásban fej fej mellett haladtak, és eszükbe sem jutott vetélkedni.

Változatlan szeretettel ragaszkodtak egymáshoz, és Demi nem tűrte, hogy kinevessék, amiért gyöngéden bánik Daisyvel. Vitézül harcolt Daisy nevében, és sose értette, miért kellene egy fiúnak elhallgatnia azt, hogy szereti a húgát. Daisy a maga részéről imádta ikertestvérét, „bátyámat” tartotta a legkülönb fiúnak, aki valaha élt a földön. Minden reggel belebújt köntöskéjébe, odatipegett a fivére ajtajához, és bekopogott hozzá egy anyáskodó „Kelj föl, édesem, gyere reggelizni, és itt a tiszta gallérod!”-dal.

Rob energikus tökmag volt, aki alighanem fölfedezte az örökmozgás titkát, mert sose ült meg egy helyben. Szerencsére nem volt vásott, se túl vakmerő, így tehát kimaradt a nagyobb bajokból, csak apa és anya között billegett ide-oda, mint a szeretet apró ingája, és virgoncan ketyegett mellé, mert Robnak sose állt be a szája.

Teddy túl zsenge korú volt, hogy fontos szerepet játszhasson Plumfield dolgaiban, de azért neki is megvolt a maga pöttöm feladatköre, aminek gyönyörűen eleget is tett. Mindenkire rájön időnként a cirógathatnék, és Baba ilyenkor készséggel állt rendelkezésre, mert igen szerette, ha ölelgetik és puszilgatják. Mivel pedig Mrs. Jo szinte sehova se ment nélküle, Ted minden házi süteményen rajta hagyta csepp kezének nyomát, de ettől csak jobban ízlett az édesség, mert Plumfieldben szerették a kisbabákat.

Dick Brown és Adolphus vagy Dolly Pettingill nyolcévesek voltak. Dolly csúnyán dadogott, de fokozatosan kezdett kigyógyulni belőle, mert senkinek sem volt szabad csúfolni miatta, és Mr. Bhaer azzal próbált tenni ellene, hogy lassan beszéltette. Dolly rendes kisfiú volt, teljesen szürke és érdektelen, ám Plumfieldben kivirult, és csendes örömmel, jól nevelten végezte mindennapi feladatait.

Dick Brown púpos volt, de olyan derűsen viselte ezt a terhet, hogy Demi a maga fura módján egyszer megkérdezte: „A púptól jó természetű lesz az ember? Mert ha igen, én is szeretnék egyet.” Dick sose szomorkodott, és minden erejéből igyekezett olyan lenni, mint a többi fiúk, mert bátor lélek lakott gyenge kis testében. Amikor megérkezett, nagyon érzékeny volt a nyomorékságára, de hamarosan megtanulta, hogy ne foglalkozzon vele, miután Mr. Bhaer megbüntetett egy fiút, aki gúnyolódott rajta.

– Istent nem érdekli, mert a lelkem egyenes, ha a hátam nem is az – zokogta Dick a kínzójának. Bhaerék hamarosan meggyőzték róla, hogy az emberek is szeretik a lelkét, a testével pedig nem törődnek, legfeljebb azért, hogy sajnálják, és segítsenek hordozni a terhet.

Mikor egyszer menazsériát játszottak, az egyik gyerek megkérdezte:

– Dick, te milyen állat leszel?

– Ó, hát teve! Nem látod a púpomat? – válaszolta nevetve.

– Az is leszel, aranyos kis tevém, méghozzá olyan, amelyik nem hordoz terhet, hanem elöl vonul a menetben az elefánt mellett – mondta Demi, a látványosság rendezője.

– Remélem, mások is olyan kedvesek lesznek szegény drágához, mint az én fiaim – jegyezte meg Mrs. Jo, igen elégedetten oktatásának sikerével, mikor Dick eldöcögött mellette, mint egy nagyon boldog, de nagyon beteges kis dromedár, és beállt az elefánthoz illő fontossággal dübörgő, tagbaszakadt Pufi mellé.

Jack Ford értelmes és meglehetősen csavaros eszű fiú volt, akit azért küldtek ebbe az iskolába, mert Plumfieldben keveset kértek. Sokan talpraesettnek tartották volna, ám Mr. Bhaer nem szerette azt, ahogyan Jack megtestesítette ezt a jenki fogalmat, és ugyanolyan fogyatékosságnak tekintette növendékének gyerekhez nem illő pénzéhségét és körmönfontságát, mint Dolly dadogását vagy Dick púpját.

Ned Barker pont olyan volt, mint ezer más, tizennégy éves fiú: csupa kéz, csupa láb, csupa esetlenség. A család „Bumfordinak” hívta, és minden percben várták, mikor esik át egy széken, megy neki egy asztalnak, és veri le a közelben az apró tárgyakat. Sokat dicsekedett, hogy mi mindenre képes, de úgyszólván semmit sem tett ennek bizonyítására, nem volt bátor, és hajlott a füllentésre. Szívesen basáskodott a kisebbekkel, hízelgett a nagyoknak; tulajdonképpen nem lehetett rossznak nevezni, de mindent összevetve az a fajta egyéniség volt, akit könnyű tévútra vezetni.

George Cole-t agyonkényeztette az anyja; addig tömte édességgel, míg a fia belebetegedett, akkor viszont elhatározta, hogy az ő gyermeke túlságosan törékeny a tanuláshoz, így lett George-ból tizenkét éves korára sápadt, kövér, tompa eszű, nyűgös és lusta fiú. Anyját egy barátnője rábeszélte, hogy küldje a gyereket Plumfieldbe, ahol Pufi hamarosan magához tért, mert édesség elvétve került az asztalra, megkövetelték a testmozgást, és a tanulást olyan kellemessé tették, hogy Pufi is elcsábult, egészen meghökkentve fejlődésével aggodalmas mamáját, aki most már elhitte, hogy van valami különleges a plumfieldi levegőben.

Billy Ward az volt, akit a skótok kíméletesen „ártatlannak” hívnak, mert tizenhárom éves létére egy hatéves gyermek színvonalán állt. A valaha kivételesen értelmes fiútól az apja rengeteget követelt, nehéz leckékkel zsúfolta tele az életét, napi hat óra hosszat a könyvek mellé parancsolta, és elvárta tőle, hogy úgy nyelje a tudást, mint a liba a kukoricát. Azt hitte, a kötelességét teljesíti, de majdnem megölte szegény fiát, akinek csak egy súlyos lázas betegség adta meg a szomorú szünidőt. Az agyonterhelt tudat nem bírta tovább az erőltetést; mire Billy felépült, olyan üres lett az agya, mint a letörölt tábla.

Szörnyű lecke volt ez a nagyravágyó apának, aki nem is bírta elviselni, hogy gyengeelméjűnek kell látnia az ígéretes gyermeket, és elküldte Plumfieldbe. Nem remélte, hogy ott segíthetnek rajta, de bizonyosra vette, hogy jól bánnak majd vele. Simulékony, ártalmatlan fiú volt Billy, siralom volt nézni, milyen keményen igyekszik, mintha az elveszett tudás után tapogatózna, ami oly sokba került neki. Naphosszat gubbasztott az ábécé felett, büszkén mondogatta, hogy A meg B, azt gondolta, mindent tud, de másnapra mindent elfelejtett, kezdhette elölről a munkát. A végtelenül türelmes Mr. Bhaer a feladat nyilvánvaló reménytelensége ellenére se mondott le róla, és a könyveket mellőzve inkább azzal próbálkozott, hogy gyengéden megpróbálta eloszlatni az elsötétült értelmet megülő homályt, hátha így Billy visszanyer annyi értelmet, amitől a léte kevésbé lesz kolonc és csapás.

Mrs. Bhaer az összes elképzelhető eszközzel iparkodott erősíteni az egészségét; minden fiú sajnálta, és kedves volt hozzá. Billy nem szerette mozgalmas játékaikat, inkább órákig elnézte a galambokat, annyi gödröt ásott Teddynek, amivel még a telhetetlenül áskáló kisfiú is beérte, vagy ide-oda követte munka közben Silast, a mindenest, mert a derék Si nagyon rendes volt hozzá, és bár Billy elfelejtette a betűket, meg tudta jegyezni a barátságos arcokat.

Tommy Bangs volt az iskola csibésze, és hozzá foghatóan embert próbáló csibész még nem élt a földkerekségen. Vásottabb volt egy majomnál, de olyan jószívű, hogy az ember akaratlanul megbocsátotta a galádságait; olyan szeleverdi, hogy ami az egyik fülén be, az a másikon ki, de ugyanakkor annyira tudta bánni a kópéságait, hogy lehetetlen volt komoly arccal végighallgatni a megjavulásra tett színfalhasogató fogadalmait vagy a maga fegyelmezésére javasolt kerge fenyítéseket. Mr. és Mrs. Bhaer örökös készenlétben élt, állandóan számítva rá, hogy Tommy vagy a nyakát töri ki, vagy az egész családot robbantja fel lőporral, és dadusnak volt egy különleges fiókja tele flastrommal, kötéssel, kenőcsökkel, kizárólag Tommy használatára, aki mindig félholtan került hozzá, de soha, semmibe sem halt bele, és minden esés után kettőzött eréllyel szökkent talpra.

Érkezése napján lecsippentette egyik ujjbegyét a szecskavágóval, az első héten leesett a szín tetejéről, megkergette egy dühös kotlós, amelyik a szemét akarta kikaparni, mert Tommy vizsgálat tárgyává tette a csibéit, és kapott egy nyaklevest Asiától, aki akkor fülelte le, amikor a gyerek boldogan mártogatta az ellopott fél pitével a tejszínt. Ám a féktelen Tommyn nem fogott a dorgálás; ő csak haszontalankodott tovább a maga szórakoztatására, míg végül senki sem érezhette biztonságban magát. Ha nem tudta a leckéjét, mindig előállt valami nevettető kifogással; mivel pedig jó fejű gyerek volt, és vágott az esze, mint a borotva, ha magyarázatot kellett kiagyalni a lógásaira, általában elboldogult az iskolában. Hanem az iskolán kívül… a teremburáját, ott mutatkozott csak meg igazán Tommy Bangs tehetsége!

Az egyik hétfő délelőtt, amikor úgyis sok a munka, a szárítókötéllel spulnizta fel a kövér Asiát a kötéltartó póznára, ahonnan a szakácsnőnek csak félórai mérgelődés után sikerült elszabadulnia. Azon a napon, amikor látogató úriembereket fogadott az iskola, egy felforrósított aprópénzt csúsztatott Mary Ann gallérja mögé, miközben a csinos szobalány felszolgált az ebédlőben. Szegény Mary Ann tüstént le is csapta a levest, és úgy rohant ki az ajtón, hogy a család azt hitte, megbolondult. Színes szalaggal egy vizes vödröt kötött fel a fára; mikor Daisy megpróbálta kioldani az érdekes, tarka pántlikát, a nyakába zúdult a víz, ami eláztatta az új ruháját, és nagyon rosszul esett érzékeny kis lelkének. Fehér kavicsokat csempészett a cukortartóba, mikor a nagyanyja eljött teázni; szegény öreg hölgy csodálkozott, hogy miért nem olvad a cukor, de túl finom neveltetésű volt, hogy szóvá tegye. A templomban tubákot kínálgatott, amitől öt fiú olyan tüsszentő rohamot kapott, hogy ki kellett menniük. Telente ösvényeket vágott a hóba, aztán alattomban leöntötte őket vízzel, hogy az arra járók hasra essenek. Majdnem megőrjítette szegény Silast azzal, hogy feltűnő helyre akasztotta a bakancsait, mert a mindenesnek óriási nagy lába volt, amit mérhetetlenül restellt. Rábeszélte a jóhiszemű kis Dollyt, hogy kössön cérnát az egyik meglazult fogára, és úgy aludjon, hogy kilógatja a szájából a cérnát, mert akkor nem fogja érezni a kellemetlenséget, amikor Tommy kihúzza a fogát.

Igen ám, de a fog nem jött ki az első rántásra, amitől az ébredő Dolly nagy lelki válságba került, és attól fogva Tommynak egyetlen szavát sem hitte. A legújabb csínytevése az volt, hogy rumba áztatott kenyeret adott a tyúkoknak, amitől azok úgy berúgtak, hogy az egész baromfiudvar megbotránkozott, mert a tiszteletreméltó, öreg putyuk körbe-körbedülöngéltek, vágták egymást, és a legsiralmasabban nyafogó hangon káráltak. A család az oldalát fogta a nevetéstől, amíg Daisy meg nem szánta a leitatottakat, és be nem zárta őket a tyúkólba, hogy aludjak ki a mámorukat.

Ezek voltak a fiúk, akik olyan vidáman éltek együtt, ahogy csak egy tucat fiatal képes: tanultak és játszottak, dolgoztak és veszekedtek, a régi jó módszerekkel küzdve hibáik ellen és ápolgatva erényeiket. Más iskolák növendékei valószínűleg többet tanulnak a könyvekből, ám kevesebbet abból a különb tudományból, ami igazán jóvá teszi az embert. Nincs semmi baj a latinnal, a göröggel, a matematikával, ám Bhaer professzor fontosabbnak tartotta az önismeretet, a leleményességet, az önfegyelmet, és ezekre próbálta oktatni a nebulókat. Az emberek időnként a fejüket csóválták a professzor elképzelésein, habár elismerték, hogy a plumfieldiek csodálatos javulást mutathatnak fel modorban és erkölcsökben. De hát, ahogy Mrs. Jo mondta Natnek, ez egy „furcsa” iskola volt.

III. FEJEZET

Vasárnap

Amint reggel megszólalt a csengő, Nat kiugrott az ágyból, és nagy elégedettséggel öltötte magára a ruhákat, amelyeket a széken talált. Nem voltak újak, az egyik jómódú fiú félig elkoptatta már őket, ám Mrs. Bhaer megtartotta az ilyen levetett tollakat a fészkébe tévedő, megkopasztott verebeknek. Alighogy Nat felöltözött, betoppant Tommy ünneplő pompában, tiszta gallérral, és lekalauzolta Natet a reggelihez.

Napfényben úszott az ebédlő derekasan megrakott asztala és az éhes, egészséges gyerekcsapat. Nat megfigyelte, hogy sokkal fegyelmezettebben viselkednek, mint este. Szótlanul kivárták, hogy az asztalfőn az apja mellett álló Rob összekulcsolja a kezét, tisztelettel meghajtsa göndör fejét, és halkan elmondja a rövid imát, jámbor német szokás szerint, amelyet Mr. Bhaer annyira szeretett, hogy megtanította rá a kisfiát. Utána ültek csak le nagy örömmel a reggelihez, mert vasárnap kávét, sült húst és főtt krumplit kaptak, nem tejet és kenyeret, amellyel máskor verték el fiatal éhüket. Jóízű diskurálást festett alá az evőeszközök élénk zörgése, mert bizonyos vasárnapi leckéket még meg kellett tanulni, a vasárnapi sétát meg kellett beszélni, terveket kellett egyeztetni a következő hétre. Nat fülelt, és élvezte a vasárnapot, mert szerette a csendet, és most mintha kellemes, simogató halkság ült volna mindenen, amit a fiú nagyra értékelt, mert hányatott élete sem durvította el benne a zeneszerető egyéniségek finom idegzetét.

– Na, gyermekeim, akkor lássatok munkához! Készen legyetek a templomra, mire itt az omnibusz! – mondta Bhaer apó, és maga mutatott példát azzal, hogy átment az osztályba, és előkészítette a másnapi könyveket.

A gyerekek szétrajzottak, mert mindenkinek volt valami csekély feladata, amelynek híven eleget kellett tennie. Volt, aki fát és vizet hozott, tisztára söpörte a lépcsőt, vagy Mrs. Bhaernek teljesített apró megbízásokat. Mások megetették a kedvenc állatokat, és az istállóban szorgoskodtak Franz mellett. Daisy elmosta a csészéket, Demi eltörölgette őket, mert az ikrek szerettek együtt dolgozni, és az otthoni kis házban megtanulták, hogy hasznossá tegyék magukat. Még a totyogó Teddy babának is megvolt a maga munkája; ő rakta el a szalvétákat, tolta helyre a székeket. Másfél óráig Plumfield úgy zsongott, mint a méhkas, aztán mikor bekanyarodott az omnibusz, Bhaer apó és Franz felszállt a nyolc idősebb fiúval, és elindultak a hárommérföldnyire levő városi templomba.

Mivel csúnya köhögése miatt Nat inkább otthon maradt a négy kisebb fiúval, boldog délelőttöt töltött el Mrs. Bhaer szobájában, hallgatta a felolvasását, megtanult tőle egy zsoltárt, aztán pedig képeket ragasztott egy régi albumba.

– Ez az én vasárnapi szekrényem! – mutatta Mrs. Bhaer a képeskönyvekkel, festékesdobozokkal, építőkockákkal, kicsi naplókkal, levélíró készségekkel tömött polcokat. – Azt akarom, hogy a fiaim szeressék, a béke és a vidámság napjának tekintsék a vasárnapot, amikor megpihenhetnek a hétköznapok tanulása és játszadozása után, ugyanakkor örömüket lelhetik szelíd mulatságokban, és egyszerű eszközökkel sajátíthatnak el sokkal fontosabb leckéket, mint amilyeneket az iskolában tanítanak. Érted, mit mondok? – kérdezte a figyelmes arcú Nattől.

– Úgy tetszik érteni, hogy jónak kell lenni? – kérdezte pillanatnyi habozás után a gyerek.

– Igen, hogy legyél jó, és örülj, mert jó lehetsz. Néha nehéz, én aztán tudom, mennyire, viszont itt mindenki segít a másiknak, és így elboldogulunk. Ez az egyik eszköz, amellyel segíteni próbálok a fiaimnak. – Leemelt egy félig teleírt nagy könyvet, és fellapozott egy oldalt, amelynek a tetején egyetlen szó volt.

– Hiszen az az én nevem! – kiáltotta Nat meglepetten és érdeklődve.

– Igen, minden fiúnak van egy oldala. Azon foglalom össze röviden, mit művelt a héten, és vasárnap este megmutatom neki a feljegyzést. Ha rossz, csalódott és szomorú vagyok, ha jó, boldog vagyok és büszke, de bármi legyen is az eredmény, a fiúk tudják, hogy segíteni akarok nekik, és iparkodnak, ahogy csak tudnak, Bhaer apó meg az én kedvemért.

– El tudom képzelni – mondta Nat. Észrevette Tommy Bangs nevét az átellenes oldalon. Ugyan mi lehet oda írva?

Mrs. Bhaer észrevette a gyerek pillantását. Megrázta a fejét, lapozott.

– Nem, a feljegyzést csak annak mutatom meg, akire vonatkozik. Ezt úgy hívom, hogy lelkiismereti könyv, csak te és én fogjuk tudni, mit írok a neved alá. Hogy örülsz-e a jövő vasárnapi olvasmánynak, vagy szégyenkezel miatta, az kizárólag tőled függ. Azt hiszem, jó jelentés lesz; én mindenesetre igyekszem majd megkönnyíteni a dolgodat ezen az új helyen, és nagyon elégedett leszek, ha betartod néhány szabályunkat, örömödet leled a fiúk társaságában, és tanulsz valamit.

– Igyekezni fogok, asszonyom. – Olyan erősen elhatározta, hogy miatta nem lesz csalódott és szomorú Mrs. Bhaer, csakis büszke és boldog, hogy egészen belepirult. – Borzasztó nehéz lehet ilyen rengeteg mindenkiről írni – tette hozzá.

Mrs. Jo összecsukta könyvét, és barátságosan megveregette a gyerek vállát.

– Nekem nem, mert nem is tudom, melyiket szeretem jobban, az írást-e vagy a fiúkat! – mondta, és elnevette magát, hogy Nat olyan meghökkent képet vág ezektől az utolsó szavaktól. – Igen, tudom, sokan tartják a fiúkat utálatosnak, de csak azért, mert nem értik meg őket. Én viszont igen, és nem találkoztam még fiúval, akivel ne jöttem volna ki kapitálisan, mihelyt megleltem a szívéhez a kulcsot. Egek Ura, meg se tudnék lenni az én drága, lármázó, csintalan, szeleburdi csapatom nélkül, ugye, Teddy? – Mrs. Bhaer épp idejében ölelte magához a zsenge csibészt, mielőtt az zsebre vághatta volna a nagy tintásüveget.

Nat, aki még sose hallott ilyet, nem is tudta, hogy Mrs. Bhaer egy icipicit kótyagos-e, vagy a világ legkedvesebb asszonya. Inkább az utóbbira hajlott, mert Mrs. Bhaer a sajátos véleményeivel együtt is mindig kérés nélkül szedett az ember tányérjára, nevetett a viccein, gyengéden meghúzta a fülét, vagy a vállára csapott, amit Nat igen megnyerőnek talált.

– Most, gondolom, szeretnél átmenni az osztályba, és gyakorolni a zsoltárokat, amelyeket ma este fogunk énekelni – mondta Mrs. Bhaer, eltalálva Nat szívének leghőbb vágyát.

Egyedül a szeretett hegedűvel, a napsütötte ablakpárkányra támasztott kottával, miközben kint a tavasz szépségében ragyogott a világ, bent az ünnep csendje honolt, Nat egy-két boldog órán át tanulhatta a kedves, régi dallamokat, és elfelejthette a derűs jelenben a kíméletlen múltat.

Miután a templomból hazajöttek, és az ebédet is elköltötték, a tanulók olvastak, levelet írtak haza, felmondták a vasárnapi leckét, vagy csendesen beszélgettek. Háromkor az egész család sétálni indult, mert a nyugtalan fiatal testnek mozgásra van szüksége, és ezeken a sétákon a nyugtalan fiatal elméknek is megtanították, miként ismerjék fel és szeressék Isten gondviselését a szépséges csodákban, amelyeket a szemük elé tár a Természet. Mr. Bhaer mindig velük tartott, és a maga egyszerű, apás módján megmutatta nyájának „a prédikációt a kövekben, a könyveket a csörgedező csermelyben, és a jót mindenben.”

Mrs. Bhaer Daisyvel és a két saját fiával behajtott a városba nagymamához. Ez a hetenként egyszeri látogatás volt az elfoglalt Mrs. Bhaer egyetlen szabadsága és legnagyobb öröme. Nat még nem volt elég erős a hosszú sétához, és kérte, hogy hadd maradjon otthon Tommyval, aki barátságosan vállalkozott a plumfieldi házigazda szerepére.

– A házat már láttad, most tehát gyere ki, és nézd meg a kertet, az istállót és a menazsériát – mondta Tommy, amikor egyedül maradtak Asia felügyelete alatt, akinek arra kellett ügyelnie, hogy ne rosszalkodjanak, mert bár Tommy rendkívül jó szándékú gyerek volt, mégis, nem tudni miként, folyton mindenféle hajmeresztő baleset történt vele.

– Mi az a menazséria? – kérdezte Nat, míg a házat gyűrűbe fogó úton kocogtak.

– Mindenkinek vannak kedvenc állatai, a magtárban tartjuk őket, és azt hívjuk menazsériának. Na, itt is volnánk. Hát nem gyönyörű ez az én tengerimalacom? – mutatta Tommy büszkén e nyájas állatfaj legrútabb példányát.

– Ismerek egy olyan fiút, akinek van egy tucat, és ő azt mondta, hogy ad egyet, csak nekem nem volt helyem, ahol tartsam, úgyhogy nem fogadhattam el. Fehér volt, fekete pettyekkel, igazán príma darab, és ha szeretnéd, esetleg meg tudnám szerezni – mondta Nat úgy érezve, hogy ezzel jól nevelten viszonozta Tommy figyelmességét.

– Nagyon szeretném, és akkor neked adnám ezt, és lakhatnának együtt, ha nem verekszenek. Azok a fehér egerek a Robéi, Franztól kapta őket. A nyulak Nedéi, és kint a törpetyúkok Pufiéi. Abban a dobozban Demi tartja a teknőseit, csak még nincs benne teknős. Tavaly hatvankettő volt neki, és voltak köztük egész nagyok. Az egyikre ráírta a nevét meg az évet, és elengedte, és azt mondja, hogy lehet, hogy sokkal később meg fogja találni, és felismeri. Olvasott egy olyan teknősről, aminek volt egy olyan jelzés a hátán, hogy ez több száz éves is lehet. Demi ilyen mulatságos fickó.

– Ebben mi van? – kérdezte Nat, és megállt egy földdel félig töltött nagy, széles láda előtt.

– Ó, ez Jack Ford kukacboltja! Rengeteget kiás, és itt tartja őket, és mikor horgászni akarunk, tőle szoktunk venni. Sok fáradságtól megkíméli az embert, csak Jack drágán adja. Mikor utoljára vásároltam, két centet kellett fizetnem egy tucatért, és még kicsiket is kaptam. Jack néha komisz, és én meg is mondtam neki, hogy magam fogok ásni, ha nem szállítja le az árait. Van még két tyúkom, azok a bóbitás kendermagosak, azok is első osztályúak, és el szoktam adni Mrs. Bhaernek a tojásokat, de én sose kérek többet huszonöt centnél tucatjáért, soha! Szégyellném is! – kiáltotta Tommy, megvető pillantást lövellve a kukacboltra.

– A kutyáknak ki a gazdájuk? – kérdezte Nat, akit nagyon érdekeltek ezek az üzletek, és úgy érezte, T. Bangs olyan ember, akinek pártfogása öröm és kiváltság.

– A nagy kutya Emilé, és Kolumbusz Kristófnak hívják. Mrs. Bhaer nevezte el így – magyarázta Tommy a menazsériáját bemutató porondmester hangján. – A fehér kutyus Robé, a sárga Teddyé. Egy ember bele akarta fojtani a tavunkba, de Bhaer apus nem engedte. A gyerkőcöknek nagyon jól megfelelnek, de én nem sokra tartom őket. A nevük Castor és Pollux.

– Én Tobyt, a szamarat szeretném, ha kérhetnék valamit. Olyan jól lehetne lovagolni rajta, és olyan kicsi és kedves – mondta Nat, mert eszébe jutottak a fájó lábbal megtett fárasztó gyaloglások.

– Mr. Laurie küldte Mrs. Bhaernek, hogy ne a hátán kelljen cipelnie Teddyt, mikor sétálni megyünk. Mind nagyon szeretjük Tobyt, és ő egy első osztályú szamár, az bizony, uram. Azok a galambok az egész iskoláéi, mindenkinek megvan a kedvence, és osztozunk a fiókákon is, ahogy megszületnek. A pucér kis galambok nagyon viccesek, most éppen egy sincs, de te felmászhatsz, és megnézheted az öregeket. Én addig ellenőrzöm, hogy nem tojt-e Bóbita és Nagyi.

Nat felkúszott a létrán, átdugta a fejét a csapóajtón, és hosszasan nézte a tágas padláson a csókol ózó-turbékoló szép galambokat. Az egyik a fészkén gubbasztott, a másik ide-oda tipegett, a harmadik a galambház ajtajában csücsült, sok pedig leröppent a napfényes háztetőről a szalmás földű gazdasági udvarba, ahol hat tehén kérődzött békésen.

„Mindenkinek van valamije, csak nekem nincs! Bárcsak volna egy galambom, vagy egy tyúkom, vagy akár egy teknősbékám!” – gondolta Nat, és nagyon szegénynek érezte magát a többi fiú érdekes kincseitől.

– Hogy szerzitek ezeket a dolgokat? – kérdezte Tommytól, miután lement hozzá az istállóba.

– Találjuk, vagy vásároljuk, vagy kapjuk az emberektől. Nekem apám küldi az enyéimet, de mihelyt lesz elég tojáspénzem, veszek magamnak egy pár kacsát. Van egy helyes kis tó az istálló mögött, és az emberek jól megfizetik a kacsatojást, és a kiskacsák kedvesek, és vicces nézni, ahogy úsznak – mondta Tommy egy milliomos ábrázatával.

Nat sóhajtott, mert neki nem volt se apja, se pénze, sem senkije a széles világon, csak egy ócska, üres levéltárcája, és a tehetsége a tíz ujjában. Tommy, úgy látszik, megértette a sóhajt, mert egy pillanatig mélyen elgondolkozott, aztán kibökte:

– Figyelj ide, mondok valamit. Ha keresel nekem tojást, mert azt utálom, minden tucatból adok neked egyet. Tartsd számon, és ha meglesz a tizenkettő, kapsz értük Bhaer anyótól huszonöt centet, és abból vásárolhatsz, amit akarsz.

– Megteszem! Micsoda jó pajtás vagy te, Tommy! – kiáltotta Nat, akit egészen elkápráztatott a ragyogó ajánlat.

– Á, semmiség ez! Kezdjed máris, kutasd át a csűrt, én majd itt várlak. Nagyi kárál, úgyhogy itt biztos találsz valamit. – Tommy azzal a mámorító érzéssel vetette bele magát a szénába, hogy jó üzletet kötött, és baráti dolgot cselekedett.

Nat boldogan keresgélni kezdett, zörögve végigkurkászta a szénapadlást, és talált is két pompás tojást, az egyiket egy gerenda alatt, a másikat egy régi hombárban, amelyet Bóbita kisajátított.

– Egyet eltehetsz, a másik az enyém, ezzel épp megvan a tucatom; holnap elölről kezdjük. Gyere, krétázd fel a nyilvántartásodat az enyém mellé, és akkor nem lesz félreértés – mutatta Tommy a titokzatos jeleket egy régi lengőrosta sima oldalán.

Az egy tojás büszke tulajdonosa a fontosság boldogító önérzetével nyitotta meg a számláját, míg barátja nevetve felkrétázta a számok fölé a tiszteletet parancsoló szavakat: T. Bangs és Tsa.

Szegény Natet annyira megigézte a felírás, hogy noszogatni kellett, vigye már be Asia kamrájába első ingóságát. Majd ismét kijöttek, és miután megismerkedtek a két lóval, a hat tehénnel, a három sertéssel és az Alderney bocival, ahogy Új-Angliában hívják a borjakat, Tommy elvitte Natet egy vén fűzhöz, amely egy csobogó kis patak fölé hajolt. A kerítésről könnyen fel lehetett kapaszkodni a tágas fészekbe a három főág között, amelyeket visszavágtak, hogy évről évre a karcsú vesszők sokasága hajtson ki belőlük, és egyesüljön susogó, zöld mennyezetté. A fűzfára kicsi üléseket erősítettek, és az egyik üregébe egy szekrénykét, akkorát, hogy elférjen benne egy-két könyv, egy szétszerelt hajó és több félkész síp.

– Ez Demi helye és az enyém; mi készítettük, és senki se jöhet fel, csak ha megengedjük neki, leszámítva Daisyt, mert őt nem kifogásoljuk – közölte Tommy, miközben Nat elbűvölt pillantása felvándorolt a csörgedező barna vízről a zöld kupolába, ahol dallamosan zsongó méhek lakmároztak az édesen illatozó, hosszú, sárga virágokon.

– Ó, de gyönyörű! – kiáltotta. – Remélem, fölengedsz majd néhányszor. Sose láttam még ilyen szép helyet! De szeretnék madár lenni, és mindig itt lakni!

– Tényleg szép. Feljöhetsz, ha Demi nem kifogásolja, és gondolom, nem is fogja, mert tegnap este mondta, hogy tetszel neki.

– Azt mondta? – Nat boldogan mosolygott, mert Demi véleményét láthatólag nagyra tartotta mindenki, részben azért, mert Mrs. Bhaer apó unokaöccse, részben meg azért, amiért olyan komoly, lelkiismeretes kislegény volt.

– Igen, Demi kedveli a csendes illetőket, és azt hiszem, ki fogtok jönni egymással, ha te is úgy szeretsz olvasni, mint ő.

Szegény Nat boldog pirulása szégyenkező vörössé mélyült az utolsó szavaktól.

– Én nem tudok nagyon jól olvasni – hebegte. – Sose volt rá időm, tudod, mert folyton hegedülnöm kellett.

– Én se szeretem, de azért elég jól meg tudom csinálni, ha akarom – felelte Tommy, bár előbb meglepett képet vágott, amely minden szónál ékesebben közölte: „Hogy valaki tizenkét évesen ne tudjon olvasni!”

– De kottát tudok olvasni! – tette hozzá Nat, akit egészen feldúlt, hogy be kellett vallania a tudatlanságát.

– Én nem – felelte Tommy tisztelettel, amitől Nat akkora bátorságra kapott, hogy bátran ki merte jelenteni:

– Nagyon szorgalmasan akarok dolgozni, és mindent meg akarok tanulni, amit csak lehet, mert korábban sose volt rá lehetőségem. Nehéz dolgokat tanít Mr. Bhaer?

– Nem, és sose mérges; sokat magyaráz, és így átlendít a nehéz részeken. Van, aki nem ilyen; a másik tanítóm nem így csinálta. Ha kihagytunk egy szót, kaptunk egy nyaklevest! – Úgy dörgölte a tarkóját, mintha most is bizseregne a bőkezűen osztogatott nyaklevesektől. Ennyi emléket őrzött meg egy év után a másik tanítójáról.

– Azt hiszem, ezt el tudnám olvasni – mondta a könyveket vizsgálgató Nat.

– Akkor olvass egy kicsit, én majd segítek! – ígérte Tommy pártfogói ábrázattal.

Nat megtette, ami tőle telt, és Tommy többrendbeli barátságos „lendítéseinek” segítségével végigbotladozott egy oldalon. Tommy megnyugtatta, hogy hamarosan ő is ugyanúgy „rá fog jönni a forszára”, mint a többiek, aztán csak ültek és diskuráltak mindenféléről, többek között a kertészkedésről, mert a kakasülőről letekintő Nat megkérdezte, mit ültettek a sok kis ágyasba a patak túloldalán.

– Azok a mi gazdaságaink – felelte Tommy. – Mindenkinek van egy ágyasa, amiben azt termel, amit akar, csak másmás dolgot kell választani, és nem változtathatunk rajta, amíg le nem terem, és művelnünk kell egész nyáron.

– Te mit termelsz az idén?

– Hát én fuszulykát, mer az az a zőccség, amékkel a lekkevesebb a gond.

Natből kitört a nevetés, mert Tommy hátralökte a sapkáját, zsebre dugta a kezét, és pont úgy beszélt, mint Silas, Mr. Bhaer mindenese.

– Ne nevess, a bab még a kukoricánál vagy a krumplinál is könnyebb. Tavaly dinnyével próbálkoztam, de beleesett a bogár, és már fagyott, mire beérett, úgyhogy egyetlen jó görögdinnyém és két kis „cúkordinnyém” termett – mesélte Tommy, közlendője végén ismét visszaesve a silasi modorba.

– Úgy látom, szépen nő a kukorica – mondta Nat udvariasan, hogy jóvátegye a nevetését.

– Igen, de sokszor kell kapálni. Viszont a hathetes babot csak egyszer-kétszer, és gyorsan beérik. Azt fogom megpróbálni, mert én szóltam elsőnek. Pufi is akarta, de neki a borsó jutott. Azt csak le kell szedni, de neki kell megcsinálni, mert olyan sokat eszik.

– Nekem vajon lesz kertem? – tűnődött Nat, aki még a kukoricakapálást is kellemes munkának látta.

– Természetesen lesz! – mondta lentről egy hang. Mr. Bhaer volt az, aki a sétából visszatérve megkereste őket, mert úgy osztotta be a vasárnapját, hogy mindegyik fiúval szót válthasson, és ezek a beszélgetések jó támpontot adtak neki a következő hétre.

Jó dolog az együttérzés, és itt csodákat művelt. Minden fiú tudta, hogy Bhaer apó fontosnak tartja, és voltak, akik könnyebben megnyíltak előtte, mint egy nőnek, főleg az idősebbek, akik szerették úgy megbeszélni vele a terveiket és a reményeiket, mint férfi a férfival, míg bajban vagy betegségükben ösztönösen fordultak Mrs. Jo-hoz, aki a kicsik örökös gyóntatóanyja volt.

Mikor leereszkedtek a fáról, Tommy beleesett a patakba, de mivel hozzászokott az ilyesmihez, flegmatikusan kimászott a vízből, és visszavonult a házba szárítkozni. Nat így egyedül maradt Mr. Bhaerrel, de a professzor éppen ezt akarta. Sétálni kezdtek az ágyások között, és Bhaer apó végképp meghódította a gyerek szívét azzal, hogy kijelölt neki egy kis „gazdaságot”, és olyan komolyan beszélte meg vele a veteményt, mintha a termésen múlna a család élelmezése. Erről a kellemes témáról áttértek másokra; Nat számos kellemes és hasznos gondolattal ismerkedett meg, amelyeket értelme olyan hálásan fogadott, mint a szomjas föld a langyos tavaszi esőt. Vacsora alatt is ezeket forgatta az agyában, gyakran emelve fürkész tekintetét Mr. Bhaerre, mintha azt mondaná: „Ez tetszik, mondja még egyszer, uram!” Nem tudom, megértette-e a férfi a gyermek néma szavát, de mikor a fiúk összegyűltek Mrs. Bhaer szalonjában a vasárnap esti beszélgetésre, a professzor olyan témát választott, amelyet a kerti séta is sugalmazhatott volna.

Natet, ahogy elnézte őket, sokkal inkább emlékeztették egy nagy családra, mint egy iskolára. A fiúk nagy félkörben telepedtek le a kandalló előtt, volt, aki széken ült, volt, aki szőnyegen, Daisy és Demi a Fritz bácsi térdén. Rob elbújt anyja foteljének mélyén, ahol észrevétlenül elbólinthatott, ha a társalgás meghaladta az ő szintjét. Mindenki derűsnek látszott, és mohón figyelt, mert bár a hosszú séta édessé tette a pihenést, a fiúk tudták, bármelyik percben szólíthatják őket, hogy fejtsék ki a véleményüket, ezért okosan teszik, ha készen állnak egy válasszal.

– Egyszer volt, hol nem volt – kezdte Mr. Bhaer a drága, ódon stílusban –, volt egyszer egy nagy és bölcs kertész, aki a leghatalmasabb kertben kertészkedett. Csodálatos, gyönyörűséges hely volt az, a kertész rendkívüli hozzáértéssel és szeretettel gondozta, hogy mindenféle kiváló és hasznos dolgot teremjen. Ám még ebben a szépséges kertben is megtermett a dudva; gyakran rossz volt a föld, és az elvetett mag nem akart kihajtani. A kertész sok segéddel dolgozott. Volt, aki teljesítette kötelességét, és rászolgált a gazda bőkezű fizetségére, de mások elhanyagolták a feladatukat, hagyták elvadulni a részüket, ami nagyon nem tetszett a kertésznek. Ám ő igen türelmes volt, ezért sok-sok ezer éven át munkálkodott, és várt a nagy aratásra.

– Akkor nagyon öreg lehetett! – mondta Demi, aki úgy szögezte tekintetét Mr. Bhaer arcára, mintha félne, hogy véletlenül elszalaszt egy szót.

– Pszt, Demi, ez egy mese! – súgta Daisy.

– Nem, szerintem inkább egy filegória – vitatkozott a bátyja.

– Mi az a filegória? – kiáltotta Tommy, aki kutató kedvében volt.

– Mondd meg neki, Demi, és ne használj idegen szavakat, ha nem tudod pontosan, hogy mit jelentenek – rendelkezett Mr. Bhaer.

– De én tudom, mert nagyapa mondta! A filegória, az egy mese, egy olyan történet, ami jelent valamit. Az én „Végtelen történet”-em is olyan, mert a benne szereplő gyerek a lelket jelenti, nem igaz, néni? – kiáltotta Demi, aki mindenáron bizonyítani akarta az igazát.

– Úgy bizony, drágám, és a bácsi meséje is egy allegória, ezt nem kétlem, tehát figyelj, és megtudod, mit jelent! – válaszolta Mrs. Jo, aki sose maradt ki semmiből, és ugyanúgy élvezte az eseményeket, mint a fiúk.

Demi elnémult, és Mr. Bhaer a legjobb angolságával folytatta, mert a tudása az utóbbi öt évben sokat javult, állítása szerint a fiúk miatt.

– Ez a nagy kertész tíz-egynéhány parcellát adott az egyik szolgájának, megparancsolva, hogy legjobb tehetsége szerint munkálkodjék, és módolja ki, hogy termőre forduljanak. A szolga örömmel elfogadta a földecskéket, és munkához látott. Különböző nagyságú, formájú parcellák voltak, az egyik zsíros televény, a másik köves talajú, és mindegyik sok-sok gondoskodást igényelt, mert a televényben gyorsan kihajtott a gyom, a sovány földben sok volt a kő.

– És mi volt még bennük a gyomokon és a köveken kívül? – kérdezte Nat, annyira elfeledkezve félénkségéről, hogy elsőnek szólalt meg.

– Virágok – felelte Mr. Bhaer nyájasan. – Még a legszikkadtabb, leginkább elhanyagolt parcellában is volt egy kis mezei árvácska vagy egy tő rezeda. Az egyikben rózsa nőtt, szagos bükköny, no meg százszorszép. – Itt Mr. Bhaer megcsippentette a karjának támaszkodó kislány pufók arcocskáját.¹ – A másik mindenféle különös palántával dicsekedhetett, akadtak benne színes kavicsok, egy futónövény, amely úgy nyújtózott az égnek, mint Jankó bűvös paszulyszára, és volt még sok jó mag, amelyekből most kezdtek kibújni a zöld levélkék, mert tudjátok, ezt az ágyást híven elgondozgatta egy bölcs öregember, aki egész életében ilyesfajta kertekben dolgozott.

Ennél a részleténél a „filegóriának” Demi félrehajtotta a fejét, akár egy kíváncsi madár, és úgy szögezte nagybátyja arcára fénylő szemét, mint aki gyanít valamit, és éppen ezért éberen figyel. Mr. Bhaer tökéletesen ártatlan ábrázattal folytatta, ám a mélázó komolyság, amellyel tekintete végigvándorolt a fiatal arcokon, nagyon sokat elmondott a feleségének, mert Mrs. Jo aztán tudta, mennyire szívügye férjének a munkálkodás a kicsi kertészetben.

– Tehát mint említettem, némelyik ágyást könnyű volt kultiválni – ez azt jelenti, Daisy, hogy megművelni –, míg másokat igen nehéz. Volt ott egy különösen napsütötte parcellácska, amely gyümölcsök, zöldségek, virágok özönét teremhette volna, csakhogy húzódozott minden fáradságtól, és ha a kertész, hogy csak egy példát mondjak, dinnyét palántázott volna a kis ágyba, a dinnyéből nem lett semmi, mert az ágyás elhanyagolta. A kertész bánkódott, de nem adta fel a próbálkozást, habár az ágyás minden kudarcnál csak annyit válaszolt: „Elfelejtettem!”

Kirobbant a hahota, és mindenki Tommyra nézett, aki már a „dinnye” szóra hegyezte a fülét, majd lehorgasztotta a fejét kedvenc kifogásának hallatán.

– Tudom, hogy ránk értette! – tapsolt Demi. – Te vagy a kertész, és mi a kertecskék, ugye, Fritz bácsi?

– Eltaláltad. Most pedig mindenki mondja el, milyen maggal próbálkozzam idén tavasszal, hogy ősszel bőséges termést takaríthassak be a tizenkét, illetve a tizenhárom parcellámból – helyesbített Mr. Bhaer, és bólintott Natnek.

– Belénk nem vethet kukoricát és babot és borsót. Hacsak nem azt akarja, hogy rengeteget együnk, és meghízzunk – mondta Pufi, és buta, kerek arca felragyogott a kellemes gondolatra.

– A bácsi nem ilyen magokra értette, hanem olyanokra, amelyek jobbá tesznek minket. A gyomok a hibák! – kiáltotta Demi, aki általában a főszerepet vitte az ehhez hasonló beszélgetésekben, mert megszokta és nagyon kedvelte őket.

– Igen, mindenki gondolja ki, hogy mire van a legnagyobb szüksége, aztán mondja meg nekem, és én segítek a termesztésben. Csak nagyon kell iparkodnotok, különben úgy jártok, mint Tommy dinnyéi: csupa levél, semmi gyümölcs. Kor szerint haladunk, elsőnek anyát kérdezem, mit tervez a parcellájába, mert ehhez a gyönyörű kerthez tartozunk mindnyájan, és dús terméssel kedveskedhetünk a mi Urunknak, ha igazán szeretjük Őt – mondta Bhaer apó.

– Én az egész parcellámba türelmet vetek, mert arra van a legnagyobb szükségem – felelte Mrs. Jo olyan komolyan, hogy a fiúk nyomban törni kezdték a fejüket, mit válaszoljanak, ha őket kérdezik, míg néhányukba belenyilallt a bűntudat, amiért ők is hozzájárultak Bhaer anyó türelemkészleteinek elapasztásához.

Franz kitartást akart, Tommy megbízhatóságot, Ned jó kedvet, Daisy szorgalmat, Demi „annyi intelligenciát, amennyi nagyapának van”; neki, mondta Nat félénken, annyi a kívánsága, hogy válasszon helyette inkább Mr. Bhaer. A többiek is nagyjából ugyanezt szerették volna; úgy tűnt, a türelem, a jókedv és a nagylelkűség a kedvenc vetemény. Az egyik fiú azt kívánta, hogy a jövőben szeresse a korai kelést, de nem tudta, mi legyen a neve az ilyen magnak, míg szegény Pufi nagyot sóhajtott:

– Kívánnám, hogy a leckét is szeressem annyira, mint az ebédet, de az úgyse sikerülne.

– Majd önfegyelmet plántálunk: megkapáljuk, öntözzük, és olyan szép nagyra fog nőni, hogy senki sem ronthatja el a gyomrát a karácsonyi ebéddel. Ha tornáztatni fogod az agyadat, George, ugyanolyan éhes lesz, mint a gyomrod, és majdnem úgy fogod szeretni a könyveket, mint ez az én filozófusom itt – mondta Mr. Bhaer, hátrasimítva Demi magas homlokából a fürtöket. – Te is mohó vagy, fiam, és ugyanúgy szereted megtömni a kis agyadat mesékkel és ábrándokkal, mint amilyen szívesen George tölti a kis gyomrát tortával és cukorkával. Egyik se jó, tehát szeretném, ha megpróbálnál valami jobbat. Tudom én, hogy a számtan fele olyan érdekes sincs, mint az Ezeregyéjszaka, viszont nagyon hasznos, és most van itt az ideje, hogy megtanuld, ha később nem akarsz restelkedni és bánkódni.

– De a „Harry és Lucy” és a „Frank” nem is tündérmese, és tele vannak barométerekkel, és téglákkal és patkoltatással és hasznos dolgokkal, és én úgy szeretem őket, nem igaz, Daisy? – védekezett Demi aggályos buzgalommal.

– Valóban, de én sokkal gyakrabban láttam a kezedben az „Orlando lovag”-ot, mint a „Harry és Lucy”-t, és úgy vélem, fele annyira sem szereted Franket, mint Szindbádot. Hadd kössek veletek üzletet! George mindennap csak háromszor fog enni, te minden héten csak egy mesekönyvet olvasol. Cserébe nektek adom az új krikettpályát, de meg kell ígérnetek, hogy játszotok rajta – mondta Fritz bácsi az ő rábeszélő modorában, mert Pufi gyűlölt futkosni, Demi pedig folyton olvasott a játékra kijelölt időben, és most is tiltakozott:

– De mi nem szeretjük a krikettet!

– Most talán nem, de majd megszeretitek, ha megismeritek. Különben is, szeretitek a nagylelkűséget, és mivel a többi fiú akar játszani, ha akarjátok, átadhatjátok nekik az újat.

Ez már tetszett Pufinak és Deminek. Rá is álltak az egyezségre, a többiek nagy megelégedésére.

Beszélgettek még egy kicsit a kertekről, aztán együtt énekeltek. Nat boldogan élvezte a zenekart: Mrs. Bhaer zongorázott, Franz fuvolázott, Mr. Bhaer csellózott, ő pedig hegedült. Nagyon egyszerű kis koncert volt, de láthatólag tetszett mindenkinek. Időnként a sarokban ülő öreg Asia is belevágott a dallamba a világ legédesebben csengő hangján, mert ebben a családban gazda és szolga, öreg és fiatal, fekete és fehér együtt énekelte vasárnap mindnyájunk Atyjának dicséretét. Muzsikálás után Bhaer apó kezet rázott mindenkivel, Bhaer anyó puszit adott mindenkinek a tizenhat éves Franztól a kicsi Robig, aki viszont mamája orrának hegyére cuppantott csókot, majd ki-ki felkocogott az emeletre lefeküdni.

A betegszoba ellenzős lámpájának szűrt fénye egy képre hullott, amely Nat ágyának végénél függött. Más képek is voltak a falon, ám Nat úgy látta, hogy ez valami különlegesség lehet, mert mohából és tobozokból remekeltek neki csinos keretet, és alatta a tavaszi erdő frissen szedett virágai pompáztak a pici konzolra helyezett vázában. Ez volt a legszebb kép mind között. Natnek volt valami homályos sejtelme arról, mit ábrázolhat, és bánta, hogy nem tud többet róla.

– Ez az én képem – mondta egy hangocska. Nat felkapta a fejét, és meglátta a hálóinges Demit, aki Jo nénivel köttette be elvágott ujját, és visszafelé jövet benézett a betegszobába.

– Mit csinál a gyerekekkel? – kérdezte Nat.

– Ez Jézus, a Jó Ember, és megáldja a gyerekeket. Te nem hallottál róla? – csodálkozott Demi.

– Nem sokat, bár szeretnék. Olyan kedvesnek látszik – felelte Nat, aki leginkább akkor hallott a Jó Emberről, amikor hiába vették a nevét.

– Én mindent tudok róla, és nagyon szeretem, mert igaz – mondta Demi.

– Ki mesélte neked?

– A nagyapám. Ő mindent tud, és ő mondja a világon a legszebb meséket. Sokat játszottam a nagy könyveivel, hidakat, vasutakat, házakat építettem belőlük, mikor kisfiú voltam – mondta Demi.

– Most hány éves vagy? – kérdezte Nat tisztelettel.

– Tíz múltam.

– Te sokat tudsz, ugye?

– Igen; látod, milyen szép nagy a fejem? Nagyapa azt mondja, jó sok kell majd, hogy megteljen, úgyhogy olyan gyorsan rakosgatom bele a bölcsességet, ahogy csak tudom! – válaszolta Demi a maga fura és kedves módján.

Nat nevetett, aztán elkomolyodott.

– Mesélj még, kérlek!

Mire Demi boldogan hadarni kezdett:

– Egy napon találtam egy nagyon szép könyvet, és játszani akartam vele, de nagyapa azt mondta, hogy nem szabad, és megmutatta a képeket, és mesélt róluk, és nagyon tetszettek a mesék, Józsefről és a csúnya testvéreiről, és a békákról, amik kijöttek a tengerből, és az édes kis Mózesről a vízben, és volt még sok ilyen szép mese, de nekem a Jó Ember tetszett legjobban, és nagyapa olyan sokszor elmondta, hogy kívülről megtanultam, és ő nekem adta ezt a képet, hogy sose lelejtsem el, és egyszer betettük ide, mikor beteg voltam, és aztán itt hagytam, hogy más beteg fiúk is lássák.

– Miért áldja meg a gyerekeket? – kérdezte Nat, aki valamiért nagyon vonzónak találta a csoport főalakját.

– Mert szerette őket.

– Szegény gyerekek voltak? – kérdezte Nat bánatosan.

– Azt hiszem, igen, láthatod, hogy némelyiken szinte nincs is ruha, és az anyák sem látszanak gazdag hölgyeknek. Ő segített rajtuk, megvigasztalta őket, megmondta a gazdagoknak, hogy nem szabad dühösnek lenni a szegényekre, és ezért nagyon, de nagyon szerették! – kiáltotta Demi lelkesen.

– Ő gazdag volt?

– Jaj, dehogy! Egy istállóban született, és nagyon szegény volt. Mikor felnőtt, nem is volt háza, ahol lakjon, és néha csak azt ette, amit másoktól kapott, és vándorolt, és prédikált, és igyekezett megjavítani másokat, amíg a gonoszok meg nem ölték.

– Miért? – Nat felült, hogy jobban lásson és halljon, annyira érdekelte ez az ember, aki így szerette a szegényeket.

– Elmesélem; Jo néni nem fog haragudni. – Demi föltelepedett az átellenes ágyra, örvendezve, amiért ilyen jó hallgatóságnak mondhatja el a kedvenc történetét.

Dadus bekukkantott, hogy alszik-e Nat, de mikor látta a gyerekeket, nyomban kiosont, és sietett Mrs. Bhaerhez.

– Nem akar látni valami szépet a nagyságos asszony? – kérdezte anyás megindultsággal. – Nat csupa fül, úgy hallgatja, amit Demi mesél a kis Jézusról. Tisztára, mint egy fehér angyalka, olyan bizony!

Mrs. Bhaernek szándékában állt beszélni Nattel, mielőtt a gyerek elalszik, mert megtanulta, hogy egy komoly szó, ha kellő időben mondják, sok jót tehet. De mikor a betegszoba ajtajához lopódzott, és meglátta Natet, ahogy issza kis barátjának szavait, miközben Demi, gyönyörű szemét a fölöttük lebegő, szelíd arcra függesztve lágy hangon adja tovább a neki tanított, édes és ünnepélyes mesét, könnyek szöktek Mrs. Jo szemébe, és nesztelenül tovasurrant, azt gondolva:

„Demi öntudatlanul többet segít ennek a szegény gyereknek, mint én; egy szóval sem fogom elrontani.”

Még sokáig zsongott a gyermekhang, amellyel az egyik ártatlan hirdette a másiknak azt a nagy igazságot, ám senki sem intette őt csöndre. Amint elnémult, Mrs. Bhaer benézett a betegszobába, hogy elvigye a lámpát. Demi addigra elment, és Nat aludt, arccal a kép felé, mintha máris megtanulta volna szeretni a Jó Embert, aki szerette a kisgyermekeket, és hűséges barátja volt a szegényeknek. Arca nagyon békés volt, és Mrs. Jo azt érezte a láttán, hogy ha egyetlen napi gondoskodás és szeretet ilyen sokat ért el, akkor egyévi türelmes művelésre bizonyára hálás terméssel válaszol majd ez az elvadult kert, amelybe máris a magok legkülönbikét vetette el a hálóinges kis misszionárius.

IV. FEJEZET

Lépőkövek

Nat belülről reszketve lépett be reggel az iskolába, mert arra gondolt, hogy most majd mindenki előtt megmutatkozik a tudatlansága. Ám Mr. Bhaer beültette a mély ablakfülkébe, ahol hátat fordíthatott a többieknek, és ott kellett mondania a leckét, ahonnan nem hallatszottak ki a hibái, és senki sem láthatta a füzetében a pacákat. Nat őszintén hálás volt ezért, és olyan szorgalmasan gürcölt, hogy Mr. Bhaer elmosolyodott a gyerek tűzben égő arca, tintás ujja láttán:

– Ne dolgozz olyan keményen, fiam! Így csak kifárasztod magadat. Van idő.

– De nekem keményen kell dolgoznom, különben nem érem utol a többieket. Ők rengeteget tudnak, én pedig nem tudok semmit – válaszolta Nat, aki a csüggedés mélységeibe hullott, miután hallotta, hogyan mondják fel a fiúk (az ő hite szerint elképesztő könnyedséggel és pontossággal) a nyelvtant, a történelmet és a földrajzot.

– Sok mindent tudsz te, amit ők nem – jelentette ki Mr. Bhaer, és leült a gyerek mellé, miközben Franz a szorzótábla rejtelmei között kalauzolta az osztályt.

– Csakugyan? – kételkedett Nat.

– Igen. Többek között tudod fegyelmezni magadat, míg Jack, aki jó számoló, nem tudja. Azt hiszem, ezt a leckét jól elsajátítottad. Továbbá tudsz hegedülni, amit egyik fiú sem tud, pedig nagyon szeretnék. De az a legjobb, Nat, hogy te komolyan akarsz tanulni, mert ezzel félig már meg is nyerted a csatát. Kezdetben nehéznek tűnik, el is fogsz bátortalanodni, de azért csak gyalogolj tovább, mert minél nagyobb utat teszel meg, annál könnyebb lesz a dolgod.

Nat arca minden szótól jobban ragyogott, mert bármilyen kurta volt is tudományainak listája, mérhetetlenül felvidította az érzés, hogy van mire támaszkodnia. „Igen, tudok uralkodni magamon – apa belém verte –, és tudok hegedülni, még ha nem is tudom, hol van a Biscayai-öböl” – gondolta szavakba nem foglalható megnyugvással, majd ki is mondta, olyan lelkesen, hogy Demi meghallotta:

– Akarok tanulni, és meg fogom próbálni. Sose jártam iskolába, de nem tehetek róla; és ha a fiúk nem nevetnek ki, akkor, azt hiszem, elsőrangúan fogok boldogulni. Maga és a hölgy olyan jók hozzám.

– Nem fognak kinevetni! Ha megteszik, akkor én… akkor én megmondom nekik, hogy ne tegyék! – kiáltotta Demi, megfeledkezve róla, hogy hol van.

Az osztály megakadt a hétszer kilencnél, és mindenki odanézett, hogy mi történt.

Úgy gondolva, hogy jelen pillanatban a számtannál is fontosabb tudnivaló a kölcsönös segítség fontossága, Mr. Bhaer beszélni kezdett nekik Natről, és olyan érdekes, megindító kis történetet kerekített, hogy a jószívű ifjak egyhangúlag megígérték segítségüket, és valóságos megtiszteltetésnek tekintették a felkérést, hogy engedjék be bölcsességük tárházába a fickót, aki olyan kapitálisan hegedül. Ez a felszólítás a megfelelő érzelemre hangolta őket, úgyhogy Natnek kevés akadályt kellett leküzdenie, mert mindenki örült, ha lendíthetett rajta egyet fölfelé a tudás létráján.

Mindazonáltal nem vihette túlzásba a tanulást, amíg meg nem erősödik. Mrs. Jo mindenféle elfoglaltságot talált neki a házban, amíg a többiek a könyveik fölött görnyedtek. Ám Natnek a kert volt a legjobb orvossága. Hangyaszorgalommal dolgozott, előkészítette kis földbirtokát, elvetette a babot, mohón figyelte növekedését, örvendezett minden zöld levélnek és vékony szárnak, amely kibújt a tavaszi melegben. Kertet még sose kapáltak ilyen lelkiismeretesen; Mr. Bhaer már azon aggódott, hogy semminek sem lesz ideje kinőni, mert Nat annyit forgatja a földet, ezért könnyű munkákat adott neki a virágoskertben vagy a szamócásban, ahol a gyerek olyan szorgos dünnyögéssel dolgozott, mint a körülötte zümmögő méhek.

– Ezt a termést szeretem a legjobban! – mondogatta Mrs. Bhaer, ha megcsipkedte az egykor beesett, de most már gömbölyödő, pirospozsgás arcot, vagy megsimogatta a görnyedt vállat, amely fokozatosan egyenesedett ki az egészséges munkától és a jó ételektől, amióta leszakadt róla a súlyos teher: a szegénység.

Demi volt a barátja, Tommy a protektora, Daisy a vigasza minden bújában-bajában; mert bár a gyerekek fiatalabbak voltak nála, a félénk Nat örömét lelte ártatlan társaságukban, míg az idősebb fiúk darabos sportjaitól húzódozott. Mr. Laurence nem felejtette el, küldött neki ruhát, könyvet, kottát, kedves üzeneteket, alkalmanként át is jött, hogy lássa, mint boldogul a fia, vagy bevitte a városba hangversenyre; Nat ilyenkor a hetedik mennyországban járt, mert elmehetett Mr. Laurence nagy házába, láthatta szép feleségét, tündéri kislányát, jól beebédelhetett, és olyan remekül érezte magát, hogy utána napokig volt miről beszélnie és álmodoznia.

Oly kevés kell ahhoz, hogy egy gyermek boldog legyen! Ehhez képest igazán sajnálatos, hogy egy világban, amely tele van napsütéssel és kellemes dolgokkal, még mindig vannak bánatos arcok, üres kezek, magányos kis szívek. Ezt érezve Bhaerék összegyűjtöttek minden föllelhető morzsát, hogy etethessék éhes verebeiket, mert nem voltak gazdagok, legföljebb irgalomban. Mrs. Jo barátnői, akiknél volt játszószoba, átküldték a játékszereket, amelyekre gyerekeik egykettőre ráuntak, és ezeknek a reparálásában Nat olyan elfoglaltságra lelt, amit épp az ő precíz és ügyes, vékony ujjainak találtak ki. Nem egy esős délutánt végiggubbasztott, és gumiarábikummal, festékkel, késsel javítgatta a bútorokat meg a játékállatokat. Daisy a rozzant babáknak varrta a ruhát. Amint egy játékot felújítottak, rögtön eltették nagy gonddal egy bizonyos fiókba, ahonnan a szomszédság szegény gyerekeinek karácsonyfája alá került, mert a plumfieldi fiúk így ünnepelték annak a születésnapját, aki szerette a szegényeket, és megáldotta a kisdedeket.

Demi sose fáradt bele kedvenc könyveinek olvasásába és magyarázásába. Számos kellemes órát töltöttek a vén fűzfán a Robinsonnal, az Ezeregyéjszakával és az Edgeworth-mesékkel, meg a többi drága, halhatatlan történettel, amelyek még sok száz évig fognak örömet szerezni a gyerekeknek. Új világ tárult fel Nat előtt, és annyira kíváncsi volt, mi fog történni legközelebb a könyvekben, hogy ez sarkallta, amíg ugyanolyan jól meg nem tanult olvasni, mint a többiek. Ez a teljesítménye olyan büszkévé és boldoggá tette, hogy erősen úgy látszott, belőle is olyan könyvmoly lesz, mint Demiből.

Történt más is – egy váratlan és kellemes dolog –, ami ugyancsak segített rajta. A fiúk közül sokan „üzleteltek”, ahogy ők mondták, mert többnyire szegények voltak, és tudva, hogy a maguk erejéből kell majd boldogulniuk, Bhaerék bátorítottak minden törekvést a függetlenségre. Tommy tojást árult, Jack a lábasjószágra spekulált, Franz segített a tanításban, és fizetést kapott érte, Nednek volt érzéke az ácsmesterséghez, úgyhogy felállítottak neki egy esztergapadot, azon állított elő mindenféle csinos, hasznos tárgyat, és eladta őket, míg Demi pörgettyűket, vízimalmokat vagy semmire sem használható, körmönfont, ismeretlen szerkezeteket készített, és a fiúknak ajándékozta őket.

– Hadd legyen gépész, ha ahhoz van kedve – mondta Mr. Bhaer. – Adj egy fiúnak mesterséget, és független lesz. A munka egészséges, és legyen ezeknek a legényeknek tehetségük akár a költészethez, akár a szántáshoz, azt ki kell fejleszteni, és a lehető leghasznosabbá kell tenni.

Tehát mikor Nat egy napon odaszaladt hozzá, és izgatottan kérdezte: – Elmehetek hegedülni pár embernek, akik a mi erdőnkben akarnak piknikezni? Megfizetnek érte, és szeretnék én is egy kis pénzt keresni, úgy, mint a többi fiú, de nem tudok más módot, mint a hegedülést –, Mr. Bhaer készségesen válaszolta:

– Menjél csak nyugodtan! Ez könnyű és kellemes munka. Örülök, hogy felajánlották neked.

Nat elment, és olyan szépen hegedült, hogy mikor hazajött, két dollár húzta a zsebét. Roppant elégedetten mutogatta a pénzt, miközben elmesélte, mennyire élvezte a délutánt, milyen kedvesek voltak a fiatal piknikezők, hogy tetszett nekik, amit ő hegedült, és megígérték, hogy legközelebb is vele húzatják a talpalávalót.

– Annyival jobb, mint az utcán hegedülni, mert akkor semmit sem kaptam a pénzből, most meg mind az enyém, és ráadásul jól is éreztem magamat! Most már én is üzletember vagyok, mint Tommy vagy Jack, és annyira örülök neki! – Nat önérzetesen megpaskolta az ócska levéltárcát, és máris milliomosnak érezte magát.

Valóban beindult az üzlet, mert a nyár közeledtével megsokasodtak a piknikek, és Nat ugyancsak kapós lett. Bármikor elmehetett, ha megcsinálta a leckét, és ha rendes fiatalok akartak hegedültetni vele, mert mint Mr. Bhaer elmagyarázta, egy jó alapszintű tudásra mindenkinek szüksége van, és nincs az a pénz, amiért olyan helyen vállalhatna munkát, ahol rosszra csábítják. Ezzel Nat is egyetértett. Jó volt nézni, ahogy a szelíd gyerek felkapaszkodik a tarka szekerekre, amelyek miatta álltak meg a kapunál, vagy hallani, amint hegedülve közeledik hazafelé fáradtan, de boldogan, egyik zsebében a jól megérdemelt fizetséggel, a másikban valami „finomsággal” Daisynek vagy a babszem Tednek, akikről sose feledkezett meg.

– Addig takarékoskodom, amíg összegyűlik egy saját hegedűre való, és aztán már önállóan is meg tudok élni belőle, ugye? – kérdezte, valahányszor átadta dollárjait Mr. Bhaernek megőrzésre.

– Remélem, Nat, ám először fel kell táplálnunk, hogy erős és egészséges légy, meg valamivel több tudást is kell csepegtetnünk ebbe a muzsikus fejedbe. Aztán Mr. Laurie keres neked egy helyet, és pár év után valamennyien elmegyünk a nyilvános fellépésedre!

A serény munka, a biztató szavak, a reménykedés minden nappal könnyebbé és boldogabbá tette Nat életét. Olyan jól haladt a zenetanulásban, hogy tanítója megbocsátotta, ha más tárgyakban lassúnak mutatkozott, mert nagyon jól tudta, hogy az ész ott fog a legjobban, amit a szív szeret. Natnek, ha elhanyagolt valamilyen fontosabb leckét, az volt a legsúlyosabb büntetés, hogy egy napig szögre kellett akasztania a hegedűt és a vonót. Annyira félt megválni legkedvesebb barátjától, hogy konok elszánással feküdt neki a könyveknek, és miután bebizonyította, hogy képes elsajátítani a tananyagot, mi haszna lett volna arra hivatkozni: „Úgyse tudom”?

Daisy nagyon szerette a zenét, és nagyon tisztelt mindenkit, aki muzsikálni tud. Gyakran lehetett látni, amint Nat szobája előtt csücsül a lépcsőn, míg a fiú gyakorol. Ez nagyon hízelgett Natnek, és a legjobb tudása szerint hegedült annak az egyetlen, csendes, kicsi hallgatónak, mert Daisy be nem ment volna a szobába, inkább a tarka foltvarrásán öltögetett, vagy valamelyik babáját piperézte, és közben olyan ábrándos örömtől fénylett az arca, hogy Jo néninek könnyek szöktek a szemébe.

– Annyira olyan, mint az én Bethem! – jegyezte meg, és nesztelenül tovasurrant, hogy még az ő ismerős alakja se zavarja a kislány szelíd boldogságát.

Nat nagyon szerette Mrs. Bhaert, de még nála is rokonszenvesebb volt számára valamiért a derék professzor. Mr. Bhaer atyai gondjaiba vette a félénk, beteges fiút, aki hajszál híján úszta meg, hogy kis bárkája, amely kormány nélkül hányódott tizenkét évig, hajótörést szenvedjen az élet viharos tengerén. Mégis vigyázhatott rá valamilyen oltalmazó angyal, mert bár a test megsínylette a viszontagságokat, a lélek szinte meg sem karcolódott, és Nat egy kisded ártatlanságával vetődött a partra. Talán a zene szeretete tartotta meg jónak a körülötte fűrészelő kakofóniában, legalábbis Mr. Laurie így mondta, és ő csak tudta, mit beszél. Bármint volt is, Bhaer apó nagy örömét lelte szegény Nat erényeinek istápolásában, hibáinak gyógyítgatásában, és az új növendék leányosan szelíd engedelmességgel fogadott szót neki. Ha róla esett szó, a professzor többször emlegette úgy, hogy „a lányom”, amin Mrs. Jo nagyokat nevetett, mert a férfias fiúkat kedvelte, és Natet kedvesnek, ám gyengének tartotta, bár ezt senki se találta volna ki a viselkedéséből, mert egyformán ajnározta Daisyt és Natet, aki őt felettébb mulatságos hölgynek vélte.

Egy hibája volt Natnek, amit Bhaerék aggodalommal szemléltek, noha megértették, hogy a félelemből és a tudatlanságból magzott fel. Sajnálattal kell közölnöm, hogy Nat időnként hazudott. Nem voltak ezek valami pokol fekete hazugságok, ritkán tévedtek át a szürkénél sötétebb tartományba, többnyire megmaradtak a legártatlanabb füllentés fehér ösvényén, de nem érdekes, a hazugság akkor is hazugság, és habár ebben a mi furcsa világunkban valamennyien mondunk udvarias valótlanságokat, valamennyien tudjuk, hogy ez nem helyes.

– Nem lehetsz elég körültekintő; vigyázz a nyelvedre, a szemedre és a kezedre, mert túl könnyű igaztalanul szólni, látni, cselekedni – intette Mr. Bhaer az egyik beszélgetés során, amelyet Nat legfőbb kísértőjéről folytattak.

– Tudom, és nem is akarom, de sokkal könnyebb az élet, ha nem vesszük túl szigorúan az igazságot. Azért hazudoztam, mert féltem apámtól és Nicolótól, most pedig azért csinálom néha, mert a fiúk kinevetnek. Tudom, hogy ez rossz, de mindig elfelejtem – mondta Nat lehangoltan.

– Kisfiú koromban én is hazudtam. Hogy miket nem lódítottam! Ach! De az öreganyám kigyógyított belőle; mit gondolsz, hogyan? A szüleim a lelkemre beszéltek, sírtak, megbüntettek, de én továbbra is megfeledkeztem magamról, úgy, ahogy te. Akkor azt mondja az én drága öreganyám: „Majd én segítek, hogy megjegyezd, és megregulázhasd ezt a rakoncátlan részedet”. Ki kellett öltenem a nyelvemet, és ő úgy megcsippentette a hegyét az ollójával, hogy kiserkedt a vér. Borzasztóan fájt, képzelheted, de nagyon jót tett, mert napokig sajgott, és olyan lassan tudtam beszélni, hogy volt időm megfontolni minden szót. Ettől fogva jobban vigyáztam, és jobban is boldogultam, mert féltem a nagy ollótól. Pedig az én drága öreganyám mérhetetlenül szeretett engem; már a halálán volt a messzi Nürnbergben, de még akkor is azért imádkozott, hogy a kis Fritz szeresse Istent, és mondjon mindig igazat.

– Nekem sose volt nagyanyám, de ha úgy tetszik gondolni, hogy engem is meggyógyít, tessék csak megvágni a nyelvemet! – mondta Nat hősiesen, mert rettegett a fájdalomtól, de mindenképpen fel akart hagyni a füllentessek

Mr. Bhaer elmosolyodott, aztán megcsóválta a fejét.

– Jobbat tudok én erre. Már próbáltam, és bevált. Tudod mit, ha mostantól hazudsz, nem én foglak megbüntetni téged, hanem te engem.

– Hogyhogy? – hökkent meg Nat.

– Adsz nekem a régi jó szokás szerint egy tenyerest. Magam ritkán folyamodom hozzá, de a te emlékezetedet talán jobban szolgálja, ha nekem fáj, és nem neked.

– Hogy én megüssem? Nem, azt sose tudnám! – kiáltotta Nat.

– Akkor vigyázz arra a botlékony szádra. Nem szeretem, ha bántanak, de ha ezzel gyógyíthatlak ki a hibádból, szívesen elviselem a fájdalmat.

Ez a kilátás olyan mély hatást gyakorolt Natre, hogy sokáig vigyázott a szájára, és görcsösen törekedett az igazmondásra. Mr. Bhaer jól látta, hogy a gyerek szeretete a tanára iránt erősebb a magaféltésnél. Ám sajnos, egy szomorú napon Nat lazított az elővigyázaton, mert mikor a förgeteges természetű Emil azzal fenyegette, hogy elnáspángolja, ha ő gázolta le a Kapitány parcellájában a legszebb kukoricákat, Nat kijelentette, hogy nem ő volt. Pedig az volt az igazság, hogy ő tette az előző este, mikor Jack elől menekült.

Azt hitte, nem fog kiderülni, ám Tommy történetesen látta, és mikor Emil egy-két nappal később ismét szóba hozta, Tommy tanúskodott, és ezt Mr. Bhaer is hallotta. A tanításnak vége volt, a fiúk a hallban álldogáltak, Mr. Bhaer éppen letelepedett a szalmafonatú kanapéra, hogy Teddyvel hancúrozzon. De mikor hallotta, mit mond Tommy, és látta, hogy Nat vérvörös lesz, és riadtan sandít rá, letette a fiúcskát:

– Menj anyádhoz, bübchen, hamarosan jövök én is – majd kézen fogta Natet, bevezette az osztályba, és magukra csukta az ajtót.

A fiúk némán bámulták egymást egy percig, aztán Tommy kisurrant, és belesett a félig csukott zsalugáteren. Olyan látvány tárult elé, hogy szeme-szája elállt tőle. Mr. Bhaer éppen leemelte az asztala fölött függő hosszú vonalzót, amelyet olyan ritkán használtak, hogy belepte a por.

„Nahát! Most aztán ellátja Nat baját! Miért is szóltam!” – gondolta a jószívű Tommy, mert ebben az iskolában a tenyeres számított a legnagyobb gyalázatnak.

– Emlékszel, mit mondtam legutóbb? – kérdezte Mr. Bhaer nem haragosan, csak szomorúan.

– Igen, de kérem szépen, ne tessék, nem bírom! – kiáltotta Nat. Két kezét maga elé tartva iszonyodó arccal hátrált az ajtóig.

„Miért nem viseli el férfi módjára? Én azt tenném!” – gondolta Tommy, pedig a szíve gyorsabban dobogott a látványtól.

– Állom a szavamat, te pedig megjegyzed, hogy mindig igazat kell mondani. Fogadj szót, Nat, és húzz rá hat kiadósat a tenyeremre!

Ettől Tommy majdnem leesett az ablakból, de az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia a párkányban. Tovább leselkedett, és olyan kerekre nyitotta a szemét, amilyen a kitömött bagolyé volt a kandalló párkányán.

Nat elvette a vonalzót, mert mikor Mr. Bhaer ezen a hangon beszélt, mindenki engedelmeskedett, és kétszer meglegyintette az elébe tartott, széles tenyeret, olyan rémült és bűntudatos arccal, mintha leszúrni kellene a tanítóját.

– Folytasd, és erősebbeket üss!

Nat, mintha belátta volna, hogy ezt meg kell tenni, és szeretett volna minél előbb túlesni a kínos feladaton, a kabátja ujjába törülte a könnyeit, és gyors egymásutánban két erős ütést mért a kézre, amely megpirosodott a csapásoktól, de még jobban fájt annak, aki ütött.

– Nem elég még? – kérdezte elfúló lélegzettel.

– Még kettőt – hangzott a válasz. Nat még kétszer odacsapott, azt se látva, hova üt, aztán eldobta a vonalzót, két kézzel megragadta a drága kezet, ráfektette az arcát, és belezokogta minden szeretetét, szégyenét, bűntudatát.

– Nem fogom elfelejteni! Nem fogom!

Mr. Bhaer átkarolta a vállát.

– Én is azt hiszem. – Hangja, amely az imént még nem tűrt ellentmondást, most maga volt a részvét. – Kérd a jó Istent, hogy segítsen, és a jövőben igyekezz megkímélni mindkettőnket az ehhez hasonló jelenetektől.

Tommy nem látott többet, mert visszaiszkolt a hallba. Olyan ünnepélyes és izgatott volt az arca, hogy a fiúk nyomban köréje sereglettek, és faggatták, mi történt.

Tommy fontoskodva elsuttogta, ők pedig olyan képet vágtak, mintha azt várnák, mikor szakad le az ég, mert ettől a szerepcserétől elállt a lélegzetük.

– Egyszer velem is megcsinálta – mondta Emil úgy, mint aki a legszörnyűbb bűnt vallja be.

– És te megütötted? A drága, öreg Bhaer apót? Lánchordtát, azt lássam meg, hogy most csinálsz ilyet! – mondta Ned, erényes haraggal galléron ragadva Emilt.

– Régen volt, és előbb vágatnám le a fejemet, minthogy ilyet tegyek. – Emil elnézően földhöz teremtette Nedet, ahelyett hogy lekevert volna neki egy pofont, amit kevésbé ünnepélyes körülmények között a kötelességének érzett volna.

– Hogy tehetted? – szörnyülködött Demi.

– Akkoriban nagyon vad voltam, és azt gondoltam, oda se neki, talán még mókás is lesz. De mikor odasóztam egy jót a bácsinak, valahogy egyszerre jutott eszembe minden, amit értem tett, és nem bírtam folytatni. Azt már nem! Olyan komisznak éreztem magamat, hogy azt se bántam volna, ha földhöz teremt és végigsétál rajtam! – És Emil a mellére csapott, mintha a múlt hibáiért vezekelne.

– Nat úgy sír, mint a záporeső, és borzasztóan szomorú, úgyhogy ne beszéljünk erről, jó? – kérte a lágyszívű Tommy.

– Persze hogy nem, de azért borzasztó dolog hazudni. – Demin látszott, hogy ezt a borzasztó dolgot még borzasztóbbnak tartja attól, hogy nem a bűnös, hanem az ő drága Fritz bácsija kapta a büntetést.

– Mi lenne, ha eltisztulnánk innen? Akkor Nat felnyargalhat az emeletre, ha akar – javasolta Franz, majd kivezette a csapatot az istállóhoz, amely a fiúk menedéke volt zavaros időkben.

Nat nem jött le az ebédhez, ám Mrs. Jo felvitt neki egy kis harapnivalót, és mondott néhány gyengéd szót, ami igen jót tett a fiúnak, habár nem mert a professzorné szemébe nézni. Egyszer csak felcsendült a hegedű hangja, mire a kint játszadozó fiúk megállapították:

– Most már nincs semmi baja.

Nem is volt, csak restellt lejönni. Mikor mégis kinyitotta az ajtót, hogy elosonjon az erdőbe, Daisyt pillantotta meg a lépcsőn. A leánykánál most nem volt se baba, se varrás, csak egy pici zsebkendő, mintha fogoly barátját siratta volna.

– Sétálni megyek, nem akarsz jönni? – kérdezte Nat, és megpróbált úgy tenni, mintha semmi baja sem lenne az égvilágon. Ugyanakkor nagyon hálás volt Daisy szótlan együttérzéséért, mert azt képzelte, hogy mindenki úgy néz rá, mint egy rongyra.

– Ó, igen! – Daisy már futott is a kalapjáért, büszkén, hogy egy nagyfiú őt választja társaságul.

A többiek látták, ahogy elmennek, ám senki sem követte őket, mert a fiúk sokkal tapintatosabbak, mint amilyennek tartják őket, és ösztönösen érezték, hogy Natnek most a szelíd kis Daisy a legjobb vigasztalás.

A séta jót tett; Nat még a szokottnál is csendesebben, de megvigasztalódva jött haza, telis-tele aggatva százszorszépláncokkal, amelyeket kis barátnője fűzött, míg a fiú a fűben heverve mesélt neki.

Egyetlen szó sem hangzott el a délelőtti jelenetről, de talán épp ettől lett maradandó a hatása. Nat minden erejét összeszedve igyekezett, amihez nemcsak a mennyei Jó baráthoz intézett, buzgó kis imákban talált segedelemre, de földi barátjának türelmes gondoskodásában is, akinek jóságos kezét nem érinthette meg úgy, hogy ne emlékezzen a fájdalomra, amelyet az az ő érdekében elviselt.

V. FEJEZET

Csintalan palacsinta

– Mi baj, Daisy?

– A fiúk nem engedik, hogy velük játsszam!

– Miért nem?

– Azt mondják, a lányok nem tudnak futballozni.

– Dehogynem tudnak! Magam is csináltam! – Mrs. Bhaer fölkacagott, mert eszébe jutottak némely ifjonti bohóságok.

– Azt tudom, hogy én tudok; sokszor játszottunk is Demivel, és olyan jól éreztük magunkat, de most nem akarja megengedni, mert a többiek kinevetik! – Daisy nagyon elszomorodott ennyi testvéri szívtelenségtől.

– Szerintem inkább igaza van, édesem. Kettesben nagyon jól elmegy, de ahhoz túl goromba, hogy egy tucatnyi fiúval rúgjad a labdát. Annak idején én is kitaláltam magamnak valami kedvesebb kis játékot.

– Unom, hogy egyedül kell játszanom – felelte Daisy gyászosan.

– Majd játszom veled én, de most rohannom kell, mert megyek a városba. Elkísérhetnél, akkor láthatnád mamát, és ha kedved tartja, maradhatnál is nála.

– Szívesen megyek, hogy lássam mamát és Josy babát, de inkább visszajönnék, mert Demi hiányolna, és én szeretek itt lenni.

– Nem bírod ki Demi nélkül, ugye? – Jo néni láthatóan megértette, hogy a kislány ennyire szereti az egyetlen fivérét.

– Persze hogy nem, mert mi ikrek vagyunk, és sokkal jobban szeretjük egymást, mint másokat! – felelte Daisy. Az arca felragyogott, mert élete egyik legnagyobb megtiszteltetésének tartotta az ikerséget.

– No és mit fogsz csinálni, amíg én rohangálok? – kérdezte Mrs. Bhaer, míg szélsebesen rakosgatta egy szekrénybe a lepedőket.

– Nem tudom! Unom a babákat és mindent! Találj ki nekem egy új játékot, Jo néni! – mondta Daisy, és kedvetlenül hintázott az ajtószárnyon.

– Egy vadonatújat kell kitalálnom, ami beletelik egy kis időbe. Addig menj le Asiához, és nézd meg, mit készített neked tízóraira – javasolta Mrs. Bhaer abban a hitben, hogy így legalább egy darabig megszabadul a kis kolonctól.

– Igen, az jó lesz, ha Asia nem mérges. – Daisy elbaktatott a konyhába, amelynek Asia, a fekete szakácsnő volt az uralkodója.

Öt perc múlva már jött is vissza ragyogó arccal, a markában egy darab tésztával, pici orra hegyén egy pötty liszttel.

– Ó, kérlek, néni, ugye megengeded, hogy csináljak gyömbéres süteményt és mindent? Asia egyáltalán nem mérges, és azt mondja, hogy lehet, és olyan mókás lenne, kérlek, engedd meg! – kiáltotta egy szuszra.

– Pont ez kellett! Szaladj, csináld, és maradj, ameddig tetszik! – felelte megkönnyebbülten Mrs. Bhaer, mert az egyetlen kislányt néha nehezebb volt elszórakoztatni, mint a tucat fiút.

Daisy elrohant, és míg ő főzőcskézett, Jo néni törte a fejét, hogy kitaláljon egy új játékot. Úgy látszik, támadhatott valami ötlete, mert elmosolyodott, becsapta a szekrény ajtaját, és fürgén elsietett, mondván:

– Meg fogom csinálni, ha lehet!

Hogy mit akart megcsinálni, azt senki sem tudhatta meg aznap; mindenesetre Jo néni szeme csillogott, mikor közölte Daisyvel, hogy kigondolt egy új játékot, és meg is fogja vásárolni. Daisy lázba jött, és egyfolytában faggatta Mrs. Bhaert a város felé menet, ám a válaszokból semmit sem okoskodhatott ki. Jo néni elvonult vásárolni, de őt anyjának örömére otthon hagyta, hogy játsszon az új babával. Mikor visszatért a bricskával, amelyben mindenféle különös csomag dudorodott, Daisy olyan kíváncsi lett, hogy tüstént indulni akart Plumfieldbe. Ám a nénit nem lehetett siettetni, jó ráérősen elüldögélt mama szalonjának padlóján, ölében a picivel, míg a fiúk zsiványságairól és mindenféle badarságról tartott kacagtató előadást Mrs. Brooke-nak.

Daisynek fogalma sem volt, miként közölhette a néni a titkot a mamával, ám ő nyilvánvalóan tudta, mert azt mondta, miközben megcsomózta a kis főkötő szalagját, és csókot nyomott a rózsás arcocskára:

– Legyél jó gyerek, Daisym, és tanuld meg a szép új játékot, amit Jo néni szerzett neked. Nagyon hasznos és érdekes, és annál kedvesebb tőle, hogy hajlandó veled játszani, mert ő nincs túlságosan odáig érte.

Ezen a két testvér akkorát nevetett, hogy Daisy még jobban elcsodálkozott. Mikor elindultak, valami zörgött a bricska hátuljában.

– Mi az? – hegyezte a fülét Daisy.

– Az új játék – felelte Jo néni ünnepélyesen.

– Miből van? – kiáltotta a kislány.

– Vasból, bádogból, fából, rézből, cukorból, sóból, szénből és még száz más dologból.

– De fura! Milyen színű?

– Mindenféle.

– Nagy?

– Van olyan része, ami nagy, és van olyan, ami nem.

– Láttam már ilyet?

– Sokszor, de ilyen szépet még soha.

– Ó! Mi lehet az? Nem bírom kivárni! Mikor láthatom már? – És Daisy ugrált az ülésen a türelmetlenségtől.

– Holnap délelőtt, iskola után.

– A fiúk játéka is?

– Nem, csak a tied és Bessé. A fiúk majd örülnek neki, és az egyik részével játszani is akarnak, de csakis tőled függ, hogy engeded-e nekik.

– Deminek engedem, ha akar.

– Attól nem tartok, hogy ne akarnának játszani vele mindnyájan, főleg Pufi! – Mrs. Bhaer szeme a szokottnál is élénkebben csillogott, míg megpaskolta az ölében dudorodó különös csomagot.

– Csak egyszer hadd tapogassam meg! – könyörgött Daisy.

– Azt már nem! Rögtön kitalálnád, és elrontanád a mulatságot.

Daisy nyöszörgött, ám aztán fülig szaladt a szája, mert egy apró résen át valami fényes villant a szemébe.

– Nem bírok addig várni! Nem láthatom már ma?

– Szó sem lehet róla! Először fel kell állítani, és nagyon sok részt kell a helyére szerelni. Megígértem Teddy bácsinak, hogy majd akkor láthatod, ha tip-top lesz minden.

– Ha a bácsi is tud róla, akkor csodálatosnak kell lennie! – tapsolt Daisy, mert ez a kedves, gazdag, vidám bácsi olyan jó volt a gyerekekhez, mint egy tündérkeresztanya, és mindig kieszelt nekik valami mókás meglepetést, szép ajándékot, kacagtató szórakozást.

– Igen, Teddy eljött velem vásárolni. Hogy milyen jól mulattunk a boltban, amíg összeválogattuk a részeket! Mindenből a legnagyobbat és a legjobbat akarta; pompázatosan megszépült az én egyszerű kis tervem, mikor ő vette a kezébe az irányítást. Cuppanós puszit adj ám neki, ha eljön, mert ő a legdrágább nagybácsi, aki valaha is vásárolt egy ilyen bűbájos kis ko… Jaj nekem! Majdnem kikottyantottam, mi az! – Mrs. Bhaer a közepén harapta félbe az érdekfeszítő szót, és belemerült számláinak tanulmányozásába, mint aki attól fél, hogy elrontja a meglepetést, ha tovább beszél. Daisy lemondóan összekulcsolta ujjait, elcsendesedett, és a továbbiakban azon törte a fejét, mi az a játék, amiben „ko” van.

Miután hazaértek, mohón megszemlélt minden csomagot, amely előkerült a bricskából; különösen felkeltette a kíváncsiságát egy nagy és nehéz, amelyet Franz rögtön fel is vitt az emeletre, és elrejtette a betegszobában. Valami nagyon titokzatos folyt az emeleten azon a délutánon, mert Franz kalapált, Asia fel-alá döcögött, Jo néni, aki mindenféléket rejtegetett a köténye alatt, ide-oda cikázott, akár a lidércfény, míg a csöpp Ted, az egyetlen gyerek, akit beengedtek, mert még nem tudott érthetően beszélni, gagyogva-kacarászva próbálta szavakba önteni, hogy mi „azs a sép!”

Daisy most már azt se tudta, hova legyen az izgalomtól. Nyugtalansága átragadt a fiúkra is, akik versengve kínálkoztak segítségül Mrs. Bhaernek. Ezt ő elutasította, a tulajdon szavaikat olvasva a fejükre:

– A fiúk nem játszhatnak lányokkal. Ez Daisyé, Bessé meg az enyém; rátok itt semmi szükség. – Erre a fiatalurak alázatosan visszavonultak, majd olyan váratlan melegséggel és udvariassággal invitálták Daisyt labdázni, lovacskázni, futballozni, akármire, amit a leányka szeretett, hogy az ártatlan kis lélek egészen elámult.

Hála ennek a figyelemnek, sikerült valahogy átvészelnie a délutánt. Korán lefeküdt, és másnap akkora energiát tanúsított a tanulásban, hogy Fritz bácsi azt kívánta, bár minden napra ki lehetne találni valamilyen játékot. Az osztály valóságos lázban figyelte a tizenegy órakor elbocsátott Daisy távozását, mert tudták, hogy most fogja megkapni az új és titokzatos játékot.

Sok szempár követte az elrohanó kislányt. Demit annyira megzavarta ez az esemény, hogy mikor Franz megkérdezte tőle, hol van a Szahara, siralmas hangon felelte: – A betegszobában – mire az egész osztály kinevette.

– Jo néni! Megcsináltam minden leckét, és most már egy percet se bírok várni! – rontott be Mrs. Bhaer szobájába Daisy.

– Minden készen áll: gyere! – Jo néni az egyik hóna alá csapta Tedet, a másik alá a munkakosarát, és szaporán elindult az emeletre.

– Nem látok semmit! – meresztgette a szemét Daisy, mikor belépett a betegszoba ajtaján.

– Hát hallani hallasz valamit? – kérdezte Jo néni elkapva Ted frakkját, aki már célba is vette a szoba egyik oldalát.

Daisy különös ropogást hallott, aztán halk duruzsolást, mintha egy pici teáskanna dalolna. Ezek a hangok egy zárt erkély előtt elhúzott függöny mögül jöttek. Daisy félrerántotta a függönyt, boldogan feljajdult: – Ó! – aztán csak állt, és gyönyörködve bámulta… no, mit gondoltok, mit?

Széles ülés futott körbe az erkély három oldalán. Az egyik oldalon mindenféle apró fazék, lábos, rostély, serpenyő állt és függött, a másikon egy csepp szerviz és teáskészlet, középen pedig egy tűzhely! Nem bádog, ami semmire sem jó, hanem igazi öntöttvas tűzhely, akkora, amelyen egy farkaséhes babákból álló nagy családnak is eleget lehet főzni! De az volt benne a legjobb, hogy igazi tűz égett benne, igazi gőz pöfögött az apró teáskanna csőréből, és szó szerint ugrált a födele, olyan haragosan zubogott benne a víz. Az ablak egyik tábláját kivették és bádoglemezzel pótolták, amelyen lyukat ütöttek a liliputi szellőzőcsőnek, és igazi füst bodorodott belőle, de olyan élethűen, hogy az ember szíve örült a láttán. A tűzhely mellett volt a fásláda és a szeneskanna; fölötte lógott a szemétlapát, a kefe és a seprű; kosárka állt a kis asztalon, amelyen Daisy játszani szokott, míg a székecskéjén fehér melles kötény és mókás főkötő lógott. A nap úgy sütött, mintha ő is élvezné a mulatságot, a kis tűzhely gyönyörűen ropogott, a kanna gőzölgött, a falakon szikráztak az új edények, játékra csábító glédában sorakoztak a szép porcelánok, szóval mindent összevéve olyan szívderítő és tökéletes kis konyha volt, amilyet csak kívánhat magának egy gyermek.

Daisy szoborrá dermedt az első boldog „Ó!” után, csak az egyre fényesebb szeme cikázott ide-oda az elragadó tárgyak között, majd végül megállapodott Jo néni nevetős arcán.

– Ó, néni! – borult a nyakába hálásan. – Ez csodálatos játék! Csakugyan főzhetek ezen az édes tűzhelyen, és tarthatok zsúrokat és vacsorákat, és söprögethetek, és rakhatok olyan tüzet, ami ég? Annyira tetszik! Hogy találtad ki?

– Az adta az ötletet, amikor olyan kedvvel sütötted Asiával a gyömbéres csókot – felelte Mrs. Bhaer, és magához szorította Daisyt, aki úgy ficánkolt, mintha el akarna repülni. – Tudtam, hogy Asia csak ritkán viselné el a kuktáskodásodat, itt, a kandallónál nem lenne biztonságos, ezért arra gondoltam, esetleg beszerzek egy játéktűzhelyt, és azon tanulhatsz főzni, ami egyszerre lenne szórakoztató és hasznos. Így hát körbejártam a játékboltokat, de minden, ami nagy volt, sokba került, és már attól féltem, hogy le kell mondanom róla, amikor találkoztam Teddy bácsival. Amint megtudta, miben járok, rögtön segíteni akart, és ragaszkodott hozzá, hogy a létező legnagyobb tűzhelyet vásároljuk. Hiába korholtam, ő csak nevetett, és azzal csúfolt, mennyire nem tudtam főzni fiatalkorunkban, meg azt mondta, ugyanúgy meg kell tanítanom Besst is, mint téged, aztán összevásárolt mindenféle szépséget az én, ahogy ő nevezte, „főzőiskolámhoz”.

– De örülök, hogy találkoztál vele! – szúrta közbe Daisy, amikor Mrs. Jo szünetet tartott, hogy kacagjon egyet a Teddy bácsival töltött mulatságos idők emlékén.

– Szorgalmasan kell tanulnod, hogy el tudd készíteni a legváltozatosabb dolgokat, mert Teddy bácsi azt mondta, hogy nagyon gyakran átjön hozzánk teázni, és akkor valami különleges finomságra számít!

– Ez a világ legédesebb, legdrágább konyhája, és inkább ezen tanulok, mint hogy bármi mást csináljak. Megtanulhatom a pitét és a tortát és a makarónit és mindent? – Azzal Daisy körbetáncolta a szobát, egyik kezében egy új serpenyővel, a másikban a parányi tűzpiszkálóval.

– Mindent a maga idejében. Ennek hasznos játéknak kell lennie. Én majd segítek; te leszel a szakácsnőm, akinek először megmondom és megmutatom, hogyan és mit kell csinálni. Aztán készíthetünk ételeket, és te megtanulod, hogyan kell kicsiben főzni. Sallynek foglak hívni, és majd azt mondom, hogy te vagy az új lány, aki most állt be hozzánk – tette hozzá Mrs. Jo, és munkához látott, miközben a földön csücsülő Ted a hüvelykujját szopta, és úgy bámulta a tűzhelyet, mintha egy izgalmas élőlény lenne.

– Az nagyon jó lesz! Mit csináljak legelőször? – kérdezte Sally, olyan boldogan és készségesen, hogy Jo néni azt kívánta, bár fele ilyen csinos és barátságos lehetne minden új szakácsnő.

– Először is vedd fel ezt a tiszta kötényt és a főkötőt. Elég régimódi vagyok, szeretem, ha a szakácsnőm nagyon rendes.

Sally eltüntette göndör haját a kerek főkötő alatt, és zokszó nélkül felvette a melles kötényt, noha általában lázadozott az ilyen szabás ellen.

– Most már rendet csinálhatsz, és elmoshatod az új porcelánt. A régi szervizt is el kell mosogatni, mert az utolsó szakácsnőm hajlamos volt elhanyagolni a mosogatást a zsúrok után.

Jo néni komolyan beszélt, Sally mégis nevetett, mert tudta ő, ki volt az a rendetlen lány, aki ragacsosan hagyta ott az edényt, aztán feltűrte a ruhája ujját, és egy elégedett sóhajjal munkához látott, időnként egyet-egyet sikkantva „az édes sodrófa”, „a drága mosogatós dézsa” vagy „az aranyos borstartó” feletti örömében.

– No, Sally, most pedig fogd a kosarat, és menj a piacra; itt egy lista, hogy mit kérek ebédre – mondta Mrs. Jo, miután megtisztultak az edények, és átadott a kislánynak egy cédulát.

– Hol van a piac? – kérdezte Daisy, és azt gondolta, hogy az új játék percről percre érdekesebb.

– Asia a piac.

Sally már ott se volt, az osztályban újabb fészkelődés támadt, mikor új jelmezében elvonult az ajtó előtt, és boldogságtól ragyogó arccal odasúgta Deminek:

– Tökéletesen csodálatos játék!

Az öreg Asia ugyanannyira élvezte a játékot, mint Daisy, és vígan kacagott, amikor a kislány beröppent a konyhába, mert a főkötője félrecsúszott, kosarának fedele zörgött, akár a kasztanyetta, és egy nagyon kerge kis szakácsnő benyomását keltette.

– Jo néni kéri ezeket a dolgokat, és máris azonnal – közölte fontoskodva.

– Na, hadd látom, mézem: aszongya, két font vesepecsenye, krumpli, tök, alma, kenyér és vaj. A hús még nem gyött meg; majd ha itt lesz, felküldetem. A többi kéznél van.

Asia becsomagolt egy szem krumplit, egy almát, egy darabka tököt, egy kenés vajat és egy zsemlét. Figyelmeztette Sallyt, hogy ügyeljen a mészáros inasával, mert furmányos természetű.

– Ki az? – kérdezte Daisy abban a reményben, hogy Demi lesz. Ám Asia csak annyit felelt:

– Majd meglátod – Sally pedig elvonult fényes kedvvel, és fújta a kedves Mary Howitt aranyos rímeit:

 

Vitte a kis Mabel

A finom kalácskát,

Frissen köpült vajat,

S az üveg borocskát.

 

– Az alma kivételével egyelőre tegyél be mindent a kamrába – rendelkezett Mrs. Jo, mihelyt megjött a szakácsnője.

A középső polc alatt volt egy pohárszék, amelynek nyíló ajtaja újabb gyönyörűségeket tárt fel. Az egyik fele nyilvánvalóan a pince volt, mert szén, fa és gyújtós állt benne. A másik felét megtöltötték a cseppnyi befőttesüvegek, szelencék és mindenféle mulatságos tartályok parányi mennyiségű liszt, kukoricadara, cukor, só és más háztartási készletek tárolására. Volt ott egy köcsög lekvár, egy bádogdobozka mézeskalácsnak, egy ribizliborral töltött hajdani kölnisflakon és egy pinduri teáspikszis. De a legszebb volt a két babafazékban a frissen fejt tej, amelynek a tetején már gyűlt a föl, és mellettük várakozott az icipici habszedő. Daisy összecsapta a kezét az elbűvölő látványtól, és tüstént fölözni akart, ám Jo néni leintette:

– Még ne! Ebédnél biztosan szeretnél tejszínt az almás pitédre. Addig nem szabad felkavarni.

– Pitém lesz? – kiáltotta Daisy. Alig akarta elhinni, hogy ilyen csodában lehet része.

– Igen; ha jól működik a sütőd, két pitét sütünk, egy almást és egy eprest – felelte Mrs. Jo, akit majdnem annyira lekötött az új játék, mint az unokahúgát.

– Ó, mi lesz a következő? – kiáltotta Sally türelmetlenül.

– Zárd le a tűzhely alsó ajtaját, hogy a sütő bemelegedjen. Aztán mossál kezed, és vedd elő a lisztet, cukrot, sót, vajat, fahéjat! Nézd meg, hogy tiszta-e a gyúródeszka, és hámozd meg az almát!

Daisy olyan kevés zörgéssel szedte össze a hozzávalókat, és olyan keveset csorgatott ki belőlük, amennyi egy ilyen fiatal szakácsnőtől elvárható.

– Tényleg nem tudom, hogy kell kimérni a hozzávalót ilyen pöttöm pitékhez. Találomra kell csinálnom, és ha nem sikerül, meg fogjuk próbálni még egyszer – mondta Mrs. Jo, akit kissé zavarba hozott és mérhetetlenül mulattatott a kicsiny probléma. – Tedd tele liszttel azt a kis tálat, tegyél hozzá egy csipet sót, annyi vajat, amennyi elfér azon a tányéron. Sose felejtsd el, hogy előbb a száraz dolgokat kell összekeverni, és aztán a nedveseket. Úgy jobban keveredik.

– Tudom, hogy kell csinálni, láttam Asiától! Ne vajazzam meg a pitesütőket? Neki az volt az első dolga! – mondta Daisy, nagy lendülettel kavargatva a lisztet.

– De bizony! Azt hiszem, van tehetséged a főzéshez, amilyen ügyesen kezded – mondja Jo néni elismerően. – Most egy löttyintés hideg vizet, csak annyit, hogy egy kissé nedves legyen; aztán lisztezd be a deszkát, simítsd el, és most nyújtsd ki a tésztát; igen, így! Most vajazd be, aztán megint nyújtsd ki! Nem akarunk túlságosan zsíros tésztát, mert a babák elrontják a gyomrukat.

Daisy elnevette magát, és bőségesen megvajazta a tésztát, aztán addig nyújtotta aranyos kis sodrófájával, míg el nem készült. Ekkor kibélelte a pitesütőformákat, beleszeletelte az almát, dúsan meghintette cukorral, fahéjjal, és végül lélegzetvisszafojtva rásimította a fedőlapot.

– Mindig úgy szerettem volna körbevágni, de Asia sose hagyta. De jó, hogy most megcsinálhatok mindent! – mondta Daisy, míg a késecskével körbenyiszálta a kezében tartott babatepsi peremét.

Minden szakács követ el botlásokat, még a legjobbak is. Sally első melléfogása most következett be, mert a kés olyan gyorsan szaladt, hogy a tepsi elcsúszott, pördült egyet a levegőben, és az édes kis pite a padlónak csapódott. Sally sikított, Mrs. Jo kacagott, Teddy közelebb mászott, hogy megkaparintsa, és egy pillanatig zűrzavar uralkodott az új konyhában.

– Nem ömlött ki, és nem is tört el, olyan erősen összesodortam a szélét! Semmi baja, úgyhogy lyukakat szúrok bele, és azzal kész is! – mondta Sally. Felkapta a fejre állt kincset, és formába idomította, gyermeki nagyvonalúsággal figyelmen kívül hagyva a port, amit a tészta magára gyűjtött.

– Látom, derűs természetű az új szakácsnőm, azért ez megnyugtató! – mondta Mrs. Jo. – Most pedig nyisd ki az eperlekvárt, kend meg a másik pitét, és tegyél rá tésztacsíkokat, úgy, ahogy Asia csinálja.

– Egy D betűt teszek a közepére, és köréje cikcakkokat, akkor nagyon érdekes lesz majd enni! – mondta Sally, olyan cikornyákat sikerítve a pitére, amelyektől egy igazi szakács megőrült volna. – Rajta van minden! – kiáltotta diadallal, mikor az utolsó szutykos göcsörtöt is elhelyezte a lekvár vörös mezején, aztán diadalmasan becsukta a sütőbe.

– Mosd el a dolgaidat; a jó szakácsnő sose hagyja piszkosan az eszközeit. Aztán hámozd meg a tököt és a krumplikat!

– Itt csak egy krumpli van – kuncogott Sally.

– Vágd négybe, úgy belefér a kis fazékba, és addig is, amíg a tűzre kerül, önts rá hideg vizet!

– A tököt is beáztassam?

– Azt ne! Csak hámozd meg, vágd össze, és tedd a gőzölőbe! Úgy szárazabb lesz, bár tovább tart, amíg megpuhul.

Kaparásztak az ajtón. Sally rohant kinyitni, és ott volt Kristóf, szájában egy lefedett kosárral.

– Itt a mészáros inasa! – kiáltotta Daisy, akit roppantul mulattatott az ötlet. Könnyített az eb terhén, mire Kristóf megnyalta a száját, és szolgálni kezdett, abban a nyilvánvaló hitben, hogy ez az ő ebédje, mert gyakran vitte így oda a gazdájához. Miután csalódnia kellett, nagy haraggal távozott, és lefelé menet egyfolytában ugatott, így engedve szabadjára sebzett érzelmeit.

A kosárban volt két falat hús (baba-font), egy sült körte, egy apró torta, és egy papír, amelyre Asia azt körmölte: „Kisaszonka ebédje, ha a főztye nem sikerül.”

– Nem kell nekem Asia körtéje és semmije! Az én főztöm igenis hogy sikerülni fog, és finomat fogok ebédelni; majd meglátja! – méltatlankodott Daisy.

– Azért még jól jöhet, ha társaságot kapunk. Mindig okos dolog, ha van valami a kamrában – jegyezte meg Mrs. Jo, akit a sorozatos házi katasztrófák tanítottak meg erre a bölcsességre.

– Én éjesz – jelezte Teddy, aki úgy vélte, hogy ott, ahol ennyit főznek, ideje, hogy valaki egyen is valamit. Az anyja odaadta neki a kosarát, hogy kotorásszon benne, azt remélve, hogy a fiúcska ezzel elfoglalja magát ebédig, aztán visszatért a háztartáshoz.

– Tedd fel a tűzre a zöldségeket, teríts meg, aztán csinálj egy kis parazsat a sülthöz.

Hogy micsoda érzés volt látni a láboskában a táncoló krumpli kockákat; meglesni a cseppnyi gőzölőben a sebesen puhuló tököt; ötpercenként felrántani a sütő ajtaját, és megtekinteni a piruló pitéket; majd mikor vörösen izzó parázs lett a szénből, rátenni egy ujjnyi rostélyra két darab igazi vesepecsenyét, és büszkén forgatni a villával! Elsőnek a krumpli főtt meg, és ez nem is csoda, amilyen bőszen zubogott a vízben. Ekkor péppé zúzták egy apró törővel, bőségesen adtak hozzá vajat, de semmi sót (a szakácsnő elfelejtette a nagy izgalomban), aztán beleöntötték egy vidám, piros tepsibe, a tetejét elsimították tejbe mártott késsel, majd betették a sütőbe barnulni.

Sally annyira belefeledkezett az alkotásba, hogy akkor jutott csak eszébe a pite, mikor kinyitotta a sütőajtót, hogy betegye a krumplit, és ekkor hangos jajszóra fakadt. Mert ó! Mert ó! Mert bizony a pitécskék feketére égtek!

– A pitéim! Az édes kis pitéim! Mind tönkrementek! – panaszolta szegény Sally, míg maszatos kis kezét tördelve bámulta a pusztulást. Különösen szívfacsaró látványt nyújtott az epres, mert a felpöndörödött girlandok és cikcakkok úgy meredeztek a megfeketedett lekvárból, mint egy leégett ház falai és kéménye.

– Jaj, jaj! Elfelejtettelek figyelmeztetni, hogy vedd ki. Ez az én szerencsém! – mondta Jo néni bűntudatosan. – Ne sírj, édes, én voltam a hibás, ebéd után megpróbáljuk még egyszer! – tette hozzá, mert egy kövér könnycsepp hullott sisteregve a rácsos pite tüzes maradványaira.

Ezt a könnyet több is követte volna, ha a sültbe nem épp akkor nyal bele a láng, és ez annyira magának követelte a szakács figyelmét, hogy egykettőre elfeledkezett a kárba ment süteményről.

– Tedd oda melegedni a húsos tálat és a tányérjaidat, közben törd át a tököt, sózd meg, adj hozzá vajat, és szórj a tetejére egy kis borsot! – rendelkezett Mrs. Jo, szívből remélve, hogy nem lesz több konyhai katasztrófa.

Az „aranyos borsszórótól” megvigasztalódott Sally igazán elegánsan tálalta a tököt. Az ebéd sikeresen az asztalra került. A babákat is leültették, hármat-hármat egymással átellenben; Teddy az asztal végét foglalta el, Sally az asztalfőt, és igazán lenyűgöző látványt nyújtottak, mert az egyik baba báli díszt viselt, a másik hálóinget, Jerry, a megviselt fiú a piros télikabátját, míg Annabella, az orrtalan drágaság mindössze a tulajdon kecskebőrének légies erényeibe öltözött. Teddy mint családapa példás tapintatról tett tanúságot, mert mosolyogva behabzsolt mindent, és semmiben sem talált hibát. Daisy meg úgy ragyogott az asztaltársaságra, mint egy fáradt, kimelegedett, ám vendégszerető családanya, akikkel oly gyakran találkozni nagyobb asztaloknál, és olyan ártatlan elégedettséggel játszotta a háziasszony szerepét, amilyennel viszont ritkán találkozhatunk.

A sült olyan kemény volt, hogy nem fogta a pici szeletelőkés, a krumpli nem lett elég, a tök nagyon darabos volt, ám az udvarias vendégek nem vettek tudomást ezekről az apróságokról, és a háziasszony meg a háziúr olyan harsogóan jó étvággyal takarított el mindent, hogy azt csak irigyelni lehet tőlük. A korsóra való tejszín lefölözése enyhítette a piték elvesztésének bánatát, és Asia lenézett süteménye kincset érő pótléknak bizonyult.

– Ez életem legfinomabb ebédje! Csinálhatok ilyet mindennap? – kérdezte Daisy, miközben összekaparta és felfalta a maradékot.

– Főzhetsz mindennap, tanítás után, de jobban szeretném, ha az ebédlőben ennél napirend szerint, és ilyenkor, tizenegy után csak egy kis mézeskalácsot kapnál be. Ma nem kifogásoltam, mert ez az első alkalom, de egyébként ragaszkodjunk a szabályainkhoz. Délután, ha akarsz, készíthetsz valamit a teához – mondta Mrs. Jo, aki roppantul élvezte az ebédet, akkor is, ha őt senki sem kínálgatta.

– Hadd csináljak palacsintát Deminek, mert azt ő úgy szereti, és olyan érdekes forgatni őket, és cukrot tenni közéjük! – kiáltotta Daisy, gyengéden ledörgölve egy sárga foltot Annabella törött orráról, mert Bella nem kért a tökből, akkor se, mikor a szájába tömték, mondván: az jó a „lerumára”, amiben a szellős öltözetű baba magától értetődően szenvedett.

– De ha Deminek készítesz finomságokat, a többiek is elvárják, akkor pedig ki sem fogsz látszani a munkából.

– Nem lehetne, hogy Demi most az egyszer egyedül jöjjön fel teázni, és a többieknek akkor főzhessek, ha jók voltak? – javasolta Daisy váratlan ihlettel.

– Kapitális ötlet, Virágszál! A te kis főztöddel fogjuk jutalmazni a jó fiúkat, és egy sincs köztük, aki ne szeretne valamilyen nyalánkságot. Ha a fiatalurak olyanok, mint a felnőttek, a jó konyha megnyitja a szívüket, és kellemes kedélyre hangolja őket – tette hozzá Jo néni, vidáman bólintva az ajtó felé, ahonnan a derűs arcú Bhaer papa mérte föl a jelenetet.

– Ez az utolsó szúrás nekem szólt, éles nyelvű asszony! Elfogadom, mert ez az igazság; bár ha a főztödért vettelek volna feleségül, szívemnek legdrágábbja, ugyancsak pórul jártam volna ezekben az években – válaszolta nevetve a professzor, és a levegőbe dobta Teddyt, aki majdnem vértolulást kapott a nagy erőlködéstől, hogy szavakba önthesse az iménti lakomát.

Daisy végigmutogatta a konyháját, és könnyelműen annyi palacsintát ígért Fritz bácsinak, amennyit csak meg bír enni. Éppen az újonnan kitalált jutalmat ismertette, mikor élükön Demivel berontottak a fiúk, és úgy szimatoltak, akár egy falka éhes véreb, mert a tanítás véget ért, ám az ebéd még nem készült el, és Daisy sültjének illata egyenesen nyomra vezette őket.

Büszkébb kis dáma még nem volt annál, amilyen Sally most volt, amikor eldicsekedett kincseivel, és tudatta a legényekkel, hogy mit tartogat számukra. Többen pukkadoztak a gondolatra, hogy Daisy egyáltalán képes lenne olyat főzni, ami ehető, ám Pufit azonnal meghódította, Nat és Demi tántoríthatatlanul hitt a tehetségében, és a többiek azt mondták, hogy majd meglátják. Mindazonáltal valamennyien megszemlélték a konyhát, és nagy érdeklődést tanúsítottak a tűzhely iránt. Demi rögtön felajánlotta, hogy megvásárolja a forralót az épülő gőzgépéhez; Ned kijelentette, hogy a legjobb és legnagyobb serpenyő pont jó lenne ólmot olvasztani, amiből golyókat, kisbaltákat és más efféléket fabrikált.

Daisy annyira megriadt ezektől a javaslatoktól, hogy Mrs. Jo ott és azon nyomban törvényt hozott, miszerint a tulajdonos külön engedélye nélkül egyetlen fiú sem nyúlhat hozzá, nem használhatja, sőt még csak meg sem közelítheti a drága kis konyhát, ami még jobban megnövelte annak becsét az urak szemében, főképp azért, mert a mindennemű törvényszegésért kilátásba helyezett büntetés értelmében a vétkesek örökre elveszítik jogaikat az erényeseknek ígért nyalánkságokra.

Ekkor megszólalt a csengő, és a népség lehömpölygött ebédelni. Élénk hangulatú étkezés volt, mert a fiúk sorra adták meg Daisynek a listát a kedvenc ételeikről, amelyeket majd akkor szeretnének elfogyasztani, ha kiérdemelték őket. Daisy, aki feltétlenül hitt a tűzhelye teljesítményében, mindent megígért, feltéve, ha Jo néni elmagyarázza, mit hogyan kell csinálni. Ez a célzás kissé nyugtalanította Mrs. Jo-t, mert a kívánságlista egyes tételei – például az esküvői torta és a fodormentás drazsé – meghaladták a képességeit, nem is szólva a cseresznyés-heringes káposztalevesről, amelyet Mr. Bhaer javasolt, kétségbeesésbe taszítva nejét, akinek a német konyhaművészetről végképp nem volt fogalma.

Daisy rögtön ebéd után kezdeni akarta a főzőcskézést, de csak annyit engedtek meg neki, hogy kitakarítson, megtöltse a kannát a teához, és kimossa a kötényét, amely úgy festett, mintha a kislány egy karácsonyi lakomát készített volna el. Utána játszani küldték öt óráig, mert Fritz bácsi azt mondta, hogy a túlzásba vitt tanulás még a tűzhely mellett is ártalmára van a fiatal léleknek és testnek, Jo néni pedig hosszas tapasztalatból tudta, milyen hamar elveszítik a varázsukat az új játékszerek, ha mértéktartás nélkül használják őket.

Mindenki nagyon kedves volt Daisyhez azon a délutánon. Tommy a kertje első gyümölcsét ígérte neki, bár ez idáig csak a libatop mutatkozott; Nat felajánlotta, hogy ingyen ellátja fával; Pufi valósággal imádta; Ned nyomban elkezdett építeni egy kis jégszekrényt a konyhához; Demi pedig, mihelyt ötöt ütött az óra, a betegszobához kísérte olyan pontossággal, amit kész öröm látni egy ilyen ifjúban. Nem ez volt a lakoma kezdetének kijelölt ideje, ám Demi olyan hévvel könyörgött a bebocsáttatásért, hogy kapott néhány kiváltságot, amilyenekkel kevés látogató dicsekedhet, mert tüzet gyújtott, megbízásokat teljesített, és megfeszített figyelemmel kísérte vacsorájának elkészítését. A főzést Jo néni irányította futás közben, mert ő éppen a házban akasztott fel tiszta függönyöket nagy serényen.

– Kérj Asiától egy csésze savanyú tejszínt, akkor a tésztád könnyű lesz úgy is, ha nem teszel bele sok szódát, amit én nem szeretek – hangzott az első utasítás.

Demi lerohant, majd felrohant a savanyú tejszínnel és savanyú ábrázattal, mert útközben belekóstolt, és kijelentette, hogy azok a sütemények, amelyek ezzel készülnek, bizonyosan ehetetlenek lesznek. Mrs. Jo ezt az alkalmat használta ki, hogy a létra magasából tartson egy rövid előadást a szóda kémiai tulajdonságairól, amire Daisy nem figyelt oda, Demi viszont igen, mint azt kurta, ám velős válaszából meg lehetett állapítani:

– Igen, értem, a szóda megédesíti a savanyú dolgokat, és a pezsgés könnyűvé teszi őket. Lássuk, Daisy, hogy csinálod!

– Töltsd majdnem tele azt a tálat liszttel, és tégy hozzá egy kis sót! – vezényelt Mrs. Jo.

– Ó, jaj, úgy látom, mindenbe kell sót tenni – lamentált Sally, aki unta nyitogatni a gyógyszeres pikszist, amelyben a só volt.

– A só olyan, Virágszál, mint a jókedv; szinte mindenen javít egy csipetnyi. – Fritz bácsi, aki éppen arra járt kezében kalapáccsal, megállt, hogy beüssön két-három szöget Sally csöpp serpenyőinek.

– Te nem vagy meghíva teára, de azért adok neked süteményt, és nem fogok haragudni – mondta Daisy, felemelve lisztes arcocskáját egy puszira.

– Fritz, ne zavard a főzőiskolámat, vagy bemegyek hozzátok erkölcsöt nemesíteni, miközben latint oktatsz! Mit szólnál hozzá?

– Nagyon helyes, próbáld csak meg! – És a nyájas Bhaer apó dalolva elvonult, hol itt, hol ott kopácsolva a házban, mint egy óriási harkály.

– Tedd bele a szódát a tejszínbe, és mikor „pezsegni” kezd, ahogy Demi mondja, add a liszthez, és verd föl, olyan erősen, ahogyan csak tudod! Forrósítsd fel a palacsintasütődet, alaposan vajazd meg, aztán sütögess, míg vissza nem jövök! – Azzal Mrs. Jo is eltűnt.

Hogy milyen csörömpölést művelt a kis kanál, és mekkora verést kapott a palacsintatészta! Akkorát, hogy végül szinte már habzott. Mikor Daisy beleöntötte a serpenyőbe, mintegy varázsütésre tüstént pufi palacsintává nőtt, amitől Demi szájában összefutott a nyál. Az első persze leragadt és megégett, mert Daisy elfelejtette a vajat, ám az első balsiker után úgy ment minden, mint a karikacsapás, és hat kapitális kis palacsinta került a tálba.

– Azt hiszem, mégis jobban szeretem a juharszirupot, mint a cukrot – jelezte Demi a karosszékéből, ahová azután telepedett le, hogy szokatlan eleganciával megterítette az asztalt.

– Akkor menj, és kérj Asiától! – felelte Daisy, és bevonult a fürdőszobába kezet mosni.

A betegszoba kiürült, és ez idő alatt valami borzasztó dolog történt. Mert tudjátok, Kristóf egész nap duzzogott azért, amiért épségben leszállította a húst, de semmit sem kapott belőle. Nem volt rossz kutya, de neki is megvoltak a maga kis hibái, mint mindenkinek, és nem mindig bírt megküzdeni a kísértéssel. Történetesen pont akkor sétált be a betegszobába, megérezte az illatot, meglátta az alacsony asztalon az őrizetlenül hagyott palacsintát, és a következményekkel nem gondolva egy falással eltüntette mind a hatot. Örömmel közölhetem, hogy a palacsinta nagyon forró volt, és olyan csúnyán megégette Kristófot, hogy az eb nem bírt elfojtani egy meglepett nyüszítést. Daisy meghallotta, berohant, meglátta az üres tálat és az ágy alatt eltűnő sárga farok hegyét. Szó nélkül előrántotta a farkánál fogva a tolvajt, olyan keményen megrázta, hogy Kristóf füle csattogott, aztán bezárta a fáskamrába, ahol az eb egy magányos délutánt töltött a szeneskannában.

Demi együttérzésétől bátorságra kapva Daisy kikevert egy újabb tál palacsintatésztát, és sütött tizenkét palacsintát, még az előzőeknél is különbeket. Fritz bácsi azt üzente a földszintről, miután megevett kettőt, hogy még sose kóstolt ilyen finomat, és az asztal mellett minden fiú Demit irigyelte az emeleti palacsintapartiért.

Igazán pazar vacsora volt, mert a kis teáskannáról csak háromszor esett le a fedele, és a tej is csak egyszer futott ki, a palacsinta úszott a szirupban, a pirítósnak nyálcsordító pecsenyezamata volt, mert a szakácsnő a húsrostélyon készítette. Demi feledte a filozófiát, és úgy falt, mint más hús-vér fiúk, Daisy pompás dínomdánomokat tervezgetett, és a babák nyájasan nézték őket.

– Nohát, angyalkáim, jól éreztétek magatokat? – toppant be Mrs. Jo, vállán Teddyvel.

– Nagyon jól! Hamarosan eljövök megint! – válaszolta Demi lelkesen.

– Ahogy így elnézem az asztalt, attól félek, sokat ettél.

– Nem is! Csak tizenöt palacsinta volt, azok is kicsik! – tiltakozott Demi, aki nem hagyta unatkozni a húgát.

– És az nem árthat meg neki, hiszen olyan finom! – csatlakozott Daisy az anyai gyöngédség és a háziasszonyi önérzet olyan keverékével, hogy Jo néni elmosolyodott.

– Nos tehát, akkor ezek szerint sikeres az új játék?

– Nekem tetszik! – felelte Demi úgy, mintha itt az ő jóváhagyására lenne szükség.

– A legédesebb játék az egész világon! – kiáltotta Daisy, és magához ölelte aprócska mosogatódézsáját, mert éppen csészét mosogatni készült. – Bár mindenkinek lenne egy ilyen tündéri tűzhelye, mint az enyém! – tette hozzá szeretetteljes pillantással.

– Név is kellene ennek a játéknak – szögezte le Demi, komoly odaadással nyalogatva a szájáról a juharszirupot.

– Már van neki.

– Ó, és micsoda? – kérdezte egyszerre a két gyerek.

– Nos, azt hiszem, úgy fogjuk hívni, hogy csintalan palacsinta – felelte Jo néni elvonulóban, és mosolygott, amiért már megint sikerült mosolyt derítenie a gyerekarcokra.