Időközben annyira a valódi énjére koncentráltam, hogy az álcáját alig vettem észre.

- Talán valaki az elnökségtől?

- Hm, ha én mondhatnám meg a tutit egy ilyen óriási, nemzetközi titkos szervezetnél, akkor egy impozánsabb titulust találnék nekik, mint például az Univerzum Urai vagy valami hasonlót.

Nevettem.

- Igazad van. De meséld már, mi történt!

- Feltettek egy csomó kérdést, de egyetlenegyre sem válaszoltam. Elég gyümölcsöző volt a találkozónk.

Leverten bólintottam.

- Raquel és én összevesztünk... miattad. Azóta nem találkoztunk, és azt sem engedi, hogy a vezetőséggel beszéljek. - Odaadtam neki az aprósüteményt.

- Gondoltam, biztos szívesen ennél valami édességet. Mást most nem tudok tenni érted.

- Köszönöm - mondta, elvette a csomagot, és letette az ágyra. Zavartan álldogáltunk.

- Jobb lesz, ha most elmegyek. Nem lenne jó, ha emiatt kerülnénk bajba.

Nem ez a legalkalmasabb időpont a találkozásra.

Csalódott arcot vágott.

- Oké.

Spontán előrehajoltam, és megpusziltam az arcát. Amikor újra kiegyenesedtem, rám mosolygott.

- Akkor szia! - mondtam. Én is elpirultam, és úgy libbentem ki, mintha felhőn szállnék.

Lisht másnap reggel láttam újra. Az adatfeldolgozó minden munkatársa sík ideg volt, mindenki a folyosókon rohangált és rémhíreket terjesztett. Lish viszont elemében volt. Vadul hadonászó kézmozdulatokkal suhant ide-oda a képernyők előtt, és a körülötte lévő embereknek, illetve paranormális lényeknek fáradhatatlanul adta ki az újabb és újabb parancsokat.

- Szia, mi újság? - kérdeztem, és nem törődve az akváriuma előtt kígyózó sorral, odahajoltam az üveghez.

- Átszervezem

a szolgálatokat, mivel a vérfarkasok ma éjjel harcképtelenek. Viszont még mindig nincs mindenkinek normális szállása, valamit még intéznem kellene.

- A vérfarkasok miért nem alszanak egyszerűen a sportcsarnokban? Akkor legalább ma éjszakára meg tudnád oldani a szállásukat.

A sportcsarnok hatalmas, masszív épület volt, ahol általában az átlagnál élénkebb paranormálisok (azaz azok, akik teljesen be voltak csavarodva) ki tudták tombolni magukat.

Lish szeme mosolygott, amikor rám nézett.

- Szuper ötlet. Köszi!

Aztán újra a képernyő felé fordult.

Majdnem a sor legelején állt egy vámpír, akit még nem ismertem. Álcája egy lélegzetelállítóan jóképű, sötét hajú, gyönyörű kék szemű tini volt. Sármos mosollyal próbálta bedobni magát.

- Helló! - köszönt.

Elképesztő, hogy azonnal ki akart kezdeni velem. A vámpírok gondolatokat is tudnak manipulálni. Igaz, nem erősen, de képesek arra, hogy befolyásoljanak valakit akkor, ha az illető már egyébként is hajlik valamerre. Ha valaki például egy kicsit fél, akkor totális pánikot képesek benne kelteni. Ha pedig valaki nem találja őket annyira visszataszítónak, akkor az emberből kihozzák a kéjsóvár őrültet. Sajnálatos módon ennél a vámpírnál én rögtön megláttam az étvágygerjesztő külseje mögött megbúvó hullát. Ez engem biztos, hogy visszatartott, akármilyen lehengerlő volt is az álcája.

- Semmi esélyed - jelentettem ki gúnyosan nevetve.

Sértetten elhúzta a száját.

- Tessék?

- Köszi, de nekem jobban bejönnek azok a srácok, akiknek van pulzusa.

Lish, szólj, ha bármiben tudok segíteni. Szia!

Lish felnézett és intett. Hiányzott. Ha majd végre véget ér itt a káosz, akkor mindenképpen gyakrabban kell találkoznunk.

Meglepődtem, amikor a kommunikátorom Raquel hívását jelezte. Először egyáltalán nem akartam reagálni, de mivel egyébként sem volt jobb dolgom, ezért elmentem az irodájába. Az íróasztalánál ült, és feszült mosollyal nézett fel rám. A szeme alatt sötét karikák látszódtak, és a kontyából kibomlott pár tincs.

Ez új volt.

- Evelyn, köszönöm, hogy eljöttél!

Közömbösen megrándítottam a váltam. Majdnem csípősen azt válaszoltam, hogy igen, mivel nem volt más választásom, de a nyakán lévő kötés visszatartott. Szerencsére egy harapás nem volt elég ahhoz, hogy átváltozzon.

- Tudom, hogy az utóbbi időszakban nagyon stresszesen alakult az életed.

Biztos, hogy nem volt mindig könnyű. Ha vége ennek az egésznek, akkor elmegyünk együtt nyaralni.

Erre aztán nem számítottam.

- Hova? Nyaralni? Valódi nyaralásra? Olyanra, hogy az éjszakát egy szállodában töltjük, napközben pedig csak mászkálunk, alszunk vagy csak lógunk valahol?

Mosolygott.

- Igen, rendes szabadságra megyünk. Oda megyünk, ahová akarod.

Hú, micsoda lehetőség! Nem tehettem mást, visszamosolyogtam.

Természetesen kettőnk között messze nem volt minden rendben, de ez egy hatalmas beismerés volt a részéről. Soha nem hallottam még olyanról sem, hogy akár egyetlen nap szabadságot kivett volna.

- Egész jól hangzik.

Több volt, mint egész jó. Mi ketten, egy gyönyörű meleg helyen. Szinte mint egy család.

- Jól van. Még egy csomó papírmunkát el kell végeznem, és aztán néhány megbeszélésem is lesz.

- Oké, persze.

Nem tudom, hogy mit vártam, de csalódott voltam, amikor elmentem. Nem beszéltünk semmi lényegesről, semmi olyanról, amit pedig annyira fontos és sürgős lett volna megbeszélnünk. Szerettem volna segíteni. De ő a múltkori kitörésem után valószínűleg olyan távol akart tartani a vezetőségtől, amennyire csak lehetett. Biztos voltam benne, hogy Lendről nem is akart beszélni.

Nagy magányomban megpróbáltam elosonni a fiúhoz, de a folyosó telis-tele volt olyan vérfarkasokkal, akik még egyszer, utoljára mindent le akartak ellenőrizni, mielőtt elkábítják őket. Később még vissza kell jönnöm, még akkor is, ha a várakozás éppen hogy fokozta bennem a csalódottság érzését.

Szerencsére ma este legalább az Easton Heights ment a tévében, még ha ismétlés volt is. Bebújtam egy fekete leggingsbe és egy ujjatlan topba (a fűtést 29-32 fokra állítottam, így tulajdonképpen nem is kell annyira ácsingózni egy tengerparti nyaralás után), és a kanapéra kucorogtam. Így éppen elég meleg volt.

Pont kezdődött a film, amikor a videoképernyő jelzésére összerezzentem. Lish jelentkezett be.

- Mi a baj? - kiáltottam fel. Igyekeztem nem pánikba esni. Valami végül is mindig történt.

- Ma megy az Easton Heights, nem? - kérdezte a monoton hang.

- De, igen. Csak azt hittem, hogy most nincs időd ezt nézni.

- A vérfarkasok mind mélyen alszanak, mindenkit sikerült biztonságba helyezni. Kíváncsi vagyok, hogy kit csókol meg Landon ezen a héten.

Nevettem.

- Én is.

A videoképernyőt a tévé felé fordítottam. Persze nem volt annyira jó, mintha egy szobában lettünk volna, de azért majdnem.

Mint ahogy már számtalan alkalommal, most is elképzeltem, hogy Lenddel kéz a kézben üldögélünk a kanapén. A valóságban is megtörtént ez többször, de leginkább akkor, amikor az egyikünk vigasztalni akarta a másikunkat, és kevésbé úgy, hogy figyelj, kedvellek és szeretnék itt üldögélni veled, kéz a kézben, mert boldoggá tesz, hogy megérinthetlek.

A film már a felénél járt, amikor Lish hirtelen megszólalt: - A fenébe, sípjel, mi a sípjel ez?

- Mi? - kérdeztem, a képernyőt magam felé fordítva.

- A koordinátáim hirtelen öt új lábbilincset jeleznek. Ezt nem értem.

- Hogy érted? Mintha hirtelen befogtak volna öt paranormálist?

Homlokát ráncolva bólintott. Aztán rögtön felhívta Raquelt, anélkül, hogy kikapcsolta volna a videoképernyőt.

- Raquel, öt új lábbilincsem van.

- Micsoda? - kérdezte Raquel.

- Éppen öt új lábbilincset aktiváltak.

- Hogyhogy? Kicsoda?

- Nem tudom. Az aktiválás nem teljes, szóval nincsenek pontos adataim.

Mindegyik ugyanazon a területen, Párizs elővárosában. Küldjék oda valakit ellenőrizni?

- Nem, nem vállalhatjuk a kockázatot. Bár mégis, küldj oda egy tündért.

Csak gyorsan nézze meg, hogy mi történik, aztán azonnal jöjjön vissza.

- További utasítások?

- Nem, kivéve, ha az egyik ügynökünkről van szó, aki nem tért vissza időben. Akkor hozza őt a tündér magával.

- Oké, hívom az ügyeletes tündért.

Lish felnézett, és rájött, hogy mi sem szakítottuk meg a vonalat.

- Bocs, Evie, el kell búcsúznunk.

- Persze, értem.

Letettem, és félig-meddig próbáltam a sorozatra figyelni, de közben a hallottakon töprengtem. Milyen furcsa! Úgy értve, hogy most senki sem volt kint, bevetésen. Mindannyiunkat behívtak a központba. Talán valakihez nem jutott el a hír, és megpróbált valahogy kapcsolatba lépni velünk? Azt azért nem nagyon tudtam elképzelni, hogy bárkit is egyszerűen kifelejtettek a teljes lezárásból. Ahogy már korábban is mondtam, az NPEH tényleg hatékonyan működött.

Ekkor eszembe jutott valami. A mocsári boszorkányos bevetésemen leejtettem a lábbilincseket tartalmazó táskámat. Öt darab volt benne.

 

Semmi nem oké

 

MEGPRÓBÁLTAM VISSZAHÍVNI LISHT, de foglaltat jelzett. Gyorsan bepötyögtem a kommunikátoromba Raquel számát, miközben a csizmámat is sikerült felhúznom. Ő is foglalt volt. Káromkodtam egyet, közben felhúztam a másik csizmát. Majdnem elestem persze, aztán felkaptam a sokkolómat és a késemet.

A folyosón rohanva imádkoztam, hogy rossz legyen a megérzésem, és az egész csak egy buta véletlen legyen. Eddig nem szólaltak meg a riasztó szirénák, ami biztosan azt jelentette, hogy minden rendben van. Muszáj, hogy minden rendben legyen!

Az adatfeldolgozó előtti folyosó sarkán megcsúsztam, teljes lendülettel elvágódtam, és a vállamat jól beütöttem a falba. Az egész padló tiszta víz volt, és a leggingsem persze átázott. Nem kaptam levegőt. Semmi sem volt rendben.

Felálltam. Az utolsó métereket rohanva tettem meg - majdnem megint elcsúsztam -, és tenyeremet a tolóajtón lévő szkennerre nyomtam.

- Nem - suttogtam. Annyira meg voltam rémülve, hogy úgy tűnt, mintha körülöttem minden lelassult, megfagyott, megállt volna.

Tudtam, hogy meg kell mozdulnom, de a testem már nem engedelmeskedett.

Csak az éles, vágott lyukat láttam magam előtt Lish akváriumában. Az akváriumban a víz csak körülbelül 30 cm magasan állt, és ott, a lyuk mellett, feküdt Lish.

Egyszerűen nem lehet, hogy meghalt! Ez képtelenség! Lish még mindig ott volt. Ő volt a barátnőm, a legjobb barátnőm. Nem tudtam az életemet nélküle elképzelni. Talán csak megsérült. Vizet akartam szerezni neki azonnal.

Odasiettem hozzá.

- Lish! Minden rendben lesz, itt vagyok, segítek!

Átmásztam a lyukon, és odagázoltam hozzá. A szeme, a csodaszép szeme tágra nyitva, áttetsző szemhéja pedig félig csukva volt. Nem mozdult. És a mellkasán egy lángolóan vörös tenyérlenyomat fénylett, amely lassan elhalványult.

- Lish?

Térdre estem melléje, és a karomba vettem. Nem volt halott, nem lehetett az.

Simogattam a kezét. Az ujjai közötti úszóhártyák finomabbak voltak, mint azt valaha gondoltam. Pikkelyei a szivárvány minden színében tündököltek.

Nem mozdult. Egyszerűen nem mozdult többet. Lish, az én Lishem halott!

És nem tehettem ellene semmit. Az egész az én hibám volt. Én hagytam el a lábbilincseket, és ezek lettek a csalik. Miattam jöttek ide ezek a szörnyetegek.

Föléje hajoltam, és megpusziltam a homlokát.

- Annyira sajnálom - suttogtam zokogva.

Átáztam és reszketni kezdtem. De nem akartam elmenni innen, soha többé.

Ha nem megyek el, akkor nem hagyom őt egyedül, és ő sem tud elhagyni engem. Köhögtem. A leggingsemen keresztül valami kemény és éles dolog fúródott a combomba. A víz vörösre színeződött, és ez a pillanat kiszakított a dermedtségemből. Még egyszer megpusziltam Lisht, és gyengéden letettem a földre. Aztán felálltam, és reszketve kihúztam az üvegszilánkot a combomból.

Itt volt! Az akváriumból a falon lévő vészjelző berendezéshez rohantam, a könyökömmel bevertem az üveget és megnyomtam a vészjelző gombot.

Azonnal felvillant a stroboszkóp fénye, és megszólalt a riasztó sziréna.

Raquel, muszáj szólnom neki! Elővettem a kommunikátoromat és bepötyögtem a számát, miközben az irodájába rohantam.

- Mi történt? - jelentkezett be. - Épp most próbálom elérni Lisht. Nem tudjuk, hogy miért szólalt meg a riasztó.

- Lish meghalt - zokogtam, miközben rohantam tovább. - Itt van a szörny!

Itt van!

Egy örökkévalóságnak tűnő ideig a vonal néma maradt.

- Te jó ég! - suttogta Raquel.

Érezhetően pánikban, hadarva folytatta: - A transzportcentrumnál találkozunk. Szólok minden alkalmazottnak. Úgy látszik, hogy nem az emberekre fáj a foga. Mielőbb ki kell jutnunk innen.

Irányt váltottam, és a transzportcentrum felé rohantam. Aztán megálltam.

- És mi lesz a paranormálisokkal? És Lenddel?

- Nincs időnk. Siess, rohanj!

Vonakodtam. Az egész testem szó szerint azért kiáltott, hogy elrohanjak innen. Semmit nem akartam jobban, mint kijutni innen. A halál vándorolt ezeken a folyosókon, és muszáj volt menekülnöm.

- Nem - suttogtam, és kikapcsoltam a kommunikátoromat. Megfordultam, és visszafelé rohantam, abba az irányba, ahonnan jöttem, Lend cellája felé. Ő is egyedül volt, segítség nélkül, ahogy Lish.

Lish.

Senki nem érdemli meg, hogy így haljon meg, mint ő.

A sportcsarnok előtt megálltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Bent több mint száz vérfarkas feküdt, kábán, mivel telihold volt és aludtak. Ott volt Charlotte, de Jacques-nak is itt lett volna a helye. Hirtelen borzalmasan éreztem magam. Nem kelthettem fel őket, és mondhattam meg nekik, hogy fussanak el.

De kihordani sem tudtam volna őket. Mit tegyek? Ekkor támadt egy ötletem.

- Denfehlath! - kiáltottam.

Pár másodperc múlva kinyílt a falon egy kapu, és ő kilépett rajta.

Rubinvörös szeme szikrázott az izgatottságtól.

- Mentsd meg a paranormálisokat, kezdd a vérfarkasokkal! - parancsoltam.

Mosolya elhalványult.

- Tessék? - sziszegte.

- A legjobb, ha rögtön nekilátsz. Ki kell hoznod egy csomó alvó vérfarkast.

A dühtől reszketve bámult rám, de aztán belépett a sportcsarnokba. Nem volt más választása, mint hogy engedelmeskedjen nekem.

Miután becsukódott mögötte az ajtó, a kezemet tizenöt másodpercig a szkennerre helyeztem. Pirosan felvillant, és beütöttem egy kombinációt, ezzel az ajtók bezárultak.

Két vámpír jött szembe az egyik folyosón.

- Mi történt? - kérdezte Vlad. Az a fickó volt vele, aki korábban megpróbált kikezdeni velem.

- Bújjatok el! Itt van!

A folyosó végét hirtelen fény borította be. Egy alak jött felénk. Emberi alakja volt, de teljesen eleven, arany tűzből állt, amely olyan világosan lángolt, hogy úgy éreztem, hogy a látvány beleég a szivárványhártyámba. Egyszerre volt szép és szörnyű, mint egy húsból és vérből álló nap. Felénk közeledett.

- Fussatok! - kiáltottam a két vámpírnak. De ők egyáltalán nem reagáltak.

Hogyhogy nem látták ezt a fényt?

Csak akkor fordultak meg, amikor a lény már közvetlenül mögöttük állt.

Egyikük sem tűnt úgy, mintha félne.

- Fussatok! - kiáltottam újra.

A lény ferdén tartotta a fejét, és rám nézett, miközben felemelte a kezét és a vámpírok mellkasára helyezte. Döbbenten láttam, ahogy a testük megmerevedik, és egy pillanatra felizzik. Aztán olyan volt, mintha egy kapcsolóval valaki kikapcsolta volna, ami bennük van. A parázslás elhalványult, és mozdulatlanul a földre zuhantak, de már csak az üres héjuk.

Nem bírtam megmozdulni.

A lény felém fordult. Öt méternél is közelebb volt. Szemem megtelt könnyel. Világos volt, túl világos.

Lassan egyre közelebb jött. Egy kiáltás, kétségtelenül az utolsó készülődött a torkomban. Hiába állt a lény közvetlenül előttem, nem tudtam kivenni az arcvonásait. Minden elmosódott a fény villódzásában, és az általa sugárzott hőben.

- Jó kis csizmád van - hallottam egy vidám női hangot.

Megfordultam, és rohanni kezdtem, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam, és vártam, hogy az életemet bármelyik pillanatban kiszívja belőlem. Körülnéztem.

Az égő nő mögöttem lépdelt. Legalább nem ment be a sportcsarnokba.

A következő folyosón befordultam. Odarohantam az első ajtóhoz, rányomtam a tenyeremet a szkennerre, és átrohantam egy szobán, amiből egy újabb ajtó nyílt. Már majdnem elértem Lend celláját.

Ha sikerülne őt kihoznom és a transzportcentrumhoz vinnem, akkor én is el tudnék menekülni. Az evakuálási terv szerint már ott vártak a tündérek.

Majdnem elrohantam az ajtaja előtt, de csúszva lefékeztem és berohantam a cellájába. Ott állt, és nyugtalanul nézett rám.

- Itt van! Itt van! - ziháltam. - Itt az épületben! El kell tűnnünk, azonnal!

- Nem tudok! - A bokájára mutatott. - Nélkülem kell menned, na, indulj már!

Letérdeltem és megfogtam a lábbilincseket. Ez lesz az utolsó tettem az NPEH kötelékében. Amit tenni szándékoztam, elegendő volt egy életfogytiglani börtönhöz. Hüvelykujjamat a lábbilincs közepére helyeztem, és hálát adtam az összes istennek, akinek a neve akkor gyorsan az eszembe jutott, hogy én voltam az, aki feltette rá a lábbilincset. Ez ugyanis azt jelentette, hogy le is tudtam venni. Mindenesetre a számítógépes rendszer ezt regisztrálni fogja, és így árulóként bélyegeznek meg.

- Mit csinálsz?

- Ne mozdulj!

Iszonyúan koncentráltam, hogy teljesen mozdulatlanul tartsam. Húsz másodperc múlva zöld fény villant fel. Lehajoltam, picit ráfújtam, és a fény vörössé változott. Halk szisszenéssel visszahúzódtak a szenzorok. Átfogtam Lend bokáját, és kinyitottam a zárat.

- Gyere! - Megfogtam a kezét, a másikkal pedig eltettem a lábbilincset. -

Azonnal a transzportcentrumba kell mennünk.

Kimentünk a folyosóra, de ő is ott volt, és felénk tartott.

- Ne, ne, ne! - suttogtam kétségbeesetten.

- Mi a baj? - kérdezte Lend, és körülnézett. - Jaj, ez őrület!

- Rohanj! - kiáltottam és távolabb ráncigáltam az égő nőtől, de egyúttal a transzportközponttól is. Lázasan kutattam az agyamban egy másik útvonal után.

- Ki volt ez?

- Hogyhogy ki? Hogy mi ez az egész? Ő az! A szörny, aki mindenkiből kiszívja az életet.

- Micsoda?

- Jaj, ez a tűzlény, tényleg nem tudsz róla semmit? - ziháltam, és a következő sarok felé rohantam. Lend csak vánszorgott. Láthatólag sokkos állapotban volt.

Képtelen voltam világosan gondolkodni. Zsákutcába kerültünk.

- Evie, ez a lény nincs tűzből!

- Micsoda? Olyan világosan ég, hogy fáj tőle a szemem! - Idegességemben ököllel belevertem egyet a falba. - Gyere már, erre!

Átrohantunk egy összekötő folyosón, majd tovább egy másikon. Ez a hülye központ mindenhol ugyanúgy nézett ki. Nagyszerűen megtervezték, kiválóan ahhoz, hogy az ember eltévedjen benne vagy csapdába kerüljön. Normál esetben minden

egyes

centiméterét ismertem, de idegességemben totálisan összezavarodtam. Befordultunk egy folyosón, de hirtelen megtorpantunk. Négy hulla feküdt a földön.

- Erre gyere! - suttogtam, de képtelen voltam levenni a tekintetemet a mozdulatlan paranormálisokról, miközben a tenyeremet az egyik ajtón lévő

szkennerre helyeztem. Átrohantunk a szobán és egy üres folyosóra értünk, ami megint csak zsákutca volt. Úrrá lett rajtam a rémület, amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy hol vagyunk.

- Talán vezet valamelyik szoba valahová - kétségbeesetten elkezdtem válogatás nélkül nyitogatni az ajtókat, és kijáratot keresni. Mindenhol raktárhelyiségek voltak. Üres raktárhelyiségek.

- Vissza kell mennünk - mondtam, de közben majdnem elbőgtem magam.

Kinyitottam azt az ajtót, amin keresztül a folyosóra jutottunk, majd átrohantunk egy újabb helyiségen. Ott várt bennünket.

- Itt vagytok végre - mondta. Olyan volt a hangja, mintha mosolyogna. A hangja a helyzethez képest groteszkül normálisan, barátságosan csengett.

Felkiáltottam, visszarántottam Lendet, és vártam, míg az ajtó magától bezáródik. Elrohantunk megint a szűk folyosóig, és a második ajtót is bezártam magunk mögött.

- Ez nem fogja visszatartani őt! - Valószínűleg egyszerűen meg tudta olvasztani az ajtókat, ha úgy akarta. Az ajtók biztosan nem voltak tűzállóak.

- Evie, biztos vagy benne, hogy ő az? - kérdezte Lend. Alig kapott levegőt, és láthatóan teljesen össze volt zavarodva.

- Igen! Miért?

Egy pillanatig nem szólt semmit.

- Teljesen normálisan néz ki. Olyan, mint egy ember. - Egy pillanatra elhallgatott. - Olyan, mint te.

-

A név hatalma

 

- MIT AKARSZ EZZEL MONDANI, HOGY ÚGY NÉZ KI, MINT ÉN? - kérdeztem. -

Hiszen ő tűzből van!

- De én ezt nem látom! A tűz valószínűleg az álcája alatt lehet. Én nem láttam semmit.

- Akkor mutasd meg, hogy néz ki!

Lend arca egy pillanatra felvillant, és a srác néhány centiméternyit zsugorodott is. Hihetetlen dolgot láttam. Rövid, világosszőke haja lett, helyes arca és hozzám hasonló alkata. Talán pár évvel idősebb volt nálam. És a szeme szürke színe is ugyanolyan halovány volt, mint az enyém, és hogy Lend nem is tudta igazán megragadni.

- Ugyanaz a szempár - mondta halkan, az ő, mármint a szörnyeteg hangján.

- De ez... nem értem. Ki ő? Mi ez a tűz a bőre alatt? Totálisan világosan izzik, úgy, mint… - Feltűrtem a fölsőm ujját. - Mint ez itt. - Elgondolkodva néztem a bőröm alatti lángokat. - Csak milliószor erősebb.

- Folyékony lángok rejtik el a szenvedését - magyarázta Lend-tűzlány.

- Na, a „Halál, halál, örök halál” sorban mindenesetre van valami. Figyelj, valahogy ki kell jutnunk innen!

Elővettem az övtáskámból a kommunikátoromat. Ha még elérném Raquelt, akkor ő tudna segítséget küldeni. De a kommunikátor csak gyenge fénnyel villant fel, majd azt jelezte, hogy a kívánt beszélgetőpartner jelenleg nem elérhető.

- Fehlt nem hívhatom, mert megparancsoltam neki, hogy mentse meg a vérfarkasokat, akik mindnyájan alszanak. Eddig biztos nem volt elég ideje ahhoz, hogy az összeset kihozza onnan.

Nem kockáztathattam mindenki életét azért, hogy a sajátomat megmentsem.

Így csak egy alternatíva maradt, amit viszont egyáltalán nem szívesen vettem igénybe.

- Nem izgalmas? - hallottam hirtelen Reth hangját a hátunk mögül.

Megfordultam. Sikerült az ördögöt, azaz Retht a falra festenünk. Lazán a falnak támaszkodott, és sugárzó mosollyal nézett rám. - Milyen kedves, hogy mi most így mindannyian együtt vagyunk! - Intett Lendnek, de aztán a homlokát ráncolta. - Nem ő az.

- Ezt te honnan tudod?

- Már megismerkedtünk. Ő egy varázslatos lány. Olyan szeretetre méltó.

- Te… te engedted be őt!

- Ők parancsolták meg nekem, hogy nézzek utána, mi történik. Nem mondták, hogy nem hozhatok magammal senkit. És olyan kedvesen kért rá!

Dühösen, hitetlenkedve ráztam a fejem. Ide jut az ember, ha azt hiszi, hogy lehet a tündéreket kontrollálni. És az én legjobb barátnőm kellett, hogy megfizesse ennek az árát.

- Ezért megöllek - fogadkoztam könnyek között.

Sóhajtott.

- Most komolyan, semmi okod arra, hogy ekkora drámát rendezz. Bőven elég drámai lesz, ha átjön majd ezeken az ajtókon.

Idegesen néztem körül. Nem tudtam, hogy a lény milyen képességekkel rendelkezik azon kívül, hogy a halandókból, mint belőlem, kiszívja az életet, de nem is nagyon akartam utánajárni.

- Megpróbálkozom még egyszer az ajtókkal - fordultam Lendhez.

Bólintott, és újra a szokott alakját vette fel.

- Nem felejtettelek el, Lend - mondta Reth. - Ha Evelyn meghal, akkor a te hibád lesz, mert beleavatkoztál a kettőnk dolgába.

- Pofa be! - Fel-le rohangáltam a folyosón, minden ajtót kinyitogattam, kijáratot keresve. - Lassan elegem lesz a buta kis talányaidból.

- Ez nem találós kérdés. Nem tudtalak teljesen betölteni téged és attól tartok, hogy a mi kis barátnőnk odakint egy kissé lobbanékony. Ki tudja, hogy most éppen mit forgat a fejében! Ezenkívül sokkal, de sokkal erősebb, mint te.

Annyira sajnálom! Kedvesem, te mindig boldoggá tettél. Tényleg nagy reményt fűztem a mi kettősünkhöz.

Elővettem a késem, és a torkának szegeztem a hegyét.

- Most már tényleg elég! Hagyd ezt abba! Vigyél ki innen bennünket!

- Mást se csinálnék szívesebben. Sajnálatos módon azonban nem érhetek hozzád, te pedig nem tudsz átjutni a tündérkapun, ha nem adod oda a kezed.

Remélem, megértesz. Az NPEH-tól kaptam ezt a szigorú parancsot, amit tilos megszegnem.

Behunytam a szemem, hogy jobban koncentráljak. Muszáj, hogy legyen valami megoldás. Nem akartam még egyszer használni a nevét, egyszerűen túl veszélyes volt.

- Evie! - kiáltotta Lend pánikolva.

Kinyitottam a szemem. Az ajtó közepe elkezdett vörösen izzani.

Jött.

- Ne, ne, ez nem lehet!

Meg fogunk halni. A pillantásom újra Rethre tévedt.

Nézett, aranyló szeme villogott.

- Attól tartok, hogy nincs sok időd hátra, szerelmem.

- Minden rendben lesz! Lend, fogd meg a kezét!

Lend rögtön odaugrott, és megragadta Reth kezét, még ha láthatólag nem is volt ínyére a dolog.

Reth arca diadalittas volt. Eszembe jutott, amit korábban mondott, hogy élvezné, ha könyörögnék neki, hogy érintsen meg engem. Igaza volt.

Láttam a lény tenyerének nyomát, ahogy az ajtó fémjét meghajlította. Az ajtó nyikorgott, és egy lyuk keletkezett.

- Függeszd fel a parancsot! - suttogta Reth türelmetlenül, szinte mohón.

Behunytam a szemem, és megpróbáltam elnyomni a félelmemet és az undoromat.

- Lorethan, azt akarom, hogy szegd meg az NPEH parancsát és érints meg - a szavak majdnem a torkomban ragadtak. - Vigyél el bennünket! Lend otthonába - tettem hozzá gyorsan, nehogy megint Reth birodalmában landoljunk.

Ezüstösen csilingelő nevetést hallottam. Aztán kinyújtotta a kezét, átfogta a csuklómat, azt, amelyiket már betöltött a tüzével, és magával vont a sötétbe.

Még hallottam, hogy egy női hang utánunk kiált valamit, de aztán már nem vett bennünket körül semmi más, csak a tündérösvény hatalmas csendje.

Az égető érzést azonnal éreztem. Gyorsan haladt felfelé a karomban.

Nyöszörögtem a fájdalomtól. Csak összeszorított foggal tudtam megállni, hogy ne kiáltsak fel, miközben vakon botorkáltam előre. Tiszta erőből küzdöttem ellene, de a tűz, ami már bennem volt, szinte hívta, várta az újat.

- Hagyd abba! - suttogtam. - Kérlek, hagyd abba!

- Evelyn - mondta. Kedveskedő, lágy hangja kissé csillapította a fájdalmamat.

Behunyt szememen keresztül is érzékeltem egy fekete fényt. Kinyitottam a szemem. A sötétből egy erdőbe léptünk ki, amely szinte teljesen alkonyati fénybe borult.

- Engedj el!

Könnyekben törtem ki, és térdre estem. Reth még mindig fogta a csuklómat, és a lángok továbbra is táncolták égetően fájdalmas táncukat a karomban.

- Engedd el! - kiáltotta Lend, és éreztem, ahogy félrelöki Retht.

- Neked tényleg mindig bele kell avatkozni mások dolgába?

Reth elengedte a kezem. Zihálva leejtettem a késemet, és összeestem.

Lassan lelohadt bennem a fájdalom, a hő visszaáramlott a csuklómba és a szívembe. De közben megint fokozódott.

Sikerült nagy nehezen feltápászkodnom. Reth előttem állt. Az alkonyati fényben szinte világított. Előrehajolt, és arcomat keskeny kezébe vette. Ezúttal nem égetett, csak azt a régi meleget éreztem, amelyre mindig annyira vágytam.

- Ha hagyod, hogy befejezzem, akkor végre mindent el tudok mondani neked. Nem lesz több kérdésed, nem kell többé keresgélned. Nálam lehetsz.

Úgy éreztem, mintha a bennem lévő lángok közelebb löknének Rethhez. Az inge alatt parázslott a szíve, és válaszolt az én szívemnek. Olyan egyszerű lenne, olyan biztonságos. Ki tudnám pihenni magam. Reth borostyánszemébe néztem, és már kinyitottam a számat, hogy beleegyezzek. Ekkor meghallottam Lend köhögését és odanéztem. Pár méterre állt, és úgy tűnt, hogy sikerült feltápászkodnia, miután Reth tomboló dühében egyszerűen elhajította.

- Jól vagy? - kérdeztem, kiszakítva magam Reth kezéből és csábító melegéből.

A tündérsrác sóhajtott.

- Evelyn, muszáj mindig megnehezítened a dolgom?

Hátat fordítottam neki, és odamentem Lendhez.

- Minden oké?

Bólintott.

- Igen.

Azonnal muszáj volt tennem valamit Reth ellen. Megint megfordultam, ám ő

hirtelen szorosan mellém lépett.

- Lor…

Mielőtt ki tudtam volna végig mondani a nevét, elkapta Lendet, és az ezüstkésemet a torkának szorította.

- Szerintem most tényleg oda kellene figyelned arra, hogy mit fogsz mondani - szólt huncut mosollyal. - Lassanként nagyon kezd elegem lenni az állandó engedelmeskedésből. De egy utolsó parancsra még vágyom tőled. Nem, még ne szólalj meg! - A fejét rázta, amikor kinyitottam a számat. Lend szeme tágra nyílt a félelemtől. - Még egy szó, és felelős leszel még egy barátod haláláért. Most pontosan megmondom neked, hogy mit akarok hallani, és te megismételheted.

Némán bólintottam, nem törődve Lend alig észrevehető tiltakozásával. Nem szabad őt elveszítenem. Nem szabad, azok után, ami Lishsel történt.

- Nagyszerű. Azt akarom, hogy parancsold meg nekem, hogy változtassam meg a nevem.

- De… én ezt megtehetem?

- Egy névre szóló parancsot nem tudok megtagadni. Szólíts fel ezért arra, hogy változtassam meg a nevem.

Közvetlenül a kezére játszottam, és pontosan azt kellett megadnom neki, amit akart. Mi mindent látott előre a történtekből? És mi mindannyian megint a sötétben tapogatóztunk, míg a tündérek felettünk trónoltak, és olyan lehetőségeket és utakat ismertek fel, amelyek létezéséről csak akkor szereztünk tudomást, amikor már túl késő volt.

- Lorethan - kényszerítenem kellett a számat a szavak formálására. -

Változtasd meg a neved! - Csak suttogni bírtam, de az is elég volt.

Üdvözölt mosoly jelent meg az arcán. Ebben a pillanatban valóban csodaszép volt, és újra megértettem, miért gondoltam régen azt, hogy a tündérek angyalok. Egy ilyen tökéletes lény valami jobbat érdemel annál, hogy a földön kelljen élnie.

Erős lökéssel eltaszította Lendet magától, és a kettőnk közötti távolságot egyetlen lépéssel áthidalta. Karját a derekam köré fonta, és magához szorított. A fülembe súgta:

- Köszönöm neked. A név óriási hatalmat jelent, egy napon majd elárulom neked a tiedet. De attól tartok, hogy most egy csomó elintéznivaló vár még rám.

Annyi helyre kell ellátogatnom, annyi szívességet kell viszonoznom. Akkor viszlát, nemsokára találkozunk, szerelmem!

Egy lépést hátrább lépett. A körülötte lévő levegő villogni kezdett, és Reth hirtelen eltűnt.

Nélküle az este máris hidegnek, az erdő sötétnek és üresnek tűnt.

- Mit tettem? - suttogtam rémülten.

Szobafogság

 

ALIG BÍRTAM FELFOGNI, HOGY MI TÖRTÉNT. Felszabadítottam Retht. A következményeket nem akartam még elképzelni sem. Képtelen lettem volna belegondolni, bár egyébként sem tudtam gondolkodni.

Lend feltápászkodott. Odarohantam hozzá.

- Minden rendben? Annyira sajnálom! Akkora bajt okoztam. - Megint elsírtam magam.

Lend átölelt.

- Nem a te hibád. Nélküled én már halott lennék.

Fejemet a vállára hajtottam. Olyan jó meleg, egészséges, vigasztaló meleg volt ez, egészen más, mint Rethé! Nagyon jólesett. Megmenekültünk, biztonságban voltunk, és ez a felismerés szinte áramütésként ért. A Lish halála miatt érzett gyász valamint a megmenekülésem és Lend megmentése miatt érzett megkönnyebbülésem, az érzéseknek ez a kavalkádja teljesen maga alá gyűrt.

Néhány perc múlva Lend kibontakozott az ölelésünkből.

- Hiszen te reszketsz! Iszonyú hideg van itt kint. - Körülnézett. - Azt hiszem, tudom, hol vagyunk. Jó ötlet volt, hogy Rethszel ide hozzánk hozattál bennünket.

Meg voltam győződve arról, hogy vele kapcsolatban eddig még soha nem döntöttem jól, de legalább most volt némi esélyünk.

Lend kézen fogott.

- Erre gyere!

Az első lépésnél felnyögtem. Nem is gondoltam a lábamra. A combomban lévő vágás most, az adrenalinszintem csökkenésével nagyon fájt. Kitapogattam a sebet, és megpróbáltam a derengő fényben megnézni.

- Mi a baj? Vérzel?

- Megvágtam magam, amikor Lish… - Nem bírtam folytatni, próbáltam visszafojtani a könnyeimet.

- Tudsz járni? Már nem lakunk messze.

- Azt hiszem, igen.

Lend elengedte a kezem, és átkarolt. Fák között gyalogoltunk. A nap utolsó sugarai is kialudtak, és csak a hold halvány fénye világított. Pár perc elteltével, miközben a lábam egyre jobban égett és lüktetett, fényt pillantottam meg az ágak között.

- Megérkeztünk!

Lend izgatottnak és kissé aggódónak tűnt. Kíváncsi voltam, hogy milyen helyen él. Mindig olyasmit képzeltem el, mint amilyen az én paranormális lényekkel teli központom volt. Ahogy közelítettünk a házukhoz, teljesen megdöbbentem az elém táruló látványon. Egy teljesen normális, szép fehér, kétemeletes, verandás házat pillantottam meg. Az utóbbi nyolc évben nem is voltam normális házban.

Lend kinyitotta az ajtót.

- Apu? Apu, itt vagy?

- Lend! - Egy férfi rohant le a tornácról lefelé vezető lépcsőn. Kifejezetten jóképű, sötét hajú és szemű, középkorú férfi volt, a negyvenes éveinek vége felé járhatott. Lend nyilvánvalóan őt vette alapul, amikor a kedvenc alakjának az arcát „vette fel”.

- Hol voltál? - kérdezte.

- Hát... ez egy hosszú történet. Megsérült. Meg tudnád nézni a lábát?

Lend apukája - az, hogy volt apukája, engem már-már a keserűséggel határos érzéssel töltött el - csak most vett észre engem.

- Természetesen, de várom a beszámolódat. Előre figyelmeztetlek, hogy jó nagy pácban vagy! - A mondottakkal némi ellentétben állt, hogy olyan szenvedélyes ölelésben részesítette a fiát, hogy Lend lába szinte nem is érte a földet. Előtte persze engem elengedett, és én egy kicsit kínosan éreztem magam a viszontlátási jelenet közben. - Ne hozz rám még egyszer ekkora ijedtséget, kérlek!

Lend zavarában nevetett.

- Nem áll szándékomban. De nézzük meg a lábát!

Az apukája felém fordult.

- Hol sérültél meg?

Túl sok, túl szokatlan volt nekem ez az egész. Lend ebben a környezetben, ebben a hívogató meleg otthonban, együtt ezzel a teljesen normális férfival, aki az apja. Semmi álca, semmi más, csak egy barátságos arc. Olyan volt, mintha egy másik világba léptem volna, egy olyan világba, amelyről tudtam, hogy nem tartozom oda. Lend, aki itt élt, soha nem lehet az enyém.

- Ennyire fáj? - kérdezte az apja aggódó arckifejezéssel.

Tiltakozva ráztam a fejemet.

- Nem... tényleg nem... csak a jobb combom.

- Ma este történt velünk pár dolog - fűzte hozzá Lend.

Apukája letérdelt a lábam mellett a fapadlóra.

- Először megnézem, mennyire nagy a baj - mondta, és széthúzta a leggingsemet. - Tényleg nem olyan szörnyű. Lehozom gyorsan fentről a táskámat. A sebet meg kell tisztítani és pár öltéssel összevarrni. Semmi vész. -

Bátorítóan rám mosolygott, aztán szigorúan Lendre nézett. - Hozz valami száraz ruhát neki, és találj ki valami magyarázatot!

- Ne izgulj, már több ezer sebet varrt össze - biztatott Lend felém fordulva, rám mosolygott és követte az apukáját.

A tornácon maradtam és úgy éreztem magam, mint valami betolakodó, míg Lend visszajött, és egy köteg ruhát nyomott a kezembe.

- Az enyémek, valószínűleg kicsit nagyok lesznek. De a semminél jobb.

- De miért vannak ruháid? - kérdeztem értetlenkedve, mivel a különböző

alakokhoz különböző ruhákat is tudott „varázsolni”

- Hogy felvegyem őket, képzeld. Legtöbbször nem kell alakot váltanom, és tulajdonképpen szinte mindig ezt az arcot hordom.

Most értettem meg, hogy működnek nála a dolgok. Bár a ruhái alakváltáskor teljesen normálisan néztek ki, az anyaguk elég furcsa volt. Valóban célszerűbbnek tűnt, ha a nyilvánosság előtt normális tapintású holmikat hord.

Lend egy kis fürdőszobába kísért, bementem és magamra zártam az ajtót.

Levettem a csizmámat, ezeket a buta, rózsaszínű csizmákat, amelyek mostantól már mindig a szörnyű tűzlányra fognak emlékeztetni, és kibújtam a topomból. A legszívesebben nem néztem volna oda, de még az erős fürdőszobai megvilágításban is úgy világított a csuklóm, mint a tűz, világosabban, mint bármikor. Hogy ne lássam a mellkasomat, gyorsan felvettem Lend puha pólóját.

Aztán kihámoztam magam a leggingsemből, és amennyire csak tudtam, letörölgettem a vért a lábamról, hogy Lend rövidnadrágját ne kenjem össze.

Rémülten állapítottam meg, hogy elfelejtettem leborotválni a lábamat, így az nem csak fehér és pipaszárvékony volt, de láthatóan szőrösen kandikált ki a rövidnadrág szára alól. 4Valójában nagyon abszurd volt azon aggódnom, hogy mit gondol majd Lend a lábamról. Éppen elvesztettem a legjobb barátnőmet, az imént menekültem meg egy égő pszichopata elől, aki ki akarta szívni belőlem az életet, továbbá hazaárulást követtem el, és a srácot, akit szerettem, veszélybe kevertem, és egy őrült tündér miattam majdnem megölte. Mi volt ez ahhoz képest, hogy a lábam épp nem volt leborotválva? Egyszerre sírtam és nevettem, szinte belefájdult a fejem ebbe az összevisszaságba.

Lend kopogott.

- Minden rendben?

Vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam megnyugodni. Aztán ráhúztam a sebre a nadrág szárát, és kinyitottam az ajtót.

- Minden oké - feleltem. Egy kicsit szipogtam, de a zokogást vissza tudtam fojtani.

- Erre gyere! - Lend átkarolt, és egy világos konyhába vezetett, amit meleg sárga árnyalatban festettek ki. Leültem egy székre. Az apja mellém térdelt, hogy egy meleg ronggyal megtisztítsa a lábamat.

- Egyébként én David vagyok - mondta.

- Engem Evie-nek hívnak - mutatkoztam be én is neki.

Miután letörölte a vért, valamit a sebre kent, ami eléggé égetett.

Felszisszentem.

- Sajnálom, muszáj volt, hogy ne gyulladjon be. Most egy picit szúrni fog, mert érzéstelenítem a sebet, mielőtt összevarrom.

Igyekeztem nem összerándulni, és arra koncentráltam, hogy ne mozduljak meg.

- De hol voltál? - kérdezte és csodálkozva nézett fel. Hogyhogy engem kérdez?

- Ez egy hosszú történet - felelt Lend helyettem is.

- Akkor az lesz a legjobb, ha rögtön belefogsz.

David még mindig a lábam fölé hajolt, de az arca határozottságot tükrözött.

Lend sóhajtott.

- Betörtem az NPEH központjába.

Apja döbbenten nézett fel egy öltés közepén.

- Hogy mit csináltál?

Én legalább annyira össze voltam zavarodva, mint ő. Eddig azt hittem, hogy Lendet küldte valaki.

- Meg kellett tennem.

- Én… - sóhajtott David a fejét csóválva. - Azt hiszem, hogy az a legjobb, ha majd csak akkor kezded a beszámolódat, ha ezt itt befejeztem.

Újra a lábamnak szentelte a figyelmét, a sebet összevarrta és egy nyomókötést tett rá. Aztán felállt, elrakta az eszközeit, és karba tett kézzel, komoran nézett Lendre.

- Akkor, ha lennél olyan kedves, láss hozzá, és meséld el nekem az egész történetet az elejétől a végéig. Annyit elárulhatok, hogy a legvége így fog hangzani: életfogytiglani szobafogság.

Lend lehorgasztotta a fejét.

- Hallottam... valahogy fültanúja voltam a megbeszéléseteknek, amikor azt mondtad, hogy a válasz az NPEH központjában van. Tudtam, hogy senki más nem képes odamenni, csak én. Azt hittem, hogy sikerülhet. Elmentem egy temetőbe, zombivá változtam, és egy kicsit lófráltam ott. Pár napig is eltartott, míg felbukkant egy ügynöknő. Az úgy volt, hogy. szóval egyet behúztam neki -

látszott, hogy szégyelli magát a vallomása miatt - és felvettem az alakját. Aztán transzportot kértem. Amikor jött a tündér, vele tartottam. Így jutottam be a központba, ahol aztán közvetlenül a vezetőbe botlottam.

- Raquelbe? - kérdezte David.

Meglepve néztem rá. Honnan ismerte őt?

Lend bólintott.

- Elloptam a kommunikátorát és az arcát, azután valahogy megtaláltam az irodáját. Éppen információk után kutattam, amikor elkaptak.

David szeme tágra nyílt, és a pillantása Lend bokájára tévedt.

- De hogy jutottál ki?

Lend rám mosolygott.

- Evie hozott ki. Az igaz, hogy ő volt az is, aki elcsípett. Ő lát engem, úgy értem, hogy engem, a felvett alakok alatt is.

Lend apja csodálkozva, némi félelemmel a tekintetében nézett rám.

- Te az NPEH-nak dolgozol?

A fejemet ráztam. Már nem tartoztam sehová. Nem volt többé otthonom, a legjobb barátnőm halott volt, és azok után, amit tettem, soha többé nem fogok tudni visszamenni Raquelhez. Ajkamba haraptam, és igyekeztem visszatartani a könnyeimet.

- Már nem. És azt sem hiszem, hogy a mai este után létezik még egyáltalán az NPEH.

- Hát, köztünk, egykori alkalmazottak között szólva, ez nem lenne túl nagy veszteség.

Életem első pizsamapartija

 

LENDÉK MELEG KONYHÁJÁBAN ÜLTEM, és szinte fel se tudtam fogni, amit az imént az apukája mondott.

- Te… te… ott dolgoztál? - Az NPEH-ban az ember tulajdonképpen egész életére elkötelezte magát.

- Szigorúan véve én az SZPEH-nak dolgoztam. Körülbelül tíz évvel az NPEH alapítása előtt hagytam ott az egészet. Nem is gondoltam volna, hogy egy nemzetközi szervezetet tudnak alapítani. Akkor paranormális ügyekben még egyetlen ország sem állt készen az együttműködésre. Én sem jöttem rá soha, hogy ez miért változott meg olyan hirtelen.

Zavartam doboltam a lábammal a földön.

- Pedig az ok éppen előtted ül - újságolta Lend vigyorogva.

Apja felvonta a szemöldökét.

- Tényleg? De várj csak, Lend, még nem fejezted be a történetedet, ne hidd, hogy ennyivel megúszod.

A fiú sóhajtott.

- Tulajdonképpen sokkal inkább Evie története ez, mint az enyém, én végeredményben az idő nagy részét egy üres cellában töltöttem. Nem akartam nekik semmit sem elárulni, ezért nem hagytak elmenni. De aztán ez a lény elkezdte megtámadni az osztályozott paranormális lényeiket, és az NPEH-nál rájöttek, hogy valami nagyon nincs rendben. Evie is épphogy csak meg tudott menekülni.

- Láttad őt? - kérdezte tőlem David.

- Mind a ketten láttuk - válaszoltam. Megpróbáltam kitörölni a képet a fejemből, de ha lehunytam a szemem, akkor olyan volt, mintha a tűzlány beleégette volna magát a szemhéjamba. - Én nem sokkal korábban már láttam őt, miután megölt egy mocsári boszorkányt és Jacques-ot, egy vérfarkast. De sok mindent nem láttam akkor belőle.

- Egy nő? Hogy néz ki?

Lend vállat vont.

- Én úgy láttam, hogy egy teljesen normális lány. De Evie átlát az álcán.

Minden alkalommal, amikor azt hittem, hogy David arca már nem tud nagyobb meglepetést tükrözni, még tett rá egy lapáttal.

- Te átlátsz az álcán?

Bólintottam.

- Mondhatjuk, hogy mindig átlátok a szitán.

Ma este fájt a kedvenc viccem. Lish mindig jókat nevetett rajta.

David lehuppant egy másik székre.

- Vaó, micsoda lehetőségek! Soha nem hallottam arról, hogy valaki. Ez hihetetlen… Nem csoda, hogy végül meg tudtak egyezni abban, hogy megalapítsák az NPEH-t. De milyen ez a lény?

- Nem tudom. Még soha nem láttam ilyesmit. - Bizonyos szögből mintha világított volna a csuklóm. Na jó, ez így nem volt igaz. Ez az ostoba Reth! -

Olyan, mint... olyan, mintha élő, folyékony tűzből lenne. Olyan világosan ég, hogy fájt a szememnek.

- Ez nekem is új. Hogy néz ki az álcája?

Lend bocsánatkérően nézett rám, aztán egy villanással átváltozott a tűzlánnyá. David halkan káromkodott egyet. A pillantása ide-oda vándorolt, hol a tűzlány-Lendre, hol rám.

- A szemét nem tudom jól megragadni - mondta Lend. A hangja hátborzongató volt. - Pont úgy, ahogy Evie-ét sem.

Hibásnak éreztem magam, és valahogy mocskosnak, pedig nem követtem el semmit.

David bizalmatlanul nézett rám.

- És idehozol egy ilyen embert, mint ő?

Lend visszaváltozott a normál énjévé.

- Apu, ne kezdd el, légy szíves! Evie megmentette az életemet, különben ez a lény megölt volna, és nemcsak az én életemet, hanem a központban lévő

összes vérfarkasét is. Hozzánk hasonlóan ő sem tudja, hogy pontosan mi vagy ki is ez a lény.

Davidet láthatóan aggodalommal töltötték el a hallottak.

- Most legalább tudjuk, hogy mit keresünk. Vagyis legalább azt, hogy hogy néz ki. Fogalmam sincs, hogy pontosan mi ő.

Nem tudtam, hogy rólam vagy a tűzlányról beszél.

- Én nem vagyok... Hinned kell nekem. Én nem vagyok olyan, mint ő, akármilyen is ez a szörnyeteg, ő rettenetes, megölte a legjobb barátnőmet.

Képtelen voltam folytatni. Elvette tőlem Lisht, az egész világot. A legszívesebben soha többet nem gondoltam volna erre a lényre, és képtelen voltam elviselni még a gondolatát is, hogy Lend apja azzal gyanúsít, hogy valamiféle szövetségben állok vele.

- Ma este ez a lény behatolt a központba - Lend átkarolt. Nem is tudom leírni, mennyire hálás voltam neki ezért a gesztusért. Hitt nekem, akármiről legyen is szó. És amikor megint felnéztem, láttam, hogy David is hisz nekem. A tekintete sokkal barátságosabbnak és gyengédebbnek tűnt. - Mindent pontosan meg kellett, hogy tervezzen, mert minden paranormális ott gyülekezett, a vérfarkasok meg aludtak, velük tehát könnyű dolga volt. Szóval épphogy megmenekültünk. Muszáj beszélnem anyuval, és elmesélnem neki, hogy mit láttunk.

Újabb meglepetés. Miért feltételeztem azt, hogy nincsenek szülei? Talán örökbe fogadták? Egy Lend-féle gyereket sem a gólya hoz. Kábé akkor jöhetett a világra, amikor David otthagyta az SZPEH-t. Jó lenne többet megtudni erről.

- Ma nem tudod meglátogatni, túl hideg van hozzá - válaszolta David, ami engem még jobban összezavart.

- Evie? Minden rendben?

Elkezdtem remegni.

- Fázom - mondtam, és megpróbáltam visszatartani fogam vacogását. Ezt leszámítva is eléggé kikészültem, és halálosan elfáradtam.

David felállt.

- Adok inkább valamit a lábadra. Ha az érzéstelenítő hatása gyengül, akkor eléggé fájni fog. Fájdalomcsillapítót is tudok adni, attól könnyebben elalszol, rendben?

- Igen, köszönöm.

Nem igazán akartam most aludni, de jólesett volna egy kicsit kikapcsolni, elfeledkezni a valóságról.

Lend apukája egy szekrényben kotorászott, majd hozott pár tablettát és egy pohár vizet. Gyorsan lenyeltem, remélve, hogy mielőbb hatni fog.

- De hol fogsz aludni? - kérdezte David. - A vendégszobák ma foglaltak.

- Semmi gond, akkor az én szobámban. Én majd a kanapén fekszem -

javasolta a fiú.

- Dehogy, majd én alszom a kanapén.

Nem akartam nagyobb terhet jelenteni a számukra, mint ami már úgyis voltam.

- Aki megmenti Lend életét, és kimenti őt a központból, az egy ágyat is megérdemel - jelentette ki David mosolyogva.

- Felkísérlek és adok még egy pulcsit, akkor nem fogsz fázni.

- Köszi.

- De aztán uzsgyi vissza, fiatalember! Még meg kell beszélnünk pár dolgot.

Lend bólintott.

Megszólalt a telefon. David vette fel.

- Itthon van. - Úgy tűnt, hogy meg van könnyebbülve. - Minden rendben van. Van pár új infónk.

Lehet, hogy Lend anyukája telefonált?

Felálltam, és felmentem vele a lépcsőn. Két ajtó mellett is elmentünk. Mind a kettő kívülről erős hevederzárral volt bezárva. Aggódtam, hogy az ő ajtaja is ilyen kis csinos biztonsági extrákkal van felszerelve, de megkönnyebbültem, amikor végül megállt, és egy teljesen zár nélküli ajtót nyitott ki.

- Hú, elnézést! - mondta, és gyorsan felkapott pár dolgot a földről. -

Sajnálom, de itt még nem jártak lányok.

Zavartan vigyorgott, majd bedugta a dolgait egy fiókba. Olyan sugárzó mosollyal néztem rá, mint amennyire ki voltam készülve.

- Én se voltam még egy fiú szobájában sem, szóval egálban vagyunk.

A szoba klassz volt, a világoskék falak tele voltak rajzokkal és együttesek posztereivel. Legszívesebben csak álldogáltam és tanulmányoztam volna, hogy mi mindent árul el róla a szobája. Legalább ez eltereli a figyelmemet, és közben nem érzem magam egyedül.

- Tessék, ezt még vedd fel!

Kaotikus szekrényéből egy sötétzöld kapucnis pulóvert vett elő. Rögtön fel is vettem, örültem, hogy végre nem látom a csuklómat. Ráadásul Lend illatát is árasztotta. Friss, hűvös illat volt, olyasmi, amit az ember egy forrástól vagy vízeséstől várna. Karba tettem a kezem és vártam, hogy felmelegedjek.

Az egyetlen dolog, ami nem annyira passzolt a szoba többi részéhez, az ágya volt. Hatalmas baldachinos ágy, amelynek a fej-és lábrésze mindenféle fémdíszítéssel volt ellátva, ami nem igazán illett az egyszerű, puhának tűnő

takaróhoz. Hozzáértem az egyik pillérhez.

- Vas.

Megkönnyebbülten mosolyogtam. Nyilvánvaló volt, hogy Lend apukája jól ismeri a tündéreket. Így egyből nagyobb biztonságban éreztem magam egy kicsit, legalábbis ami Retht illeti. A rémálmoktól persze a vas sem fog megvédeni.

- Lent leszek, ha bármire szükséged van, csak szólj, jó?

Megfordultam és rámosolyogtam.

- Rendben.

Egy pillanatig zavartan álldogált, aztán előrehajolt, és gyorsan megölelt.

- Köszönök mindent - mondta, mielőtt kiment és becsukta maga után az ajtót.

Elállt a lélegzetem. Nem akartam egyedül lenni. A legszívesebben idehívtam volna Lendet, és megkértem volna, hogy maradjon velem, amíg elalszom, de nem mertem. Végül is az egész estét azzal töltöttem, hogy előtte bőgtem.

Lekapcsoltam a lámpát, de ahogy sötét lett, világos foltokat láttam, amelyek a tűzlányra emlékeztettek. Így újra felkapcsoltam a lámpát. Akkor ma este nem leszek sötétben. Bemásztam az ágyba, és összekucorodtam a takaró alatt, hogy gyorsabban átmelegedjek.

Bár nagyon igyekeztem, a gondolataimat nem tudtam irányítani, és mindig arrafelé tévedtek, amire semmi esetre nem akartam emlékezni. Feküdtem ebben a meleg házban, ahol egy család lakott, és egyedül voltam. Soha nem mehetek vissza az otthonomba, a központba, és nem mondhatom el Raquelnek, hogy mennyire fontos nekem.

- Kérlek - imádkoztam a szoba csendjében -, segíts, hogy Raquelnek ne legyen semmi baja!

De az én szegény, szeretett Lishem már elment. Az ő helyébe a borzasztóan szép tűzlány, a központ steril folyosóin vándorló halál lépett. A fejemben még mindig szobáról szobára haladt, hogy mindenből és mindenkiből vidáman kiszívja az életet.

Reméltem, hogy soha nem kerül ki a központból.

 

Lányok négyszemközt

 

A KÖZPONT FOLYOSÓIN SÉTÁLTAM, fehérségségük elvakította a szemem. Minden pillanatban arra számítottam, hogy hullákba botlok, de az egész épület érintetlennek, elhagyottnak tűnt. Beléptem a lakrészem ajtaján, anélkül, hogy kinyitottam volna. Érdekes.

Már ott volt, és a lila kanapémon ült.

- Hát megjöttél!

Kedvesen rám mosolygott.

Valóban ugyanolyan volt a szemünk, de az ő ajka kicsit szélesebb volt, mint az enyém. Pár centiméterrel magasabbnak is tűnt nálam.

- Miért nem égsz? - kérdeztem. - Az pedig ott az enyém.

A zebramintás ruhám volt rajta.

- Lazulj már el végre egy kicsit! - szólt láthatóan bosszankodva. - De hol van a tűz? - A csuklómra néztem, és az enyém is eltűnt. - Ott.

A szoba egyik sarkába mutatott, ahol a folyékony lángok lüktettek és fénylettek, szinte kísértetiesen fellobbantak, majd lelohadtak.

Kinyújtottam a kezem. Most tűnt fel először, hogy milyen szépek. Azt akartam, hogy az enyémek legyenek.

- Még nem lehet a tiéd - mondta. - Ülj le!

Lehuppantam a kanapé másik végére, és bizalmatlanul hunyorogtam.

Tulajdonképpen félnem kellett volna tőle. De nem féltem.

- Mi történik itt? - kérdeztem.

- Ez egy álom, te nagyeszű!

- Ja, értem. - A homlokomat ráncoltam. Érdekes. - Most megölsz?

- Az előbb majdnem sikerült, de csak tévedésből. Néha egyszerűen nem tudom megfékezni magam. - Huncutul mosolygott. - Nehéz dolog az embernek a harc hevében uralkodnia magán. De most, hogy tudom, ki vagy, természetesen soha nem tennék ilyet.

- És te ki vagy egyébként?

- Ja, bocs, még nem is mutatkoztam be. Vivian vagyok.

- Megölted a legjobb barátnőmet. Azt hittem, hogy ma rémálmaim lesznek.

Vállat vont.

- Ez nem lenne túl kedves tőlem, ha itt egyszerűen felbukkannék és ijesztgetnélek. Csak beszélni akarok veled. Már egy ideje próbálkozom azzal, hogy eljussak hozzád.

- Várj csak, ez azt jelenti, hogy tényleg itt vagy? Hol vagyok? Milyen tablettákat adott nekem Lend apukája?

- Nem értesz semmit, ugye? Mi most egy lelken osztozunk, szóval elhatároztam, hogy benézek hozzád és bemutatkozom, ahogy illik.

- De mit jelent ez, hogy egy lelken osztozunk? - Komoran néztem rá. - Én nem osztozom veled semmin, oké? Elég nekem az én saját lelkem.

- Komolyan, tedd már takarékra magad egy kicsit! Olyan görcsös vagy.

Azt mondtam, hogy egy lelken osztozunk, és nem azt, hogy a tiéden.

Kölcsönvettem néhányat Rethtől, amikor idehozott, neki egy egész csomó volt.

Furcsa egyébként, mert az ember ilyet rendszerint csak mellkasból tud kiszívni.

Tulajdonképpen teljesen ki akartam üríteni, végül is még soha nem csináltam tündérrel. Valahogy nem akarják, hogy megérintsem őket, de aztán elszakította magát, és nem jutottam sokhoz. Remek utam volt.

- Hogyhogy, ő is adott neked ebből a tűzdologból? Szörnyű, ha ezt csinálja. Ez úgy ég, mint az őrület.

- Akkor valamit rosszul csináltál. Ez a legjobb érzés az egész világon.

Zavart, hogy valahogy eltértünk a témától.

- Mi vagy te?

- Te jó ég, hogy te milyen udvariatlan vagy. Az vagyok, ami te.

- Nem, mi nem vagyunk egyformák! - Lassan tényleg az idegeimre ment.

Még álmomban sem jutottam világos válaszokhoz.

- Ne butáskodj, Evie! Ha tudom, hogy ilyen nyomott vagy, akkor nem is jöttem volna el. Úgy tűnik, hogy nem is akarod tudni.

Tudtam, hogy szomorúnak vagy még dühösebbnek kellene lennem, de az érzéseim valahogy eltávolodtak tőlem. A sarokban lévő tűz nagyon elvonta a figyelmemet. Egyszerűen csak a lángokat akartam nézni és megérinteni őket.

Igyekeznem kellett, hogy Vivianre tudjak koncentrálni.

- Semmi közöm hozzád, és nem is akarom, hogy legyen. Megölted a legjobb barátnőmet, emlékszel még egyáltalán rá?

- Ööö, nem igazán. Melyik is volt ő?

- A sellő.

- Ja. - Megrökönyödve nézett. - A barátnőd volt?

- Igen. - A pillantásom újra a sarokba tévedt. Nem úgy nézett ki, mintha valódi tűz lett volna, aranylóbb volt és jobban világított.

Majdnem olyan, mint az a körömlakk, amit egyszer vettem. Csak éppen tűz volt.

Ennek az egésznek semmi értelme. Alig bírtam világosan gondolkodni.

Vivian vállat vont.

- Sajnálom. De igazából csak szívességet tettem neki.

- Szívességet? - Most már nem tudtam a szoba sarkából elvonni a pillantásomat, és nem is akartam.

- Nyugalmat adtam neki, békét. Nem gondolod, hogy az évezredek nagy terhet rónak az egyes lények vállára? Ezenkívül ezeknek a lényeknek egyáltalán nem itt kellene lenniük. Hagyom, hogy elmenjenek, felszabadítom őket, ha úgy jobban tetszik.

- Aha - mormogtam, de már képtelen voltam gondolkodni.

- Ez a mi feladatunk, nem tudtad? - erőltette.

- Mi is?

- Sokkal vidámabb lenne, ha együtt csinálnák. Mint két nővér.

Felálltam. Muszáj volt megérintenem, megnéznem, hogy milyen a tapintása.

- Még nem lehet a tied. - A hangjából idegesség érződött. - Egyébként pedig az enyém. De nemsokára neked is megszerezzük a tiedet. És akkor nem fázol majd többé, és nem kell többé egyedül lenned. Nincs már lassan eleged belőle?

Meg is érinthetném, ha kinyújtanám a kezem.

- Mi ez?

Tudtam, hogy megégetem magam, de mindegy volt. Felemeltem a kezem, és beletettem a tűzbe.

A lángok szétváltak és elkezdtek nyalogatni. Vivian felé fordultam, aki újra a régi, világító alakot öltötte magára.

- Megmondtam. Üres vagy. Segítek neked, hogy betöltsd magad.

Könnyekkel a szememben bólintottam. Ezt akartam. Nem akartam többé üres lenni.

Vivian odajött hozzám, csupa forróság és fény volt. Oldalra billentette a fejét.

- Most mennem kell. Nemsokára találkozunk. Szia!

Láttam, hogy a lángok alatt mosolyog, aztán minden sötét lett és hideg.

Mint egy rossz vicc

 

- VIVIAN?

Rettegve nyitottam ki a szemem, és a plafonra bámultam. Hová tűnt?

- Evie, ébresztő!

Lend hangjára összerezzentem.

- Mit csinálsz itt?

Mosolygott.

- Végül is ez az én szobám.

Felültem és körülnéztem. Anélkül, hogy bármit is tehettem volna ellene, lassan eszembe jutottak az előző nap eseményei. Olyan volt, mintha Lisht most újra elveszítettem volna.

- Ne haragudj - mondta Lend -, de lent már beszélni szeretnének veled!

Pislogtam és megpróbáltam újra élesen látni.

- Kik?

Idegesen vállat vont.

- Csak néhány ember, apu munkatársai. Tényleg sajnálom, addig hagytalak aludni, amíg csak lehetett.

- Semmi gond. Kimehetek még a fürdőszobába?

- Hát persze. Erre gyere!

Követtem a folyosón, ahol megmutatta nekem, merre van a fürdő.

- Mondd csak, ki ez a Vivian?

Összeszorult a gyomrom, amikor az álom visszakövetelte magát a tudatomba.

- Fogalmam sincs - nyögtem ki, és villámgyorsan eltűntem a fürdőszobában.

Miért van ilyen rossz lelkiismeretem Lenddel szemben emiatt a buta álom miatt? Az egész biztos csak egy rémálom, semmi több. Végül is annak a nagy részét, amit Vivian mesélt, már hallottam Rethtől. Valószínűleg az agyam megpróbálta valahogy feldolgozni a történteket. Elhatároztam, hogy nem foglalkozom tovább a témával, és alaposan fogat mostam.

Lend a fürdőszoba előtt várt, majd együtt lementünk a lépcsőn. A két tolózáras ajtó most nyitva volt. A fiú mögött léptem a konyhába, és az elém táruló látványtól földbe gyökerezett a lábam.

Davidet két vérfarkas és egy vámpír társaságában találtam. Ebből egy rossz viccet is lehetett volna gyártani.

Egy orvos, két vérfarkas és egy vámpír bemennek a kocsmába.

- Mit kérnek? - kérdezi a pultos.

- Frissen facsart levet kérünk - mondja a vámpír, az orvosra mutatva.

Na jó, a viccmesélés nem épp az erősségem.

A vérfarkasok rám irányuló sárga szeme és a vámpír aszott hullaarca láttán automatikusan a sokkolóm után nyúltam, de rájöttem, hogy nincs is nálam. Nem is tudtam hirtelen, hogy hol van, ami persze egyáltalán nem volt túl megnyugtató.

Nem láttam a bokájukat, mert hosszúnadrágban voltak, de szinte teljesen biztos voltam benne, hogy egyikük sem visel lábbilincset.

A vámpír, vagyis jobban mondva a vámpírnő álcája, egy csinos, húszas évei elején járó gót stílusú nő volt. A világító vörösre festett tincsekkel kevert fekete hajú nő szeme sötétre volt sminkelve, és fekete, testhez simuló ruházatot viselt.

Ez az álca nagyon jól nézett ki. A két vérfarkas pedig, akik egyébként kéz a kézben álldogáltak, egy harmincas éveik közepén járó pár lehetett. A magas férfi feje kopaszra volt borotválva, a nőnek barna tüsi haja volt. Valahonnan ismerősnek tűnt az arca, de fogalmam sem volt, hogy honnan.

Most már kezdtem kapiskálni, hogy miért voltak elreteszelve az ajtók. Te jó ég, a teliholdat két kasztrálatlan vérfarkassal töltöttem egy fedél alatt! És még egy vámpírnővel is, még ha biztos is voltam benne, hogy eggyel közülük azért még a jó öreg sokkolóm nélkül is el tudnék bánni.

- Lend, te kis szörnyeteg! - szidalmazta a srácot a vámpírnő dühös pillantással. - Ne okozz még egyszer ilyen kalamajkát!

Lend lehorgasztotta a fejét.

- Tényleg sajnálom, nem akartam... Mióta vagy itt tulajdonképpen?

- Most jöttem. - Felém fordult. - Nos, hm.

Nagyon kellemetlen egy nőszemélynek tűnt, ezért nyomban eldöntöttem, hogy ki nem állhatom.

- Tehát az NPEH-nál dolgozol.

- Nos, hm - „feleltem”. Felvontam a szemöldököm, és azt kívántam, bárcsak egyet is fel tudnék vonni, mint Lend. - Te pedig egy vérszívó vagy.

- Igen, akárcsak Luke és Stacey. - A vérfarkasokra mutatott.

- Ja, persze. Én is hülye vagyok, és nem tudom, hogy ők tegnap éj jel még farkasok voltak.

A három paranormális meglepetten nézett rám.

- Jól nézünk ki! - mondta bosszankodva a vámpírnő. - Ha ilyen kis ravaszdi vagy, akkor biztos azt is tudod, hogy David kicsoda.

Lenéző arckifejezéssel néztem rá.

- És egy ilyen állatság miatt ébresztettetek fel? Ha ugyanis múlt éjjel egyikőtök sem harapta meg, akkor még mindig ember.

Egy gyors pillantást vetettem rá, hogy megbizonyosodjak róla. Ember volt, minden bizonnyal.

David krákogott.

- Nézd, épp erről akartunk beszélni veled!

Oldalra lépett és egy asztalra mutatott, amelyen a sokkolóm - juhé - mellett ott volt a kommunikátorom és Lend lábbilincse is. David gondterheltnek tűnt.

- NPEH-technológiát hoztál a házunkba. Rád tudnak így bukkanni?

- Nem.

A múlt éjjeli izgalmak után erről valóban megfeledkeztem. Bár nem jelentett problémát, de az aggodalma teljes mértékben megalapozott volt.

- Hidd el nekem, hogy akkor már régen itt lennének! A lábbilincsek deaktiválva vannak, és a kommunikátoromon nincs GPS vagy más hasonló. A GPS-em állandóan elromlott, és mindig újra kellett konfigurálni, ha ráléptem a tündérösvényre, ezért aztán törölték. Egyébként mindig tudták, hol vagyok, mert tündér nélkül nem mehettem sehová sem. És a kommunikátort is csak akkor tudják lokalizálni, ha megnyomom a pánikgombot, becsszó.

A vámpír nő megint belekotyogott.

- Mindez nagyszerű, de attól még bármikor felhívhatod őket!

Komor pillantást vetettem rá.

- Persze, mert annyi eszem van, hogy életem hátralévő részét rács mögött szeretném tölteni. Annyira vicces ötlet! Tudod mit, most rögtön telefonálok nekik.

- Persze, mintha nem lennének képesek akár gyilkolni is azért, hogy téged visszaszerezzenek.

Sziszegve vettem a levegőt, és tényleg vissza kellett fognom magam, hogy ne ordítsam le. Valahogy a vámpírok sokkal inkább az idegeimre mentek, mint a többi paranormális - az álcájuk és a valódi arcuk között feszülő ellentét egyszerűen betette a kaput nálam.

- Most akkor figyelj jól ide, te élőhalott, tudod te egyáltalán, hogy mit tettem? Megszegtem a törvény első bekezdését. Az elsőt, világos? E szerint, mivel felhatalmazás nélkül szabadon engedtem egy paranormális lényt, halandó életem hátralévő részét rács mögött kell töltenem. Vagyis még ha vissza akarnék is menni, amit egyébként nem akarok, és ha lenne is hová, ami minden valószínűség szerint nincs így, akkor sem mehetnék vissza. Szóval szállj le rólam!

Úgy nézett ki, hogy a legszívesebben belém harapna, de David félbeszakította a „beszélgetésünket”.

- Ebből elég! Mind egy oldalon állunk, Arianna. Lend mindent elmesélt nekem, és azt hiszem, hogy Evie-nek igaza van. Ha rá tudnának bukkanni, akkor már régesrég itt lennének. - A kommunikátor után nyúlt. - Ez a cucc viszont egész éjjel csipogott. A ruháid között találtuk meg a fürdőszobában.

A szívem nagyot dobbant az izgalomtól. Raquel! Biztos belebetegedett az aggodalomba. Bárcsak felhívhatnám és megmondhatnám neki, hogy jól vagyok!

Igen, akkor biztos tudnák, hogy hol vagyok, és életem hátralévő részét rács mögött tölthetném.

- Biztos tudni akarják, hogy élek-e még - mondtam szomorúan, és elhallgattam. Hányszor mondtam nekik, hogy működjenek együtt a tündérekkel, hányszor könyörögtem, hogy bízzanak Lendben, és próbálják meg az egész ügyet vele együtt felderíteni? Természetesen a minősítésem elég egyértelműen bizonyította, hogy mit is gondoltak rólam valójában az NPEH-nál. És mindegy, hogy Raquel mit jelentett nekem, ő egy volt az NPEH-val. - Bár higgyék csak nyugodtan, hogy meghaltam.

Most a vérfarkasnő szólalt meg. Hangja lágyan csengett, szeme viszont tele volt félelemmel.

- Tényleg láttad?

Az első pillanatban nem is fogtam fel, hogy a tűzlányról beszél. Vivian.

Behunytam a szemem, és bólintottam. Biztosan csak egy furcsa álom volt, hiszen nem tudtam a valódi nevét. A legszívesebben nem beszéltem volna róla, nem is akartam rá gondolni.

- Hogy van a lábad? - kérdezte Lend apukája.

- Ó, sokkal jobban. Még egy kicsit fáj, de nem vészes.

- Jól van. Elmegyünk most egy kicsit sétálni.

Oké. Zavartan Ariannára néztem. A vámpírok rendszerint távol tartották magukat a közvetlen napsütéstől. Nem, nem azért, mert akkor lángra lobbannának, vagy ilyesmi, ez botorság. De ha nagyon világos volt, akkor az álcájuk alól áttünedezett a valódi énjük. Bár csak egy kicsit, de azért megpróbálták minimalizálni a kockázatot.

- Gyere, adok neked egy hosszúnadrágot - javasolta Lend. - Egész hideg van ma.

Utánamentem a lépcsőn. A szobájában kissé gondterhelten kutatta át a holmijait.

- Te vékonyabb vagy nálam.

Nevettem.

- Őszintén szólva, nem bánom.

Vigyorgott. Egy idő után előhúzott a szekrényéből egy régi, agyon hordott flanel pizsamanadrágot.

- Pár éves darab, így remélhetőleg nem lesz túl bő.

Odaadta a nadrágot, és várakozva nézett. Felvontam a szemöldököm, mire ő

elpirult.

- Ja, persze. Kimegyek, hogy át tudj öltözni.

Miután becsukta az ajtót, levettem a sortot, és felvettem a piros-kék kockás pizsamanadrágot. Egy picit hosszú volt, viszont derékban legalább nem csúszott le rólam. A bő, zöld színű kapucnis pulcsival kombinálva nem volt éppen a legcsinibb összeállítás. Felsóhajtottam. Egy zuhanyzást is el tudtam volna viselni, nem beszélve egy kis sminkről. A szempillám pont olyan szőke volt, mint a hajam. Szempillaspirál nélkül úgy éreztem magam, mint egy ötéves.

A folyosóra kilépve, Lend rám mosolygott.

- Rajtad sokkal jobban áll.

- Vaó! El tudom képzelni, hogy rajtad milyen borzalmasan festett -

mondtam én is vigyorogva.

Odaadta a csizmámat, ami különleges összeállításomhoz már csak hab volt a tortán. Ő viszont, mintha tovább akarna rontani a helyzeten, egy olyan farmert viselt, ami nagyon is jól állt neki (higgyétek el nekem, nagyon alaposan megnéztem), a termofölsőjével egyetemben. Ezúttal is alaposan megnéztem. A szeme - a valódi szeme - nagyon szép volt. A szemét tudtam a valódi arcán a legkönnyebben felismerni.

- Jól vagy? - kérdezte, és gyengéd, szomorú arckifejezése megint eszembe juttatott mindent.

- Nem annyira, de igyekszem nem sírni mindenki előtt. - Csak nyeltem a könnyeimet. Az igaz, hogy a Szerelmünk lapjai című filmen bármikor el tudtam bőgni magam, és az is előfordult, de csak néha, hogy sírva aludtam el, de csak azért, mert magányosnak éreztem magam. Mások előtt nem akartam sírni.

- Szólj, ha segíthetek valamiben!

Mosolyogtam, egyszerűen el akartam menni valahová, hogy ne kelljen olyan dolgokra gondolnom, amelyek elszomorítottak. Furcsa érzés volt itt, Lend „felségterületén” lennem, mivel a központban sokkal magabiztosabban éreztem magam. Most például szívesen fogtam volna meg a kezét, de nem mertem, amikor az apja vagy ez a buta vámpírcsaj lent ült.

David és Arianna kint várt bennünket. Most végre alaposabban körül tudtam nézni. A ház egy keskeny út mentén állt, de mi jobbra fordultunk, és körülbelül húsz percet gázoltunk a fűben az erdőn keresztül, egy nemlétező ösvényen. A fák már rügyezni kezdtek, a levegő frissessége és tisztasága a tavaszt jelezte.

Figyeltem az ágakon átsütő napsugarakat.

- Hol vagyunk tulajdonképpen? - érdeklődtem suttogva Lendtől.

- Virginiában.

Előttünk a fák között egy tó bukkant fel, amit egy tőlünk jobbra csordogáló patak táplált. Végül a tó partján álltunk meg. Ovális formájú volt, a viszonylag nagy és halványkék vízfelszínen a felhőtlen égbolt tükröződött. A szélén még csillogott néhány fagykristály.

- Jól van - szólt Lend. - Ma ki tud jönni.

Az a szörnyű gondolatom támadt, hogy talán egy mocsári boszorkány a barátjuk. De Lend pillantása - izgatott volt és boldog - megint megnyugtatott.

Biztos nem fogok itt szörnyű halált halni.

- De kicsoda? - kérdeztem.

Rám mosolygott.

- Az anyukám.

Családi ügy

 

- AZ ANYUKÁD?!

A tó felé fordultam, és egy házat vagy valami hasonlót kerestem, de nem láttam semmit.

Lend lehajolt egy kőért és egy laza csuklómozdulattal kacsázva bedobta a vízbe. Újabb dolog, amit ő tudott, de én nem. A többiek várakozással telve néztek a tóra, így én is.

Középen a víz megmozdult, mintha megváltozott volna az áramlat, és felénk irányult volna. Mintegy magától feltornyosult, és egy alacsonyabb hullám felénk örvénylett.

Bevallom, ideges voltam. Végeredményben az esetek többségében, amikor paranormális lényekkel találkoztam, akár meg is halhattam volna.

Visszahőköltem, amikor a hullám egyre gyorsabban közelített felénk, és kiemelkedett a vízből.

A parttól néhány méterre a víz szökőkútként a magasba lövellt. Jéghideg cseppek hullottak a fejemre, majd hirtelen egy nő állt előttünk. Az nézőpont kérdése, hogy állt-e vagy sem, mert végül is továbbra is a vízben volt, és nem is állt másból. A nap visszatükröződött a fodrozódó vízfelszínen. Egyszerűen lenyűgöző látványt nyújtott. Felsőteste formája jól kivehető volt, gyönyörű arcát sűrű hajkorona szegélyezte. Vékony karját felénk nyújtotta. Derekától lefelé a víz, akár egy ruha hullott alá a tóba.

- Szia, anyu! - integetett Lend vidáman.

Az asszony nevetett, és a nevetése teljesen levett a lábamról. Eddig mindig azt hittem, hogy Rethnek van a legszebb hangja és a legszebb nevetése a világon, de Lend mamája abszolút felülmúlta. A nevetésétől az az érzése támadt az embernek, mintha egy meleg napon egy folyóparton heverészne, a vizet az ujjai között hagyná csordogálni, egészen addig, míg a világ minden gondjától megszabadul és semmi mást nem érez, csak ezt a hűvös, tisztító áramlást. Úgy pezsgett, mint egy tiszta, harmonikus dallam.

- Szia, kicsim! - köszöntötte.

Arcvonásai mosollyá fodrozódtak, amikor Lendre nézett. Át tudtam látni rajta, egészen a túlpartig, de a víz szerkezete az arcában a fényt pontosan úgy tükrözte vissza, hogy az arcvonásai jól felismerhetőek voltak. Olyan volt, mint Lend, amikor felvette a saját alakját, csak nem olyan stabil. És még egy valami feltűnt. A szíve vagy az a hely, ahol tulajdonképpen a szívének kellett lennie, úgy tűnt, hogy fényt áraszt magából, mintha belülről sugározna. Ez a paranormálisoknál normálisnak tűnt. Hogyhogy ezt eddig nem vettem észre?

- Cresseda! - üdvözölte a nőt Lend apja. Úgy nézett rá, mintha egyszerre lenne boldog és szomorú. Kíváncsi lettem volna, mi történhetett velük korábban.

- Isten hozott, David!

- Épségben hazaért.

Nevetett.

- Megmondtam neked, hogy így lesz. És a választ is megtalálta.

Rám nézett. Nem nagyon tudtam, mit kellene tennem, ezért csak idétlenül integettem.

- Sajnálom, de nem sikerült. Nem találtam semmit. Bár láttam a lényt, aki mindenért felelős, de még mindig nem tudok többet - válaszolt Lend lehorgasztott fejjel.

Cresseda a fejét csóválta, és ettől a vízcseppek szerteszét peregtek.

- De hát nálad van a válasz!

Mosolygott, és akármennyire áttetsző volt is a szeme, a pillantása szabályszerűen belém fúródott.

- Milyen csodálatos egyensúly! Lend megmutat a világnak mindent, amit az látni akar, te pedig keresztüllátsz mindenen, amit a világ neked mutatni akar.

- Hogy érted? - kotyogott bele Arianna.

Cresseda felvillant, mintha bármelyik pillanatban feloldódhatna.

- Lend megtalálta, amit meg kellett találnia.

David a homlokát ráncolta.

- Ez azt jelenti, hogy te küldted el őt? - Lendhez fordult. - Ezért indultál el? Mert arra kért?

A fiú a fej ét rázta.

- Nem, azért mentem el, mert hallottam, hogy erről beszéltetek. A bansheetől vannak az információitok, nem?

- Igen, de…

- A dolgok már nem úgy vannak, mint ahogyan lenniük kellene. Talán most megint helyreáll a rend. Vagy örökre elvész - töprengett Cresseda. Tényleg csak hangosan töprengett, mert nem lehetett azt állítani, hogy megvilágosodást hozott volna az ügybe. Azt csinálta, amit Lend a központ munkatársaival, amikor folyton kitérő válaszokat adott. Most már világos volt, honnan örökölte ezt a képességét.

- Változás jön. Szeme, mint hó-és jégpatak - mondta, rám mosolyogva.

Idegesen vállat vontam.

- De ez nem rólam szól.

Oldalra hajtotta a fejét. Nem tudtam, hogy most egyetérte velem, vagy azt akarja jelezni, hogy tévedek.

- A vizek nagy veszteséget szenvedtek el. - Hangját ezúttal bánat szőtte át.

- Gyászolom Alishát. Helyre tudod hozni?

- Honnan tudja, mi történt Lishsel? - kérdeztem kissé nyersen.

- A víz része volt. Visszahozod nekünk?

Könnyes szemmel ráztam a fejem.

- Nem tudom, meghalt.

- Cresseda - mondta David barátságosan, de határozottan, láthatóan azt szerette volna elérni, hogy a felesége a lényegre koncentráljon. - Egy kicsit többet tudunk már a lényről. Azt reméltük, hogy tudsz nekünk segíteni.

Lemondóan legyintett.

- Ez az ügy bennünket, a víz teremtményeit nem érinti - ez a tűz és a szellem ügye. Ez az út nem az én utam, és csak a sötétben tapogatózom.

A fiú kicsit magába roskadt, és az egész csapat csalódottnak tűnt.

- Lend, kisfiam, állj egyenesen, ne tartsd ilyen görbén a hátad!

Hajszál híján elnevettem magam. Végeredményben ő is csak egy anyuka.

Sugárzóan ránk mosolygott, és a fény, amelyet visszatükrözött, felvillant.

Aztán az alakját formáló víz szétoszlott, és hangos robajjal visszatért a tóba.

- Vigyázz magadra, anyu! - mondta Lend halkan.

Arianna karba tett kézzel, láthatóan idegesen állt.

- Hát ez jó nagy időpocsékolás volt!

- Azért ezt így nem állítanám - szólalt meg egy nagyon is ismerős hang a hátunk mögül. - Szerintem nagyon szórakoztató volt.

Megfordultam. Gyomrom egyből összeszorult, és annyira átjárta az egész testemet a pánik, hogy még az ujjaim is remegni kezdtek.

Mindenkin látszott a döbbenet, de csak Lend tűnt úgy, hogy megijedt. Reth úgy állt előttünk az út közepén, mint egy viktoriánus korból előlépő, tökéletes szépség. Még botot is szerzett. Úgy tűnt, hogy jót tett neki a szabadság, mert felújította a ruhatárát. Ha nem lett volna olyan lélegzetállítóan gyönyörű, akkor teljesen nevetséges lett volna. De nála működött ez a külső, és még félelmetesebbnek tűnt.

- Mit akarsz? - kérdezte tőle David. Hangjából érződött, hogy nyugtalan, de egyben ugrásra kész.

- Csak azért jöttem, ami az enyém.

Rám mosolyogott. A játék véget ért. Az új neve nélkül tehetetlen voltam.

Még fegyver sem volt nálam. Egyszerűen el fog vinni, és senki nem tehet ellene semmit.

- Ne érj hozzá! - Lend terpeszállásban, karját kinyújtva, védelmezőn állt elém. Ha nem féltem volna annyira, akkor nagyon aranyosnak találtam volna.

Tényleg azt hitte, hogy felveheti a versenyt egy tündérrel. Legszívesebben elsírtam volna magam. Soha nem fogom többet látni, és ez összetörte a szívem.

Reth felvonta a szemöldökét.

- Lassan tényleg nagyon fárasztó kezdesz lenni.

A fiú vállára tettem a kezem.

- Lend, hagyd!

Feltétlenül el kell tűnnie innen. Hiszen tudta, hogy Reth mire képes, és nemcsak hogy bármire képes, de meg is teszi.

David zsebre tett kézzel odalépett Rethhez.

- Elnézést, de azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást. David vagyok.

Pontosan mit akarsz Evie-től?

Reth pillantásra sem méltatta.

- Ideje mennünk.

Felém nyújtotta a kezét. Lázasan kerestem valami megoldást, valami olyat, hogy mindenki életben maradjon.

Arianna nem hagyta, hogy megfélemlítsék, köpött egyet és így szólt: - Sehová nem megy veled és kész.

Reth felvonta az egyik szemöldökét.

- Nagyon elbűvölő társasággal veszed körül magad, kicsim.

Kezével tett egy laza mozdulatot, és Arianna a legközelebbi fán landolt.

Valami megcsillant David ujjpercén, amikor Reth arcába öklözött.

Komolyan azt gondolta, hogy ez segíteni fog? Ütése mégis hatott. A tündér embertelen üvöltés kíséretében hátraesett, és kezébe temette az arcát.

A szám is tátva maradt, David pedig felénk fordulva mondta: - Gyertek, menjünk, de azonnal!

Túl hamar fordult el. A földön fekvő Reth felemelte a kezét, és valamit suttogott.

Felkiáltottam, amikor a csuklómban lüktető égető érzés előrehúzott.

Sarkamat a talajba nyomtam, de a szívó hatás túl erős volt. Elestem, és közben Lendet is fellöktem. Nem volt semmi, amibe kapaszkodhattam volna. Páni félelemmel fogtam át a csuklómat, mintha a tüzet valahogy ki tudnám tépni belőle.

Lend rám vetette magát, átfogta a derekamat és lábát a talajba mélyesztette.

Lassabban hatott a mágneses vonzás.

Reth felemelte a másik kezét, és a tűz a szívemben is felgyulladt. Kiáltottam a fájdalomtól. Annyira fájt, hogy nem tudtam lélegezni, gondolkodni. Reth mögött megjelent egy kapu. Már csak néhány lépés, és örökre az övé leszek.

- Nem!

Lend még erősebben szorított. Az apja keze újra ütésre lendült.

Megkönnyebbülten ziháltam, amikor Reth elengedte a szívemet. Ebben a pillanatban azonban David megmerevedett.

A tündér az egyik kezével leporolta magát, a másikkal pedig továbbra is a csuklómat vonzotta magához.

- Komolyan, micsoda barbár népséggel vetted körül magad! Na jól van.

Lendre komor pillantást vetett és felemelte a kezét.

- Ne, ne bántsd! Veled jövök! - kiáltottam zokogva.

Legalább addig is alábbhagy a fájdalom, és a barátom is biztonságban lesz.

- Nem! - Lend pár lépésnyire visszarántott.

Reth mosolygott és kinyitotta a száját. Meg fogja ölni Lendet!

Hirtelen egy habos, jeges szökőkút spriccelt fel mellettünk. A hajamat is felkapta a váratlan légáramlat. Még mielőtt elérte volna Retht, a zuhatag meggörbült és körénk örvénylett. A csuklómban megszűnt az égés, a láthatatlan kapcsolódás megszakadt. Lend és én biztonságban ültünk az örvény belsejében, és a vízfal mögül néztük Reth homályos képét.

- Most tényleg - fújtatott Reth dühösen, és elnézett mellettünk. - Azt hittem, hogy pontosan te leszel az, aki meg fogsz érteni. Hiszen te tudod, hogy ő

mennyire fontos, mindannyiunknak.

- De Lend a fiam.

Reth finnyásan felhúzta az orrát.

- Értem, ő személy szerint semmilyen jelentőséggel nem bír a számomra.

Engedd el Evelynt, és akkor megint a saját utamat fogom járni.

- Csakhogy ő is az én védelmem alatt áll.

- De neki semmi köze hozzátok. A vizek semmilyen igényt nem támasztanak rá.

- Ahogy a levegő sem.

- De mi teremtettük őt!

Megfagyott bennem a vér. Mégis mit akart ezzel mondani?

- Ez nem ugyanaz - válaszolt Cresseda.

- És mégis jogot formálsz a fiúra - mondta Reth érezhetően gúnyolódva.

- Menj innen! - Cresseda hangja csobogó patakból vízeséssé erősödött, ő

volt a tiszta erő, örök és megtámadhatatlan.

Reth kisimította a mellényét, és felvette a botját.

- Jól van. De biztosan nem én leszek az egyedüli látogatótok. Viszlát, szerelmem!

Intett nekem a botjával, majd távozott egy tündérkapun.

 

Csak egy van belőle

 

ARIANNA NEM VOLT HALOTT. Vagyis természetesen halott volt, de jól volt. Soha nem gondoltam volna, hogy egy vámpír miatt ennyire meg tudok könnyebbülni, de a lány tényleg bátor volt. Visszamentünk a házba, ahol Lend apja ellátta a bordáját, míg Stacey és Luke az emeleten elsáncolta magát. Azok után, ami történt, kerültek engem, és ezt nem is vehettem tőlük zokon. Olyan voltam, mint egy csapás, akárhová mentem, csak bajt hoztam.

- Hogy tudtad Retht megsebesíteni? - kérdeztem Davidet, miután ellátta Ariannát. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy a tündérnek már új neve van, de mivel azt nem tudtam, ezért a régit használtam.

David kivett valamit a nadrágzsebéből, ami úgy nézett ki, mint egy bokszer.

Vasból volt, elég kopott.

- Én magam terveztem.

Annyira jó fej volt ő is!

- Én is kaphatok egy ilyet? - kérdeztük Lenddel kórusban.

David nevetett.

- Majd meglátjuk, mit tehetünk a dolog érdekében.

- Mit csinálunk, ha Reth visszajön? - tudakolta a fiú.

- Megvan az oka arra, hogy miért nem jött közvetlenül a házba. Itt nem vagyunk kifejezetten tündérbarát módon berendezve. De anyukád hatalmát sem becsülném alá. Most, hogy már tudja, hogy a víz alapelemei védik Evie-t, aligha hiszem, hogy még egyszer próbálkozik. Hamarosan elfelejti, hogy valaha is érdeklődött iránta.

Reméltem, hogy igaza van, de, őszintén szólva, kételkedtem benne.

Túlzottan lazán fogta fel a helyzetet, úgy, ahogy Raquel szokta. Nem egy csinos kis csaj voltam, akivel Reth táncolni akart, irántam való érdeklődése sokkal mélyebbről fakadt. Valamilyen baljós szándék rejlett mögötte. Ugyanakkor úgy tűnt, hogy David elég jól ért a tündérekhez, és ha még hozzávesszük Cresseda védelmét, akkor talán tényleg biztonságban vagyok. Természetesen csak addig, míg megint tovább kell állnom.

- Van még néhány trükk - folytatta David, és a konyhapulthoz ment. Elvett egy zacskó kenyeret, kivett belőle két szeletet és nekünk nyújtotta. - Mindig figyeljetek arra, hogy legyen egy darab száraz kenyér a zsebetekben.

- Oké - mondtam, de bizalmatlanul méregettem a kenyeret.

Nevetett.

- Komolyan működik. A tündérek semmi olyasmit nem szeretnek, ami a földhöz köti őket. Ez a mi alapvető élelmiszerünk, a mindennapi kenyerünk, és a tündérek soha nem nyúlnának hozzá. Pontosan így van a vassal is, ami itt tartja őket, és nagyon is fogság „szaga” van. Ezért fáj nekik.

- Remek! - Kenyeret bárhová tudtam vinni magammal. - Visszakaphatom a sokkolómat?

A tündérekkel szemben a sokkoló ugyan nem sokat segített, de nélküle valahogy szinte meztelennek éreztem magam.

David bólintott, és visszaadta. Szabályosan vissza kellett fognom magam, hogy ne simogassam meg gyengéden a rózsaszín nyelét.

Arianna kisimította a ruháját, és leereszkedően rám nézett.

- Hogy ez a srác miért van úgy oda érted? Semmi különleges nincs benned.

David hangosan krákogott.

- Lend, mi lenne, ha Evie-vel bemennétek egy kicsit a városba, és vennétek neki pár ruhát, illetve olyan dolgokat, amire szüksége van?

Szívem nagyot dobbant örömömben. Ez nagyon ígéretesen hangzott.

- Ez azt jelenti, hogy maradhatok?

Tulajdonképpen már a megérkezésem óta számítottam arra, hogy bármelyik pillanatban kitesz, főleg most, Reth fenyegetőzése után. Én sem akarnám magamat itt tartóztatni.

- Hát persze - mondta mosolyogva. - Hiszen visszahoztad a fiamat. Mindig szívesen fogunk látni.

Nem, nem sírtam el magam, de ez a mondat nekem iszonyú sokat jelentett.

Talán mégsem voltam annyira egyedül a világban.

Lend bizalmatlanul nézett az apjára.

- Meg akarsz szabadulni tőlünk, hogy meg tudjátok beszélni a történteket, ugye?

- Persze.

- Na szépen vagyunk. - Lend a kezét nyújtotta. - Slusszkulcs? Hitelkártya?

Az apja kivett egy kártyát a tárcájából, és odaadta neki a kulccsal együtt.

- Még sötétedés előtt gyertek haza. Még mindig szobafogságban vagy.

- Megígérem, hogy nem fogom jól érezni magam - tett Lend ünnepélyes esküt.

- Na most aztán tűnés, te mókamester - mondta az apja a fejét csóválva.

Beszálltunk egy átlagos ezüstszínű, négyajtós kocsiba. Talán kissé furcsán hangzik, amit mondok, de úgy láttam, hogy Lend a kormány mögött roppant szexin mutat.

- Gondolom, van néhány kérdésed - mondta.

- Csak egy: mennyi a limit a kártyán? - Olyan döbbenten nézett rám, hogy elnevettem magam. - Csak vicceltem. Ne aggódj, nem fogok túlzásokba esni!

Bár szívesen vennék egy olyan nadrágot, amelyik nem olyan, mint a te egyik pizsamaalsód. Ne érts félre, örültem a nadrágodnak! Ja és egyébként tényleg van néhány kérdésem, komoly kérdésem.

Lend mosolygott.

- Mi lenne, ha egyszerűen az elejéről kezdeném?

- Jó ötlet.

- Azt már tudod, hogy apu az SZPEH-nál dolgozott, azonban néhány dolog nagyon nem tetszett neki, ami történt: a bezárások, a sok előírás, a kényszersterilizálás vagy akár az elektromos lábbilincsek.

- Tessééék?? Kényszersterilizálás?

Oldalról rám pillantott.

- Te nem tudtad? Aggódtak amiatt, hogy mi történne, ha egy vérfarkas teherbe esne. Hatalmas pánikot váltott ki a téma, rengeteget vitáztak erkölcsről és hasonló kérdésekről, de aztán egyszerűen elhatározták, hogy a párosodás paranormális-emberi hibridek és más paranormális lények között abszolút illegális és szóval. azóta gondoskodnak arról, hogy a befogott vérfarkasok ne tudjanak tovább szaporodni.

Én meg annyit viccelődtem a paranormálisok kasztrálásáról, erre kiderül, hogy ez korántsem volt vicc.

- Te jó ég! - suttogtam teljesen elképedve. - Erről fogalmam sem volt.

Eszembe jutottak azok a vérfarkasok, akiket ismertem. Főleg Charlotte, aki mindig olyan kedves és figyelmes volt. Biztos nagyszerű anya vált volna belőle.

És sok más mellett ennek a lehetőségét is elvette tőle az NPEH.

- Ez a legszörnyűbb dolog, amit valaha hallottam!

Ekkor felmerült bennem, hogy vajon velem is megtették volna ezt előbb vagy utóbb? Mi lett volna, ha mondjuk én is „párosodni” akarok, akkor azt is túl kockázatosnak ítélték volna? Már önmagában ez a fogalom. Ezek a paranormálisokat láthatólag tényleg állatoknak tartották. Vajon még milyen praktikákat űzhettek az NPEH-nál, amikről én nem is tudtam?

- Apu egy széles körű kutatásban vett részt. Bizonyítékot keresett a nimfák és a kétéltű emberek létezésére. Így ismerte meg anyut.

- Anyukád pontosan milyen lény?

- Olyasmi, mint egy nimfa. Vízi szellem, alapelem. Viccesnek találta aput, és többször előjött, hogy beszélgessenek. És apu beleszeretett. - Lend mosolygott. - Ezzel apu számára is egyértelmű lett, hogy végzett az SZPEH-val.

De egy olyan valakit, mint apu, aki annyi titkos ügyről tudott, nem engednek el olyan egyszerűen. Ezért eljátszotta a saját halálát. Most is azt hiszik, hogy megfulladt.

Akkoriban olyan sok ügynököt elveszítettek, hogy nem volt nehéz elhitetni velük.

- És anyukád meg apukád, ők hogy... ööö? - Elakadtam, mert rájöttem, hogy elég kínos témakört feszegetek.

- Anyu vízből áll. Ha az ember megpróbálja őt megérinteni, akkor egyszerűen keresztülnyúl rajta.

Ettől aztán nem lettem sokkal okosabb, de szerencsére Lend folytatta.

- A többi alapelemhez hasonlóan anyu kezében volt a választás, ő

elhatározta, hogy annyi évszázad után szívesen kipróbálná, milyen az élet emberként. Így halandó alakot öltött, apu és anyu pedig férfiként és nőként élt együtt. De nem tudta és nem is akarta a vizet örökre elhagyni. Akkor nem mondta meg apunak, de csak egy évre öltött emberi alakot, ami elég hosszú idő

volt ahhoz, hogy velem teherbe essen. - Elpirult. - Az év végén apunak egy fiút hagyott hátra, és visszatért a vízbe.

Ámulattal telve néztem rá, annyira hihetetlen volt az egész. Tehát helyes volt az első gondolatom, amikor megláttam Lendet, hogy olyan, mint az élő víz.

Kíváncsi lettem volna, hogy vajon Lish mit gondolt volna erről az egészről, végül is ő is vízi lény volt, de ekkor belém hasított a fájdalom, hogy a legjobb barátnőm ezt a srácot, akiért én annyira odavagyok, már nem ismerhette meg.

Ők ketten biztos, hogy nagyon jól megértették volna egymást.

- Te akkor a szó szoros értelmében egyedi vagy?

Vállat vont.

- Úgy tűnik. Amikor kicsi voltam, apunak nem volt könnyű velem. Azzal játszottam, hogy állandóan alakot változtattam. Neki kellett engem otthon tanítania, amíg elég idős lettem ahhoz, hogy felfogjam, nagyon veszélyes lenne, ha az emberek rájönnének, ki is vagyok valójában. Anyukámmal pedig már megismerkedtél, hát ő sem jelentett apunak túl nagy segítséget.

Bizonytalanul rám nézett, mintha azt várta volna, hogy elnevetem magam.

- Szóval ez a szitu.

Mosolyogva ráztam a fejem.

- Te annyira nagyon, őrülten jó fej vagy!

Látható megkönnyebbüléssel felnevetett.

Iszonyú boldog voltam. Részben, mert Lend mindezt elmesélte, azaz megbízott bennem, másrészt mert alapot adott annak a reményemnek, hogy lenne helyem ebben a családban. Ráadásul már körülbelül hat éve nem ültem autóban.

Irigyen sandítottam rá.

- Figyelj csak - szólt, amikor észrevette, mennyire bámulom -, jogsit nem tudok neked szerezni, de lenne egy jobb ötletem.

- Mi?

Vigyorgott.

- Mi lenne, ha holnap eljönnél velem a suliba? Mutatnék neked egy igazi öltözőszekrényt.

Attól tartok, hogy a visításom fülsüketítő volt.

Amikor befejeztük a bevásárlást (mivel alig vártam, hogy levessem magamról Lend cuccait, ezért az új holmikat nagyrészt magamon is hagytam), visszaültünk az autóba. Eléggé biztos voltam benne, hogy néhányszor azért lopva lecsekkolt.

Legalábbis reméltem, hogy így volt. Mindenesetre én is egynél többször néztem rá lopva.

- Éhség? - kérdezte, amikor kihajtott az autóval.

- Hú, majd’ éhen halok! - állapítottam meg csodálkozva. Egy pillantást vetettem a műszerfalon lévő órára. Már három óra volt.

- Akkor javaslom, hogy menjünk el enni valahová.

- És mi lesz a szobafogságoddal? - ugrattam.

- Apu csak annyit mondott, hogy sötétedésre legyünk otthon. De még nincs sötét.

Néhány háztömbnyire volt egy kis étkezde. Néhány bevetéstől eltekintve, amelyek amúgy is késő éjjel zajlottak, még nem jártam a keleti parton, így érdeklődve néztem körül. Egy csomó olyan fát láttam, amelyeken már megjelentek az első rügyek.

Beléptünk az étkezdébe, és leesett az állam.

Minden vendég paranormális volt.

- Te tudod, hogy ez a hely tele van vámpírokkal, vérfarkasokkal és pár olyan lénnyel, amilyeneket még életemben nem láttam, ugye? - suttogtam.

Lend nevetett, és leült az egyik kis zugban lévő asztalhoz.

- Persze, hiszen az apukámé az étterem!

- Ó!

- Miután anya visszatért a vízbe, ott állt apu egyedül az eléggé paranormális fiával. Tudta, hogy a kormányzati hatóságoknál egyes dolgok nagyon rossz irányba mennek, ezért elhatározta, hogy tesz valamit ellene. Ezért irányít egy földalatti szervezetszerűséget paranormálisoknak, megvédi őket az NPEH-val szemben, munkát szerez nekik és segít rajtuk, hogy a rossz hajlamaikat kordában tudják tartani.

- És mi van a vámpírokkal? Ha időről időre kiszívják valakinek a vérét, akkor egyszerűen nem néz oda?

- Számos más olyan forrás létezik, ahol vérhez lehet jutni. Mindenki tisztában van azzal, hogy apu nem segít nekik többet akkor, ha megszegik a szabályokat. Sokan közülük nagyon fiatalok. Még emlékeznek arra, milyen volt embernek lenni, és nem lelkesednek azért, hogy valakit megöljenek. A gondolatolvasási képességük pedig meglehetősen hasznos.

Elszégyelltem magam. Még soha nem jutott az eszembe, hogy a vámpírokról feltételezzek valami olyasmit, hogy lelkiismeret.

Lend vihogott.

- Toleránsak vagyunk, de azért szeretünk élni.

Megkönnyebbülten sóhajtottam.

- Akkor jó. Tulajdonképpen egész jól hangzik.

A hallottaktól igazából ideges lettem, és nem is kicsit. Persze mindez nagyon szuper, de az ember tényleg elvárhatja ezektől a lényektől, hogy az ösztöneik ellenére cselekedjenek? Ez veszélyes lehet. Hány ember életét szabad kockára tenni azért, hogy egy maréknyi vámpírnak több szabadságot nyújtsunk?

Töprengésemet egy pincérnő szakította meg, aki az asztalunkhoz jött, hogy felvegye a rendelést. Látszott rajta, hogy ismeri Lendet. Nagyon csinos volt, szőke haja, kék szeme és nagyon érzéki szája volt. Az álca alatt az arca éppolyan szép volt, csak éppen barnásszürkés foltok borították. Rendeltünk, aztán elfordult. Megint leesett az állam: az álca alatt a háta olyan üreges volt, mint egy öreg fa, és még farka is nőtt.

- Ez a lány micsoda? - suttogtam.

- Nona? Ő huldra. Egy fa szelleme.

Ahogy Nonát és a körülöttünk lévő többi paranormálist figyeltem, valami megváltozott bennem. Vidámak voltak, tele élettel, és senkit nem bántottak. Ez itt egy jó hely volt.

Én mindig azt hittem, hogy az NPEH egy tiszteletre méltó szervezet, mert védi az embereket. De azt is gondoltam, hogy segíti is a paranormálisokat.

Végül is munkát adott a vérfarkasoknak és a vámpíroknak, és minden paranormális a védelme alatt állt. De az, amit most megtudtam, egy egészen új látásmódot tárt fel előttem. Az NPEH mindent feketén-fehéren látott, az én számomra pedig egyre világosabbá vált, hogy a világ elsősorban a szürke különféle árnyalataiból áll. Biztos, hogy Lend apukájának sem volt száz százalékig igaza, de neki valószínűleg inkább igaza volt, mint az én korábbi munkaadómnak.

Aztán valami más jutott az eszembe.

- Ha te ezt mind tudtad az NPEH-ról, akkor hogy tudtál olyan nyugodt maradni, amikor mi… ők... ott fogva tartottak? Én biztos, hogy teljesen kikészültem volna az idegtől.

Lend nevetett.

- Hidd el nekem, én is félhalott voltam a félelemtől. Végig csak arra vártam, hogy felnyársalnak vagy valami hasonló. Szerencsémre a paranormális lényekkel kapcsolatos halálesetek egy kicsit elvonták a figyelmüket. Azt meg, hogy egyébként mi történt volna, nem is akarom elképzelni.

- Nem semmi. Én azt hittem, hogy te egy fantasztikus titkosügynök vagy, aki pontosan tudja, hogy mit tesz. Most pedig kiderül, hogy egyszerűen titokban megszöktél otthonról.

- Az biztos, hogy színészkedésben elég nagy gyakorlatom van. Végül is egész nap mást sem csinálok.

Ebben tényleg volt valami, valóban állandóan szerepet játszott.

- Mondjuk szerintem még így is nagyon vagány vagy.

- Hú, most az egyszer akkor szerencsém volt - sóhajtotta megjátszott megkönnyebbüléssel. - Bár előtted pont nem tudnék szerepet játszani.

Picit mosolygott, és szégyenlősen rám nézett. Furcsa lehetett neki, hogy én úgy láttam őt, ahogyan senki. Ez bejött nekem.

- Előttem nem is kell szerepet játszanod - válaszoltam elpirulva. Hú, ennél giccsesebb már nehezen lehetne a helyzet. Legközelebb majd kinyilvánítom előtte, hogy milyen csodaszépnek látom a valódi szemét és mennyire vágyom arra, hogy megfogja a kezem, de valahogy másképpen, mint a szokásos „itt a világvége, és én csak kedves akarok lenni” módon.

A mosolya csak szélesebb lett, de aztán folytattuk az evést. Ez jó is volt így, mert különben valószínűleg a következő pillanatban kibukott volna belőlem az, hogy „Figyelj csak, nem akarsz velem járni?”

Amikor felálltunk, a fél étkezde vidáman integetett Lendnek, és kíváncsian mustrált engem. Azt hiszem, egész jó volt így, hogy nem tudták, ki vagyok.

Igyekeztem senkit nem megbámulni, és úgy tettem, mintha nem látnám, hogy kik is voltak a jelenlévők valójában. A faszellem pincérnő mellett volt még egy nő, akinek az álcája alatt láb helyett uszony volt, rajta kívül számos vérfarkast és vámpírt fedeztem fel, és eléggé biztos voltam benne, hogy hátul a konyhán pár gnómot láttam dolgozni. Ez a hely még őrültebb volt, mint a központ.

Az, hogy eszembe jutott a régi otthonom, újra rossz lelkiismerettel töltött el.

Még azt sem tudtam, hogy Raquel jól van-e, és ő is biztos rengeteget aggódott értem. Másrészt viszont annyi minden volt, amiről soha nem mesélt nekem, amit eltitkolt előlem, hogy a lelki-ismeretfurdalásomat gyorsan düh váltotta fel.

Lishre megpróbáltam egyáltalán nem gondolni. Ha még a központban lennék, akkor a hiánya biztos valósággal lyukat fúrna a szívembe. De itt annyira távol voltam a régi életemtől, hogy valamelyest könnyebb volt. Egyszerűen elképzeltem, ahogy az akváriumában úszkál, kezével a képernyők előtt hadonászik, a számítógépet pedig sípjelezésre készteti.

- Legjobb, ha felhívok pár embert és megkérdezem, hogy miről maradtam le a suliban - sóhajtott Lend, amikor hazaértünk, és elővette zsebéből a mobilját.

- Lend? - kiáltott David.

- Igen - felelt a fiú. - Hazajöttünk és ettünk is.

- Tudom. Nona felhívott és mondta, hogy ott voltatok.

Lend beszélgetni kezdett telefonon a barátjával. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek magammal. Az első gondolatom az volt, hogy felmegyek a szobájába. Tulajdonképpen korábban mindig azt hittem, hogy a központ klausztrofóbiássá tett, de időközben inkább az lett a gyanúm, hogy épp az ellenkezője volt igaz. Ma annyit voltunk úton, hogy egészen feszült lettem tőle.

Örültem, hogy végre hazaértünk. Te jó ég, mennyire nem vagyok vagány csaj!

Ráadásul még nem nagyon emésztettem meg, amit Lend mesélt, főleg a sterilizációt.

- David? - szóltam, a konyhába lépve.

- Igen? - nézett fel Lend apukája.

- Én… szóval én ezt nem tudtam, mármint hogy mi zajlik az NPEH-nál. -

Bűntudatomban lehorgasztottam a fejem, hiszen eszembe jutottak azok a vérfarkasok, akiket befogtam. Cserbenhagytam őket, és boldogan üldögéltem itt, ebben a biztonságos, barátságos házban. - Szeretnék segíteni, ha tudok.

- Nem akarom, hogy ebben az ügyben továbbra is részt vegyetek, ezt már mondtam neked és Lendnek is.

- Nem, nem arról a gyilkosról beszélek. Most nem rá gondoltam. Abban szeretnék neked segíteni, amit a paranomálisokért teszel. - Hirtelen eszembe jutott valami. - A vérfarkasok! Az összes vérfarkast kihozták a központból.

Talán tudnánk tenni értük valamit.

- Hová vitték őket a központból? - David felállt.

Az eufóriám kicsit lelohadt.

- Hát azt nem tudom. Egy tündérnek azt a parancsot adtam, hogy hozza ki őket, hogy biztonságban legyenek. De fogalmam sincs, hová vitte őket. A központ Kanada északkeleti részén található, ha ez segít. Talán csak egyszerűen kivitte őket a központból?

- Kanadában?

- Igen, az amerikai SZPEH természetesen azt akarta, hogy a központ itt legyen, de a többi állam hatalmas tiltakozást szervezett a terv ellen: Az amerikai SZPEH-t mindenki utálta, mert ti mindig a legújabb technológiával dolgoztatok.

Szóval az NPEH alapításának az volt a feltétele, hogy a szervezet központja nem lehet amerikai földön. Végül is Kanada mellett döntöttek, mert az bizonyos mértékig. semleges területnek számított.

Politika? Jobb, ha nem is beszélünk róla!

David eltűnődve ráncolta a homlokát.

- Ha továbbra is felügyelet nélkül vannak, akkor lehet esélyünk. Teszek egy próbát, és érdeklődöm pár kontaktszemélynél, akik tudhatnak valamit.

Valahol csak lenniük kell.

- És mi van a lábbilincsükkel?

- Evie, mi már elég régóta dolgozunk az NPEH ellen. Ez pedig nem működne, ha nem lenne pár belső emberem a központban. Megoldjuk.

Mosolygott, én pedig egy kicsit jobban éreztem magam. Legalább Charlotte-nak tudok segíteni. Remélhetőleg.

De amikor megemlítette, hogy vannak emberei az NPEH-nál, rögtön eszembe jutott Raquel. Idegesen krákogtam.

- Ö, talán azt is ki tudnád deríteni, hogy mi van néhány barátommal?

- Ha Raquelre célzol, akkor már aktiváltam néhány forrásomat. Szólni fognak, ha megtudnak valamit róla, a hollétéről.

Megkönnyebbülten sóhajtottam.

- Köszönöm!

Átmentem a nappaliba, és leültem Lend mellé. Nem olyan közel, amennyire szerettem volna, de azért elég közel.

Pár perc múlva befejezte a telefonálást és sóhajtott.

- Nekem végem. Ezt az életben nem fogom tudni bepótolni. Bocs, egy pillanat, mindjárt jövök. Csak meg akarom nézni, hogy egyáltalán melyik könyvem van itthon, és hol kezdjek neki az egésznek.

Felkapta a bevásárlószatyrokat és felrohant a szobájába.

Irigyen néztem utána. Neki legalább volt egy saját élete. Ezért még a házi feladatokra is hajlandó lennék.

- Ó! - szólt Arianna kifejezéstelen hangon. Éppen bejött, és nem tűnt túl lelkesnek amiatt, hogy én is itt vagyok. - Tévézni akartam - tette hozzá, és olyan pillantást vetett rám, amivel azt üzente, hogy „és ebben te sem fogsz megakadályozni”.

- Csak nyugodtan - feleltem, de egy tapodtat sem mozdultam, és pillantásommal a tudomására adtam, hogy „ne hidd, te kis vérszívó, hogy meg tudsz felemlíteni”.

A kanapé melletti fotelba huppant, és felkapta az asztalon lévő

távirányítókat. Miután végigment egy menüsoron, kiválasztott egy műsort és megnyomta a play gombot.

- Ez nem lehet igaz! - Felültem. - Imádom ezt a részt!

- Te szoktad nézni az Easton Heightsot?

- Persze, ez a világ legtutibb sorozata!

- Abszolút! - Álcáján a szeme lelkesen felvillant. Még az alatta lévő halott szempár is egy kicsit élénkebbnek tűnt. - Ki kellett hagynom pár részt, mert a tökfej keresésében kellett részt vennem - magyarázta, és komor pillantást vetett az éppen bejövő Lendre.

Lend visszaült a kanapéra, közelebb hozzám, mint az előbb, és akkor vette észre, hogy megy a tévé. Felsóhajtott.

- Hát ez nagyszerű. Megpróbálok…

- Pszt! - mondtuk egyszerre a vámpírlánnyal.

Miután minden részt megnéztünk, amit Arianna kihagyott, elég heves vitába bonyolódtunk arról, hogy a srácok közül ki passzol a legjobban Cheyenne-hez.

A vita nem volt olyan vidám, mint Lishsel szokott lenni, de el kell ismerni, hogy Arianna is elég jól képben volt. Kíváncsi lettem volna, hogy Lish mit szólna ahhoz, hogy a sorozatunkat egy jelöletlen vámpírnővel nézem. Az viszont biztos, hogy a vitában velem értett volna egyet.

- Te is pontosan tudod, hogy ő és Landon összetartozik!

- Á, dehogy! Az a srác soha nem fog megjavulni. Cheyenne-nek végre fel kellene fognia, hogy Alex tudná őt boldoggá tenni.

- Ezt nem mondhatod komolyan! Már nem emlékszel arra, amikor Alex annyira részeg volt és a klubban Carysszel kezdett kavarni, mielőtt rájött, hogy ők tulajdonképpen unokatestvérek? Ez aztán tényleg igazán felelősségteljes viselkedésre vall.

Lend felállt.

- Evie, holnap reggel elég korán kell kelnünk, a suli miatt.

- Igen, tényleg! - Én is elég fáradt voltam. - Még nem fejeztük be a vitát -

figyelmeztettem Ariannát.

Lenddel felmentünk a lépcsőn.

- Nyugodtan aludj megint a saját szobádban - javasoltam.

- Nem fontos. Már nincs telihold, szóval Stacey és Luke újra aludhatnak egy szobában. Alszom majd a másikban.

- Én is aludhatok abban.

Mosolyogva vállat vont.

- Már betettem a cuccaidat a szobámba. Ne aggódj! Majd holnap kitaláljuk, hogy hosszú távra melyik szoba lenne jó neked.

Ez jól hangzott. Nagyon, nagyon jól. Elmentem még a fürdőszobába és alváshoz készülődtem. Aztán még találkoztunk egyszer a folyosón.

- Nagyon jó nap volt a mai, kivéve persze Reth támadását.

- Szerintem is.

Elhallgattunk, és aztán különleges arckifejezéssel előrehajolt. Egy pillanatig azt hittem, hogy megölel, vagy te szent sípjel, megcsókol, de valahogy félúton megállt. Végül csak mosolygott, és annyit mondott: - Jó éjt!

- Ö… igen... jó éjt! - feleltem, de alig tudtam leplezni csalódottságomat.

Soha nem fog megcsókolni?

-

Suli és suta tréfák

 

MÁSNAP REGGEL KORÁN ÉBREDTEM. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy nem álmodtam semmit, egyúttal óriási izgatottságot éreztem amiatt, hogy egy valódi, igazi gimibe fogok elmenni. Zuhanyoztam és összekészülődtem. Jó érzés volt, hogy most már meg tudtam csinálni a frizurám, ki tudtam sminkelni magam, így minden kicsit hétköznapibbnak, normálisabbnak tűnt. Azt a fölsőt vettem fel, amit Lend választott nekem (rózsaszínű flitterekkel, nagyon aranyos volt), és végül a megbeszéltnél háromnegyed órával korábban elkészültem.

Lend még fel sem ébredt. Mivel nem nagyon tudtam mást kezdeni magammal, lementem a konyhába, hogy megreggelizzem.

Lend apja Ariannával és a két vérfarkassal ült az asztalnál.

- Ó, jó reggelt! - köszöntem, és valahogy az volt az érzésem, hogy zavarok. David rám mosolygott, és még Arianna is bólintott. Csak Stacey és Luke kerülte a szemkontaktust. Azt hiszem, hogy féltek tőlem. Őrület.

- A zabpehely a kamrában van, nyugodtan szolgáld ki magad - mondta David.

Így is tettem, és miután találtam egy tálat és egy kanalat is, leültem a konyhapulthoz. Tényleg igyekeztem, hogy ne figyeljek arra, hogy mit beszélnek, de a konyha elég kicsi volt.

- Ha legalább tudnánk, hogy hogyan öl.

- Egy pillanat. - Hátrafordultam. - Arról a lányról beszéltek, aki gyilkolja a paranormális lényeket? Én láttam, hogyan csinálja!

- Komolyan? Hogyan? - Izgatottan és kíváncsian néztek rám.

- Elég különös az egész. Egyszerűen ráteszi a kezét a mellkasukra, és ettől meghalnak. Egy tenyérlenyomat marad utána, ami aranylóan fénylik, de aztán gyorsan elhalványul. Nem hiszem, hogy bárki más látja rajtam kívül.

- Meg tudod mutatni, hogy pontosan hogyan öli meg az áldozatait? - David felállt. - Biztos vagy benne, hogy nincs fegyvere?

- Igen, biztos, hogy nincs.

Arianna ajánlkozott.

- Mutasd meg rajtam!

Ez azért több volt, mint kellemetlen. Egyszerűen nem volt gusztusom hozzá, hogy a kezemet Arianna mellkasára helyezzem, még akkor se, ha nem lett volna halott. Nem nekem való az ilyesmi. De David várakozva nézett rám, ezért vállat vontam.

- Jó, szóval odament az emberekhez, kinyújtotta a kezét és.

Abban a pillanatban, ahogy megérintettem, Arianna szeme kitágult.

Elkezdett rángatózni, és borzalmas hangon sikítani.

David visszahőkölt, én is felkiáltottam, és rémülten rántottam el a kezem.

Úristen, mit tettem? Tényleg olyan lennék, mint Vivian, a gyilkos? Zavartan vártam, hogy megjelenjen az aranyszínű tenyérnyom, és Arianna összeessen. Az egyik részem, egy apró, szörnyű részem viszont izgatottan várta, hogy ez milyen érzés lesz.

Rángatózása ekkor vihogásba ment át.

- Haha, rajtakaptalak!

Aztán már összegörnyedve röhögött.

A konyhapultra támaszkodva kapkodtam a levegőt. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, és akkorát öklöztem a vállába, hogy majdnem összeesett.

- Te hülye! Mi a fene volt ez?

David nagyot sóhajtott.

- Ez tényleg nagyon rossz poén volt, Arianna.

Az asztalnál Stacey Luke mellkasára borult. Sírt és úgy tűnt, hogy Luke a legszívesebben felmetszené Arianna torkát.

- Na, lazulj már el egy kicsit! - mondta Arianna nevetve. - Szerintem iszonyúan poénos volt, ismerd már el te is! Látnod kellett volna az arcodat.

Komolyan azt hitted, hogy megöltél?

- Igen, és most azt kívánom, hogy bárcsak megtettem volna.

Dühösen néztem rá. Ráadásul újra felidéződött bennem a buta álmom, és állandóan Vivianre, a tűzlányra kellett gondolnom.

- Szép jó reggelt mindenkinek! - Lend jött be a konyhába, de az arcunkat látva, megtorpant. - Lemaradtam valamiről?

- Csak Arianna stand-up show-járól - mormogtam, és visszaültem, hogy tovább kanalazzam a zabpelyhemet.

- Evie megmutatta, hogy a tűzlány miként öli meg a paranormális lényeket, és Arianna úgy gondolta, hogy az egészet nagyobb drámaisággal is elő

lehet adni - fűzte hozzá David szárazon.

- Annyira szuper volt - lelkendezett a vámpír, aki végre úgy tűnt, hogy félig-meddig lenyugodott.

- Mi újság a verssel? - kérdezte Lend. - Rájöttetek már valamire?

David a fej ét rázta.

- Nem, nem, te ezzel ne foglalkozz! Hallgatózási tilalom! Még csak eszedbe se jusson! Ne is gondolj arra, hogy erre gondolj, oké?

- De én…

- Nem, komolyan beszélek. Ugyanez érvényes Evie-re. Ez nem a ti problémátok.

Lend egy tál zabpehellyel duzzogva ült le mellém.

Őszintén szólva, én annyi ideig voltam nyomás alatt, hogy megkönnyebbülést jelentett a számomra, hogy a felelősséget most átadhatom a felnőtteknek. A magam részéről egyáltalán nem akartam tündérekről vagy őrült, égő lányokról töprengeni. Én biztos, hogy tartani fogom magam David szabályaihoz. Eljött végre az idő, hogy valóban egy tizenhat éves lány lehessek.

Hirtelen rossz lett a lelkiismeretem, mert eszembe jutott Lish élettelen teste, de elhessegettem a képet. Ez a harc nem az enyém volt. Én már megtettem a magamét.

- Már útra kész is vagy? - kérdezte Lend.

- Persze - feleltem. Nagyon vágytam arra, hogy valami elterelje végre a figyelmemet. - Sok paranormális jár a sulidba? Vámpírok például vannak? -

kérdeztem.

Arianna lenézően fújtatott egyet.

- Mégis miért kellene egy vámpírnak gimnáziumba járnia?

- Ez szuper, akkor ma végre valahára nem kell veled lógnom. Már emiatt is odavagyok a suliért.

- Indulnotok kellene - figyelmeztetett David, és egy pillantást vetett az órára.

Szinte ugráltam örömömben, miközben követtem Lendet a kocsihoz.

Egy hosszú téglaépület mellett fordultunk be, és egy zsúfolt parkolóban álltunk meg. Türelmetlenül ugrottam ki a kocsiból. Lend még megkereste a hátizsákját és a könyveit.

- Először a titkárságra kell mennünk, és bejelentenünk téged.

Egy dupla üvegajtón léptünk be, a bejáratnál pedig pár jókedvű irodai alkalmazott köszöntött bennünket. Lend megnyerő mosollyal üdvözölte őket.

- Szeretném megmutatni az igazolásomat, mert hiányoztam. És hoztam magammal valakit. Azt hiszem, hogy apukám már telefonált miatta.

- Ó igen, így van - válaszolta az egyik hölgy, egy kerekded, rövid, vörös hajú nő. - Beteg voltál, kisfiam?

- Igen, elég szörnyű volt. - Lend átnyújtott egy papírt. A hölgy egy pillantást vetett rá, aztán beírt valamit a számítógépébe. Kisvártatva adott nekem egy látogatói igazolványt, amit nem túl nagy lelkesedéssel, de a pólóm szélére tűztem. Nem éreztem túlontúl coolnak.

- Rendben, készen vagyunk.

- Köszönjük!

Eléggé izgatott lettem, amikor befordultunk a hallba. Őrület volt. Komolyan, szinte hihetetlen. Oké, a suli kicsit lepusztult, ütött-kopott volt, de a diákok!

Mindenhol tinik! Állati normális tinik, akiknek fogalma sem volt semmiről.

Ilyen sokkal egyszerre még életemben nem találkoztam. Lenddel besoroltunk a többiek közé, és együtt vonultunk végig egy folyosón. Senki nem tanúsított különösebb érdeklődést irántunk. Egyesek lökdösődtek, mások hangosan köszöntek egymásnak vagy éppen sértegették egymást olyan szavakkal, amiket még soha nem is hallottam, de legszívesebben azonnal kipróbáltam volna őket.

Benne voltam a dolgok közepében!

Normális voltam! A mennyországban éreztem magam!

Lefordultunk egy oldalfolyosón. Lend megállt, és drámai mozdulattal kinyújtotta a kezét.

- Ezennel bemutatom az öltözőszekrényemet!

Jellegzetes kórházi kékeszöldre festett szekrény volt. A festék a sarkokon már lepattogzott, és láthatóvá vált az alatta lévő bézs színű festék.

Megérintettem a hideg fémet.

- Na, olyan, mint ahogy elképzelted? - kérdezte Lend.

- Egy álom valóra vált - suttogtam, majd prüszköltem a nevetéstől. - Most őszintén, itt minden annyira klassz! Fel se tudom fogni, hogy te mindennap itt lehetsz!

- Furcsa, mert itt a legtöbben, engem is beleértve, pontosan az ellenkezőjét kívánjuk.

- Igen, mert fogalmatok sincs, milyen jó dolog normálisnak lenni. Nos. -

Csípőre tettem a kezem és körülnéztem. - Easton Heights tanulmányaim alapján valamikor a mai nap folyamán egy lány miatt verekedésnek kellene kitörnie, mire egy könnyekkel spékelt cicaharc következik a lányvécében. Ugye jobb, ha nyitva tartom a szemem? Vajon én is belevessem magam a cicaharcba, vagy csak a szemlélője legyek?

Lend nevetett.

- Elég valószínűtlen, hogy ez így meg fog történni. Most órák lesznek, aztán ebédelünk, majd megint tanítás, és addigra te is rájössz, hogy a gimi egyszerűen halálunalmas.

- Soha - feleltem vigyorogva. - Nekem borzasztóan bejön.

Életem egyik legszebb napjának végén az autóban ültünk, és arra vártunk, hogy haladjon a parkolóban a sor.

- Na, hogy tetszett? - kérdezte Lend.

- Majd meglátjuk - feleltem töprengve. - A töri unalmas, de ezt már korábban is tudtam. Néhány tantárgy nagyon komolytalan, ez viszont meglepett.

A normális emberek is lehetnek furcsák, ezt mondjuk gondoltam. Nincsenek olyan pocsék teremtmények, akiket sokkolóval kéne kiiktatnom, ez mindig pozitívum. Összefoglalva: elég jó hely ez a gimi.

Valóban így volt. Még egy rajzórára is beülhettem. A tanár azt akarta, hogy álljak az osztály elé, hogy le tudjanak rajzolni, ami szinte még annál is rosszabb volt, mint egy vámpírokkal teli szoba. Náluk legalább tudta az ember, hogy mi jár a fejükben.

Amikor elhagytuk a parkolót, egy sarkon egy táblát láttam kitéve, amin a diákokat arra szólították fel, hogy jelentkezzenek önkéntes segítőnek a szalagavató bálra.

- Nem korábban volt a szalagavatótok?

- Ö, nem.

Lend hirtelen elhallgatott, és idegesen fészkelődött az ülésen.

Hú, de durva, most biztos azt gondolta, arra utalgatok, hogy igazán illene meghívnia, de ez neki kellemetlen, mert esze ágában sem volt semmi ilyesmi. A hazaút feléig egy szót sem szólt. Ez a szép nap romokban hevert. Bravó, Evie!

- Szóval - szólalt meg végre -, szóval szeretnél esetleg, persze biztos nem lesz valami nagy durranás, de szeretnél esetleg eljönni a szalagavatóra? Velem?

- Komolyan?

Vállat vont, de továbbra is az utcát nézte.

- Nem muszáj tényleg, csak arra gondoltam, hogy esetleg…

- Hát persze! Nagyon is! Ez óriási! Úgy értem, hogy biztos nagyon vicces lesz, nem?

Egész jégtömböket tudtam volna felolvasztani, annyira sugároztam az örömtől. Lend arcán is lassan megjelent egy mosoly, és csak ekkor tudatosult bennem, milyen idegesnek tűnt előtte. Nem csoda, hogy megkukult.

- Örülök! Biztos jól fogunk szórakozni.

A délután hátralévő része gyorsan eltelt. Akárhányszor eszembe jutott a szalagavató, úgy éreztem magam, mint aki becsiccsentett, annyira valószínűtlennek tűnt nekem az egész. Ez nem is az én életem! Te jó ég, annyira izgalmas volt! Szalagavatóra megyek, méghozzá Lenddel!

Síró farkasok

 

A VACSORA KICSIT ELFOGÓDOTT HANGULATBAN TELT. Végeredményben már évek óta nem voltam rendes családi vacsorán vagy ebéden. A központban néha együtt ettem Raquellel vagy Charlotte-tal, de egyébként többnyire magammal vittem a tányéromat az adatfeldolgozó központba, ami azért nem ugyanolyan volt, mintha Lish mellettem ült volna.