ÖTÖDIK FEJEZET

A szerző sajátságos haditervvel megakadályozza a támadást.
Magas címmel és ranggal tüntetik ki. Blefuscu nagykövete békét kér

Lilliput szárazföldi tartomány. Blefuscu északkeleti fekvésű sziget - a két országot nyolcezer láb széles csatorna választja el egymástól. Blefuscut nem láttam még. A part arra néző oldalán nem akartam megjelenni, nehogy a blefuscui hadihajókról észrevegyenek, s eddig még, tudomásom szerint, nem hallottak rólam. A háborús időre való tekintettel a két ország között megszakadt az érintkezés: őfelsége blokádot terjesztett ki a hajókra is, halálbüntetés terhe alatt.

Közöltem őfelségével tervemet, mellyel az ellenséges hadihajókat elfoghatjuk. Vitorlásaink értesítése szerint a blefuscui hadihajóraj a kikötőben horgonyzik, várva a kedvező szelet, hogy rajtunk üssenek. Egy tapasztalt tengerésztisztet megkérdeztem, milyen mély a csatorna, tudván, hogy többször megmérték. Közepén, mondotta, hetven glumgluff a mélység ár idején, európai mértékre átszámítva ez hat lábat jelent.

Átsétáltam az északkeleti partra, lehasaltam egy domb mögé, kivettem messzelátómat, és vizsgálni kezdtem a horgonyzó hajóhadat. Mintegy ötven hadihajó lehetett és sok szállítóhajó. Azután hazamentem, és parancsot adtam (rendelkezésre kaptam jogot), hogy készítsenek sok erős hajókötelet és vasrudakat is. A hajókötél olyan vastag volt, mint a mi csomagolómadzagunk, a rudak hossza és nagysága, mint egy-egy kötőtű. Három-három kötelet összesodortam, hogy erősebb legyen, a rudakat is hármasával összeerősítettem, végükön kampóba hajlítottam. Ötven horgot ugyanannyi kötélre erősítettem, aztán mentem az északkeleti partra.

Ott levetettem a kabátot, cipőt, harisnyát; bőrnadrágomban bementem a vízbe, fél órával az ár előtt. Sietve tocsogtam, míg lehetett, majd úszni kezdtem, harminc méter után földet értem megint. Fél óra alatt értem el a hajóhadat. Az ellenség úgy megrémült, mikor meglátott, hogy egyszerűen kiugráltak a hajókból, partra úsztak, ahol legalább harmincezer lélek szorongott. Ekkor fogtam a horgokat, a kampókat egyenként, egymás után beleakasztottam a hajók elejébe, végül a kötelek végét összekötöttem. Míg ezzel foglalatoskodtam, a partról sok ezer nyilat lövöldöztek felém, sok nyíl arcomat és kezemet érte, s a kellemetlen csípések igen zavartak munkámban. Legjobban persze szemem világát féltettem, okvetlenül el is vesztettem volna, ha jó előre nem gondoskodom védelemről. Már említettem, hogy titkos nadrágzsebemben szemüveget tartogattam, mely elkerülte megmotozóim figyelmét. Ezt most elővettem, jó szorosan orromra erősítettem. Így felfegyverkezve frissen ment a munka, a nyilak sűrűn pattantak vissza szemüvegemről - hatástalanul. Végre minden kampót megerősítettem. Most, kezembe fogva a csomót, húzni kezdtem, de a hajók nem mozdultak, le lévén kötve mindegyik horgonnyal. Így hát eleresztettem a kötelet, a kampókat rajtahagytam a hajókon. Most kést szedtem elő, s bátran nekimentem a horgonyköteleknek – nyilak százai zuhogtak arcomra, kezemre –, de nem engedtem, míg mind el nem vágtam. Akkor újra megragadtam az összecsomózott kötélvégeket, s a legnagyobb könnyűséggel rántottam magam után ötven darab nagy hadihajót.

Blefuscu népe, eleinte sejtelme sem lévén, mit akarhatok: megzavarva és álmélkodva nyüzsgött a parton. Csak nézték, hogy metszem át a horgonyokat, akkor kaptak csak észbe, mikor az egész hajóraj szép rendben megindult és jött utánam, és akkor a kétségbeesés és fájdalom ordítása, mint egy torokból, úgy jajongott fel az égre. Soha nem hallottam ilyen gyászkiáltást.

Mikor túl voltam minden veszélyen, megálltam néhány percre, hogy kirángassam az arcomba és kezeimbe ragadt nyilakat; azután bekentem magam ugyanazzal a balzsammal, amiről már beszéltem egyszer. Azután levettem az okulárét, és vártam vagy egy órát, hogy az ár apadjon. Épségben jutottam Lilliput partjára, terhemet vontatva húztam magam után.

A császár egész udvarával ott állt a parton, a nagy haditény kivitelét szemlélve. Csak a nagy félkörben úszó hajósort láthatták, én magam nyakig vízbe lévén merülve. Meg is ijedtek, mikor a csatorna közepén elvesztve szem elől, azt kellett hinniük, hogy megfulladtam, és hogy a közeledő hajórajt az ellenség vezeti támadásra. Csakhamar nagy öröm váltotta fel a félelmet: mikor elég közel voltam a parthoz, felemeltem kezemet, melyre a kötélcsomót erősítettem volt, és hangosan így kiáltottam: “Sokáig éljen Lilliput dicső császára!” Az uralkodó öröme határtalan volt: azon a helyen, ahol partra szálltam, elém jött, s nyomban nardacnak nevezett ki, ami a legnagyobb cím és rang Lilliputban.

Őfelsége később azt kívánta, hogy az összes ellenséges hajót vontassam be az ő kikötőjükbe. És íme, az uralkodók határtalan becsvágya: nem kisebb tervet dolgozott ki magában, mint hogy egész Blefuscut országához csatolja, s alkirályt nevez ki élére, népét leigázza, s kényszeríti, hogy a tojást a vékonyabb felén törje fel, és ezzel elérje, hogy ő legyen a világ egyetlen ura. De én igyekeztem rávenni, mondjon le erről a szándékáról: a méltányosság és nagylelkűség számos érvével tiltakoztam az ellen, “hogy eszköz legyek, mellyel egy szabad és derék népet rabszolgává tesznek” – s e kérdés a tanács elé kerülvén, a kormány bölcsebb fele osztotta véleményemet.

Sajnos, ez a nyílt és bátor fellépés ellentétben állott őfelsége politikai nézeteivel, becsvágyával, és soha többé nem tudott nekem megbocsátani. Később hallottam, hogy a minisztertanácsban – igen finoman és diszkréten bár – beszélt erről a dologról, s a bölcsebb államférfiak hallgatással jelezték, hogy az én álláspontomon vannak, mások viszont, titkos ellenségeim, nem rejthettek el néhány megjegyzést, burkolt célzással támadva személyemet. E perctől kezdve megindult az áskálódás ellenem, kevesebb mint két hónap alatt nyíltan kitört, s csaknem teljes bukásommal végződött. Ilyen csekély súlya van a legnagyobb szolgálatoknak is, ha a mérleg másik oldalára császári szenvedélyeknek való ellenszegülés nehezül.

Ez események után mintegy három héttel ünnepélyes követség érkezett Blefuscuból, békekötésért esedezve. A békét csakhamar meg is kötötték, Lilliputra nézve igen előnyös feltételekkel. A részletekkel nem untatom az olvasót. Hat nagykövet jött, mintegy ötszáz emberből álló kísérettel, igen ünnepélyes és nagyszerű bevonulást tartottak, amilyen királyukhoz és ügyükhöz méltó volt. Az udvarnál kiérdemelt, legalábbis látszólagos tekintélyemmel a követeknek igen szép szolgálatokat tettem. Arról is értesültek, nem hivatalos formában, hogy barátságos indulattal védtem ügyüket, távozásuk előtt éppen ezért ünnepélyes látogatást tettek nálam. Bókokkal kezdték, hogy mennyire méltányolják nagylelkűségem, királyuk nevében meghívtak országukba, s kérték, adnám jelét csodálatos erőmnek, amelyről annyit hallottak. Eleget tettem kérésüknek, de a részletekkel nem akarom untatni az olvasót.

Mikor legnagyobb álmélkodásukra és megelégedésükre befejeztem mutatványomat, abbeli óhajomnak adtam kifejezést, adják át legalázatosabb hódolatomat uralkodójuknak, s közöljék vele, hogy mielőtt visszatérnék hazámba, királyi színe elé járulok. Mikor legközelebb Lilliput császárával beszéltem, meg is kértem őt, adjon engedélyt, hogy Blefuscu fejedelmét meglátogassam; ő ezt kegyesen jóváhagyta, de igen hideg modorban, aminek okát nem foghattam fel. Később súgta meg nekem valaki, hogy Flimnap és Bolgolam a nagykövetekkel való tárgyalásomat a hűtlenség jelének tüntette fel – képzelhető, hogy fájt ez, minden effajta gondolat távol állott tőlem. Akkor először kezdtem megérteni homályosan, mit jelent ez a szó: udvar, és mit ez: miniszter.

Meg kell még jegyeznem, hogy a nagykövetek tolmács segítségével beszéltek hozzám, a két ország nyelve éppen úgy különbözik, mint ahogy két európai országé szokott. Mindkét nemzet igen büszke nyelvének szépségére, régiségére és erejére, a szomszéd ország nyelvét ellenben megvetik. A mi császárunk tehát, amaz előnyökre támaszkodva, melyeket neki az ellenséges hajóraj meghódítása biztosított, arra kényszerítette Blefuscut, hogy üzleti ügyeiket lilliputi nyelven bonyolítsák le. Az is igaz, hogy a kereskedők és a matrózok, szóval a partlakók, mindkét nyelvet beszélik. Ennek oka a két nemzet közt fennálló nagy kereskedelmi forgalomban kereshető, abban, hogy a száműzöttek átmentek a szomszéd országba – hogy a rang- és pénzarisztokrácia ifjai szívesen rándultak át a csatornán, új embereket, új erkölcsöket megismerni. Az említett kölcsönös nyelvismeretekről néhány héttel később győződtem meg, mikor Blefuscu császárát meglátogattam. Ez a látogatás az ellenségeim áskálódása okozta bánatom közepett, gyönyörűséges emlékemmé vált, amiről megfelelő helyen még beszélni fogok.