MÁSODIK FEJEZET

Lilliput császára a főnemesség kíséretében meglátogatja a szerzőt.
A császár személye és öltözéke. Tudósokat megbíznak, hogy a szerzőt
tanítsák meg a nép nyelvén szólni. Szelíd modorával megkedvelteti magát,
zsebeit kikutatják, kardját és pisztolyát elveszik

Mihelyt talpra állhattam, első dolgom volt körülnézni. Be kell vallanom, soha ilyen kellemes látványban nem volt részem. A vidék nagy kertnek tűnt. Amint egy pillantással áttekinthettem, a négyzet alakú, negyven láb szélességű földek mindmegannyi virágágy. A legmagasabb fa, ahogy kivehettem, hét lábat ért el. Bal kéz felől a torony olyan volt, mint egy színházi díszlet.

A császár leszállt a toronyból, és most lóháton közeledett, amit csaknem drágán fizetett meg. Az állat megriadt a szokatlan látványtól, hogy egy hegy járkálni és mozogni kezd, megtorpant, és hátsó lábaira emelkedett. De a császár, aki nagyszerű lovas, nyergében maradt, míg testőrei odafutottak, megragadták a kantárt, és őfelsége leszállt a nyeregből. Ezután nagy álmélkodással vizsgált meg tetőtől talpig, vigyázva, hogy láncom körzetébe ne lépjen. Parancsot adott szakácsainak és a csaposoknak, gondoskodjanak ételről és italról; kerekes targoncákon hoztak mindent közelembe, míg elérhettem. Kezembe vettem a targoncákat, és úgy ürítém ki tartalmukat - húsz ételes volt és tíz italos -, az ételekkel néhány harapásra végeztem, az italokat, melyek agyagedényben illatoztak, összeöntöttem, és egyszerre ittam ki. A császárné és a kis hercegek, mindkét nembeliek, székeken üldögéltek körben, csekély távolságban. Mikor a ló megbokrosodott, egy pillanatra felugrottak, és odafutottak urukhoz. A császár magas, vállas férfi; körömnyivel nagyobb egész udvaránál, már ez tiszteletet kell hogy gerjesszen a szemlélőben. Vonásai erősek, férfiasak, ívelt orr, duzzadt ajak; arcbőre olajbarna, tartása egyenes. Alakja és testrészei arányosak, mozdulatai előkelőek és méltóságosak. Akkor, mikor én láttam, túl volt már első tavaszán - huszonnyolc évet élt volt; hetet dicsőségteljes uralkodásban. Hogy jobban láthassam, oldalamra feküdtem, úgy, hogy arcom szembekerült az övével - mintegy háromméternyire állt tőlem -, azóta persze sokszor tartottam kezemben őfelségét, és így leírásom megbízható. Ruhája egyszerű és tiszta, az európai és ázsiai divatok sajátos keveréke. Fején könnyű aranysisakot hordott, melyet drágakövek és egy nagy tollforgó díszített. Kardját kezében tartotta, mintegy védekezve az esetre, ha mégis eltépném a láncomat. Csaknem három hüvelyk hosszú kard volt, hüvelye és markolata gyémánttal tűzdelt arany. Hangja éles, metsző - de tiszta és tagolt -, tisztán kivehettem egyes szavait állva is.

A hölgyek és az udvaroncok pompázatos ruhákban tündököltek; az a hely, ahol összegyülekeztek, oly tarkának és színesnek tűnt, mint holmi női szoknya, arany- és ezüsthímzésekben dús, amit a földön szétteregettek.

A császári felség több ízben megszólított, és én feleltem - de természetesen nem értettük egymást. Papok és törvénytudók is voltak ott, ezek is elővettek, és én mindazon nyelven beszéltem hozzájuk, amin csak gügyögni tudtam - hollandul, latinul, spanyolul, olaszul -, hiába. Két óra múlva az udvar visszavonult.

Engem erős őrség fedezetére bíztak, mert a csőcselék ordítozva és szemtelen kíváncsisággal tolakodott felém; voltak pimaszok köztük, akik nyilakkal lövöldöztek rám, amint házam kapujában ültem; egyik csaknem bal szememet találta. De a parancsnok ezek közül hatot elfogatott, és a legmegfelelőbb büntetésnek találta, ha egyszerűen kezemhez szolgáltatja a hencegőket - a katonák azonnal végre is hajtották a parancsot. Dárdahegyekkel belökdösték a hat legényt a körbe, melynek területén elérhettem őket. Jobb kezemmel összefogdostam mind a hatot, ötöt betettem a zsebembe, a hatodikat magam elé tartottam, és úgy tettem, mintha elevenen meg akarnám enni. A szegény kis ember borzalmasan üvöltött - még a parancsnok és a tisztek is zavarba jöttek, látván, hogy előszedem zsebkésemet -, de csakhamar megnyugtattam őket. Szelíden néztem szét, késemmel elvágtam a vékony madzagokat, melyekkel megkötözték, gyengéden letettem a földre, és a kis ember elfutott. Így bántam a többi öttel is, egyenként szedtem ki szegénykéket a zsebemből, és észrevettem, hogy a katonák és a nép el voltak ragadtatva irgalmasságom jeleitől.

Ez az eset nagyon előnyös benyomást tett.

Estefelé némi nehézségek árán behúzódtam hajlékomba, és lefeküdtem a földre. Tizennégy napig földön háltam; ez idő folyamán, a császár parancsára, fekvőhelyet készítettek nekem. Hatszáz ágyat hoztak szekéren, százötvenet hosszában helyeztek el, négyesével összekötve - ez volt a derékalj -, ugyanilyen módon paplant, vánkost és lepedőt is kaptam, mindez elég tűrhető fekhely volt olyan ember számára, ki, mint én, nélkülözésekhez edzette magát.

Abban a percben, amint megérkezésem híre a császárságban elterjedt, a gazdagok, kíváncsiak és léhűtők egész hadserege zarándokolt a fővárosba, hogy megtekintsen. Sok falu egészen kiürült, kezdték elhanyagolni a gazdaságot és földművelést, míg aztán a császári felség néhány kemény rendelettel és proklamációval helyre nem állította a rendet. Elrendelte, hogy mindazok, akik már megtekintettek, térjenek azonnal haza, és udvari engedély nélkül ötvenméternyire ne közeledjenek többé házamhoz.

Ez intézkedéssel az udvari titkárok szép mellékkeresetre tettek szert.

Közben őfelsége több tanácsülést hívott egybe, megbeszélni, mitévők legyenek velem. Később egy jó barátom, magas állású udvari hivatalnok elbeszélte nekem, hogy az udvart alaposan zavarba hozta ez a nehéz eset. Féltek, hogy kiszabadítom magam, attól is tartottak, hogy élelmezésem túl sokba kerül, és általános ínséget idéz elő. Egyszer-kétszer szóba is jött, hogy éhen kellene veszejteni engem, vagy mérgezett nyilakkal megsebesíteni arcom és kezem, ami hamar végezne velem, de aztán meggondolták, hogy ekkora hulla bűze döghalált okozhatna az egész országban.

A tanácskozások folyamán a csapattisztek, akik a tanácsterem ajtajánál álltak, bebocsáttatást kértek, és beszámoltak már említett magatartásomról, ahogy a hat bűnössel bántam. Ez az elbeszélés oly kedvezően hangolta irányomba őfelségét, hogy azonnal császári rendeletet küldött szét, mely szerint mindama falvak, melyek kilencszáz méternyi kerületben környezik a fővárost, reggelenként hat ökröt, negyven juhot és más élelmiszereket tartoznak szolgáltatni eltartásomhoz, ehhez megfelelő mennyiségű kenyér, bor és egyéb ital jár. Őfelsége e termékeket utalványokkal fizette, melyeket a kincstár terhére íratott - ez a fejedelem ugyanis főleg uradalmainak jövedelméből tartja fenn udvarát -, adót csak nagyon ritkán, rendkívüli esetekben vet ki a népre. Szolgálattételre hatszáz embert osztottak mellém. Ezek megfelelő zsoldot kaptak, és kényelmes sátrat rendezhettek be hajlékom ajtaja mellett. Nemkülönben háromszáz szabót is megbíztak, hogy tisztességes ruhát szabjanak számomra, az ország divatja szerint valót. A császár hat legkitűnőbb tanárát pedig kirendelték, hogy az ország nyelvére oktassanak. Még arra is volt gondjuk, hogy a császár és a főemberek lovai gyakran előttem gyakorlatozzanak, s ezzel hozzászokjanak jelenlétemhez. Mindezeket a rendeleteket pontosan végrehajtották.

Három hét alatt szép előmenetelt tanúsítottam a nyelvtanulásban, őfelsége ez idő alatt gyakran megtisztelt látogatásával, és nagy érdeklődéssel figyelte a tanítást. Nemsokára beszélgetni is kezdtünk valahogy. Az első szavak, amiket megtanultam, abbeli vágyamat fejezték ki, hogy őfelsége adja vissza kegyesen szabadságomat. Ezt naponta, térden állva megismételtem előtte. Válasza, ahogy kivehettem, annyiból állott, hogy ez idő kérdése, hogy tanácsosaival kell beszélnie erről, és előbb lomos kelmin pesso desmar lon emposo - vagyis hogy előbb esküt kell tennem az ország törvényeire. Ezt az időt viszont nyugodtan kivárhatom; ők barátságosan bánnak velem, és javamat akarják. S hogy tanácsolja, “nyugodt és türelmes modorommal szerezzem meg az ő és alattvalói megbecsülését”. Ama kívánságát fejezte ki: ne vegyem rossz néven, ha néhány derék tisztjét megbízza, kutassák ki zsebeimet, mert nyilván fegyvereket hordok magamnál, amik, feltéve, hogy arányban állnak csodaszerű termetemmel, veszedelmes jószágok lehetnek. Én feleltem: “Felséged nyugodjék meg, és legyen kívánsága szerint, hajlandó vagyok kifordítani zsebeimet jelenlétében.” Ezt félig szavakban, félig jelekben adtam tudtára. De ő azt felelte: “Az ország törvényei szerint e kutatást két tiszt kell hogy végezze, hogy érzése szerint ez az én beleegyezésem nélkül nem történhetik meg, s hogy becsületességemben és jóságomban annyira megbízik, miszerint nyugodtan kezeimre bízza két ember életét, és bármit koboznának el tőlem, minden tárgyat visszakapok abban a percben, mikor el óhajtom hagyni országukat, vagy kifizetik azt az összeget, melyet a tárgyak értékéül megállapítok. ”

Én tehát tenyeremre emeltem a két tisztet, először zubbonyom zsebébe, aztán a többi zsebbe süllyesztettem őket, csak nadrágom két kis rekeszét meg egy titkos zsebet hagytam ki; ezekben apró, csak nekem szükséges tárgyak voltak, melyek őket nem érdekelhették. Egyik ilyen rekeszben ezüstórám volt, a másikban néhány arany, erszénybe kötve. A két tiszt tintát, tollat és papírt szedett elő; rendes leltárt vettek fel, később megkértek, üljek le velük, hogy őfelségének felolvashassák. Ezt a leltárt később lefordítottam magamnak, úgyhogy a következőkben szóról szóra adhatom:

LELTÁR

A Nagy Emberhegy (így fordítottam a Quinbus Flestrin szavakat) jobb kabátzsebében tüzetes kutatás után csak egy darab durva szövetet találtunk, őfelsége állami tanácstermébe elég volna szőnyegnek. A bal oldali zsebben nagy ezüstdobozt találtunk fedéllel, mely szintén ezüstből való, ezt a fedelet nem tudtuk felemelni. Kívánságunkra az Emberhegy kinyitotta, s egyikünk belépve, térdig süllyedt valami porba, mely arcunkba csapott, mire mind a ketten többször egymás után kénytelenek voltunk tüsszenteni. A jobb oldali mellényzsebben egy köteg, három ember nagyságú, csodálatos fehér és vékony lemezt találtunk, a lemezeken fekete figurák; alázatos véleményünk szerint ez valami írás lehet, melynek egy-egy betűje fél tenyér nagyságú. A bal oldali mellényzsebben valami szerkezet volt, ennek oldalából húsz hosszú rúd áll ki, hasonló ahhoz a kerítéshez, mely felséged udvarát környezi; szerény nézetünk szerint az Emberhegy ezzel fésüli a haját, biztosak nem vagyunk ebben, mert kérdésekkel ritkán zavartuk az Emberhegyet, tekintve, hogy igen nehezen érti meg szavainkat. Abban a nagy zsebben, mely középruhájának (így fordítottam a ranfu-la szavakat, mellyel nadrágomat jelezték) jobb oldalán van, ember nagyságú üres vaspillért találtunk, ez egy nagyobb darab szálfához van erősítve, a pillér két oldalán erős vasdarabok, sajátságos alakzatokba vésve, melyeknek jelentőségét nem ismertük fel. A bal oldali zsebben ugyanilyen szerkezet. A jobb oldali kisebb zsebben több kerek, lapos tárgy fehér és veres fémből, különböző nagyságban, a fehérek közt olyan nehezek is voltak, hogy ketten se tudtuk felemelni. A bal zsebben két szabálytalanul metszett pillér: a zseb szélén állva nem tudtuk elérni végüket. Ezek egyike egy darabból látszik lenni, burokkal ellátva, a másiknak felső végén kerek, fehér tárgy, két fej nagyságban. Mindkettőben hatalmas acéllemezek; ezeket, felszólításunkra az Emberhegy megmutatta, mert feltettük, hogy veszélyes gépezetek. Kivette tokjaikból, és elmondta, hogy az ő országukban az egyikkel szakállt borotválnak, a másikkal ételt aprítanak. Két zseb volt, amibe nem tudtunk behatolni, ezekről azt állította, hogy csak két kis rekesz az, amit középöltönyének szélébe metszett, ezeket különben hasának kifeszítésével összeszorította. Az egyikből vastag ezüstlánc lógott ki, végén sajátos szerkezettel. Felszólítottuk, hogy mutassa meg, mi van a lánc másik végén; kiderült, hogy félgömb, melynek egyik fele ezüst, másik fele valami átlátszó fém; az átlátszó fémen keresztül sajátságos figurákat figyelhettünk meg, körben elhelyezve - azt hittük, hozzányúlhatunk, de ujjainkat az a fényes anyag feltartóztatta. Ezt a szerkezetet fülünkhöz tartotta, mely a vízimalmok zakatolásához hasonló, állandó zajt ütött. Véleményünk szerint vagy valamely ismeretlen állat lehet ez, vagy pedig az istenség, amit az Emberhegy imád; inkább ez utóbbit tartjuk valószínűnek, mert (ha jól értettük tökéletlen szavaiból) olyasfélét mondott, hogy ritkán kezd valamibe, mielőtt e tárggyal ne tanácskozott volna. Orákulumának nevezte, s azt mondta életének minden eseményét e tárgy jelöli ki számára. A bal oldali rekeszből holmi hálót szedett ki, melyet bármely halász felhasználhatna, de úgy csukódik, mint az erszény, és állítása szerint az is a rendeltetése: több sárga fémtárgyat találtunk benne, melyek ha aranyból vannak, mérhetetlen értéket képviselnek. Felséged parancsának legalázatosabban engedelmeskedve, ekként szorgalmasan átkutattuk a zsebeket, majd az Emberhegy derekán széles övet figyeltünk meg, mely nyilván valamely hatalmas állat bőréből készült. Erről az övről a bal oldalon öt ember hosszúságnyira kard lóg le, jobb oldalán táska, két zárkára osztva, mindegyikben kényelmesen elfér felséged három alattvalója. Egyik zárkában gömbök voltak, igen nehéz fémből, fejnagyságban, a másikban apró szemek, melyekből ötven darab is elfért a tenyerünkön.

Ez pontos leltárunk mindarról, amit az Emberhegy testén találtunk.

Az Emberhegy igen udvariasan bánt velünk, és tisztelte felséged akaratát. Írtuk és lepecsételtük felséged uralkodásának nyolcvankilencedik hónapjában és negyedik napján.

Clefrin Frelock, Marsi Frelock

Miután ezt a leltárt őfelségének felolvasták, udvariasan, de határozottan felszólított, hogy szolgáltassam ki a felsorolt tárgyakat. Elsősorban a szablyámat kérte, hüvelyestül, minden tartozékával. Közben három ezred katona bizonyos távolságban felállt körülöttem, íjak és nyilak készenlétben, de akkor ezt észre sem vettem, mert minden figyelmemet őfelsége kötötte le. Azután felszólított, húzzam ki a szablyát. A tengervíztől kissé megrozsdásodott a penge, némelyült azonban ragyogó volt még; amint kirántottam, a csapatok a rémület és meglepetés kiáltásában törtek ki. A nap ugyanis hevesen sütött, és amint pengémbe ütközött, szinte elvakította szemüket, különösen hogy egyet-kettőt suhintottam a pengével. Őfelsége kevésbé ijedt meg, mint ahogy vártam volna, felszólított, hogy tegyem vissza a kardot hüvelyébe, azután oly óvatosan, ahogy csak tőlem tellett, le kellett raknom elébe a földre, hatlábnyira láncom végétől.

Aztán az üres vascsöveket kérte, pisztolyaimat értette ezen. Kihúztam zsebemből, és amennyire módomban állt, elmagyaráztam, hogyan kell használni. Most megtöltöttem lőporral lőporom ugyanis szárazon marad a tökéletesen csukódó szelencében (ilyennel minden okos tengerész ellátja magát). Előbb figyelmeztettem őfelségét, ne ijedjen meg, azután tüzeltem a levegőbe. A meglepetés ezúttal jóval meghaladta az iméntit. Száz meg száz ember vágódott el, mintha villám csapta volna le őket; maga a császár, bár állva maradt, percekig nem tudott magához térni.

Ezután átszolgáltattam a pisztolyokat is éppúgy, mint kardomat, majd lőporos szelencémet és golyóimat, figyelmeztetve, hogy az előbbit óvja tűztől, mert egyetlen szikrától meggyullad, és palotáját levegőbe röpíti. Átadtam zsebórámat is, amire őfelsége igen kíváncsi volt; két nagy termetű gárdistát utasított, hogy vállukon hozzák el, rúdra lógatva - így viszik Angliában a söröshordókat, ászokfán. Nagyon meglepte az állandó zaj és a percmutató mozgása, amit nálam jobban megfigyelhetett – mert látásuk sokkal élesebb –, s megkérdezte írástudóinak véleményét; a válaszok annyira különbözők és távolesők voltak, hogy az olvasó igazán megbocsát, ha nem sorolom fel mindegyiket, különben nem is értettem világosan, mit beszéltek. Elég az hozzá, hogy átadtam ezüst- és rézpénzemet, kilenc nagyobb és több kisebb arannyal erszényemet - késemet és beretvámat, fésűmet és ezüst tubákszelencémet, zsebkendőmet és naplómat. Szablyámat, pisztolyomat és lőporos dobozomat kocsira tették, és beszállították őfelsége raktáraiba, a többit visszakaptam.

Mint említettem, volt egy zsebem, ami kikerülte figyelmüket, ebben szemüveget tartottam, amelynek gyenge szemem miatt gyakran szükségét éreztem, egy zsebmesszelátót és más apró kellékeket, ezek igazán nem érdekelhették őfelségét, s így lelkiismeret-furdalás nélkül elrejthettem. Különben tartottam tőle, hogy elrontják, ha kiadom a kezemből.