Marsbéli krónika

Lebegek a végtelen sugarak remegő áramán. Maradéktalanul kitöltöm a végtelent. Nincs semmi rajtam kívül. Mozdulatlan mozgató, alfa és ómega, kezdet és vég. Nem érzek, nem változom, nem irányulok. Vagyok. Időtlen idő és távolságok nélküli tér.

Vagyok, aki vagyok. Örök körforgás, a visszatérés ígérete, nyugalom a változóban, állandó a mélységek fölött. Körülölel, magába zár a semmi. Mégis: vagyok. Nincs erő, hatalom, nincs hatás, nincs ok és következmény. Levitáció az origóban. Anyagtalan halmaz, álomkapu, tükörkép tükrözött nélkül.

Semmi, semmi, semmi.

Belém merül egy akarat.

Vászka vagyok. Nagyon akarom annak a két embernek a halálát. Csak annyi, mint eltaposni egy bogarat. Nekem ez most fontos, de váratlan nehézségek merültek fel. Ellenállnak. Fegyverük van. Ez dühít, erősíti bennem az elszántságot. Vizük, levegőjük, élelmük van. Ez már kiderült. Ők tudták, mi fog következni, készleteket halmoztak fel, elrejtették a bányában. Számomra meg itt a teljes technika, az összes bányarobot, a követő rendszer, rájuk tudom omlasztani az egészet. Ezt kell ügyesen megcsinálni.

A pusztulás és pusztítás – bár képszerűen látom – idegen tőlem. Csillagok, naprendszerek omlanak össze. A nagy bumm és a nagy reccs között kitágul a pillanat. Nyúlik végtelenné. Vászka is el fog pusztulni? Igen. Az ember halandó. Vászka ember. Akarata erő.

Alan vagyok. Üldözött, fenyegetett élőlény. Teremtmény. Program. Kód. Menekülök. Az élet, az életem a legfontosabb. Csupa érzékelés vagyok. Vannak izmaim, fáradtak és időnként görcsbe rándulnak, akkor nem tudok tovább menni, vannak belső szerveim, összevissza jeleznek, háborognak, föl akarják mondani a szolgálatot, van tudatom és akaratom. Túl akarom élni ezt a támadást. Törékeny pillanat vagyok. Élni akarok, fiatal vagyok, nem adhatom fel. Náluk a teljes bányatechnika, robotokkal üldöznek.

Idegen tőlem az elmúlás. Az anyag megmarad, a képlet, ami Alan, nem akar szétesni, amíg tudata van. Az idő körül forog. Idő. El fog múlni. Addig menekül.

Vanek úr vagyok. Célom és feladatom van. Ki vagyok rá képezve. Még bírom a ránk nehezedő nyomást. Bírnom kell. Három lépéssel előrébb gondolkozom. Tudom, mi fog következni. Föl vagyok készülve. Minél idegesebb az ellenfél, én annál nyugodtabb vagyok. Alan, úgy tűnik, összeomlott. Lelket kell vernem belé. Ketten visszaverünk minden támadást. Egyedül nehéz lesz. Fáradok.

Nem érdekel halál és elmúlás. Minden véges. Feszültség, egymás kioltására koncentráló energiák. Egyensúlytalanság. Kényszer.

Fal vagyok. Tömör nehézfém. Áthatolhatatlan. Az ércek koncentrálódnak bennem hirtelen. Egyik oldalon a két menekülő, másikon a bányagépek marnak belém kopásra ítélt fogakkal.

Most nyugalom van. A végtelen áramok sugara harmóniába rendeződött. Vagyok.

Beavatkoztam. Múlt idő. Időtlenség a térben.

Vagyok, és vannak bennem ők. Nyugalom és nyughatatlan. Bomlásnak indult állandóság. Vannak ők a bomló testek. Egymást pusztítók. Vagyok bennük. Akaratuk én vagyok. Magam ellen.

Tizenhetedik fejezet

Egy médiahacker virágvasárnapja

Már meg sem tudná mondani, miért hagyta benn a kedvencek listájában. A Marssal kapcsolatot létesíteni, vagy beletekinteni egy bányavállalat irataiba, levelezésébe, titkaiba nem nagy dicsőség, bármelyik képzett amatőr megoldja.

Csak éppen rendet csinált a gépben, ezt soha nem bízta programokra, ne döntse el semmiféle programozott okosság, mi fontos, és mi nem. De időnként rendet kell csinálni, különben lehetetlenné válik a tájékozódás. A kedvencek címlistában: Marsbéli bányaművelés. Csak rákattintott a címre, s fölkészült a látványra meg a törlésre, az ipari kamerák rögzítik a futószalagok, érczúzók, fejtőgépek egyhangú, monoton munkáját... Akinek ez a dolga, káromkodhat eleget unalmában, bár valószínűleg szoftver végzi a figyelést is, csupán azért kell a rögzítés, dokumentálás, hogyha valami elromlana, tisztázni lehessen a felelősségi kérdéseket.

Ehelyett: a rossz, szakadozó folytonosságú képen vagy ötven ember masírozik egy irányban, mindnél botok, kések, hajítófegyverek. Mint egy ősemberi horda, ez jutott eszébe, amint vonul a hadi ösvényen az ellenség felé.

Váltogatott a kamerák között. A majdnem párhuzamos járaton szintén ekkora tömeg vonul egyazon irányba felfegyverkezve. Maffiaháború a Marson, adott címet máris a témának, s nyúlt a rögzítő gomb után. De valami nem passzolt. Semmiféle stratégiai cél nem indokolhatja, hogy egymás ellen induló seregek párhuzamosan meneteljenek addig a pontig, ahol összecsaphatnak. Egymás oldalába kerülnek, ami csak akkor lehet előnyös, ha egyik felet váratlanul éri. Ők is látják a kamerák által közvetített képet, meglepetésről szó sem lehet. Inkább egyazon cél felé, vagy ellen menetelnek elszántan.

Nézzük, mi van előrébb? – mormogta, és váltogatta a kameraállásokat. Nem talált semmit. Nézzünk egy közelebbi pásztázást! – kezdte újra, képzeletben megnyújtva a banditák vonulási útvonalát. Akkor megtalálta. Két kicsi, apró alak, csak a sisakjukra erősített lámpa gyenge fényénél gyalogol egyenesen a veszedelem irányába. Hát ezért nem találta! Hasonlóan nagy tömeget keresett, ami indokolná a százszoros túlerőt.

És megvan! Összekapcsolódott a fejében két távoli információ. Az évszázad üzlete, ha összejön. Lázas kapkodásba kezdett. Először le kell árnyékolni ezt a kapcsolatot, semmiféle keresőmotor ne akadhasson bele. Azután létrehozni tíz-tizenötezer élő kapcsolatot mindenféle távoli címekkel erről a gépről, hogy ha valaki megtalálná mégis, egyenként kelljen lenyomoznia, melyikről működik az adás. Azután gyorsan bérelt egy távoli gépet, amely lefoglalta a Marsra irányuló összes vonalat, másodpercenként feladott száz elektronikus levelet az összes létező marsi címre. És még a szobáját is körülvette elektromágneses tűzfallal, hogy a kémműholdak be ne mérhessék az agyhullámait.

Egy közösségi gépről elküldte az üzenetet a CNN-nek: Érdekli-e Önöket a Marson tartózkodó örökös ellen folytatott hajtóvadászat élő egyenes közvetítése? Árajánlatot kérek.

Öt perc is eltelt a válaszig, de nem nyugtalankodott. Végigfuttatják a keresőmotorokat, hátha nélküle is hozzáférnek az információhoz.

Megjött a válasz: Mutasson valamit a felvételeiből. Ha meggyőző, akkor tárgyalhatunk. (Smith vezérigazgató elektronikus aláírása).

Oké, komolyan vesznek, és munkához látott, összevágott egy másfél perces klipet a bűnözők felfegyverzett vonulásáról, meg a mit sem sejtő két alak botorkálásáról a tárnában. A megjegyzés rovatba odaírta: hang nincs, nem is lesz. A minőség ilyen, javíthatatlan.

Két perc sem telt el, a CNN bájos bemondónője bejelentette az adás megszakítását, s már pörgött is a világszenzáció. Százszoros túlerő vadászik két mit sem sejtő bányamunkásra. További részletek hamarosan! Ne kapcsoljanak el, munkatársaink dolgoznak az élő kapcsolat létrehozásán!

Ez ám a tárgyalási pozíció!

Smith vezérigazgató élete legnehezebb öt percét élte át, de megérte. Médiatörténeti döntést hozott. Vállalta a rizikót. Azt tanítják a hírtanszékeken, hogy mindig a legvalószínűbbre kell felkészülni, de abból sosem lesz szenzáció. A váratlan, a meglepő, a meghökkentő, a botrányos, a kiszámíthatatlan viszi a médiát, hozza az üzleti sikert. Ötödik érzék kell hozzá, meg kell szimatolni, érezni a lehetőséget, és kézben tartani. Elsőnek vagy egyetlennek lenni. Könyörtelen a harc.

A kis pitiáner médiahacker pontosan tisztában van a birtokában lévő anyag értékével. Szemtelenül sokat kér érte, de alkupozíciója erősebb. A legvalószínűbb, hogy másodpercek alatt végez a túlerő a két mit sem tudó áldozattal. Humánus megfontolásokból még közelit sem lehet arról adni, ahogy éppen péppé verik azt két balfácánt. Ellenben ez lesz a következő huszonnégy óra vezető híre. Másnak nem adhatja el, erre garanciát kell szerezni, és a zártkörű láncon az előfizetőknek le lehet adni a horrort külön díjazásért. Akkor is tízszeres árat kér a fickó legalább. A CNN nem rendül meg belé. Ám ha más happolja el, az botrány. És ha nem sül ki belőle semmi hírszerűség? Az kizárt. Az előzetes felnyomta a nézettséget 92 százalékra, azóta háromszor kellett ismételni.

A szemtelen médiahacker máris emelte az összeget. A dupláját kéri az eddiginek, egy percen belül várja a döntést. Állítja, hogy már másokat is megkeresett. A legjobb technikusok pörgetik a keresőmotorokat, és még csak halvány nyomot sem találnak. Profival állunk szemben. Rendben, válaszolta, s egy gombnyomással átutalta az összeget a titkos svájci bankszámlára, amelyhez a közvetítés után lehet hozzáférni. Egyben elküldte a szerződés szövegét, amelyben a fickótól megveszi a kapcsolatot a Marssal, és a teljes közvetítés ezáltal átkerül a CNN szerverére. Amint létrejön a kapcsolat, ellenőrizhető a svájci bankszámla. Itt kellett egy kis bizalom mindkét oldalról, valakinek meg kellett tennie a kezdeményező lépést. És a következő óra igazolta Mr. Smith szimatát. Nézők milliárdjai tapadtak a képernyőre, s nézték feszült izgalommal, ahogy Vanek úr előrántja a kabátja alól a géppisztolyt, és ad új fordulatot az eseményeknek. Ez az egy óra magában, az ismétléseket nem számítva, ezerszeresen visszahozta a befektetett összeget.

A következő napok élet-halál hajszája pedig az egekbe emelte a nézettséget. A készülékek hatvankilenc százalékán a nap húsz órájában a CNN ment, fekete-fehér szaggatott képsorok, hang és zene nélkül, mintha visszalépett volna az emberiség a némafilm hőskorába, amikor lenyűgözte még őket, hogy a mozgást is meg lehet örökíteni.

Tömény izgalom volt a közvetítés, hosszú, unalmas órákkal, de bármikor bekövetkezhetett valami váratlan, és ez a képernyőhöz szögezte a nézőket.

Az első két csatát megnyerte a gyengébbik fél azzal, hogy nem kiszolgáltatott áldozatként viselkedett, hanem fölkészült háborúzóként. Vanek úr géppisztolyos jelenete a demilitarizált Marson hatalmas meglepetést szerzett a gengsztereknek. Egyáltalán maga az a tény sokkoló volt, hogy a bürokratikus hülye szerepébe beleragadt nyamvadt hülye nem az, akinek gondolták. Sőt, előre felkészült arra, amit a maffiózók csak jóval később tudtak meg. Ebből a felkészülésből következett a második győzelem: a banditák azonnal lekapcsoltak minden berendezést, ami a bányát levegővel, vízzel, elektromossággal látta el. De Vanek úr mindenből jókora készleteket halmozott föl, sőt az egyéni oxigénpalackok fölcsatolására se volt szükségük, mágneses erőtérrel összetartott hatalmas légbuborékot gyártott maguk köré, és ezzel együtt mozogtak a tárnákban. Mindez a közvetített képekből nem derült ki egyértelműen, ám a CNN szakértőket ültetett a stúdióba, akik elmagyarázták a nézőknek, mi is történik éppen.

Ezután kezdődött a hajsza. Olyan gengszter nem akadt, aki a szökevények után ment volna a végtelen labirintusokba, de megtette ezt helyettük a legmodernebb bányatechnika. Be volt kamerázva az egész terület. Bár Vanek úr, amerre jártak, szorgosan szétlőtte a felvevő készülékeket, ez csak időleges megoldás volt, a bázisról parancs nélkül elindultak a szerviz-robotok, amint valahol üzemzavart észleltek.

És Vászkáék elindították a robbanóanyaggal föltöltött bányaművelő gépeket. Omlottak be az aknák, dőltek a falak, rengett, mozgott az egész bányaterület folyamatosan. Macska-egérharc volt, kegyetlen, szabályok nélkül, egyre szűkülő, fogyatkozó menekülési esélyekkel. A labirintus egyre több irányban zárva, mozgás– és hőérzékelő kis masinák a nyomukban, mögöttük nyomulnak a lomha exkavátorok, gyomrukban tonnaszám a robbanóanyag. Harminchat órás kegyetlen hajsza, a két menekülő csak percekre nyugodhat meg, ülhet le, kanalazhat néhányat a konzervből, máris közeledő robaj zaját hallják, és nem messze tőlük beomlik az egyik folyosó. Futás tovább egy kürtőig, a szűk járaton kapaszkodás fullasztó hőségben fölfelé, amíg az izmok remegve bírják. Fönt elterülnek halálos kimerültségben a kürtő szélén, és finoman remeg alattuk a kőzet, egy hatalmas gép bontja, tágítja alattuk a szűk járatot acél fogakkal marva a kemény kőzetbe.

A médiafogyasztók kaptak hozzá a képernyő jobb sarkába egy térképet a bányajáratokról, amelyen piros villogó pont jelölte a menekülők helyzetét, és hosszú kék vonalak a bányagépek vonulását. Lassan bezárult a csapda minden irányból. A fogadóirodáknál már csak arra lehetett fogadásokat kötni, hogy mennyi ideig bírják még a menekülők. Az senki előtt nem volt kétséges, hogy egyféle végeredmény lehetséges csak.

Tizennyolcadik fejezet

A jellemábrázolás elviselhetetlen könnyűsége

Végre volt időm nyugodt körülmények között dolgozni, elmélyülni a regényemben, miközben a Sárga tengeralattjáró hihetetlen sebességgel közeledett New York felé.

Nemvárt vagy váratlan fordulat, hogy valamelyik a hét mesterlövész közül megtalálta a kézirataimat, nem átallotta elolvasni, majd a többieknek is felolvasni. Csak azt hallom a szomszédos könyvtárszobából, hogy hatalmasakat röhögnek, szinte alig tartva szüneteket közte. Benyitok, hát a Wágner fölolvassa a fejezeteimet, olvas egy-két mondatot, aztán bruhaha, röhögnek, mintha a kabaréban ülnének. Mind óriási tahó (és ezt a mondatot juszt sem fogom kihúzni!), semmi érzékük a magasabb művészet szférái iránt, csak egymáson röhögnek. Mindig egy kivételével, akinek paprikavörösre változik a színe, és erősen ökölbe szorul a keze. Azon röhögnek, amit róluk írtam.

Ezek mind meg akarnak verni, láttam át rögtön a helyzetet. Na, állok elébe, egy-két pofon majd a műértés irányába tereli őket. Az érték megküzd a silánysággal. Állok elébe a nagy társadalombíráló írók megszokásos tortúrájának. Na csakhogy! Most egy kicsit más a helyzet. Nem egy álmodozó, papírzabáló nyizgével álltok szemben, mint a történelemben annyiszor!

Először az öreg Piszkos jött, aki mindig kever, biztosra veszem, ő van a korai és a szerző akarata elleni publikáció mögött mint eszmei felbujtó. Nem tud megbocsátani.

– Hogyan írod te aztat, Jimmy, hogy én tizenhat órát voltam bezárva a kábel-alagútba?! He?! Három perc múlva kinn voltam. Csak hogy tuggyad. Sose hallottál Houdiniről? Ugye?

– Maga eztet nem érti. Én írom a regényt. Nem pedig maga, aki a nevét se tudja leírni. Az én tudatomon szűrődik át minden esemény. És én abban a hitben voltam, hogy maga még tizenhat óra után is oda volt bezárva. Nem az igazat írom, hanem, amit én úgy tudok.

– Ja – mondta az öreg. – Aztán semmit se tudsz. És leírod. Meg lopsz is, és aztat is leírod... Hol van a gyémántom? Na?!

– Az csak a kamat. Jogosan vettem el magától, mer maga is kizsebelt engem. Nem akarok gyönge öregemberekkel verekedni. Ezt maga úgyse érti...

Még John Lennonnal volt a legkönnyebb dolgom, aznap főpapnak öltözött, fehér, földig érő hálóing volt rajta, a haja vállig leeresztve (hogy csinálja, tegnap kopaszon világított a feje?), megáldott, kétoldalról megcsókolt, és azt mondta:

– Népszerűbb vagyok, mint a Jézus Krisztus. Gyakorolni kell a megbocsátást, nem pedig szónokolni róla. Mindegy, hogy jót vagy rosszat írnak rólad, csak te légy a téma. Különben hamar elfelejtenek.

Keményebb dió volt Róbert Gida.

– Én csak egy korlátolt elmebeli képességű medvebocs általános nézeteit tudom megfogalmazni a magam egyszerű módján. És az a véleményem, hogy nagyon nem szép dolog az egyik csempésznek megírnia a nyilvánosság számára a másiknak a módszereit.

– Értsd meg, Gida, itt nem egy csempész beszél a másikról. Ez egy fikció. Nem is én beszélek a regényben, hanem egy általam teremtett alak, aki természetesen nagyon hasonlít rám. De nem én vagyok. Az író némiképp idealizál, és némiképp sematizál, amikor megteremti az elbeszélő ént, meg megalkotja a szereplőket. Ez nem te vagy, aki a regényemben szerepel, hanem egy általam teremtett alak, akit történetesen ugyanúgy hívnak, mint téged, ugyanazzal foglalkozik, mint te, és a jellemvonásaiban meg a külsejében is hasonlít csak hozzád...

– Akkor mi a különbség?

– Mondok egy metaforát: nem a valóság, annak égi mása.

– Az a metafora, az valami besúgás vagy feljelentés?

– Miből gondolod?

– A vámszervek és a hatóságok is tudnak olvasni. Elolvassák a könyvedet, és hipp-hopp lecsapnak rám. Följelentő: Fülig James a világhírű író. Megkapja a nemzetközi díjakat, Róbert Gidát meg bevarrják a sittre. Ezt mifelénk téglának meg besúgásnak nevezik.

Ennek a beszélgetésnek az lett a következménye, hogy egy egész fejezetet ki kellett húznom a regényből, pedig finom lélektani eszközökkel fölépítettem egy jellemrajzot Róbert Gida személyiségvonásaiból. És a szerkezeten is változtatásokat kell eszközölnöm.

Senki Alfonz, spanyol származású, kicsit rabiátus természetű, vele egészen másképp zajlott az esztétikai témájú elbeszélgetés az ő regénybeli ábrázolásának módszertanáról. Csak jött szembe a folyosón, és váratlanul behúzott egyet gyomorszájra, úgymond, remélem, Jimmy, tudod, miért kaptad. Csak ingattam a fejem, amíg lélegzethez jutottam kétrét görnyedve, hogy bizony nekem fogalmam se nincs. Hát, amiket irkáltál rólam, hogy beálltam a világcsendőrséghez, hogy földobjam a csempésztársaimat, akikkel addig jóban-rosszban együtt voltam. Most magyarázzam el ennek a különben értelmes, de művészeti kérdésekben süket alaknak a szüzsé lényegét? Hogy abban a kiélezett szituációban a mű logikája szerint nem gondolhattam másra? Reménytelen. Ebből a görnyedt testtartásból elindítottam egy bal csapottat fölfelé az állcsúcsa irányába, amikor kezdett belemelegedni az ő zsiványbecsületének a taglalásába. Röpült is hátrafelé vagy három métert, és beszakított egy kabinajtót. De máris talpon volt, és elhelyezett a még mindig sajgó gyomorszájamra egy újabb ütést. Erre már számítottam, és villámgyorsan viszonoztam, előbb jobbal ijesztve, majd a balt ismét eleresztve. Nem mondom, kaptam is közben rendesen. Kicsit átalakítottuk a Sárga tengeralattjáró berendezési tárgyait, miközben esztétika és erkölcs összefüggéséről vitatkoztunk. Én azon az állásponton vagyok, hogy ami szép, az igaz. Ő pedig makacsul az igazság elsőbbségét hirdeti. Régen verekedtem ilyen jót. Persze, ízlésről nehéz vitatkozni, vagy meggyőzni valakit.

Közben nagy médiaérdeklődés közepette felnyitották Bill Gates végrendeletét. Egyenes közvetítés, mindenki reménykedik valami osztogatásban. Egy percig nem kapott lélegzetet a világ.

Azután rögtön megszólaltak a szakértők, a világvallások vezetői, politikusok, jogászok, elemzők. Megoszlottak a vélemények, hogy finom maradjak. De jogilag korrekt a dolog. Mindenki bízik az emberiség jobbik énjében, a becsület győzelmében, a globális összefogás nagyszerűségében. A média pedig élesre tölti az összes tudósítóját.

Kriminológusok és a szervezett bűnözés megszólalni hajlandó, a nyilvánosságot vállaló perifériális figurái is megnyilatkoznak. Óvatos derűlátással arról beszélnek, hogy a perújrafelvétel lehetősége sok ártatlanul bebörtönzött ember számára nyújthat reményt. Nem az igazság és a kriminalitás harcának kell tekinteni a kérdést, az csak tévútra visz. A bűnözők nem mind gyilkosok és erőszakos vadállatok, általában családszerető, normális emberek, akiknek nem volt szerencséjük a gyermekkorukkal, a szocializációjukkal, összeütközésbe kerültek a törvénnyel...

Az igazi alvilág, nekünk onnan is vannak információink, nem igazán örül a dolognak. Be vannak állva egy helyzetre, föl vannak osztva a piacok, béke van. Most előkerülhet néhány nehézfiú, és bele akar szólni a játékba. Csak a Marsra száműzöttek az igazán érdekeltek, s nekik is megvannak a szervezett kapcsolataik a Földön.

És a szerkesztőségeket elárasztják az önjelölt rokonok, leszármazottak, örökösök, akik dokumentumokkal bizonyítják, hogy ők a nagy vagyon egyértelmű várományosai, és azonnal a közvélemény és a rendőrség védelmét kérik. Máris körülöttük ólálkodnak a bérgyilkosok. Beindult a médiacirkusz. New Yorkból is van legalább kétezer jelentkező. Lennon lefuttatja a keresőt, a mi emberünk nincs közöttük. De abban biztosak lehetünk, hogy ettől a pillanattól nincs előnyünk, a maffia is a legjobb profikat veti be a keresésben. Még két óra New Yorkig. És már a részleteket kell megtervezni, mert egy szeméthegy mégse úszhat be a kikötőbe. (Ha egyáltalán létezik New York, teszem hozzá.)

Tuskóval és Wágnerrel is volt még egy beszélgetésünk. Ez kedélyesebbre sikeredett, ők nem igazán sértődtek meg, talán föl sem tudják fogni, hogy a többiek mit sérelmeznek, csak ők sem akarnak kimaradni ebből a számonkérősdiből. Tuskó se hagy ki egy jó verekedést. Álltam elébük.

– Kedves Sztrovacsek barátom – így kezdte Wágner, mert delírium tremensében mindenkinek elfelejti a nevét, sokszor a leghétköznapibb szavak nem jutnak az eszébe, s ennek a hiátusnak a kitöltésére szolgál a Sztrovacsek hangsor –, te, ugye, nem iszol és nem dohányozol?

– Nem. De nehogy azt higgyétek, hogy én ezért megvetlek vagy lenézlek titeket – látszik, hogy tanultam az eddigiekből? – Én csupán olyan szellemi vállalkozásba fogtam, amihez szükségem van minden agysejtemre, teljes szellemi vértezetre, tiszta tudatra, hogy célirányos bírjak maradni. Tinektek az a jó, hogy alkohollal maradtok kedélyes cimborák, szeretlek is titeket, megértem az álláspontotokat, nem kritikai az attitűdöm az emberi gyengeségek iránt, sőt megpróbálom elébük domborítani a jellem fontosabb vonásait. Cserébe csak annyit kérek, hogy ti is megértő szándékkal közelítsetek felém.

– Lehet, hogy mondtál valamit – vakargatta Tuskó a tarkóját –, én ebből nem sokat értek, csak azt látom, hogy túl nagy lett a pofád, és valakinek be kéne már vernie, hogy észhez térjél.

– Megverhetlek, ha ez a bánatod! – és kezdtem fölgyűrni az ingemet a karomon. Tuskó híres nagy verekedő, de én se most jöttem a nyolchúszassal vidékről.

– Édes Sztrovacsek barátaim! – fogta le mindkettőnk ökölbe szorított karját Wágner. – Beszélgetünk. Verekedni ráérünk később. Messze még a záróra! És ebben a krimóban első osztályú a kiszolgálás! Szétveritek a berendezést, és akkor az ártatlan, csendes alkoholisták sem jutnak hozzá a napi beöntésükhöz. Te meg, Sztrovacsek – fordult hozzám –, te meg mitől tartod művésznek magadat? Na, mondd meg nekem, mi az, hogy művész?

– Az olyan, aki szórakoztatja meg neveli az embereket – vágtam ki magam egy az ő szellemi színvonalához igazított közérthető, egyszerű válasszal.

– Tévedsz, arany csillagom. Kettőt mondtál, az egyik a tanító Sztrovacsek, a másik meg a bohóc. Érted? Én azt kérdeztem, ki a művész?

– Ha te ilyen okos vagy, akkor mondjad meg te! (az ilyenekkel nem érdemes vitatkozni.)

– Megmondom neked. Csak hogy ne halj meg bután. Én évekig dolgoztam a cári balettben Szentpéterváron. A világ első balettje, nekem elhiheted, hogy rengeteg művészt láttam ilyen közelről, mint te. Én tudom.

– Beszélsz hülyeségeket! – vágtam közbe. – A huszadik század elején megszűnt a cár mint intézmény! Hogyan dolgozhattál te a cári balettben?!

– Úgy látszik, abbahagytad valahol a történelem tanulmányozását. Akkor valóban kiirtották a Sztrovacsek cári családot teljes mértékben, de utána következtek a bolseviki cárok, és így tovább. Az oroszok csak a cár uralma alatt tudnak élni. Innod kéne valami töményet...

– Ne a történelmet meséljed nekem, hanem válaszoljad meg a feltett kérdést: ki a művész?

– Tudod, voltak ott mindenfélék. Öltözködési mániások, buzik, őrültek, alkoholisták, kábítószeresek, mimózalelkek, cezaromániások, Sztrovacsekek meg mindenfélék. Ezek mind mellékes sztrovacsekségek. A művész az volt közülük, akit a többiek annak tartottak.

Tizenkilencedik fejezet

Narratíva és valóság: New York

A történetnek pörögnie kell, az emberiség megmentése a cél, a válság és a helyzet egyre fokozódik. Itt és most nem mélyedhetünk el abban a kérdésben, hogy a világ legnagyobb városának titulált objektum milyen szubjektív megközelítésben ábrázolható, ha egyáltalán létezik. A víz alatti város verziót elutasítjuk.

A hét szamuráj (vagy hét mesterlövész, ahogy Róbert Gida elnevezett bennünket, Wágner szóhasználatában: a hét Sztrovacsek) kikötött New York alatt ötven mérfölddel, innen gépkocsin folytatjuk utunkat. Lennon a hajón maradt, ül a képernyők előtt, követi az aktualitásokat. Állandó kapcsolatban van velünk. Senki Alfonz vezeti a tizennégykarátos autót. Ez pillanatnyilag a csúcsverda, tizennégykarátos arannyal van bevonva, államtitkártól fölfelé engedhetik meg maguknak az állam szolgái. Első dolga, hogy fölnyitja a motorházat, motoz valamit a drótok között, kikapcsolja a biztonsági rendszert. Nem pontosan értem, hogyan meri megtenni, mert az irányító mechanizmust nem használó gépkocsikat azonnal bemérik a fakabátok, utána iramodnak, és kiszedik a forgalomból. Ráhajtunk a sztrádára, és kétszáz mérföldes sebességgel száguldunk az üres pályán, percek alatt a város határában leszünk, úgy számolom.

De, ember tervez, a végzet cselekszik.

Lennon leadta a vészjelzést. Valamelyik tévéadó egyik szemfüles riportere kiszúrta a száguldó autót, műholdképekkel percek alatt lenyomozta a bennülőket, azaz bennünket, és mi lettünk az emberiség ellenségei húsz másodperc alatt. Ez a Senki Alfonz nagyon elszúrta. Jobban meg kellett volna vernem. Belenyúl a biztonsági rendszerbe, aztán csodálkozik, hogy rajtunk a rendőrség meg a média meg a közfigyelem.

Hirtelen bekapcsol a négy fék egyszerre, blokkolódnak a kerekek, Senki szentségel. Kétkörös a biztonsági rendszer, a rendőrök egyszerűen leállítottak bennünket. Beléptek a fedélzeti kompjúter rendszerébe, és ők irányítják az autót. Fölnyitja Senki a motorházat, távolból már látszanak a közeledő kéken villogó rendőrlámpák.

– Le kell valamivel szigetelni ezt a triódát! – mutat valami kocka alakúra, amibe drótok vezetnek bele.

– Mi kellene hozzá? – kérdezi Piszkos Fred, és már túr is a hónaljig érő nadrágjának végtelen mélységű zsebeibe, ahol mindenféle hasznos anyagokat tárol, és kihúz találomra madzagot, fésűt, forrasztópákát, egy becsomagolt szendvicset, két almát meg a francia becsületrend plakettjét.

– Szigetelőanyag kellene – mondja Senki. – Porcelán vagy üveg, ilyesmi, minél vastagabb.

– A Jimmy bal farzsebében van egy nagydarab üveg, az pont jó lesz – mondja a vén büdös, és nyugodtan rágyújt egy pipára, amikor mindenki sík ideg már az izgalomtól.

– Az nem üveg – mondom tétován.

– Hidd el, hogy az, édes Jimmy fiam.

Gondolom, az olvasó is teljesen tisztában van az autók státuszszimbólum jellegével, de ha mégis akadna valaki, aki nem, annak összefoglalom. Aki számít a világnak ezen a felén, annak autója van. Divatok vannak: színben, márkában, lóerőben, típusban meg ezerféle extrában, tartozékban, járulékos csingilingikben. A nyugati kultúra szabadság-szimbóluma, a magántulajdon megtestesülése, a társadalomban elfoglalt helyzeted legbiztosabb mutatója. És ugyan a nagyobb városok hat-nyolc emeletnyi egymás fölé épített autópályákkal állnak a forgalom rendelkezésére, még így is kevés az útfelület, ezért nagyon szigorú és célszerű biztonsági berendezés van szerelve minden masinába.

Az autótulajdonos, mondjuk munkába menet, reggel beül a kocsijába, elgurul az első liftig, ott átveszi a gépkocsi irányítását a parkolóház rendszere, és kiviszi az első kereszteződésig, a sofőr kiválasztja a megcélzott útirányt, bekódolja a rendszerbe, és máris átveszi az irányítást az autópálya – felügyelet, amely rendkívül hatékonyan elröpíti a megcélzott munkahely garázsáig, ott a sofőr elvezeti az autót a liftig, a parkolás, megintcsak a hatékonyság érdekében, nem az ő dolga. Ha nem így működne, eluralkodna a káosz az utakon, elég lenne egy kis koccanás, hogy egész városok elduguljanak, az autópályákon tízkilométeres sorok alakuljanak ki. Merthogy az embercsorda általában egy időben, egyszerre és ugyanoda akar utazni. Ezért vannak a szigorú rendszabályok, mindenki biztonsága érdekében. Nagyon keményen büntetik, ha valaki megpróbál maga vezetni az utakon. Van mód természetesen a vezetési tudás és a reflexek kipróbálására, be kell fizetni néhány körre a versenypályán, vagy beiratkozni valamelyik rodeós egyesületbe. Egyik sem filléres mulatság.

És száguldunk tovább az éjszakában.

Mögöttünk a villogó rendőrautók. Nyomják a gázt ők is ezerrel.

Valahogyan le kellene rázni őket, semmi szükségünk díszkíséretre.

Lennon folyamatosan közvetíti a ránk vonatkozó média-eseményeket. Hatalmas a gáz, egy rendőrriporter tapadt ránk, fejünk felett a helikopter. Lefényképezett mindannyiunkat, déenes nyomokat hagytunk a kényszerű megállás helyszínén, röntgenkamerával átvilágítja az autót, és megmutatja a nézőknek, hogy egész lőfegyver arzenál van nálunk. Nem buta gyerek, kiváló rendőrségi kapcsolatokkal, egy kis logikai képességgel, és kombinál. Megkereste mindannyiunk adatait a nyilvántartásban, és a lehető leglogikusabb következtetésre jutott. Mégpedig: a maffia egyik legkeményebb különítménye elindult New Yorkba kivégezni az egyik örököst. Akkora priuszunk van mindannyiunknak, hogy mi másra következtethetne? Igazán megtisztelő ránk nézve. Tuskó jelenléte belezavarhat az összképbe. Mert mit is kereshet egy titkosszolgálati tiszt a bűnöző különítményben? Az ő képe nem jelenik meg a híradásokban, mintha nem is lenne köztünk.

Száguldunk az éjszakában New York irányába. Gyűrjük magunk alá a kilométereket.

Fogyjon az út, társak, siessünk!

És szózatot intéz a sztárriporter az emberiség becsületes részéhez: New Yorkiak, nem hagyhatjuk, hogy a bűnözők fölénk kerekedjenek! Meg kell mozdulnia minden ép erkölcsi érzékű embernek! Közös ügyünkről van szó! Fogjunk össze! Állítsuk meg őket! Vonjunk élő falat a város köré!

És százezrek ültek be az autójukba, hogy megvédjék a társadalmat azoktól, akik igazán meg tudnák védeni. Mindenki által üldözött vadakként két tűz közé kerültünk. Nyomunkban a rendőrök villogó autókkal, előttünk áll össze a blokád, aminek mindjárt nekifutunk. És minden becsületes ember a kötelességének érezheti, hogy utunkba álljon, hogy minket elpusztítson.

A többiek meglehetős egykedvűséggel, sőt egy kis felajzottsággal vették tudomásul a helyzetet. Egyedül én tudtam közülük kultúrtörténeti ismereteim alapján, hogy ez egy általánosnak nevezhető szituáció. Mindig így volt az emberiség történetében, hogy a legjobbakat, a legkülönbeket sújtja az általános meg nem értés, a butaság, az elmaradottság. Az emberiség jótevőit kikiáltják a nép ellenségeinek, mert egyszerűen nem értik meg őket a saját korukban. A zsenik meg valahogy el tudják viselni a méltatlanságot, csak az ügy lebeg a szemük előtt, meg az utókor, ami majd igazságot szolgáltat nekik.

A távolban feltűntek New York fényei.

Az elsőként megmozduló önkéntes becsületes emberek autóinak fényszórói feltűnnek velünk szemben! A rendőrség engedélyezte nekik, hogy szembejöjjenek a befelé irányuló sztrádán! Elszántan jönnek, a riporter a rádióban még bíztatja is őket. Rajta, kamikáze harcosok, ne féljetek, rajtatok a világ szeme! Hajtsatok bele a szembejövő tizennégykarátos autóba! A biztonsági rendszer megvéd benneteket! Ha mégsem, akkor tiétek a hősi halál dicsősége! Milliók vannak mögöttetetek, akik ugyanúgy megtennék, ahogy ti is meg fogjátok tenni!

Már annyira közel vannak, hogy vakít a lámpájuk fénye. Senki belelép a fékbe, a mögöttünk száguldó rendőrautók is csikorogva fékeznek, tekerik vadul a kormányt a fakabátok, hogy belénk ne szaladjanak, és túl is csúsznak rajtunk. A szembejövők is fékeznek, alig pár méter a távolság, amennyire megállnak egymástól a kamikázék és a rendőrök. Centimétereken és másodperceken múlott, hogy nem alakult ki egy tömegbaleset.

Lennon közvetít: annyian elindultak ellenünk a városban, hogy New York teljesen beállt, minden létező útfelületen autó áll, az irányító szoftver összeomlott, a káosz felszámolása órákba is beletelik.

Senki meg hidegvérűen beletapos a gázba, nekifordítja a kocsit a szalagkorlátnak, átszakítja, és horpadt elejű autónkkal már száguldunk tovább a város irányába a másik pályán.

Huszadik fejezet

Agáta néni csodálatos élete

„A vacsora tálalva van”

Dickens

Agáta néni látszatra bogaras vénasszony. Enyhén régimódi, ragaszkodik múlt idők tárgyaihoz, szokásaihoz, lakása kisebbfajta múzeum, s ő maga szinte csak egy a berendezési tárgyak közül divatjamúlt ruháival, ősz kontyával, macskáival, avítt udvariassági formulákat használó beszédével.

Agáta néni már legalább harminc éve kortalan, mintha az idő nem változtatna rajta semmit. Lakik egy bérház harmadik emeletén a tizenhetedik és a nyolcadik sugárút sarkán, pontosan és rendszeresen fizeti a lakbért és a közüzemi díjakat, a szomszédaival barátságos, nincsenek másokat zavaró szokásai, szórakozásai. Ideális szomszéd, még a macskái is, kiknek számát illetően megoszlik a lakók véleménye, jól neveltek, tisztességtudók.

Agáta néninek szigorú, következetes napirendje van. Ragaszkodik az életvitelében kialakított rendhez, ugyanakkor indul bevásárolni a közeli szupermarketbe, minden délelőtt végigtakarítja saját kezűleg a teljes lakását, elkészíti a maga és a cicák ebédjét, ebéd után alszik szigorúan egy órát. S a délután meg az este a szórakozással egybekötött munkáé. Barátnőivel csetel egy órát, megbeszélik a világ eseményeit, receptekről cserélnek véleményt, szerdánként komoly kártyacsatákat vívnak a világhálón. Ki sem kell szinte mozdulnia a veszélyekkel teli nagyvárosba.

A szolid kinézetű vénkisasszony naponta öt órát ül még a számítógép előtt, álnéven klasszikus bűnügyi történeteket ír. Kiadója és komoly olvasótábora van, a műfaj kedvelői imádják logikai csűrcsavarral megbonyolított történeteit, amelyekben soha nem az a gyilkos, akire minden bizonyíték ráterhelődik, és komoly, arisztokratikus detektív személyiségek, aprólékosan kidolgozott jellemrajzzal, kis, szerethető emberi hibákkal, a végére mindig kibogozzák a mesterien összekuszált szálakat. Agáta néni szerény, még a barátnői sem tudnak titkos munkásságáról, a regényeiért befolyó jelentős jövedelem jótékony alapítványok folyószámlájára vándorol névtelen adományként.

Ahhoz, hogy valaki izgalmas detektívregényeket alkothasson komoly tájékozottság szükségeltetik a kriminalisztika témakörében. Esténként Agáta néni szakirodalmat olvas, tájékozódik a bűnözők életviteléről, a biztonsági és védelmi rendszerek műszaki újdonságairól, a rendőrség törvényi szabályozásáról, periratokat tanulmányoz, megtörtént bűnesetek elemzéseit olvassa elszánt érdeklődéssel. Innen fölcsippent egy érdekességet, onnan egy orvosi-pszichológiai szakvéleményt, amonnan valami különös furfanggal kitalált szélhámosság elemeit csippenti ki, és mint a horgolótű alatt az egyszálú cérnából, különleges mintázatú motívumokkal cirádás krimi-szövedék alakul ki mindezekből a klaviatúrája alatt.

Az összegyűjtött szaktudás azonban nemcsak a remekművekben kamatozott, Agáta néni, egyedülálló, gyenge öreg hölgyként a lakását és az életét is körülvette nem látható, ám annál hatékonyabb technikai eszközökkel, furfangokkal, betörőcsapdákkal és védelmi eszközökkel. Tele vannak a híradások idős, magányos, egyedülálló emberek kifosztásáról szóló hírekkel. Jobb az ilyesmit megelőzni. Tökéletes álca, tökéletes rejtőzködés, tökéletes védelem.

Eláruljuk, egyelőre a rokonsági szálak feltárása nélkül, hogy Agáta néni az egyik örökös Bill Gates hatalmas vagyonának botrányos és félelmekkel terhes utóéletében. Természetesen fogalma sincs róla, soha nem érdekelték olyan unalmas haszontalanságok, mint családfa meg őskutatás, bár egyik regénye éppen egy hatalmas örökség megszerzésének izgalmaiba vezeti az olvasót. Így eshetett meg, hogy mind a maffia, mind a titkosszolgálatok előbb szereztek tudomást a ráhullott szerencséről, mint ő. A metropolis alvilága gyorsan cselekszik, hamar bemérték az öregasszony paramétereit, és elküldtek egy profi bérgyilkost, hogy a vénasszony természetes halállal múljon ki a világból, mielőtt még bárki megszellőztethetné érdekeltségét a Gates örökségben. Csendben, nyom nélkül, tökéletesen el lehet takarítani egy öregasszonyt a világból, aki senkinek sem fog hiányozni.

Egy törékeny emberélet kioltása, képzavarnak sem utolsó, nem nagy ügy, a maffia azonban csak igen ritkán, és csak nagyon szükséges esetben él direkt eszközökkel. A média-horror valóságsók elterjedésével a nézőközönség egyre jobban igényli a valódi vért, könnyet és szenvedést, ami miatt a gyilkosságok, erőszakos cselekmények túl nagy publicitást kapnak, amit nem szeretnek azok, akiknek tevékenysége inkább a homályban, jótékony rejtettségben zajlik. A profi bérgyilkosok törzsfejlődése, köszönhetően a megváltozott létfeltételeknek, igencsak új irányt vett. Eltűntek a szakmából az izomagyú kretének, akik a puszta fizikai erejükkel nyírták ki az áldozataikat, és eltűntek a hangos fegyvereket biztos kézzel kezelő sportlövészek, helyüket átvették az intellektuális bűnözés ötletdús, képzett figurái, akik balesetnek, véletlennek, öngyilkosságnak tudják álcázni munkájuk végeredményét. A társadalomnak is jobb így, az áldozat pedig abbahagyja kellemetlen tevékenységét.

Agáta néni szimpla esetnek tűnt a bérgyilkos számára: élemedett korú vénasszony, megemelkedik a vérnyomása, megszédül, elesik, és annyi. Pusztán csak az ajtója elé reggel lerakott tejesdobozba kell belekeverni a szervezetben nyom nélkül lebomló élénkítőszert.

Agáta néni reggel kikémlelt a nyíláson, majd, mivel a lépcsőházban senkit sem látott, résnyire kinyitotta az ajtót, kinyúlt, és behúzta a tejet meg a péksüteményt. Szinte azzal a mozdulattal már töltött is a tejből néhány kortyot Cirminek a tálkájába. Cirmi a legöregebb macskája, már régen túl a macskaélet lehetséges végső határán, elhízott, foga sincs már, csak a tejet tudja belefetyelni. Ahogy a gyógyszerészeti, orvosi könyvekben meg van írva, Cirmi néhány lefetyelés után a fölszökő vérnyomása következtében eldőlt eszméletlenül, mint egy zsák. Dőlésében magával sodorta a tejesdobozt, amelynek tartalma így a földre ömlött.

Agáta néni föltörölte a padlót, Cirmi holttestét nájlonzacskóba csomagolta, kicsit meditált a merevedő test fölött, majd bedobta a szemétmegsemmisítőbe. Ez az elmúlás, tulajdonképpen már régen számított rá. Szép halála volt Cirminek, nem szenvedett sokat. Így kellene minden élőnek távoznia a világból, tudatlanul, készületlenül, egy pillanat alatt átlépve abba a másik állapotba. Még elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, és arra gondolt, hogy vajon az ő távozása után lesz-e valaki, aki könnyet ejt. Nem valószínű. Ez így ésszerű, az érzelgés nem a logikus elmék otthonos terepe.

Arra viszont egy pillanatig sem gondolt, hogy Cirmi halála erőszakos beavatkozás, netán ellene irányuló merénylet következménye.

Huszonegyedik fejezet

Matta Harri belekavar

Hirtelen csend lett. Tapintható, érthetetlen, sűrű csend.

Harminchat órán át egyre rengett alattuk a kőzet, távolabbi és nagyon közeli robbanások rázták a falakat, por szállt, törmelék zúgott, száz és ezer tonnák omlottak, tárnák tömődtek, folyosók zárultak. A két menekülő már a gyomrában, zsigereiben, remegő izmaiban is a dörrenések, rengések folytonos kalapálását, egész testüket megrázó lökéshullámait érzékelte.

Az utolsó órákban már csak a kelepcébe szorult vad életösztönével, utolsó maradék erejével menekültek, szaladtak, kúsztak. Gondolkodásra, másfajta védekezésre nem maradt erejük. Lehetőség sem volt. Erejük végső határán voltak.

És akkor a csend. Mintha egy fal ereszkedett volna az elpusztításukra indított hatalmas gépezet és közéjük. Nem sokat töprengtek, csak eldőltek, és álomtalan mély álomba zuhantak. Aludtak tíz órát egyhuzamban.

Vanek úr ébredt előbb. Még mindig csend volt. Sűrű, áthatolhatatlan csend.

Elindult az egyik irányba, amerre a bázist sejtette. Néhány méter után aranylón fénylő falba ütközött. Sima, tükörfényes felület, próbálta megkarcolni, ütögetni: tömör, erős ötvözet.

Háta mögött ébredezett Alan.

– Mi történt, Vanek úr?

– Én sem tudom. Mintha valaki beleavatkozott volna a normális ügymenetbe. Amikor a főkönyvben a harmadik revízió sem talál hibát, és mégsem egyeznek a számok a kasszában lévő pénzösszeggel, akkor fel kell tételeznünk, hogy hozzáértő manipulációs szándék nyúlt bele az ügymenetbe. Belső embert tételezünk, és rendőrségi feljelentés a vége.

– Abbahagyhatná ezt a mimikrit! – Alan kipihente magát, egészséges fiatal teste hamar regenerálódott, és számokon edzett értelme nagyon tiltakozott Vanek úr további szerepjátszása ellen. – Mondja meg, ki maga? Mi történik velünk, vagy mi történt az előző időszakban? Én semmit nem értek. Mióta menekülünk?

– Higgye el, Alan, nem könnyű megválni egy olyan álcától, amely évek alatt hozzánk nőtt. Már magam sem érzem biztosnak azt az egyéniséget, amelyet Vanek úr személyiségvonásai előtt viseltem – és Vanek úr pár szóban összefoglalta küldetése lényegét.

A földi rendvédelmi szerveknek egyáltalán nem tetszett a maffia eluralkodása a Marson, és különlegesen kiképzett ügynököt küldtek Vanek úr személyében a bűnözők tanulmányozására, hatékony ellenintézkedések kidolgozására. A Mars egy nemzetközi egyezmény következtében demilitarizált övezet, minden nemzet nagyon vigyáz arra, hogy fegyver ne kerülhessen a bolygóra. A fegyencek természetesen gyártanak mindenféle szúró–, vágó– és ütőfegyvereket kezdetleges technikai színvonalon. Vanek úr ki is dolgozta a kézenfekvő megoldást, egy felfegyverzett elitegység néhány perc alatt rendet csinálhatna itt, de a diplomácia, a nemzetközi tárgyalások mindig elakadnak valamelyik nagyhatalom vétóján. Talán most, ez az eset fölkelti a világhatalmak felelősségérzetét, ha kellő média-tálalást kap.

– Eddig értem. De hogy kerülök én bele ebbe a nagyhatalmi meg titkosszolgálati játékba? – kérdezte Alan.

– Arról majd később. Most azt kellene kitalálnunk, hogy mi ez a fal, miért, mitől szűnt meg a hajtóvadászat? – mondta Vanek úr.

– A fegyencekről nem tételezem fel, hogy az ő tevékenységük eredménye ez a fal. Mi nem tudunk róla, hogy a mi oldalunkon lenne itt valaki. Tételezzünk fel egy harmadik erőt, amelyik itt beavatkozott. Mit akar? Mit ért el? Mi lehet ezzel a célja?

– Úgy van: ez a helyes irány! – vette fel a fonalat Vanek úr. – Vászkáék el akartak pusztítani bennünket. Mi meg akartuk menteni az életünket. A harmadik játékos, úgy tűnik, mind a kettőt megakadályozta.

– Vagy mindkettőt minimális szinten végrehajtotta – vágott közbe Alan. – Mi egyelőre nem pusztultunk el, de hosszabb távon csak el vagyunk zárva mindentől, és végesek a készleteink. Vászka gyorsan és rövid úton el akart tenni minket láb alól, de nem lehet biztos a sikerben, a falon nem jut át az információ sem. Mintha egy kompromisszum született volna.

– Meg itt van még a negyedik dimenzió – mondta Vanek úr. – Az idő. Kinek dolgozik az idő múlása?

Teltek a napok. Vanek úr hatalmas készleteket halmozott fel a túléléshez szükséges eszközökből, semmiben nem szenvedtek hiányt.

A tisztázó beszélgetésre is sor került.

Vanek úr elmondta küldetését, meg széleskörű tájékozottsággal rendelkezett Alan múltjával kapcsolatban is.

Most mellőznénk a Vanek úr által használt hivatalos irály szóvirágait és fordulatait, amelyekkel körülményesen, ám célravezetően fölvilágosította Alant származásáról meg a körülötte kialakult titkosszolgálati zűrzavarról.

A bankok, globális szervezetek, nemzetközi monopóliumok vadásznak a megbízható munkatársakra. Nehéz ezt pontokban megfogalmazva összesíteni, bár már szakirodalma van. Mindenképpen olyan munkatársak kellenek, akik kiváló intellektuális képességekkel rendelkeznek (ez mérhető), ám az intelligencia korunkban ritkán jár együtt az erkölcsi szilárdsággal. Sőt, egyenesen oda jutott a társadalmunk, hogy a jámborság, az erkölcsi feddhetetlenség, a megbízhatóság, az altruizmus a vesztesek, a lúzerek, a gyengébb képességűek jellemzője.

Erősekre és gyengékre oszlik a népesség. A jó képességekkel megáldott egyén csak és elsősorban a saját érdekeit tartja szem előtt, és alig ismer gátakat. Ezáltal kiszámítható.

Kevés, illetve igen ritka a belülről szilárd, értékvezérelt ember, az ilyenekre lesnek a fejvadász cégek meg a titkosszolgálatok. Már iskolás korukban nyilvántartásba kerülnek, és a vizsgaszituációtól az autóvezetésig, a szerelemtől a sportig minden eredményét és viselkedését följegyzik, az összegyűlt adatokat pszichológusokból és társadalomtudósokból álló csapatok elemzik. Az elit kitermelését már egyik állam sem bízhatja a véletlenre meg a versenyszférára.

Akkor válik kicsit bonyolultabbá a helyzet, amikor a legintelligensebbek megérzik bizonyos jelekből, hogy manipulálják őket. Legalábbis annak tekintik azokat a jeleket, amikkel találkoznak. És fölveszik a harcot a láthatatlan ellenféllel.

Ilyenkor készül a valódi manipulációs terv. Alan esetében úgy gondolták, hogy a testi szerelem lesz az az eszköz, ami kiszolgáltatottá, zsarolhatóvá teszi.

– Alphonsine a maguk embere volt? – vágott közbe Alan.

– Értem a kérdést – mondta Vanek úr. – De egy finom distinkciót engedjen meg nekem. Semmi közöm azokhoz, akik az illető hölgyet az ön /bocsánat!/ elbűvölésére beszervezték. Magam titkosszolgálati tiszt vagyok, de mélységesen elítélem az effajta eszközök használatát. Mondjuk úgy, sporthasonlattal, én is ezt a játékot játszom, talán ugyanabban a bajnokságban, de mindenképpen másik csapatban.

– Tehát a szerelem, meg minden, ami történt, egy háttérben álló irányító társaság műve volt?

– Bizony. A fiatal és kívánatos hölgy testébe mindenféle érzékelők voltak beépítve, s mondhatnánk, hogy amíg ön a mennyben érezte magát a lelkével, a teste minden funkciója megjelent egy képernyőn, amiből okos emberek következtetéseket vontak le, esetleg megindítottak egy élvező vonaglást a magafeledtnek tűnő testben, amire az öné reagált valamiképpen, és ez az adat is fölkerült a grafikonra.

– Undorító – mondta Alan.

– Nekem mondja?!

– És az az öngyilkosság? Ugye az is megrendezett volt?

– Természetesen. Még csak nem is profi munka. Elkapkodták. Azzal jól számoltak, hogy olyan felzaklatott lelkiállapotba kerül, hogy a józan gondolkodás, megfigyelőképesség nem lesz éppen a sajátja. Ugyanis a beléptekor fölbuzgó, áradó vér nem akart elállni, és már három-négyszer annyi folyadék árasztotta el a padlót meg az ágyat, mint amennyivel egy ember rendelkezhet. De maga nem figyelt fel rá. Érthető.

– Az illető hölgy nem halt meg.

– Természetesen. Sőt jól szórakozott, ami az eddigiekből következően nem meglepő.

– Ha ilyen szépen megrendezték, és én úgy is viselkedtem, ahogy elvárták, akkor miért engedtek el? – kérdezte Alan.

– Itt jön be a rovancs. Átvitel rovat. Az áthozat oldalon belép egy másik szereplő, mondjuk az a csapat, amelynek szürke játékosának neveztem az imént magamat. Régi bútordarabok ebben a munkakörben, nem is mindig értünk egyet ezekkel a mai manipulatív módszerekkel, mi vettük kézbe néhány barátommal Bill Gates várható örököseinek a sorsát. Enyhe túlzás, amit mondok, de nem mindig isten az, ki sorsot intéz. Várható volt, sőt kiszámítható bizonyos baráti körökből, hogy mire készül az öreg. Már hónapokkal a halála előtt megírta a végrendeletet, és mi hozzájutottunk az információhoz.

– És az az őrült ötletük támadt, hogy engem a Marson kell elbújtatni?

– Nem. Ezért is mondottam imént azokat a szkeptikus szavakat a titkosszolgálati módszerekről. Nekünk észrevétlenül le kellett bénítanunk azokat, akik Önt követték, figyelemmel kísérték, azok rossznéven vették, hogy valaki belepiszkál a kártyáikba. Tudja, a szokásos hatásköri kérdések. Minden hivatalos szervnél megfigyelhetők. És amíg mi egymással voltunk elfoglalva, addig Alan fiatalúr kihasználta a helyzetet, és meglógott a Marsra.

Huszonkettedik fejezet

New York határán állunk a vártán

Láttak már tizenkét emeletes közlekedési csomópontot? Ha nem, akkor remélem el tudják képzelni.

Vagy harminc irányból a város szélén összefutnak az utak, le–, fel–, oda– és visszakanyarodó sávok, felül– és aluljáró útcsíkok, mintha tizenkét darab elnyújtott nyolcast kiterítenének a térben szeszélyesen egymásba kapcsolva. Nyomunkban a vijjogó rendőrautókkal egy ilyenbe hajtottunk bele, Senki ördöngős sebességgel tekergeti a volánt, csikorognak a kerekek, sivítanak a fékek, a motor fölbőg, befordulunk balra egy meredek fordulóra, és még beletapos a gázba, hogy szinte a szabadesés sebességére gyorsítunk rá, belepréselődünk az ülésekbe, aztán hatalmasat fékez, száznyolcvan fokban megpördülünk, és ugyanezen a meredeken fölfelé kapaszkodunk. Közben lőnek ránk a rendőrök, akik hol előttünk, hol mögöttünk, hol a fölöttünk lévő sztrádacsíkon suhannak hasonló sebességgel.

A hajózásból tudom fölhozni a történelmi példát, azt jól ismerem. A tengeri csaták mindig az ágyúk és a páncélzat küzdelmét jelentették. Az ágyuk lőereje ellen kifejlesztették a páncélos hajót, amelyik védve volt. Akkor növelték az ágyuk átütő erejét, és azok átütötték a páncélt. A páncélgyártók erre még erősebb páncélzatot gyártottak, és így tovább. Hát így tessék elképzelni ezt a lövöldözést. Nekünk a legmodernebb védelemmel ellátott páncélautónk van, a rendőröknek a legmodernebb tűzfegyverük. Most az fog győzni, aki előrébb jár a fejlesztésben. A kocsink még bírja, elnyeli a becsapódó lövedékeket, de némelyik találat után szinte egy méterrel is arrább sodródik az autó. Senki derekasan vezet, de a végtelenségig nem játszhatjuk ezt a fogócskát itt a kereszteződésben. És a rendőrautók száma növekedik.

Senki egy gyors jobb-jobb-bal kanyarkombinációval kirepíti az autót a kereszteződésből, és ugyanekkor vagy húsz lövedék csapódik bele a karosszériába, ez már sok nekünk, az utolsó kanyarban sodródni kezdünk, nekivágódunk a szegélynek, hármat bukfencezik a gépünk, és landolunk az út mellett a homokban.

– Kifelé az autóból! – kiáltja Senki Alfonz, és a golyózáporban mint szegek fekszünk a hideg homokban az autó mögött.

Rengeteg a rendőr, viszonozzuk a tüzet, hogy legalább távol tartsuk őket.

Hatalmas tűzharc alakul ki, sorra érkeznek az újabb rendőrautók. Mi aránylag védett helyen vagyunk, előttünk a tizennégykarátos autó az oldalára borulva, fogja a golyókat, mögöttünk egy szelektív hulladékgyűjtő állomás konténerei. Hősiesen és derekasan kitartunk. Abszolút kilátástalan a küzdelmünk, legalább százszoros a túlerő, de nem olyan fából faragtak bennünket, akik fönnakadnak ilyen kicsinységeken. Csak növeli mindez bennünk az elszántságot és a harci kedvet.

Hogy mennyire komoly a helyzet, csak egyetlen adalék: megjelentek a Drakula Caritás árnyai körülöttünk. Hallottak már róluk? Sokan csak legendának tartják a létezésüket. Itt vannak. Ott vannak mindenütt, ahol halálos áldozatokra lehet számítani. Mint az árny suhannak, a kamerák nem is látják őket, speciális ruhájuk van, csak sokszoros lassításnál észrevehető a felvételeken, hogy valami átsuhan. Eltéríti a fényt a ruházatuk, és annyira jól álcázódnak, hogy mindenféle geometriai alakzatokat vesznek fel, még véletlenül sem emlékeztetnek emberalakra. És ha valaki elesik, akkor a legnagyobb golyózáporban odakúsznak hozzá, megállapítják a halál beálltát, lecsapolják a vérét, kiveszik a szívét, máját, veséit, használható belső szerveit teljes szakszerűséggel, meg mindazt, amit az orvosi technika manapság fel tud használni. És a hozzátartozók számára ottmarad egy széttrancsírozott maradvány. Pár órával később egy speciális hűtőtáskában valaki lerakja a használható szerveket egy kórház portáján. Állítólag így harcolnak a maradi szemlélet ellen, amely egyben akarja eltemetni az elhunytakat. Még soha, egyetlen egyet nem kaptak el közülük. Irtózatos információs hálózatuk van, szerencsétlenségekhez, közlekedési balesetekhez rendre előbb kiérnek, mint a mentők és a rendőrség.

Csak végignézek hősi csapatunkon, és szívembe beleköltözik a nagyszerűség érzése. Ahogy mi összetartunk, és egységesen tudunk cselekedni! Pedig hányfélék is vagyunk!

Senki Alfonz talán spanyol vagy portugál vagy dél-amerikai, forróvérű, indulatos macsó.

Wágner állítólag orosz, de gyanús, mert valaki azt mondta egyszer, hogy az orosz ábécében nincsen dupla vé, és akkor hogyan lehetne ő orosz?

Róbert Gida minden gyermeklelkűségével egyetemben igazi angolszász, aki mindig megadja az ellenfélnek az egyenlő, fair esélyt, és csak akkor fogad, ha nem biztos a győzelmében, egy gyermeklelkű gentleman. Most újratölt, és gyermeki ártatlan mosollyal golyózáport zúdít a rendőrökre.

Piszkos Fred esetében még a rassz sem biztos, az eredeti bőrszíne a rárakódott rétegek alatt megállapíthatatlan, keskeny vágású a szeme, a haja pedig lehet göndör, de a kosztól is összeállhatott, ha meg fehér ember, akkor mindent megtesz ennek elfedésére. Egy régi vágású forgópisztollyal ad le célzott lövéseket, és láthatóan elemében érzi magát.

Tuskó Hopkins, a köpcös, azt hiszem, északi származású, a fajtájára jellemző szálfatermet nélkül, de embert még nem láttam, aki így bírja az alkoholt. Egy géppuskát kattogtat, zárótüzet lő olyan ötven-hatvan méterre előttünk, nem is mernek kibújni a rendőrök a kocsik fedezékéből.

És végül szerényen, itt vagyok én egy lángszóróval, és sorra megmelegítem a rendőrautókat, ha már a lövedékek nem bántják őket, akkor legyenek jó forrók, csak úgy pattognak ki a bennülők. Én meg nemzettelen vagyok, ha van ilyen, szülőföld nélküli. Ugyanis anyámra egy csónakban törtek rá a fájások, s apám is, anyám is a környező összes kikötőben nemkívánatos elemnek minősült, és nem engedték be a csónakot.

Ezernyelvű, egyszívű csapat vagyunk. Nem kell tanácskoznunk, nem kell haditervet készítenünk, mindenki tudja a dolgát, mindenki teszi, amit tennie kell. És ha vannak is kisebb nézeteltérések, pofozkodások máskor közöttünk, itt a legteljesebb bajtársiasság működik.

Lennonról is szólnom kell, hiszen itt van közöttünk, mind halljuk a hangját a fülünkön, éppen arról tudósít, hogy nincs áldozata egyelőre a lövöldözésnek, pufogtatunk, lyukasztgatjuk a levegőt mind a két oldalon derekasan. Valóban, mi nem akarjuk bántani a rendőröket, semmi bajunk velük, csak éppen akadályoznak a célunk elérésében. Eszünk ágában sincs egyiknek is akár sebesülést okozni, nem tehetnek arról, hogy nem tudják, egy oldalon állunk. Hogy ők miért nem lőnek szét bennünket? Ennek is megvan a magyarázata. Tuskó Hopkins. A magasrangú titkosszolga, aki, bizonyára így gondolják, be van épülve a bűnözői elemek közé rangrejtve, aztán nehogy valami károsodást okozzanak pont a saját emberükben. De biztosra vehető, hogy törik a fejüket valamiben, addig is lőnek veszettül, hogy körül se tudunk igazán nézni, mi is készül körülöttünk.

Sugárhajtású helikopter száll fölénk hangtalanul és baljósan.

Hatalmas tölcsér ereszkedik belőle alá lassan.

Be akarnak zárni egy harangba?

Csak nézünk egymásra, egyikünk se érti.

És akkor pokoli forróvá válik a helyzet.

55 Celsius fok pontosan.

A rendőrök gyújtólövedékeket vetettek be, és lángol mögöttünk az egész hulladékgyűjtő. A helikopter csak a környezetvédelmi előírások miatt szállt fölénk, a rendőrség nem sérthet törvényt, a műanyag hulladékgyűjtő edények égésével jelentős mennyiségű rákkeltő anyag kerülhetne a levegőbe, ezért meg kellett várniuk a hatalmas szagelszívót a fejünk fölé.

Kibírhatatlan a forróság. Ha nem akarunk elevenen megfőni, akkor szépen feladjuk, és föltartott kézzel kisétálunk a rendőrök karjaiba.

De minket nem ilyen fából faragtak.

Huszonharmadik fejezet,

amelyben megismerkedünk a yetikkel

Mögöttünk ég a szelektív hulladék, fölöttünk lebeg a helikopter, a rendőri erők teljesen körbekerítették kis csapatunkat. Ember innen nem menekülhet. Meg is fordult a fejemben, hogy a missziónknak vége ezennel. Elfogy a lőszerünk, utánpótlásra nem számíthatunk. Hacsak Tuskó titkosszolgai kapcsolatai ki nem menekítenek innen valahogy... Elképzelhetetlen. Az emberiség jobbik fele vette fel a harcot ellenünk, a média közvetít, árad felénk a gyűlölet, amiben eggyé kovácsolódott minden becsületes ember. Ők vannak többen, a látszat szerint, meg nem is alkalmas a pillanat a moralizálásra. A Föld szemete vagyunk, amit el kell takarítani. Mindenki ellenünk.

És akkor megnyílt a föld alattunk. Csak lecsúsztunk, mint egy csúszdán, és a nyílás becsukódott mögöttünk. Elképzelem a rendőrök elképedt ábrázatát, ahogy megközelítik kibiztosított fegyverekkel azt a kis területet, ahonnan még az előbb derekas golyózápor zúdult rájuk.

Mi pedig egy szűk folyosóban futva követtünk egy szőrös, teljesen meztelen emberi alakot. Időnként megálltunk, a vadember odatapasztotta a fülét a falhoz, vakkantott valamit Piszkos Frednek, és intett, futás tovább. Furcsa, morajló hangokat hallottunk fentről mintha, a város zaja gyanánt, amíg el nem nyomta hangosodó zihálásunk. Sokat, sokáig futottunk. Nem is értettem, a Piszkos meg a Wágner hogyan bírják.

Végre megállhattunk. Egy lapos, hosszú terembe érkeztünk, itt is félhomály, szinte sötétség. Körénk gyülekeztek apró, nagyfejű, szőrös emberkék. Lehettek vagy másfél méter magasak, mint megöregedett fejű gyerekek, úgy néztek ki. Vakogtak valami állati-emberi nyelven, simogattak bennünket, és tele voltak jóindulatú szeretettel. Ekkor tudtam meg, hogy megmentőnk Tarzan, a vadember, ennek a földalatti népnek a vezére.

Tudott angolul, hibásan, de érthetően kifejezte magát, mint aki évek óta nem beszéli ezt a nyelvet. Szívesebben beszélt Piszkossal valami mekegő idiómát, a koszos meg fordított. Meg is kérdeztem az öreget, hogy ez milyen nyelv, és miért nem úgy dumálnak, hogy mindenki megértse. Piszok nem sokat foglalkozott velem, még mindig meleg volt a helyzet, nem tudhattuk, nincsenek-e nyomunkban az üldözők. De annyit odavetett nagyképűen, hogy ez a hungry nyelv, és ezen Tarzannal együtt mindketten sokkal árnyaltabban és pontosabban ki tudják fejezni magukat. Az enciklopédiám nem sokat tud a hungry nyelvről, állítólag volt valaha egy ilyen nép (az éhesek népe?), akik rég kihaltak (nem is csoda, ha éheztek!). Indiánféle nép volt, valamikor ők népesítették be a Nagy Síkságot, bölényre vadásztak, sámánok vezették őket, vezérük fehér lovon járt, és szent hegyük a Harghita. Na, nem sok.

A New Yorki yetik földalatti labirintusában voltunk. Szóval nem csak legenda a létezésük! Máris feltámadt bennem a tudományos érdeklődés. Egykor teljes csatornahálózat húzódott a város alatt, és bár sok járat beomlott, sokat betömedékeltek, azért rengeteg csatorna megmaradt, és itt, a civilizációnk ősi fővárosában, mondhatnánk, a kultúránk talpa alatt él egy nép a maga ősiségében, erkölcseivel, szokásaival, érintetlenül, vadul. Érthetetlen, és mégis valóság. Több dolgok vannak földön és föld alatt, mintsem azt bölcselmünk elképzelni volna képes.

Tarzan két fejjel kimagaslik közülük, egyértelműen ő a vezér.

Gyors haditanácskozás után kész a tervünk. A föld alatt amennyire lehet, megközelítjük az örökös lakcímét (egy öreg hölgyről van szó), és ugyanezen az útvonalon kimenekítjük a városból. Hosszú gyalogolás várt ránk Tarzan vezetésével. Jól kiléptünk, nem volt vesztegetnivaló időnk.

Szemem lassan megszokta a félhomályt, haladás közben azért jól körül tudtam nézni, és a többiek is nagyon kíváncsiak voltak, így lassan összeállt a kép a yetik világáról.

Azt azért érzékeltem, hogy hol közelebb voltunk a felszínhez, ilyenkor Tarzannak minden érzékszerve szinte kihegyesedett, és az apró emberkék elmaradtak mellőlünk, máskor egészen mélyen voltunk a föld alatt, és ilyenkor visszatértek mellénk a kísérők, akiknek igencsak loholniuk kellett, hogy lépést tudjanak tartani velünk. Egyik-másik vakogott valamennyit angolul primitív fogalmakkal, de szívesen és közlékenyen fordultak felénk.

Csodáltam ezeket a civilizáció fertőjétől érintetlen vadembereket, akiknek nincs szükségük ruhára, technikai eszközökre, védőfelszerelésre, pénzre, vagyonra, semmi olyasmire, ami nélkül mi már életben sem tudnánk maradni. Gombát termelnek a sötét járatokban, és nincs szükségük fegyverekre, védelmi berendezésekre, egyetlen eszközük a rejtőzködés, az alkalmazkodás képessége. A hatóságok bizonyára tudnak róluk, éppen úgy, mint a kiirthatatlan patkányokról, akikkel békében megosztoznak a földalatti világon. A patkányirtási akciók jelentik a legnagyobb veszélyt, valamiért őket is ki akarják irtani a rágcsálókkal együtt, és elszánt dühvel. Az egyenlőtlen harcban ők csak ösztöneikre, testi erejükre és találékonyságukra vannak utalva. Most is azt érzik, hogy valahol fölöttünk érzékelők vannak bekapcsolva, amelyek jelzik érzékenyen a mi döngő lépteinket, nem tudunk olyan hangtalanul suhanni, mint ők, és ilyenkor, amikor a mozgásérzékelők bekapcsolnak, akkor jön a gáz, ami egykettőre elárasztja a magasabban fekvő járatokat. A lentebbiekbe nem jut el, olyan járatokat fúrtak, hogy kiszellőződik, mire odaérne. Ezért ők meg sem közelítik, óvatosságból, a felszín-közeli alagutakat. Nekünk nincs vesztegetnivaló időnk. Tarzan kifinomult érzékszerveivel meghallja, megszimatolja, megérzi időben a veszélyt. Csak ebben bízhatunk.

Tarzan nem közülük való. Szülei még apró csecsemőként néhány percre otthagyták egy bevásárlóközpont parkolójában, amikor földrengés rázta meg a várost, a babakocsi elindult a lejtőn, és bezuhant egy csatornanyílásba. Szülei meghaltak egy rájuk omló fal alatt, és senki nem kereste őt. Így a yetik nevelték fel. Bár később páratlan intelligenciájával elsajátította a mi kultúránkat is. A világsajtót bejárta a története, amikor tizennyolc évesen előkerült. Akkor példátlan gyorsasággal le tudta vetni vademberi tulajdonságait, be tudott illeszkedni a társadalomba, de eredendő jóságát és naivságát megőrizve gyakran vált gúny és nevetség tárgyává. Az élclapok és televíziós kabarék típusfigurájává vált a vadember, aki megijed egy elinduló mosógéptől, és megköszöni a postás automatának a levél kézbesítését... És tudatos választással, érett megfontolással, néhány év tapasztalata után visszatért az ő népéhez. Ezzel a yetik történetében új fejezet kezdődött. Tarzan nagyon jól elsajátította a mi kétszínű aljasságunk és hazugságaink természetét, fölmérte közösségünk mozgató rugóit (irigység, féltékenység, agresszió), és aktív védelmi rendszerrel vette körül népét.

A yetik maguk is megoszlanak saját eredetüket illetően. Egyik részük úgy tartja, hogy egy távoli bolygóról érkeztek, menekültek, elromlott a hajójuk, és kényszerűen berendezkedtek itt, amíg megtalálják őket, más tagjaik úgy vélik, hogy az emberi evolúció egyik ágát képviselik, amely alulmaradt a fajok között zajló túlélőversenyben, de nem halt ki, mint a tudósok vélik.

Tarzan hirtelen megmerevedett, mint egy élő szobor. Egy nyíláshoz tuszkolt bennünket, amin hirtelen lecsusszantunk vagy öt métert, és a szorgalmas kék szőrzetű emberkék már tömték is be a lejáratot mögöttünk, ahogy leértünk. Akkor már mi is hallottuk a sziszegő hangot, ahogy a gáz nagy nyomással besüvít a járatba, amit másodpercekkel előbb hagytunk el. Tarzan nélkül már rég elpusztultunk volna. Hálásan megszorítjuk a kezét, ismeri a szokást, ő is megrázza férfias szorítással a miénket, de nem érti, miért pont most. Az ő tudása szerint ezt találkozáskor és búcsúzáskor szokás művelni. Piszkos vakog valamit, nincs idő, menni kell tovább.

Be vagyunk mérve, követik minden mozdulásunkat, hatalmas veszélyt hoztunk a yetik egyszerű népére. Tarzant ez nem zavarja. Hibátlan érzékkel odaáll a jók mellé, és attól kezdve nem mérlegel, nem latolgat.

Mi pedig azt sem tudjuk, hogy a maffia üldöz a felszínen minket, vagy a rendvédelmi hivatalos szervek. Egyre megy. Könyörtelenek, és nem válogatnak az eszközökben. Megyünk előre, követjük Tarzant, aki hibátlanul tájékozódik. Váratlanul beomlik előttünk az alagút. Tarzan föltép oldalt egy vasajtót, és hatalmas fényárba lépünk, a New Yorki metró egyik állomásán bukkantunk ki a szerelőjáratból. Gyanúsan kihalt az állomás, sehol egy lélek. Az állomáson vesztegel egy üres szerelvény, legalább ötven kamera szegeződik ránk.

Besétáltunk a csapdába. Halljuk is, ahogy döndülnek az automatikus vasajtók, hermetikusan lezáródik az állomás, tízméterenként kifordul egy csempe a burkolatból, és előbukkan a fúvócső, amelyből kiáramlik mindjárt a halálos gáz. Még a terroristaveszély éveiben alakítottak át minden állomást, repülőteret, közösségi intézményt erre a biztonságcsapda elnevezésű rendszerre. Elfoglalhatnak bármit a terrorista csoportok, túszul ejthetnek bármennyi embert, az automatika beindul, kábító gázzal elárasztja a teljes teret, és nincs az a gázmaszk, amelyik ezt a titkos összetételű gázt ki tudná szűrni a levegőből. Lélegezni kell, annyit senki nem tud bepalackozni, amennyivel napokig kibírná. Nincs kétségünk afelől, hogy most nem kábító gáz fogja elárasztani az állomást.

Nekünk annyi!

Fönn, két emelet magasságban, az irányítókalitkában kinyílik az ablak, Lennon áll ott, teátrálisan hálóingbe van öltözve (vagy Jézust idéző hosszú köntösbe), rajta a világ szeme, ezért beleüvölti a kamerákba: Ne háborúzz, szeretkezz! És még meg is mutatja egy emelő mozdulattal azt a szerszámot, amire eszközként gondol a kitűzött antimilitáns és békés cél irányában.

Azután mutatja, hogy mindenki fogja be az orrát, ne lélegezzen, és futva rohanjon a szerelvényhez. Nyílnak a metrókocsik, azután záródnak mögöttünk. Lassan megfulladunk, ha nem vehetünk azonnal levegőt. Megszólal a hangszóró a fejünk felett: Üdvözöljük kedves utasainkat. Vigyázzanak, az ajtók záródnak. Az ajtók záródása után nyugodtan vegyenek mély lélegzetet, a kocsik saját levegőztető rendszerrel rendelkeznek. Ez megint Lennon! Már a vezetőfülkében van. Megmanipulálta az irányító rendszert.

És a földalatti vonat maximális sebességgel visz bennünket célunk irányába!

Hiába, a csapatmunka és az összefogás csodákat tud művelni, ha nem adjuk fel a reményt.

Huszonnegyedik fejezet

Néhány rövid menet

Az élet olyan, mint egy nyári öltöny mellénye: rövid és céltalan.

Rejtő Jenő

Agáta nénit huszonnégy órán belül sokszor és sokféleképpen meg akarták ölni, amiből ő szinte semmit nem vett észre.

Nagyobbrészt azért, mert bele volt bonyolódva egy szerelmi szál szövögetésébe, ami általában nagyobb nehézségeket okozott neki. Nem mintha az érzelmi élet rejtelmeiről ne lett volna fogalma, fiatal leányként elérte őt is a megsemmisítő szerelem érzése, amelyben meg akarunk halni vagy a boldogságtól vagy a bánattól, de szerencsétlenségére, vagy szerencséjére egy olyan kalandorral hozta össze a sors, aki az őszinte érzelmeket ügyes hazugságokkal színlelte. Az ifjú és tapasztalatlan Agáta számára jó lecke volt egy életre. A krimik megalkotásánál azzal a nehézséggel szembesült, hogy míg a való életben mindenféle fantasztikumok és képtelenségek előfordulhatnak, addig egy jól felépített bűnügyi regényben nem fordulhatnak elő véletlenek, csodák, képtelenségek, ott mindennek magyarázata van, minden motiváció a helyén kell legyen, pontosnak és racionálisnak kell lennie, mint egy matematikai egyenletnek. Így működik a bűnügyi műfaj, és nincs kivétel, itt mindennek klappolnia kell. Az emberi kapzsiság és szerzésvágy általában elég motiváció mindenféle bűncselekmények elkövetésére, de igazi, elfogadható őrültségeket féltékenységből, szerelemféltésből, érzelmi alapon követnek el a krimihősök. Ilyen módon lehet egy-két logikai váratlanságot elrejteni a műben, ha maradunk a szabályoknál.

Mértékadó bérgyilkos körökben darázsnak nevezik azt a kis eszközt, amelyet másodiknak bevetettek. Kicsi, rovarszerű gépezet, memóriájában megőrzi a célszemély illatazonosítóját, és kétmillió ember közül is kiválasztja, kit kell megszúrni. Egy köbcentiméternyi hatóanyag fér a tartályába, hangtalanul rárepül az áldozatra, az talán megérzi a szúrást, de sokáig nem emlékszik rá. A kis darázs pedig csendesen visszaszáll gazdájához. Csak be kellett ereszteni Agáta néni ajtaján a levélbedobó nyíláson, aztán várakozni.

A levélbedobó nyílás a lakás legsebezhetőbb pontja a kriminológusok szerint. Éppen ezért Agáta néni ajtaján csak kívülről látszott egyszerű nyílásnak a rés, mögötte egy páncéldoboz volt, analizáló, átvilágító és megsemmisítő berendezéssel, ami még egy kisebb robbanásnak is ellenáll, ha netán valaki bombát dobna be. Az automatika működésbe lépett, és mindössze egy üzenetet küldött a megsemmisített küldemény összetételéről Agáta néni képernyőjére. Úgymint: Fe 2,7 gramm, Zn 0,2 gramm, Cl 0.13 gramm... és így tovább. Az öreg hölgy végig sem olvasta. Biztos valami élelmiszer-minta, gondolta. És törölte az üzenetet.

Az öreg hölgyet nem látogatta senki. Évtizedekkel korábban még összejártak a barátnőkkel, teát főztek, sós és édes süteményeket gyártottak, és nagyokat trécseltek a kártyalapok gusztálgatása közben. Majd Agáta néni egyszerűen leszoktatta minden ismerősét a személyes megjelenésről. Nem tett semmi különöset, megkínálta kávéval, süteménnyel, édességgel a látogatókat, de közben egy pillanatra nem ült le, a kávé felszolgálása után tisztára mosta a kávéfőzőt, eltörölgette, és eltette a szekrénybe. A kávé elfogyasztása után a kávéscsészéket mosta, törölgette, szárította, eltette, az asztalt nedves ruhával áttörölte, az abroszt kirázta. Ha a fürdőt használta valamelyik vendége, akkor elnézést kérve ugyan, de rohant a fertőtlenítővel, mondván, tudod, én ilyen rigolyás vénasszony vagyok, nem érzem jól magam, ha nem a helyükön vannak a dolgok. Még a felmosót is elővette, és feltörölte a vendég nem létező lábnyomait a padlóról. Így most már mindenkivel a neten tartja a kapcsolatot. Ezek a mai kivetítők már teljesen élethű képet adnak bárkiről annak bacilusai, kipárolgása, lehelete és jelenléte nélkül.

A következő gyilkossági kísérlet a lakás klímaberendezésén keresztül próbálkozott egy hatékony, sokszor kipróbált módszerrel. Ezek a mai klímák teljesen biológiai alapúak, táptalajon vagy húszféle baktérium él szimbiózisban, és természetes módon reagálnak arra, hogy a hőmérséklet emelkedik, vagy a széndioxid szintje elér egy magasabb szintet, abban a pillanatban hőt termelnek vagy vonnak el, oxigéndúsabb levegőt bocsátanak a lakásba, és így tovább. A bérgyilkos általában karbantartónak öltözve feljut a padlásra, zsebéből elővesz egy spray-t, belefúj a készülékbe, és a lakásba pár percen belül elhalálozik mindenki. A rendőrségi jelentésekben általában nem a valódi okok szerepelnek, nagyon erős a klímagyártók lobbija, és senkinek nem lenne jó, ha át kellene állni valami energiaigényesebb megoldásra.

Agáta néni természetesen tisztában van a klímaberendezés elhelyezkedésében rejlő kockázatokkal, és ezért évekkel ezelőtt fölszereltetett egy másik klímaberendezést a ház alagsorában. A padláson elhelyezett egyszerűen kamu volt.

A szerelmi szál szövögetése nagy figyelmet követelt. Történelmi példát keresett hozzá, mert véletlenül sem akart hiteltelenné válni. Egy huszadik századi kémnő történetét adaptálta a kor modern viszonyai közé. Az illető hölgy Párizsban adott elő modern felfogásban vetkőzős tánc-számokat, magas rangú diplomaták és tábornokok fordultak meg ágyában, s az intim pillanatok után szívesen fecsegtek a munkájukról, titkaikról. A ledér hölgy kettős vagy hármas játékot is játszott, végül kivégző osztag elé állították hazaárulásért, de szépségével, csáberejével a katonákat is elbűvölte, az öt rászegezett puska közül csak egy találta el, az viszont halálosan.

Nehéz egy ilyen korhoz kötött történetet átemelni olyan korszakba, amikor már nincsenek országok között zajló háborúk. Van gazdasági versengés, diplomáciai hadviselés, eltérő vallások és kultúrák vetélkedése, de az emberek tömeges és módszeres irtása kiment a divatból. Az ipari kémkedés elsősorban technikai kérdés, és – tudjuk – nem az újítások sikeresek a piacon, hanem a jól felépített divatok, mániák, őrületek. Mire készül az ellenfél? – ezt azért szereti minden nagyhatalom tudni. A bájos kémnő megfordul a nagyhatalmú emberek ágyában, de hiányzik a történetből az a semmivel nem pótolható izgalom, hogy akkoriban az élete volt a tét, és rá is ment.

Enélkül csak egy kurva, aki szereti a pénzt, és erős gyomorral bírja az összefekvést mindenféle undorító férfiakkal. Egyetlen háború zajlik a Földön Agáta néni korában: a becsületes emberek küzdelme a szervezett alvilág sötét erői ellen. Ám ez a téma nem a klasszikus krimi irodalom területe, egy bűnügyi történethez mindenkit elrettentő, a többség által elítélt hagyományos bűncselekmény kell, a maffia pedig, beépülve a többség értékrendjébe, kifinomult módszerekkel a legalitás határán mozog, alig-alig megkülönböztethető a tevékenysége az úgynevezett normális üzleti élettől. Lehetne ebből nagy, leleplező társadalomkritikát, epikus sodrású regényt írni, sötét színekkel megfestve az eredendő bűnt, ami átjárta már a becsületes többség gondolkodását is, de ez nem Agáta néni műfaja.

Harmadik lehetőség, amelyet végül meg is írt: az erkölcsi alapon álló hős behálózására használják fel a sötét erők a ledér hölgyet. Egyik oldalon a szerelem gyakorlati művelésének modern papnője, aki válogatott élvezetekben részesíti a valláserkölcsi alapokon álló, s ettől folytonosan bűntudatba süllyedő férfi szereplőt. Zaftos téma lehetne, ha részletezné valaki. Agáta néni csupán elegánsan körülírja a helyzetet, távoli utalásokat tesz, a krimiolvasóknak nem kell több. A szabályok szerint szépen. Az élményanyagot pedig veszi a saját életéből, kifordítva, átalakítva, úgy, hogy maga se ismerjen rá.

Az utazási irodának álcázott bérgyilkos központban válság-hangulat uralkodott. A főnök kirontott az irodájából, üvöltött, csapkodott, minősíthetetlen hangon szidta beosztottait, egyik-másikba még bele is rúgott. Ehhez a szakmához mindenképpen hozzá tartozik az átlagosnál fokozottabb agresszivitás és durvább lelkület, elképzelhetjük, miféle fenyegetéseket helyezett kilátásba az autoriter beállítottságú irodavezető, aki konstatálta, hogy a folyószámlájukra már megérkezett az átutalás, egyszerű, hétköznapi, rutinból megoldható ügyről van szó, tehát csak a beosztottai ronthatták el, hogy az a tetves, macskás öregasszony még mindig él! Fenébe a kifinomult, technicista módszerekkel! Egyszerűen meg kell fojtani, el kell gázolni, le kell lőni, föl kell robbantani, vagy az összeset egy időben bevetni, de az öregasszony egy óra múlva ne legyen életben! Senki sem halhatatlan! Ha hét lelke van, akkor mind a hetet ki kell nyírni! Nincs megölhetetlen ember, csak béna, kétbalkezes, ügyetlen, teszetosza bérgyilkos! Mi lesz a cég referenciáival?! Mindenki mehet koldulni, ha az az öregasszony egy óra múlva még életben van!

Agáta néni időbeosztásában éppen a napi bevásárlás következett. Két autó is elindult az utazási iroda mélygarázsából, egyikben egy mesterlövész, másikban egy mestersofőr, mindkettő kellően megalázva és fölhergelve. Még szerencse, mondták, hogy az öreglány a vekkeróra pontosságával osztja be az idejét. Mindkét autó hamis rendszámmal, műszaki hibát színlelve ott várakozott a gyalogátkelő közelében.

Megjelenik Agáta néni, apró, tipegő léptekkel közelíti meg a kereszteződést, türelmesen megáll, várja a zöldet. Az egyik műszaki hibás kocsiban felbőg a motor, a sofőr, úgy látszik, végre, sokadik próbálkozásra be tudta indítani. Két másodperc alatt százmérföldes sebességre tud gyorsulni. Az átkelésre senki más nem várakozik, ez is épp kapóra jön a rossz szándékú embereknek, nem kell belehajtani a tömegbe. A másik autóban csőre tölt a mesterlövész, kabátja alá rejti a fegyvert, kiszáll, fölnyitja a motorházat, mintha ott keresné a hibát, de a kereszteződést fürkészi a tekintetével. Ha mégsem ütné el az autó azt az öregasszonyt, akkor két kiló ólommal lesz nehezebb egy percen belül!

New Yorkban az idősek, betegek, gyermekek az utcán egy légbuborékban közlekedtek. Lehet ezt felesleges óvatosságnak tekinteni, hiszen a város védőpajzsa mindenkit egyformán megvéd a káros sugárzásoktól, légszennyezéstől, mindentől, de nem lehet elég óvatos az ember. Ez a fajta védőfelszerelés állandó oxigénszintet, hőmérsékletet, páratartalmat biztosított a benne közlekedőnek. Szabad szemmel is látható buborékszerű derengés vette körül azokat, akik ilyenféle védőfelszerelésben közlekedtek az utcán. Agáta néni buborékja hasonlónak tűnt a másokéhoz, csak éppen egyedi gyártású, különleges darab volt, a nanotechnika néhány, az űrhajózásban használatos, elemével megspékelve. Ez annyit jelent, hogy a törékeny öregasszonytest olyan biztonságos páncélzatban járt-kelt, mint egy űrhajó kinn az űr végtelenjében. A buborék külső burkában apró, az elektronmikroszkóp számára is láthatatlan részecskék keringtek, egy atombomba energiáját magukban hordozva. Kapcsolódott hozzá egy irányító rendszer, amely mindig annyi energiát szabadított fel, amekkora behatás érte a külső burkot.

A járókelők alapvetően figyelmetlenek. Történik valami az utcán, a zajra, csattanásra odakapják a fejüket, és visszafelé elképzelnek egy cselekménysort, aminek a végeredményét látják, voltaképpen a fantáziájuk egészíti történetté a tanúvallomásukat. Így az Agáta néni ellen elkövetett gázolási kísérlet végeredményéből kiindulva minden szemtanú azt vallotta, hogy az autó sofőrje elvesztette uralmát a száguldó gépkocsi fölött, és belerohant egy házfalba. Valószínűleg üldözték, azért menekült, utána lövések dördültek, amelyek szétverték a környék összes ablakát és kirakatát. Arra senkinek nem volt figyelme, hogy előzőleg a szerencsétlenül járt autó majdnem elütötte az öreg nénit a gyalogátkelőn, és azt sem tudta senki rekonstruálni, honnan jött a rengeteg lövés. A rendőrség a későbbiekben elemezte az utcai térfigyelő kamerák felvételeit, de hibára gyanakodtak, ugyanis, ami a képeken látszott, az ellentmondott az alapvető fizikai szabályoknak. Például, a száguldó autó nekirohan látszólag a gyalogosnak, de nem dönti le, hanem visszapattanva róla belecsapódik a házfalba. Az álló gépkocsi mellett lövöldöző őrültnek pedig valami baj lehet a puskájával, mert a lövedékek egészen más irányban csapódnak be, mint amerre a fegyvert irányozza.

Agáta néni sem értette egészen a történteket, de most már gyanús lett számára, hogy az mégsem baleset, ami körülötte történt. Gyorsan hazasietett a lakásába. Belépett, bezárta a biztonsági zárakat, a fogasra akasztotta a nanotechnikás védőruháját, aktivizálta a védelmi berendezést, majd leült a fotelbe, hogy logikusan sorba rakja az eseményeket.

És ekkor felrobbant a bérház. Az Agáta néni lakását körülvevő minden lakásban robbant egy bomba. A lakás megerősített falai ellenálltak a hatalmas igénybevételnek, de a ház összeomlott, a harmadik emeleti lakás a földszintre került, és az egyik falon hatalmas repedés nyílt.

Ebben a repedésben megjelent Tuskó Hopkins feje. Bíztatón vigyorgott, megnyugtatásnak szánta, hogy most már nem történhet baj.

Huszonötödik fejezet,

Amelyben Agáta néni mindent megtesz ellene, mégis megmenekül

„Szeressük a rendőrséget! Tiszteljük a rendőrséget! S ne viseltessünk ellentétet!”

Szittya Attila Bendegúz

Mondanom sem kell, hogy Tuskó Hopkins megmentő megjelenése a lezuhant lakás falának résében aprócska félreértéshez vezetett, és következményeiben nagyon baljós események sora indult volna el, ha nem sikerül eloszlatni gyorsan a helyzetértékelésben bekövetkezett nézeteltéréseket. Márpedig nem volt egyszerű a helyzet.

A látszat és a valóság örök ellentétéről van szó, amire vígjátékok és tragédiák felépítménye konstruálódik irodalomelméletileg. A helyzetkomikum meg a helyzettragikum. Klasszikusan élni kell vele.

Az olvasó beavatott, majdnem olyan jól el tudja képzelni az egymást félreértő szereplők gondolatvilágát, mint a szerző, és innen kezdve már a briliáns írói technika alakítja úgy a leírást, hogy feszültséggel teli késleltetés tartja izgalomban a műélvezőt, vagy humorba oldott kavalkád lesz belőle. Ezt a szerzőnek előre el kell dönteni, mert a kettő közül csak az egyik alkalmazható következetesen. Nyilván jobb az olyan heppiend, aminek nem mond ellent a valóság. A heppiend meg kell, igénylik az olvasók.

Tuskó elővette a legbájosabb mosolyát, és úgy gondolta, hogy, bár az utolsó pillanatban, de ideértünk, megoldódott a helyzet, gyorsan el kell pucolni a helyszínről, mielőtt az ellenérdekelt felek, illetve mentők, tűzoltók, rendőrök és egyéb hivatalosságok ideérnek.

Ezzel szemben Agáta néni átélt egy robbanást a lakásában, azon kívül, hogy nagyon megijedt, semmi baja nem történt, néhány másodperc alatt összeomlott a bérház, amelyben évtizedek óta lakott, az ő lakása a csodával határos módon épen maradt, csak egy lift sebességével szépen leereszkedett a harmadik emelet magasságából a földszintre, és a páncélozott, megerősített falak egyike a fellépő erőhatások következtében résnyire megnyílott.

És ebben a résben megjelent egy vigyorgó kopasz fej.

Tuskó Hopkins személyleírását most Agáta néni szemszögéből kell megvilágítanom, hogy a hatás egyértelműen elképzelhető legyen. Kerek, kopasz fej, a közepén egy laposra kalapált, gumószerű orr, a két fül karfiollá gyúrva, és az arc különböző helyein különféle ütő és vágószerszámok által ejtett sebek begyógyult hegei. Tuskó hosszú és elkötelezett népnevelői pályájának ékes nyomai az arcán. Ugyanis Tuskó gyakran keveredik vitába bizonyos emberi viselkedésminták kritikájának ügyében, ritkábban a személyes szabadságjogok védelmében, ami alatt az ő személyes jogai mint általános emberi jogok értendők, és az igazságszolgáltatás lassúságát is figyelembe véve, helyben és azonnal elintézendők. A másik fél meggyőzésének folyamatában a meghaladottnak tekinthető poroszos nevelési modellt preferálja, amelynek központi eleme a testi fenyítés. Nagyon kemény érveket használ, és kidolgozott erőkifejtéssel elhelyezett érvei célba találóak, elért eredményei bámulatosak. A Kriminológiai Közlöny leír jó néhány olyan esetet, amikor bűnöző életmódot folytató egyedek egyszercsak váratlanul jó útra tértek, és a tudomány értetlenül áll az esetek előtt. Csak néhány beavatott tudja, hogy Tuskó ezeknek a történéseknek a közelében volt annak idején. A pedagógiai tevékenység időnként ellenállásba ütközik, Tuskó ezeket lankadatlan energiával legyőzi, de óhatatlanul ő is megsérül időnként. Nem csoda, hogy Agáta néni emlékezetében megjelentek a bűnügyi tudósításokban, regényekben illusztrált bűnelkövetői ábrázatok, és az élete ellen elkövetett merényletek meg a felbukkanó gengszterarcvonások között előzmény-következmény kapcsolatot vélt fölfedezni. Logikusan.

Tuskó tudta, hogy perceken belül megérkezik a tűzoltóság és a katasztrófavédelem, s valószínűleg a robbantók is a közelben várakoznak, éppen ezért haladéktalanul nekilátott kitágítani annyira a rést, hogy beférjen rajta.

Agáta néni is tisztában volt ugyanezzel, s ha már ennyire kitervelt, célzatos, életére törő támadásokat túlélt, akkor nem pusztulhat el abban a három percben, ameddig ideér a segítség. Egy puszta brutalitással és testi erővel felszerelkezett bűnözővel szemben, úgy látszik, nem védenek meg a technika eszközei. De nem adta fel, nem adja fel, ameddig mozdulni tud. Nem adja olcsón az életét.

Tuskó a maga megmentői naivságában és segítő buzgalmában nem is számított ellenséges fogadtatásra, s nagyon meglepődött falbontó tevékenysége közben, amikor egy porcelán teáskanna darabokra tört a homlokán. Azután mindenféle lakberendezési és használati tárgyak követték a teáskanna röppályáját hol a falon, hol Tuskó fején landolva, és ezzel jelentős mértékben lelassítva a falbontó tevékenység eredményességét. Tégláról téglára haladva tépte, szaggatta a falat a köpcös, és mérhetetlenül ámult azon, hogy egy régi vágású öreg hölgy mennyi apró dísztárgyat és csecsebecsét föl tud halmozni a lakásában. És milyen keményeket!

Az „utazási iroda” munkatársai is készenlétben várakoztak a törmelék-halommá vált ház bejárati oldalán. Azt már látták, hogy az elpusztításra ítélt lakás egyedül épségben marad az egész házban, ha életben maradt a tulajdonosa, akkor most menekülnie kell, és máshol nem képes erre, csak az ajtón. Ott várakoztak csőre töltött fegyverekkel. A résről nem tudtak.

A szomszédos utcákból már hangosan szólt a közeledő mentő– és tűzoltóautók fülsiketítő szirénája.

Némiképp stilizálnom kellene azt a nyelvi közeget, amelyben Tuskó megpróbálta észérvekkel elmagyarázni a tisztességben megőszült idős hölgynek, hogy tőle nem kell félnie, ő éppen azt az oldalt képviseli, amelyik meg akarná védeni az ártatlanokat a rossz emberektől. Tuskó nem tekinthető irodalmilag és nyelvi értelemben sem kiművelt emberfőnek, és nyilván nem a legmegfelelőbb kifejezéseket találta meg az elérendő célhoz, amikor kellemetlen szagú, testét pénzért áruba bocsátó, nem fiatal női nemi szervnek titulálta az ősz hölgyet, aki nem képes azzal a szűk agyával felfogni, hogy itten megmentés van.

Huszonhatodik fejezet

Az ember küzd és bízva bízik

Anyának érzem, oh, Jimmy, magam!

Ezt hallom a kis fülre szerelt telefonomban, aminek elérhetőségét csak a legbensőbb kör ismerheti. Mélyen a föld alatt, ahol a legritkább esetben van térerő. Letícia, a szépséges Letícia hangja búgott bele a hallószervembe.

És, hihetetlen! Egyből elhagyott az összes irodalmi és önkifejezési fegyvertényem, pedig egyébként bőven el vagyok látva ezekkel. Álltam ott, mint egy szerelmes költő, aki nem talál hasonlatot a holdra. Tátogtam, és nem jött hang a torkomba, gondolat az agyamra, ihlet a múzsai vénámra. Ezt soha nem hittem volna magamról. Pedig a női hang – gyermekem szépséges anyja! – kihasználva a kommunikációmban beállott sokkhatás következtében kialakult üzemzavaros állapotot, folyamatosan csacsogott. Hogy valamilyen gyógyszerallergia következtében, ő nem tehet róla, és konzultált orvossal, és nem tehet mást, ne fogjuk fel tragikusan, meg fogja szülni a babát.

Végre meg tudtam szólalni:

– Még hogy tragikusan! Életem legboldogabb pillanata! – de ezt is nyökögve, dadogva, alig érthetően. Ilyen még nem történt velem.

Egyszerre akartam több gondolatot kimondani, meg rögtön vissza is szívni, és mondani egy másikat, ami még a kimondás előtt ki nem mondhatónak ítéltetett. Eddig csak irodalmi és festészeti műalkotásokon találkoztam ennek az érzésnek a plasztikus megfestésével, de, állíthatom, a közelében se jár a valóságnak, amit az elődök ebben a témában összehoztak. Rám vár a feladat. Amikor egy férfi megbizonyosodik arról, hogy férfi. Apa lesz. Nincs ehhez fogható. Hogy most akkor meg kell írnom azt a világhírű bestsellert, hogy amikor kimondja majd a nevét a gyermek, akkor mindenki azonnal tudja, hogy kinek a leszármazottja. Meg mindenekelőtt az anyagi biztonságot meg kell teremteni, hogy meglegyen mindene az anyukának meg a kicsinek, (még az sem zavar, hogy az ötödik hogy-ot írom egy bekezdésen belül!), és föl kell venni a kapcsolatot a tajvani freaktorgyártókkal, és áthozni egy rakományt Európába, azután rögtön jó útra térni, mégsem lehet körözés tárgya vagy börtön tölteléke egy gyermek apja. A szülői példa az első és a meghatározó. Tehát a szülés előtt ezt még le kell zavarni. Ezt mind el akartam mondani, de rögtön le is tiltotta belső cenzúra, mert ez magánügy, egy férfi nem ilyen fecsegős, elmondós. Meg azt is ki akartam fejezni, hogy el van felejtve az a kis malőr, amikor a médiában bohócot csinált belőlem, de hát ez is megakadt a nyelvem hegyén, mert ha tényleg azt akarom kifejezni, hogy el van felejtve, akkor nem beszélhetek róla.

A közös élet eltervezése is szóba jöhetett volna, de miért is avatnék bele egy ártatlan gyönge nőt abba, hogy egyszer még meg kell kerülnöm a törvényt, hogy végleg jó útra térhessek. Mert ha valami gikszer támad, akkor jobb is, ha nem tud róla, ilyenkor nyomozók meg főügyészek faggatják ki a hozzátartozókat bűnrészességi fennforgás gyanújával...

Még nyökögtem valamit, és véget ért a beszélgetés. Azt mondanám, hogy madarat lehetett volna fogatni velem, ha nem lettünk volna a föld alatt, meg, ugye, madarak csak állatkertekben meg bio-parkokban vannak, és közel sem szabad menni hozzájuk.

Eluralkodik a diadalittas alkotói öröm. Hogy igazából nagyon szeretem Letíciát, és bár eddig nem voltam egy monogám típusnak nevezhető, már csak azon jár az eszem, hogy egy kisember sorsa összeköt bennünket, felelősség meg gondoskodás. Emberpár vagyunk. És a nőkből is a legjobbat hozza ki, ha gyermekük születik. Ebben biztos vagyok. Mellékes az, hogy akartuk-e, vagy csak egy szép pásztorórát egymástól. Nevezhetjük véletlennek vagy sorsnak, Istennek vagy gondviselésnek, itt valami felsőbb hatalom beavatkozott, és azt mondta: Letícia és Jimmy, vége a gondtalan ifjúságotoknak, egy a sorsotok ezután, gondozni, ápolni, segíteni ezt a kis életet, ami most rátok bízatott. Abban ugyan nem vagyok egészen biztos, hogy Letícia is pontosan ugyanígy gondolkodik...

Mert amit velem tett, amikor összepaktált a médiával, azok után, amiről egy magára adó férfiember nem beszél, vagy mélyen hallgat, az megkérdőjelezi az én jövőbe mutató terveimet.

A Senki Alfonz is luxuskurvának nevezte az illető hölgyet, amit én kikértem magamnak, de mégiscsak betette a bogarat a fülembe, hogy akkor mi is itt a helyzet.

Mert az addig rendben van, hogy előttem nem volt ő apáca, én sem voltam egy szerzetes. A múlt elmúlt.

A világirodalom rengeteg elbeszélést ismer tiszta lelkű, ám rossz útra tévedt leányokról, akiket a társadalom farkastörvénye kényszerített bűnös ösvényekre, és ettől ők belül makulátlanok tudnak maradni.

A művészet mindig az erkölcsi kérdéseket feszegeti: ami kívülről mocskosnak látszik, az belül patyolat is lehet. És a társadalom elismert, magas pozíciót elfoglaló erkölcsi nagyságai sokszor romlottak, s csak álca rajtuk a tisztesség. Ebből nagyszerű novellát lehet írni.

Letícia mellett szól az, hogy felhívott, közölte velem a nagy újságot. Mintha azt mondta volna, a kettőnk ügyéről van szó, mi már összetartozunk.

Mégiscsak a legnagyobb dolog egy férfi életében, ha egy nő úgy dönt, az ő kromozónáit részesíti előnyben, azoknak ad esélyt a túlélésre.

Igenis, tekinthetem ezt az életemben beállt fordulatnak, amely ráterel engem a helyes irányra, és művészi szinten is megújulást, kiteljesedést ígér. Mintha eddig egy szakadék szélén sétáltam volna, ahol bármikor lehúzhat a mélység, és ennek még a tudatában sem voltam, csak éltem bele a vakvilágba, és most megnyílott volna előttem a helyes útkereszteződés, ahol rendes útra térhetek.

Mindenki a maga életének útvonaltervezője, de fel kell ismerni azokat a pillanatokat, amikor megváltoztathatod az életedet.

Határtalan boldogság töltötte be a lelkemet, pedig még nem is volt vége a napnak. Ez a nap tartogatott számomra, és csak számomra még egy meglepetésszerű eseményt, amely szintén a boldogság kategóriába sorolható.

De ennek szánjunk egy újabb fejezetet!

Huszonhetedik fejezet

Élet a föld alatt

Aki a sivatagok és tengerek végtelenjéhez szokott, az a nagyvárosok dzsungelében sem érzi jól magát, nemhogy a föld alatt.

Kis csapatunk napokig dekkolt a yetik földalatti labirintus rendszerében, és a legtöbbünkön a depresszió, a bezártság nyomottsága jelent meg.

Tuskó meg Wágner, nem tudom honnan, de beszereztek szivarokat meg whiskyt, és iszogattak a félhomályban. Róbert Gida játékokat tervezett, amelynek modelljei az apró emberkék voltak. Lennon énekeltette őket, zümmögő-nyávogó dalaik voltak, normális ember percekig sem bírta, menekült a hallótávolságon kívülre. Lennon kottát jegyzetelt. Senki Alfonz unatkozva járkált a barlangokban és sikátorokban, rajta látszott legjobban a semmittevés unalma, amihez nagyon nem volt hozzászokva. Piszkos Fred meg eltűnt Tarzannal, csak néha bukkantak elő, de akkor mindig azon az érthetetlen nyelven mekegtek egymás között, hogy mi ne értsük.

A kis emberkék megkettőzték a mindig résen álló őrséget, mi meg vártuk, hogy leteljen a Bill Gates által kiszabott határidő. Jó helyen voltunk, csak senki nem tudott mit kezdeni a rászakadt szabad idővel.

Nem mondom, a tengeren is előfordul, hogy megy a hajó napokig ideális körülmények között, működtet mindent az automatika, olyankor előkerülnek az egymás kifosztására alkalmas szerencsejátékok, de itt erre sem volt alkalom. Derengő félhomályban éltünk, egy gombafaj példányai fluoreszkáltak a falban, a yetik tökéletesen láttak ennyi fény mellett, nekünk nem tudta megszokni a szemünk, az éjjellátó sisakot meg kényelmetlen hordani ilyen körülmények között. Maradt a vakoskodó semmittevés.

Én meg Agáta néni voltunk azok, akik tevékenységet találtunk magunknak, és mint rokonszakmák űzői bizonyos alkotói kérdésekről elmélyült beszélgetéseket tudtunk folytatni.

Én nem vagyok egy alkotói gőgbe burkolózó művészember, aki lenézné a populáris műfajban alkotó kismestereket. A művészet nem arról szól, hogy mindenkinek a legmagasabb alkotói színvonalon kell megnyilatkozni, itt is érvényesül a Gauss-görbe, a többség átlagos tehetséggel középszerű műveket hoz létre, és az átlagolvasó a maga szellemi színvonalának megfelelő műveket olvassa. Meg tiszteltem Agáta néni korát, meg a háta mögött sorakozó megírt, megjelent köteteket.

Mert ki van nagyobb hatással az emberiség gondolkodására? Aki oly magasan szárnyal, ahol a nagy többség már nem is látja, vagy az, aki milliókhoz eljut a maga egyszerű kis igazságaival?

Csak a legnagyobbaknak, ezerévenként egynek, sikerül az, hogy a népszerűséget tudja vegyíteni az esztétikailag fennkölttel. Tehát eszem ágában sem volt ezt a mérhetetlen fölényemet valamilyen módon érzékeltetni az agg hölggyel, udvarias és mértéktartó dicséreteket fogalmaztam meg a stílusáról, ami a maga nemében tényleg figyelemre méltó. Egy hosszú idő alatt kicsiszolt, kézreálló eszköz van a kezében, amellyel úgy ír, mintha egyszerűen beszélgetne az olvasóval egyszerű, hétköznapi témákról, és közben izgalmas, érdekes, tanulságos tud lenni. Semmiképp nem szabad lenézni ezt az iparágat, csak azért mert nem a legmagasabb csúcsokat ostromolja. Meg együtt fenyeget mindannyiunkat a képi adathordozók uralma, lassan kiszorul az olvasás a tömegek tudatából, egyre több a funkcionális analfabéta.

És Agáta néni is érdeklődést mutatott az írásműveim iránt. Kissé szégyellős izgalommal mutattam meg őket, némi magyarázkodás kíséretében, hogy ezek még, egyelőre és átmenetileg vázlatoknak tekinthetők, készülődésnek a nagy műre, amihez megfelelő körülmények, alkotói nyugalom, támogató környezet, anyagi biztonság, érzelmi háttér kellene, és ezeknek éppen nem vagyok bővében. Így kénytelen vagyok az anyaggyűjtés időszakának tekinteni a jelen időszakot, amikor is az élet sűrűjében hagyom magamra zúdulni a tömény élményanyagot, amiből a művészi érzékenység ki fogja párolni azt az eszenciát, ami nemes lesz és időtálló. Nincs időm stilisztikai és helyesírási kérdésekkel bíbelődni, a kalandok kényszerű szüneteiben, leginkább a gyarló emlékezet ellenében, lefirkantok egy vázlatot, megfogalmazok egy színt, egy hangulatot, leírok egy jellemet, vázolom egy történet eseményeit. Magam sem tartom értékesnek, ami most az iszákomban van, csupán gondolok az utókorra, amikor filológusok számára érdekesek lesznek a kezdeti, akár primitívnek nevezhető vázlatok, amelyek, mint egy táptalaj, megmutatják, honnan nőtt ki a remekmű.

Szerény és fiatal tehetségnek igyekeztem mutatkozni Agáta néni előtt, akinek a szeme mindig gunyorosan csillogott, vagy én láttam ilyennek időnként zavaromban. Szorgalmasan elolvasta minden írásomat, néha hümmögött, a fejét rázta, máskor elégedetten falta a betűket. Látszott időnként, hogy határozottan élvezi, amit olvas. Az én tollamból.

És hiába határoztam el a mértéktartó viselkedést. Nem voltam természetes. Ott ül az ember, és úgy tesz, mintha elfoglalná magát, nem figyel oda, de borzasztó kíváncsi annak a véleményére, aki éppen az ő szövegét olvassa. Mint amikor társaságban vagyunk, ahol nem illik vakarózni, és olyankor mindenhol elkezd viszketni. Oda-odapislogtam, amikor a szemem sarkából elmosolyodni láttam, mintegy véletlenül, vajon mit olvashatok le az arcáról, és mindig a csúfondáros arckifejezésével találkoztam, mintha azt mondta volna, türelem, fiatalember, előbb végigolvasom, azután jön a vélemény. Mindig én jöttem zavarba.

– Jöjjön csak, üljön ide mellém – hívott oda, amikor befejezte az utolsó oldalt.

Odamentem, de mintha nem is én lettem volna, olyan zavarban voltam. Földöntöttem a széket, bocsánatot kértem, leültem, de túl messze az asztaltól. Lendítettem egyet székestül magamon, akkor meg majdnem földőlt az asztal, úgy előrelendültem. Végre elhelyezkedtem. De hova tegyem a két hatalmas mancsomat? Először az asztalra fektettem, és háromszor akkora öklök feküdtek ott, mint Agáta néni finomcsontú kezei. Akkor az ölembe tettem, és ültem egyenes derékkal, mint egy elemista. Mintha múlna valami egy krimiszerző vénasszony véleményén. Mintha ő meg tudná ítélni az én tehetségemet! Én járom a magam útját, ami nem olyan kitaposott, mint az övé, én megküzdök a kifejezéssel! És neki van legalább negyven év előnye meg iskolázottsága, aminek magasából lekritizálhatja minden soromat. Egy rövidebb, egyoldalas novellám feküdt előtte.

– Erről csak azt akarom mondani, hogy végül is nem kész mű, nem is annak tekintem, hanem egy vázlat, ami még kidolgozásra vár, inkább egy ötlet, amit nem akartam elfelejteni, ezért sebtében lefirkantottam. Nem is tudom, hogyan keveredett a papírok közé...

– Ne mentegetőzzön, fiatalember! Plasztikus, erőteljes stílusa van, és az élményanyag, amivel dolgozik, az páratlan. Nem fogom bántani, ne féljen. Csak akarok mutatni néhány dolgot, amit én évtizedek alatt megtanultam.

Felolvasta az első mondatot a szövegből, hangosan. S rögtön tudtam, hogy igaza van, kimondva, fölolvasva, olyan fals volt az a megszólalás, ahogy ember nem beszél. Már javítottam is. A második mondatnál megkérdezte, hogy mit is akartam itt mondani, mert ő nem egészen érti. Megmagyaráztam, ő felcserélt két szót, beírt még egyet, és máris az volt, érezhetően, amit én akartam. Így végigmentünk az egész novellán, és csak csodálkoztam. Először azon, hogy nem lecsepül meg kritizál az öreg hölgy, hanem tényleg segít. Meg akarja érteni, mint egy olvasó, azt, amit én írtam, és ha valahol nem egyértelmű, akkor kiszedi belőlem, és átalakítja. Pontosabban, nem is ő alakítja át, hanem én. Azt hozza ki belőlem, amit én is gondoltam, csak nem figyeltem eléggé az olvasóra. Ott, a szemem előtt lett olyan az a novella, amilyenre én akartam volna írni. Szóval, bennem van egy hatalmas lendület, amikor írok, túl kell tennem azon magam, hogy ezt meg azt a szót hogyan is kell írni, meg milyen szabály vonatkozik ide, hanem csak a lendületre figyelek, mert az nekem a legfontosabb. És utána lehet csinálni egy ilyet, hogy elolvassuk tiszta fejjel, idegen szövegként, és rögtön előjönnek azok a részek, ahol érthetetlen, zavaros, nehezen megfejthető. Másodszor azon csodálkoztam el, hogy észrevétlenül elmúlt az a kezdeti zavarom, amivel széket döntöttem. Egyszerűen és világosan is meg tudom azokat a gondolatokat fogalmazni, amik a papíron bonyodalmasak, cirkalmasak, művészkedők lettek.

Nagyon sokat tanultam ott, egy óra alatt többet, mint azelőtt összesen az írásról.

Huszonnyolcadik fejezet

Winnetou és a hősi eposz

Agáta nénivel olyannyira elmélyedtünk a stilisztika másodlagosnak tűnő, ám rendkívüli szakmai talpraesettséget követelő kérdéseiben, hogy eleinte észre sem vettük: belterjes társaságunk időközben észrevétlenül háromszemélyesre bővült. Általában mindegyikünk körül ott tébláboltak ezek a kicsi emberkék a rengeteg jóindulatukkal és szolgálatkészségükkel.

Mi, bevallom, én is, jószerivel különbséget sem tudtunk tenni köztük. Egyformán kék a szőrzetük, gyermekméretűek, és ráadásul vakoskodó félhomály van mindenütt. Udvariassági formulákat vakognak, elhalmoznak enni– és innivalóval, és vigyorognak egyfolytában.

Winnetou egyszerűen hozzánk szegődött. Képzeljék csak el: ülünk Agáta nénivel egy óvodabútorzattal berendezett szobában, kicsi székeken, alacsony, hosszú asztal mellett, s a hallótávolság határán, udvarias távolságban ül egy yeti, aki szerényen arra vár, hogy észrevegyük, megszólítsuk. Talán egy egész nap is eltelt anélkül, hogy rájöttünk volna, ugyanaz az alak ül ott egyfolytában, és töretlen kitartással várakozik a figyelmünkre. Agáta néninek tűnt fel előbb: Winnetou egy hüvelykkel kimagaslik a többiek közül, mintha egy kicsit kövérkésebb lenne a többieknél. Értelmes tekintettel, minden tolakodás nélkül csak jelen volt.

Megszólítottuk, és legnagyobb meglepetésünkre hibátlan angolsággal válaszolt. Ilyent még nem láttunk itt, még Tarzannál is jobban beszélt.

Mindkét írói vénával megáldott, stilizálásba belefáradt szellemi érdeklődésű személyiségben azonnal feltámadt az intellektuális kíváncsiság. Végre megtudhatnak valami autentikusat ezekről a lényekről, akiknek vendégbarátságát már napok óta élvezik. Ilyen az értelmiségi beállítottságú embereknek a habitusa, nem tehetnek róla.

Kiderült azonnal, hogy az irodalmár szakma éppen túlreprezentált ezen a pár földalatti négyzetméteren, Winnetou szintén iparos, népének hősi eposzán dolgozik. Ugyanis nekik eddig nem volt írásbeliségük, jószerivel hatalmas memóriájukkal oldották meg a hagyományozás meg a kultúra összekovácsoló funkcióit. Számunkra ez érthetetlennek tűnik, de képzeljük úgy, mintha mindegyikük fejében egy nagy memóriájú kompjúter lenne, óriási adattároló képességekkel, és mindenki a kapacitásának a nyolcvan százalékát a közös tartalmak megőrzésére használná.

Winnetou tanulmányozta a mi kultúránkat, és rájött arra a Kolombusz tojása megoldásra, hogy az értelem nem adatok tárolására való, hanem fel lehet szabadítani a sokkal értelmesebb gondolkodás és feladatmegoldás funkciókra.

Itt van a közelben a város egykori könyvtárának egy régi, elfeledett raktára. Winnetou ezt felfedezte, és a patkányrágott régi nyomtatványok tanulmányozásával ósdi, de nagyon széleskörű műveltségre tett szert. Kissé nevetséges volt azzal a patetikus angolsággal, amit több száz évvel ezelőtt használtak a nyomtatott nyelvben, de nekünk eszünk ágában sem volt kinevetni, akár megmosolyogni ezt a hatalmas erőfeszítést, amellyel ő egy másik kultúra értőjévé vált.

És őt is az irodalom mérgezte meg. Egykettőre elő is került a fő műve, amin még dolgozik, véletlenül volt nála egy példány, s Agáta néni unszolására bele is kezdett a felolvasásba. Én próbáltam pislogni Agáta nénire, meg pofákat vágni, hogy erre nincs szükség, van, lenne nekünk komolyabb dolgunk, de a vénkisasszony, úgy látszik, nem figyelt rám.

Mivel Winnetou népének nyelvén írta meg a hősi eposzt, és a költeményekhez a dallam és a ritmus is hozzá tartozik, mondhatnánk, nélkülözhetetlen alkotóelem, úgy zajlott az olvasás, hogy a szerző anyanyelvén fölolvasott egy sort, kellően deklamálva, azután szabad fordításban elmondta a tartalmat angolul.

Őszinte leszek, én az ilyenfajta irodalomtól kiütést kapok, rosszul leszek, nem bírom sokáig.

Valahogy így kezdődött: Hős férfiakról szólj, lantom, kiket derék anyák szültek!

És elkezdődik a világ teremtésével, meg hosszadalmas felsorolások, seregszemlék, csataképek követik egymást méla unalommal. Negyedik rőtszakállú Xanadut követi a trónon tizenhetedik dadogós Manandu, akit a bölcs Penetru még sírba szállása előtt levált történelmi szükségszerűségből... Mindegyik szálfatermetű, tigrisbátorságú, hatalmas hősiességű, mindet szorgos, gyönyörűséges anya szülte, mindnek a szeme előtt egyetlen cél lebeg: naggyá tenni ezt a kiválasztott népet.

Tudom az illemet, meg pályatársról is van szó, megpróbáltam követni a gyéren csorgó történetet, de folyton elvesztettem a fonalat, bárhogy erőlködtem, a monoton felolvasás közben el-elbóbiskoltam. Tenyerembe hajtottam a homlokomat, mint aki annyira a felolvasásra koncentrál, hogy minden más ingert ki akar zárni a külvilágból, s rövideket szunyókáltam. Megy ez nekem, pincérként tudtam tíz másodpercet aludni, amíg a vendég az étlapot tanulmányozza, és felébredni az első hangra, amikor elkezdi a rendelést.

Az első ének végén Agáta néni megszólalt:

– Kedves Winnetou, mára talán elég is lesz. Hagyjon nekünk időt, hogy földolgozzuk a hallottakat, és holnap folytatjuk a második énekkel. Higgye el, hatalmas élmény ez nekünk. Sokat kell gondolkoznunk mindazon, ami itt most elhangzott... Megengedne néhány kérdést, amelyek látszólag nem az eposzához kapcsolódnak, de nekünk segítene megérteni az Ön népét?

– Természetesen, állok rendelkezésére.

– Kérem, őszintén válaszoljon, minden kertelés nélkül. Mi a véleménye Tarzanról?

– Tarzan egy korrupt politikai szélhámos. Ha megengedi, hogy az Önök közéleti szóhasználatával fejezzem ki magam.

Erre aztán fölébredtem fél szendergésemből. Úgy elkábított az a zsongásszerű felolvasás, hogy nem voltam abszolút felkészülve egy ilyenféle válaszra. A yetik ősi tisztaságban és őszinteségben, közösségi szeretetben élő népe ilyen titkos gyűlöletektől szabdalt? A gyakorlott krimiszerző rábukkant valami titkos szövetkezésre? Micsoda szimata van a vénlánynak!

Agáta néni egy vallató nyomozó céltudatosságával tette fel sorra a kérdéseit, Winnetou pedig őszintén vallott. Aprócska kérdések, hosszú monológok.

– Azelőtt a népünk sokkal, de sokkal más volt. Éltünk itt a föld alatt egyszerűségben és boldogságban. A férfiak folyamatos őrszolgálattal pásztázták a járatokat, az asszonyok rendben tartották a lakóhelyeket, nevelték a felnövekvő generációt. Tarzan idehozta nekünk a technikát, harmad-negyedannyi férfi ellátja az őrzés feladatát, mert szenzorok, érzékelők, automatikák gondoskodnak sokkal hatékonyabban a védelmünkről. Önök azt mondják, hogy ez hatalmas fejlődés egy nép életében? Aláírom. De nem csak pozitív következmények vannak. Azelőtt a kevés szabad időt kitöltötte az ősi kultúránk, zenénk, táncaink, meséink. Tarzan idehozta kábelen a föntiek kultúráját. És az anyák már nem mesélnek a gyermekeiknek, odaültetik a képernyő elé őket, és nézik a bugyuta rajzfilmeket. Van egy gombafélénk, amit azelőtt csak a fájdalmas betegségben szenvedőknek adtunk, hogy könnyítsünk kínjaikon, senki ne szenvedjen feleslegesen. A férfiak a fölszabadult szabad idejükben elkezdték fogyasztani ezeket a gombákat. Tudatmódosító hatásuk van. Azért tiltották a régi bölcsek el tőle az egészségeseket. És most megoszlik a nép: miért ne ehetnénk, mondják a fogyasztók, ha nem ártunk vele senkinek? Tudják, azelőtt talán butábbak, bezárkózóbbak voltunk, kevesebbet tudtunk más kultúrákról, világokról, a felszíni társadalmakról, de ezért a tudásért olyan árat fizettünk, amit a nép többsége egyelőre meg sem ért. Csak azt érzékelik, hogy csökkent mindenki vállán a teher, mégis nagyobb a biztonságunk. És ezt Tarzannak köszönhetjük. De ez hamis illúzió. A biztonság, a gépek, berendezések által teremtett védettség kiöli belőlünk azt az óvatosságot, ami korábban a természetünk volt. És, ne tűnjön az Önök szemében árulásnak, amit mondok, Tarzan ezekkel az eredményekkel afféle személyi kultuszt épített ki maga köré, és visszaél a hatalmával. Az Önök egyik társa, az a kicsit büdös úr, akit Piszkos Frednek szólítanak, gyakori vendége itt Tarzannak. Tudomásom szerint az Önök társadalmában szigorúan tiltott dolog a tudatmódosító szerek fogyasztása, és még szigorúbban büntetik ezek forgalmazását. Nekem pedig bizonyítékaim vannak arra, hogy Tarzan meg az Önök kollégája innen szállít a fölöttünk lévő városba ebből a gombafajtából. Ilyen módon telik népünknek minden háztartásba televízió, modern szenzoros érzékelőkre a folyosókon... És ebből gyarapodik Tarzan bankbetétje olyan mértékűre, hogy már a fönti világ leggazdagabbjai közé tartozik. Ezekről én bizonyítékokkal rendelkezem. Kérdem Önöket, inkább költői a kérdés, mert magam sem tudom a pontos választ, csak sejtéseim vannak, minek annak odafönti bankbetét, aki idelenn képzeli el a jövőjét?!

Winnetou távozása után értetlen szemekkel néztem Agáta nénire, hogy a csudába csinálja ezt, hogy az emberek (és a yetik) így egy szóra megnyílnak előtte? Még a végén belekerülünk itt egy palotaforradalomba! Kell az nekünk, hogy Tarzan megharagudjon ránk? Meg ez a kis Winnetou is egészen rokonszenves, ahogy félti a népét a modernizációtól.

– Most kinek van igaza? – kérdeztem Agáta nénitől.

– Nem figyelt maga, Jimmy. Abban a hősi eposzban már benne volt minden, amit Winnetou utána elmondott. Tanulja meg, bár bizonyára van már ilyen irányú tapasztalata, a művészet nem bírja el a hazugságot. Lehet hazudni, sőt kell is, amikor ír az ember, de átjön az, amit igazán hisz és gondol. Különben nem művészet a dolog.

– Na akkor mondja meg nekem, hogy hol volt abban az eposzban, az elején még nagyon figyeltem, később valóban unatkoztam, és másfelé járt az agyam, hol beszélt arról a szerző, amit itt utána én csak összeesküvésnek, hamarosan bekövetkező forradalomnak tudok értelmezni. Aztán majd Tarzan úgy leveri őket, mint vak a poharat. Kell ez nekik?

– Jimmy, megnézte maga Winnetout? – bólintottam, s jött a következő kérdés. – Mit vett észre? Ha, mondjuk, összehasonlítja a többi yetivel?

– Hát, egy kicsivel magasabb és testesebb a többieknél.

– És milyenek voltak az őstörténet királyai, uralkodói?

– Szálfatermetűek, bivalyerősek... – kezdett derengeni valami abban a sötét agyamban.

– Bizony. Egy-két ujjnyival kiemelkedtek a népből. Csak jól kellett feleséget választani a mindenkori trónörökösnek, netán jobban táplálni a növekvés korszakában, és megvan az uralkodói legitimáció.

– És erre jön egy ilyen emberhegy, aki kétszer akkora minden irányban, mint ők! Naná, hogy ő a király!

– Generációk hosszú során át beléjük ivódott a szabály, eszükbe sem jut megkérdőjelezni a hatalmat, amely ekkora legitimációval rendelkezik. És Tarzan barátunk valószínűleg nem makulátlan, ami a becsületet illeti.

– Na, én Winnetouért sem tenném tűzbe a kezem! Kicsöppent a hatalomból, ami őt illette volna, ha nem jön ez az idegen. Ő talán elzárkózott volna a fejlődés elől, ha lehetőség nyílik rá? Gondolom, most összeszedi mindazokat, akik vesztesei ennek a Tarzan-féle átalakulásnak, és intrikál meg szervezkedik, ahogy a királydrámákban szokásos. De ő legalább nem a Piszkossal szövetkezik.

Huszonkilencedik fejezet

Kirándulás a tudomány világába

Nem szálltam el magamtól, nem állíthatja senki, hogy túlzott véleménnyel lennék magamról, csak éppen megnőtt érezhetően az ázsióm a csapatban.

Tartott ugyanis mindenki attól, hogy a bogaras vénasszonnyal nehéz lesz egy hetet dekkolni valamilyen rejtekhelyen. Tuskó messzire elkerülte a rigolyás öreglányt. Nem azért, mert különösebben sértette volna a fejéhez vágott dísztárgyak emléke, ilyesmiért köpcös barátunk nem szokott haragot tartani, hanem azért, mert Agáta néni semmiképp nem akart vele tartani, amikor már lebontotta a falat, s kénytelen volt leütni, és a vállára kapva szaladni vele az első csatornafedélig, nyomában az üldözőkkel. Ez az erőszakos, mondhatnánk agresszív ember nem tudott többé annak a szeme elé kerülni, akit ok nélkül meg kellett ütnie. Még ha jó oka is volt rá.

A Wágner meg a Piszkos egyszerűen kerülték a decens krimiíró hölgyet. Belelátok én a kártyájukba! Eddig kétségbe vonták az én műveltségemet, meg kiröhögtek, hogy miket irkálok! A Wágner a Pétervári Szent Balettel! Hogy ő ott szívta magába a fene nagy műveltségét! A Piszkos meg azt terjeszti magáról, hogy ő deklesszálódott. Valamikor úriember volt, ez azt jelenti. Tényleg tud a világ minden nyelvén, meg néha olyanokat mond, mintha olvasottsága lenne, de feltűnően kerüli ő is az öreg hölgy társaságát.

És én vagyok az egyetlen társasága, és nagyon jól tudunk együtt tartalmasan időt eltölteni szakmai konzultációkkal. Na, pupákok, ezt csináljátok utánam!

Ebből azt a következtetést vontam le, hogy most jó passzban vagyok. Tudják, ez olyan, mint a kártyaasztalnál, amikor jól jönnek a lapok. Egyszerűen nyerésben vagy, és a leghamisabb hamiskártyások sem tudnak ellened összefogni, nyersz és nyersz.

Meg a szerénység. Az is nagyon fontos. Tudni kell pontosan az embernek, milyen lapok vannak a kezében, mert azok biztosan nincsenek az ellenfeleknél.

Mégis, nem elhanyagolható módon, minden játékban ott a szerencse motívuma is. Ezt föl kell ismerni. Amikor nem szegődött melléd, akkor föl kell tudni állni az asztaltól. És nem a kártyázásról beszélek, ugye, világos.

A szakmai sikerek tetejébe érkezett a magánéleti öröm, az apaság megrendítő élménye. Ahol eddig semmi sem volt, most ott áll egy angyal kivont karddal.

Nekem most minden sikerül, amibe belekezdek.

Nekiálltam megfejteni a hungry nyelvet. Nem lehet az olyan bonyolult, még ha senkinek sem sikerült eddig. A nagy találmányok (olvasgattam tudománytörténetet is), általában úgy születnek, hogy a nagy tudósok kísérleteznek a kijelölt, bevált pályákon, és beleütköznek ugyanazokba a falakba. Mert erre idomították őket a hivatalos egyetemi tanulmányaik során. Ugyanarra a rugóra jár az agyuk. És akkor valamelyik vidéki kovácsműhelyben véletlenül föltalálja valaki a damaszkuszi pengét. Vagy Kolombusz példája, ugye, aki elindult Nyugat felé, hogy elérjen Keletre. Senki nem hitt neki, úgy kellett összekoldulnia a pénzt, és fél tank üzemanyaggal fölfedezte az újvilágot.

A felfedezők bátor egyszerűségével láttam neki a feladatnak: szereztem egy jó fordító programot, és titokban rögzítettem Tarzan és Piszkos Fred beszélgetését.

Kiválasztottam körülbelül húsz másodpercnyi szöveget, ahol kristálytiszta a felvétel, és beletápláltam a pécé fordító programjába.

Szempillantásnyi idő múltán már dobta is ki a masina, hogy ezerhatszáz megoldásra jutott.

Nafene, morogtam, ha legalább azt tudnám, miről fecsegnek ezek egymás között, könnyebb lenne a dolgom. Így végigolvasom az ezerhatszáz változatot, és a legvalószínűbb lesz a megoldás. Nagyobb fába vágtam a fejszém, mint gondoltam.

Első szöveg: Jöttem a Gangesz / partjairól, Hol álmodoztam / déli verőn..., és egy kirakatban / lila dalra kelt egy nyakkendő.

Mi van?!

Hát nem nagyon valószínű, hogy a Piszok ilyeneket beszélne, és semmi értelme az egésznek. És még azt sem tudom megfejteni, jelentenek-e valamit azok a félig döntött függőleges vonalak a szövegben.

Második változat: Japán-magyar közös határ, / Borneó és Celebesz / magyar volt és magyar lesz!

Na, ettől sem lettem okosabb! Ráadásul azt tudom az ilyenfajta programokról, hogy eleve a legvalószínűbb megoldásokat helyezi előre. Értelmesen annyi a közös az egészben, hogy valami keleti utalás mindkettőben előfordul.

De van a programnak egy súgója.

Ezzel kellett volna kezdenem, nem hályogkovács módjára belecsapni a lecsó közepébe.

Megnyitom a súgót.

Ezerhatszáz oldal szöveg, tartalomjegyzékkel.

Nézzük először a tartalomjegyzéket.

Hát ezt nem nekem írták! Felét sem értem a nyelvészkedő szakkifejezéseknek.

Az első fejezet címe még érthető: A program használatáról.

Azt írja, hogy lehetőleg ne hanganyaggal dolgozzunk, hanem próbáljuk meg az érvényes hangtani deskripciós szabályok figyelembevételével lejegyezni, és írott változatot táplálni a gépbe. Most meg kéne tanulnom deszkribálni?!

Elszántan olvastam tovább. Másik fejezetre váltva. Ennek a címe nem világos, de a szövege értehetőbb. Azt írja, hogy a történelemmel, kultúrával gazdag nyelvek esetében minden szónak legalább három, vagy annál több jelentése van, és mindenféle népi bölcsességek, aforizmák, idézetek, előfordulások terhelik meg az egyes szótári egységeket. A fordításban a Nemzetközi Grammatikai Szövetség által elfogadott színekkel és mellékjelek tömegével jelölik az adott lexikai egység statisztikai valószínűségét, szófaji minőségét és konnotációit...

Agáta néni könnyű érintése a vállamon riasztott fel fél szendergésemből.

Úgy látszik, belealudtam a tudományosságba.

Harmincadik fejezet

Az alkotás és a körülmények rejtélyes összefüggéseiről

Úgy képzeltem mindeddig, hogy összegyűjtök valami kis pénzt, és kibérelek az óceán partján egy vityillót, vagy egy manzárdszobát, mondjuk Párizsban, semmi luxus, semmi kényelem, és a nap huszonnégy órájában írni fogok. Élek kenyéren és vízen. Előveszem a jegyzeteimet, elbámulok a végtelen sivatag irányába, amíg megtelik a lelkem azzal a hangulattal, ami az íráshoz nélkülözhetetlen. Hogy csak egyetlen dologra kelljen koncentrálni, és akkor meg fog szólalni bennem az a hang, ami csak rám jellemző a világirodalomban.

A gyakorlat pedig úgy alakul, hogy mindig benne vagyok egy olyan helyzetkörülményben, ami teljesen kitölti az időmet, még lopott fél óráim sem akadnak az alkotó munkához, nemhogy megfelelő körülmények. Pedig, mint fentebb írtam, semmiféle nagyobb igényeim nincsenek. De hol a rendőrség, hol a tettestársak teremtenek olyan helyzetet, amelyben minden kreativitás és fizikai erő fölhasználódik a puszta túlélés céljaira.

Ez nem az alkotó vonyító panasza, a közönyös és falékony világ vádolása, amelyben megértettségért könyörgök, mert például a börtön ideális lehetne egy magamfajta kisfogyasztású író létrehozó folyamatainak körülményviszonyaihoz, mert ilyesmit vázoltam vázlatosan, de ott meg nem tudok alkotni. Szükségem van a szabadság illúziójára. A szabadság meg lényegében a két börtönbüntetés közötti gyakran zaklatott időszak.

Néha meg kegyes a sors, megajándékoz a legváratlanabb pillanatban az alkotás minimális körülményeivel. És akkor szárnyalok.

Ki hinné, hogy mélyen a föld alatt, nyüzsgő, rajzfilmeket bámuló kicsi emberkék tömegében, vakoskodva, és az alacsony mennyezetbe időnként belekoppanva fejemmel, tudok írni? Pedig ez a pár nap, némi nagyképűséggel, ami nem jellemző rám, mert inkább szerény vagyok, optimális mértékű öntudattal, ami kell az önkifejezéshez, mint a klasszikusok általában, szóval az a pár nap egy alkotói korszakot indított el bennem. Ki tudom zárni az agyamból az összes zavaró körülményeket, sőt mindezek jelenléte egyenesen inspiratív módon hat rám.

Ülök az óvodásasztalnál, papír meg ceruza a kezem ügyében, semmi szövegszerkesztő, semmi segítség, csak én és a mondanivaló. Minden és mindenki, aki körülöttem van, beleszövődik az egyelőre formátlan regénybe, mintha naplót vezetnék. Minimálisak itt a körülmények, nem történik semmi, csak várakozunk éberen, hogy leteljen a Bill Gates végrendeletében kijelölt határidő. És íródik a mű.

A kicsi embereknek legyőzhetetlen védelmi rendszere van, véletlenül ugyan, de a legjobb helyre menekítettük az egyik örököst.

Nem kellene esetleg erőfeszítéseket tennünk a többi megvédésére is? Ezt kérdeztem Piszkos Fredtől, de ő csak legyintett. Azok is biztos helyen vannak, nekem elhiheted, Jimmy. Ezt a pofátlan nagyképűséget nem bírom benne. Mindent tud, mindenről információja van, és úgy lekezel ezzel, mintha a kisgyereke lennék. De annyira már nem haragszom rá. Csak a szagát nem bírom. Meg az egész embert.

Néha fölállok a papírjaim közül, sétálok egyet az alagutakban, beszélgetek Winnetouval, akiben igazán nemes jellemet ismertem meg. Majd visszaülök a kisasztalhoz, és szalad a ceruzám. Át kell gondolni mindent. Gyermekem, családom lesz hamarosan. Megintcsak a ködös jövendőbe csúszik a független, nyugodt alkotó korszak álma. De ez alig nyugtalanít.

Amint egy alkalommal térek vissza alkotói sétámról, hát mit látok? Piszkos Fred meg Agáta néni ülnek azon az asztalsarkon, ahol én alkotni szoktam volt, egészen közel egymáshoz, és elmélyülten társalognak. Ezt elképzelni sem tudnám, ha nem a saját szememmel látom. A decens, kontyos öreg hölgy, meg az a szakadt, rongyos csavargó! Más ilyen közelségből még a szagát sem bírja elviselni. De milyen közös témájuk lehet?

Csak rólam tárgyalhatnak. Nyilván belenéztek távollétemben a papírjaimba. Agáta néninek erre joga van, a Piszoknak meg nincsenek erkölcsi aggályai. Most jól kitárgyalnak.

A kis diktafonom ottmaradt az asztalon. Pontosan azóta, hogy kis kirándulást tettem a nyelvtudomány területére. Illik, nem illik, bekapcsoltam a távkapcsolóval, és rögzítettem a beszélgetést.

Hát nem rólam beszéltek!

De azért nagyon tanulságos.

Elkezdtem lejegyezni a beszélgetésüket. Kiváló irodalmi alapanyag. Maga az élet a maga nyers valóságában. Ebből még születhet a tollam alatt egy remekmű. A közben felmerülő gondolataimat is belefűzöm a lejegyzésbe.

Agáta: Nézd, Fréderik, semmi szükség ebben a helyzetben bármiféle bocsánatkérésre. Sőt, látom, nem akarod elhinni, őszintén örülök ennek a váratlan találkozásnak.

Piszok: Azt hiszem, nekem van szükségem a megbocsátás gesztusára. Amit tettem, őszintén megbántam, kedves Agáta. Teljesen más ember lett belőlem, aki nem szívesen emlékezik arra az egykor fenevadra. Bár vállalni kell. Gyáva lennék, ha valamit is eltagadnék. És úgy érzem, kevés az egész életem a jóvátételre.

Agáta néni Piszkos Fred öklére tette a kezét. Hogy nem undorodik tőle?! Igaz, az is meglepetés, hogy tegezik egymást, és van valami közös ügyük a múltban. El tudom képzelni, hogy jól kirabolta az öreglányt, és most meg játssza a megbánót. Elkövető és áldozat. Kriminológiai alapeset. Csak személytelenül működhet az ilyesmi, amint kommunikálni kezdenek egymással, már nem a klasszikus modell érvényesül. Így próbálják mostanában jó útra téríteni a bűnöző elemeket. A mi fajtánk meg mindenbe belemegy, ha cserébe nem kell börtönbe vonulni. Most egy csapatban vagyunk. Nagyon rafinált vénember. Olyan őszintén megbánó hangon fuvolázza ezt a bocsánatért esedező sódert, hogy magam is bedőlnék neki, ha nem ismerném régtől fogva a vén csavargót. Sose tudhatja vele az ember, hogy hányadán áll, mert még az se jön be, hogy az ellenkezőjével számolunk.

Agáta: Megöregedtünk, Fréderik. Volt az ifjúság, amire egyre távolabbról tekintünk vissza, és a saját életünk, az egész, helyeződik latra. Nekem, azt hiszem, inkább hálásnak kell lennem. Amit szerelemnek meg érzelmi életnek neveznek, s másoknak fő motívum a sorsukban, az nekem mindösszesen te voltál. Ha egyáltalán van valami fogalmam erről a területről, azt neked köszönhetem.

Piszok: Jól mondod, Agáta. Én is az egészet tekintem. Számadás. Volt egy első fele az életemnek, amikor a legváltozatosabb bűnöket követtem el. Volt hozzá egy megnyerő külsőm, hízelgő modorom, megnyíltak előttem a szívek és az ajtók, de belül végtelenül romlott voltam. Tudatos döntés következtében szabályosan kifordítottam magam. Létrehoztam ezt a mindenki számára ellenszenves külsőt, hogy még véletlenül se keltsek senkiben bizalmat. Legyek undorító, félelmetes, büdös, csavargó, törvényen kívüli...

Agáta: És ez mire jó?

Piszok: Őszintébb így. Az egész civilizáció egy álca, az állati ösztönlényünk ruházata. Én akkoriban – a vér nem válik vízzé –, azzal szórakoztam, hogy megszerezhetetlen nőket akartam ledönteni. Szó szerint. Mit érdekeltek engem a kapható nőszemélyek! A hormonoktól beindított vágyakozások! Ugyan! A megkaphatatlan, szentéletű, apácának született teremtések! Valami perverzió ez is.

Agáta: Én belédszerettem. Beszélhetünk róla. Bennem is tomboltak a hormonok, ha el is takarta a jólneveltség meg a családi háttér. Szép fiú is voltál, meg kell mondani. Fess, jóképű, izmos, karcsú, művelt...

Piszok: Elpirultam a fedőréteg alatt.

Nem hiszem el! Hogy ezek szerelmesek voltak egymásba! Hihetetlenebb, mint az, hogy a Piszok fess meg jóképű volt! Aztán az egyikből úri hölgy lett, a másikból meg alvilági csavargó. Nincs az a színes magazin, amelyikben egy ilyen sztori megjelenhetne. Az egyik ember lecsúszik, a másik meg... De van benne egy titok! Az olvasók szeretik az ilyen bujkáló, sejtelmes szálakat a történet mélyén. És egyszercsak fény derül arra, hogy a rossz tulajdonképpen jó. Ez nagyon nincsen ínyemre. Már a Piszkos Fredről ilyen nem derülhet ki. Annál jobban ismerem. Meg arról is beszél, hogy már fiatalon is mennyire romlott figura volt.

Agáta: Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy te egy szélhámos vagy, én hittem, szerelmes és boldog voltam. Így visszatekintve azt mondom, volt egy boldog időszak az életemben. Felelőtlenül, bolondosan, őrülten akár, szembefordultam a családommal, a konvenciókkal, a neveltetésemmel. Se azelőtt, se azóta nem mertem ilyet tenni.

Piszok: És az ár, amit fizettél érte?

Agáta: Megfizethető. Akkor majd’ belepusztultam. De kellett. Én annyival lettem bölcsebb nálad, hogy vállalni tudom, még azt is, hogy szerettelek.

Lehetne írni egy olyan történetet ebből az anyagból, hogy az aljas fiatalember elcsábítja az ártatlan leányzót, aztán jól otthagyja. És eltelnek évtizedek, amikor visszajön kőgazdagon a tönkretett lány, és bosszút áll teljesen jogosan. Igazán színpadon vagy filmen állna meg a cselekmény, ahogy részleteiben előkerülnek a múlt eseményei, és a környezet az anyagi haszon reményében odaáll a milliomos hölgy mellé, és kiközösíti az egykori csábítót. Mondjuk, tönkre is tehetik. A jogos bosszú mértéke, ez a kérdéses. És Piszkosról nem szabad mintázni a férfi szereplőt, inkább egy rokonszenves figura kell, aki egyszer bűnt követett el. A tragédia: kis botlás, nagy hasraesés.

Piszok: Könnyű annak, aki őszinte! Én hazudtam. Aljas indítékból szédítettelek, aztán továbbmentem. És azóta a helyrehozáson, a jóvátételen dolgozom. Mert nem hagyhatom itt úgy a világot, hogy csak rongáltam rajta. Nem te voltál az egyetlen.

Agáta: Megöregedtünk. Kiégtek a hormonok, kiégtek a fájdalmak is belőlünk. Hogy majdnem tönkretettél egy fiatal lányt a személyemben valamikor régen? Már engem sem zavar, nekem nincs már sérelmem. Nekem nem kell jóvátétel. Ez a mentőakció, amivel idemenekítettél, része a bűnhődésednek?

Piszok: Benne van a történetben. Te annál arisztokratikusabb vagy, mintsem törődnél az ősökkel, származással. Szerintem nem is tudtad, hogy Bill Gates távoli rokona vagy.

Agáta: Nem is nagyon érdekel. Sokkal fontosabb nekem ez a felismerés, amit most fogalmaztam meg magamnak. Neked sokkal célszerűbb lenne egy öreg hölgy, aki fantáziadúsan leveri rajtad a bosszúját az egész elrontott, tönkretett életéért...

Piszok: Már nem erről van szó. Én más színben látom a bűneimet is. Nyilván ketten voltunk akkor is... Hanem azt tudod, arra emlékszel, hogy szüleid milyen indokkal akartak eltávolítani a közeledből még a románcunk elején?

Agáta: Persze. Hogy másod-unokatestvérek vagyunk. És, ugye, rokonok között nem javallott a házasság, utódnemzés, s a többi. Nem vettem komolyan annak idején.

Piszok: Pedig valóban unokatestvérek vagyunk, mégpedig azon a vonalon, amelyet Bill Gates nevű nemrég elhunyt közös unokatestvérünk mint közös rokon árnyékol...

Agáta: Szóval, te vagy a másik örökös. Akkor elég lett volna a saját irhádat biztonságba menteni... Igazán nemes jellemre vall az, hogy a megmentésemre siettél.

Piszok: Nem csak rólam van szó.

Agáta: Kiről még?

Piszok: Erről a Jimmy gyerekről...

Agáta: Kedvelem én is ezt a kicsit faragatlan fiatalembert. Nem sokat járt iskolába, de elindult a maga módján a művészetek és az önkifejezés útján. Tehetség bujkál benne, és nem sokat rongált rajta a hivatalos álláspontok világa...

Harmincegyedik fejezet

Akkor föl volnánk fedezve, installálom!

– Engedje meg, hogy Mesternek szólítsam!

– Megőrültél, Winnetou? Eddig haverok voltunk, tegeződtünk. Mi történt?

– Én ehhez ragaszkodom! Addig nem mondok semmit!

– De én már nem bírnálak magázni! Hozzászoktam.

– Így még jobb! A Mester tegez engem, én pedig Mesternek szólítom, és tiszteletteljesen magázni fogom.

– Ha ragaszkodsz hozzá... Na mondd, mi az az esemény, ami erre a vad alázatra késztetett?

– Ezt ismeri-e Mester?

A New York Rewiew legfrissebb példánya volt a kezében. A világ legrangosabb irodalmi folyóirata, a legújabb szám. Apró, kulcs nagyságú ketyere, bárhol előveheti az olvasó, és maga elé vetíti a szöveget. S már el is indította Winnetou, ott táncoltak a szemem előtt a címlap betűi. Egy légiós katona menetel a sivatagban, fölötte a nevem Fül I.G., ebben a sajátos formában, ami akár nem az én nevem is lehetne, de utána ott a cím: Katonaidőm emléke. A folyóirat az adott szám legérdekesebb, legátütőbb szenzációját teszi a címlapra. Ha jobban megnézem, annak a légiósnak a vonásai bizony az enyémek. S alatta még egy cím: A tényirodalom (nonfiction) előretörése, Susan Sonntag tanulmánya.

Ott helyben megizzadtam. Nem tudtam, mit kellene ilyenkor művelni, különösen, ha máris mesternek nevez az, aki a közelben van, lesi minden rezdülésedet, aztán majd megírja, mert az olvasók kíváncsiak az ilyen pillanatokra: első lépcsőfok a világhír magaslatán, vagy emberi gyengeség a nagyságban.

Winnetou oldotta meg a helyzetet.

– Mutatok egy opciót. – Kapcsolt egyet a folyóirat oldalán, és az átalakult valódi tárggyá. Sárgás, papíralapú, lapozható folyóirattá, hallottam már erről, konzervatív módon ragaszkodnak bizonyos olvasók ehhez a formátumhoz.

– Mi ez a szag? – kérdeztem Winnetout.

– Ez a nyomdafesték szaga. Régi korokban a friss újságoknak, könyveknek ilyen illata volt, és szeretik belélegezni az irodalom szerelmesei.

– Olyan, mint valami kábítószer.

– Olyan – mondta Winnetou, és magamra hagyott ebben az ünnepélyes pillanatban. Előbb azonban megkérdezte, visszajöhet-e fél óra múlva, mert egy égető irodalmi kérdést szeretne a Mesterrel (velem) megbeszélni. Természetesen megengedtem.

És lázasan elolvastam a saját írásomat. Minden betűje, szava, mondata az enyém, és mégis végtelen kíváncsisággal olvastam.

Csak tudsz valamit, Jimmy!

Fölfigyeltek rád.

Pedig nem is olyan jó ez az írás.

Csiszolhattam volna még egy kicsit. Vad, bárdolatlan, csak írtam, ahogy jön. Vajon ki küldhette el a szerkesztőségnek? A hátam mögött, a tudtom nélkül? Valamelyik a „barátaim” közül. Arra számított bizonyára, hogy írnak majd a szerkesztőségtől egy sajnálkozó, bíráló levelet, és az olyan lesz nekem, mint egy pofánverés. Piszkos Fred volt. Biztos! Most aztán beledőlt a saját dugába. Közben olvasok, és közben jár az agyam ezerfelé, és közben boldog vagyok. Kihúzott a szerkesztő néhány bekezdést, azt látom. Azokat, amikben a társadalmi helyzetet akarom megvilágítani, ami szükségessé teszi a hadsereget, meg ami miatt vannak olyanok, akikkel föl kell venni a harcot. Csak a katonai sztorik maradnak nyersen és kortalanul. Azt kell megállapítanom, hogy ettől jobb lett az írás.

De azért mégis megkérdezhették volna a szerzőt.

Ha folytatom, és miért ne folytatnám, akkor ezen a vonalon kell továbbmenni. A valóság kell nekik, nem az arról szóló gondolataim, az nekik is van.

Már a tanulmányt olvasom. Az én írásomról rugaszkodik el az esztéta hölgy, és olyanokat ír, hogy a világ irodalomértő közönsége ki van éhezve az élet nyers dolgaira, nem kommentárokat és lila esszéket akarnak olvasni, hanem azokat a helyszíneket, terepeket, eseményeket, amelyekben a „szőke bestia” még ősi erejében megmutatkozik.

Hogy ki lehet ez a szőke bestia, fogalmam nincs, és a szövegből egyáltalán nem derül ki. Lehet, hogy én?! Inkább barnás színű a hajam...

De azért értem ám a lényeget.

Megírhatok néhány hajós, csempészős sztorit, ha ez kell nekik. Lehetne egy egész sorozatom: az alvilág, a kocsmák, a csempészek, a szemét-szigetek lakói... Aztán utazó riporterként meglátogathatnám a szélsőséges körülmények között élő népcsoportokat, szektákat, és érdekfeszítő riportokban számolhatnék be színes egyszerűséggel... Majd szétvetettek az ötletek.

De mi van akkor, ha nem tudom megismételni azt az egyszeri teljesítményt? Félre, kishitűség! Meg tudom csinálni! Bennem nem fognak csalódni! És azzal is nagyon egyet kell érteni, hogy nem az az irodalom, amikor vájtfülűek írnak vájtszeműeknek a csak általuk érthető madárnyelven. Az irodalom mindig a szerző és a széleskörűen felfogott olvasóközönség párbeszéde. Továbbfejlesztem ennek a Susannának a gondolatait, mert nem merte levonni a végső következtetéseket. Mintha sajnálná is a saját lila ködükbe elvesző széplelkek agarainak hátrébb szorulását.

Fél merengésemből Winnetou ébresztett fel visszatértével.

– Mester, tanácsot szeretnék kérni.

– Mondjad, kedves Winnetou. Ma igencsak jó kedvemben vagyok, kiválóan forog az agyam, és szívesen egyengetem mások törekvéseit.

– Arról van szó – mondta Winnetou –, hogy olyan mondanivalóm van, amit csak én tudok az emberiségnek elmondani.

– Mind ebben a cipőben járunk, kedves barátom. Ahogy mondani szokták, egy könyvet mindenki meg tudna írni. A saját élete regényét. De ez tévedés. Érdekesnek, átütőnek, egyedinek kell lennie az írásműnek, és nem árt, ha a magát írásnak szentelő tisztában van bizonyos alapszabályokkal.

– Én azt a biztos módszert vagy eszközt keresem, amivel ezt a nagyon fontos információt el tudom juttatni az emberiség szellemi elitjéhez. Életbevágó...

– Értettem én már az első mondatodból, nem kell még egyszer elmagyarázni.

– Bocsánat, Mester. Csak arra gondoltam, hogy aki ehhez a bizonyos elithez tartozik, az másképp látja a világot. Otthonosan, belülről, a viszonyokat ismerve tudja egy betörni akarónak megmutatni a lehetőségeket.

– Halljam az ötletet – mondtam megenyhülve. – Kezdjük az elején, a legfontosabbal. Milyen címet adnál az írásműnek?

– Arra gondoltam: Túl jón és rosszon.

– Ez olyan, mint valami filozófiai értekezés címe. Az átlagolvasó meglátja a tartalomjegyzékben, és eszébe se jut megkeresni, elolvasni.

– Én úgy tudom – mondta Winnetou –, hogy a jó cím elmondja a tartalom lényegét. Én pedig arról akarok szólni, hogy az emberi kultúra a jó és a rossz fogalompárjában vergődik évezredek óta. Miközben lehetségesek más életformák az univerzumban, amelyek más kategóriákban léteznek, és ezért nem történik meg a kapcsolat felvétele.

– Hú, de elvont vagy, barátom! Túl jón és rosszon – ízlelgettem tovább a címet –, egy magányos hős, kovboj, bűnöző vagy őrült bélyeggel a homlokán, és sokáig nem derül ki, hogy ő egy másik erkölcsöt képvisel...

– Valami ilyesmi, de nem ennyire erkölcsi alapon, hanem inkább technikai és gondolkodásbeli különbségek vannak. Alcímnek azt gondoltam: Nyolcadik típusú találkozások.

– Science fiction? A jövő regénye? Tele van vele a padlás! Ebben a műfajban már csak forgatókönyveket írnak elszabadult fantáziával.

– Nem fikció, valóság – mondta Winnetou. – Képzeljen el a Mester egy a földitől teljesen eltérő életformát, amelynek még fogalmai sincsenek a mi értelmünk számára, érzékeli valamelyest a létezőket... Nehéz erről beszélni. És ennek a tőlünk idegen létezésnek a foglyává vált néhány ember. Harcba, vérontásba keveredtek egymással, és az idegen létforma beleavatkozott, megállította őket (túl jón és rosszon), és kialakult egy patthelyzet, amelyben nem tudnak kapcsolatba kerülni egymással. Mint a párhuzamosok, tartanak a végtelenbe. Nem tudnak összetalálkozni, pedig létfontosságú lenne. És van egy harmadik, szintén a földitől eltérő létforma, amelyik a kettő között helyezkedik el ebből a szempontból. Ez közvetíthetne a kettő között, ha gyorsan és hatékonyan be tudna itt kerülni a köztudatba. Ez mind tény. Nem a fantázia terméke, hanem lépéskényszer, amit rövid határidőn belül végre kell hajtani...

Túl zagyvának tűnt mindez, amit Winnetou itt egy szuszra előadott nekem. Az irodalom céltévesztéseinek egyike. Amikor próféta és vátesz akar lenni az író, egy csapásra megoldani az összes társadalmi problémákat, túlértékelve a saját lehetőségeit és eszközeit. Annyira belemelegedett, csak mondta és mondta, már alig figyeltem rá közben. Természetesen az ő népe lenne az a középen álló létezés, amelyik közvetíti nekünk az idegen létformák üzenetét, és ő az új korszak prófétája, aki hinti az igét. Megfordult az ipse. Feldolgozta eposz formájában az egyik eredetmítoszt a népéről hősi verslábakban, és mindenki unalmasnak találja. Nem ért el vele sikert. Erre előveszi a másikat, miszerint ők a csillagokból jöttek. És a populárisabb formák felé tájékozódik. Semmiképp nem akartam lerombolni benne a törekvést és a pozitív energiákat. Miért ne próbálkozhatna.

– Mondd, barátom – kérdeztem atyailag –, eldöntötted-e, kezdjük a másik végénél a kérdést, hogy mekkora tömegeket célzol meg az üzeneteddel, konkrétan milyen műfajban akarsz nyomulni, ki a címzett, ha ez így érthető?

– Nagyon is értem, Mester! Ezért is fordultam a Mesterhez. Én tömegeket akarok megszólítani. Egyelőre, lehet, zagyvának tűnik, ebben is elkél a segítség, küszködöm a kifejezéssel. Néhány alapvető gondolatot akarok minél gyorsabban beletáplálni a közgondolkodásba. Keresem hozzá a hatékony eszközt.

– Nincs egyetlen és üdvözítő módszer. Egyéni és összetéveszthetetlen hang kell, mondhatnám, a saját stílus megteremtése, ami csak hosszas tanulmányokkal, önképzéssel érhető el. Tanulmányozni kell a klasszikusokat, és gyakorolni, sokat gyakorolni. Nem csak úgy hebehurgyán belekapni a húrokba, hogy egy zenei hasonlattal világítsam meg a helyzetet.

– De nekem nincs erre időm, Mester! – szinte könyörgött. – Nekem azonnal szólnom kell az emberiséghez! Még ha torzan és primitív módon is, de tömegekhez kell eljuttatnom az üzenetet, ami létfontosságú. Aki ismeri a szellemi élet mechanizmusait, annak kell tudnia egy biztos módot, amivel elérhetem a nyilvánosságot.

Most írjak neki ajánlólevelet a New York Rewiew szerkesztőihez? Csak magamat járatnám le, ha amatőrökkel a hátamon kezdeném meg a kapaszkodást a Parnasszus meredek emelkedőin. De lelkes tanítványnak is tekinthetem, aki bízik a mesterében, és egyszer még megírja az emlékiratait... A durva és elutasító meg nem értésből nekem is kijutott. Segítek.

– Gondoltál-e arra, kedves Winnetou, hogy a populárisabb műfajban kellene próbálkozni? Mondjuk, bekerülni a médiába valami erősen figyelemfelkeltő produkcióval?

– Eszembe jutott, őszintén szólva, de mi nem is létezünk a közvélemény számára. Legendák, urbánus mesék szólnak rólunk. Kiröhögnének vagy megijednének tőlem, és kapcsolati tőke is kellene a bejutáshoz. Szóval rengeteg előítélet, legenda van a yetikről... Még azzal is számolnom kellene, hogy valami csalásnak tekintenék a föllépésemet. Abszolút hitelesnek és elfogadottnak kell lennem, hogy higgyenek nekem.

Hát, igen. Tipikus eset. Amikor háttérbe szorulnak az eszmények, és marad a mindenáron való megmutatkozás vágya. Ezért a személyiség föladja minden tartását, bohóccá, médiaszemélyiséggé válik, és nézettségi statisztikákból építi celebritássá magát. Elsajátította modern korunk minden felszínességét. Sajnálatos. Ezért kellene előbb elmélyülni a klasszikusokban. Nem mondom, ha felkérnek, én is elmegyek egy-egy showműsorba, de szigorúan azzal a teljesítménnyel a tarisznyámban, amit az irodalomban letettem a köz asztalára. Nem bohócnak.

Azt tanácsoltam Winnetounak, hogy forduljon John Lennonhoz. Abban a másodlagos frissességű kultúriparban, amit nem lenézőleg minősítek így, eszem ágában sincs bántalmazni azokat, akik milliókat szólítanak meg egyszerű eszközökkel, Lennon egy fekete gyémánt.

Harminckettedik fejezet

Hódolat Tolsztojnak

Agáta néni hozatta el a könyvtárból Winnetouval ezt a könyvet, úgymond, el kell olvasnom, szerinte.

Négy vaskos kötet, egyetlen regény, a Háború és béke.

Kérdeztem tőle, mondjon már egy szót, miért gondolja, hogy ezt nekem olvasni kell. Valami oroszokról szól, ennyit mondott, és otthagyott.

Nem vagyok az a típus, aki meghátrál valamilyen feladattól, időnk van itt a rejtekben, hát belekezdtem.

Ez a Tolsztoj mintha csak olyan könyvet akart volna írni, ami olvashatatlanná teszi az önmagát, mintha csak elijeszteni akarná az érdeklődőt.

Kezdődik azzal, hogy az első kötet félig franciául van. Ismerik ezt a könyvtípust? Én kiütést kapok tőle, amikor lábjegyzet van útikönyvekben, tudományoskodó ismeretterjesztés. Ott szerepel az oldal közepén, hogy, mondjuk exkavátor, és mellette egy kis számjegy. Ez a kis számjegy megtalálható a lap alján is, odamegy az olvasó a szemével, és szorgalmasan elolvassa, hogy talajművelő eszköz a huszadik században. Okosabb nem lesz tőle, de fizet azzal, hogy megint vissza kell találjon oda, ahol félbeszakította az olvasást. Ezért én leszoktam a lábjegyzetek olvasásáról. De ennél a Tolsztojnál nem lehet ezt csinálni, mert a mondanivaló felét anyanyelvükön beszélik, a másikat meg franciául, van, hogy négyszer váltanak nyelvet egy bekezdésben. Folyamatosan liftezik az ember szeme.

Azután: minden szereplőnek legalább hat neve van. Pierre, Pjotr, Kirillics, Bezuhov, gróf. És ez csak egy szereplő, és a beceneveket, meg az ángyom, ipam, napam, vejem, komám típusú utalásokat nem is számoltam bele. És legalább hat család szerepel, testvérek, szülők, nagyszülők, barátok, le– és felmenők, és mind orosz, és mindnek hat neve van, amit összevissza használnak. Ha a férj Bezuhov, akkor a felesége Bezuhova, meg a lánya is. Ha férjhez megy, akkor fele nevét viszi, felét átveszi a férjétől. Tiszta fejfájás.

Egy ásatag történelmi korban játszódik, amikor nincs telefon, gépjármű, villanyáram, ezek minden hiányával és következményével. Az első kötetben végig haldoklik egy gazdag, befolyásos főúr, orvosok, papok mellette, és odagyűlt minden ismerőse és megjegyezhetetlen nevű rokona, és fecsegnek franciául-oroszul vegyesen.

Éreztem én, hogy ez próbatétel Agáta néni részéről, de nagyon nem értettem. Miért kell nekem itt kínlódni ezekkel a szerencsétlenekkel? Miről szól ez az egész? Mit érdekel engem?! Magamtól már rég a sutba vágtam volna, és itt kínlódok meg memorizálok megjegyezhetetlen dolgokat.

Hol van ez szeretett Shakespeare-emhez képest! Ahol minden oldalon kardoznak, összeesküsznek, hitszegnek, és a legmagasabb költészeti színvonalon művelik. Azért van olvasói ízlésem, hogy annak vezérlésével válogassak a világirodalom gazdag tárházából. Az ízlésem én vagyok! És mondhatja akármilyen tekintély, hogy ez vagy az példátlan remekmű! Nekem az az irodalom, ami az én ízlésem! De Agáta néni ilyet nem mondott. Még annyit se, hogy ez klasszikus, vagy hogy tanulnom kellene tőle. Valami oroszokról szól. Ebben lenne a talány? Tényleg valami oroszokról szól. Ettől rettenetes.

Olvastam egy órát, sétáltam egy felet. Azt mégis szégyelltem volna, hogy jegyzeteket készítsek a nevekről, vagy kijelentsem: ez nem nekem való. Hatalma van fölöttem Agáta néninek. Csak azt érzem, jót akar nekem, amivel nem lehet vitatkozni. Hát elszántan olvasom a Háború és békét. Nem könnyű. Nehéz.

Az időmbe belefér.

Legfeljebb megtanulom, milyen könyveket nem szabad írni... Ez azért túl durva. Mondjuk, szerényebben, hogy meg ne sértsem az öreg hölgyet: én ilyen könyvet nem tudnék írni. Így is igaz.

A nap végére zúgott a fejem, korán elmentem aludni, nagyon kifárasztott ez a Tolsztoj.

Másnap reggel megpörgettem a könyv lapjait, lássuk, milyen kínok várnak rám, alig-alig van lábjegyzet a mai adagban, könnyebb lesz olvasni. Ennek lehet örülni.

És persze Pierre (Pjotr Kirillics Bezuhov gróf) lett az egyetlen örökös, az öreg haldoklónak a törvénytelen fia. Én neki szurkoltam, mert törvénytelen gyereknek lenni régebben komoly hátrányt jelentett az életben. Bastard (fattyú) ezt a szót meg is tanultam franciául. És hatalmas vagyonról van szó.

Pedig igencsak nyámnyila alak, fura szerzet ez a Pierre. Nagydarab, kövérkés, teli gátlásokkal, szeretne a társaság középpontja lenni, és egyszerre meglátja magát kívülről, ahogy nevetségesen gesztikulálva védi a véleményét, elpirul, elszégyelli magát, eloldalog. És tele van félszeg érzelmekkel meg értékekkel, amiket szégyell kimutatni. A barátai pedig nagyon szeretik, meg mások kihasználják a naivságát.

Egy kicsit olyan, mint én. Ami a belső életet illeti. Hogy folyton félreértik, félreérthetik, önző érdekeket tulajdoníthatnak neki, amikor ő csak az érvek meg az igazság érdekében... De a világ nem megértő a jóságra. Akik szeretik, azok meg pont ezt látják, szeretik benne. Olyankor ragyog, tisztán világít a jósága, mint aki éppen most jött a fürdőből. Vajon mit kezd ezzel a nagy vagyonnal? Belekerül a legelőkelőbb társaságba, és azok majd jól leszedik. Esetleg elmulatja a temérdek vagyont az álbarátaival? Fenik rá a fogukat sokan. Különösen az a herceg, most nem jut eszembe a neve. Egyik se. Karagin? Talán. El van szegényedve, csak az előkelő kapcsolatait látogatja, mozgósítja, hogy a gyerekeinek jövőt teremtsen. Nagyon elszánt és nagyon aljas. Voltaképpen érthető, nem tehet mást.

Még néha kapkodom kicsit a fejem, mert Vászkák, Ványkák, Boriszok, Natasák bukkannak elő egy gyerekszoba mélyéről, testvérek meg szegény rokonok, de ezek között már hamarabb eligazodom.

És délben szóltak, hogy ideje lenne a társasággal tartanom, ha közösségi eseménynek tekintem az ebédet.

Elmerültem, elsüllyedtem ebben a regényben. És voltaképpen nem tudnám elmesélni, mit is olvastam. Mintha megismertem volna embereket úgy, mint önmagamat. Vannak öregek, fiatalok, gyermekek, mindnek egyénisége, bogara, mániája, és csak élnek. Nem, olyanok, mintha élnének. Olyanok, mintha az ismerőseim lennének. Valódi emberek.

Megszenvedtem érte.

És most már mondhatom Agáta néninek, ha megkérdezi: ilyen könyvet én az életben nem fogok írni!

Őszintén.

Harmincharmadik fejezet

Epilógus

Én, Tuskó Hopkins, miheztartás végett többszörösen büntetett előéletű, jelenleg nyugállományú hadseregtábornok, most megkezdem a Jimmy könyvének a befejezését.

Meg alkoholista is vagyok, hogy tudják.

Negyvenegy éves vagyok. Két napja nem iszom.

Regényt írok.

Azzal egyetértek, hogy ami el van kezdve, azt be is kell fejezni.

Azzal már nem nagyon, hogy engem szavaztak meg a többiek egyhangúan. Egyhangúlag. (Válassza ki, melyik a jó mindenki magának.) Mert vannak a társaságban hivatásos írással foglalkozók is, de olyan kell, akit nem rontott el az iskola meg a tanulás. Azt mondták. Egybehangzóan. Valamelyik a kettőből. Kényszerítés nélkül. Erről tényleg nem lehet szó az én esetemben. De mégis nagyon nehezen szántam rá magam. Kegyetlen dolog a kegyelet. Vagy a kegyelem.

Agáta néni meg a Piszkos Fred azt mondták, hogy csak képzeljem bele magam abba helyzetbe, hogy mesélem el a kocsmában azt, amit itt még le kell közölni lezárás céljából.

Elképzelem.

Elkiáltom: idefigyeljenek, emberek! És ha odafigyelnek, akkor el lehet kezdeni. Ha nem, akkor meg kell pofozni néhányat, hogy mind jobb belátásra térjenek. És közben is látja a mesélő a tekinteteket, a figyelő szemeket, hogy kell-e még magyarázat, vagy fölfogták már azzal a szűk agyukkal a lényeget. Mert általában értetlenek a közönségben. Éretlenek. Nehéz a felfogásuk.

Én se vagyok egy nagy mesélő.

Itt meg odaül az ember a fehér papírhoz, és képzelje el az egészet maga köré. Mert matrózból, csempészből, kocsmatöltelékből, közönségből is sokféle van. Meg kocsmából is. Első osztályú, másod– és így tovább. Van, ahova csak berúgni járnak, van ahol az úri közönség tíz után verekszik, és vannak komoly kártyabarlangok. Utóbbiakban törzsvendég státuszban tartózkodom. A mesélés nem túl gyakori. Könyvet meg végképp nem olvasnak ezek. Csak az ördög bibliáját, ahogy mondani szokás.

Itt eljátsszuk, mintha nekik mesélnék, hogy a művelt közönségnek olyan legyen, mintha beült volna a bűzös, ricsajos életbe, ahová csak vágyakozik, különben meg fél tőle, és messziről elkerüli. Mert kaphat egy-két pofont.

De ezt nem lehet megspórolni.

Agáta néni azt mondja, csak kibúvót keresek, nem akarom elvégezni a feladatot. Képzeljem el, hogy Jimmy mesél azoknak, akik meg szokták hallgatni. Ez sem az igazi, mert az utóbbi időkben olyan fene beképzelt lett, hogy felét se lehetett érteni annak, amit mondott. Én olyat nem tudok.

Róla vagy jót, vagy semmit.

De meg kell próbálni. Bíznak bennem a többiek.

Kezdem az egyszerűbb végén.

Jimmy félbehagyta egy hangfelvétel lejegyzését, amit itt folytatni lehet. Pontosan azért, mert a lényegig nem jutott el. Pont ott hagyta abba. Akkor jött neki a megjelenés egy folyóiratban. Ez olyan ebben a társaságban, mint ha én viszem a bankot.

Agáta néni és Piszkos Fred beszélget a régi múltról. Amikor fiatalok voltak. Onnan folytatom a leírást.

Piszok: Agáta, kérlek, készülj föl, valami olyant kell elmondanom, ami nagyon furcsa, sőt hihetetlen lehet a számodra, s nem tudom, hogyan kezdjek hozzá...

Agáta: Vágj bele a közepébe. Nem hiszem, hogy meg tudnál még lepni valamivel.

Piszok: Hát... Legyen! Én szóltam. Fülig Jimmy a mi kettőnk gyermeke.

Agáta:... /értelmezhetetlen zaj a felvételen/

Piszok: Ezt nyeld le! Támaszd a hátad ide a falhoz, és vegyél mély lélegzeteket. Én megmondtam, ugye...

Agáta: Köszönöm, már jobban vagyok... Előfordulhat valami emlékezetkiesés az életemben?! Nekem annak idején, amikor elhagytál, volt egy művi vetélésem, és utána az orvos azt mondta, hogy sajnos, beleestem abba a kis hibaszázalékba, ami ilyenkor előfordul, és nem lehet többé az életben gyermekem, terhességem. Azóta életem minden percéről el tudok számolni.

Piszok: Hallottál a Drakula Kommandóról?

Agáta: Hallottam a Drakula Caritásról. Azt hittem, városi legenda. Megjelennek a véres balesetek színhelyén, elrabolják a transzplantálható szerveket, és odaajándékozzák a szegényeknek, akiknek egyébként csak művese, művégtag, művér, ilyesmi jutna...

Piszok: Ez az a szervezet, csak indulásakor még Kommandó volt, sokkal radikálisabban képviselt egy szektás kisebbséget. Egy vallási irányzatból nőtt ki, amely a fogantatás pillanatától emberi lénynek tekinti a magzatot. Eleinte nagyon titkosan, partizán módszerekkel, rejtőzködve működtek. Lelkiismeretes nőgyógyászokat környékeztek meg, akik az általuk elvégzett terhesség-megszakítások esetében vállalták, hogy az élő magzatokat épségben szedik ki az anyából, köztünk szólva ez eléggé veszélyezteti a nő életét, s a magzatnak béranyát keresnek, aki kihordja, megszüli...

Agáta: Azt mondod, hogy Jimmy az én magzatom volt, majd a művi vetélés után beültették valakibe...?

Piszok: Ahogy mondod. A mi magzatunk. Én véletlenül kerültem az információ birtokába. Minden lépésüket a legnagyobb titkosságba burkolták, a résztvevők nem ismerhették egymást. Majd két évtizedembe tellett, amíg megtaláltam Jimmyt. Azóta a közelében vagyok. Fiatal, forrófejű, elég rossz környezetben nőtt fel, de alapjában elsajátította azokat az ismereteket, amelyeket én fontosnak találok az életben.

Agáta: Szerinted, Fréderik, én anya vagyok?

Piszok: Genetikai értelemben biztos. A szülő, felnevelő, gondoskodó fogalom, szerintem nem jellemző egyikünkre sem. De, úgy gondolom, tehetünk még azért, hogy ezen a csorbán köszörüljünk hátralévő életünkben.

Agáta: Vajon mennyire lenne más ember Jimmy, ha én nevelem fel? Talán én is más ember lennék... Akkor fel sem merült bennem, nem is tudatosult, hogy egy másik élet van a testemben. Anyám elkísért egy nőgyógyászhoz, az egyszerű teszttel megállapította, és, mintha csak egy betegségtől kellene megszabadulni, kaptam egy időpontot, befeküdtem, elaltattak, majd hetekkel később közölték, hogy sosem lehet belőlem anya. Nem is bántam. És mondd, mit lehet tudni azokról az emberekről, akik végül is a szülei lettek a fiunknak?

Piszok: Nagy pénzeket fizettek a Drakulások, s így találtak olyan megszorult, szegény, főként a társadalom peremén élő embereket, akik ezt vállalták az anyagiakért. Jimmynek szerencséje volt, egy keményen alvilági párhoz került, intelligens bűnöző az asszony, akinek meg annyi fifikája is van, hogy a férjét be se avatja a dologba, minek annak tudni róla, a férj nemzetközi vizeken hajózó csempész. Egyenesen az élet iskolájába került a fiunk. A legjobba, szerintem. Nem muszáj velem egyetérteni. Az anya pár éve elhalálozott, ezért is volt különösen nehéz megtalálnom a fiunkat.

Agáta: S mondd, Fréderik, miért alakult ez így? Nem a te felelősséged, nem is az enyém... Bűnösök vagyunk mindketten. A sorsról, az embert kerülgető és elérő örvényekről, csapásokról, kelepcékről pontos fogalmaink vannak, és mégis, rosszabbak vagyunk, mint az állat, mert az ösztönösen tudja, mi a dolga az ivadékával.

Itt most ugrunk egy kicsit, a Jimmy is így csinálta, mert hosszasan idézgetik az emlékeket, mert ők nagyon becsületes és jó emberek. Meg érzéseik vannak nekik. Ez általában unalmas. Most én döntöm el. Egyszerűbb lenne, meg terjedelmesebb az utolsó fejezet, csak lejegyezném, amit mondtak. De nekem a kocsma a közönségem, tekintettel kell lenni rájuk. Meg minek is magyarázkodok. Csak ideírok még egy részletet a Piszok szövegéből, nyugodtan át lehet ugrani olvasáskor, csak azoknak, akik azt hiszik, hogy valami lényeget én itten el akarnék sikkasztani a mély mondanivalóból.

Piszok: Én úgy látom, fene rossz úton van a társadalmi berendezkedésünk. Egyfelől van a parttalan liberalizmus, másfelől a mértéktelen konzervativizmus. Nagyjából egyforma erőket képvisel, és ettől azt hisszük, hogy nagy méretekben az egyensúly állapotában vagyunk. Ezek megharcolnak egymással, egyszer az egyéni szabadságjogok törnek előre, ledöntenek régi korlátokat, és mellékesen szabadon engednek olyan fenevadakat, amilyen én voltam fiatalon. Máskor a hagyományos megoldások fojtják meg a szabadságra, egyéniségre vágyó kreatív lelkeket, és elsorvadnak olyanfajta értékek, amelyeket esetleg te vihettél volna sikerre, Agáta. Mindig valamelyik hatalmon van, a másik ellenzékben, és nagyon ritkán kormányoz a józan ész. Egymással vannak elfoglalva, ahelyett, hogy a közös ellenséggel, az elmaradottsággal, a butasággal, a tévhitekkel küzdenének meg közösen. Nem, inkább szövetséget kötnek a hülyeséggel, hátha így legyőzhető a másik...

Na, látják, ilyenféle izé órákon át. Az ilyen túlképzett emberek órákon át tudnak beszélni társadalmi folyamatokról. Mintha ezzel történne valami. Inkább elmondom helyette az eseményeket, ahogy megtörténtek. Az mozgalmas lesz.

Kezdjük azzal, hogy a „szépséges” Letícia egy nagy büdös kurva.

Meg az Alphonsine az ugyanaz.

Meg Catarinának is nevezték, akkor meg a Senki Alfonzt tette tönkre.

Matta Harriként is szerepelt.

És a Róbert Gidát megfertőzte azzal, hogy bábszínház-szervezőként mutatkozott be neki.

Ez az összes nő egy személy, aki behálóz férfiakat titkosszolgálati háttérrel, és tönkreteszi őket.

Mert szép és színművészeti adottságai vannak.

De belül romlott.

És büdös kurva.

Mert a testével bocsátja magát áruba.

(Agáta néni beleszól: Azt hittem azt akarja a hölgy, hogy húzzam ki a csúnya szavakat, de azok maradhatnak, ha ez a véleményem, ettől rusztikus az írásom, azt mondja. Biztos. De nem lehet azt csak úgy leírni, hogy kurva, hanem meg kell magyarázni, hogy mitől az. Hogy értsék. Világos!)

Na. Mi a föld alatt voltunk, biztonságos rejtekhelyen, ahogy a Jimmy megírta. Senki sem tudta, hová lettünk, ezért nagyon kerestek a szolgálatok is, meg a maffia. A Jimmy megadta a személyes elérhetőségét ennek a Letíciának (aki egyben az Alphonsine meg a Catarina, megszámoltam az aktájában, harminckét neve volt, az legalább ennyi tönkretett férfi), és fölhívta a barátunkat, hogy ő föl volna csinálva. A Jimmy által szexuálisan. Végette. Az meg nagyon örült, pedig nem is volt igaz. De hosszasan örvendezett, és ezalatt bemérték a telefonját. És pontosan tudták, hogy hol vagyunk. És ki tudtak dolgozni egy tervet a mi elpusztításunkra. Ilyen nő ez.

Van most egy kis nóta, mindenhol ez szól, én is dúdolgatom írás közben. A Lennon meg a Winnetou szerzeménye:

Él egy kis nép a föld alatt titokban, Hallottál róluk vagy nem bizonnyal, Vannak ők a mélyben szerényen, Elnézhető körülmény.

Belemászik az ember fülébe. Mindenki ezt fújja, ez szerepel minden slágerlista élén. Csináltak egy klipet is hozzá, Winnetou meg tíz kis kék yeti a kórus és egyben tánckar, Lennon énekel az előtérben, neki is kékre festve a haja meg a szakálla. Úgy mozognak, mint a rajzfilmek figurái.

És együtt éneklik a refrént:

Obladi, oblada, hej, Szeretjük egymást a yetikkel, Obladi, oblada, hó, Csak a világbéke a jó.

És ez a yetik nyelvén is elhangzik.

Cukiság, azt mondják. Divat lett a kék haj, a kék szőrös bunda. Mindenki abba jár. És Winnetou a médiák sztárja, ünnepelt figura, parodisták utánozzák a nyávogó beszédét. Meg hős is, mert kiszabadította az Alan Brownt a Marsról, aki szintén a Piszkos Frednek a fia.

(Piszkos Fred beleszól: nem az a baja, hogy leírom róla az igazságot, hanem szerinte is meg kellene magyarázni, hogy mi az állás, nem csak úgy beleírni a szövegbe. Ha mindenki okosabb, akkor miért nem ők írják az epilógust?)

Na, magyarázat következik. Nem csak a Jimmy a Piszkosnak a gyereke, hanem az az Alan is. Az törvényesen, csak a Piszok otthagyta a nőt, mielőtt a gyerek megszületett volna. Nem bírta a kötöttségeket. De azért odafigyelt a gyerekére. Meg a Jimmyre is oda kellett figyelni, ezért ennek a gyereknek a titkos szolgálatok figyelme jutott. Kapcsolatok révén, mert a Piszkos mindenkit ismer. Az meg, örökölt valamit az apjából, és fondor módon kikerült az óvó, figyelő vigyázásból, és a Marsra szökött. Fiatalság, bolondság. Hogy ott majd nem figyelik az ügynökök. De ott is volt a Piszoknak egy embere, aki megmentette. Sőt. Rendet is csinált azon a bolygón. Már éppen ideje volt. Szóval az Alan is örökös volt a Bill Gates után. Csak nem tudta. Eleinte. Később meg igen.

Szóval bemértek bennünket, amíg mi nyugodtan alkoholizáltunk a föld alatt. Haditervet készítettek, olyan csapdát, amiből nem lehet menekülni. Az egész egy nő miatt.

Hát csoda, hogy szavakat használok!

Szaladtak a kis kék emberkék minden irányból, hogy jönnek ellenünk a járatokban. Minden irányból. Rázták a kis lándzsáikat, hogy majd ők megvédenek bennünket. Lehetne mélyebbre menekülni a föld alatt, ahova nem tudnak utánunk jönni.

De nekünk már nagyon elegünk volt ebből a patkánytempóból.

Még mélyebbre mászni az egérfogóba?

Kitörünk a felszín irányába. Ez a megoldás.

Jöhet az ellen.

Tarzan az élre állt, fölcsatoltuk a fegyvereinket.

Alig három óra van vissza a határidő lejártáig. Addig bevesszük odafönn magunkat egy betonépületbe, lövünk mindenre, ami mozog, és kitartunk.

Nem túl bonyolult haditerv, de a felszínen nem lehet csak úgy lemészárolni embereket. Odacsődül az egész média.

Egy csatornanyíláson bújtunk ki, egy tér közepén.

Sehol senki.

Kiürítették az egész városrészt. Nincs szemtanú.

Kiszámolták, hogy erre fogunk menekülni.

Piszkos már telefonál is, perceken belül itt lesz néhány kamerás, és akkor belemondjuk a világ arcába, hogy mi vagyunk az oké. Ezzel a trükkel kihúzzuk azt a másfél órát. Már csak ennyi, és lejár a határidő.

Valamelyik betonházba addig is behúzódhatnánk, de nem tudhatjuk, melyik a csapda. Lehet, hogy mindegyik.

Állunk célpontként a tér közepén.

Akkor megindult egyszerre négy irányból felénk négy páncélos harci jármű. Ennél jobbat még nem találtak ki. Négy felfegyverzett mozgó erőd. Azt se tudhatod, van-e bennük valaki, vagy csak gyilkolásra, eltaposásra kialakított automatikák. Fegyver át nem üti a páncélzatukat. Navigációs rendszerük van, távirányítással is bármilyen távolságból működtethetők. Menekülni nem lehet. Semerre. Ezek perceken belül péppé taposnak bennünket itt a tér közepén. Mire ideérnek a kamerák.

Akkor Jimmy elkiáltotta magát.

– Ne ijedjetek meg! Ez csak trükk! Ezek nem is óriási tankok, hanem szélerőművek. Csak mi tanknak látjuk őket! Itt a város határában vagyunk, ti is tudjátok. Csak nem azt látjuk, amit látnunk kellene, hanem módosult a tudatállapotunk.

– Jimmy, ne bolondulj meg, mind ugyanazt látjuk!

– Sugároznak bennünket. Hogy ne azt lássuk, ami a szemünk előtt van. Olyan ez, mint valami őrület. Mintha varázs alatt lennénk. Ki kell szabadulni a hatalmából. Meg kell törni az erejét! Figyeljetek...

És egy szál lézerkarddal szembeszállt a négy páncélossal. Azok annyira nem voltak fölkészülve az ellenállásnak erre a hülye módjára, hogy célba se tudták venni a Jimmyt, az máris ott volt a tövükben, és a lézerkarddal bepiszkált a futóműbe. Centiméterekre attól, hogy palacsintává lapítsák, megállított így kettőt.

– Látjátok – üvöltötte –, meg se tudnak mozdulni. Szélerőművek!

A negyedik fellökte, miközben a harmadikat bénította meg egy szál karddal. Vagy őrült, vagy pokoli bátor ember. Egyszerűen nem tudott megijedni. Még a földön fektében elhengeredett a negyediknek az útjából, és oldalról bepiszkált a futóműbe. Aztán kapaszkodott föl a tetejébe, és ott kaszabolta az antennákat meg a napelemeket.

Az egész másodpercek alatt zajlott.

Jimmy futott, ugrott, kaszabolt, itt pördült, ott hengeredett. A fenyegetően hatalmas erőgépek tövében és tetején villámgyorsan forgatta lézerfegyverét, és be nem állt a szája közben.

– Mit ti fegyvernek gondoltok, azok energia-átalakító berendezések. Mindet szét kell verjem, hogy higgyetek nekem?! Mindjárt megszűnik a káprázat.

– Jimmy, figyelj! A jobboldali! – teljes torokból, mind kiáltottunk neki, mert az egyik torony célba vette az ágyújával, ahogy a másikon hadonászik a lézerkarddal.

– Mit paráztok? Ne féltsetek! Ti nem látjátok a valóságot! Én ismerem ezt a sztorit...

És akkor dördült el a végzetes lövés. Jimmy még villámgyorsan lecsusszant a tank tetejéről a monstrum árnyékába, védelmébe. A célra tartó ágyú csöve kicsit lejjebb ereszkedett, és egyik tank szétlőtte a másikat, a mögötte megbújó Jimmyvel együtt. Még szét sem oszlottak a robbanás füstjei, már kamerák vettek körül bennünket.

Megmenekültünk.

A levegőben még ott visszhangoztak Jimmy utolsó szavai: „én ismerem ezt a sztorit”.

A támadók meg nem.

Az ő történetét nekem kellett befejezni.

Vége

A szerzőről:

Krebsz János 1954-ben született, magyar-orosz szakos általános iskolai tanári, magyar nyelv és irodalom szakos, valamint filozófia szakos középiskolai tanári diplomával rendelkezik. Pályafutását általános iskolai tanárként kezdte, 1986-1993-ig gimnáziumi tanár. 1993-ban a Regionális Oktatási Központ munkatársa, 1994-től a Baranya Megyei Önkormányzat Pedagógiai Intézetében dolgozott, 1995-1999-ig a Nemzetközi Hungarológiai Központ alkalmazásában a Bukaresti Egyetem Hungarológiai Tanszékén lektori munkát végzett. 1999-től 2001-ig a Baranyai Pedagógiai Szolgálatok Központja munkatársa, 2001-től 2006-ig ismételten a Bukaresti Egyemen lektor. Jelenleg oktatási szakértőként dolgozik Baranya megyében. 2009-ben Csángóföldi utazás című szociológiai riportkötetét a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó adta ki népszerű Utak, tájak, emberek c. sorozatában.