A KÜSZÖB MÁSIK OLDALÁN

Russell Wakefield

 

 

– Milyen bájos házikó! – mondta Brinton a mellette lépegető Landernek; vendég és házigazdája átruccantak Ellesborough-ba egy golfpartira, és most hazafelé bandukoltak.

– Igen, kívülről – válaszolt Lander.

– Belülről ezek szerint baj van vele? Csak nem kőkorszaki a vízvezetékrendszere?

– Nem, a „normál szolgáltatások” rendesek, egyik-másik egyenesen fényűzőnek mondható. A jó öreg Spengler azt írta volna, hogy „Lincoln halálával egykorúak”. Nem, nem erről van szó – a házat kísértet látogatya.

– Te jó isten, csak nem! – mondta Brinton, felbámulva a házra. – Ki hitte volna, hogy egy ilyen kedves csecsebecsének ilyen riasztó ajánlólevele lehet! Látom, üresen is áll.

– Majdnem mindig üres szokott lenni – mondta Lander.

– Meséld el a történetét.

– Majd vacsora alatt elmondom. De ha felnézel a második emeletre, szerintem találsz valami érdekeset az ablakokban...

Brinton talán két percnél is tovább bámult felfelé, aztán hallgatagon csatlakozott házigazdájához. Néhány perc múlva odaértek Lander villájához: ez lényegesen tágasabb volt az iméntinél, kellemes, kétemeletes épület, némi hozzátoldással és az időről időre elvégzett tatarozás nyomaival. Valamikor „régi plébánia” névre hallgatott, majd „Laymer-házra” keresztelték át. A ház fekete-fehér falait futónövény borítja, kicsiny, selymes pázsittal benőtt kertje gondosan ápolt, rózsafák és két pompás citrusfa díszítik, valamint egy hatalmas, titokzatos és átiáthatatian tiszafa. A kis kert szántóföldben folytatódik, és a közeli mészkőhegy magas nyúlványai felett szép kilátás nyílik innen a tájra. Az egész hely illett Landerhez, aki regényíró volt, pontosabban szólva az szeretett volna lenni; ami szokványos és nem túl bölcs ambíció, viszont Landernek volt elég pénze ahhoz, hogy türelemmel váljon.

James Brinton igen régi barátja volt a villa tulajdonosának, és most vendégségbe jött hozzá egy hétre; amúgy pedig galériát tartott fenn Mayfairben. Nagyon kicsi galéria volt Brintoné, igazában csak egyeden kis helyiség, de Brinton remek ízléssel választotta ki a képeket, így nem panaszkodhatott a bevételre.

Két órával később vacsorához ült a két jóbarát.

– Most pedig – mondta Brinton, miután Mrs. Dunkley tálalta a levest – mesélj nekem arról a házról.

– Nos – kezdte Lander –, nekem, amint azt te is tudod, sokkal több tapasztalatom van az ilyen helyekről, mint a legtöbb embernek, és az a véleményem, hogy a Pailton-ház a legjobb vagy a legrosszabb fajtából való, amiről valaha is hallottam vagy olvastam, illetve amit magam láttam. Ez a ház először is „gyilkos”. A legtöbb kísértetjárta ház ártalmatlan, az általuk beszívott, majd kisugárzott különleges energia nem veszélyes az emberre. Más házakban viszont a kisugárzás rosszindulatú és végzetes. Az elmúlt tizenkét esztendő során ötször vették ki a Pailton-házat; minden alkalommal az vetett véget a bérleti viszonynak, hogy a ház falai között erőszakos halál következett be. A magam részéről nincs kétségem afelől, hogy mi volna az egyeden helyes teendő a házzal. Földig kellene rombolni.

– Rendszerint mennyi ideig maradtak meg a házban a bérlők?

– Hat hét a rekord, ezt egy Pendexter nevű família érte el. Három évvel ezelőtt történt. Ismertem Pendexter papát, bátor és elszánt ember volt. Egy éjszaka lelökték a lányát a lépcsőn, és meghalt; soha nem felejtem el azt a fájdalmat és azt a dühöt, ahogyan beszámolt nekem az áldozat apja a történtekről. A végzetes baleset előtt tizennyolcszor tapasztalt különböző természetfölötti történéseket – jelenéseket és hangokat –, és jó néhány közülük kifejezetten rosszindulatú volt. A családnak nem volt egyetlenegy békés napja sem, amikor ne tapasztalt volna rendellenes jelenségeket.

– Mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára kibérelték? – kérdezte Brinton.

– Már egy éve üres, és azt kell hinnem, hogy az is marad. Ha bárki idejön, hogy megnézze a házat, valamelyikünk félrevonja, és nyíltan azt tanácsolja az illetőnek, hogy maradjon minél messzebb attól a helytől.

– Rád is erős hatással van a ház?

– Rám? Be nem teszem oda a lábamat!

– Micsoda? Éppen te nem?

– Éppen én nem, drága Jim barátom, éppen hogy én nem. Amikor először felfedeztem, hogy telepatikus erővel rendelkezem, oda voltam a gyönyörűségtől és égtem a vágytól, hogy minél több tapasztalatot gyűjtsek. Aztán egyszer csak máshogy láttam a dolgokat. Rájöttem, hogy éppen eleget tapasztaltam már, semhogy nekem kellene még megteremteni hozzá a lehetőséget. így volt ez, így van ez mind a mai napig. Sokszor jött hozzám, ide a dolgozószobába hívatlan látogató vacsora után. Hányszor, de hányszor hallottam és láttam olyan dolgokat, amelyekre másutt, teljesen „egészséges” pszichikai tulajdonságokkal rendelkező helyeken nem lehetett volna magyarázatot adni. És az ember soha nem szokik hozzá igazán. A félelem esetleg elmúlhat, de az agyadban mindig megmarad valamennyi szorongás. Bárki, hozzám hasonló képességgel megáldott vagy megátkozott személytől ugyanezt fogod hallani. Olykor úgy tűnik nekem, mintha tényleg azért működnék közre e jelenségek felidézésében és megjelenítésében, hogy elősegítsem a kapcsolatfelvételt közöttük és a hely között, ahol vagyok; mintha egyféle villámhárító lennék, de a legkellemetlenebb fajtából.

– Létezik erre bármilyen elfogadható magyarázat?

– Nos, én magamnak kialakítottam egyet, de meglehetősen sokáig tartana elmagyarázni, és az is lehet, hogy téves. Mindenesetre, soha a legkisebb szükségét sem éreztem annak, hogy meglátogassam az olyan helyeket, mint a Pailton-ház, és hacsak lehet, távol is tartom magam tőlük.

– Nagyon ellenedre volna, hogy bemenj egy-két két perce?

– Miért?

– Nos, tudod, engem egész életemben erősen foglalkoztattak a szellemekkel kapcsolatos dolgok. Sohasem láttam egyet sem; bizonyos értelemben nem is hiszek bennük, noha meggyőződésem, hogy te már sokukkal találkoztál. Egyfajta tudathasadás ez, ami már-már a tébolyba visz. Úgy érzem, ha csak egyszer kapcsolatba kerülhetnék egy ilyen „kísértettel”, az rendkívüli megkönnyebbülést jelenthetne a számomra.

– És azt szeretnéd, hogy mutassam meg neked a Pailton-házat belülről?

– Csak akkor, ha tényleg nem borít ki téged.

– A te szakálladra történne a dolog, kedves öregem – mondta Lander mosolyogva.

– Én vállalom a kockázatot.

– Nehogy azt hidd: csak úgy szépen besétálsz egy ilyen helyre, és tíz perc alatt rögtön tíz kísértetet láthatsz. Még az ilyen forgalmas helyeken is, mint a Pailton-ház, sokszor vannak nyugodt időszakok, és vannak olyan emberek, akik egyszerűen nem képesek „kísértetet látni”, bár ha csakugyan médium vagy, a hely atmoszférája azonnal hatni fog rád.

– Hogyan?

– Nos, sokszor hallani olyan emberekről, akik valamilyen homályos, de csalhatatlan ösztön nyomán tudják, ha macska van a szobában. Hát így. Tőlem megkapod az esélyt, efelől biztos lehetsz, és afelől is, hogy engem nem fog annyira megviselni a látogatás. Reggel, ha akarod, elkérhetem a kulcsot az asszonytól, aki rendben tartja a házat, azt persze mondanom sem kell, hogy nem alszik ott. Nincs ott szükség gondnokra! Egyszer betörtek, de a betörőt holtan találták az ebédlőben, és azóta nagy ívben elkerülik a bűnözők.

– Ezek szerint tényleg veszélyes?

– Csak nem fújsz takarodót?

– Szó se róla! Ha te ott vagy mellettem, nem fogok félni.

– Akkor rendben volnánk. Ha jövünk vissza a golfpályáról, teszünk egy látogatást. Ötkor már sötét van, mi pedig hat óra tájban fogunk körülnézni a házban. Sötétedés után nagyobb az esély, hogy kielégüljön a kíváncsiságod. De még valamit meg kell beszélnem veled. Soha nem tudom pontosan, hogyan hatnak rám az ilyen helyek. Mostanáig, drága Jim barátom, egyfajta transzba estem, és kifejezetten hátborzongató voltam. Az idő– és helyérzékem természetellenesen megváltozik, de megnyugtatásodra közölhetem – tette hozzá mosolyogva hogy ilyen állapotban soha nem vagyok veszélyes. Ezenkívül fel kell készülnöd arra, hogy olyan létezési formával ismerkedsz meg, amelyben a lét általad ismert, megszokott törvényei tótágast állnak. Bierce híres kísértettörténeteinek ezt a címet adta: Létezhetnek ilyen dolgok? Kétségkívül igen. Most dagályosan és kenetteljesen hangzik, amit mondok, de erre is figyelmeztetnem kell téged. Amikor holnap megérintem a bejárad ajtót, lehet, hogy bizonyos értelemben idegenné válok a számodra; ha pedig átléptük a küszöböt, és benn leszünk a házban, akkor olyan területre tettük a lábunkat, ahol a hely meg az idő sajátos törvényei működnek, és ahol bekövetkezhet a látszólag lehetetlen is... Érted, mire gondolok, és szeretnél továbbra is odamenni?

– Igen – felelte Brinton. – Feltétlenül.

– Remek – mondta Lander. – Most pedig elő a sakktáblát, mert vissza akarok vágni a királyindiai megnyitásodra, amivel tegnap este lerohantál; te játszol fehérrel.

 

November huszonegyedike felhőtlen, álmos és csöndes nap volt; erős talajmenti faggyal indult, amely aztán nem tudott ellenállni a feljövő nap sugarainak, felolvadt, ettől pedig az ellesborough-i golfpálya elütési helyei kis csúszdákra hasonlítottak. Következésképpen sem Brintonnák, sem Landernek nem ment valami jól a golf. Brintont ez egyáltalán nem zavarta, mivel leginkább az járt a fejében, hogy néhány óra múlva átlépi a Pailton-ház küszöbét, s kezdte azt hinni, hogy a látogatás esetleg igazi próbakő lesz a számára. Amikor befejezték a második kört, köd telepedett a buckingamshire-i földekre, óriási pókhálóhoz hasonlatosan. Elindultak hazafelé, s ahogy mentek, a köd velük haladt, mintha csak egy kutya szegődött volna a nyomukba; olykor előreszaladt, majd lemaradt, de egy percre sem tágított mellőlük.

Pontosan ötre értek a Laymer-házhoz. A tea már készen volt.

– Még mindig oda akarsz menni, Jim? – kérdezte Lander minden átmenet nélkül.

– Oh, hát hogyne – felelte Brington könnyed hangon.

– Íme, a kulcs – mondta Lander mosolyogva –, nyitva áll előttünk az út a borzalmak birodalmába. Az áramot kikapcsolták, úgyhogy az én zseblámpám lesz az egyeden fényforrás. Még egy utolsó tanács – a legnagyobb esélyed akkor van arra, hogy részesülj a hátborzongató élményben, ha megkísérled kiüríteni az elmédet – vagyis ne beszélgess velem, amíg az idegenvezetés tart. Arra koncentrálj, hogy ne koncentrálj.

– Értem, hogy mit akarsz mondani – mondta Brinton.

– Akkor már indulhatunk is! – adta ki a jelszót Lander.

Brintonnak hirtelen eszébe jutott valami.

– Hogyan tudsz kalauzolni odabenn, ha még te sem jártál a házban?

– Emiatt nem kell aggódnod – felelte barátja.

A köd most már egészen sűrű volt, s a két alak enyhén imbolyogva tapogatta ki a magas sövénnyel szegélyezett utat, mely a dombról a Pailton-ház felé vezetett. Amikor odaértek, Brinton felpillantott, hogy még egyszer szemügyre vegye a második emeleti ablakokat. Lander előrelépett és behelyezte a kulcsot a zárba.

Kitárult az ajtó, mire a köd – amely mintha Lander lábainál gubbasztott volna – előrelódult, a jövevénnyel együtt behatolt az épület belsejébe, és továbbnyomult a folyosó felé, amerre a jövevény is tartott. Mihelyt Lander odabenn volt, valami megmozdult és közeledett felé. Lander kinyitott egy ajtót a folyosó bal oldalán, és körbevilágított zseblámpájával. A köd ide is behatolt. Könyökével érezhette, hogy Jim ott van a sarkában.

– Itt találták meg a betörőt – ez az ebédlő.

Lander csak nehezen tudott uralkodni a hangján.

– Egész kellemes szoba, bár szó, ami szó, egy kissé áporodott.

A keskeny fénynyaláb végigpásztázott a székeken, az íróasztalon, meg-megállva egyik-másik tárgyon. Lander visszacsukta az ajtót, végigment a folyosón, és amikor a vékony fénynyaláb egy lépcsősorra világított, elindult rajta felfelé. Most is hallotta maga mögött Brinton lépteit. Felért az első emeletre, és benyitott egy másik helyiségbe.

– Ez a fogadószoba – mondta. – 1921-ben itt találták meg a Proctor család szakácsának holttestét.

Az erőtlen fényfolt körbeugrált a falakon, meg-megpihenve egy-egy széken, asztalon, az íróasztalon, a függönyön. Lander becsukta az ajtót és folytatta útját felfelé a következő lépcsősoron. Hallotta maga mögött Jim lépteinek kopogását. A második emeleten újabb ajtót nyitott ki.

– Ez a legundokabb szoba, drága Jim barátom; innen zuhant le Amy Pendexter, hogy szerencsétlen a nyakát szegje.

Kicsit megemelte a hangját és sietve beszélt. Zseblámpája még egyszer végigfutott a székeken, asztalokon és függönyökön. Gyerünk tovább!

– Nos, Jim, éreztél valamilyen hatást? Hm? Most már beszélhetsz. – Mivel nem érkezett válasz, Lander megfordult és zseblámpájával a mögötte állóra világított. De aki ott állt a sarkában, és a könyökét érintette, az nem Brinton volt...

 

– Mi a baj, Willie? – kérdezte Brinton. – Nem találod a kulcslyukat? – Az előtte álló alak nem moccant.

– Nem találod a kulcslyukat? – kérdezte Brinton, most már egy fokkal türelmetlenebbül.

Mivel az alak továbbra sem mozdult, Jim Brinton gyufát gyújtott és előrekémlelt... Aztán visszahőkölt.

– Az isten szerelmére, ki maga? – kiáltotta.