- Csak egy perc!

Raquel sóhajtott („Remélem, csak viccelsz”), de aztán követett a művészboltba. Kiválasztottam egy jópofa vázlattömböt, néhány rajzszenet és a biztonság kedvéért pár színes ceruzát és pasztellkrétát is.

- Új hobbi? - kérdezte Raquel, miközben fizetett.

- Igen, gondoltam, a falamat most egy időre békén hagyom.

Bár Raquel jóindulatúan szemet hunyt művész „kicsapongásaim” felett, tudtam, hogy nem lelkesedik értük.

Elhagytuk a bevásárlóközpontot és befordultunk egy kis mellékutcába.

Raquel megbizonyosodott arról, hogy senki sem lát minket, majd transzportot kért, és rögtön meg is jelent előttünk egy kapu. Feltételezem, hogy ennyi előnye például megvolt annak, hogy ő Raquel, mert nekem a transzportra mindig kellett pár percet várnom. Ugyanaz a tündér jött, aki engem is hozott, és kézen fogott bennünket. Nem lett volna furcsa, ha a hazugságom miatt dühös lett volna, de a tündéreket csak az érdekli, ami őket érdekli - már ha értitek, amit mondani szeretnék. Nem is nézett rám.

A központba érve Raquel segített az összes cuccot felvinni a szobámba.

Miután letettük a bevásárlószatyrokat, a vállamra tette a kezét, és a szemembe nézve kérdezte:

- Minden oké?

- Hát persze - válaszoltam mosolyogva.

Elégedettnek tűnt és elment.

A mosoly nyomban lehervadt az arcomról. Semmi sem volt oké, és nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy valaha is oké lesz.

 

ÁTLÁTOK RAJTAD

 

MÁSNAP REGGEL IS POCSÉK HANGULATBAN ÉBREDTEM. Még egy éjszakai Easton Heights maratoni adás sem tudott felvidítani. Sőt, éppen ellenkezőleg, valahogy még rosszabbul éreztem magam tőle. Tudtam, hogy a sorozat nem a valódi életről szól, de mégis arra emlékeztetett, ami nekem soha nem adatik majd meg: szalagavató, cicaharcok, legjobb barátnők, olyanok, akiknek lábuk is van és levegőt vesznek, és egy barát. Igen, főleg egy barát.

Hívtam Lisht a videón.

- Raquel ma szabad lesz valamikor?

A fejét rázta.

- Nincs ma itt egyáltalán, egész nap megbeszélései vannak. Felhívjam?

- Nem, nem annyira fontos. Csak kérdezni akartam tőle valamit, de nem sürgős.

Mosolyogva integettem, és kikapcsoltam a képernyőt. Aztán feltúrtam a bevásárlószatyraimat, és végül egy zebramintás kötött ruhát húztam elő, hozzá rikító rózsaszín, tűsarkú csizmát. Jó, talán egy icipicit, leheletnyit túlöltöztem, de ha az ember egy olyan helyen él, ahol minden fehér, akkor néha kénytelen egy kis színt vinni a hétköznapokba. Egyébként a csizma nem dobott fel annyira, mint hittem. Mindegy, azért jól néztem ki.

Fogtam a rajzszerekkel teli szatyrot, és már épp indulni akartam, amikor támadt egy kiváló ötletem. Néhány évvel ezelőtt Raqueltől görkorcsolyát kaptam karácsonyra. De akkora káoszt sikerült okoznom, amikor a folyosókon száguldoztam, és mindennek és mindenkinek nekimentem, hogy elkobozta.

Viszont az íróasztalomnál lévő szék görgős volt. Ha nem lesz jobb kedvem attól, hogy ezen száguldjak végig a folyosókon, akkor tényleg reménytelen eset vagyok.

Felakasztottam a zacskót a szék támlájára, és kitoltam az ajtó elé. Aztán nekifutottam és ráugrottam a székre, ami egészen addig gurult, míg nekimentem a falnak. Kerülőutat választottam, de így is néhányan megütközve néztek rám útközben. Lend folyosójára érve úgy döntöttem meg a felsőtestem, hogy sikerült begurulnom a szobájába, és éppen félúton álltam meg a bejárat és az ágya között, amikor felborultam. A fiú arca meglepetést tükrözött.

- Helló! - üdvözöltem vihogva.

- Szia! - köszönt ő is.

Ma megint a sötét hajú, sötét szemű srác volt. Jó választás.

- Nos, szóval… - felugrottam, és megigazítottam a ruhámat. - Igazad volt.

- Igazam?

- Hm, igen. Az NPEH számára nem vagyok több egy tündérnél. Eddig azt hittem, hogy ők jelentik a családomat, de kiderült, hogy valójában megfigyelés alatt állok. Óriási, ugye?

- Sajnálom. - Úgy tűnt, hogy komolyan így is gondolja.

- Abban viszont biztos vagyok, hogy tévednek. Ha a tükörbe nézek ugyanis, akkor csak saját magamat látom. Semmi mást.

Már megszállottként rágódtam ezen, és teljesen világosnak tűnt: ha paranormális lennék, akkor azt látnom kellene.

- Szóval másokon is keresztüllátsz? Nem csak rajtam?

Tulajdonképpen nem szabadott volna erről beszélnem, de már nem törődtem ezzel.

- Bocs, de ilyen értelemben nem te vagy az egyetlen - árultam el, majd vigyorogva folytattam. - Ha valaki paranormális, akkor látom őt, függetlenül attól, milyen álca mögé bújik.

- Vaó! Nem rossz.

- Igen, hasznos tud lenni. Ja, hoztam neked valamit.

Odaadtam neki a szatyrot.

Amikor belenézett, szélesen elmosolyodott.

- Köszi, ez óriási!

- Gondoltam, hogy egy kicsit tanítgathatnál. Alakokat például tényleg nem tudok túl jól rajzolni.

- Viszont szuper alakod van!

Hűha, flörtöl velem! Nevettem és éreztem, hogy elpirulok.

- Olyan hülye vagy! - böktem ki.

Ő is nevetett. Az ágy szélére ült és az ágyra csapva jelezte, hogy üljek oda.

A következő órában elmagyarázta, hogy lehet megtalálni a helyes arányokat, és hogyan tudjuk ezeket rajzban kifejezni. Még ezután is kicsit pocsék volt a kedvem, de azért jobban éreztem magam. De a legjobb az volt, hogy vele voltam.

- És tényleg mindenen keresztüllátsz? - kérdezte, miközben újabb vázlatot készített rólam.

Lenyűgözve néztem az összjátékot az álca keze és alatta, saját lényének a keze között.

- Nem, a ruhán például nem látok át. Csak az álcán keresztül. Esetedben most a ruhán is, mert a ruhád nem igazi. - Döbbenten hallgattam el egy pillanatra. - Úgy értve, hogy természetesen nem nézek oda. A valódi arcodat nehéz felismerni, de én szeretem nézni az igazi arcodat. Persze eszemben sincs olyasmit bámulni, ami... Hú, ez most elég szörnyen hangzik.

Furcsa arcot vágott, mintha nem nagyon tudná, mit is gondoljon.

- Hm. Eddig tényleg nem volt még ilyen jellegű problémám. Talán legközelebb hozhatnál egy rövidgatyát.

Még mindig zavarban voltam, de bólintottam. Gyorsan témát akartam váltani, ezért megkérdeztem:

- És te? Te csak képeket vetítesz, vagy tényleg hosszabb lesz a hajad?

Egy pillanatra felfénylett, és a korábbi rövid ujjú helyett egy hosszú ujjú ing jelent meg rajta. Kissé félve, de megérintettem az anyagát. Bár éreztem valamit, de ez a valami túl sima volt ahhoz, hogy igazi legyen.

- A haj ugyanígy működik.

- Ez őrület. - A másolt textilt megdörzsölgettem az ujjammal. - Érzed, amikor a ruhádhoz érek? Olyan, mintha a részed lenne?

A fejét rázta.

- Nem egészen. Fogalmam sincs, hogy hogy csinálom, vagy hogy működik az egész.

- Ezért törtél be ide? Hogy rájöjj, hogy ki vagy, mi vagy?

Nevetett.

- Nem, engem nem érdekel, hogy az NPEH engem melyik kategóriába sorol.

- Igazad van, engem sem érdekel. De akkor miért törtél be?

- Majd máskor elmondom, jó?

Akármennyire is tudni szerettem volna, éreztem, hogy tulajdonképpen nem is annyira fontos. Végül is egyikünk se fog innen olyan gyorsan elszabadulni.

- Rendben - feleltem.

- Hogy bírod ki ezeket a furcsa transzportokat? - kérdezte. - Amikor megfogtam ennek a nőnek a kezét, fogalmam sem volt, mi fog történni. Nagyon koncentrálnom kellett, hogy ne veszítsem el közben a józan eszemet.

- Igen, a tündérösvények. Tisztára hányingere van az embernek, ha rajtuk utazik. És nem is tudtad, hogy ő tündér?

- Őszintén szólva, nem tudok túl sokat a tündérekről.

- Szerencséd van, jobb is így.

- Miért? Hiszen hasznos, ha az ember bárhová kaput tud nyitni.

- Persze, nagyon hasznos, de ezért állandóan küszködnie kell az embernek velük.

Ezzel elkezdtem mesélni és mesélni, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy mindent elmondtam neki a tündérekről, amit csak tudtam. Nem tudtam biztosan, hogy az NPEH hány tündért tart az ellenőrzése alatt, de azok, akik a mi fennhatóságunk alá tartoztak, utáltak bennünket ezért. Ezenkívül azt is hallottam, hogy a tündéreknek különböző fajaik vannak, bár nekem csak egyfélék voltak: szépek, hatalmasak és totál pszichotikusak. Amennyire tudtam, elmagyaráztam, hogy a saját kényük-kedvük szerint miként manipulálják a való világot, és hogyan utaznak az ösvényeiken a föld és a tündérbirodalom között.

Ez egy olyan téma volt, amiről Raquel nem beszélt sokat. Mindig úgy tett, mintha a tündérek csak azért lennének, hogy bennünket szállítsanak, de nekem az volt a gyanúm, hogy sok mindent elhallgatnak. A téma megkoronázásaképpen meséltem még arról a sok ügynökről, akik az évek során csak azért tűntek el, mert rosszul fogalmazták meg a névre szóló parancsot.

- De miért működik együtt velük az NPEH, ha ilyen gonoszak? - kérdezte Lend, láthatóan összezavarodva.

- Nem gonoszak. Ha pontosan szeretnénk fogalmazni, akkor még azt sem lehet mondani, hogy különösebben erkölcstelenül cselekednének, mivel nem ismernek semmilyen erkölcsöt. Egyszerűen teljesen másképp gondolkodnak, mint mi. Egy tündérnek csak az számít, hogy ő mit akar, és ez jelenti számára a jót. Minden más felesleges. Az teljesen normális, hogy valakit elraboljanak, mert kell nekik az az ember, és ezért egyszerűen magukkal viszik. Vagy ha megölnek valakit. Ha valaki halhatatlan, akkor ugyan mennyit számít neki egy halandó élete? Ha az ember mindenféle időn kívül él, akkor teljesen közömbös, hogy elvesz valakitől negyven évet, ami talán még hátra volna neki. Ebből a szempontból teljesen közömbösek.

- Akkor te szereted a tündéreket?

- Te jó ég, dehogyis! Szerintem az, hogy együttműködik velük az NPEH, a legostobább dolog, amit csak tehet.

- De akkor miért van így mégis?

- Az első névre szóló parancs, amit minden tündér megkap, az az, hogy szolgálniuk kell az NPEH-t. Az NPEH-ban azt hiszik, hogy az ellenőrzésük alatt tartják a tündéreket, de tudom, hogy ez nincs így - feleltem komoran.

- Te jó ég, hogy tud valaki ilyen jól rajzolni? - kérdeztem, Lend rajzára nézve.

- Nagyon jó az alany. Csinos vagy egyébként.

A mosolya alapján nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolja vagy csak ugrat.

- Legközelebb, ha hozom neked a sortot, kaphatsz egy ilyen csizmát is.

Nevetett.

- Attól még, hogy tudok úgy kinézni, mint egy lány, ez nem jelenti azt, hogy úgy is akarok öltözni.

- Akkor jó. Valószínűleg a lábad sem olyan jó.

Felálltam, és kiegyenesedtem.

- Elmegyek. Elvileg nem is tudom, hova dugtak téged előlem.

Rákacsintottam.

- Vidd inkább magaddal, és gyakorold a rajzolást! - szólt Lend, és felém nyújtotta a rajztömböt meg a ceruzákat. - Jössz majd megint?

- Persze. Te vagy itt messze a legjobb fej.

Mosolygott, és megjátszott komolysággal a fejét rázta.

- Azért ne bízd el túlzottan magad! A konkurencia nagyrészt élőhalottakból áll.

Visszaültem a székemre, és kifelé gurultam a szobából. Hangtalanul nevetve nézett utánam, én pedig viccelődve, szalutálva búcsúztam.

A szobámba érve elővettem a rajztömböt, és megnéztem a rajzait. Az övéhez képest az én rajzaim nagyon silányak voltak, ellenben most sokkal, de sokkal jobban éreztem magam. Elővettem a ceruzáimat, és elkezdtem rajzolgatni.

A következő héten egyszer sem tudtam elszökni Lendhez. A tanítás és Raquel mellett, aki túlaggódva (azaz halál idegesítően) törődött velem, nem maradt egy szabad percem sem. Minden egyes nap, amikor nem láttam a fiút, még jobban frusztrált, mint az előző. Végre eljött a hétvége, én pedig abba a hiú reménybe kapaszkodtam, hogy Raquelnek ezúttal valami dolga akad.

Ám a remény utolsó szikrája is kialudt bennem, amikor vasárnap reggel, éppen amikor készülődtem, az ajtóm halk zümmögéssel kinyílt, és Raquel vonult be mosolyogva.

- De jól nézel ki! - mondta.

Még jó, hogy jól néztem ki, mivel Lendhez indultam.

- Mi újság? - kérdeztem erőltetett mosollyal.

- Semmi, csak arra gondoltam, hogy elmehetnénk ma valahová együtt.

Hová szeretnél? Strandra, moziba vagy vásárolni?

- Komolyan?

Ez most új volt nekem, mivel ezeket a kiruccanásainkat rendszerint percre pontosan meg kellett szervezni. Általában egyébként múzeumba mentünk, olyanba, aminek valamilyen köze volt az aktuális tananyaghoz. Amikor még kisebb voltam, akkor élveztem ezeket a programokat, mert a teljesen normális emberek között bóklászva, úgy tehettem, mintha Raquel az anyukám lenne.

Természetesen az illúzió gyorsan szertefoszlott, legkésőbb akkor, amikor a tündérösvényen visszaindultunk.

- Az utóbbi időben mindketten nagyon el voltunk foglalva. Szerintem megérdemlünk egy kis kikapcsolódást - mondta.

- Oké, jó ötlet! - feleltem, de komolyan is gondoltam. Bár nagyon szerettem volna Lenddel találkozni, az is igaz volt, hogy egész héten bent kuksoltam a központban.

Raquel kommunikátora csipogni kezdett. Egy pillantást vetett rá, és a homlokán lévő ránc elmélyült. Amikor pedig egy sóhaj szokott következni, káromkodott egyet. Emlékeim szerint ilyen korábban még soha nem fordult elő.

Akármiről volt is szó, valami nagyon bosszantó dolog lehetett.

- Sajnálom! - kiáltotta, az ajtó felé rohanva. - Vészhelyzet!

- Semmi baj!

Persze szerettem volna tudni, hogy mégis mi történt, de tudtam, hogy úgyse árulna el semmit, hacsak nincs rám szüksége az ügyben. Egy ilyen alkalmat viszont nem szalaszthatok el.

Felkaptam a rajzcuccaimat, valamint az online megrendelt rövidnadrágot, és elindultam Lend szobája felé. A gondolat, hogy újra látom, meglepő

bizsergéssel töltött el.

Kéz a kézben

 

LEND AZ AJTÓNAK HÁTTAL FEKÜDT, amikor beléptem. Nem semmi, szegénynek iszonyú unalmas lehet itt egész nap. Először arra gondoltam, hogy hagyom tovább aludni, de aztán arra jutottam, hogy biztos nem azt szeretné. Ezért egy hirtelen elhatározással odadobtam a kosárlabdás sortját. Mindenesetre egész jó lenne végre úgy megnézni őt, hogy közben ne kelljen amiatt aggódnom, hogy a vetített ruhák alatt véletlenül meglátok valami olyasmit rajta, amit nem kéne.

Ijedten ült fel. Amikor meglátott, elvigyorodott.

Ma újra az a jóképű, fekete srác volt, akinek a mosolya annyira tetszett, de alatta Lend is nagyon helyes volt.

- Szia! - köszöntött. - Téged is látni néha?

Megjátszott lazasággal nagyot sóhajtottam.

- Egyeseknek dolguk is van, ha nem tudnád…

- Homályosan én is emlékszem rá, hogy az milyen. - A takaró alatt belebújt a rövidnadrágba. - Furcsa érzés, hogy végre van valami normális ruha, amit fel tudok venni.

- De nem fázol?

Meglepetten nézett.

- Itt nincs hideg.

- Tiszta őrült vagy!

Félrehajtotta a takarót és felállt. Nagyon vicces látványt nyújtott, ugyanis a sortot egy khakiszínű nadrágra vette rá, ami most feloldódott, és megláttam roppant szívdöglesztő lábát.

- Na és szorgalmasan rajzolgattál?

Leültem az ágyára.

- Igen, de még mindig nem megy olyan jól.

Átnyújtottam neki a rajztömböt. Bólogatva lapozgatta.

- Nem, szerintem ezek itt sokkal jobbak. Nagyon jól bánsz a színekkel.

Sugárzó örömmel vettem át a tömböt. Kezünk közben egymáshoz ért.

Mosolyogtam, és kissé hitetlenkedve a fejemet ráztam.

- Olyan furcsa ez az egész.

- Mi?

- Nem is tudom. Valahogy mindig azt hiszem, hogy ha megérintelek, az olyan lesz, mintha vízbe nyúlnék. Amikor először megérintettelek, hogy rád tegyem a lábbilincset, akkor amiatt aggódtam, hogy egyszerűen keresztülnyúlok rajtad.

Nevetett.

- Ne hülyéskedj!

- Tényleg azt hittem, hogy olyan lesz, mint amikor az ember hideg vízbe teszi a kezét. De valójában meleg vagy, amikor hozzád érek.

Kezét az enyémre tette. Szívem nagyot dobbant örömében.

- A te kezed viszont jéghideg - jegyezte meg.

- Na látod! Iszonyú hideg van itt. Mondtam én.

Egy icipicit csalódott képet vághattam, amikor elvette a kezét.

- Milyen heted volt? - érdeklődött.

- Elég unalmas. De valószínűleg nem annyira unalmas, mint a tied.

- Az tényleg valószínű.

- De mit csinálnak veled? Örökre itt akarnak tartani?

- Remélhetőleg nem. Tulajdonképpen még van pár tervem. Csináltak velem néhány tesztet, de attól tartok, hogy nem voltam túl együttműködő. És Raquel is itt járt párszor, hogy beszéljen velem. Megpróbálta kitalálni, hogy honnan jövök és miért kutakodtam a dolgaiban.

- Őszintén szólva ez engem is érdekelne.

Mosolygott.

- El tudom képzelni. Közben természetesen a te hibád, hogy itt kell kuksolnom.

El kellett ismerjem, hogy e tekintetben igaza van. Bár, ki tudja.

- Nem, mert te vagy a hibás, ha olyan pocsék tervvel jöttél ide, hogy egy védtelen lány is el tudott csípni.

- Védtelen? Aligha. Úgy rémlik, valakitől kaptam egy elektrosokkot.

- Ez igaz, rémlik valami ilyesmi.

- Most nincs nálad a sokkoló, de a múltkor sem hoztad el… - Eltűnődve nézett rám.

- Miért, valamit forgatsz a fejedben?

Nem féltem. Na jó, talán egy icipicit, azok után, hogy ilyen sok mindent elmesélt.

- Nem, dehogy. Egyszerűen örülök, hogy bízol bennem.

- Megismétlem: milyen fenyegetést jelenthet egy olyan srác, akinek annyiból állt a zseniális terve, hogy úgy akart betörni a központba, hogy kupán vág embereket, aztán pedig gyorsan elfut?

- Ajaj, ez fájt. De végül is igazad van. Fogalmam sem volt, hogy mit teszek. Elég satnya kis próbálkozás volt.

- Most már mindegy. Mindenki csinál hülyeségeket. A múlt héten egy vámpírt üldöztem, és anélkül rontottam be egy szobába, hogy előtte leellenőriztem volna. Elég kínos volt, amikor kiderült, hogy bent egy egész rakás vámpír vár. Szinte lehetetlen volt onnan élve kijutni.

- Hogy sikerült mégis?

- Reth segített - feleltem elkomorulva.

- Ki az a Reth?

- Hosszú történet.

Lend hátradőlt.

- Jelen pillanatban nem sok mindent tudok nyújtani, időm viszont annyi van, mint a tenger.

Vállamra nehezedett az emlékezés súlya, amikor felidéztem, hogy milyen csodálatos volt az életem Rethszel, legalábbis egy rövid ideig.

- Amikor elkezdtem itt dolgozni, akkor azt hittem, hogy a tündérek olyanok, mint az angyalok. Olyan hihetetlenül szépek és titokzatosak. Olyan tizennégy éves korom körül ismertem meg Retht. Először pontosan ugyanúgy viselkedett, mint a többiek, hidegen, távolságtartóan. De amikor rájött, hogy milyen képességeim vannak, akkor egyszer csak szóba állt velem, és elkezdett érdeklődni irántam. Borzasztóan tetszett, jobban, mint bármelyik ismerősöm.

Rövid idő elteltével elkezdett rendszeresen járni hozzám, történeteket mesélt és odafigyelt rám. Beszélgetés közben mindig fogta a kezemet, olyan érzés volt, mintha átmelegítene. Egyre jobban beleéltem magam a találkozásainkba, és egyszer azt mondta, hogy magával vinne az álombirodalmába. Melyik magányos lány nem szeretne ilyesmit hallani?

Úgy tűnt, hogy Lendnek valami nem világos, és a homlokát ráncolva kérdezte:

- Akkor ti ketten… szóval együtt voltatok?

Sóhajtottam. A gondolat, hogy mennyire szerettem Retht, és mennyire megbíztam benne, fájóan belém hasított. Akkor valahogy minden olyan egyszerűnek tűnt.

- Nem voltunk úgy együtt. Úgy értem, hogy nem csókolóztunk vagy más hasonló. Mindenesetre az ő kezében a kezem minden egyes alkalommal egy kicsit gyorsabban és erősebben melegedett át, és a hő mindig egyre magasabbra szállt fel a karomban. Néha az éjszaka közepén jött és táncolt velem, amíg mindketten szinte parázslottunk. Komolyan. Tökéletesnek hittem őt. Amikor a karjában tartott, a szívemben néha olyan melegséget éreztem, hogy azt hittem, egyszer csak fel fogok robbanni.

Aztán egy nap kaptam egy megbízatást. A szokásos ügy, egy vérfarkas. Nem nagy dolog, szegények mindig annyira össze vannak ilyenkor zavarodva, hogy örülnek, ha valaki végre elmagyaráz nekik mindent. A fickó már pár éve vérfarkasként éldegélt, és úgy tűnt, hogy ez az életmód kifejezetten tetszik is neki. Nagyon begurult, amikor le akartam tartóztatni, és behúzott egyet. Még mielőtt felfogtam, hogy mi történik, Reth már ott termett. Arcán olyan düh tükröződött, amilyet még életemben nem láttam. Semmi emberi nem volt benne.

Kinyújtotta a kezét, a vérfarkas pedig egyszerűen elrepült és egy fa lombjának a közepén landolt. Aztán Reth motyogott valamit, mire a fa elkezdett összevissza rázkódni, a törzse felhasadt, új ágai nőttek, a vérfarkast pedig… élve összezúzta - fejeztem be sietve.

Próbáltam mielőbb újra kitörölni a memóriámból a képet és a vérfarkas kiáltásait.

- Akármennyire is szerettem még mindig, az egész annyira megijesztett, hogy egy teljes hónapig látni sem bírtam, és nem is tudtam vele szóba állni. A meleg lassan eltűnt, és végre világosabban láttam. Nem tudom, mit művelt velem. Raquel nem is hiszi el, hogy bármi is történt. - Keserű grimaszt vágtam.

- És most minden alkalommal, amikor találkozunk, igyekszik megérinteni.

Ilyenkor érzem, hogy a meleg megint szétterjed bennem, és megpróbál eljutni a szívemhez.

Lend egy ideig hallgatott.

- De miért nem küldik el egyszerűen a központtól?

- Az NPEH túlzottan függ a tündérek varázserejétől. Azt hiszik, hogy ha tudják egy tündér nevét, akkor a hatalmukban tartják, szóval nem foglalkoznak az ilyen ügyekkel. Fogalmuk sincs arról, hogy mennyire ostobák.

- Rengeteg dologról fogalma sincs az NPEH-nak.

- Igen, ez így van. - Próbáltam elhessegetni a melegség emlékét, amit Reth keltett bennem. - Akkor most te jössz! Te mit csináltál odakint? Van családod?

Jársz suliba? Hol laksz? Mindig ilyen voltál, mint most?

A bennem felgyülemlett kérdések egyszerre törtek ki belőlem. Csak azt nem kérdeztem meg, hogy van-e barátnője. Épphogy sikerült visszafognom magam.

Lend elnevetette magát.

- Tekintettel arra a tényre, hogy úgy tűnik, Raquel is csatlakozni akar a társaságunkhoz, a válaszokat egy későbbi időpontra vagyunk kénytelenek halasztani.

Felnéztem. Raquel állt az ajtóban, csípőre tett kézzel, az arcán pedig olyan arckifejezéssel, mintha mindjárt tüzet akarna okádni.

- Jaj, te sípjel - mormogtam magamban, de azért mosolyogva integettem. -

Szia, Raquel! Mi újság? Mégis megyünk moziba?

- Mit keresel itt?

- Á, csak úgy lógunk együtt! Lend rajzolni tanít.

- Állj fel és tűnés haza, most azonnal!

- Lassan a testtel! - intettem le. - Ha meg akart volna ölni, akkor már rég megtette volna. Tudod, iszonyú éles ceruzákat hoztam neki, amelyek ideálisak ahhoz, hogy szúrt sebet ejtsenek, ám ő teljes mértékben úriemberként viselkedett.

- Evie! - Raquel hangja most szabályosan fenyegetőnek tűnt. Látszott, hogy komolyan beszél.

Felálltam, de Lend megfogta a kezem.

- Válaszokat akar? - kérdezte tőle. - Akkor engedje meg neki, hogy meglátogathasson, és akkor beszélek önnek az eredeti tervemről.

Raquel pillantása Lendre vándorolt. Furcsa volt az arckifejezése, számító valahogy, de egyben szomorú. Egyértelmű volt, hogy szüksége van ezekre a válaszokra, de még láttam rajta valamit, amit nem tudtam volna pontosan megfogalmazni. Végül megrázta a fejét, és felsóhajtott. Ezt a fajta sóhajt ritkán hallottam tőle, azt jelentette, hogy megadja magát. Szinte fel se tudtam fogni.

- Rendben - mondta.

Lend elengedte a kezem.

- Hány halott paranormális lényre bukkantak a héten?

Raquel először meglepett, majd gyanakvó arckifejezést öltött.

- A paranormális lények körében ritkán fordulnak elő halálesetek. Hogy jut az eszedbe, hogy mi egyáltalán találtunk néhány halottat?

- Hányat találtak? - kérdezte Lend türelmetlenül.

Raquel szemmel láthatóan vonakodva válaszolt: - Harmincat.

- Tessék? Hányat? Komolyan? - Alig hittem a fülemnek. Harminc halott paranormális lény? Ilyen még soha nem fordult elő. Egy teljes év leforgása alatt ötöt, maximum tízet veszítettünk el. A többségük egyébként vámpír volt, akik kioldották a lábbilincsük szenteltvíz funkcióját.

- Akkor még pár adatnak híján vannak - felelte Lend. - Véleményem szerint a számuk ötvenre is tehető, már ha a számok stabilak maradtak.

- Honnan szerzed az információidat?

- Komolyan azt hiszi, hogy az NPEH az egyedüli szervezet, amely utánajár a dolgoknak?

Raquel diadalittas arccal nézett rám. Biztos volt benne, hogy most végre leleplezi Lendet.

- Miért, kire célzol?

Lend a fejét rázta.

- Ezt biztos, hogy nem fogom önnek elárulni. Nem áll érdekünkben, hogy minősítve, besorolva legyünk. És az sem, hogy lekapcsoljanak bennünket.

- De honnan vagy birtokában ezeknek az információknak? - ismételte meg Raquel a kérdését.

- Egy bansheetől. Ő mondta nekem.

- Ismersz egy haláltündért? Hol van?

Raquel szeme annyira kiguvadt, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről.

- Esetleg ha nem szakítana félbe, akkor folytatnám. Azt mondta, hogy a választ az NPEH-ban kell keresni. És ráadásként még ott volt egy meglehetősen furcsa vers.

Raquel feszülten várt.

- Konkrétan?

Lend elfordult tőle és rám nézett.

- Evie, akarod, hogy elmondjam?

- Mit? - teljesen össze voltam zavarodva.

- Szeme, mint hó-és jégpatak... - kezdte halkan.

Ezt mondtam neki, amikor még az elején megpróbálta leírni a szemem színét. Nem csoda, hogy ennyire megijesztettem. De azóta teljesen kiment a fejemből, csak egy furcsa álomnak véltem.

- Miről beszélsz? Én... én nem is tudom, hogy mit jelent ez a sor.

- És hogy folytatódik? - szólt közbe Raquel.

Lend újra feléje fordult.

- Ezt akkor folytatom, ha kiengednek innen.

- Ez kizárt. Honnan tudjam, hogy nem a te szervezeted áll a támadások mögött? Az is lehet, hogy azért törtél be hozzánk, hogy az aktáinkban az új áldozatok adatai után kutass.

- Szerintem akármi is ez a veszélyes valami, nagyon jól elboldogul egyedül is.

- De akkor miért törtél be?

- Már elmondtam. A banshee azt állította, hogy itt van a válasz. Azt gondoltam, hogy talán önök birtokában vannak az információknak, felfedeztek valami törvényszerűséget vagy hasonlót. Valami ilyesmit kerestem. De nyilvánvaló, hogy rossz úton jártam. Úgy tűnik, hogy ön még nálunk is kevesebbet tud.

Raquel borzasztó dühös volt. Még nem találkoztam senkivel, aki ilyen villámgyorsan megtalálta volna a gyenge pontját, mint Lend.

- Ha eszedbe jut valami használható információ is, akkor majd szólj. Evie, gyere, menjünk!

- Azt hiszem, hogy én még maradok egy kicsit.

Hú, ezt lehet, hogy nem kellett volna!

Raquel szája alig mozgott, amikor egyetlen szót kipréselt magából: - Gyerünk!

- Hát akkor, szia, Lend, hamarosan találkozunk!

Otthagytam neki a rajzeszközöket, és követtem Raquelt. Az ajtóban megfordultam, és egy kicsit zavarban voltam, amikor mosolyogva még visszanéztem rá.

- Nem értem… miért voltál... - Raquel elhallgatott, és mély levegőt vett. -

Nagyot csalódtam benned.

Dühösen néztem rá és követtem a folyosón.

- Ha lenne egy normális életem vagy legalább néhány barátom, akkor nem kellene fogvatartottakkal együtt lógnom. De képzeld el, akármilyen furcsa, ő

egy kedves srác, és azt hiszem, hogy ha te is kedves lettél volna vele, akkor talán most többet tudnál.

- Te nem ismered ki magadat ezekben a dolgokban.

- Nem, tényleg nem, mert az égvilágon semmibe nem avatsz be engem. Mi ez az egész ügy a halott paranormálisokkal?

Raquel kimerülten megtörölte a homlokát.

- Fogalmam sincs. Múlt héten a vámpírok, ezen a héten pedig még több paranormális halt meg. Muszáj minél előbb megtudnunk valamit, mert különben csak romlani fog a helyzet.

- Milyen tervetek van?

- A kutatók és elemzők ezen dolgoznak, de ami az eredményeket illeti, az utóbbi időben nem jártunk sok szerencsével. Fogalmunk sincs például a barátodról sem, hogy ki ő vagy honnan jött.

- Körülbelül úgy vagytok vele, mint velem?

Komoran nézett rám, de aztán a pillantása megenyhült.

- A te eseted teljesen más.

- Igen, persze. - A nyelvemen volt, hogy hozzáfűzzem, hogy ha te mondod, de azzal tényleg kiborult volna a bili. - Most jut eszembe, gondolkodtál már azon, hogy milyen új parancsot kellene Rethnek adni? Lassan elegem van belőle, hogy az ágyamat súlyzókkal osszam meg.

- Súlyzókkal alszol?

- Valahogy meg kell védenem magam.

Sóhaj: „Már csak ez hiányzott.”

- Tudod, hogy a tündérek nem kaparinthatnak meg téged maguknak.

Szigorúan megtiltottuk nekik az emberrablást.

- Ezt Rethnek is a tudtára kéne adni. Egyébként meg nem annyira az elrablásról van szó, hanem arról, hogy mit akar tőlem.

- Ebből tényleg elég, Evie. Talán valóban jót tesz neked, hogy Lenddel barátkozol, mert legalább ő elvonja a figyelmedet Rethről. Olyan kezdesz lenni, mint aki becsavarodott.

Megálltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Pár lépéssel előttem járt már, amikor végre kinyögtem:

- Reth csupán az én rögeszmém lenne? Miért nem akarsz hinni nekem?

Azt hittem, hogy fontos vagyok neked. - A dühtől majdnem elsírtam magam, de inkább gyorsan lezártam a témát, még mielőtt valami mást is mondtam volna. -

Hagyjuk inkább! Felmegyek a szobámba.

- Szóljál legközelebb, ha Lendhez mész, oké?

- Persze. A mi kapcsolatunk a bizalomra épül, ugye?

Még mielőtt válaszolhatott volna, sarkon fordultam és otthagytam.

 

Come on Baby, light my fire!

 

MÁSNAP (miután küldtem Raquelnek egy meglehetősen szemtelen üzenetet, hogy hivatalosan tájékoztatom őt arról, hogy meglátogatom Lendet) laptoppal a kezemben beléptem Lend szobájába.

Ezen a reggelen egy hihetetlenül aranyos kínai srác alakját vette fel.

- Mit találtál ki mára?

- Ma bebizonyítom neked, hogy a kritikusok az Easton Heights sorozatot a nézők körében tapasztalt népszerűsége ellenére rendkívül alulértékelik -

jelentettem ki megjátszott komolysággal.

Egy sóhajtást követően a plafonra emelte tekintetét.

- Raquel, úgy látszik, a kínzás eszközét akarja bevetni ellenem.

Belebokszoltam a vállába, és folytattam: - Két részt választottam ki, amelyekben nemcsak a színészi alakítás fenomenális, de a csavaros forgatókönyv is nagyon meggyőző. Imádni fogod.

- Ez most kötelező? Parancs?

- Nem, fenyegetés.

Egy párnát tett a háta mögé a falhoz, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyon. Mellé ültem. Teljes mértékben egyetértettem a ténnyel, hogy egymáshoz kell érnünk ahhoz, hogy mindketten jól lássuk a képernyőt.

Ekkor, pontosan ebben a pillanatban, amikor a karunk összeért, hasított belém a felismerés, hogy teljesen bele vagyok zúgva. Erre már korábban is rájöhettem volna, mivel végeredményben már jó ideje szinte csak ő járt a fejemben, de ebben a pillanatban tudatosult bennem az érzés. Kedveltem őt.

Nagyon. Nem úgy, hogy van végre egy helyes srác, akivel jó flörtölni, hanem úgy, hogy van egy olyan fiú, akivel szeretnék kéz a kézben mászkálni és megcsókolni őt.

És hirtelen már az Easton Heights sem segített abban, hogy jobban érezzem magam. A bizonytalanság hulláma csapott össze felettem. Mi van, ha csak azért rendes hozzám, mert itt én vagyok az egyetlen, aki kedves voltam hozzá? Mi van akkor, ha neki kint, a normális világban van barátnője? Mivel pedig alakváltó, az is lehet, hogy egyszerre ötven barátnője van, akik erről mit sem sejtenek és soha nem is fogják megtudni. Mi történik majd, ha az NPEH egyszer elengedi? Soha nem látnám többet. Szinte belebetegedtem a gondolatba. De mi lenne akkor, ha soha nem engednék szabadon? Akkor biztos nagyon ki lenne akadva, és engem hibáztatna, mert végül is én voltam az, aki nyakon csíptem.

Lend megbökött a könyökével.

- Nem is volt olyan borzalmas - mondta vigyorogva, én pedig ebből rájöhettem, hogy vége van az első résznek.

Sikerült egy halvány mosolyt erőltetni az arcomra.

- Nem is olyan szörnyű? Hiszen ez a rész óriási!

Figyelmesen nézett.

- Minden rendben?

- Hát persze. Miért?

Kezét az enyémre tette. Szívem egy pillanatra leállt. Most, most azt fogja mondani, hogy…

- Ugye azon gondolkodsz, hogy mi ölheti meg ezeket a paranormális lényeket?

Ez nem lehet igaz, korai volt az örömöm.

- De mi köze van ennek hozzám? - kérdeztem, még mielőtt végiggondoltam volna, hogy mit beszélek. - Úgy értem, hogy persze, hogy nagy a baj, de ez végeredményben nem az én személyes problémám. Az NPEH

foglalkozik a kérdéssel.

Elhúzta a kezét.

- Még mindig nem fogtad fel, Evie? Hiszen ez a te problémád is. Te is paranormális vagy, függetlenül attól, hogy ez tetszik neked vagy sem.

Biztos, hogy nem tetszett, amit a tudtára is akartam adni, de nem hagyott szóhoz jutni.

- Akiket megölnek, azok közülünk valók, és akármi van is a dolog mögött, ez nemcsak néhány különleges lénynek jelent fenyegetést, hanem nekünk is.

- Sajnálom, hogy ezek a paranormális lények meghaltak, de most őszintén: nem kár azokért a vámpírokért, akik engem is meg akartak ölni.

- De nem csak vámpírokról van szó, egész fajok vannak, amelyekről te nem is tudsz, hogy léteznek. És ha ez így megy tovább, akkor nem is fogsz róluk tudni. Milyen hideg, üres világban kell akkor élnünk?

- De hát nem szép így is a világ? - érezhető volt hangomban a keserűség.

Mivel egyszerre voltam normális és paranormális, nem tartoztam az egyik csoporthoz sem. Már nagyon elegem volt a sehová sem tartozásból.

- Hidd el nekem, hogy nem az! Olyan szívesen bebizonyítanám neked! De akkor gondoskodnunk kell arról, hogy ne pusztuljon el a világ.

Sóhajtottam.

- De mit tehetünk?

- Honnan ismered ezt a verssort? A szemről?

A laptopot arrébb téve, feléje fordultam.

- Nem nagyon tudnám megmondani. Egyszer csak a fejemben volt. Azt hiszem, hogy álmodtam, talán aznap, amikor jöttél. Szeme, mint hó-és jégpatak - elhallgattam, megpróbáltam visszaemlékezni -, telve oly sok hideggel, mit nem is sejt.

Lélegzet-visszafojtva hallgatta, majd bólintott.

- Tudod a többi részt is?

A fejemet ráztam.

- Talán tudnál segíteni abban, hogy megfejtsem.

Felnéztünk, amikor a falon megjelenő kapu fénye betöltötte a szobát.

- Látogatót vársz?

- Nem. - Egy picit közelebb húzódtam hozzá.

Néztük, ahogy egy alak belépett az ajtón. Reth volt az.

- Jaj, te sípjel! - suttogtam idegesen. Nem volt nálam a késem. Semmit sem hoztam magammal.

- Tehát itt vagy - mondta Reth kedvesen mosolyogva.

Raquel tehát nem tett semmit, hogy megállítsa.

- Lo…

Nem is tudtam kimondani a nevének a második szótagját, amikor egy kézmozdulattal és egy elsuttogott szóval elvette a hangom.

- Most nem kell beszélned. - Továbbra is mosolygott.

Lend rám nézett. Rémülten mutattam a torkomra, és ajkammal próbáltam szavakat formálni.

- Szerezz segítséget!

- Hagyd őt békén! - mondta Lend Rethnek, felállt és elém állt.

- Evelyn az enyém. Te itt teljesen felesleges vagy.

Reth egy laza kézmozdulattal áthajította a fiút a szobán, aki a falnál landolt, és eszméletlenül zuhant a padlóra. Kiabáltam, de nem jött ki hang a torkomon.

Reth peckesen keresztüllépdelt a szobán, és leült mellém az ágyra. Szerettem volna megütni, de megfogta a karomat és nevetett. Próbáltam kibontakozni a szorításából, de a másik kezének a mutatóujjával lefelé simította a gerincemet és megbénított. Olyan volt, mint azok a rémálmok, amikor az embernek végig kell néznie, hogy valami történik, de nem tud beavatkozni.

Lend mozdulatlanul feküdt. Könnyek szöktek a szemembe.

Reth az alkaromon hagyta a kezét, és hosszú ujjaival megfogta a csuklómat.

- Elnézést a sietségemért, de a megváltozott körülmények nem teszik lehetővé, hogy a dolgokat a korábban megszokott, ráérős tempónkban folytassuk.

A melegség kezdett felfelé kúszni a karomon. Becsuktam a szemem, és megpróbáltam megállítani. Lelassult, végül megállt. Úgy tűnt, hogy csupán az akaraterőmmel meg tudom állítani. Sokáig viszont nem fogok tudni kitartani.

- Ne nehezítsd meg a dolgom! Ha kész vagyok, minden jobb lesz, majd meglátod. - Gyengéden rám mosolygott, az egyik ujjával végigsimította az arcom, ott is egy forró ösvényt hagyva. - Még annyi minden vár kettőnkre. Sok örömteli élményben lesz részünk.

Nem hagytam, hogy eltérítse a figyelmemet.

- Evelyn! - Érezhetően ideges volt. - Én ajándékot adok neked.

Gondoskodom arról, hogy előrébb juss az életben. Ami most történik, az csak idő kérdése volt. Te az enyém vagy, és ez a legjobb neked.

Erősebben szorította a csuklómat. Egyre jobban parázslott bennem valamit.

A meleg nem volt kellemes, fájt, olyan volt, mintha belém égetné a kezét. Lelki szemeimmel láttam, hogy a bőröm olvad, és a kezét örökre összeköti a karommal. Nem tudtam tovább feltartóztatni. A tűz elnyelte a karomat, gyorsabb és magasabb lángokkal égett, egyre a szívem felé. Kiabáltam, de nem jött ki hang a torkomon.

A szobát hirtelen lárma töltötte be. Kinyitottam a szemem. Lend a folyosón feküdt a földön. Teste az elektrosokktól össze volt görnyedve.

- Lend! - kiáltottam hangtalanul.

Azzal, hogy átlépte a küszöböt, beindította a riasztót, bár tudta, mi fog történni.

Reth türelmetlenül felsóhajtott, és még erősebben szorította a karomat.

- Hogy valakinek mindig bele kell avatkoznia!

A tűz már a vállamban égett. Már a szívemet érték az első lángok, és befészkelték oda magukat, mint egy kis állat.

- Lorethan! - A fájdalmamon egy világos, erős hang hatolt át.

Reth elfordította a fejét, és arca eltorzult a gyilkos dühtől.

Raquel lassan és világosan szólt, a hangja a riasztót is felülmúlta: - Nem nyúlsz Evelynhez!

Egy másodperc töredéke múlva keze lehanyatlott, mintha ő lett volna az, aki megégette magát. A tűz eloszlott, az egyik fele visszahúzódott a karomba, oda, ahol az ő keze volt. A másik fele viszont felkúszott a szívembe. Továbbra sem tudtam beszélni vagy mozogni. Reth felállt és ugyanazzal a hideg dühvel nézett Raquelre, mint amilyennel akkor nézett, amikor a vérfarkast megölte.

- Hagyj magunkra bennünket! - parancsolta Raquel.

Reht nem mozdult. Úgy állt ott, a fehér szoba közepén, mint egy bosszúálló isten. Felmerült bennem, hogy vajon most mindannyiunkat meg akar-e ölni.

Végtelennek tűnő hallgatás után végül megmozdította a kezét, és végre újra képessé váltam arra, hogy megmozduljak. Az ágyra zuhantam. Reth szó nélkül a falhoz ment, és a tündérkapun keresztül eltűnt.

Raquel megnyomott egy gombot a kommunikátorán, amivel kikapcsolta a riasztót. Odasietett hozzám.

- Evie, kicsim, jól vagy?

A fájdalom emléke annyira fájt, hogy szinte éreztem. Szipogva szorítottam a mellkasomra égett karomat.

- Mutasd gyorsan! - kért Raquel, és megfogta a kezemet. - Ó, Evie, annyira, de annyira sajnálom!

Ránéztem és a szemében könnyek csillogtak.

- Hallgatnom kellett volna rád!

A csuklómon tűzvörös fénnyel égett Reth tenyerének a nyoma. De Raquel csak az égést láthatta. Ő nem látta azt, amit én.

A csuklóm alatt még mindig égett a tűz.

 

Lángolj, babám, lángolj!

 

A KAROMAT BÁMULTAM. A piros tenyérlenyomat alatt aranyszínű, meleg és eleven indák kacskaringóztak.

- Mit tett ez az őrült? - suttogtam szipogva. Belém ültetett valamit?

Raquel azt hitte, hogy Lendről beszélek, ezért a hajamat simogatva így felelt: - Megpróbált elmenekülni.

Felnéztem, és a fejemet ráztam.

- Nem igaz. Amikor Reth… Lend akkor nem tudott... Átugrott a küszöbön, hogy beindítsa a riasztót. Csak így tudott nekem segíteni.

- Jaj, kicsim! - mondta Raquel gyengéden. Egy pillantást vetett a folyosón fekvő élettelennek tűnő lényre, vagy legalábbis arra, ami belőle felismerhető

maradt. Lend az ő számára most csak egy rövidgatyából és egy lábbilincsből állhatott, amelyek a talaj felett lebegtek.

Raquel a kommunikátorán keresztül hívott néhány őrt, akik behozták a fiút a szobába. Az ágy végére csúsztam, anélkül, hogy elengedtem volna a karomat.

Amikor letették Lendet, ép kezemet a mellkasára helyeztem és most is, mint mindig meglepődtem azon, hogy olyan szilárd és meleg volt a tapintása.

- Még lélegzik.

A megkönnyebbüléstől bőgni kezdtem.

- Minden rendben van, ne sírj! - Raquel átkarolta a váltam. - Hogy történt?

- Hogyhogy hogy történt? Most viccelsz? Mióta hajtogatom folyamatosan, hogy Reth őrült, és ilyen dolgokat művel velem? Hányszor mondtam neked, hogy ti egyszerűen nem értitek a tündéreket? Nem tudjátok őket az ellenőrzésetek alatt tartani!

- Sajnálom, hallgatnom kellett volna rád. De biztos vagyok benne, hogy az egész oka a te „szükségem van rád” parancsod, amit a tetszése szerint kiforgathatott.

Idegességemben a plafonra emeltem a tekintetem.

- Ne is mondd, tényleg? Néhanapján szoktak ilyesmit csinálni.

- De most már egy ujjal sem fog hozzád nyúlni, a problémát megoldottuk.

Úgy tűnt, tényleg azt hiszi, hogy ez ennyire egyszerű. Fogalma sem volt az egészről.

- Gyere, elkísérlek az orvoshoz, hogy megvizsgálja az égésedet!

A karomra néztem: az aranyló izzás nem gyengült. Hihetetlen, hogy Raquel ezt nem látta, pedig belülről világított valamilyen fény.

- De mi lesz Lenddel?

A kezemmel megsimogattam a fiú arcát.

- Biztos nemsokára felébred. Nem volt halálos a sokk.

Hagytam, hogy Raquel megfogja az ép kezem, és elkísérjen az orvoshoz. Az ügyeletes orvosnő egy barátságos, negyvenes éveinek közepén járó vérfarkas volt. Két éve voltam nála utoljára, amikor kificamítottam a bokámat. Ha most azt gondoljátok, hogy ez biztos egy izgalmas temetői vámpírüldözés vagy valami hasonló kaland során történt, akkor tévedtek. Akkor bicsaklott ki a lábam, amikor egyedül voltam a szobámban, és arra gondoltam, hogy jó ötlet lenne az iPodot maximális hangerőre állítani és táncolni egy jót. Nyilvánvaló, hogy nem születtem hiphop-táncosnak. Nagy kontrasztban állt az akkor érzett kínos szégyen a mostani pánikkal.

Raquel elmagyarázta, hogy mi történt, és arra kért, mutassam meg a karom a doktornőnek. Ő a homlokát ráncolta. Egy pillanatra átsuhant rajtam a félelem, hogy meglátja a bőröm alatti lobogást. Ha az NPEH már most megfigyelés alatt tart, mert paranormálisnak véltek, akkor én tudni se akartam arról, mit tennének, ha gyanítanák, hogy valamilyen változáson megyek keresztül.

- Milyen érdekes - szólt a doktornő. - Az égésnyom egyáltalán nem olyan, mintha öt perccel ezelőtt keletkezett volna. Sokkal régebbinek néz ki, mintha már szinte teljesen begyógyult volna.

Én személy szerint olyan forrónak éreztem a bőröm, hogy attól tartottam, hogy a doktornő is megégeti magát, amikor az ujjával fölötte körözött, de ő csak hitetlenkedve a fejét csóválta.

- Még mindig elég melegnek tűnik.

Kezét a homlokomra tette, és felnézett.

- De hát te jéghideg vagy!

Ha most elkezd gyanakvóan vizsgálgatni, akkor biztos, hogy teljesen kikészülök. Nem fáztam jobban, mint máskor. Sőt, tulajdonképpen nem is vacogtam annyira. Különösen szívtájékon nem.

- Válthatnék önnel néhány szót négyszemközt a folyosón? - kérdezte Raquel, azzal kimentek.

Remegve csúsztam le a vizsgálóasztalról, és odamentem a mosdó felett lógó tükörhöz. Vettem egy mély levegőt, és kigomboltam a felsőm három gombját annyira, hogy megnézzem, hogy nézek ki alatta. Megkönnyebbülten sóhajtottam. A tükörképem teljesen normálisnak tűnt: sápadt bőr, szinte hiányzó dekoltázs és rózsaszínű melltartó.

Amikor be akartam gombolni a fölsőmet, akkor lenéztem.

- Ó, ez nem lehet igaz! - suttogtam.

Pontosan azon a helyen, ahol a heves szívdobogást éreztem, ugyanaz a folyékony-aranyló tűz égett. A szívverésem ritmusára vert, mintha élne.

Ijedten emeltem fel a fejem, amikor kinyílt az ajtó, és gyorsan összefogtam a fölsőmet. A doktornő rám mosolygott.

- Minden rendben?

- Ó... igen, persze.

- Most egy kis aloe verával bekenem az égési sérülésedet, aztán kapsz rá egy kötést. Szinte már teljesen begyógyult, ezért egy napnál tovább ne hagyd rajta. Beszélgettem Raquellel az előbb, de be kell valljam, hogy a tündérek varázslataihoz és az ebből adódó sebekhez nem nagyon értek. Van még valami más szokatlan tüneted?

- Nem, nincs.

Kivéve azt a tényt, hogy belülről égek. Világítok.

Először voltam képes arra, hogy beleéljem magam a paranormális lények helyzetébe. Tudtam, hogy tulajdonképpen el kellene árulnom, hogy mit élek át, meg kellene mondanom Raquelnek, hogy többről van szó, mint egy egyszerű

égési sérülésről, hogy Reth valamit csinált velem, valamit megváltoztatott bennem, de egyszerűen képtelen voltam rá. Már csak az hiányzott volna, hogy kapjak egy lábbilincset, és borzalmas vizsgálatoknak vessenek alá. Még az is átvillant az agyamon, hogy lehet, hogy fel fognak boncolni. Viszonylag biztos voltam abban, hogy itt nem csinálnak ilyesmit, de nem akartam kockáztatni semmit azzal, hogy elmondok valamit az NPEH-nak.

Ránéztem a doktornő által felhelyezett kötésre. Legalább nem kell folyamatosan látnom a lángokat.

- Most még megmérem a hőmérsékleted. Elég hűvösnek tűnsz, aggódom, hogy ez talán valamilyen mellékhatás lehet.

Lázmérőt tett a fülembe, ami pár másodperc múlva csipogott. Egy pillantást vetett rá, majd megint aggódóan nézett rám, ami körülbelül olyan rossz érzést keltett bennem, mint Raquel sóhajtásai.

- Túl alacsony. Valami nem stimmel a lázmérővel. Jól vagy egyébként?

Gyorsan felpattantam a vizsgálóasztalról. Féltem, hogy arra fog kilyukadni, hogy valami nincs rendben velem, valami nem normális, tehát paranormális.

Amikor idejöttem a központba, akkor minden szempontból megvizsgáltak, és az említett bokasérüléstől eltekintve még soha nem jártam itt az orvosi rendelőben.

Nem is emlékszem, voltam-e egyáltalán beteg, aminek valószínűleg az lehetett az oka, hogy a külső hatásoktól teljesen elszeparálva éltem. Mindenesetre nem akartam, hogy a doktornő elkezdjen alaposan vizsgálgatni és rájöjjön valami olyasmire, hogy én sokkal különösebb vagyok, mint ahogy eddig gondolták.

- Teljesen jól vagyok, tényleg. Sosincs lázam. Biztos elromlott a lázmérő.

- Jól van. Ha fáj a csuklód vagy bármi más szokatlan tünetet észlelsz, mindegy, hogy mit, akkor jelentkezz, rendben?

- Rendben - ígértem, majd Raquellel a nyomomban elhagytam a rendelőt.

- Miért nem pihensz egy kicsit? - kérdezte, miközben megpróbált lépést tartani velem.

- Ott akarok lenni, amikor Lend felébred.

- Nos, szerintem nem…

- Raquel... - szakítottam félbe őt komolyan. - Megmentette az életemet.

Áramütéseknek tette ki magát, csak azért, hogy engem megmentsen. Ott akarok lenni, amikor felébred, hogy köszönetet mondjak neki.

Halk sóhaj: „Jó rendben, feladom”, majd bólintás.

- De kérlek, légy óvatos, jó? Még mindig nem tudunk róla semmit.

Mondjuk rólam se tudtak semmit.

- Ha pedig elárulná neked, hogy honnan jött vagy mit akar, akkor azonnal értesíts.

Majd biztos ezt fogom tenni, gondoltam.

- Jól van - mondtam.

Elkísért Lend szobájáig, és megállt az ajtó előtt, amikor beléptem.

- Jó, akkor később még rád nézek - mondta. Még egy pillanatig tétovázott, aztán végre elment.

Lend még mindig teljesen ki volt ütve. Leültem mellé az ágy szélére és azon tűnődtem, hogy vajon mennyi idő múlva fog felébredni. Szörnyen éreztem magam. Az egész az én hibám volt, már megint.

Néztem őt és örültem, hogy a rövidnadrág rajta volt. Így legalább amiatt nem lesz rossz lelkiismeretem, hogy nézegetem. Elképesztő látványt nyújtott!

Szinte láthatatlan ragyogás töltötte be, amely úgy tűnt, mintha a mellkasából sugározna. Néztem az arcát. Amikor átváltozott valaki mássá, akkor az arcvonásainak csak a nyomait tudtam alatta felismerni, de amikor önmaga volt, mint most, akkor egy kicsit könnyebb volt. Kissé jobban előrehajoltam, és megpróbáltam megjegyezni a külsejét. Valahogy azért furcsa, hogy egy olyan illetőbe vagyok belezúgva, aki minden alkalommal teljesen másképp néz ki.

Szerettem volna Lend valódi arcát a lelki szemeim előtt látni, ha rá gondolok.

Különlegesen szép volt, még szebb, mint a tündérek, mert az arca emberi volt.

Még jobban előrehajoltam, annyira, hogy majdnem ráestem. Ezt inkább nem kockáztattam meg, ezért felálltam, majd letérdelve rákönyököltem az ágya szélére úgy, hogy államat a kezembe támasztottam. Kíváncsiságból kinyújtottam a kezem, és az ujjaimmal megérintettem a haját. Puhább és simább tapintású volt, mint ahogy elképzeltem. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy a haját nézegessem és játszadozzam vele, hogy nem is vettem észre, hogy felébredt. Egyszer csak azt láttam, hogy a tincsek, amelyeket az ujjaim között sodorgattam, hirtelen feketék lettek.

- Jaj! - annyira megijedtem, hogy elrántottam a kezem, és a hirtelen mozdulattól a hátsómra huppantam.

Ezúttal a sötét hajú, sötét szemű srác alakját vette fel, és zavartan nézett rám.

Mielőtt megkérdezhette volna, hogy mégis mit turkálok a hajában, elkezdtem összevissza kérdezgetni.

- Jól vagy? Erős fájdalmaid vannak? Segíthetek valamiben?

Fel akart ülni, de visszahanyatlott, és a homlokára tette a kezét.

- Te jó ég, nagyon fáj!

- Annyira sajnálom, az egész az én hibám.

Értetlenkedve nézett rám.

- Hogy lenne a te hibád?

- Miattam kaptál egy újabb áramütést.

- Szerintem

emiatt leginkább a te őrült tündérednek tehetünk szemrehányást.

A fejemet ráztam.

- Ha te nem… Nem is tudom, hogy hogyan... Köszönöm.

Mosolyogtam, és megfogtam a szabadon lévő kezét.

- Nagyon, nagyon köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy az életemet mentetted meg. Vagy legalábbis a lelkem.

Felült, anélkül, hogy elengedte volna a kezem. Ez jólesett, nagyon jólesett.

- De mit csinált veled?

Leültem mellé az ágyra, és lehorgasztott fejjel feleltem.

- Nem tudom. Csak azt, amit mindig szokott, a meleggel játszadozott. De ezúttal valahogy más volt. Olyan volt, mintha belülről égnék, mintha Reth a tüzet erőszakkal a testembe erőltette volna. És ez…

Elhallgattam. Raquelnek nem tudtam elmondani, hogy mit láttam magamban. Vajon megbízhatok Lendben?

- Mi?

Vettem egy mély levegőt.

- Még mindig bennem ég a tűz.

Elvettem a kezemet, és levettem a kötést. Ránéztem a vörös tenyérlenyomatra és az alatta lévő folyékony lángokra. Lend felszisszent, én pedig döbbenten néztem rá.

- Te is látod?

- Hát persze!

 

(Nem) boszorkányság

 

LEND LÁTTA A LÁNGOKAT A BŐRÖM ALATT! Alig hittem el. Talán mégse paranormális ez az egész?

- Tényleg látod? Hogyhogy?

- De hát égővörös az egész! Hogyne látnám? Nagyon csúnyán megégetett.

- Gyengéden a kezem után nyúlt, hogy közelebbről megnézze. - Viszont még mindig jéghideg a kezed.

Csalódottan roskadtam magamba.

- Tehát nem látod.

Zavartan nézett fel.

- Miért, van még valami?

Ajkamba haraptam és a fejemet ráztam, anélkül, hogy a szemébe néztem volna.

- Á, semmi!

- Evie! Mit csinált veled?

- Nem tudom.

Ez végeredményben igaz is volt. Fogalmam sem volt, hogy mit művelt velem Reth, vagy mi történt volna, ha senki sem állítja meg.

- Te látsz még ott valamit, ugye?

Megint a fejemet ráztam. Aztán behunytam a szemem és bólintottam.

- De mit?

- Nem tudom. Olyan… olyan, mintha az ő tüze... szóval mintha még bennem lennének a lángok, közvetlenül a tenyérnyoma alatt. Egy aranyló örvény, tényleg ijesztő, miközben magamnál még soha nem láttam semmit a bőröm alatt.

- Akkor sem, amikor korábban tett veled ilyesmit?

- Nem, ilyen nem volt. Az valahogy más volt.

Megpróbáltam visszaemlékezni. Tudtam, hogy minden alkalommal meleget éreztem, ami viszont mindig el is múlt, ahogy Reth elment.

- Soha nem néztem meg utána a bőröm, de soha nem is maradt úgy. Az érzés mindig elmúlt. Akkor olyan volt, mintha a melegéből kölcsönadna. De most úgy éreztem, mintha a hőt erőszakkal ültetné át belém, mintha kényszerítene arra, hogy felvegyem.

- Talán most is elmúlik, nem?

- Nem tudom - feleltem, és nagyon kellett igyekeznem, hogy visszafojtsam a könnyeimet. - Nem csak a karomban érzem.

- Hol még?

- A szívemben - csak suttogni tudtam a választ.

Lend sokáig hallgatott.

- Mit szólt ehhez Raquel?

- Nem mondtam el neki. Ők már korábban is paranormálisnak minősítettek. Nem akarok még egy újabb adalékot szolgáltatni ahhoz, hogy még furcsábbnak tűnjek nekik, mint amilyen már vagyok.

- Megértelek. Tulajdonképpen én is egész életemben bujkáltam előlük. De hogy akarsz többet megtudni a dologról?

- Á, ők, sípjel, semmit sem tudnak a tündérekről.

Lend nevetett.

- Min nevetsz? - kérdeztem.

- Mi ez a sípolás? Nem tanítottak meg arra, hogy kell káromkodni?

Elvörösödtem, és én is elnevettem magam.

- Ez amolyan insider vicc. Lish, vagyis Alisha, a legjobb barátnőm sellő, és van egy számítógépe, azon keresztül tudunk kommunikálni. De a gép nem fordítja le a káromkodásokat, ilyenkor mindig csak egy sípjelet hallani.

Valahogy én is rászoktam.

- Elég mókásak vagytok.

Lend még mindig fogta a kezemet és az égést nézte. Egész jó dolog ez a kéz a kézben. Milyen fura, hogy egy ilyen nap után ez a kis apróság milyen bizsergéssel töltött el! Természetesen jobb lenne, ha nem a sebemet bámulná, ami miatt majdnem grillcsirke lett belőle is, és amitől én is egyre kevésbé számítok normálisnak, de azért mégis jó dolog ez.

Az ember annak örüljön, amit kap.

- Nincs senki, akit meg tudnál kérdezni? Aggódom miattad.

Nevettem.

- Figyelj, itt most én vagyok az, aki belülről ég, oké? Lish természetesen senkinek sem árulna el, de ő se tud többet, mint az NPEH. És persze Retht is megkérdezhetném, hogy mi a sípjelet csinált velem, de valamilyen érthetetlen okból kifolyólag nem nagyon vágyom arra, hogy viszontlássam őt. Abban is biztos vagyok, hogy a többi tündér sem segítene nekem. Nem éppen a segítőkészségükről híresek.

Lend tekintete hirtelen furcsa lett.

- Azt mondtad, hogy belülről égsz?

- Úgy tűnik legalábbis. Olyan, mintha egy aranyló örvény lenne a karomban és a mellkasomban, olyasmi, mint valami folyékony tűz.

- Folyékony tűz - úgy tűnt, mint aki nem hisz a fülének.

Védekezően vontam meg a vállam.

- Igen, miért?

Sóhajtott.

- Szeme, mint hó-és jégpatak, telve oly sok hideggel, mit nem is sejt.

Menny és pokol között, az idők kezdete óta, folyékony lángok rejtik a lány fájdalmát. Halál, halál, örök halál. Halál az örökkévalóságban.

Mi-ez-a-ba-dar-ság? - gondoltam először.

- Mi ez a badarság? - kérdeztem hangosan.

Lend elengedett, és két kézzel megdörzsölte az arcát.

- Nem is tudom. Ezt tudjuk a bansheetől, ez olyan, mint egy jóslat versformában. Fogalmam sincs, mit jelent. De valahogy olyan, mintha rólad szólna. Először a szemed, aztán hogy mindig arról panaszkodsz, hogy fázol. És most a folyékony tűz benned.

- Igen, de elfeledkezel a „halál, halál, halál” részről. Én nem vagyok gyilkos!

Felháborodottan ugrottam fel. Képtelen lettem volna elhinni, hogy Lend ilyesmit feltételez rólam.

Furcsa mosollyal rázta a fejét.

- Hidd el, nem tartalak annak. Egyáltalán nem tűnsz olyannak, mint aki paranormális lények százait akarná lemészárolni.

Szégyenkezve ültem vissza.

- De akkor szerinted mit jelent a jóslat?

- Nem tudom. Eleinte azt gondoltam, hogy a vers arról a lényről szól, aki ezért az egész borzalomért felelős, de most már nem értek semmit az egészből.

Eltűnődtem. Ez az egész nagyon különös és hátborzongató.

- Figyelj csak, a versben szó van mennyről és pokolról. Te mennyire értesz a tündérek mitológiájához?

Lend a fejét rázta.

- Régi történetekben az áll, hogy ők a mennyországhoz túl gonoszak, a pokolhoz viszont túl jók voltak, ezért egy köztes helyet jelöltek ki számukra, itt a földön, illetve a tündérbirodalomban. Azóta itt ragadtak, halhatatlanok, nem változnak és megpróbálnak valahogy a mennybe vagy a pokolba jutni. Vagy bárhova, mit tudom én. Az is lehet, hogy a versben a tündérekről van szó!

És ha a tündérekről van szó, akkor nem rólam. Muszáj, hogy róluk szóljon!

Lend a gondolataiba merülve bólintott.

- Lehet.

- Biztos! Hiszen Reth mentett meg a vámpírok elől, aztán az otthonába vitt, és miután megint eltűnt, abszolút megvolt a lehetősége arra, hogy megölje az összes vámpírt.

- Csakhogy a versben egy lányról van szó.

A homlokomat ráncoltam. Igaza volt.

- De van egy csomó női tündér is. Végül is egy tündér volt, aki elültette bennem ezt a tűzizét. Biztos vagyok benne, hogy Rethről szól a vers.

- Persze, lehet. Tényleg nem látom már át az egészet. Nem lett volna szabad idejönnöm. Nem csak azért, mert semmire sem jöttem rá, de még segíteni sem tudtam senkinek.

Vállon veregettem.

- Nekem segítettél.

Ő is megpaskolt engem egy picit.

- Akkor legalább egy icipicit hasznos voltam.

Boldogan mosolyogtam, de aztán megint elfogott az aggodalom. Lend nem volt idevaló. Akármennyire szerettem volna, hogy soha ne menjen el, ez az egész egy hatalmas butaság volt.

- Beszélek Raquellel. Talán valahogy sikerül kijuttatnunk téged innen.

Nevetett, de a nevetése nem volt vidám.

- Nem engednek el. Még ha szabadon engednének is, akkor is csak lábbilinccsel, ami azt jelenti, hogy nem mehetnék haza. - Felém fordult, arca komoly volt. - De neked el kell menned. Te el tudsz menni, le tudnál lépni innen.

Szomorúan ráztam a fejem.

- Nem tudok. Az NPEH-n kívül nincs semmim és senkim. Nincs pénzem, nincs családom, nincs hová mennem.

Mióta rájöttem, hogy a hatóság, amely gondoskodik rólam, engem is olyan lénynek tart, amilyenektől a világot védi, még nehezebb volt megfeledkeznem arról, mennyire magányos vagyok. Újra és újra eszembe jutottak Reth szavai.

Ezek az ostoba tündérek, ez nem lehet igaz! Nagyot sóhajtottam.

- Te jó ég, most még egy Easton Heights-epizódhoz sincs kedvem!

Lend átkarolt és kedvesen vállon veregetett.

- Akkor egy előnye azért mégis van ennek az egész sztorinak.

Nevetve könyököltem a hasába.

- Te hülye!

- Van itt esetleg wifi? - kérdezte a laptopomra mutatva.

- Sajnos nincs.

- Evie! - Egyszer csak Raquel állt az ajtóban. - Miért nincs nálad a kommunikátorod?

- Elfelejtettem eltenni. Miért, mi a baj?

- Megbízásom van a számodra.

- Most komolyan? Ma?

Azok után, amin ma keresztülmentem, igazán megérdemeltem egy szabadnapot.

- Igen, ma, most rögtön. Siess!

Sóhajtva felálltam. A laptopomat otthagytam Lendnél. Szegénynek jól jön egy kis szórakozás.

- Szia, Lend! És még egyszer köszönöm, hogy hagytad, hogy meggrillezzenek, csak hogy megments engem.

- Szívesen bármikor.

Követtem Raquelt.

- Nem mintha ideges lennék, csak ugye az utolsó bevetésemen majdnem otthagytam a fogamat, egyébként pedig Reth ma egy lyukat fúrt a karomba, de tényleg semmi gond. Szóval miről is van szó?

- Írországba kell menned. Valószínűleg egy mocsári boszorkányról van szó.

- Mocsári boszorkány? Fúj! Nem tudnál valaki mást küldeni?

Egyszer már volt dolgom mocsári boszorkánnyal, és elég ocsmány volt.

- Nem, mert nem kaptunk róla visszaigazolást, hogy tényleg létezik.

Először ellenőrizned kell a helyzetet, mielőtt be tudjuk fogni. Nem emlékszel, mi történt Alexszel?

Elnevettem magam. Alex egy hihetetlenül félénk, kétbalkezes fickó volt, aki egy ideig az osztályunknak dolgozott. 190 cm-es magasságához körülbelül 65

kiló járult, de csak akkor, ha éppen meg volt hízva. A srác elméletben mindent tudott, amit a paranormális lényekről tudni lehet, de a gyakorlatban teljesen haszontalannak bizonyult. Egyszer büszkén hozott a központba egy állítólagos mocsári boszorkányt. Aztán persze kiderült, hogy valójában csak egy idős nénit fogott be. Nagyon kínos egy helyzet volt. Alexet soha többet nem küldték bevetésre, és az aktahegyek mögött savanyodott meg.

- Utálom a mocsári boszorkányokat! Gusztustalan lények. Ezerszer rosszabbak, mint a vámpírok.

- Jacques majd elkísér. Nem akarom, hogy a jövőben egyedül mászkálj.

- Vele jól megleszünk.

Jacques a vérfarkasok között is elég nagydarabnak számított. Tényleg ideális kísérőnek tűnt, ha az ember egy icipicit egyébként is ideges volt.

Beugrottam egy percre a szobámba, hogy összeszedjem a táskámat a lábbilinccsel, a kommunikátoromat, a sokkolómat és a késemet.

A transzportközpont előtt találkoztunk Jacques-kal, ahol már egy tündér is várt bennünket. Fehl. Ő természetesen pont egyike volt azon kevés tündérnek, akik megkülönböztetett figyelmet tanúsítottak irányomban. Tulajdonképpen nagyon elegem volt a tündérekből, de a megbízást végre kellett hajtanom. Fehl nem szólt egy szót se, csak a megszokott unott-ideges arckifejezésével álldogált.

Korábban még soha nem vettem észre, hogy a szeme ugyanolyan rubinvörös volt, mint a haja. Egyszerre volt borzasztó és csodálatosan szép, akárcsak a hangja.

- Légy óvatos, rendben? - figyelmeztetett Raquel.

- Jó, persze.

Teljesen kész voltam, és az egészet olyan gyorsan le akartam tudni, amennyire csak lehet.

Jacques és én Fehl két oldalára álltunk, megfogtuk a kezét, amikor megjelent előttünk egy kapu. Nem gondolkodtam, és azt a kezemet adtam neki, amelyik megégett. Egy pillantást vetett rá, és egy röpke mosoly suhant át az arcán.

- Nem lett kész vele - mormogta üvegszilánk hangján. Raquel biztosan nem hallotta, összeszorítottam a szám és behunytam a szemem, hogy útnak induljak a tündérösvényen és randizhassak a mocsári boszorkányommal.

Elveszett lelkek

 

A TÜNDÉRÖSVÉNYRŐL KIBOTORKÁLTUNK a halovány napfényre, egy hideg, köd ülte mezőre. Mindenütt magas, barna fű vett körül bennünket. Fehl egy korhadó fában nyitott kapun keresztül nyomban el is tűnt. Nem szomorkodtam miatta, az biztos. Karba tett kézzel fagyoskodtam.

- Kabátot kellett volna vennem.

Jacques vállat vont.

- Nem annyira szörnyű.

Már láttam a tavat, amely egy kacsaúsztatónak tűnt valahol a távolban. Pár kórónak látszó fa vette körül. A változatosság kedvéért miért nem lógtak ezek a buta boszorkányok inkább egy trópusi szigeten? Egy kicsit sem tiltakoztam volna Raquelnél, ha Hawaiira szólt volna a kiküldetésem.

- Ha közelebb érünk, az lesz a legjobb, ha te elbújsz. Inkább egyedül megyek, akkor biztos megmutatja magát. Már ha egyáltalán ott van - mondtam Jacques-nak.

- Biztos vagy benne, hogy nem esik bajod?

- Ha igen, akkor észre fogod venni, biztos lehetsz benne.

Mosolygott, és hallgatva keltünk át a mezőn. A tóparttól néhány méterre Jacques kissé eltávolodott, és egy bokros részen bújt el. Az egyik kezemet a sokkolón tartva mentem előre, egészen a vízig. Felemeltem egy követ és bedobtam. Semmi reakció. Bedobtam még egyet, megint semmi.

Végül is ebben reménykedtem. A mocsári boszorkányok előszeretettel élnek mocsárban - innen kapták a nevüket is -, tavakban vagy patakokban. Úgy néznek ki, mint a ráncos öregasszonyok - már önmagukban sem túl vonzóak -, de ami az álcájuk alatt van, az tényleg undorító. Hányászöldek, nagy, kerek halszemük teljesen fehér. Hajuk úgy néz ki, mint egy félig elrohadt fűcsomó, és a hab a tortán a háromsornyi, tűéles fekete fog a szájukban. Ja, azt hiszem, még nem említettem, hogy gyerekeket esznek. Igen, gyerekeket. Az a trükkjük, hogy segítséget kérnek, aztán pedig lerántják őket a víz alá, és addig tartják őket ott, amíg ellenállnak. Aztán egy szuszra lenyelik őket.

A protokoll az ilyen boszorkányakciók során meglehetősen egyszerű volt. A vízben nem volt semmi esélyünk ellenük, mert ott erősek voltak. De ha sikerült őket a szárazföldre csalogatni, akkor gond nélkül áramütésben lehetett részesíteni és lábbilinccsel ellátni őket. A vámpírokkal ellentétben a mocsári boszorkányokat nem lehetett kasztrálni. Szibériában, speciális intézményben helyezték el őket. Az NPEH mindig hangsúlyozta, hogy emberi körülmények között tartják fogva őket. Egy kicsit faramuci volt a megfogalmazás, figyelembe véve, hogy a mocsári boszorkányokban aztán tényleg semmi emberi nem volt.

Miután tíz percig bóklásztam a tó körül és kavicsokat dobáltam, nagyon eluntam magam. Talán már túl öreg voltam ahhoz, hogy a mocsári boszorkányok rám cuppanjanak. Szóval egy kicsit alaposabban elkezdtem vizsgálódni, hátha rábukkanok valami nyomra, hogy ne legyen az akció komplett időpocsékolás. A növényzet még elég kopárnak tűnt, Írország ezen részén láthatólag még nem köszöntött be a tavasz. A fák viszont sűrűbben álltak, mint ahogy első pillantásra tűnt. Aztán jobbra megpillantottam valamit.

Körülbelül 7-8 méter távolságra egy furcsa kis dombocska tűnt fel, szürkészöld foltokkal, és valahogy nem illett a környezetébe.

A sokkolómba kapaszkodva óvatosan osontam előre. Minél közelebb jutottam, annál erősebb volt a penészbűz. Jellemző a mocsári boszorkányokra.

Visszatartottam a lélegzetem, és lábujjhegyen körüljártam. Elképesztő.

Halott volt.

Elképzelni sem tudtam, hogy sikerült valakinek megölni egy mocsári boszorkányt. Ők ugyanis azon lények közé tartoznak, akik ősidők óta léteznek, körülbelül, mint a sellők. De ez itt határozottan halott volt. Az álca alatt láttam a tejfehér, nagyra nyílt boszorkányszemeket. Kegyetlen arcán zavart kifejezés ült.

Mi történhetett itt?

Körülnéztem, hátha felfedezek valami támpontot, de nem találtam semmit.

Amikor a pillantásom visszatévedt a boszorkányra, hirtelen valami furcsát vettem észre. Volt valami az álca alatt, ott, ahol a rongyok a mellét fedték.

Kerestem egy botot, amellyel a rongyot arrébb tudtam volna piszkálni.

Egy tenyér halvány nyomát fedeztem fel, egy világos, aranyszínű

tenyérformát, ami egyre halványult, végül teljesen eltűnt.

Aztán feltűnt még valami: a mocsári boszorkányból a hűvös levegőbe gőz szállt fel, ami viszont azt jelentette, hogy a teteme még meleg volt, azaz nemrég halhatott meg.

- A sípjelbe! - suttogtam.

Továbbra is a sokkolómba kapaszkodva elkezdtem körbe-körbe forogni, mint az őrült, hátha mögöttem áll valami. Hirtelen az egész vidék rettenetesen komornak tűnt, mintha minden bokor, fűszál és fa mögött a halál leselkedne.

- Jacques?! - kiáltottam fojtott hangon, és lassan távolodtam a tótól. Abban a reményben, hogy Fehl még nem volt messze a transzportponttól, megnyomtam a kommunikátoromon a pánikgombot.

- Jacques?

Hangosan nem akartam kiabálni. Természetesen már annyi ideig mászkáltam és álldogáltam a mezőn, hogy ez a lény, akármi vagy akárki volt is, már régesrég észrevehetett.

Balra tőlem, egy kissé távolabb megreccsent egy ág. Ledobtam a lábbilincses táskámat, és a kezembe vettem a késem.

- Jacques? Jacques?! Te vagy az? - A hangom majdnem annyira remegett, mint a kezem. - Jacques?

Egy kiáltás hasított végig a levegőn, mintha egy lelket kitépnének a testéből.

Jacques lelkét. Jacques testéből.

Utáltam magam miatta, de sarkon fordultam, és amilyen gyorsan csak tudtam, a korhadt fához rohantam. Ha ez a lény egy mocsári boszorkányt és Jacques-ot is le tudta győzni, akkor nekem itt nincs esélyem. Majdnem kiköptem a tüdőmet, annyira gyorsan rohantam, olyan sebességgel, ahogy korábban nem is gondoltam, hogy képes vagyok. A halál elől rohantam, és attól féltem, hogy bármelyik pillanatban utolér.

Egyre közelebb jutottam a fához, de nem láttam rajta semmit. Fehl még nem reagált a segélyhívásomra. Zokogva rohantam tovább. Ha nem jön, akkor meghalok!

Amikor elértem a fához, még akkor sem volt ott senki. Annyira reszkettem, hogy azt hittem, szétesem, ekkor megfordultam, hogy legalább szembenézzek a halállal.

A mező üres volt.

Hangosan zokogtam. Nem tudtam, hogy várjak-e Fehlre vagy kockáztassam meg, hogy a nevén szólítom. Amikor már az utóbbi felé hajlottam, felvillant egy fény mögöttem, és én megragadtam a tündér kinyújtott kezét.

- El innen, de gyorsan!

A fák mögött egy lángokból álló alak tűnt fel, aztán a tündérkapu bezáródott.

Ne ájuljunk el önmagunktól!

 

RAQUEL A KONYHÁM ELŐTTI RÉSZEN, EGY SZÉKEN ÜLT, és halkan a kommunikátorába beszélt, amikor a kanapén felébredtem. Nálam töltötte az egész éjszakát, mert nem akartam egyedül maradni.

Idegességében a homlokát dörzsölgette. Felültem. Rám nézett és kissé feszülten mosolygott, aztán még néhány percig folytatta a beszélgetést. A combom alá dugtam a kezem, mert annyira remegett. Végre befejezte a hívást.

- Megtalálták? - kérdeztem.

A fejét rázta és sóhajtott egyet, ami annyi stresszt és feszültséget fejezett ki, amennyit még soha korábban. Többet, mint az „Evie, Evie, Evie” sóhaj, amely rendszerint a legnagyobb csínytevéseimnek volt fenntartva. Mint például amikor tizennégy évesen elloptam a kommunikátorát, mert a sajátomat úgy akartam átprogramozni, hogy zenét tudjak hallgatni rajta. Akkor sikerült az egész rendszert megbénítanom és mindenkit néhány órára a szobájában zárva tartanom, amivel persze egyáltalán nem arattam nagy sikert. „Jutalmul” egy hónapig én láttam el a börtönszárnyban a takarítószolgálatot. Bárcsak most is ilyen egyszerű lenne minden!

Nem akartam megkérdezni, nem akartam tudni róla, de muszáj volt.

- És Jacques?

Szomorúan rázta a fejét.

- Már halott volt.

Könnyes szemmel néztem a földet. Nem tettem semmit, hogy segítsek neki, még csak meg sem próbáltam.

Raquel mellém ült és átkarolt.

- Nem tehettél semmit. Ha megpróbáltad volna, akkor most mindketten halottak lennétek. És pontosan tudom, hogy Jacques örülne, ha tudná, hogy a halálával segített neked megmenekülni.

Én a magam részéről biztos voltam abban, hogy Jacques sokkal jobban örülne annak, ha még élne. De az igaz volt, hogy neki voltak fegyverei és természetfeletti vérfarkaserővel is rendelkezett. Ha mégis ilyen könnyű volt őt legyőzni, akkor nekem biztos nem lett volna semmi esélyem.

De ez sem némította el a kiáltását, ami még mindig a fejemben visszhangzott.

- Muszáj most egy osztályvezetői megbeszélésre mennem. Ki fogjuk találni, hogy milyen lényről van szó, és meg fogjuk állítani.

Megint eszembe jutott a feltételezésem és gyorsan ki is mondtam.

- Reth az!

- Micsoda?

- A gyilkos! Szerintem ő az!

- Miért?

- A tenyérlenyomat! A mocsári boszorkány mellkasán egy aranylóan fénylő tenyérnyom volt. Pontosan olyan, mint... - Hirtelen elhallgattam. Raquel nem tudott semmit a bennem égő parázsról, és nem is kell, hogy tudjon róla. -

Rajtam is hagyott egy tenyérlenyomatot. Ő az!

Raquel a fejét rázta.

- Tudom, hogy nagyon dühös vagy Rethre, és minden okod meg is van rá, de ő nem lehetett a gyilkos.

- De honnan tudod? Neked fogalmad sincs a tündérekről!

Nyugodtan rám nézett.

- Sokkal régebb óta dolgozom tündérekkel, mint te. És tudom, hogy nem Reth tette. Amíg te a kiküldetésen voltál, ő fegyelmi kihallgatáson vett részt.

- Fegyelmi micsodán?

- Felelnie kellett a veled szemben elkövetett cselekedetei miatt. A bizottság hét főből állt, akik mindannyian tanúsíthatják, hogy egész idő alatt ott tartózkodott.

Fegyelmi meghallgatás? Ki előtt akarták ezt a színjátékot eljátszani? A tündérek egy icipicit sem érdeklődtek irántunk és a szabályaink iránt. Ahogy Lendnek is elmeséltem, ők csak a név szerinti parancs miatt voltak itt, amit már a legelején megkaptak, hogy az NPEH-t szolgálják.

- És most büntetést fog kapni?

- A cselekedetét teljes mértékben elfogadhatatlannak minősítették, és szigorú figyelmeztetésben részesült.

Ahogy Raquel ezt mondta, éreztem, hogy ő maga is tökéletesen tisztában van azzal, hogy ez milyen gyengén hangzik.

- Hú, ez aztán igen! Figyelmeztetés! Majd biztos levonja belőle a tanulságot! Most már sokkal, de sokkal nagyobb biztonságban érzem magam.

- Tényleg nem kell miatta többé aggódnod. Megparancsoltam neki, hogy ne merjen többé hozzád nyúlni. Egyszerűen nem lesz képes rá. Emiatt ne gyötörd tovább magad.

Lenéztem a csuklómra. Nagyrészt eltakarta a fölsőm ujja, de a parázsló örvényből egy kicsi kikandikált. Pontosan így van, igazán semmi okom az aggodalomra.

- Ennek ellenére azt hiszem, hogy köze van az egészhez, neki vagy egy másik tündérnek. Talán egy olyannak, akiről az NPEH nem is tud.

- Beszélni fogok az ülésen a feltételezésedről, de semmi okunk arra, hogy a tündéreket gyanúsítsuk. Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy semmit sem tesznek anélkül, hogy valami okuk ne lenne rá.

- Igen, de mindkettőnknek tisztában kellene lennie azzal is, hogy az ő

okaikat mi egyszerűen nem fogjuk fel.

Sóhaj: „A témát befejezettnek tekintem.” Raquel felállt.

- Lish arra kért, hogy látogasd meg őt, mihelyt jobban leszel. Én is jobban érezném magam, ha a nap hátralévő részét nála töltenéd. Nem akarom, hogy egyedül legyél. És kérlek, ne felejtsd itthon a kommunikátorodat!

Megpaskolta a fejem, mint egy ötévesnek, és ezzel elment.

Iszonyúan fáztam, ezért jó hosszú időre beálltam a forró zuhany alá.

Igyekeztem türtőztetni magam, de a pillantásom végül a mellkasomra vándorolt.

A folyékony, aranyszínű lángok továbbra is ugyanolyan erővel világítottak, mint korábban.

A zuhany alól kijőve sokáig bámultam magam a tükörben, de ezt a hülye tüzet csak akkor láttam, ha direkt néztem. Valahogy az volt az érzésem, hogy az arcomnak most másképp kellene kinéznie, de még mindig ugyanaz a régi Evie nézett vissza rám: egész aranyos, de nem egy szépség, pisze orral, helyes formájú szájjal. A szemem színe pedig a lehető leghalványabb szürke, amit csak el tud képzelni az ember.

Aztán hirtelen belém hasított egy gondolat, egy rémisztő gondolat. Ha a paranormalitást magamon csak akkor láttam, amikor direkt néztem, akkor azt se tudhatom, hogy az arcom alatt nem rejlik-e valami más. Tükör nélkül végül is nem tudtam szembenézni magammal. Ki tudja, talán egész életemben így parázslottam? Talán ez volt az a furcsa a szememben, amiért Lend nem tudta lemásolni. Egyszerre úgy éreztem, mintha az arcom egy álarc lenne, amely csak elrejti, ami valójában vagyok.

Micsoda rémisztő elképzelés, amelyet se alátámasztani, se megcáfolni nem tudtam. Ez a nagyszerű abban, ha az ember kivételes, egyedi: soha nem kap választ a kérdéseire.

Eddigi világomban megrendülve megtörülköztem, és felvettem a legbővebb és legpuhább pulcsimat. Szép halványkék volt, és az ujja jó hosszú, a kezemet is takarta, így legalább nem kellett a csuklómat nézegetnem. Befontam a hajamat, és felkaptam a kommunikátoromat.

Az adatfeldolgozóba érve Lish szinte nekivetette magát az üvegnek, láthatólag annyira akart már velem beszélni.

- Evie, jól vagy? Aggódtam miattad!

Halványan elmosolyodtam.

- Hát igen, az utóbbi hetek elég pocsékul alakultak.

- Gyere, ülj le! Az utóbbi időben olyan ritkán jöttél. Hiányoztál.

Leültem egy görgős székre, és felhúztam a lábam.

Lish mindent tudni akart Rethről és a mocsári boszorkányról. Nála üldögélve világossá vált a számomra is, hogy nekem is mennyire hiányzott a legjobb barátnőm. Annak ellenére, hogy Raquel is extra odafigyelésben részesített, az utóbbi időben eléggé el voltam foglalva az egyre veszélyesebb és többnyire sikertelen bevetésekkel, no meg természetesen Lenddel. Lish, az okos kétéltű, hunyorgott, és úgy tűnt, hogy huncutul mosolyog.

- És ez a Lend, aki megmentett Rethtől, nagyon helyes?

Nevettem.

- Tökéletesen fel tudja venni Landon alakját.

- Landonét az Easton Heightsból? Hú, akkor biztos nagyon szerelmes vagy belé.

A fejemet ráztam.

- Nem, a valódi arca nekem sokkal jobban tetszik. Vicces és kedves. Ne mondd meg Raquelnek, de eléggé megkedveltem.

Lish továbbra is mosolyogva bólintott.

- És ő is pukkadásig tele van emberi hormonokkal, mint Landon?

Nevettem az abszurd kérdésen.

- Nem hiszem. De így is szuper minden.

- Aha, túl nagy az… - Lish elhallgatott, és túl egyértelműen kacsintott átlátszó szemöldökével - érzelmi teher, ugye?

- Hiszen ismersz. Szívesebben utazom kevés csomaggal.

Lish nevetőbuborékokat fújt a vízbe.

- Nem rossz metafora, ugye?

- Egyre profibb vagy.

Gyakran gyakoroltam vele különféle metaforákat és kliséket, mert fontos volt neki, hogy a kettőnk közti különbségek ellenére is megértsük egymást.

- Sokkal fontosabb viszont az a kérdés, hogy ő is kedvel-e téged.

- Nem nagyon tudom elképzelni, hiszen továbbra is én vagyok az a lány, aki miatt állandóan „grillezik”. Ezenkívül miattam tartják fogva, amit egyébként bődületes ostobaságnak tartok. Miért tartják még mindig bezárva?

- Mit kellene tenniük?

- Mit tudom én? Meghallgatni, segíteni neki! Akárhonnan jött is, a központ emberei tudják, hogy mi történt. Ha az NPEH nem a paranormális lények befogásával, a lábbilincsekkel, az osztályozásukkal meg a többi botorsággal lenne elfoglalva, és egyszer úgy kezelnék őt, mint bármelyiküket vagy mint az egyik szövetségesünket, akkor együtt dolgozhatnánk mindannyian, és talán tudnánk tisztázni az ügyet, mielőtt még több paranormális lény halna meg.

Úgy tűnt, mintha Lish büszke lenne rám. Talán mégsem volt akkora rajongója az NPEH-nak, mint ahogy korábban hittem?

- Beszéltél már Raquellel erről?

- Nem nagyon.

Túlságosan ideges voltam hozzá. Korábban olyan biztosnak tűnt a helyem a központban, de most, hogy tudtam, hogy a hetes kategóriába soroltak, bármit tettem, féltem, hogy gyanúsan viselkedem. A paranormális lényeket itt nem kezelik egyenjogúként, inkább mindig is másoknak tekintették őket. Jelen helyzetemben kevés dolog lenne gyanúsabb, mint az, hogy ragaszkodom Lend szabadon engedéséhez.

De aztán rájöttem, hogy egész idő alatt csak aggódtam. Például azért, hogy Lend számára vajon több vagyok-e egy egyszerű barátnőnél (már ha egyáltalán a barátnőjének tartott), de amiatt is, hogy milyen a helyzetem az NPEH-nál.

Mindig csak magam miatt aggódtam. Pontosan úgy, ahogy Írországban, amikor zokogva rohantam, hogy mentsem a bőröm, és közben magára hagytam Jacques-ot. Odakint, mármint a központon kívül paranormális lények haltak meg. A mocsári boszorkányok és vámpírok halálát még bizonyos mértékig könnyebb lenne feldolgozni, de Jacques tényleg nem érdemelte meg ezt. Meg kell állítani a gyilkost.

- Még egyszer szóba hozom Raquellel a témát. Akármit csináltak is eddig, hiába tették, mert nem működik.

Lish szeme mosolygott.

- Nagyszerű lány vagy.

Visszamosolyogtam, és feltettem magamnak a kérdést, hogy Lish vajon már milyen hosszú ideje próbálkozik azzal, hogy ezt eljuttassa a tudatomig. Vele soha nem voltak problémáim. Rajta kívül létezett még azért pár paranormális lény, akiket egész jól el tudtam viselni, különösen a vérfarkasokat. Végül is nem az ő hibájuk volt, hogy olyanok, amilyenek. Ha ez ember kicsit jobban elgondolkodik, akkor tulajdonképpen egyik paranormális sem tehet arról, hogy olyan, amilyen. Hiszen a dolog nem úgy működik, hogy a mocsári boszorkányok egy reggel felébrednek, és hirtelen eszükbe jut, hogy mekkora buli lehet gyerekeket enni. Inkább a keselyűkhöz lehetne őket hasonlítani. Ők is ocsmányak és undorítóak, persze, de hát ilyenek ők.

De ettől még rendben van minden? Ez azt jelenti, hogy továbbra is hagyni kell őket, hogy tavakban és mocsarakban kísértsenek és a következő szaftos csemegére várjanak? Eléggé össze voltam zavarodva. Úgy éreztem, hogy időre van szükségem, hogy mindezt átgondoljam.

- Megsértődnél, ha most átmennék Lendhez?

- Sípjel, dehogy. Menjél csak a te kis furcsa cuki fiúdhoz!

Nevettem, búcsúképpen fújtam egyet az üvegre, majd Lend cellája felé vettem az irányt.

Még mindig a megszokott sötét hajú és szemű srác alakját viselte, és éppen abba a rajztömbbe akart rajzolni valamit, amit vittem neki. Amikor felnézett és meglátott, arcán megkönnyebbülés tükröződött.

- De jó, hogy újra itt vagy!

Megpróbáltam mosolyogni. De akármennyire szégyelltem is, hirtelen könnyekben törtem ki. Felugrott és átölelt.

- Mi történt? Mi a baj?

- Ott volt. Megölte a mocsári boszorkányt és aztán Jacques-ot. Én meg egyszerűen elrohantam.

Továbbra is a karjaiban tartva kérdezte: - Láttad?

- Egy kicsit.

Leírtam neki azt a keveset, amit láttam.

- Tenyérlenyomatot is hagyott. Mármint a mocsári boszorkányon, a mellkasán. Egy fénylő, világos, aranyszínű lenyomatot, ami halványodott, majd eltűnt. Láttam.

- A testén?

- Azt hiszem, hogy az álca alatt volt. Nem hiszem, hogy rajtam kívül más meglátta volna. Nagyon hasonlított ahhoz, ami az én bőröm alatt van. De Rethnek van alibije.

Lend a homlokát ráncolva kérdezte:

- Minden oké?

- Nem tudom. Annyira… még soha nem féltem ennyire. Tényleg azt hittem, hogy meg fogok halni. És Jacques, hallottam, ahogy…

Újra elkezdtem sírni. Lend odakísért az ágyához, mellém ült és átkarolt.

- Sajnálom - mondtam, és megtöröltem a szemem.

-

Ne kérj bocsánatot! Örülök, hogy sikerült elmenekülnöd, egyébként pedig te vagy az első olyan személy, aki látott valamit. Ez már egy hatalmas előrelépés.

-

Igen, ha te nem lennél bezárva. Beszélek még egyszer Raquellel, és megpróbálom megértetni vele, hogy együtt kellene működnünk veled és nem úgy kezelnünk téged, mint egy bűnözőt. Meg kell állítanunk ezt az izét.

Bólintott, és az volt az érzésem, hogy egy kicsit büszke rám. Aztán előrehajolt, és egy gyengéd puszit nyomott a fejemre.

Hogy érezheti az ember magát egyszerre annyira borzalmasan és annyira csodálatosan?

Ne hívj fel!

 

RÖGTÖN ELŐ IS KAPTAM A KOMMUNIKÁTOROMAT, hogy szavaimat a lehető

leggyorsabban tettek kövessék, és üzenetet küldtem Raquelnek, amelyben rákérdeztem, hogy mikor tudnánk beszélni. Pár perc múlva csipogott a készülék.

- Jaj, három-négy napra elutazott - fordultam Lendhez. - De mihelyt hazajön, beszélek vele. Az NPEH teljesen rosszul működik. Annyira el vannak foglalva a félelmeikkel és az ellenőrzési mániájukkal, hogy észre sem veszik azokat a paranormális lényeket, akik segíthetnének nekik. Meg fogom győzni Raquelt arról, hogy ne kelljen lábbilincset viselned.

- Remélem, sikerül.

- Igen, én is - sóhajtottam. Hirtelen minden olyan bonyolult lett, komolyan.

- Mesélj valamit magadról! Valami vidámat, aranyosat.

Egy kicsit arrébb csúszva a falnak dőltem. Lend hátrébb húzódott, és szorosan mellettem maradt.

- De mit szeretnél tudni?

- Hogy élsz odakint? Szóval persze nem a titkaidra vagyok kíváncsi -

fűztem hozzá sietve. - Jársz például suliba?

- Már majdnem befejeztem a gimit. Éppen megkaptam az értesítést, hogy felvettek azokra fősulikra, amelyekre pályáztam. - Mosolygott. - Bár persze fogalmam sincs, hogy fogom azt a rengeteg anyagot bepótolni, amit most vesznek a többiek.

- Főiskolára akarsz menni? De szuper! Bocs, de normális fősulira? Vaó!

És az milyen? Megvolt már a szalagavatód? Gyakran szoktál bulizni? Van öltözőszekrényed?

- Öltözőszekrényem? - kérdezte nevetve.

- Igen, azok annyira jók!

- Az öltözőszekrények? Persze, tényleg. A gimi egyáltalán nem annyira izgalmas, olyasmi, mint itt a központban. Mindenki azt hiszi, hogy mindent tud mindenkiről, a felszín alatt viszont sokkal több rejlik. De ezt te is tudod, nem? -

Megbökött a könyökével. - Ami a bálokat és egyebeket illeti, nem járok randizni. Már ha erre vagy kíváncsi.

- Hogyhogy nem? Nézz magadra, annyira helyes vagy. - Belevörösödtem.

- Úgy értve, hogy úgy nézel ki, ahogy csak akarsz. A lányok biztos futnak utánad.

- Igen, ez az arc elég közkedvelt, ebben igazad van.

- Kinek az arca ez valójában?

Titokzatosan mosolygott.

- Az enyém. Bizonyos értelemben. Furcsa dolog ez, olyan, mintha mindig valamilyen szerepet játszanék. De ez csak egy szerep, amit kedvelnek, de engem egyáltalán nem ismernek olyan jól.

- Értem.

Azt nem fűztem hozzá, hogy a randizáshoz való hozzáállása nekem tetszett, nagyon is tetszett. Ez volt az egész hét legkellemesebb híre. Ha Lend olyan lenne, mint a kedvenc sorozataimban szereplő srácok, akkor minden lánnyal kikezdene, nemcsak a kamerák előtt, hanem a való életben is. Kivételesen örültem, hogy a való életben nem az történt, ami egy tévésorozatban szokott.

Aztán eszembe jutott valami, ami tényleg érdekelt.

- Van családod?

A hangom kicsit érdesebben csengett, amikor feltettem a kérdést.

A család olyan téma volt, ami a giminél, szalagavatóknál vagy akár a randizásnál, sőt még az öltözőszekrényeknél is nagyobb szomorúsággal és önsajnálattal töltött el. Raquelen és Lishen kívül nem volt senkim. Nem csak most, de korábban sem.

- Sajnos ez egy olyan téma, amiről nem mesélhetek neked.

Megnyúlt a képem, ezért hozzáfűzte:

- Egyelőre. De mi ütött beléd? Hogy jutott ez az eszedbe?

- Én olyan vagyok, mint egy talált gyerek.

Ezután elmeséltem neki a temetői vámpíros történetet.

- Tehát soha nem volt családod.

- Nem, csak nevelőszüleim. Akadtak köztük rendesek, de azért a gyerekkorom nem volt a legboldogabb vagy legharmonikusabb.

- Sajnálom.

- Én is.

Nem szívesen beszéltem erről. A gondolat, hogy a szüleim, akárkik legyenek is, nem akartak engem, nagyon fájt. Ha csak lemondtak volna rólam, akkor azt meg tudtam volna érteni, de ők egyszerűen cserbenhagytak. Nem emlékeztem sem rájuk, sem bármi másra, ami az engem befogadó, majd továbbadó gyerekotthonok és az örökbe fogadó családok előtt történt.

- Most már minden oké. Raquel tulajdonképpen szuperkedves, annyit zsémbeskedik, hogy már szinte azt hihetem, hogy az anyukám. Elkísért az első

bevetésemre, hogy megbizonyosodjon arról, hogy elboldogulok. Amennyire csak lehet, próbálja az itteni életemet normálisan alakítani. Lish pedig a lehető

legszuperebb, legeslegjobb barátnő, akit az ember kívánhat magának, még ha nem is lehet vele bújócskázni.

Lend persze egyáltalán nem ismerte Lisht, így először róla beszélgettünk, aztán még pár órát mindenféléről, ami csak az eszünkbe jutott. Megkértem arra, hogy írja le a lehető legrészletesebben egy napját, és kikérdeztem, hol fog fősulira járni, és mit akar tanulni. Én a képzőművészetet tartottam a legtutibb választásnak, de csak nevetett, és azt mondta, hogy szívesebben csinálna valami gyakorlatiasabbat. Aztán ő akarta tudni, hogy milyen volt itt, a központban felnőni. Így mindenféle sztorikat meséltünk el egymásnak. Iszonyúan jólesett ez a kis kikapcsolódás.

Egyszerre annyira fáradt lettem, hogy képtelen lettem volna akár egyetlen további összefüggő mondatot kinyögni.

- Muszáj lefeküdnöm. De holnap újra jövök, oké?

Mosolygott.

- Jó, persze. Van itt még valami.

Elővette a rajztömböt, kitépett belőle egy lapot, és ráírta nekem a verset.

- Talán eszedbe jut még valami.

- Jó, köszi. Nem mutatom meg senkinek.

- Tudom.

Aztán kitépett még egy lapot, és vigyorogva átnyújtotta. A rajz engem ábrázolt, zebramintás ruhámban és rózsaszínű csizmámban.

Te jó ég, nagyon bejön nekem ez a srác!

A szobámban még egy ideig bámultam a rajzot. Nagyon jól eltalált, emiatt reméltem, hogy többször az eszébe jutottam. Én mindenesetre elég sok időt töltöttem azzal, hogy rá gondoltam, az biztos. Megágyaztam, lefeküdtem, a rajzot pedig a párnám mellé tettem.

Aztán még néhányszor végigolvastam a verset, de semmi briliáns ötletem nem támadt. Az egész valahogy túl furcsa és homályos volt. Bár felmerült bennem egy csomó magyarázat, amelyek valahogy passzoltak is volna, de egyik sem volt tökéletes. Ezenkívül újra és újra elfogott a félelem, hogy a versnek köze lehet hozzám, de ettől aztán végképp nem tudtam koncentrálni. Végül a rajz alá dugtam a lapot, lekapcsoltam a lámpát és elaludtam.

Amikor újra kinyitottam a szemem, sötét volt, csak egy kis fény világított mellettem. Valaki egy lágy, fülbemászó dallamot zümmögött, amely fájdalmas vágyakozást ébresztett bennem. Páni félelemmel tapogattam ki az éjjeli lámpám kapcsolóját, és természetesen majdnem feldöntöttem. Az ágyam végében Reth ült.

- Helló! - mondta kedves hangon, szeretetre méltó mosollyal.

- Nem nyúlhatsz hozzám!

Felültem, és állig betakaróztam.

- Ami azt illeti, a parancsot neked kell visszavonnod.

- Tesséék?

Türelmesen nézett rám, mint aki egy butuska gyerekhez beszél.

- Neked kell a parancsot visszavonnod.

- És mi az ördögért kellene ezt tennem?

Felháborodva néztem rá. Ennek nincs ki mind a négy kereke.

- Mert még nem vagyok kész vele.

- Ó, nekem erről más a véleményem.

Megmutattam neki a csuklómat, amelyen még mindig látható volt egy tűzvörös tenyérnyom, és az arany örvények világosan fénylettek a lámpa fényében, legalábbis én így láttam. De mivel már amúgy is felemeltem a kezem, ezért a középső ujjam felmutatásával szemléltettem is, hogy hová kívánom őt.

- Ez kevés lesz.

- Kérésed parancs. - Felemeltem a másik kezemet is, és a másik középső

ujjamat is felmutattam neki.

Arany szeme világított a derengő fényben.

- Nem hatott a dolog, mert még mindig fázol.

- Remekül vagyok, igazán köszönöm az odafigyelést.

- Szeme, mint hó-és jégpatak, telve oly sok hideggel, mit nem is sejt.

Egy pillantást vetettem a lapra, amelyen a vers állt. A helyén volt, a rajz alatt.

- Ja, ismerem. Csupa halál a vége.

A fejét rázta.

- Nem, ez nem a te versed. Ez az övé. A tiednek más a vége. Mindent érteni fogsz, ha megengeded, hogy betöltselek.

- Te miről beszélsz tulajdonképpen? - kiáltottam. Lassacskán tényleg az idegeimre ment. Ha molesztálni akar, akkor legalább világosan megmondhatná.

Idegesített, hogy a nyomomban jár, és állandóan titokzatoskodva fontoskodik.

- Muszáj végigcsinálnunk. Most nem tudom elmagyarázni neked.

Hétpecsétes titok. Hagyd folytatnom, és akkor meglátod.

- Most rögtön mondd el, hogy mit csináltál velem, vagy tűnj el! Tudott volna válaszolni, az biztos, de azt is sejtettem, hogy nem fogja nekem elárulni.

Az ilyen tündérhülyeséghez azonban egyszerűen túl fáradt voltam.

- Sokan vannak, akik azt kívánják, bárcsak ők lennének a... Ha nem fejezem be, akkor talán nem éled túl. Én szeretném, ha életben maradnál.

Gyengéden rám mosolygott.

- Kik azok az ők? A tündérbarátnőid?

- Te jó ég, dehogy!

Ennél talányosabb már nem lehetett volna a viselkedése.

- Te vagy az? Aki az összes paranormálist megöli?

Oldalra hajtotta a fejét.

- Miért tennék ilyesmit?

- Én kérdeztelek.

- Semmi okom rá, hogy ezeket a lényeket megöljem.

Vettem egy mély levegőt, és újra megpróbáltam.

- De akkor mit tettél velem?

Minden idegszálam pattanásig feszült, ahogy a válaszra vártam.

- Szeretnélek betölteni, megteremteni téged. Először csak gyengéden próbálkoztam, de te újra és újra kitértél. Később pedig már nem akartál semmit sem befogadni, így nem maradt más választásom. Nem fog fájni, ha használod a józan eszedet, és nem tagadod tovább, hogy akarod. Akkor befejezzük?

- Mivel akarsz betölteni?

- Kérlek, vond vissza a parancsot, Evelyn!

- Eszem ágában sincs. Soha, soha többet nem fogsz hozzám érni! Nagy, kortalan szeme beszűkült, aztán újra mosolygott, de a mosolyában nyomokban ott volt a kegyetlenség.

- Élvezni fogom, ha majd hamarosan könyörögni fogsz, hogy érintselek meg újra.

- Kifelé a szobámból!

Felvonta a szemöldökét.

- Nos, akkor, viszlát, nemsokára újra hívni fogsz, szerelmem.

A fény kialudt.

Káromkodtam egyet. Megint sötétben voltam, kettesben vele. Amikor megtaláltam a kapcsolót, és felgyújtottam a lámpát, már eltűnt.

Parázsló szívek

 

- DE MIT AKARHATOTT EZZEL MONDANI? - kérdezte Lend, a homlokát ráncolva.

Ma meglepett a külsejével: dundi, pattanásokkal teli szőke fiú volt. Nagyon vicces látványt nyújtott, mert rendszerint helyes srácok alakját vette fel. De egyébként mindig láttam a valódi énjét, ezért a külseje tulajdonképpen nem számított.

- Fogalmam sincs. Rethnél soha nem tudhatja az ember, hogy mire is gondol valójában.

Éppen most meséltem el neki, hogy mit mondott Reth a versről és arról, hogy teljesen be kell, hogy töltsön engem.

- Akármennyire utálom is a fickót, valószínűleg olyan forrásai vannak, amelyekkel mi nem rendelkezünk. Pontosan mit mondott a versről?

- Azt, hogy a vége nem az enyém, hanem valaki másé. Ez aztán remek, nem? Úgy értem, hogy én sem akarok az embereknek feltétlen „halált, halált, halált” és hasonlókat hozni.

Lend nevetett.

- Igen, a halál nem csillogó platformszandálon szokott érkezni, vagyis valószínűbb, hogy nem azon jön. Bár aranyos lenne.

A vállába bokszoltam.

- Hé, én aztán rettentően félelmetes tudok lenni! Egyébként pedig te is azt gondoltad, hogy meg akarlak ölni, már elfelejtetted?

- Ez most hogy nem jutott az eszembe?

- Tényleg nem értem az egészet. Vajon mindig ilyen furcsa volt minden, csak én nem vettem észre, vagy minden csak egyre rosszabb lesz?

- Határozottan az utóbbi.

- Oké, hagyjuk most a jövendőmondó verseket és a mániákus tündéreket.

Lenne egy fontos kérdésem.

- Mégpedig?

- Van jogosítványod?

Nevetett.

- Ez olyan fontos?

- Hát persze. Egy jogosítványért ölni tudnék. Talán pontosan ezt akarja mondani a vers. Ámokfutok, és megtámadok embereket, mert nem vezethetek.

- Lehet, ki tudja. Egyébként igen, van jogosítványom.

Felsóhajtottam, és, hátamat a falnak támasztva, leültem.

- Hú, az mennyire jó lehet!

- Igen, majdnem olyan szuper, mint egy öltözőszekrény. Tudod mit, néha beteszem a jogosítványomat az öltözőszekrényembe, és az annyira, de annyira cool lesz, hogy attól tartok, hogy szétrobbanok a coolságtól.

Újra a vállába bokszoltam. Ez lassan már szinte a szokásommá vált.

- Te csak ne dumálj! Ha itt élnél egész életedben, akkor biztos más lenne neked is a szuper.

Elég furcsán vizsgálgatott. Nem csak most, hanem folyamatosan.

- Neked tényleg mindegy, hogy milyen arcot viselek?

- Hogy értve? - kérdeztem vissza zavartan.

- Hát így - szélesen vigyorgott, és egy fogszabályozó látszott ki a szájából, amit nem is vettem észre.

Nevettem.

- Már miért ne lenne mindegy? Hiszen mindig másnak az alakját veszed fel.

- Igen, de ez a mostani arc nem nyerne szépségversenyt.

- Biztos nem, de hiszen ez az arc nem is te vagy. - Megint ez a furcsa arckifejezés. Mosolyogtam. - Az egyetlen, ami zavar, az az, hogy a hangod mindig más. Olyan szívesen meghallgatnám az igazi hangodat. Az egyébként egy kicsit kísérteties, amikor lány vagy, bár ezt már egy ideje nem csinálod.

A fejét csóválta.

- Furcsa vagy.

- Mondja egy láthatatlan, alakváltó srác.

Felnevetett, és aztán hozzám hasonlóan a falnak dőlt.

- Így nem nagyon fogunk előrejutni a problémánk megoldásában.

- Tudom, bocs.

Én már szétgondolkoztam az agyamat, de nem tudtam megállapítani, mi köze Reth összefüggéstelen fecsegésének és ennek az őrült versnek ahhoz, amit láttam. És ami még nagyobb képtelenség volt, most már állandóan azon rágódtam, vajon mi lehet a vége az én versemnek, már ha van egyáltalán.

Említettem már, hogy ki nem állhatom a tündéreket?

- Evie? - Lend hangja kicsit bizonytalannak tűnt. - Írnál nekem egy e-mailt? Ha sikerülne ezeket az információkat kijuttatnom, akkor talán tudnának az... embereim segíteni.

Hirtelen megállt a szívverésem. Lehet, hogy csak kihasznál? De akkor megint eszembe jutott az elhatározásom, hogy ne legyek mindig olyan énközpontú, önző. De mi van, ha mégis? Akkor végül is kihasznált.

Tulajdonképpen ezt is kell tennie. Végül is az NPEH semmire sem jött rá, sőt még vissza is tartotta attól, hogy valamit tegyen. Hát igen, de én érthető módon mégis azt reméltem, hogy kedvel engem, és nem csak manipulálni akar.

- Nem is tudom. Bár van számítógépem, de tulajdonképpen csak online vásárláshoz megyek fel a netre. Tudom, hogy az NPEH minden kattintást felügyel, mert nagyjából a vásárlásaim 90 százalékát törlik. Megpróbálhatnám, hogy létrehozok egy új e-mail címet, vagy használom a tiedet, de biztos vagyok benne, hogy azonnal a tudomásukra jutna.

Idegesen az ajkamba haraptam.

- Mi történne, ha észrevennék? - kérdezte.

Megjátszott lazasággal vigyorogtam.

- Árulásért határozatlan időre lecsuknának. Valószínűleg. Bár ez eléggé függ a képességeimtől. Raquel persze biztos bedobná magát értem. Az is lehet, hogy kiengednének.

Még soha nem küldtek fegyelmi meghallgatásra, de már maga a gondolat is félelemmel töltött el.

Lend a fejét rázta.

- Ne, akkor hagyjuk inkább! Nem éri meg a kockázatot.

- Szerintem megéri, ha szerinted az információink segítenének a társaidnak abban, hogy megállítsuk ezt az őrült lényt.

- Semmit sem segít, ha mindkettőnket lecsuknak. Ugyanis nekem más terveim is vannak, mint a gyilkost megtalálni és megállítani.

A homlokomat ráncoltam. Akármennyire kedveltem is, ha most arra kérne, hogy segítsek neki megbénítani az NPEH-t, akkor nemet kell mondanom.

Természetesen a szervezet messze nem volt tökéletes, de sok jót is tett. Én legalábbis meg voltam győződve arról, hogy a világ sokkal biztonságosabb hely szabadon szaladgáló vámpírok, mocsári boszorkányok és más ocsmány, húsevő, vérszívó szörnyetegek nélkül.

- Mégpedig?

- Ki akarlak hozni innen.

- Mármint úgy érted, azt akarod, hogy én hozzalak ki téged innen.

Megfogta a kezem. Igen, megint. Hú, ez nagyon jólesett! De még mennyire.

- Nem, én téged akarlak kihozni, hogy ne ilyen életed legyen. Többet érdemelsz. Például egy öltözőszekrényt.

- És egy jogsit?

- Nana, azért ne essünk túlzásokba!

Mosolyogtam. Persze, hogy ki akartam szabadulni innen, hogy normális életet éljek (akármilyen legyen is az, mivel nem állíthattam, hogy bármilyen fogalmam lett volna róla), de nem hittem, hogy ez valaha megtörténhet. Ha paranormálisként kategorizáltak, akkor teljes mértékben az NPEH dönt a sorsomról. Szóval nem feltétlenül állt módomban, hogy akkor én most ukmukfukk benyújtsam a felmondásomat.

A kommunikátorom csipogott. Szabad kezemmel kihúztam az övtáskámból, mivel Lend kezét eszem ágában sem volt elengedni. A bőre volt a legklasszabb dolog a világon. Meleg, teljesen sima és puha.

Nem beszélve arról a boldog bizsergésről, amit kiváltott bennem. Ennek garantáltan nem volt semmilyen paranormális oka.

Ránéztem a képernyőre. Lish volt az.

- Mi történt? - kérdeztem.

- Gyere az adatfeldolgozóba! Baj van. Raquel úton van visszafelé, és a vezetőség is jön. Nem szabad, hogy rajtakapjanak kettesben Lenddel.

- Azonnal jövök, köszi, Lish.

Eltettem a kommunikátort. Lish tényleg odafigyelt rám.

- Nem tudom, mi történt, de Raquel és néhány nagyvad úton van a központba. Nekem sem kellene feltétlenül itt lennem, amikor megjönnek.

Lend picit megszorította a kezem (ami a szívemet mindenféle vidám ugrándozásra és táncra késztette), majd elengedett.

- Szia, remélem, mielőbb találkozunk!

Rohantam az adatfeldolgozóba. Lish, úgy tűnt, teljesen magán kívül van.

- Mi történt?

Mivel az arckifejezése alapján arra lehetett következtetni, hogy valami baj történt, nagyon megijedtem.

- A birminghami megfigyelési és elhelyezési központ.

- Mi van velük?

- Meghalt náluk az összes paranormális.

Ez a robothangon előadott mondat annyira ledöbbentett és megijesztett, hogy fogalmam sem volt, miként reagáljak.

- Ö, ugyanaz a... lény volt?

- Igen. Egyszerűen meghaltak. Semmi nyoma fegyvernek vagy bármi másnak, ami megölhette őket.

- Látott valaki valamit?

- Nem, ez egy viszonylag kis intézmény. Az ott lévő emberek közül senki sem látott semmit.

Legalább ennyi pozitívum van. Ez a cucc ezek szerint valószínűleg nem emberekre specializálódott. Megkönnyebbültem, de a megkönnyebbülésem csak addig a pillanatig tartott, amíg rádöbbentem, hogy én sem vagyok ember. Nem túl megnyugtató.

- Még valami?

- Több részlettel egyelőre nem szolgálhatok. A következő lépés valószínűleg a teljes lezárás lesz.

- Ez mit jelent?

Nem válaszolt egyből. Tekintetével végigpásztázta a képernyőket, amelyekre figyelnie kellett. Komolyan mondom, a csaj húsz ember helyett dolgozott.

- A jegyzőkönyvben az áll, hogy minden külszolgálatos munkatársat, illetve a központon kívüli épületekben dolgozókat is be kell hozni a központba.

Ha mindannyian biztonságban vagyunk, akkor jön a teljes lezárás, azaz se ki, se be.

- Hűha! - Ez komolyan hangzott. - És mikortól?

- Két óra múlva mindenkinek biztonságban kell lennie.

Meg kell hagyni, hogy az NPEH ahhoz képest, hogy egy hatóság volt, tényleg hatékonyan működött.

- És mennyi ideig fog tartani ez a lezárás?

- Amíg nem bizonyosodnak meg arról, hogy elmúlt a veszély.

- Aha, azaz jó sokáig.

- Ezt nem lehet előre megjósolni. Állandóan új információk futnak be, muszáj dolgoznom.

Lish máris az egyik képernyőjének szentelte a figyelmét. Azt kívántam, bárcsak ne egy ilyen üvegfal mögött lenne. Ő volt a legjobb barátnőm, de néha olyan elérhetetlennek tűnt.

Sarkon fordultam, és az üres falon egy kapu világító körvonala jelent meg.

Raquel lépett elő, egy tündér kíséretében.

Kíváncsi lettem volna, hogy az elnökség mikor jön. Néhányukat még akkoriból ismertem, amikor az NPEH-t hivatalosan megalapították. De alig emlékeztem rájuk, talán csak arra, hogy valaki állandóan a fejemet paskolgatta.

Fú, de utáltam!

Raquel úgy festett, mint aki az elmúlt pár napban tíz évet öregedett.

- A teljes lezárást elindítani - parancsolta, Lish felé még csak nem is biccentett, egy kedves szót sem vetett oda neki, és azt sem kérdezte meg tőle, hogy kellemes volt-e ma a víz hőmérséklete.

- A komplett lezárás elindítva.

Lish keze gyors, precíz mozdulatokkal repült ide-oda.

- Hívd a többi tündért! - utasította Raquel azt a tündért, aki idehozta. Az ideges pillantással megnyitott egy újabb kaput, majd eltűnt.

Végül Raquel észrevett engem is.

- Jaj, Evie, látom, te is itt vagy. Jó, mert beszélnem kell veled.

- Én is akartam beszélni veled.

De mielőtt a kis beszédembe belefogtam volna, amit már akkor megfogalmaztam, amikor elhatároztam, hogy bedobom magam Lendért, egy világító vonal rajzolódott ki a falon, és egy nagy, sötét kapu nyílt meg.

Tündérek léptek elő, több, mint ahányat valaha láttam. Több, mint amennyit gyanítottam, hogy a központnak dolgozik. Legalább százan voltak.

Lenyűgöző látvány volt. Már egyetlen tündér önmagában is zavaróan szép.

De ilyen sok egyszerre a szemnek olyan, mint a szökőár: bénító és lehengerlő.

Alig tudtam arra koncentrálni, amit Raquel mondott nekik. Azon kívül, hogy a tündérek teljesen elborították az érzékeimet, valami még feltűnt, valami olyan, amit még soha nem láttam.

A tündérek ruházata nagyon hasonló a miénkhez, de valahogy régebbinek tűnik, finomabbnak és egyúttal egyszerűbbnek. Sok férfi tündér nem gombolta be az ingét, és fedetlen mellkassal állt (ezt nevezem én egyébként bizarrnak, mivel nem volt sem mellbimbójuk, sem köldökük). A tündérekben mindig van valami ragyogás, amely körülveszi őket, de ez most mintha egy világító ponttá sűrűsödött volna, pontosan ott, ahol a szívüket gyanítottam. Nem volt semmi drámai elváltozás vagy ilyesmi, de valami határozottan más volt rajtuk. Csak azt reméltem, hogy ennek nincs semmi köze az én parázsló szívemhez.

Aztán megnéztem az arcukat. A legtöbbjük csak unottnak vagy idegesnek tűnt, tipikus tündérarcuk volt. De néhányuknak - és ők egy csoportban álltak -

olyan alattomos csillogás jelent meg a szemében, mintha az egész cirkuszt a lelkük mélyén nagyon is szórakoztatónak találnák. Ez a csillogás engem aggodalommal töltött el. Ha egy tündér valamit ilyen vidámnak tart, az semmi jót nem jelenthet. És aztán a pillantásom Rethre vetődött. Ő nem állt a csoportban, de neki volt a legszélesebb vigyora.

A legszívesebben rögtön otthagytam volna az egészet. A sok tündér látványába szinte beleszédültem. Próbáltam erőt gyűjteni, és Reth bámulását figyelmen kívül hagyni. Vártam, hogy Raquel kiadja az instrukciókat. A tündérek elindultak, hogy a nekik kijelölt csoportokat elhozzák.

- Raquel, beszélnem kell veled!

Felém fordult, és átható tekintettel nézett rám.

- Igen. Szeretném, ha mindent elmondanál, amit Lendről tudsz.

- Hogyhogy?

- Mert az elnökség úton van. És Lend az egyetlen kapcsolódási pontunk ahhoz, ami most történik.

- De hát ez ostobaság! Úgy hangzik, mintha neki bármi köze lenne hozzá.

Ő nem kapcsolat, hanem információforrás.

- Attól tartok, hogy ezt mi kicsit másképp látjuk. Mit mondott neked?

Karba tettem a kezem, és komoran néztem.

- Honnan veszed, hogy egyáltalán elmondott valamit? És ha igen, akkor miért kéne azt megosztanom veled?

Raquel hangja fenyegető nyugalommal csengett.

- El fogod mondani, mert ez a munkád.

- A munkám? Könyörgöm, tizenhat éves vagyok! Én ebből nem kértem soha! Egyébként pedig miért engeditek, hogy lábbilincs nélkül flangáljak, miközben ő még a celláját sem hagyhatja el? Ha csak egy picivel kevésbé pánikolnátok miatta, és szabadon engednétek őt, akkor együtt tudnánk működni vele meg az embereivel, és talán sikerülne véget vetnünk ennek az egésznek.

- Te is pontosan tudod, hogy ez nem így megy. Alapelvet sért, ha egy nem kategorizált paranormális lény lábbilincs nélkül mászkál.

- És én, én, akkor mi a fene vagyok én? Micsoda? Nem hiszem el, hogy komolyan arról akarsz kioktatni, hogy ismeretlen paranormális lényként Lend automatikusan ellenség, miközben én a hetes kategóriába tartozom, a fenébe is!

Raquel arcvonásai lágyabbak lettek…

- Kérlek, ne mondj ilyeneket! Ne most. Sokáig és keményen dolgoztam azon, hogy az elnökség téged ne paranormálisnak, hanem egy különleges képességekkel megáldott lánynak tartson. Lendnek nem tudunk segíteni, kicsim, legalábbis ebben a pillanatban nem.

A dühtől könnyek szöktek a szemembe.

- Ne nevezz engem kicsimnek, nem vagyok a lányod! A beosztottad vagyok…

Sötét szeme döbbenten elkerekedett, de aztán azonnal újra megkeményedett az arckifejezése.

- Ha nem akarsz nekünk segíteni Lenddel kapcsolatban, akkor menj a szobádba.

Keserűen elmosolyodtam.

- Na, ez szuper, házi őrizet.

Egyszerűen hihetetlen, milyen buta voltam, amikor azt képzeltem, vagyis nem képzeltem, hanem arra vágytam, hogy Raquel bárcsak az anyukám lenne.

Akárki volt is, mindig szakszerűen, profin viselkedett. Nekem nem volt családom.

Körülöttünk nagy hangzavar keletkezett, mivel egyre több tündér érkezett, akik paranormális lényeket hoztak. A biztonságért felelős vérfarkasok oldalt járkáltak, és megpróbálták a forgalmat Lish akváriuma előtt sorokba rendezni.

Raquel sóhajtott.

- Azt hiszem, hogy az lenne a legjobb, ha visszamennél a szobádba. Nem vagy most abban az állapotban, hogy az elnökségi tagokkal találkozz, és ők bármelyik pillanatban itt lehetnek.

Valami frappánsat akartam felelni, amikor hangos kiáltás vonta el mindkettőnk figyelmét.

- Ezt én nem csinálom! - ordította egy vámpír, és elszakította magát egy őrtől. - Nem itt és nem így! A lábbilincs már önmagában elég rossz, de nem vagyok a kísérleti patkányotok.

Döbbenten állapítottam meg, hogy Steve kiabál. Úgy tűnt, mintha a temetői kalandunk már egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna.

- Valami gond van? - kérdezte Raquel, előrelépve. - Legyenek egy kis türelemmel! Először mindenkit külön össze kell szednünk, aztán majd kijelöljük a helyüket.

Steve ránézett, a szemében kétségbeesett, őrült csillogással.

- Inkább meghalok - suttogta.

És mielőtt bárki közbeléphetett volna, Raquel nyakára vetette magát.

Felkiáltottam, amikor megharapta. Egyébként senki sem mozdult.

- Tegyetek már valamit! - kiáltottam, és a sokkolómat tapogattam. De nem volt rá semmi szükség. Steve egy rángással lecsuklott Raquel nyakáról. Az arcán szinte békés kifejezés jelent meg, amikor a lábbilincs aktiválódott. Álcája elhalványult, és másodperceken belül nem maradt más utána, mint egy hulla, amely a talajon szétfoszlott.

Mindannyian döbbenten bámultuk a halhatatlan halott Steve-et. Raquel a kezét a nyakához szorította, hogy megállítsa a vérzést. Sápadtnak és ijedtnek tűnt.

- Raquel! - kiáltottam. Előrerontottam, és megfogtam a karját. Mi van, ha megölték? Ha ezek a csúnya dolgok voltak az utolsók, amit neki az imént mondtam?

- Jól vagy? Azt hittem… annyira féltem, hogy…

Újra fény villant fel, és az elnökség öt tagja lépett a helyiségbe. Raquel kiegyenesedett, és lefejtette a kezemet magáról. Arca érzelemmentes maszkká változott, és a látogatók felé fordult. A visszautasítástól teljesen döbbenten engedtem le én is a karom. Raquel előrelépett, hogy az elnökségi tagokat köszöntse, eközben hagyta, hogy én a paranormálisok között álljak továbbra is.

Ezzel világossá tette, hogy hová is tartozom.

 

Ó, te sípjel!

 

KÉT NAP MÚLVA ÚGY ÉREZTEM, nemsokára megőrülök.

Mint szinte mindenki a mi nagyszerű központunkban. Ami a holdciklust illeti, az időzítés rosszabbul nem is alakulhatott volna. Mivel a vérfarkasok tették ki az NPEH biztonsági személyzetének nagy részét, minimális létszámmal dolgoztunk ezúttal is, mint teliholdkor mindig. Holnap éjszaka majdnem a teljes biztonsági szolgálatunk kába és munkaképtelen lesz, miközben az NPEH

minden egyes tagja be van ide zárva a központba. Beleértve egy csomó olyan lényt, akivel az ember nem szeretett volna az utcán összefutni (kivéve, ha ez az illető én vagyok, és csak a munkámat végzem, ám, ha őszinte vagyok, akkor én is örömmel lemondanék erről).

Félelemmel és feszültséggel telve vettem fel egy sötétszürke kötött ruhát és a rózsaszínű csizmámat. Azóta, hogy minden a feje tetejére állt, még egyszer sem voltam Lendnél, de most elhatároztam, hogy ma ezen változtatok. Eltettem pár aprósüteményt, és elindultam.

Rendszerint oda mentem, ahová akartam, és útközben maximum egy-két emberrel találkoztam. De most mindenhol vérfarkasok vagy más, különféle lényeket ketrecekben cipelő munkatársak járkáltak.

Rajtuk kívül pedig mindenhol vámpírok nyüzsögtek. A Steve-féle epizód után kifejezetten figyeltem arra, hogy kitérjek az útjukból. Amúgy sem rajongtak túlzottan értem, de így, hogy mindannyian olyan feszültek voltak... nem akartam, hogy valamelyik az én véremet használja fel az öngyilkosságához.

Megpróbáltam útközben beugrani Lishhez, de az adatfeldolgozó központ momentán tiszta állatkert volt. Csak bekukkantottam és rájöttem, milyen kevés paranormális lényhez volt eddig szerencsém. A legtöbb lényről azt sem tudtam, hogy micsoda.

Végül feladtam, hogy odaverekedjem magam az akváriumhoz, helyette a biztonsági szárnyba mentem. Bár itt valamivel nyugodtabbnak tűnt a helyzet, a legtöbb cella foglalt volt. Muszáj volt mindegyik nyitott ajtón benéznem, hogy lássam, ki vagy mi van a cellában. Szomorú látvány tárult elém. Minden paranormális lény lehangoltan, mondhatni teljesen leverten kucorgott az ágyán.

Amikor Lend szobájához értem, a folyosó éppen teljesen kiürült. Amilyen gyorsan csak tudtam, beslisszoltam.

- Mi történt? - kérdezte, és felugrott.

- Tiszta őrültekháza, teljes lezárás. Ez a lény az egész birminghami telephelyünket, úgy, ahogy van, kiiktatta. Ezért most mindenkit idetrombitáltak.

Amíg az ügyet nem oldják meg, a központban tilos a be-és kijárás.

- Így legalább megvédik azokat a paranormálisokat, akikről tudomása van az NPEH-nak. Ez is valami.

- Igen, valószínűleg.

- Tegnap este látogatóm volt.

Csak ekkor vettem észre, hogy ezúttal a jóképű fekete srác „volt rajta”.