OLEÁNDER

Dan Crawford

 

 

A hidegháború nagy csinnadrattával beharangozott vége sok embernek meleget hozott. De akadtak olyanok is, akiket kint felejtettek a hidegben.

Jacob hét éven át szolgált határőrként minden előléptetés nélkül – aminek főleg az volt az oka, hogy az országhatár általa őrzött szakaszán nem történt semmi. Ha elsütötte olykor a puskáját, legfeljebb a vadállományt ritkította – de a pecsenyét rendszerint mások sütötték meg. Jacob jó katona volt, és tudta, hogy ez a kellemes semmittevés nem tarthat örökké.

Így nem lepődött meg igazán, amikor a parancsnoka magához hívatta, hogy közölje vele: az állam mostantól megpróbál nélküle boldogulni.

– Tudja, Jacob honvéd – magyarázta a testes hadnagy verejtékezve –, költségvetés is van a világon. Helyzet van, no. Ugye, megérti?

Jacob olvasott újságot, úgyhogy megértette. Az állam hajója nem úszta meg minden megrázkódtatás nélkül a vihart, s most igyekezett szabadulni a fölösleges súlyoktól. Jacob szögre akasztotta fegyverét, leadta az egyenruhát, és előkotorta polgári ruháinak készletét, amely közel sem illett rá annyira, mint hét évvel korábban. Búcsút intett Brúnónak, a leghájasabb és leglustább német juhászkutyának, akit a csíkos őrbódé valaha is látott, és gyalogszerrel nekivágott a fővárosnak.

Jacob országa kis ország volt, s egy arra tévedt parasztszekér segítségével két nap alatt felért a fővárosba.

Első útja Rose-hoz, egykori barátnőjéhez vezetett: jó lesz új parancsnoknak, aki megmondja, merre keressen munkát, hol üsse fel a sátrát és hogyan fogjon hozzá új életéhez a megváltozott országban.

Csakhogy Rose lakásában volt még egy férfi is, aki ráadásul igen otthonosan mozgott Rose lakásában.

– A vőlegényem, Josef Franks – mutatta be Rose Jacobnak. – Utazási ügynök. Azt mondja, most, hogy megnyitották a határokat, ebben biztosan lesz pénz.

Bizonyára több, mintáz én havi járadékomban, amit vagy megkapok, vagy nem – gondolta Jacob, azzal sok szerencsét kívánt Rose-nak, és elindult, hogy a magáét megtalálja.

A kezdet nem festett valami rózsásan. A haverok vagy a seregben voltak, vagy ugyanolyan pácban csücsültek, mint Jacob. A lakbérek versenyt futottak az árakkal; a csekélyke járadék hamar elfogyott. Új ruhákra egészen biztosan nem futotta belőle. Ahol csak munkáért kopogtatott, mindenhol azt kérdezték tőle, miután végigmérték az öltözetét: „Hány évig voltál a seregben, elvtárs?” És még jó volt, ha hozzátették, hogy „elvtárs”.

Nem javított a helyzeten az sem, hogy a hétévi határőrködés tökéletesen kiképezte Jacobot arra, hogyan kell ácsorogni vagy a falat támasztani. Ezt tette most is: a Központi Takarékpénztár falának vetette hátát, s azon tűnődött, honnan szerezhetne másik puskát, s hogy magára célozna vele vagy másokra, amikor valaki megszólította:

– Psszt! Hé, elvtárs!

Jacob fölnézett, s valamivel arrébb egy integető kezet látott meg az utcán. Sok vesztenivalóm igazán nincs, gondolta, s megindult az allé felé.

Tagbaszakadt, túlsúlyos fickó tornyosodott előtte hosszú fekete kabátban. Jacob hadnagya sem tartozott a törpék közé; de ez a pasas nála is araszokkal magasabb és szélesebb volt, ősz hajú, a szeme pedig a heveny kötőhártya-gyulladás állapotában leledzett.

– Olyan benyomást keltesz, elvtárs, mint akinek jól jönne némi segítség – kezdte a mondókáját.

– Nem titok – felelte Jacob, széttárva üres tenyerét.

– Nem titok, he-he – vigyorodott el a hústorony. – Na persze. A seregben voltál, ugye?

– Úgy látszik, ez sem különösebb titok – vont vállat Jacob. A hústorony szomorú ábrázatot öltve csóválta a fejét. Szóval védted a hazát éveken át – mondta –, és most a haza képtelen megjutalmazni érte. Ez nagyon szomorú! De biztos, hogy csak figyelmetlenségről van szó, és egy nap meglesz a jutalom. Csakhogy neked, elvtárs, addig is segítségre lesz szükséged.

– Ha jól sejtem, az elvtárs tudja, hogy hol vásárolható ilyen segítség – felelte Jacob kissé emelt hangon. Nem tetszett neki, ahogy a pasas egyfolytában bizalmasan kuncogott, mint aki élvezi a helyzetet.

– Tudom bizony, elvtárs – hangzott a válasz. – Méghozzá olyan nevetséges áron, hogy ha ingyen adnák, az is többe kerülne. Ismered a bankot?

– A Központi Takarékpénztárt? – nézett Jacob az épület felé.

– Azt, azt – felelte a hústorony, majd benyúlt hosszú kabátja zsebébe.

– Ezt tedd el szépen.

Jacob egy pillanatra attól félt, hogy revolverről van szó.

De a hústorony vastag, fehér ujjai között csak egy apró kulcs csillant meg.

– A bank... azazhogy a Takarékpénztár igazgatója meg én... nem vagyunk a legjobb viszonyban – mondta a kulcs gazdája. – Volt egy közös nőügyünk, ti, katonák megértitek az ilyesmit. Az volna a dolgod, hogy bemenj a bankba, és lebonyolíts helyettem egy üzletet. Bemutatod a kulcsot, és kinyitják neked az azonos számú széfet.

Jacob kikapta a pasas kezéből a kulcsot, és szemügyre vette a számát.

– Na és mit találok a széfben, elvtárs?

– Legfelül egy köteg rubelt. Ha akarod, zsebre teszed, ha akarod, ott hagyod.

Alapvetően otthagynám, gondolta Jacob, de sohase lehet tudni.

– És aztán?

– Alatta találsz egy réteg szortírozott márkát. Ha akarod, zsebre teszed, ha akarod, ott hagyod.

Ez már ígéretesebben hangzott.

– Aztán?

– Aztán egy réteg dollár következik. Ha akarod, zsebre teszed, ha akarod, ott hagyod, és ugyanezt teheted az alatta lévő réteggel, amely yenből áll.

Bárcsak nagyobb zsebeim volnának, gondolta Jacob; talán kölcsönkérhetném a pasas kabátját.

– Na, de...

– Ezalatt – folytatta a hústorony, közelebb hajolva Jacobhoz – aranyat fogsz találni, érmékben és rudakban, néhány ékszert meg pár darab csiszolatlan gyémántot.

– Oh! – nyögött fel Jacob.

– Oh! – ismételte a hústorony. – Természetesen ezekkel is azt csinálsz, amit akarsz: elrakod, vagy ott hagyod őket. Nos, mi a meglátásod, elvtárs?

– Az, hogy a szívem szakadna meg, ha visszakérnéd tőlem ezt a kulcsot – felelte Jacob.

– Tartsd csak meg, elvtárs! – nevetett a hústorony. – Nem olyan nagy jutalom ez, annyi évi szolgálat után. Én csak egy dolgot kérek cserébe.

– A hústorony itt tompított hangerején.

– A gyémántzacskó alatt találsz egy barna borítékot, ilyen kicsit, ni. Elfér egy levéltárcában. A borítékban egy noteszt találsz. Hozd ide nekem a borítékot, elvtárs, és a maradékkal azt csinálsz, amit akarsz.

– Egy noteszt? – ráncolta a homlokát Jacob.

– Emlék eltékozolt ifjúkorom éveiből – felelte a hústorony. – Az igazgatót enné a frász, hogy belekukucskálhasson, úgyhogy dugd zsebre, mielőtt kijössz. Mindjárt bezárnak, és sírnivaló lenne, ha eltennék holnapra a jól megérdemelt jutalmadat.

Jacob most már biztos volt benne, hogy semmi másról nem lehet szó, mint vagy tréfáról, vagy egy elmebeteg fantáziálásáról. De már régen eldöntötte magában, hogy semmi vesztenivalója nem lehet. így hát besétált a Központi Takarékpénztárba.

A bank igazgatója szúrós tekintettel mérte végig, ösztönösen érezve, hogy Jacob még soha életében nem takarított meg egy árva fillért sem. De a kulcshoz valóban tartozott egy doboz. Az igazgató bevitte a dobozt és Jacobot egy kis helyiségbe, majd rázárta az ajtót.

Jacob megnyalta a szája szélét, majd kinyitotta a dobozt. Minden úgy volt, ahogy az idegen mondta: gyémánt, dollár, arany és minden egyéb. Sőt, volt ott még néhány smaragd meg rubin is, ezeket a hústorony meg sem említette. Jacob először tömni kezdte a zsebeit. De aztán nagyot nyelt, és visszatette az egészet.

– Ha a doboz mostantól az enyém – tanakodott magában –, akkor minek pakolnám tele magam egyszerre az egésszel? Ha az egész csak trükk, és ez az utolsó alkalom, hogy megtöltsem a zsebeimet, akkor átgondoltabban kell eljárnom.

Így tehát csak a legszemrevalóbb ékszerek közül választott ki néhányat, s hozzájuk egy marék aranyérmét. Ha egy határőr ilyenekkel akar kereskedni, még majd ferde szemmel néznek rá, gondolta, úgyhogy vett magához annyi papírpénzt is, hogy ne kelljen szűkölködnie, amíg túlad a csecsebecsén.

Már-már bezárta a dobozt, amikor eszébe jutott, hogy még valaminek szállást kell találnia a zsebében, mielőtt távozik a helyiségből. Úgy kotorta félre a gyémántokkal teli zacskót, mintha üveggolyó lenne benne, és lám, a barna boríték csakugyan ott lapult. Kivette.

Ellenőrizte a tartalmát: valóban, egy gyűrött, kopott, barna fedelű notesz volt benne. Jacob vállat vont, és betuszkolta a noteszt a pénzkötegek közé.

Most be kellett volna zárnia a dobozt és hívnia kellett volna az igazgatót. De nem tette.

– Ez az ember többre tartja ezt az ócska noteszt, mint a gyémántot – gondolkozott hangosan. – Mi férhet el a lapjain, ami ennyire becses? Semmi, amivel hozzám hasonlók bármit is kezdhetnének, ez bizonyos.

Lehet, hogy valami maffiózó, vagy esetleg kém; igen, a külseje olyan. Akkor pedig nem érdemli meg, hogy megkapjon bármit is...

Kiérve a bankból, Jacob egyenesen a fasor felé vette útját. A hústorony hatalmasabbnak és gyanúsabbnak festett, mint valaha is.

– Nos, elvtárs? – kérdezte. – Jobban érzik magukat a zsebeid?

Jacob savanyú képet vágott.

– Jó tréfa volt, apuskám. Tessék, ezt találtam – mondta, és elővett három tízfillérest, teljes vagyonát a hústoronnyal való találkozás előtt.

– Mi-i? – képedt el a hústorony. – Ez minden? Szóval magával vitte a rohadék! Az a szemétláda!

– Finom barátai lehetnek – dünnyögte Jacob. Elővette a kulcsot, és olyan mozdulatot tett, mint aki legszívesebben behajítaná a kanálisba. – Bolondját járatták mind a kettőnkkel.

A hústorony egész közel lépett, és megfogta Jacob csuklóját.

– Az egyikünkkel biztosan, elvtárs – mondta, föl-alá járatva tekintetét Jacob ruháján. – Gyerünk, ennyi bánat megérdemli, hogy piába fojtsuk. Tudok egy klassz kocsmát itt a közelben.

– Kösz, de én nem – szabódott Jacob. – Nekem...

– Ragaszkodom hozzá – mondta a hústorony, benyúlva szabad kezével a zsebébe.

Jacob már nekifeszült a küzdelemnek, amely minden jel szerint ádáznak ígérkezett, amikor megszólalt egy síp. A hústorony felkiáltott, eleresztette Jacobot és futásnak eredt. Jacob a falhoz simulva figyelte a kilenc ballonkabátos tagot, akik elszáguldottak mellette, hogy üldözőbe vegyék a szökevényként meglepően gyors mozgású gorillát.

Amint elviharzottak, Jacob sarkon fordult, de nem jutott tovább, mért egy újabb langaléta állta útját, ezúttal őrnagyi rangjelzéssel a vállán.

– A barátja volt ez az alak? – kérdezte jeges tekintettel.

– Ugyan, elvtárs! – felelte Jacob, aki azonnal résen volt. – Meg akart hívni egy italra. Még a nevét sem tudom.

– Akkor ügyeljen rá, hogy eztán se tudja meg – rivallt rá a tiszt, és az emberei után eredt.

Jacob egész éjjel várta, hogy kopogjanak az ajtaján; de nem kopogtak. Reggel aztán elrejtette az aranyat meg az ékszert, és a pénzből új ruhát vett magának. Egész álló nap, és még éjjel is a Takarékpénztárt lestte. Másnap dél felé végül bement.

Az igazgató nem hívta a rendőrséget. A kulcs nem olvadt el, mint egy édes álom. És a dobozból nem hiányzott semmi.

A sok-sok nélkülözés meg a hétévi katonáskodás után Jacob igazán megérdemelt egy kis édes életet. És mert az egész várost hasonló kiéhezettség jellemezte, nem volt nehéz megtalálni a módját. Félredobta az új öltönyt – silánynak bizonyult egy ilyen tehetős aranyifjúhoz. Az új lakáshoz hamarosan kerültek új barátok is, akik Jacobhoz hasonlóan örömmel vetették magukat ebbe az élvezetbe, amit az új kormány és a megújuló főváros kínált. A határon töltött éveknek köszönhetően Jacob több nyelvet is beszélt, és örömmel tapasztalta, hogy barátai és barátnői, akik készségesen segítettek kiüríteni az általa vásárolt borospalackokat, szellemdús világfiként néznek rá.

A yen egy-kettőre elfogyott. Utána a dollár jött, majd a márka-készlet. Nem okozott gondot az arany, az ékszer és a drágakő sem. Akiről lerí a jólét, az nyugodtan dicsekedhet ilyen csecsebecsékkel anélkül, hogy zavarbaejtő kérdésektől kellene tartania – no meg az új barátok is készségesen segédkeztek egy-egy olyan üzletben, amilyennel Jacobnak eddig még nem kellett foglalkoznia.

A pénz, ha ilyen bőkezűen viselik gondját, gyorsan elpárolog. Jacob ezt, mivel sohasem volt sok neki, nem tudhatta. De aminthogy a törvény nem tudása sem mentesít senkit, úgy Jacob is egyszer csak azon kapta magát, hogy nincs egyebe néhány elegáns öltönynél, s az öltönyök zsebében néhány rubelnél. A barátokat pedig abban a pillanatban elnyelte a föld, amint kiürült az utolsó palack.

Jacob magányosan csücsült az egyre kisebb és kisebb lakásokban, és öltönyein a rubeleknél jóval hamarabb sikerült túladnia. Végül már csak egyeden szobája maradt, hozzá a legócskább öltönyök, a pénzből pedig egy árva kopejka sem. Csupán egyeden olyan tárgya maradt, amit a hústoronnyal való találkozásnak köszönhetett: egy stukker.

– Micsoda ökör vagyok – állapította meg Jacob a hepehupás matracon ülve. – Annyi pénzem volt, hogy két életre is elég lett volna. – A stukkerra nézett, és nevetett. – Volt, édesapám!

De mielőtt a halántékához nyomta volna a stukkert, úgy érezte, illenék hátrahagynia egy-kétsornyi feljegyzést néhai barátairól, figyelmeztetésül minden olyan katonának, aki a fővárosba keveredik és elönti a jólét. Arra nemigen gondolhatott, hogy papírt vásároljon – miből? –, így hát átkutatta a szobát, hátha talál egy megfelelő újságfecnit vagy egy darab tapétát.

Előbányászta a régi levéltárcát, de abban csak az igazolványa volt. Arra meg csak nem írhat! Még baj lehet belőle. A levéltárca mellett viszont talált egy agyongyűrött barna borítékot, benne a barna notesszal, melyre a hústorony úgy áhítozott.

– Nézzük csak, mi is van benne – mondta Jacob. Mintha lehetne bármi is, ami nekem mond valamit..

Jacob nem tévedett. A notesz kizárólag telefonszámokat tartalmazott, méghozzá több csoportban: mintegy negyven fölé a „Boglárka” nevet írták, majd másik húsz következett „Ciklámen” felirattal, további tíz a „Mimóza” címet viselte, míg egy újabb, „Oleánder” feliratú oldalon egyetlen szám állt.

– Ugye, megmondtam – sóhajtott Jacob, és egy üres oldalra lapozott. De itt megállt, részben, mert nem volt tolla, részben pedig, mert támadt egy ötlete. Zsebre dugta a noteszt, és rohant a háziúrhoz.

– Kérlek, elvtárs – kezdte, amikor az öregember megjelent az ajtóban. – Engedd meg, hogy használjam a telefont!

– Majd ha kifizetted a lakbért – mondta a háziúr mogorván. Jacob összetette a kezét. – Azt hiszem, ki tudnám fizetni, csak egyetlen egyszer hadd telefonálhassak!

– Fiam, fiam! – csóválta fejét az öregember, már hátat fordítva Jacobnak. – Hát nem tudod, hogy mindig akkor fut be utolsónak a ló, ha lakbért kéne fizetni?

– Hadd próbáljam meg! – esedezett Jacob.

A háziúr félreállt, és előreengedte Jacobot.

– Rendben van, én addig itt kint várok. De meg ne próbáld magadhoz szólítani a lámpát! A zálogházban ismerik az összes lámpámat, a régieket meg az újakat is.

Jacob nem is figyelt az öregre, hanem gyorsan feltárcsázta a legelső telefonszámot. Egy csengés, aztán még egy.

– Honnan kapta meg ezt a számot? – kérdezte egy hang a vonal másik végén. – Ki maga?

– Boglárka – suttogta Jacob.

Mély sóhaj, majd két kattanás következett. Új hang jelentkezett:

– Boglárka? Mit akar?

– Soha nem jön rosszul egy kis stex – felelte Jacob nyeglén.

– Hol van most?

Jacob bediktálta a címet. Az ismeretlen valaki lerakta a kagylót.

– Szóval? – érdeklődött a háziúr, amint Jacob kilépett a szobából. – Mikor kapom meg a pénzemet?

– Nem tudom – felelte Jacob. – Lehet, hogy hamarosan. Lement az utcára. Kis idő múlva hosszú fekete autó fékezett a ház előtt, majd résnyire kinyílt sötét ablakainak egyike.

– Boglárka? – kérdezte egy hang.

– Itt van a stex? – kérdezett vissza Jacob.

A résnél egy kéz jelent meg, akkora köteg pénzzel, amely elegendőnek látszott Jacob kétévi lakbérére is. De Jacob csak annyit kérdezett:

– Rubel?!

A kéz eltűnt, majd újra megjelent, és nyugatnémet márkát nyújtott ki reszketve az ablakon. Jacob jobbnak látta, ha nem él vissza a szerencséjével, elvette a pénzt, és a kocsi elhajtott.

Jacob kifizette a lakbért, és még aznap elköltözött. Akinek ilyen forrásai vannak, gondolta, ahhoz valami jobb lakcím illik.

Most már jobban megválogatta a barátait, de a főváros változatlanul vonzó színhelynek bizonyult a könnyelmű életre. Jacob sorra kipróbálta a notesz számait, egyszerre mindig csak egyet. Gyorsan rájött, hogy lényeges különbségek vannak közöttük. A „Boglárka”-számok szép kis summát hoztak a házhoz, de a „Ciklámen”-számok még többet, a „Mimóza”-számok pedig annál is többet. Ám az édes élethez nemcsak pénz kellett, még egy olyan városban sem, amely beadta a derekát a kapitalizmusnak.

Elfogyott minden jegy két héttel a focirangadó előtt? Segítettek a „Boglárka”-számok. Új telefonvonal kellett Jacobnak? Boglárka kegyelemért könyörgött, a „Ciklámen” számok valamelyike viszont készségesen intézkedett. Pezsgőhiány ütötte fel a fejét, és az összes jó évjárat a kormányhivatalnokoknak jutott? Ciklámen vagy Mimóza volta megoldás. Jacob valamelyik barátja túl sok pezsgőt ivott, és nagyon különös, de még inkább áruló dolgokat kezdett mesélni a miniszterelnökről? Jellegzetesen Mimózának való ügy. Ha viszont nyugati újságírók látogattak a fővárosba, akkor Ciklámen volt az illetékes.

Jacob egy öreg dohányzacskóban tartotta a noteszt, és sohasem avatta be barátait bűvészmutatványainak titkába. Csak ülök és pöfékelek – mondta volna, ha megkérdezik –, és megjön a megoldás magától.

Lehetett szó bármilyen problémáról – Boglárka, Ciklámen vagy Mimóza megbirkózott vele. Jacob egyszer sem kényszerült rá, hogy az utolsó számot feltárcsázza, még akkor sem, amikor éppen soron lévő szerelme, a miniszterelnök-helyettes lánya egy napon a miniszterelnök lányává lépett elő. (Volt egy kis gikszer ugyan a szavazatok összeszámolásánál, de az eredményt nem lehetett megmásítani, mert a Nyugat újságírókat küldött a helyszínre.) Lulu (igazában Lujzának hívták, de ez nevetségesen ósdi névnek bizonyult egy lüktető főváros aranyleánya számára) azt az utasítást kapta apucikájától, hogy a kormány jó hírnevét megőrizendő mostantól kerülnie kell a feslett aranyifjak társaságát. Lulu hiányzott néhány partiról, Jacobnak pedig Lulu hiányzott. Ekkor feltárcsázott egy „Mimóza”– számot, és Lulu hamarosan megint ott volt a régi barátok között.

Ez volt azonban az a nyílvessző, amellyel túllőtt a célon. Ha csak csekélyke politikai érzékkel is rendelkezett volna, észre kellett volna vennie: egy miniszterelnök családja messze kívül esik egy ex-határőr hatáskörén, még akkor is, ha egy ilyen kisokos notesz birtokosa az illető. Csakhogy Jacob sohasem törte a fejét kis országa politikáján. Tudta, hogy egyesek ezzel keresik a kenyerüket, de az volt a véleménye, hogy a dolog a a kívánatosnál sokkal jobban emlékeztet a munkára.

Egy szép este, éppen a parti kezdetének pillanatában, de még Lulu érkezése előtt, négy tucat egyenruhás rontott be a szállodába, személyzetet és vendégeket egyaránt félrelökve.

– Hol van Mimóza? – ordítozták. – Mimózáért jöttünk! Senki nem tudta, miféle mimózát keresnek – kivéve Jacobot persze. Ő viszont bölcsebbnek látta, ha hallgat, úgyhogy az egész vendégsereget letartóztatták. Jacob és még két másik nem tudott magyarázatot adni arra, honnan van annyi pénze. Hazaárulással vádolták és halálra ítélték őket. Jacob minderről utólag értesült, mivelhogy elfelejtették kihozni a cellájából, amíg a per folyt. Kitartóan faggatták „Mimózá”-ról, de ő csak annyit mondott: „Mimóza? Az valami keleti növény. Nem vagyok botanikus.”

A kormány nem tudta eldönteni, melyikük lehet Mimóza, s végül úgy döntöttek, hogy egyikük sem. De meg kellett halniuk, már csak azért is, hogy Mimózának megmutassák: nem babra megy a játék.

A kivégzés előtti estén megkérdezték Jacobtól, van-e valamilyen utolsó kívánsága.

– Nos hát... szívesen pipáznék egy utolsót a saját dohányomból, a saját dohányzacskómból – felelte. – Egyedül, esetleg az őrszobán, hogy úgy érezhessem, mintha otthon volnék, a saját szobámban.

Az őr a homlokát ráncolta.

– Nem engedhetem meg – mondta. Tudhatnád, hogy árt az egészségnek.

– Ez az utolsó kívánságom – makacskodott Jacob.

Az őr így elküldött valakit Jacob házába a dohányért. Stukkert ne is keress idebenn, az ablakon pedig rács van, mondta, bezárva Jacobot az őrszobába.

– Az ajtó elé pedig őröket állítottam.

– Nem akarok megszökni – felelte Jacob. Azzal az őr távozott.

Jacob elővette a pipáját, de sokáig várt, mielőtt kinyitotta a zacskót is. Biztosan átkutatták a házát; és az őr biztosan megnézte, nincs-e fegyver a dohányzacskóban. Ha más nem marad, hát legfeljebb pipázik egyet.

Kinyitotta a zacskót: az átható illatú dohánylevelek között ott lapult a barna notesz. Jacob reszkető kézzel nyúlt az őr telefonkészüléke felé, és feltárcsázta a legutolsó számot. Egy csengés, majd kettő...

– Ki az?

– O-oleánder – mondta Jacob.

– Bajban van?

– Ó, de még mennyire.

– Rendben. – A titokzatos ismeretien már le is rakta a kagylót.

Jacob újratárcsázta a számot. A telefon csöngött, csöngött, de nem vette fel senki. Végül visszaült, és rágyújtott a pipára. Nem ízlett neki különösebben.

– Nagy marhaság volt, elvtárs, amit csináltál – mondta az őr később, amikor visszakísérte Jacobot a cellájába. – Hallottuk, hogy mit telefonáltál.

– Mindig is nagy marha voltam – vonta meg a vállát Jacob. – Miért pont most változtam volna meg?

Megpróbált aludni, de a tudat, hogy hajnalban kivégzik, valahogy nyugtalanította. Nem volt órája, mint ahogyan a cellának sem ablaka – nem is sejtette, mennyi ideje lehet még hátra. Felkelt az ágyról, és járkálni kezdett a szűk cellában. Korgott a gyomra.

– Inkább egy utolsó vacsorát kértem volna – mormogta. – Több örömöm lett volna benne.

Járkált körbe-körbe, és az éhsége nőttön-nőtt.

– Most lehet a reggeli ideje – gondolta. – Legalábbis azoknak, akik még egy egész napnak néznek elébe.

Öklével dörömbölni kezdett a cella ajtaján.

– Hé, elvtárs! – üvöltötte. – Hány óra van? Éhen akartok dögleszteni, csak hogy ne kelljen költeni a kivégzőosztagra?

Nem jött válasz. Jacob várt, újra dörömbölt, és járkált tovább körbe. Valahányszor elment a cellaajtó előtt, rávert, csak hogy csináljon valamit.

A keze sajgott, a lába pedig annyira elfáradt, hogy úgy érezte, talán jobb volna leheverednie, amikor fojtott kiáltást hallott:

– Gyere, testvér!

Valaki kívülről a cellaajtó zárján matatott. Jacob odafordult, és kattanást hallott. Mély levegőt vett, és felkészült a halálra.

Ehelyett azt kellett tapasztalnia, hogy valaki átöleli.

– Szabad vagy, testvér! – kiáltotta egy ember, akit Jacob még életében nem látott. – Szabad vagy, akár az összes többi politikai fogoly!

– Politikai... – csodálkozott Jacob, de az ismeretlen izgalmában meg sem hallotta.

– A miniszterelnök elmenekült az országból, és vele az egész kormánya is. A múlt éjjel valaki dossziék tucatjait küldte szét az összes létező újságírónak, de olyan anyagokkal, hogy alig maradt bárki is a sintértől felfelé, aki ne lenne bemártva egyik vagy másik botrányba.

Jacob fejében fény gyúlt.

– Oleánder! – rebegte.

A férfi meghallotta.

– Mit mondtál, testvér?

– Ö-ö-ö...én...hogy Lulu... Igen! Hogy Lulu is elment?

– Ki az a Lulu, testvér?

– A miniszterelnök lánya – felelte Jacob.

A férfi hátrahőkölt.

– Te ismerted őt, testvér?

– Ó...igen – felelte Jacob azon töprengve, vajon mi most a legjobb válasz –, ez az egyik ok, amiért itt vagyok.

Az apró emberke a cellaajtó felé fordult.

– Hé, testvérek! – kiáltotta. – Itt van, akit keresünk!

Jacob celláját pillanatok alatt egész tömeg lepte el, és a hőst vállról vállra adták tovább, alaposan megnyomorgatva amúgy is elgyötört csontjait. Igen, ő az, akit kerestek! Megrendülten értesültek róla, hogy Jacob halálra volt ítélve. Estére már miniszterelnöknek szólították. Lulu, aki átadta a tömegnek apja kulcsait és megmutatta azt is, hogy melyik nyitja a borospincét, testestül-lelkestül támogatta megmenekült szerelmét.

A dohányzacskót meg a noteszt Jacob sohasem látta viszont. Alighanem felkapta őket valaki a tömegből a nagy kavarodásban. De nem hitte, hogy valaha is hasznukat vehetné még az életben. Arra sem jutott ideje, hogy felemelje a telefonkagylót, úgy szorongatták az újságírók a mikrofonjaikkal.

– És mi lesz az első intézkedése államfőként, miniszterelnök úr? – kérdezte az egyikük.

Jacob elgondolkozott.

– Törvényt hozok, hogy a leszerelt határőrök tisztességes járadékot kapjanak – mondta végül. Jobb nem kísérteni a sorsot, gondolta magában.