HUSZONHARMADIK FEJEZET

Amikor magához tért, furcsa dobolást hallott. Mi ez? Valami elektronikus zene? Képtelenség! Kinyitotta a szemét. Minden homályos volt előtte. Talált egy fényforrást, megpróbált rákonecntrál-215

 

ni. Nem ment könnyen, de sikerült. Megállapította, hogy egy kerek ablakot néz, amit egy homorú falba építettek bele. Egy helikopter ablaka gondolta. Ezek szerint felvitték valamelyik helikopterre.

Ad a barátai. Leon barátai.

És Wesker barátai!

Adában és Leonban megbízott. Nem feltétel nélkül, de mégis.

Ami azonban Weskert illeti... Weskert, akinek rég halottnak kellene lennie, mégis él.., Nem! Neki sosem tudna hinni.

Biztos volt benne, eljön a nap, amikor végezni fog a férfival.

Végignézett magán. A testét hevederek szorították az üléshez.

Hevederek... Szimpla, kipattintható csatok. Ezek szerint nem fogolyként kezelik. Ez mindenesetre jó hír.

Mozdulni próbált. Felszisszent a fájdalomtól; a szeme előtt újra homályossá vált a világ. Amikor ismét kitisztult a látása, felfedezte a karjaihoz csatlakoztatott vezetékeket.

Jobbra fordította a fejét, látni akarta, hová vezetnek a drótok.

Egy medikai monitorozó berendezést látott. A készülék halkan csi-pogott. Olyan ütemben, ahogy a szíve vert...

A helyiség meglehetősen nagy volt. Talán az egyik raktárrekcszt alakították át orvosi szobává... Ismét végignézett magán. Nem sok ruha volt rajta, csak egy bő hálóing takarta a testet. Az oldalán és a karjain friss kötéseket fedezett fel.

Halk, koppanó hang. Lépések?

Jill Valentine jelent meg mellette.

- Örülök, hogy újra köztünk vagy - mondta, Alice bágyadtan elmosolyodott.

- Örülök, hogy újra köztünk vagy - ismételte. Eszébe jutott valami. - Becky hol van?

- Amikor utoljára láttam, aludt. A helikopter legkényelmesebb zugában. Egyébként órákon át itt ült melletted.

Alice bólintott.

 

- És Leon?

- Itt van, Ada is. A körülményekhez képest jól vannak. - Jill jelentőségteljesen oldalra fordította a fejét.

216

 

Alice a jelzett irányba nézett. Leon és Ada a helikopter falához támaszkodva, egymás mellett ült. Leon óvatosan a nő térdére tette az egyik kezét, amit Ada gyorsan lesöpört.

- Luther... - fordult vissza Alice. - Ott hagytuk a testét?

- Amikor leszálltak a helikopterek, a jégtábla megbillent, és Luther... belecsúszott a tengerbe. Talán bele fog fagyni. Szerintem megfelelő sirhely a számára. Senki sem férkőzhet a közelébe.

Luther. Kedvelte öt. komolyan vonzódott hozzá. Luther életvidám volt, könnyedén vett mindent, de pokoli bátornak és mindig lojális-nak bizonyult. Igen, határozottan létrejött közöttük valami kapcsolat, amiből talán több is leheteti volna.

De persze őt is elvették tőle. Mint minden mást...

Hagyd már abba az önsajnálatot! Legalább te életben vagy. Re-ménykedhetsz. Itt van neked Becky...

De Luther...

Alice lehunyta a szemét, az ajkába harapott. Nem akart gyengé-

nek mutatkozni Jill előtt, tartotta magát, de közben legbelül rettenetes érzelmi kínokat élt át, mintha egyszerre rontott volna rá mindaz, amit menet közben, a túlélés és Becky megmentése érdekében cl kellett fojtania.

Azokra az emberekre gondolt, akikért felelősnek érezte magát -

a foglyokra, akiket kiszabadított az Arcadián. Claire-re. Chris Red-lieldre. Vajon ők hol vannak most? Az Umbrella foglyai! Talán ők is olyan szörnyekké változtak, mint az a borzalom, amit sikerült a tenger mélyére küldenie. Talán a vallatócellákban vannak, és sikol-toznak, kínlódnak, miközben kínozzák őket, ahogy vele is tették.

Neki sikerült megúsznia, és Beckyt is megmentette, de... De ezek-kel az emberekkel mi lesz?

Szinte hallotta a sikolyaikat.

- Azt hiszem, én most... - Amikor meghallotta, milyen rekedt a hangja, gyorsan megköszörülte a torkát. - Azt hiszem, alszom egy keveset.

- Rendben - felelte Jill. - Hosszú út vár ránk.

- Hová megyünk?

Washingtonba. Vagyis... abba a városba, ami Washingtonból maradt. - Jill kisietett a helyiségből.

217

 

Alice hagyta, hogy az érzelmek maguk alá gyűrjék. Már régóta nem sírt. Arra emlékezett, hogy könnyek szöktek a szemébe, amikor meglátta az Alice-ek sírjál, a ki ónokét, akikkel az Umbrella úgy szórakozott, mint valami pszichopata bábjátékos a bábuival, de fogalma sem volt, mikor sírt igazán.

Talán csak ez a gondolat kellett ahhoz, hogy felzokogjon. Ahogy ez megtörtént, hirtelen eszébe jutott, mikor sírt. Még akkor, amikor együtt volt Spence Parksszal, a „férjével”.

Kérj... Erről a szóról mindig a keserűség és a hazugság jutott eszébe. Férj? Szerepjáték!

Időnként előfordult, hogy valamelyikük túl komolyan vette a szerepét, de az is megesett, hogy kapcsolatuk realitása állt kettejük közé.

Spence Parks... Valamikor még a villában laktak, és együtt őrizték a Kaptárt.

Évek teltek el azóta. Még akkoriban történt, amikor az élőhalottak feltámadtak...

Alice fáradtan és feszülten tért haza Raccoon City bői. Tovább-képzésen volt, amit a városban rendeztek. Végig kellett hallgatnia pár előadást az interface-ek fejlesztéséről, az új, biológiai módszerekkel elért fejlesztésekről. Lehetősége nyílt arra, hogy kipróbáljon t

néhány új közelharctechnikát. Élvezte a dolgot, egyszerre találta kimerítőnek és stimulálónak a kurzust.

Egy nyári estén már alig várta, hogy Spence társaságában meg-ihasson egy vodka-lime-ot, A villában rengeteg időt töltöttek együtt, a férj-feleség szerepeket játszották. Alice úgy gondolta, ezen az es-tén előadhatják a színjáték legkellemesebb jelenetét.

Élvezte az együtt töltött éjszakákat. Spence jó testfelépítésű, sö-

tétbarna hajú, vidám, kissé ironikus modorú férfi volt. Csinos volt, jóképű; az arca szerencsére nem olyan volt, mint a zord, állandóan keménykedő akciófílmsztároké, inkább olyan, mint azoké a vígjá-

ték-sorozatokban szereplő fiatal színészeké, akikért teljesen oda szoktak lenni a nők. Egy darabig megpróbáltak ellenállni a kettejük 218

\

között kifejlődött szexuális vonzalomnak, tényleg csak szerepet játszottak, hogy hiteles legyen a fedősztorijuk, de idővel elérkezett a pillanat, amikor nem bírták tovább türtőztetni magukat. Az első lé-

pést Spence tette meg, aki amúgy is hajlamos volt arra, hogy időnként megmutassa, milyen is az a bizonyos „maszkulin dominan-cia(Hajlamos volt rá, de az esetek többségében nem sikerült fö-

lénybe kerülnie - Alice sosem tartozott azok közé a nők közé, akik könnyen megengedték másoknak, hogy uralkodjanak fölöttük.) Ahogy megérkezett az Arklay-hegységben álló villához, és odabólintott a külső őröknek, azon töprengett, hogy a kettejük közötti érzelmi szakadék létezése nem feltétlenül Spence hibája. Lehet, hogy ő csak védeni akarja magát. Érthető, Miért is kockáztatna mindent azzal, hogy túlságosan belebonyolódik ebbe kapcsolatba?

Alice leparkolta a kocsit. Elmosolyodott. Biztos volt benne, Spence komolyan küzd az ellen, hogy igazán beleszeressen. Ez végül is érthető... Alice nem sok embert engedett közel magához, se szexuá-

lisáé érzelmi téren. Profi harcos volt, képzett gyilkos, harcművész, nyomozó, biztonsági specialista. Komoly pénzeket keresett, a terü-

let szakértője volt, és lényegében imádta a munkáját. Az életébe nem igazán fért volna bele egy házasság és pár gyerek.

Viszont azt is be kellett vallania magának, hogy az utóbbi né-

hány évben magányos volt. Kezdte rosszul érezni magát a bőré-

ben, amikor váratlanul jött ez a lehetőség, hogy be kell költöznie a villába.

- Spence Parksszal fognak együtt dolgozni. Úgy kell tenniük, mintha házasok lennének.

Volt ebben valami keserű irónia, mivel a valós életben sosem lett volna hajlandó arra, hogy egész nap otthon gubbasztó háztartásbe-li legyen. Ennek ellenére, mint mindenki másban, benne is megvolt a családalapítás utáni ösztönös vágy. Gyakran eszébe jutott a Rolling Stones egyik dalának egy sora: „A gengszter félelmetes, mikor a Lügcrét markolja / de amikor hazatér, ő is csak egy családapa.”

A villa ajtajához ment. Tudta, a kamerák minden lépését követik.

Végrehajtotta a személyazonosítási procedúrát, kinyitotta az ajtót, dudorászva belépett, és az egyik székre dobta a retiküljét.

- Spence?

2 1 9

 

- Itt vagyok - felelte a férfi a nappaliból.

Alice átment hozzá. A férfi kinyújtott lábbal ült a kandalló mellett, a kezében poharat tartott. Homlokráncolva figyelte a fahasáb-utánzatok körül villódzó gázlángokat.

Ezen a helyen még a tűzifa sem valódi - futott át Alice agyán. Az italos szekrényhez ment, kevert magának egy citrom leves vodkát.

- Fáradt vagyok. De nem túl fáradt, - A férfira nézett. - Rossz kedved van? Mi a baj?

Kiderült, hogy látogatóink lesznek, és nagyon komolyra kell vennünk a figurát. Tudod, a szerepünk... Nem igazán vágyom rá.

Fogalmam sincs, ki látta úgy, hogy értek a színészkedéshez... Egé-

szen biztos, hogy tévedett!

Alice megfordult, kérdőn a férfira nézett; belekortyolt az italába.

- Mit jelent az, hogy „látogatók”? Eddig legfeljebb a postással kellett találkoznunk. A maximum az volt, hogy néha elugrottunk együtt valamelyik közeli vendéglőbe.

Talán ki akarják használni ezt a nagy, drága díszletet - felelte Spence. - Nem tudom. Lehet, hogy Saller szenátorhoz van köze a dolognak,

- Salterhez? Miért, mi van vele?

Spence felsóhajtott, letette a poharát a vörös fenyőből készült kis asztalra.

- Csak annyi, hogy ő az, aki pár napon belül eljön hozzánk. A cégtől már korábban szóltak. Fel akartalak hívni, de... úgy gondoltam, talán nem biztonságos. Meg aztán... abban reményked-tem, hogy esetleg mégis törlik az egészet. De nem, a szenátor el-jön ide, ráadásul nem egyedül. Hozza az egész kíséretét, a felesé-

gét, a kölykeit.

- Ide? - Alice lezökkent az egyik karosszéki e. - De a Kaptárról ugye nem tud?

- Nem, a politikusok közül senki sem tud róla - felelte Spcnce, - És ezen nem is akarnak változtatni. Viszont ez a szenátor... a nagykutyák közé tartozik, legalábbis védelmi ügyekben. Szerintem az egyik új projektet akarják neki eladni. Talán a T-projektet. Az összes közül éppen ezt...

A T-projekt... Alice tudta, ez a T-vírust jelenti.

 

Spence jelentőségteljesen ránézett, majd felpillantott a mennyezetre. Mindketten tudták, hogy az Umbrella valószínűleg a Vörös Királynő - folyamatosan figyeli őket. A hálószobájukban elvileg hatástalanították a kamerákat és a poloskákat, de ebben sem lehettek biztosak. Léteztek olyan témák, amelyekről még akkor sem be-szélhettek, ha kelten voltak a házban. Nem ejthettek ki olyan szavakat, mint „biológiai hadviselés", „vírus” vagy „ágens" - ha ezt megteszik, a szövegelemző komputerek azonnal leadják a riasztást a megfelelő helyre.

Alice tudott a T-vírusról. Többet, mint szeretett volna.

- És hogyan kell felkészülnünk a látogatásra? kérdezte.

Spence megvonta a vállát.

- Magunkra öltjük a legjobb arcunkat, boldognak mutatkozunk, ragyogunk, játsszuk a szerepünket. A biztonsággal és a többi rész-lettel nem kell foglalkoznunk, csak annyi a dolgunk, hogy eljátsz-szuk a szívélyes házigazdát.

- De... Miért mi? Miért itt?

A környéken vannak néhányan, akik gyanakodva tekintenek a villára. Az örök nem voltak olyan diszkrétek, mint kellett volna. A szomszédok között vannak olyanok, akik nem vették be a fedő-

sztorinkat. Kérdezősködnek, A környékről eltűnt néhány ember, rejtélyes körülmények között, így... Legyintett. Mindegy, a lé-

nyeg az, hogy egyesek szerint a „titokzatos villába", vagyis ide ve-zethetnek a szálak. A gyanakvók között van egy, talán kél személy, aki tenni akart valamit. Kapcsolatba léptek Sallerrel. Gondolom, támogatták a kampányát, vagy hasonló. Saller az ö szenátoruk, el-várják tőle, hogy tegyen valamit... Szóval, az Umbrella két legyet akar agyonütni egy csapással. Ha Salter idejön, akkor megerősítjük a fedősztori hitelességét, mellesleg, ha már itt van, eladják neki a projektet,

- De ezt az eladást ugye nem nekünk kell véghezvinnünk? kérdezte Alice.

- Nem. Elég, ha tudunk róla. A cég át fogja küldeni az egyik munkatársát, dr. Isaacsot. Ismered?

- Sam Isaacsot? Már hallottam róla - felelte Alice. Tudta, lsaacs korábban a T-projekten dolgozott, de egy ideje a vírus egy újabb

 

variánsával, a Nemezisszel foglalkozik. Mosolyt erőltetett az arcá-

ra. Nos, ha inog kell tennünk, akkor megtesszük. Mi a gond ezzel? Talán nem szereted a partikat?

Spence felhorkant.

- Engem csak egyetlen parti érdekel... - Felállt, Alice elé lépett, megfogta a kezét; felállította a karosszékből. - Egy olyan parti, amin csak két ember vesz részt. Kitalálod, hogy kik azok?

- Nem, fogalmam sincs... - felelte Alice. Rég nem tapasztalt boldogság áradt szét benne, amikor a férfi megcsókolta.

Néhány nappal később az ebédlőben, a nagy asztal két végénél ültek. Mindketten elegáns, de nem túl formális ruhát viseltek. Alice jobbján Saller szenátor és a felesége, Laney foglalt helyet, a balján dr. Isaacs ült. A szenátor lánya, egy mogorva tinédzser Laneytől tá-

volabb, de Spence-hez közelebb ült, éppen szemben az öccsével.

Alice eleinte lehengerlőén kedves embernek látta dr. Isaacsot, de ahogy telt az idő, felfedezett benne valamit, amit határozottan visz-szataszítónak talált. A negyvenes éveiben járó, szőke, kék szemű, álmodozó tekintetű tudós méretre készült, szürke öltönyt viselt, a díszzsebéből egy gondosan összehajtott fehér selyemkendő csücs-ke kandikált ki. Vacsora előtt, amikor elfogyasztották a koktéljukat, elmés megjegyzéseket tett a politikával és a művészetekkel kapcsolatban, elbűvölő modorban csevegett. Alice-nek feltűnt, hogy szinte végig őt nézi, le se veszi róla a szemét. Zavarta a dolog, de nem szólt. Azt is észrevette, hogy Isaacs nem szívesen beszél a tudományról, a munkájáról. Sejtette, hogy ennek mi lehet az oka: Isaacs főként titkos projekteken dolgozott. Később, az asztalnál, amikor evett, Isaacs minden figyelmét a sült csirkének szentelte, sebészi precizitással használta az ezüst evőeszközöket. Időnként felpillantott a tányérjáról, és kedvesen rámosolygott arra, aki éppen beszélt, de már nem is próbált részt venni a társalgásban. Alice ekkor érezte először úgy, hogy a férfi korábban csak színészkedett, nem a va-lódi énjét mutatta meg. Gondolatban megpróbálta lehántani Isaacsról az álcát, és amit alatta talált, már korántsem tetszett neki.

222

 

- Tehát, Spence, ön amolyan befektető? - kérdezte Mrs. Saltcr mosolyogva. Csinos, karcsú, középkorú, barna hajú nő volt. Flori-dai akcentussal beszélt, és a jelek szerint imádta a párizsi divatter-vezők kreálmányait, az oldalt hosszan felsliccelt ruhákat.

Így van - felelte Spence szerényen. Szemrebbenés nélkül hazudott. - Biztonsági ügyek, arany, ingatlan...

- Nos, nem is tudom, feltehetek-e önnek pár kérdést... - mond-_

ta a zengő hangú szenátor cinkos kacsintással. Ősz hajú férfi volt, Alice úgy látta, legalább húsz évvel idősebb a feleségénél. Krém-színű öltönyt viselt, széles orrán apró erek kék leltek, az arca olyan vörös volt, mint a nyers marhahús. - Gondolom, nem közölhet bennfentes információkat, ha megtenné, biztos megsértene pár szabályt, amit igazán nem szeretnék, de... később esetleg adhatna pár tippet!

- Ha kívánja, szenátor úr...

A két gyerek szánalmasan nézett ki. A kamaszlány szőke volt és csinos, de fogszabályzót viselt, és a korához képest túl mély volt a dekoltázsa. A fiú úgy tizenegy éves lehetett, sápadt arcán már megjelentek az első pattanások. Marlins póló volt rajta, és valamilyen elektronikus játékot tartott az ölében, még evés közben is azt nyomogatta.

Salter szenátor figyelmét sem kötötte 1c az étet és a társalgás: egyre többször, egyre feltűnőbben méregette Alice-t.

A helyiség végében, a falnál két férfi és egy nő állt. Mindhárman öltönyt és napszemüveget viseltek. Pontosan úgy néztek ki, mint a titkosszolgálat ügynökei, de valójában az Umbrella négyes szintű

biztonsági osztályának különleges alakulatához tartoztak. (Korábban Alice is dolgozott ezen a szinten; unalmas feladatokat végzett.) - Kiváncsi lennék szólalt meg dr. lsaacs váratlanul Mrs. Parks kcdvcli-c ezt az életmódot... Nem rossz ilyen helyen, a világtól el-zártan élni? Dinamikus hölgynek nézem, szerintem jobban illene hozzá egy urbánus környezet, de... De talán tévedek. Talán imád túrázni, esetleg horgászni. - Alice-re nézett, halványan elmosolyodott, és a szemöldöke felvonásával jelezte, hogy a kijelentés való-

jában kérdés, amire a nőtől várja a választ.

223

 

Alice letette a borospoharát, és a tudós szemébe nézett. Isaacs tekintete rideg, már-már kegyetlen volt.

 

- Ó, imádok itt lakni! Nagyon sok tennivalóm van. Segítek Spence-nek a kutatásaiban... Tudják, a befektetésekhez sok-sok előzetes kutatómunkát kell végezni... Egyébként sokat utazunk. Időnként üz-leti ügyekben, időnként csak a szórakozás kedvéért...

- Nem túl nagy ez a villa kettejük számára? - kérdezte Laney Salter. Istenem, ez egyszerűen... hatalmas!

Spence felnevetett.

- Abban reménykedünk, hogy előbb-utóbb tele lesz... gyerekekkel! Alice felé emelte a poharát. - Ez az idő még nem jött cl, de el fog. Ebben egészen biztos vagyok.

Alice-nek még időben eszébe jutott, hogy erre a megjegyzésre egy szégyenlős mosollyal kell válaszolnia.

- Ezt nevezem! Ez ám a tervszerűség! kiáltott fel a szenátor.

Apropó... - Dr. Isaacsra nézett. - Gondolom, itt hamarosan befejezzük, és akkor esetleg szót ejthetünk arról a másik kis ter-vecskéről...

Természetesen! - felelte Isaacs kedves hangon, de hűvös mosoly kíséretében. Amikor csak óhajtja, szenátor úr!

Egy órával később Isaacs és a szenátor bevonult a könyvtárszobába. A gyerekek az emeleti hálóban tévéztek. Alice a nappaliban, a szófán ülve, a poharát szorongatva figyelte, Laney Saller hogyan próbál rászállni Spence-re.

Spenee a kandalló előtt állt. A kezében poharat tartott, az arcára már rámerevedett az udvarias mosoly. Mrs. Salter folyamatosan a szemét nézte, és miközben a sportokról csevegett egyre közelebb araszolt hozzá.

- Ó, imádom a sportokat! Tudja... Ott vannak azok a férfiak, akik tényleg odateszik magukat azért, hogy megszerezzék azt a labdát! Mindent bedobnak, és... megszerzik! Ahogy ezt kimondta, hátrafeszítette a vállait, hogy jobban kidomborodjanak a mellei, és közben még közelebb lépett Spenee-hez.

224

 

Alice elmosolyodott; szórakoztatónak találta a nő szemérmetlen merészségét. Laney tipikus puma volt. Valószínűleg egy tinédzser korú sráccal szórakozott volna a legjobban, de a jelek szerint - jobb híján - Spence, a csinos, fiatalos, harminckét éves férfi is megfelelt neki.

Húsz perccel később Laney belesúgott valamit Spence fülébe, majd Alice felé fordult.

- Azt hiszem, most megnézem, mi a helyzet a gyerekekkel...

odafont - mondta. Jelentőségteljesen Spcnce-re nézett, és kilibbent a nappaliból.

Ahogy elment. Spence a szemét forgatva fordult Alice felé, aki felnevetett.

- Mi az, Spence, füstöl a nadrágod? - kérdezte. - Vigyázz, ez a nő nagyon forró ám! Nehogy megégessen, vagy...

Ahogy látta, hogy nyílik a könyvtárszoba ajtaja, elharapta a mondat végét, lsaacs és Salter szenátor vonult át a nappaliba. A politikus egyenesen Alice elé lépett, rámosolygott.

- Ó, hát itt van a ház csodálatos úrnője! - kiáltotta. Mit gondol, kaphatnék egy jó kis bourbont? Esetleg szódával?

Alice elkészítette a szenátor italát, lsaacs közben átment Spcnce-hez.

- Válthatnánk pár szót, Spence? - kérdezte.

Spence bólintott. A poharát a kandalló párkányára tette, majd kö-

vette Isaacsot, aki kiment a folyosóra. Ahogy kilépett, gondosan becsukta maga mögött az ajtót.

Alice odavitte a szenátornak az italát. Salter a tűz fölé hajolva dör-zsölgette kövérkés kezeit. A félhomályos helyiségben az arcát alulról megvilágító, lobogó lángok démonivá változtatták a mosolyát.

Ejha! Ez aztán a tökéletes háziasszony! Megemelte a poharát, ivott egy jókora kortyot, de közben végig Alice-t nézte.

- Innen Washingtonba utaznak, szenátor úr? - kérdezte Alice.

leült a szófára. Érezte, hogy csevegést kell kezdeményeznie, de hirtelen nem jutott eszébe jobb indító mondat.

- Ó, igen, igen. Már holnap! Ma éjszakára természetesen önök-nél maradunk. A férje volt olyan kedves, és felajánlotta a vendégszobákat.

 

- Persze, hogyne, természetesen! - mormolta Alice. Először hallott arról, hogy a vendégek a villában töltik az éjszakát, de úgy döntött. az lesz a leghelyesebb, ha nem árulja cl meglepetését. - Tulajdonképpen én javasoltam Spence-nek... Ahogy ön is láthatja, rengeteg helyünk van!

- Tudja, elég különös, hogy a szolgáik némelyike úgy néz ki, mintha korábban testőrként szolgált volna. Némelyiküknek furcsán dudorodik a ruhája... Mintha fegyvert tartanának maguknál.

- Ó, igen... Spence szereti, ha az embereink... több funkciót is be tudnak tölteni. Alice elmosolyodott, - Az emeleti szobalá-

nyunk például kiváló mesterlövész.

- Valóban? Lefogadom, maga is bármit eltalálna, amit célba vesz.

Biztos vagyok benne, hogy ön is nagyon sok mindenhez ért, Alice - mondta a szenátor. - Mert nagyon sok rejtett képessége lehet ám egy olyan szexis hölgynek, amilyen maga!

Alice normál esetben gondolkodás nélkül leütötte volna a fickót, aki így mer beszélni vele, most azonban csak egy erőltetett, ostoba mosollyal válaszolt. Arra gondolt, hogy Salter mégiscsak szenátor, ráadásul az Umbrella egyik fontos kontaktja, és az a hatszámjegyű

összeg is eszébe jutott, amit fizetés gyanánt a cégtől kapott egy év-re. Nem akarta elveszteni az állását.

Kinyílt az ajtó, Spence és Isaacs tért vissza. Spence arca furcsán vörös volt. Dr. Isaacs ugyanúgy nézett ki, mint korábban: olyan ké-

pet vágott, mint a macska, ami éppen felfalta a kanárit. Alice egyre visszataszítóbbnak találta, de még mindig nem tudta megfogal-mazni magában, ennek mi az oka.

Talán...

Ahogy jobban belegondolt, megállapította, hogy dr. Isaacs végtelenül önelégült, és mintha felsőbbrendűnek képzelné magát.

- Alice - mondta Spence. - Válthatnánk pár szót? Négyszem-közt.

Alice-nek rossz érzése támadt, de követte a férfit a folyosóra.

Spence becsukta az ajtót, körbenézett.

- Nos? - kérdezte Alice, majd mielőtt Spence megszólalhatott volna, így folytatta: - Ó, tudom. Az akarják, hogy tedd boldoggá Mrs. Saltert,

 

- Ami azt illeti… igen.

- Ha Mrs. Salter boldog, akkor Saller szenátor is boldog lesz?

Nem is tudom, mit gondoljak erről, Úgy értem, tisztában vagyok vele, hogy mi csupán... - Halkabbra fogta a hangját. Csupán szerepet játszunk, de ettől függetlenül mi kelten, te meg cn...

- Ez még nem minden. A szenátor sejti, hogy itt valami... zajlik.

Azt nem tudja, hogy micsoda, de kételyei vannak afelől, hogy legá-

lis a dolog. Es nem biztos abban, hogy támogatást szeretne nyújtani az Umbrella... speciális projektjeihez. Az Umbrella már jelen pillanatban is a kormány beszállítói közé tartozik, de mint kiderült, éppen azon a területen tervezik a beszerzések csökkentését, amelyeken a cég is mozog. - Spence nem mondta ki a „biológiai hadviselés" kifejezést, de Alice pontosan tudta, mire gondol.

- És? Alice azt akarta, hogy Spence kimondja. Látni akarta az arcát, ahogy kiejti a szavakat.

- A szenátor félreérthetetlen célzásokat telt arra, hogy hajlandó lenne számunkra kedvező módon hozzáállni az ügyeinkhez, felté-

ve, hogy... Hogy te is hajlandó vagy... kedvező módon viszonyul-ni őhozzá. I la ez megtörténne, nem tenne fel kérdéseket a Kaptárral kapcsolatban. Igen, kimondta. Valahol hallotta ezt a szót, és azt is tudja, hogy köze van ehhez a helyhez. Ha teljesülnek a feltételek, jóváhagyását adja a... projekthez.

Alice szája kiszáradt. Spence arcáról csak annyit sikerült leol-vasni, hogy a férfi sem örül a fejleményeknek, az azonban nem látszott rajta, hogy vissza akarja tartani őt attól, hogy teljesítse a cég és a szenátor kérését. Úgy érezte, Spence már elfogadta, ezt a me-netet mindkettejüknek végig kell játszaniuk.

- Ez... undorító, Spence!

- Tudom - bólintott a férfi. - De... már rosszabb dolgokat is csináltunk.

- Tényleg?

Spence megvonta a vállát.

- Én igen. Volt egy küldetésem, aminek során le kellett lőnöm egy egész szobányi... - Megrázta a fejét. - Nem érdekes. Csupán egyetlen éjszakáról van szó.

 

- Te könnyen beszélsz! Lancy Saller azért még mindig kellemesebb társaság, mint az a dagadt, bourbonban pácolt, vén szatír!

Alice megcsóválta a fejét, aztán megpróbálta tréfára fogni a dolgot. - Talán helyet cserélhetnénk. Szerintem te is tetszenél neki!

Spenee nem nevetett fel. El se mosolyodon.

- Szóval... A szenátor itt akarja csinálni. A nappaliban, a szófán.

Ő ilyen fajta fickó. Nekem fel kell mennem az emeletre. Isaacs azt mondta, tegyük boldoggá őket. Mindkettejüket.

- Isaacs. Szóval ő áll a dolog mögött! - mondta Alice.

Dr. Isaacs, aki imádja megalázni az embereket - gondolta. Felfordult a gyomra, ha arra gondolt, mit kell tennie. Tisztában volt ve-le, megtehetné, hogy visszautasítja a dolgot. Nem ölnék meg érte, de az biztos, hogy a jövőben nem sok lehetőség nyílna a számára.

Se az Umbrellánál, se máshol. A cég mindig megbüntette azokat, akik engedetlennek bizonyultak.

Persze, az is elképzelhető volt, hogy az élete mindenképpen veszélybe kerülne. Salter nagy hatalmú, befolyásos férfi volt. Mi van, ha esetleg megijed, hogy az a bizonyos, „csodálatos háziasszony”, akivel eltöltött egy éjszakát, a médiához fordul, és mindent kitálal?

A következő kérése talán az lesz a céghez, hogy intézzék cl azt a személyt, aki árthat neki. Intézzék el végleg. Az Umbrella pedig mindent cl fog követni annak érdekében, hogy ismét a kedvére tegyen...

Alice arra a következtetésre jutott, hogy akkor veszíthet többet, ha nemet mond.

Tisztában volt vele, hogy hamar túl fognak esni a dolgon, de ahogy belegondolt, hogy mi fog történni... Legalább lenne vonzó férfi! Akkor nem volna ilyen megalázó ez az egész... Dühítette, hogy eladták, akár egy olcsó szajhát.

- Szóval ilyennek láttok, Spence? Te meg Isaacs? Hát tényleg olyan vagyok, mint valami bangkoki kis ringyó, aki bármikor ké-

szen áll arra, hogy „elszórakoztassa” az üzletembereket?

- Nem! - Spence szomorúan megrázta a fejét. - Jaj, ne csináld már! Laney vonzó nő, de... Hidd el, nekem sem könnyebb. Nekem sem tetszik, hogy én vagyok a... „szórakozása”. Nem és nem! De kénytelenek vagyunk megtenni. Itt most dollármilliárdokról van 228

 

szó! Saller nem szereti, ha nemet mondanak neki. Bosszúálló fajta. .. Nagymenő. Sokat árthat a cégnek. Különben meg tényleg megtetszettél neki, vacsora közben le se vette rólad a szemét.

- És mi van, ha esetleg lehányom?

Spence fel sóhajtott.

- Ennél azért keményebb vagy.

Alice végül beadta a derekát. Túlságosan nagy kockázatot vállalt volna, ha nemet mond.

Dollármilliárdok... Ez volt az egyetlen faktor, amit az Umbrella figyelembe vett a döntései során.

Kifejezéstelen arccal tért vissza a nappaliba. Isaacs éppen magyarázott valamit a szenátornak.

Salter ránézett Alice-re, megnyalta az ajkát.

- Nos, akkor én már megyek is mondta Isaacs. - Vár a kocsim.

- Meghajolt a szenátor előtt. - Jó éjszakát! - Kisietett a nappaliból.

Alice az ajtóra nézett, abban reménykedett, hogy Spence beront, és ráüvölt, hogy ne, ne, mégse tegye meg, nem hagyja, hogy ez megtörténjen...

De Spence nem rontott be.

Alice a szenátor felé fordult.

- Nos, mivel tudnék... kellemes perceket szerezni önnek? - kérdezte, és letolta a válláról a ruhája pántját.

A szenátor tovább bírta, mint Alice remélte. Majdnem fél órán keresztül tartott a dolog. Amikor befejezte, megpaskolta Alice meztelen fenekét, és kisietett a nappaliból. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, Alice sírva fakadt. Gyerekkora óta nem sírt, és...

...és utána hosszú, hosszú évekig nem lett könnyes a szeme.

Ahogy felidézte azt a bizonyos éjszakát, a helikopterben felállított priccsen fekvő Alice teste önkéntelenül összerándult. Felszisszent -

még az apró mozdulat is iszonyú fájdalmat okozott.

 

Egy fekete bőrű ápolónő léped mellé. Oda bólintott neki, és a karjába szúrta a fájdalomcsillapítót is tartalmazó infúzió tűjét. A szer szinte azonnal kitörölte Alice agyából a nappali szófáján töltött fél-

órával kapcsolatos emlékeket. A szenátor testének érintését, súlyát és szagát - azt a veríték-és szivarbűzből, bourbon-és dezodorszag-ból összeálló, szinte tapintható elegyet mindent elfelejtett. Már nem érezte a száján az ital ízű ajkakat, már nem látta maga fölött a vörös arcot, az eres körteorrot; nem hallotta a fickó hörgő lihegé-

sét, nem érezte magában a döfködését, nem hallotta a fülébe sutto-gott obszcén szavakat, nem érezte magán a mohón matató, tömpe ujjakat. Az emlékek okozta hányingere is elmúlt. Lehunyt szemmel feküdt, és bágyadtan, üres aggyal tűrte, hogy a szer átsegítse a pi-hentető alvásba...

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A műveleti központ monitorán a tengeralattjáró orra látszott. A kép éles volt (az Umbrella szakemberei feljavították az eredeti ké-

szülékeket és összeköttetést), a monitoron figyelemmel lehetett kí-

sérni, ahogy a merülés során a kékeszöld tenger fokozatosan söté-

tebbé, kékebbé változik. Váratlanul egy jegesmedve úszott el a kamera előtt, utána néhány hal és két rozmár tűnt fel.

Tom a vezérlőkonzol kapcsolóit kattintgatva elindította a ballaszttartályok feltöltését.

- Biztos benne, hogy valamennyi zsilipajtót bezárta? - kérdezte Judy.

Úgy aggályoskodik, mint egy feleség! - gondolta Tom. Egyszer már nős volt, a feleségét egy zsaru lőtte le. Persze az asszony akkor már jó ideje halott volt, csak éppen nem akart tudomást venni róla. A saját nővére, Edna változtatta élőhalottá a szerencsétlent azzal, hogy megharapta. Ednát, mivel más nem volt a közelben, Tom volt kénytelen lelőni.

 

Feszülten Figyelte a mutatókat, a kijelzőket; érezte, ahogy a hatalmas tengeralattjáró előrelódul.

- Nem azt mondta, hogy,,, hogy mindent szépen, fokozatosan kell csinálni? - nézett körbe Judy idegesen, amikor megremegtek a falak, és rengeni kezdett a lába alatt a fémpadló.

- Maga szerint mit jelent az, hogy „fokozatosan”? - kérdezett vissza Tom. Egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a mutatókról.

- Hát, mondjuk azt, hogy a tengeralattjáró jobb és bal oldala egyszerre ereszkedik alá - felelte a nő bizonytalanul. - Azt, hogy nem billegünk, és... Mi van, ha esetleg felborulunk, vagy ..?

- Nem fogunk felborulni! - vágott közbe a férfi. - Az egész mű-

velet lényege az, hogy egyenletesen töltsük fel a hajótest belsejé-

ben elhelyezett tartályokat. Lehet, hogy közben egy kicsit előre vagy oldalra billenünk, de nem lesz vészes a dolog. Ne aggódjon!

- Igazság szerint közel sem volt olyan magabiztos, mint amilyennek tűnhetett.

- Ó! - kiáltott fel Don, amikor a tengeralattjáró ismét megrázkó-

dott. Elkapta Judy karját, belekapaszkodott a nőbe. () is régi orosz egyenruhát viselt, ami egyértelműen nem az ő méretére készült; kénytelen volt felhajtani a nadrágja szárát. Most el fogunk süly-lyedni? - kérdezte riadtan.

- Ezt most úgy kérdezed, kis hölgy, mintha rossz lenne! - nevetett fel Tom. - Mivel el kell süllyednünk, természetesen ezt fogjuk tenni.

Tudod, a tengeralattjárók már csak ilyenek. Nézd csak azt a monitort!

Azon láthatod, hogy jutunk egyre mélyebbre. Megpróbált nyugodtan beszélni, de valójában ideges volt amiatt, hogy a vártnál sokkal gyorsabban merülnek. Le kellett lassítania a folyamatot.

A tengeralattjáró tornya már a felszín, a jégtáblák alatt volt. A mű-

veleti központban hallani lehetett a hajótest körül áramló víz halk, lágy zúgását. A monitor egyre sötétebbé változott.

Tomnak hirtelen eszébe jutott valami. Meg nem távolodtak el túlságosan a parttól, vagyis... Lehet, hogy ezen a részen viszonylag sekély a víz. Ez pedig azt jelentheti, hogy...

Hangos döndülés. Mintha egy üreges fémtárgy ütközött volna ne-ki egy sziklának. Tom pontosan tudta, mit jelent ez. Megfeneklet-tek. Ahogy a hajótesten végigfutott a remegés, a három ember kétségbeesett igyekezettel próbált megkapaszkodni valamiben. Judy át-

ölelte Dorit. A padló oldalra dőlt, azután úgy maradt. A fémfalak meg mindig remegtek, de úgy tűnt, megszűnt a tengeralattjáró mozgása.

Tom megkönnyebbülten felsóhajtott.

Egy kicsit talán tényleg gyorsan merültünk alá mondta bocsá-

natkérő hangon. Fülelni kezdett, de nem hallott vízcsobogásra emlékeztető zajokat. A műszerekre nézett; a hajótest sérüléseit jelző

rendszer előírás szerint működött, de nem szólalt meg a riasztójelzés. A tengeralattjáró státusát mutató monitoron a hajótest kissé ferdén állt, de egyetlen rekeszbe sem tört be a tengervíz.

- Nézzék! - kiáltott fel Dori a másik képernyőre mutatva.

Tom odafordult és megremegett. Valami emberszerű alak tűnt tel a vízben, egy sötét sziluett a valamivel világosabb tengerfenék háttere előtt. Hínárszálak himbálóztak körülötte, halak úsztak el a fe-je mellett.

- Ember lenne? - töprengett Tom. - Nem, nem lehet az... Ennek vö-

rös a szeme!

- Ez egy mutáns! - mondta Judy rekedten. - Szent isten! Egy Las Plagas-mutáns! A szeme alapján ítélve nem lehet más. Olyan, mintha egy Rain-típusú klónból fejlődött volna ki!

- Az egy olyan klón, mint én? - kérdezte Dori elkerekedő szemmel -

Nem, nem olyan - felelte Tom, - Az egy gonosz lény. Az ilyeneket csupán egyetlen személy képes kontrollálni. Ennek az izének a gazdája valószínűleg meghalt. A dög az utolsó kapott parancshoz tartja magát, ami valószínűleg az volt, hogy öljön. Nos, ez ölni fog, amíg mozogni bír... De semmi baj, nem hiszem, hogy be tud jutni ide. Előttünk van, és... Látod, nagylány? A jég már ráfagyott a karjaira. Felmerülünk, elhúzunk a jégtábla alatt, és szépen itt hagyjuk a rohadékot. Csináljon, amit akar!

- Ez azok közül való, akik a jégtáblán harcoltak - mondta Judy.

- Nem tudnánk megszabadítani a szenvedéstől?

- Mármint hogy legyünk kegyesek hozza, és öljük meg? Nem.

Nem lehet. Amíg idelent van, addig semmiképpen sem. Ezt a tengeralattjárót az Umbrella kizárólag fuvarozásra használta, nincsenek rajta fegyverek. Érthető, a cég nem akart vacakolni nukleáris raké-

tákkal, torpedókkal meg hasonlókkal... Mostanában az ilyenek elég-gé megbízhatatlanok. Még azokat is leszerelték, amik eredetileg a hajón voltak. Csak a toronyban van egy géppuskafészek. A fülkét lezárták, de felnyithatnánk. Muníciót is találnánk, de nem hiszem, hogy azzal szétlőhetnénk a rohadékot. Egyébként is, a géppuskát csak akkor lehet használni, ha felmerülünk, ha a torony a víz színe fölé kerül.

- Ez... ez megpróbál közelebb kerülni hozzánk! - kiáltott fel Don.

A jégdarabokkal borított lény, ahogy leérkezett az óceán feneké-

re, lassú, erőlködő léptekkel elindult a tengeralattjáró irányába. A nyomában zavarossá változtatta a vizet a felkavarodó iszap.

-

A rohadt életbe! - mormolta Tom, és gyorsan beült a kontroli-monitor elé. Elkattintotta a ballasztkapcsolókat, úgy állította be a pumpákat, hogy nyomják ki a tartályokban lévő víz felét. A tengeralattjáró fújtatni kezdett, buborékok jelentek meg körülötte. A hajó-

test panaszosan felnyögött, majd feljebb emelkedett, és stabilizáló-

dott a pozíciója. Egy-két másodperccel később a mutáns eltűnt a monitorról. Tom megkönnyebbülten felsóhajtott. - Huh! Most pedig...

A mélységmérőre pillantott. - Huszonhét öl - közölte.

- Ez mit jelent? kérdezte Dori.

- Ilyen mélyen vagyunk. Judy matekot is tanított neked, nem / Egy öl az nagyjából hat láb.

- Akkor az annyi, mint... Százhatvankét láb! - mondta Dori.

-

Pontosan. Ilyen mélyen vagyunk most. Megpróbálom tartani a szintet, mert nem szerelném, ha nekiütköznénk valamelyik jéghegy aljának. Délkeleti irányba indulunk... Persze csak akkor, ha sikerül engedelmességre bírnom a hajtóművet.

- Tényleg tudja, mit csinál? - kérdezte Judy. - Ez egy nukleáris hajtómű, és...

- Ez egy gőzmotor, amit nukleáris generátorok hajtanak. Egyébként... maga talán örökre itt akar maradni?

- Ha elfogy az élelmünk, esetleg halászhatunk...

- Az Umbrella vissza fog térni ide. Nyomozni.

Judy arca megrándult.

- Igaza van. Induljunk! De... ha lehet, akkor lassan. Legalább addig, amíg eltávolodunk a jégtől és a parttól.

233

 

- Ez a beszéd! Lejjebb fogunk merülni, úgy biztos nem zavar majd minket a jég.

- Be tudja indítani a hajtóművet? - kérdezte Dori.

- Gyere ide! - kérte Tom. A lány odaállt mögé, és a kezét a tér-dere téve előredőlt. Látod ezt a zöld jelzést ezen a monitoron?

Érintsd meg!

Dori megnyalta az ajkát, azután megérintette a zöld négyszöget.

Először semmi sem történt, de aztán a tengeralattjáró reagált a pa-rancsra. Mormogni, dohogni kezdett, remegéshullám futott végig a testén.

- Ó, nézze! - Judy a hajóorrban elhelyezett kamera által közvetített képre mutatott. A monitoron tisztán látszottak a tengeralattjá-

ró fölött elsuhanó, a felszínről érkező fény által megvilágított jégtáblák és -darabok.

Elindultak, az iránytű jelzése szerint dél-délkeleti irányba tartottak.

Amikor felébredt, Alice hallotta, valaki visszatér a helikopter há-

tuljába. Egy hang közölte valakivel, hogy kelet fele tartanak, és éppen maguk mögött hagyták a kaliforniai partokat.

Vagyis azt, ami Kaliforniából maradt - gondolta Alice. Az a vi-dék is kietlen pusztasággá változott, ott is élőhalottak hemzsegtek, legfeljebb a túlélők néhány, egymástól elszigetelt csoportja maradt meg; szerencsétlenek, akik foggal-körömmel próbálták megvédeni emberi mivoltukat, akiknek meg kellett küzdeniük mindenért, hogy tovább élhessenek. Alice bízott benne, hogy a fejük fölött elhúzó helikopterek látványa reményt csepegtet beléjük - reményt, hogy talán még megváltozhat a helyzet, hogy érdemes kitartani, érdemes harcolni, mert van jövőjük.

Abban, hogy számára is létezik jövő, korántsem volt biztos. Az egész ügy mögött Wesker állt, ő agyait ki mindent, márpedig nála sosem lehet tudni, hogy mit miért tesz. Vajon mi lehet a terve? Mit akar elérni? Bármi kitelhet tőle, hiszen azok közé tartozott, akik előidézték az emberiség, a civilizáció pusztulását.

234

 

Alice tisztában volt vele, a helikopter az egyik leggyűlöltebb ellenségéhez viszi.

Mozdulatlanul feküdt, hallgatta a rotorok monoton zaját; érezte, ahogy a szélrohamok meg-megbillentik a helikoptert. Hangokat hallott, beszélgetésfoszlányokat. Embereket érzett a közelben, de senki sem foglalkozott vele a jelek szerint senki sem tartotta szemmel.

Tudta, a helikopternek előbb-utóbb üzemanyagot kell felvennie.

Talán akkor... Igen, akkor talán majd kínálkozik valamilyen lehetőség arra, hogy megszökjön. Ő és Becky. Lehet, hogy Jíll segíteni fog neki, esetleg velük tart. Vagy nem... Talán úgy tekint Weskerre, mint a legújabb alkalmazójára.

De miért is ne tenné? Wesker bármilyen eszközhöz, forráshoz hozzáférhetett. Lehet, hogy már rég szövetséget kötött egy másik, még mindig létező multinacionális céggel. Egészen biztos, hogy nem az Umbrella az egyetlen, ami megmaradt. Ha megfelelő medikai eszközökkel rendelkeznek, ha van üzemanyaguk, elegendő számú helikopterük, talán megépíthettek egy olyan menedékhelyet valahol a világban, amit nem foglalhatnak el az élőhalottak, a mutánsok, a szörnyek.

Vajon ez a szövetség is éppen olyan könyörtelen, mint az Umbrella? Valószínűleg igen. Ebben a világban, a mészárlás és a fertő-

zések világában csak a legkeményebbek maradhatnak életben. A leg-erősebbek. A legelszántabbak. Nincs más megoldás.

Alice megpróbálta áttekinteni a helyzetet, megpróbálta mérle-gelni a lehetőségeket, és végül arra a következtetésre jutott, hogy meg kell kísérelnie a szökést. Persze ahhoz, hogy ezt megtegye, viszonylag jó állapotban kell lennie. Megfeszítette az izmait, megmozdította a végtagjait. A testébe hasító fájdalom nem volt kibír-hatatlan, de már átütött a szerek által létrehozott érzéketlenség-burkon, Szépen elbánt velem az a Rain-mutáns... Talán a pihenés segíteni fog. A pihenés, a megfelelő kezelés. A gyógyszerek. Bí-

zott benne, hogy a teste, mint mindig, ezúttal is megpróbálja hely-rehozni magát, hogy újra végbemegy majd a legendás, Alice-féle gyógyulás.

235

 

Óvatosan kicsatolta a hevedereket, és a fájdalmat félresöpörve felült. Az infúzió még a karjában volt. Letépte a bőréről a ragta-paszt, kirántotta az érből a tüt. Az asztalon talált egy tekercs ragta-paszt és egy csomag tiszta gézt. Gézt ragasztott a tűszúrás nyomá-

ra. hogy elállítsa a vérzést. Leszedegette magáról a különböző ér-zékelőket. drótokat. A szervezetet monitorozó műszer azonnal jelzett, idegesítő, éles, sípoló hangokat adott ki magából.

Egy ápoló jelent meg. Magas, sovány, fekete bőrű férfi volt. Af-rofrizurát és bozontos szakállt viselt - látszott rajta, már jó ideje nem volt lehetősége arra, hogy borbélyhoz menjen. Terepszínű katonai gyakorlóruha volt rajta.

- Hé! Feküdjön vissza! - szólt rá Alice-re. Mit művel? Kihúzta az infúzióját?

- Talán fogoly vagyok?

- Nem hinném... A barátja, Jill szabadon mozoghat. A kislánya a pilótákat figyeli. Magát is csak azért kötöztük le, mert megsérült, és hamarosan le fogunk szállni. Tankolnunk kell... Nemsokára meg-

érkezünk Nevadába. Jobban jár. ha be van kötve a landolás során.

A férfi arcán őszinte aggodalom látszott; Alice nem szívesen bántotta volna.

- Rendben, visszafekszem, de nincs szükség infúzióra mondta. - Inkább egy ágytálra.

- Hozom - mondta a férfi. - Csak feküdjön le. Fájdalmai vannak?

Igen, de elviselhető. Amikor felültem... az tényleg rossz volt.

Az ápoló megcsóválta a lejét, és úgy nézett Alice-re, mintha őrült-nek tartaná.

- Van néhány repedt csontja, hölgyem. Nem tesz jót magának az ugrándozás.

Alice szédülni kezdett, jobbnak látta, ha tényleg visszafekszik.

Az ápoló hozott egy ágytálat, az ablak felé fordulva megvárta, míg Alice elvégzi a dolgát, majd elsietett, hogy kiürítse az edényt. Nagyon profin csinálta. Alice-nek azután, hogy oly hosszú időt töltött ebben az ostromlott várhoz hasonló új világban, jólesett újra érezni a civilizált törődést.

Pár perccel később Becky lépett be a helyiségbe. Vidáman leült a priccs szélére, és mosolyogva jelcini kezdett.

236

 

- Mami, a pilótákat néztem! Helikopterpilóta akarok lenni!

- Persze, persze, annak is eljön az ideje jelelt vissza Alice mosolyogva.

Társalogni kezdtek. Becky olyan izgatott volt, hogy jelelés közben időnként éles, artikulálatlan hangokat adott ki magából. Alice je-leit, de közben fennhangon is kimondta a szavakat - így akarta bá-

torítani a kislányt arra, hogy megtanuljon szájról olvasni.

- Jill is tud jelelni - közölte Becky. - Tudom, hogy tud. És Ada is. És azt mondták, Washingtonba megyünk. Az igaziba, nem egy olyan játék Washingtonba, amit az Umbrella épített. Az igaziba! És tudod, mami, néha úgy emlékszem, hogy már jártam kint, de Jill azt mondja, pár nappal ezelőtt még nem is éltem.

- De éltél, csak egy laboratóriumban aludtál. Úgy, mint azok, akiket láttunk. Beletettek a fejedbe pár emléket, hogy ne légy összeza-varodva. amikor felkelsz. De ezek nem valódi emlékek. A valódi emlékeidet most szerzed.

Becky komoly arccal bólintott.

- Soha nem fogom elfelejteni, ami történt - jelelte. - Soha! És látni akarom Washingtont, a nemzetünk fővárosát!

- Már Washington sem olyan, amilyen régen volt figyelmeztette Alice. - Az élőhalottak mostanra már elfoglalták, ha nem is az egészet, a nagy részét biztosan. De egy nap meg fogunk szabadulni tőlük, visszavesszük a városunkat, és ismét felépítjük. Tudod, egyszer régen, évszázadokkal ezelőtt, az 1812-es háborúban a britek már felperzselték egyszer. Aztán ismét felépült. Egyszer még biztos a nemzetünk fővárosa lesz!

- Miért, most nem az?

- Bizonyos értelemben véve talán az. De a nemzet sok mindent elvesztett. Sok... intézményt. - Alice bízott benne, jól jeleli az „intézmény” szót. - Mindent pótolni fogunk, de mielőtt ezt megtehetnénk, még harcolnunk kell. Sokat. Ami engem illet, egyelőre nem szívesen mennék Washingtonba, csak ha nagyon muszáj... De el fog jönni a nap, amikor az emberek, a hozzánk hasonló emberek új-jáépítik az egészet. Remélte, nem ébreszt Beckyben hiú remé-

nyeket, Eszébe jutott, hogy az élőhalottak térhódítása előtti időszak-ban már léteztek olyan hallókészülékek, implantok, transzplantátu-237

 

mok, amelyekkel valamilyen szinten meg lehetett szüntetni a siketséget. Talán Becky problémáját is orvosolni lehet egy ilyennel, és akkor... Igen, akkor talán tényleg helikopterpilóta lehet belőle az új világban.

Bárcsak már most visszanyerhetné valahogy a hallását! - gondolta. Ma ez megtörténne, sokkal nagyobb lenne az esélye a túlélésre. Ha hallja, hogy egy élőhalott hátulról közelít hozzá, még időben elmenekülhet, de így...

Sajnos az a világ, ahol segítettek a siket kislányoknak, a múlté és a jövőé volt. A jelenben senki sem foglalkozott ilyesmivel; a jelenben emberek haltak meg azért, mert nem részesültek megfelelő orvosi ellátásban, és elfertőződött egy olyan sebük, ami régen egy pillanatig sem jelentett volna problémát a számukra. Implantok? Transzplantátumok? Ebben a világban, a jelen világában szó sem lehetett semmi ilyesmiről.

Vagy talán mégis? Esetleg Wesker, vagy azok, akikkel összeállt, talán ők segíthetnének. Talán ők meg tudnák oldani Becky problémá-

ját valamelyik laboratóriumukban.

Talán. Esetleg. Vagy mégsem. Vagy... Vagy vállalnák, hogy segítenek, de aztán kiderülne, hogy a közbelépésükkel csak ártottak Beckynek. Alíce képtelen volt rá, hogy higgyen Weskemek, nem tudott megbízni benne.

Visszatért a fekete bőrű ápoló,

- Hamarosan leszállunk. Tankolni - közölte.

- Hová? - kérdezte Alice.

- A légierőnek van egy régi töltőállomása a Sierrákban. Szögesdrót kerítés védi, vagyis feltételezhető, hogy biztonságos hely.

Alice-nek még lett volna néhány kérdése, de az ápoló már Beckyhez fordult, átvezette a szemközti falról lehajtható üléshez, le-

ültette, és becsatolta a hevedereit.

- Ülj nyugodtan, kis hölgy! Minden rendben lesz.

Becky természetesen nem értette mit mondott, de rámosolygott, A férfi megsimogatta a kislány fejét, majd lehajtott még egy ülést, és bekötötte magát. A helikopter ereszkedni kezdett.

Miközben a vidáman nézelődő kislányt figyelte, Alice megfo-gadta magában, mindent meg fog tenni azért, hogy a lehető legjobb 238

 

sora legyen. Idővel talán majd megtanít neki pár dolgot, esetleg a fegyverek használatát is. Talán megmutat neki egy-két önvédelmi technikát. Kezdhetnénk mondjuk a dzsudóval, azután pedig, ha már megerősödött, talán megtanítom, hogyan tud ölni puszta kézzel.

Ügy erezte, ebben az új, zord világban is helye van a reménynek, de az ártatlanságnak már semmiképpen sem. Az ártatlanság? Halott szegényke... Az Umbrella ölte meg.

Megváltozott a helikopterek hajtóművének zaja. Pár másodperccel később földet értek. A rotorok lelassultak.

Alice tudta, ha cselekedni akar, nem várhat tovább.

Már eldöntötte, hogy nem akar Washingtonba menni, nem akar Wcsker közelébe kerülni. A férfi iránt érzett gyűlölete elég volt ahhoz. hogy úgy határozzon, elhagyják a helikoptert.

Albert Wesker... Egyszer már megpróbálta megölni, élve felzabálni öt. A szó legszorosabb értelmében! Beadta magának a T-vírus egyik variánsát, ami képessé tette öt arra, hogy iszonyú, emberfeletti erővel rendelkező szörnyeteggé változzon. Időnként sápadt, hát-ranyalt hajú, vézna férfiként jelent meg, aki állandóan napszemüveget, hosszú, fekete bőrkabátot és fekete kesztyűt hordott, de ha úgy hozta kedve, át tudott változni. Ilyenkor hatalmas rágószervek nyúltak ki az állkapcsai közül, a teste megnőtt, az izmai hatalmasra duz-zadtak. A tudata nem uralta teljes mértékben az átalakult testet, időnként elvesztette uralmát a szörnyeteg lelett - így fordulhatott elő, hogy fel akarta zabálni az általa „Alice-projektnek” nevezett nőt, mert ágy gondolta, ezzel a módszerrel birtokába kerülhet az Alice-DNS egy bizonyos, kulcsfontosságú része.

Alice közölte vele, hogy nem szerepel a menün, azután elmenekült előle. Kévésén múlott, hogy sikerült.

Wesker azonban nem akkor volt a legfélelmetesebb, amikor mutálódott; őt nem az izmai tették veszélyessé, hanem az elméje. Az elméje, amelyben megfogalmazódott és alapelvvé érlelődött egy gondolat: a hatalmai és az erőt csak még nagyobb hatalommal és erővel lehet kontrollálni.

239

 

Amikor a T-vírussal kapcsolatos projekt elfogadásra került, Wesker volt az Umbrella elnöke. Alice nem tudta bizonyítani, de gyanította, hogy Wesker volt az, aki valamilyen módon, talán valamiléié manipulációval rávette Spence-t a vírus szabadon eresztésére.

És most ehhez a bestiális emberhez akarták elvinni!

Őt és Beckyt...

Soha!

Az ápoló felállt, odalépett Alice-hez, felmérte az állapotát, meg-veregette a vállát, és megkérdezte, szüksége van-e valamire.

Talán valami magas tápértékű italra - felelte Alice. - Van vala-mijük?

Természetesen, Van energia italunk. Egy éve lejárt a szavatos-sága, de még fogyasztható. Hozok egyet!

Az ápoló előrement. Alice kicsatolta a hevedereit, és a testét kín-zó fájdalmat félresöpörve felült. Becky is kicsatolta magát, odasietett hozzá.

- Most jól figyelj! - jelelte Alice. Az lesz a legjobb, ha a magunk útját járjuk. Csak te meg én. Nem sokat tudok ezekről az emberekről. Megbízol bennem annyira, hogy velem tarts? Nem muszáj megtenned.

Becky riadtan nézett a nőre. Remegni kezdett az alsó ajka.

- Ne hagyj el! - jelelte.

- Nem foglak. Éppen most mondtam, hogy velem jöhetsz.

- Elengednek minket? - kérdezte a kislány.

Nos, éppen ez a nagy kérdés! gondolta Alice.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Ahogy a csér után nézett, amely a sirályfalka mellett elhaladva kirepült a tenger lóié, Jack Tannagerben ismét feltámadt a már-már leküzdhetetlen vágy, hogy elhagyja a szigetet.

Vágyott rá, de szinte biztos volt benne, hogy erre sosem fog sor kerülni. Csung bácsi mindig azt mondta, az embernek pontosan ott 240

 

jó, ahol éppen van. Azt mondta, a világ egyetlen apró pötty a mindenségben, és minden más hely is csak egy pontocska. Azt állította, maga a Föld is csak egy parányi sziget a végtelen térben. Azt mondta, lényegében véve minden hely egyforma, így az ember akkor sem veszít semmit, ha egy tényleges kis szigeten éli le az életét.

Jack elfogadta ezeket a tanításokat, ám ahogy ott állt a le nyugod-ni készülő nap fényében, a Catalina-sziget nyugati oldalának köves partján, úgy érezte, minden poréi kaja, minden sejt je arra vágyik, hogy elhagyja ezt a helyet, hogy felfedezze a többi szigetet a világot.

Biztos volt benne, találna olyan szigeteket, amelyeket még nem lep-tek el az élőhalottak.

Csung bácsi hallani sem akart semmi ilyesmiről. „Nem fogom hagyni, hogy elkapd a kórságot, ami végzett anyáddal meg apáddal! Szerettem a húgomat. Amikor a lelke eltávozott abból az iszonyatossá változott testből, megesküdtem, hogy megvédelek téged, Jack. itt már jó ideje biztonságban vagyunk. Nem fogunk kockázatokat vállalni!"

Jack a bácsin kívül csak két emberrel, Rimmel meg Lonyval beszélgethetett. Ők jóval fiatalabbak voltak, mint Csung bácsi, és egy párt alkottak. Mindig rendesek voltak vele, időnként elvitték horgászni. Lony volt az, aki megmutatta neki, hogyan kell elirányítani a hajót: szörfözni is tőle tanult meg. Jól érezte magát a társaságukban, de nem lehetett tökéletesnek nevezni a dolgot, hiszen mégiscsak felnőttek voltak.

Felvett egy lapos, kerek kavicsot, és megpróbálta úgy elhajítani, hogy átjusson a part felé tartó hullámok között. Nem sikerült: a kavics megpattant egy víztaréjon, és pillanatok alatt elmerült.

Éppen olyan, mint én! sóhajtott lel Jack. Képtelen túljutni egy bizonyos ponton...

- Jack! - hallatszott Csung bácsi hangja a part fölötti kis düne tetejéről.

Jack kelletlenül megfordult.

- Igen, bácsikám?

- Gyere vissza! Lassan besötétedik. Hamarosan vacsorázunk...

Azután rögtön őrségbe kell mennünk.

241

 

Jack szomorkásán bólintott, felkapaszkodott a dűne oldalán, csatlakozott a nagybátyjához. Az idős buddhista szerzetes csípőre tett kézzel állt a magas fűben. Narancssárga köntösének alja kirojtolódott, sarujának darabjait szigetelőszalag tartotta össze. Hosszú, ritkás. Ősz szakállát meg-meglebbentette a szél. Rámosolygott Jackre hiányos fogazatával egyszerre tűnt mókásnak és sebezhetőnek. Egyszerűen nem lehetett hosszabb ideig haragudni rá, Jack legalábbis képtelen volt erre. Talán azért, mert a szeme pontosan olyan sötétbarna és olyan szelíd, de mégis átható tekintetű volt, mint a húgáé a fiú anyjáé.

Jack családjából egyedül ő maradt életben, A fiú félig kínai volt, de nem ismerte a nyelvet, pedig az anyja és Csung bácsi többnyire mandarinul társalgóit egymással. Az apja brit pilóta volt, jó ember, bár ritkán találkozott a gyermekével. Egy fertőzött utas végzett vele; a gépe lezuhant.

Miután megvacsoráztak, elfoglalták az őrhelyüket. Csung bácsi egy régi Ml-est akasztott a vállára. Mielőtt megjelentek az élőhalottak. talán sokan furcsának találták volna, hogy egy buddhista szerzetes ilyen fegyverrel mászkál, ám azóta a helyzet jelentősen megváltozott.

Szerencsésnek vallhatták magukat: elegendő mennyiségű fegyver és rengeteg muníció állt a rendelkezésükre. Lony apja fegyver-gyűjtő volt. Közvetlenül az apokalipszis előtt Los Angelesbe uta-zott, és mivel azóta nem adott hírt magáról, feltételezték, hogy már nem él. A kedvencei a második világháborúban használatos gépka-rabélyok voltak, és rengeteg .30-as kaliberű lőszert halmozott fel abban a világháborús bunkerben, amit még akkor építettek, amikor az ország fel akart készülni a japánok inváziójára, amire szerencsé-

re nem került sor. A bunkerben négy Ml-es Garand, két német Lü-

ger, egy ládányi muníció, és egy sörétes puska állt készenlétben. Volt még egy géppuska is, ami nem működött, meg egy Thompson, de ahhoz nem találtak megfelelő lőszert.

Az Ml-esekhez rengeteg muníció volt. Mindegyiket kipróbálták, beállították. Ezek segítségével sikerült megtisztítaniuk a szigetet az élőhalottaktól. Jacknek is jó néhány zombit sikerült szétlőnie. Ami -

 

kor először sikerült telibe találnia egy rothadó fejet, és örömében felkiáltott, hogy „Megöltem!”, Csung bácsi rosszallóan nézett rá, „Ne mondd, hogy megölted! Sosem hagynám, hogy bárkit meg-

ölj. Ez a lény már nem élt. Tudod, mit tettél most? Véget vetettél egy élőhalott szenvedésének. Egy olyan élőhalotténak, ami akkor halt meg, amikor átváltozott.”

Azon a napon, amikor a zombik tombolni kezdtek, még nagyon sok ember tartózkodott a szigeten. Legalább négyezer. Közülük úgy kétezren pánikba estek, és felzsúfolódtak két nagy komphajóra; így akartak megszökni az élőhalottak elől.

A komphajók nyugati irányba, a legközelebbi sziget felé indultak el. Jack az Orizaba-hegy tetejéről, a sziget, Santa Catalina leg-magasabb pontjáról nézett utánuk. A hegyre Csung bácsi vitte fel, oda menekültek, miután az édesanyjából... olyan lény lett.

Az anyja... Miután átváltozott. Csung bácsi zokogva fejbe lőtte.

Jacknek azóta sokszor eszébe jutott a jelenet. Szörnyű volt, de tudta, Csung bácsi valójában nem az ő anyját, nem a saját húgát lőtte le, csak egy mozgó holttestet. Az anyja akkor már Buddhával volt...

A hegy tetejéről néztek a nyugat felé tartó komphajók után. Az egyik hajó hirtelen elfordult, és beleütközött a másikba. Nem kellett hozzá sok idő, hogy mindkettő elsüllyedjen. Az utasok közül egy sem jutott ki a partra. Vagyis... néhányan mégis kimásztak a víz-ből, de azokat kénytelenek voltak lelőni.

Akik nem szálltak hajóra, azok közül sokan az egyik iskola tor-natermében barikádozták cl magukat. Nem tudták, hogy egyiküket korábban már megharapta egy élőhalott. Az ajtók már zárva voltak, amikor ez az egyetlen lény terjeszteni kezdte a kórságot. Azok, akik kívül maradtak, felgyújtották az épületet. Nem érdekelte őket. hogy talán még valódi emberek is vannak odabent, Jack nem szívesen gondolt vissza ezekre az eseményekre, és ar-ra sem, amikor az életben maradottak - harmincán voltak - átvizs-gálták a szigetet, és elpusztították az élőhalottakat, A zombik menet közben két vadászt haraptak meg, akiket természetesen ugyanúgy lelőttek, mint a többi hozzájuk hasonlót.

Egy nap aztán egy hajó sodródott a szigethez. A partról jól látták a fedélzeten támolygó élőhalottakat. Három önként jelentkező fér -

 

fi beült egy motorcsónakba, és harminc láb távolságból levadászta a zombikat. Ezután a nyílt tenger felé fordították a hajót, és felgyújtották. Nem nézték meg, hogy mi van a fedélzeten, vagy az alatt.

Ezt követően a túlélők közül néhányan pánikba estek, és úgy döntöttek. elhagyják a szigetel. Felszálltak egy kisebb jachtra, hogy nyu-gatra menjenek, egy távoli, biztonságos helyre. Ezután már csak Jack, Csung bácsi. Lony és Bim maradt a szigeten, na meg persze pár vadállat, meg azok a vad kóbor kutyák, amiket Bűnnek időközben, úgy-ahogy sikerült megszelídítenie.

Az őrségbe érkezőket Bim fogadta, amikor felértek a sziget északi oldalán, a kis hegy tövében álló bunkerhez. Az építmény mellől csodás kilátás nyílt a környékre és arra az egyszintes udvarházra, ami korábban éppen Bim apjáé volt.

Bim harminc év körüli, félig polinéziai származású, zömök, pocakos. minditz vidám fickó volt. Általában virágmintás hawaii inget, fehér térdnadrágot és szandált viselt. Jack se őt, se a társát, Lonyt nem találta puhánynak, sosem nyafogtak, mindketten erősek voltak.

Nem úgy, mint Csung bácsi, aki a bunker mellé érve hangosan zi-hált. Sosem szerette az emelkedőket.

- Láttál valami érdekeset a parton, Jack? - kérdezte Bim.

- Nem, semmi szokatlant - felelte a fiú. Semmi sem volt a vízen.

- Semmi uszadék? Semmi törmelék? Semmi, amit használhatnánk?

- Hát, talán pár úszót. Tudod, horgászbothoz valót.

- A kutyafáját! - kiáltott fel Bim vigyorogva. Szerette ezt a szót, és szerette a füvet is. Lonyval volt egy kis „füveskertjük” a hegyoldalában Csung bácsi sosem nyúlt ehhez a szerhez, Jack pedig úgy tett, mintha nem is érdekelné a dolog.

- A fiú kezd unatkozni - közölte Csung. - Nehéz itt neki. Egyszer talán el kellene vinnünk horgászni. Még mindig vannak olyan motorcsónakok, amikben maradt üzemanyag. A tőle megszokott, kedves hangon beszélt, de közben komor arccal fürkészte a tengert.

Úgy viselkedett, mintha keresne valamit.

- Mit lát, Csung? - kérdezte Bim. A homloka elé emelte a ke-zét, hogy beárnyékolja a szemét.

244

 

A nap már majdnem lenyugodott, éppen csak a felső pereme kandikált ki a horizont fölé. Lassan felkelt a hold.

- Semmit. Semmit sem látok. És... mindent. Mindent látok. A hullámokat. Csak a hullámokat... De hajót nem! Pedig úgy érez-temjönni fog egy. A múlt éjjel álmot láttam. A múlt éjjel... - Elhallgatott.

- Igen? - kérdezte Jack. Sokszor előfordult már, hogy Csung bá-

csi megálmodott bizonyos dolgokat, amelyek aztán beteljesültek, ezért általában csak akkor beszélt álmokról, ha nagyon fontosnak tartotta őket.

Csung megvonta a vállát.

- Egész nap figyeltem. Semmit sem láttam. Talán... Talán majd később fog megtörténni a dolog.

- Mi láttál álmodban, bácsikéin? - kérdezte Jack.

- Azt, hogy egy tengeralattjáró érkezik a szigethez.

Alice kézen fogta Beckyt, és kiszállt a helikopterből, kilépett a hűvös alkonyba.

A helikopter körül lámpák égtek. Az egyik őr (szőke szakálla volt, bozontos haját homlokpánttal szorította le) homlokráncolva rábá-

mult Alice-re, de valószínűleg nem tudta, mit kellene tennie. Alice vágyakozva pillantott a férfi fegyverére. M60-as. 7.62x51 mm-es lövedékek. Percenként ötszáz lövés... A fickónál egy egész heve-derre való teli tár is volt.

Alice éppen fegyvertelen volt. Nagyon jól ismerte az M60-ast, tisztában volt vele, ha sikerülne megszereznie, egy kisebb hadsere-get képes lenne megállítani vele. Ennek ellenére nem lépett akció-

ba, kedvesen rámosolygott az őrre. A kiszállás előtt úgy-ahogy le-tisztogatta magát, ezért a kötései ellenére is viszonylag jól nézett ki.

Úgy viselkedett, mint aki csak levegőzni akar egy kicsit.

A fénykörön túl gazos mezőt és egy dupla kerítést látott. A kö-

rülbelül húsz lépésnyire álló belső kerítés tetején szögesdrótot feszítettek ki. A külsőben mintha áram lett volna, de Alice gyanította, hogy nem működik.

245

 

Szemügyre vette a fénykört. A betonozott leszállópálya körül üresolajoshordókat állítottak fel, amelyekre meggyújtott petróleum lámpákat helyeztek. Érdekes megoldás... A sötétséget csak a lámpások és a helikopter kabinjának fénye oszlatta szét.

A talaj rézsútos volt - valamilyen hegy vagy domb oldalában lehettek. Valamivel távolabb egy hangárszerű épület állt, mellette hatalmas fémtartályok sorakoztak. Valamennyi tartályhoz csövek csatlakoztak; az egyiktől flexibilis töltővezetéket húztak a helikopter há-

tuljához. A többi gép a magasban körözve várt a sorára.

- Fákat látok - jelelte Beeky. - És látom a holdat. És ez a szag...

nem tudom, micsoda. Egy rossz szagot, meg egy jó szagot érzek.

- Az üzemanyag büdös - felelte Alice, bár a maga részéről mindig kedvelte ezt a szagot. - Az illat? Valószínűleg az erdőből érkezik. Itt van valahol, a telephely körül.

- Itt nincs túl hideg. Ez jó. Ez az igazi hold?

- Igen.

Alice megállapította, hogy a Sierrák keleti oldalán, a nevadai ha-tártól nem messze lehetnek. Talán ezen a vidéken viszonylag kevés van a.,.

A gondolat úgy ért véget az agyában, mintha elvágták volna. Meglátta őket. Az élőhalottakat. Morogva, csoszogva közeledtek a kerí-

tés felé. Több százan voltak.

Alice az ilyen helyzetekből még sosem kerül ki harc nélkül, most azonban semmit sem tehetett. Nem volt fegyvere, ráadásul ott állt mellette Beeky, rá is gondolnia kellett.

- Úgy tudtam, tiszta a zóna - fordult az őr felé. - Mi ez a sok élő-

halott?

- Ó, ezek a katonai bázison laktak, amikor még emberek voltak -

felelte a férfi. - A bázis úgy egy mérföldre van innen. Napközben ott őgyelegnek, de amikor meglátják a fényeket, idejönnek. Minden alkalommal megrongálják a kerítést. Egy szép nap majd át fogják...

Húha! Azt hiszem, pont most döntötték be a külsőt! Őrmester!

- Mami! - nyögött fel Becky, azután gyorsan átváltott jelelésre.

- Be fognak jönni ide?

- Még mindig van egy kerítés, ami az útjukat állja - jelelt vissza Alice. De ha azon is keresztüljönnek, még mindig van egy csomó 246

 

eszközünk, amivel megvédhetjük magunkat! Megpróbált maga-biztosan beszélni, de a biztonság kedvéért közelebb húzta magához a kislányt.

- Ferguson! - kiáltott ki az őrmester a hátuk mögötti ajtón, - Tizenkét perc kell, hogy befejezzük. Addig tartsa fenn a rendet. Ha erősítésre van szüksége, jelezze!

- Értettem! - Ferguson, a homlokpántos őr maga elé tartotta az M60-asát, és elindult a kerítés irányába.

En nem tenném szólt utána Alice. Ferguson! Ne menjen túl közel!

A férfi ügyet sem vetett rá.

- Hová megy ez a férfi, mami? - kérdezte Beeky jelekkel.

- Legyek átkozott, ha tudom mormolta Alice, majd a kislány fe-lé fordulva elmutogatta: Ellenőrzi, hogy biztonságos-e a kerítés.

- Vissza, büdösök! - üvöltött fel a kerítéshez közeledő Ferguson.

Alice biztos volt benne, a Fickónak nincs túl sok tapasztalata a zombikkal. Ha lenne, nem üvöltözne. Teljesen felesleges - gondolta, és felsóhajtott. Nyilvánvalóvá vált a számára, hogy egyelőre nem tud lelépni ezektől az emberektől. Várnia kellett. Talán majd Washingtonban... Az elsődleges feladata amúgy is az volt, hogy életben maradjon, és megvédje Beckyt. Mosolyogva a kislány felé fordult.

- Szállj vissza a helikopterbe - mutatta. - Küldd ki hozzám Jillt.

Megteszed? De légy szíves, ne gyere vissza vele! Maradj a gépen.

Beeky bólintott, és felrohant az óriási gép rámpáján.

Fergusont már csupán néhány lépésnyi távolság választotta el a kerítéstől. Alice utánafutott. A fájdalom minden lépésnél az oldalá-

ba hasított.

- Ferguson! - kiáltott. - Ne!

A férfi visszanézett rá.

- Hölgyem, szálljon vissza a helikopterbe! Ez itt biztonsági ügy!

- Az élőhalottak felé fordult, amelyek közben nekiláttak, hogy át-másszanak a negyvenöt fokban megdöntött drótkerítésen.

Ferguson felemelte az M60-ast.

247

 

- Én szóltam, agyament nyomorultak! - Körülbelül fejmagasságban kidugta a fegyver csövét a belső drótkerítés egyik résén, és tü-

zet nyitott.

Öt-hat élőhalott szétlőtt fejjel vágódott hanyatt.

- Híííhó! - rikoltott fel Ferguson.

Hirtelen harmincöt-negyven élőhalott mászott keresztül az elhul-lottakon. Pillanatok alatt átjutottak, és futva indultak a belső kerítés irányába. Valamennyien rongyos, szakadt, mocskos katonai ruhát viseltek, az arcuk véres volt, némelyiküknek hiányzott az ajka, és voltak köztük olyanok, amelyek torkából előlökődtek az éknyelvek, amelyek természetellenes erővel, drótvágóként estek neki a fémhálónak,

Alice látta, Fergusonnak gyakorlatilag csak annyit sikerült elérnie, hogy felhergelte a közelségével az élőhalottakat, amelyek elszánt hangyaseregként törtek előre úgy dolgoztak, úgy mozogtak, mintha csupán egyetlen dolog lenne fontos a számukra: az, hogy a közösség, a csorda elérje a célját.

- Ferguson! - kiáltott fel Alice. - Vissza a helikopterhez!

A férfi dühösen nézett vissza rá.

- Hölgyem, azt hiszem már szóltam magának, hogy...

Ez volt az a pillanat, amikor a belső kerítés beszakadt, cs rádőlt Fcrgusonra. A férfi hanyatt esett és megpróbált kimászni a drótháló alól, de deréktól lefelé alászorult a teste. A fegyvere is a háló alatt maradt, a cső visszafelé, Alice irányába mutatott.

Ferguson velőtrázó hangon felsikoltott, amikor az egyik zombi (korábban kövér, idős, kétcsillagos tábornok volt) rávetette magát, és éknyelveivel széttépte a torkát. Alice keményen belerúgott a tá-

bornok nyakába; sikerült szétroppantania a csigolyáját. Az élőhalott rázuhant Fergusonra, már nem jelentett közvetlen veszélyt, viszont mögötte már ott tomboltak a társai, akik szintén át akartak jutni a drótháló belső oldalára.

Alice-nek éppen csak annyi ideje volt, hogy megmarkolja a fegyver csövét és Ferguson muníciós hevederét. Hátraugrott - mindkét tárgyat kirántotta a drótháló alól de a fegyvert már nem emelhet-te fel, mert két egyenruhás zombi (korábban mindkettő nő volt) indult meg felé. Olyanok voltak, úgy mozogtak, mintha ikrek lettek

 

volna. Egyszerre léptek, egyszerre emelték fel a karjukat - és egyszerre kaptak találatot, egyszerre robbant szét a koponyájuk.

Alice hátraugrott, hogy ne fröccsenjen rá a nyúlós agyvelőmasz-sza. Amikor felnézett, Jill állt mellette egy füstölgő puskával a kezében.

- Kösz - mondta Alice, és az M60-ast felemelve szembenézett a rohamozó élőhalottakkal. - Szép lövés volt.

Jill nem feleli, minden figyelmét lekötötte a támadó horda. Való-

di profihoz méltó módszerességgel lőtte szét a zombik fejét. Pillanatok alatt sikerült lekaszálnia a második kerítés belső oldalára átjutó lényeket, de ezúttal is csak a közvetlen veszélyt hárította el, mert a szétlőttek mögött újabbak érkeztek.

Alice a csípőjéhez szorította az M60-ast, és tüzet nyitott a hordá-

ra. Rothadó húscafatok, sárga csontszilánkok fröccsentek a levegő-

be. Vicsorgó, hörgő lények tucatjai zuhantak rángatózva a végső ha-lál karjai közé. de mögöttük még mindig csak jöttek és jöttek...

Alice látta, túl sokan vannak. Tudta, hamarosan kifogy a munícióból, és úgy tippelte, Jillnél sem lehet már túl sok lőszer.

Hátrálni kezdtek a helikopter felé.

Alice érezte, valami megragadja a lábát. Lenézett. Az élőhalottá vált Ferguson próbálta elkapni, A fickó valahogy kimászott a drótkerítés és a tetemek alól. Menet közben elhagyta a fél arcát, de ez nem gátolta meg abban, hogy megpróbáljon beleharapni Alice lábfejébe.

- Ó, Ferguson! - mondta Alice, és fejbe lőtte a férfit. Te marha! Miért nem hallgattál rám?

A hátuk mögött fegyverek dörrentek, golyók süvítettek el a fejük mellett. A lövedékek a botorkáló zombik testébe csapódtak, de Alice aggódni kezdett a „baráti tűz” miatt. Megfordult, ráürítette a fegyverében lévő tárat az élőhalottakra, azután odakiáltott a helikopter mellől tüzelő katonáknak:

- Tüzet szüntess! Várják meg, míg visszaérünk.

A lövöldözés abbamaradt. Alice és Jill rohanni kezdett a helikopter irányába. Alice alig érzett fájdalmat, a testében áramló adrenalin feledtette vele a törött bordákat, a félig begyógyult sebeket.

- Látom, jobban vagy - jegyezte meg Jill.

 

- Pedig szarni érzem magam - felelte Alice. - És ez még a job-bik eset.,.

Beértek a helikopter előtt felsorakozott három katona mögé. Alice látta, Becky riadtan, de mégis megkönnyebbülve néz ki rá a leeresztett rámpa felső végéből.

Az egyik élőhalott egy döglött, félig felzabált szarvast vonszolt maga után. Néhány lény tátott szájjal közeledett; éknyelvük úgy ágaskodott az arcuk előtt, mint a támadni készülő kobra. Eszelős eltökéltséggel törtek előre, nem foglalkoztak se egymással, se magukkal, nem érdekelte őket, hogy esetleg elpusztulhatnak - csak az volt fontos a számukra, hogy eljussanak a kiszemelt prédához, Alice felszaladt a rámpán, szelíden betolta Beckyt a gépbe, majd új tárat lökött a fegyverébe. Tüzet nyitott (mivel magasabban volt, mint a helikopter előtt álló katonák, nem kellett attól tartania, hogy eltalálja őket), és leszedett pár élőhalottat. Az egyik lény beszedett néhány találatot, de mégis tovább vánszorgott előre. Alice keresztüllőtte a nyakát. A fej oldalra billent, lefittyedt, már csupán egy bőrcafat meg egy artéria tartotta. Alice a szeme sarkából észrevette, hogy Beckv hevesen jelel valamit.

- Tessék? - kérdezte, miközben tárat cserélt.

Becky leolvasta a kérdést a szájáról, és azonnal válaszolt; - Meg akarom tanulni, hogy kell csinálni! - A fegyverre mutatott.

Alice bólintott.

- Nemsokára megtanulhatod jelelte.

Tényleg kihalt a világból az ártatlanság - tette hozzá gondolatban.

A belső kerítés és a helikopter közötti rész valóságos mészárszékké változott, a szétlőtt teteinek a szó szoros értelmében ellepték a betont. Némelyik test még rángatózott, de a többi beledermedt a má-

sodik halál mozdulatlanságába. Hullottak az élőhalottak, mint a legyek, de még mindig jöttek, csak jöttek. A szokásos taktikájukkal próbálták legyőzni a védekező embereket; a számbeli fölényükkel.

Nem féltek a golyóktól, eltökélten vonultak előre. Vagy a végleges halált keresték, vagy túlságosan elvakította őket a vérvágy ahhoz, hogy legalább valamivel értelmesebben viselkedjenek.

Az egyik katona kifogyott a munícióból. Pánikba esett és megfordult, hogy felrohanjon a rámpán.

250

 

- Még nem oldották le a töltőcsövet! - kiáltott fel Jill. A jelek szerint mindenki megfeledkezett arról az apróságról, hogy a helikopter éppen tankolt. Könnyen előfordulhatott volna, hogy egy eltévedt lövedék, esetleg valami más berobbantja a gép üzemanyagtartályát.

Alice káromkodva leugrott a rámpáról, átrohant a helikopter fará-

hoz. Beletelt néhány másodpercbe, míg rájött, hogyan kell leoldani a töltőcsövet a nyílásról. Már éppen emelte a kezét, hogy végrehajt-sa a feladatot, amikor hirtelen három élőhalott vette körül. Egykor mindhárom erős, izmos katona volt, most viszont úgy mozogtak, mintha részegek lennének. Valahol irtózatos verést kaphattak, a ruhá-

juk mocskos rongyokban lógott róluk; egyikük elvesztette a fél pár bakancsát. Az arcukat vörös maszkként borította a vér.

A középső már ellátottá a száját, és kilökte éknyelveit, amikor Alice-nek végre sikerült leoldania a töltőcsövet. Az üzemanyag a betonra ömlött, patakokban folyt a kerítés irányába. Alice tisztában volt vele, ha most leadna egy lövést, a helikopter azonnal lánggömb-bé változna.

Az egyik élőhalott elkapta a karját. Az oldalról érkező Jill azonnal szétlőtte a fejét; a nehéz test a betonra zuhant.

- Tüzet szüntess! Még folyik az üzemanyag! - kiáltott tel Alice.

Felkapta a földről a cső végét, a hozzá legközelebb lévő, az arca irányába harapdáló élőhalottak felé fordította. A lények vicsorogva a szeme irányába csaptak karmos ujjaikkal.

Alice behajította a csövet a futva közeledő élőhalottak közé, majd miközben a csürhe áttaposott a kiömlő üzemanyagon, megfordulva lezárta a helikopter tankját és futásnak eredt. A nyakán érezte üldö-

zői forró, bűzös leheletét. Eljutott a rámpához, felugrott Jill mellé.

Az őrmester üvöltve ráparancsolt a katonákra, hogy szabjanak be a helikopterbe. Az egyik férfinak sikerült felrohannia a rámpán, de a másik (erősen izzadó, testes fickó volt) megbotlott és orra bukott.

Az élőhalottak szempillantásnyi idő alatt lerohanták, négyen a lá-

bait kezdték harapdálni, az ötödik a tarkójába mélyesztette a fogait.

Kgy lény megállt, előredőlt, tátott pofájából kilökődött az éknyelv, amely aztán bezúzta a betonon fekvő katona koponyáját. Az élőha-251

 

lott visszarántotta a nyelvét, közelebb lépett, lehajolt, és puszta kézzel kiszakította az áldozat gerincoszlopát.

A katona eszelős sikolyai hallatán Alice megfordult, és felemelte a fegyverét, hogy megadja neki a kegy elemlövést és megakadá-

lyozza, hogy Ő is élőhalottá változzon, ám már semmit sem tehetett érte. Ráeresztett egy hosszú sorozatot a véres test körül mozgó zom-bikra. majd megfordult, és felugrott a felfelé csukódó rámpára. A helikopter emelkedni kezdett. Hirtelen egy filippínó nő (a hadsereg ápolónőinek egyenruháját viselte) vetődött be az egyre szűkülő ré-

sen. A feje még befért, de tovább nem jutott a rámpa széle hozza-szorította a nyakát és a felsőtestet az ajtókeret felső részéhez. Felhördült, a szájából kilökődött az éknyelv, de már semmit sem lehetett - a teste visszahullott a betonra, a feje becsipődött a rámpa és a keret közé.

A helikopter felemelkedett a levegőbe, majd oldalra fordult, hogy a lövész tüzet nyithasson az odalent nyüzsgő élőhalottakra. A becsapódó golyók lángra lobbantották az egyre terjeszkedő üzemanyagtócsát. A tűz pillanatok alatt eljutott a tartályhoz. Azok az élőhalottak, amelyeket nem szakított darabokra a robbanás, belevesztek a magasra csapó lángtengerbe.

Jill puskatussal péppé verte a becsípődött zombifejet a rámpa végre a helyére emelkedhetett. Becky hangosan sírt. Alice átölelte, és miközben kinézett az alattuk apróvá zsugorodó, égő hegy-oldalra, azon töprengett, miért akarja úgy a sors, hogy elmenjen Washingtonba...

HUSZONHATODIK FEJEZET

Tom a délkeleti irányba tartó tengeralattjáró periszkópján keresztül a tengert vizsgálgatta. Közvetlenül a felszín alatt, kis mélységben haladtak. A reggeli fényben Tom tisztán látta a sirályokat, a hullámok hátán hánykolódó, egy mérföld távolságban lévő hajóroncsot.

Még nem sikerült rájönnie, hogyan kell használni a szón árt, ezért 252

 

komolyan aggódott amiatt, hogy esetleg belefutnak valamilyen törmelékbe, de ez a roncs szerencsére nem jelenthetett veszélyt rájuk.

Meghallotta Dori jellegzetes, könnyed és gyors lépteinek zaját.

- Tom? A hármas számú élelmiszerraktár padlóján találtam egy csapóajtót - mondta a lány. - Ennivalót kerestem, amikor felfedez-tem. Nem próbáltam kinyitni, de... vajon mi lehet alatta?

Tom a homlokát ráncolta. Már járt abban a helyiségben, nem emlékezett rá, hogy bármiféle csapóajtót látott volna. Persze, nem is keresett ilyesmit. A tengeralattjáró még sok meglepetést tartogatha-tott a számukra.

- Mutasd!

Leereszkedtek a létrán. Dori már úgy mozgott, mint egy vérbeli tengerész, valódi proliként csúszott le a fémlétrán. Tom lassan, megfontol lan követte, ügyelt arra, hogy ne üsse be a fejét az ajtónyílás peremébe.

Még két létrán kellett lemászniuk, hogy megérkezzenek arra a szintre, ahol a raktárhelyiségek voltak. Dori előrement a szűk folyosón, belépett a hármas számú raktárba. A csapóajtó a helyiség vécében volt, a konzerveket és szárított élelmiszert tartalmazó lá-

dákkal telepakolt fémpolcok között. Zárva volt. Tom úgy nézte, valamilyen szervizaknára nyílhat.

- Szerintem nincs alatta más, csak elektromos vezetékek.

- Megnézhetnénk?

- Hát, ha sikerül kinyitni... - Tom letérdelt. A csapóajtó mellett egy kis számbillentyüzetet talált. Az Umbrella kézikönyve szerint a kód „758666” volt. Tom beütötte a számsort. A billentyűzet mellett felvillant egy kis zöld lámpa, A csapóajtó halk kattanással kinyílt.

Tom megrántotta a fogantyút, de nem kellett erőlködnie: a csapóajtót a saját szervói nyitották ki. Alatta egy lém létra vezetett le a szűk akna hét láb mélységben lévő aljába. Odalent úgy csillogott a padló, mintha üvegből lenne.

- Ó, Tom! Nézze!

-

Látom... Hát, átböngésztem a kézikönyvet, de erről semmit sem találtam. Volt valami bejegyzés egy alsó raktárhelyiségről, de csak annyi állt mellette, hogy „tilos a belépés”. Úgy gondoltam, a nukleáris anyagokat tárolják benne, vagy valami hasonlót... - Végigfutott a hátán a hideg. Lehet, hogy ez tényleg valamilyen pluTonium-raktár? Körbenézett, de sehol sem látta a radioaktivitásra figyelmeztető sárga-fekete jelzéseket. - Nos, ez most elég kockázatos lesz, de a lehető legtöbbet meg kell tudnunk erről az istenverte ruszkí teknőről. Lemegyek!

- És éti? Én mit csináljak?

- Talán azt szeretnéd, hogy JudyTech szétrúgja a seggem? Azt már nem! Te nem jöhetsz le. Majd talán akkor, ha megbizonyosodtam róla, hogy biztonságos a dolog. De lehet, hogy még akkor sem... Itt maradsz. El ne mozdulj innen!

Nyögve-szuszogva keresztül préselte magát a nyíláson, lemászott a létrán. Alulról zsibbasztó, jeges hideg áradt. Ahogy megérkezett, lenézett a lába alatt lévő üvegpadlóra, és... káromkodni kezdett.

Az üveg alatt fejeket látott, és legalább hat felsőtestet. A lények nem emberek voltak, inkább a kórságkatonákra emlékeztettek, bár nem tűntek olyan erősnek és szívósnak, mint azok, amiket a tenger alatt látott. Normál testfelépítésű katonák voltak, amelyekkel az Umbrella kísérleteket végzett. Egyikük sem mozgott. A szemük résnyire nyitva volt, a szemhéjuk alól sötét vörös fény szivárgott. Az üvegpadló túlsó oldala zúzmarás volt, az élőhalottak szempilláján jégszemcsék fehérlettek.

A katonák úgy feküdtek az üveg alatt, olyan szép rendben, mint az előre csomagolt csirkecombok a szupermarketek hűtőpultjában.

Zombik a vitrinben futott át Tom agyán a gondolat. - Úgy rakták ide őket, ahogy normális ember a húst pakolja a fagyasztójába!

Tom tudta, az Umbrella soha, semmit sem tesz ok nélkül. Ha ide telte ezeket a zombikat, akkor valószínű, hogy fegyverként használhatóak. Talán a rivális cégek megdöntését célzó terv részét ké-

pezik. Talán egy olyan diverzáns osztag tagjai, amelyet a tengeralattjáróval akartak eljuttatni a konkurencia bázisához... Tom tucatnyi magyarázatot talált, elképzelni sem tudta, melyiknek van a legtöbb köze az igazsághoz, abban viszont biztos volt, hogy ezek a katonák nem aktivizálódhatnak. Ki tudja, mi ébreszti fel őket? Lehet, hogy véletlenül megnyomok valami gombol, és éppen azzal eresztem ki a társaságot. Nem, nem, erről szó sem lehet! Fejcsóvál-254

 

va bámulta az üveg alatt fekvő testeket, és megpróbált rájönni, mit kellene tennie.

- Mi van ott? - szólt le Dori türelmetlen hangon.

Tom a legszívesebben azt felelte volna, hogy semmi lényeges, semmi, ami miatt aggódni kell, de nem akart hazudni a lánynak.

Dorinak is tudnia kellett mindenről, hogy szükség esetén cselekedni tudjon, vagy legalább magyarázatokat találjon.

- Gyere le, és nézd meg! De semmihez ne érj hozzá!

A lány lecsúszott a létrán; az üveg alatt fekvő testekre nézett.

- Ó!

- Hát igen. Ó. Las Plagas-zombik. Azon gondolkodom, hogyan tudnánk lezárni ezt a helyiséget. Nem szeretném, hogy kijussanak innen, ha esetleg valami felébreszti őket.

- Miért, alszanak?

- Nem, inkább fagyottak. Mindegy, elég belőlük ennyi. Menjünk innen!

Tom megvárta, míg a lány felkapaszkodik a létrán. O is felmá-

szott. Miközben lezárta a csapóajtót, volt egy olyan érzése, hogy ez az üti) ezzel még korántsem fejeződött be. Ha valaki egyszer ki-nyitja Pandora szelencéjét...

Jack reszketve állt a kora reggeli hidegben, Csung bácsi mellett, az avaloni mólónál; a Catalina és Los Angeles közötti csatorna vi-zét fürkészték. A közeledő hajó látványa izgalmat és félelmet gerjesztett benne. Jobbra nyolc különböző méretű hajó lebegett a móló mellett. Balra szelíden hullámzott a víz az öbölben. A távolból kí-

sérteties sirályrikoltások érkeztek - a madarak valahol a ködös, ala-csonyan úszó felhők alatt röpködtek. Egy lusta pelikán úszott el a móló mellett. Jack megigazította a vállára akasztott Ml-est. Csung bácsi is magával hozta a fegyverét.

- Lehet, hogy ezt a hajót láttad az álmodban, bácsikám. Talán nem tengeralattjáró jön, hanem csak egy... ilyen.

-

Elképzelhető felelte Csung. Az álmok ritkán egyértelműek.

Lehet, hogy amit láttam, az csupán jelképezett valamit, de... - Meg-255

 

rázta a fejét. Nem. biztos vagyok benne, hogy tengeralattjáró volt.

Amikor felébredtem, az igazság ízét éreztem a számban.

Az milyen?

Idővel majd te is rájössz. Egyébként úgy látom, azt a hajót irá-

nyitja valaki. Az élőhalottak képtelenek az ilyesmire. Persze... nem tudom, Egyszer elcsíptem egy rádióüzenetet, abban arról volt szó, hogy léteznek olyan zombik, amelyek már el tudnak végezni bizonyos feladatokat. Szerencsére én még nem találkoztam ilyenekkel.

Csak olyanokat láttam, amik karmolni, harapni, gyilkolni tudnak.

Szóval ezek itt nem élőhalottak? Akkor talán üdvözölnünk kellene őket, nem?

Majd kiderül, hogy kicsodák, micsodák. Lehet, hogy emberek, de ez még nem jelenti azt, hogy örülni fogunk az érkezésüknek. Tudod, fiam, az emberek is sokfélék lehetnek.

Ahogy a közeledő, kis méretű jachtot figyelte, Jack már azt is látta, hogy egy magas, sovány férfi áll az orrában. Egy férfi, aki egy kisebb automata fegyvert tartott a kezében. Mellette egy széles csí-

pőjű. széles vállú, leopárdmintás, feszes nadrágot és farmerdzsekit viselő nő ácsorgóit, nála egy sörétes puska volt. A szél bele-beleka-pott a nő hosszú, szőke hajába.

- Hívatlan vendégek? - Bim végigsétált a mólón, odaállt az öreg mellé.

Nem tudjuk, kicsodák - mondta Jack. Én mindenesetre örülök nekik. Jó érzés embereket látni.

Szálljunk fel arra a hajóra! - Csung bácsi a tőlük jobbra kikö-

tött vitorlás jachtra mutatott.

Jack tudta, a jacht megfelelő fedezéket biztosit a számukra, ha úgy adódik a dolog, de nem igazán értette, miért kellene elbújniuk.

Ugyan mi oka lenne bárkinek arra, hogy megtámadja őket? Mindig is úgy gondolta, az embereknek, a valódi embereknek össze kellene fogniuk, és közösen kellene fellépniük az élőhalottak ellen, mert csakis így lehet esélyük arra, hogy továbbra is életben maradjanak.

Aki él, az mind egy oldalon áll! - gondolta, de persze ebben sem lehetett biztos. Tisztában volt vele, hogy az egészséges gyanakvás sosem árthat, ennek ellenére örült az idegeneknek; örült annak, hogy hosszú idő múltán végre új arcokat láthat.

256

 

Követte Bimet és Csung bácsit, akik már beszálltak a hajóba.

- Nem is tudom - mondta. - Ha most fedezékbe húzódunk és lő-

állásba helyezkedünk, nem fogják azt hinni, hogy ellenségesek a szándékaink?

- Ez is ki fog derülni - mondta Csung bácsi higgadtan. Bármi történt, ő mindig megőrizte a nyugalmát. Sírt, amikor le kellett lőnie a húga életre kelt holttestét, de ezt a feladatot is teljes nyugalommal végezte el.

Egymás mellett álltak a lágyan ringatózó jacht fedélzetén. A kabin megerősített falai kiváló védelmet biztosítottak a számukra; az érkező hajóról csak a fejüket láthatták.

Szótlanul nézték végig, ahogy az idegenek piros-fehér jachtja rá-

közelít a mólóra. A sovány férfi kiugrott, lazán rádobta a kötelet a bakra. Komor arcú, tetovált testű fickó volt. Mocskos pólót viselt, terepszínű vászonnadrágjának szárát begyűrte katonai bakancsába.

Őszülő barna, zsíros haja a vállát verdeste. Amikor kiszállt, a bőr-hevederes géppisztolyát a vállára akasztotta.

A nő rámosolygott Jackre és társaira. Mélyen ülő szeme volt, a fogai többsége hiányzott. A nyakán tetoválások sötét lettek - némelyik olyan volt, mintha egy-egy régi rajzot próbáltak volna eltüntetni az újabbakkal.

Egy termetes férfi lépett ki a kormányosfülkéböl. Latinnak látszott, és meghökkentően kövér volt.

Hogy juthat hozzá bárki annyi ennivalóhoz, hogy elhízzon? -

tűnődött Jack. Lehet, hogy találtak maguknak valamilyen raktár-házat...

A latin férfi nyakára a hármas számot tetoválták. Mindkét tűié-

ben töltényhüvelyből készített fülbevaló lógott. Koszos, ezüstszínű

melegítő volt rajta. Amikor kiszállt a jachtból a mólóra, Jack megpillantotta a fegyverét. Ez volt a legnagyobb pisztoly, amit életében látott.

- Az a p i s z t o l y . . . ! Desert Eagle - mormolta Bim.

- Vajon honnan szerez hozzá muníciót?

A három idegen harminc láb távolságban, a móló túlsó oldalán állt meg. Egy darabig szótlanul néztek Jackék felé, a csendet végül a nő törte meg.

257

 

- Van köztük egy tini fiú! - Felvihogott.

- Hé, maguk! - lépett előre a latin fickó, és széles mosollyal in-tegetni kezdett, A napfényben megcsillantak az arany fogai. Jó normális, valódi embereket látni. Mostanában nem sok magukhoz hasonlóval találkoztunk. Jack megállapította, hogy enyhe mexikói akcentussal beszél.

- Ezzel mi magunk is így vagyunk - mondta Csung bácsi barát-ságosan, de valahogy mégis kimérten.

Jack észrevette, hogy Csung bácsi levette a válláról, és lövésre készen tartja a kezében az M 1-cst. Reflexszerűen ő is ezt lette.

A kövér, arany fogú férfi úgy indult cl feléjük, mintha a szomszédjához akarna átugrani egy kis csevegésre, de a Desert Eagle-t még mindig a kezében tartotta.

- Kérem, álljon meg ott! - szólította fel Csung bácsi mosolyogva, és a vállához emelte a fegyverét. Célba vette az idegent.

A kövér arany fogú megtorpant, úgy vonta fel a szemöldökét, mintha meglepné a fordulat.

- Ejnye, mi bajod velünk, kínai testvérem?

- Tényleg, micsoda? - kérdezte a nő magas hangon. - Békével érkeztünk, barátsággal, jó szándékkal, meg... Meg csupa ilyen szar-sággal!

A hórihorgas férfi felnevetett. Lassan felemelte a géppisztolyát, Csung bácsira szegezte, de a mozdulata nem volt elég fenyegető

ahhoz, hogy a szerzetes és társai tüzet nyissanak rá.

- Mi pedig szívesen látjuk önöket - mondta Csung bácsi.

- Na, a rohadt életbe, reméltem is! - felelte a hórihorgas, zsíros hajú. - Harcolnunk kell az élőhalottak ellen!

- Szívesen látjuk önöket - folytatta Csung bácsi feltéve, hogy a hajójukon hagyják a fegyvereiket. Rajta, tegyék meg, és bekísér-jük magukat a szigetre. Együtt ebédelhetünk, mesélhetünk egymásnak, tanulhatunk egymástól. Esetleg elcserélhetünk pár holmit.

- És ha esetleg itt akarunk maradni, ezen a szigeten? - kérdezte a kövér férfi. A hangja mély volt és tompa. Jack nem tudta volna megmondani miért, de vészjóslónak érezte.

-

Ha a többiek beleegyeznek - mondta Csung -, maradhatnak.

De csak azután, hogy megismertük önöket. Kezdjük azzal az ismer-kedést, hogy leteszik a fegyvereiket!

- És mi lenne, ha inkább a bemutatkozással kezdenénk a dolgot?

- kérdezte a kövér latin. - Paco vagyok. Ez a fickó itt Roper. A hölgy neve Sandra,

- Van speedjük? - kérdezte Sandra váratlanul, és megnyalta az ajkát.

Paco megsemmisítő pillantást vetett rá. A nő lesütötte a szemét.

-

Haladjunk szépen, sorjában, ribanc! - mondta, majd ismét Csung felé fordult. - Sandra időnként kissé neveletlen. Nos, megtudhat-juk, hogy maguk kicsodák?

- Én Csung vagyok. Ez itt Jack, a fiatalembert pedig Bimnek hívják.

- Vannak még többen is? - kérdezte Paco, és végignézett a parton.

- Lehetséges - felelte Csung. - Honnan jönnek?

- Mármint mi? - Paco megvonta a vállát. - San Diegóból. Cabó-

ból. Több helyen jártunk. Sehol sem maradunk sokáig. Az élőhalottak kiszimatolnak minket, és jönnek... Jönnek. Felsóhajtott. - Többnyire a hajón tartózkodunk. Időnként kiszállunk, benézünk ide-oda.

Eredetileg hatan voltunk, de három társunkat le kellett lőnünk. Megharapták őket...

Csung bólintott.

- Értem. Nekünk is több társunkkal kellett végeznünk.

- Maradtak élőhalottak? Tiszta a terep?

Csung habozott.

- Tudomásom szerint egy sem maradt.

- Muníciójuk van?

- Akad - felelte Csung.

- Ezek nem bíznak meg bennünk, Paco! - mordult fel a nő.

- Ha letennék a fegyvereiket, esetleg szó lehet bizalomról - mondta Csung.

Paco az ajkába harapott. Jack szinte hallotta, hogy csikorognak a kerekek a fejében.

- És mi lenne - kérdezte Roper ha valamennyien letennénk a fegyvereinket? Egyszerre? Mi is, maguk is. Mindannyian! Mondja, tulajdonképpen miért így fogadnak minket? Miért ilyen bizal-matlanok?

- Ez a mi szigetünk mondta Bim. - Megvédjük. Nagyon sok ember van, aki kihasználta a káoszt. Aki megőrült odakint. Hallottam ilyen esetekről. A rádióból. Kis szünetet tartott. Persze, ez még akkor volt, amikor működtek az adók. Eltelt egy kis idő azóta...

- Nem tesszük le a fegyvereinket - jelentette ki Csung bácsi határozottan. de nyugodt és bölcs hangon. Szó sem lehet róla. Addig semmiképpen sem, amíg ki nem derítjük, megbízhatunk-e önökben. Ha szeretnék bebizonyítani, hogy nincsenek ártó szándékaik, kérem, tegyék le a fegyvereiket!

- Nézze, uram - mondta Paco. - Nekünk sincs több okunk a bi-zalomra, mint maguknak. Egyébként meg nem igazán tetszik, hogy ki akarják sajátítani maguknak ezt a szigetet. Segítenünk kell egymáson, comprende? Együtt kell működnünk. Vagyis... kellene. Ha erre nem hajlandóak, rendben. Így is jó. Gyere, Roper! Te is, asz-szony. Visszaszállunk a hajónkba, és szépen elmegyünk innen.

- Mi van? - kérdezte Sandra zavarodottan. Egyszerűen csak elmegyünk?

- Azt mondta, hogy szállj fel arra a kibaszott hajóra, ribanc! - Roper visszakézből szájon vágta a nőt.

Sandra pislogott, a jelek szerint fel sem fogta, hogy megütötték.

Elmormolt pár szót, de Jack nem hallotta, mit mond.

Mindhárman visszaszálltak a hajójukra. Paco mondott valamit a többieknek, majd visszament a kormányosfülkébe. Beindította a motort, és szeles ívben kivezette a hajót a tengerre.

Jacknek nem volt túl sok tapasztalata az emberekkel, de tudta, ezek az idegenek nem fogják ilyen könnyen feladni, nem fognak ilyen egyszerűen odébbállni. A szigeten rengeteg hasznos holmi volt, élőhalott viszont egy sem maradt, így borzasztóan értékesnek számított.

Vajon mi lesz most? - töprengett a fiú, miközben Paco hajója után nézett, ami Los Angeles fele tartva meglepő gyorsasággal hagyta el az öblöt.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

- Jack - szólalt meg Csung bácsi. - Látod azt a messzelátót? Ott lóg a szögön. Vedd magadhoz, és mássz fel az árbocra. Meg tudod csinálni, igaz?

- Persze... - Jack a nyakába akasztotta a messzelátót, és a kis fémfogantyúkba kapaszkodva felmászott az árbocra. Ahogy felért, az egyik kezével megkapaszkodott, a másikkal a szeméhez emelte a messzelátót.

- Abba az irányba nézz, amerre mennek! - mondta Csung bácsi, valójában feleslegesen, mert a fiú pontosan tudta, mit kell tennie.

Paco hajója jócskán eltávolodott a szigettől; először nem tudta tisztán befogni a messzelátóval, de aztán ez is sikerült.

Felélénkült a szél, magasabbak lettek a hullámok a móló körül.

A vitorlás jacht himbálózni kezdett. A pokolba! Jacknek hányingere támadt; a legszívesebben lemászott volna az árbocról, de kitar-tott, és ismét a lassanként ködbe vesző jacht után nézett.

Ezek mintha... Igen!

 

- Megfordulnak! - kiáltott le Csung bácsinak. - Észak felé tartanak.

- Gyere le, Jack! És vigyázz... Erősödik a szél.

- Észrevettem... - felelte a fiú. Fél perccel később már a fedélzeten állt.

- Talán az lenne a leghelyesebb, ha magadnál tartanád azt a mesz-szelátót - mondta Csung.

- Mit gondolsz, bácsi kánt, hová mennek?

- Azok a rohadékok! - mordult fel Bim. - Szerintem egyértelmű, mit akarnak.

Csung bólintott.

- Észak felé haladnak, aztán, amikor úgy gondolják, hogy már nem látjuk őket, nyugat felé fordulnak. Estig várnak, azután a sö-

tétben, észak felől visszajönnek. Valószínűleg látták a sziget északi partját, és látták a partról felfelé vezető ösvényt. Rá tognak jönni, hogy hol a táborunk. Elképzelhető, hogy már hosszabb ideje figyeltek minket...

261

 

Csung vezetésével visszamentek a sziget északi oldalán lévő bunkerhez. A sziklás hegyoldalból kiváló rálátás nyílt Lony apjának pálmákkal körbevett udvarházára, ahol az utóbbi időben laktak. A biztonság kedvéért a bunkert is otthonosabbá tették, elhelyeztek benne bizonyos készleteket - így készültek fel arra, hogy az élőhalottak esetleg visszatérnek a szigetre. Erre szerencsére nem került sor, de megnyugtató volt, hogy van egy hely, ahová szükség esetén be-menek ülhetnek.

A ház ajtajához vezető betonlépcsőn fegyverrel a vállán, a kezé-

ben messzelátóval Lony várt rájuk.

Lony már közelebb járt a negyvenhez, mint a harminchoz. A teste izmos volt, de már növesztett magának egy kis pocakot. Hosszú, szőke hajában meg-megcsillant néhány ősz szál. Az arca viharvert volt, a szeme apró és kék, a bőre napbarnított.

- Láttam a hajót - mondta. - És láttam, hogy fedezékbe húzód-tatok. Bajban vagyunk?

Lehetséges - felelte Bim. - Nem akarták letenni a fegyvereiket, ezért elküldtük őket. Valószínűleg tesznek egy kört, és éjszaka le-csapnak ránk.

- Olyan kemény fickók voltak, igaz? - kérdezte Lony. - Az ilyeneket már azelőtt sem kedveltem. Ha akkor nem bíztam meg bennük, most miért tenném?

Igaza van - gondolta Jack. Manapság az ember már tényleg csak abban bízhat meg, akit úgy ismer, mintha a testvére lenne...

Lony valamivel később vadászni indult, a többiek őrködtek. Csung és Jack lejátszott néhány parti sakkot. Csung szándékosan veszített.

Déltájban elfogyasztották a könnyű ebédet: párolt halat és teknős-békatojást ettek. Jack a messzelátójával folyamatosan a tengert figyelte, de se hajót, se tengeralattjárót nem látott.

Délután Jack segített Csung bácsinak kijavítani a bunker alsó ré-

szén a falat. A munka végeztével Csung felolvasott neki a Dham-mapadából.

 

Megvacsoráztak. Jacknek valami nem stimmelt a gyomrával, ezért éppen csak megkóstolta a kacsát, amit Lony lőtt. A párolt halból és a Csung kertjéből származó spenótból is csak egy kicsit evett. Nap-nyugta után nem sokkal felment a ház lapos tetejére, letelepedett az összecsukható kempingszékre, és a tengert figyelte.

Rendületlenül figyelt, így ő volt az első, aki felfedezte a csillogó víz színén sötét lő árnyékot. Minden úgy történt, ahogy Csung bácsi megmondta. Paco hajója visszatért, lassan és nesztelenül közeledett a sziget felé.

Már korábban megbeszélték, ki milyen pozíciót foglal el. Csung-nak és Jacknek a bunkerba kellett behúzódnia, a lőréseken keresztül kellett figyelnie a terepet. Lony és Bún a felfelé vezető ösvény két oldalán, a sziklák között bújt el.

A ház körül bekapcsolva hagyták a napenergiával működtetett lámpákat - így akarták elvonni a kalózok figyelmét a bunkerról.

Sötétben várakoztak.

Kalózok. Csung bácsi nevezte így Pacot és társait, aztán elmesél-te, hogy annak idején, évtizedekkel korábban, Sanghaj közelében hogyan védték meg az apja halászhajóját a maláj kalózoktól.

Ahogy megérkeztek a bunkerba, leültek a lőrések elé kikészí-

tett székekre. Beszívták a tengerillatú levegőt. Figyeltek. Vártak.

Őrködtek...

- Remélem, Bim nem csinál majd semmi őrültséget - súgta Jack.

- Igen. Csung bácsi pontosan tudta, a fiú mire gondol. Bim időnként vakmerőnek bizonyult, szerette eljátszani a párját védő oroszlán szerepét. Valóban bármit megtett volna azért, hogy megvédje a társát. Igaz, Lony erősebb és gyorsabb volt nála, sokkal jobb lövésznek számított, de ez nem tartotta vissza őt attól, hogy' újra és újra bizonyítani próbáljon.

A kalózok pontosan azon a helyen szálltak partra, ahol várták őket. Kétrét görnyedve osontak fel az ösvényen, de hiába próbáltak elbújni, a holdfényben remekül lehetett látni őket.

- Csak kettőt látok - suttogta Jack. - Igen. Résen kell lennünk. Talán ez a stratégiájuk...

263

 

A nő haladt elől. Úgy lépegetett, mint valami óvatos madár; időnként szökkent egyet. Roper kígyóként surrant előre. A nőnél söré-

tes puska volt, Roper a géppisztolyát hozta magával.

Kiáltás harsam:

- Fegyvereket eldobni! Körbe vannak véve!

Jack felismerte Bim hangját.

Dobják el a fegyvereket, és békével elmehetnek! kiáltotta Lony.

Dögöljetek meg! - rikoltott fel Sandra, és leadott egy lövést ab-ba az irányba, ahonnan a hang érkezett. A sőrétek szikrát vetettek a sziklák oldalán.

Bim egyes lövésekkel viszonozta a tüzet. A nő felsikoltott. Roper megeresztett egy sorozatot Bim irányába.

- Lőjünk? - kérdezte Jack. Még sosem ölt élő embert.

- Még ne... Hagyjuk, hogy elveszítsék a bátorságukat - mondta Csung. - Egyelőre nem szeretném elárulni, hol vagyunk. Figyeld a harmadikat...

- Ez az utolsó lehetőségük! Ha most feladják, békével elvonul-hatnak! - kiáltott fel Lony. - Menjenek vissza a hajójukra!

Hol lehet a harmadik? tűnődött Csurig. Várjunk csak!

Óvatosan kidugta a fegyvere csövét a lőrésen, Jack követte a példáját, az Ml-es fölé hajolva kereste a célpontot.

Csung leadott két lövést. Valaki felkiáltott. Hatalmas, erőszakos dörrenés hallatszott. Ez biztos Paco pisztolya volt! gondolta Jack.

- A picsába! üvöltött fel Lony.

- Ki a falhoz! adta ki a parancsot Csung.

Felugrott, és Jackkel a nyomában kirohant a bunker előtti falhoz, amit délután erősítettek meg. Mindketten letérdeltek. A következő

pillanatban golyók fütyültek a fejük fölött az ösvényen lefelé tartó, visszavonuló Roper eresztett meg rájuk egy hosszú sorozatot a géppisztolyából. Jack célzott és lőtt. A szívverése hangosabb volt, mint a fegyver dörrenése. Gyors egymásutánban három lövést adott le. Látta, hogy Roper megbotlik és elterül a földön.

A nő is leadott egy lövést. A fal fölött dühös rovarokként süvítettek el a sörétek. Csung viszonozta a tüzet. Sandra sikoltva összerogyott, hörögve-nyögve vergődött az ösvény szelén.

264

 

- Itt van! - kiáltott fel Lony, és tüzet nyitott, Jack nem látta, mi-re lő.

- Nem lőhetek - mondta Csung. - Félek, Lonyt találnám el...

Bím robbant ki a bokrok közül.

- Lony! Lony!

Lángnyelv csapott ki a Desert Eagle csövéből. Bim fájdalmasan felkiáltott és elvágódott. Egy újabb lángnyelv. Azután még kettő, de ez már Lony Ml-eséből villant elő.

Azután... csend. Mély csend, amit csak a nő elfojtott nyöszörgé-

se tört meg.

- Azt hiszem... Lony elkapta a fickót - mondta Csínig. - Maradj itt!

Itt? Soha! gondolta Jack. Megvárta, hogy Csung bácsi elindul-jon az ösvényen, majd kissé lemaradva követte. A fegyverét lövésre készen tartotta; eltökélte magát, hogy megvédi a bácsikáját, ha rákényszerül.

A nő haldoklóit, Roper már nem élt. A mellkasa felszakadt - két golyót kapott a tüdejébe.

Paco, aki arra használta a barátait, hogy magukra vonják a lesben álló lövészek figyelmét, megpróbálta becserkészni Lonyt. Ez sikerül neki, de mivel Bim elterelte a célpontról a figyelmét, elvétette a lövést. Lony megúszta, viszont Bim bekapott egyet: Paco golyója a combjába fúródott, éppen csak elkerülve a csontot, Lony lelőtte Pacot.

A nő pirkadat előtt meghalt. Csung megpróbálta megmenteni, de semmit sem tehetett érte.

Jack nem bírt elaludni. Egy darabig még őrködött, azután Bimre vigyázott, míg Lony lepihent. Csung csak azután feküdt le, hogy a nő meghalt.

Hajnaltájt Bim végre abbahagyta a nyöszörgést, és aludt egy kicsit. Amikor felébredt, lázas volt, de Csurig kijelentette, nem lesz baj, életben marad. Paco golyója nem roncsolta szét az artériáit, de jelentős károkat okozott az izomzatban. Bim a láz miatt a teljes éberség és az eszméletvesztés határán lebegett, majd aludt egy keveset. Amikor magához tért, kijelentette: Elhatároztam valamit.

265

 

- Mit, édesem? - kérdezte Lony.

- Soha többé nem hagyjuk, hogy bárki a sziget közelébe jöjjön.

Akit meglátunk, lelőjük. Meg azelőtt, hogy ideérne. Hogy bízhatnánk meg azokban, akik odakintről jönnek? A többségük biztos szemét alak. aki nem érdemel kegyelmet!

Lony bólintott. Csung hallgatott.

Jack kiment a házból. A nappali világosság megfájdította a szemét. Fáradtan pislogva nézett körbe. Csung csatlakozott hozzá.

- Féltél?

Jack megvonta a vállát.

- Inkább... csalódott vagyok.

Csung bólintott.

- Rossz emberek voltak.

- Megöltem az egyiküket. Még sosem öltem valódi embert.

- Most megtetted, és megtanultál valamit. Megtanultad, hogy az élőhalottaknak nem csupán egy fajtájuk létezik. Vannak olyanok is, akik nem kapták el a fertőzést. Olyanok, akik nem eszelős kannibá-

lok, viszont lélektelen vadállatok. Lélektelenek, mert a lelkűket már rég felzabálta egy szörnyeteg: a saját önzésük. Rájuk is együttérzéssel kell tekintenünk, de meg kell védenünk a saját életünket. Meg kell védenünk azoknak az életét, akik még nem pusztították el a sa-ját lelkűket... - Megvonta a vállát. Helyesen cselekedtél. A jó buddhista nem öl embert, de ebben a helyzetben kénytelenek voltunk megtenni. Nem mindig van lehetőség arra, hogy gyakoroljuk az együttérzést... Az élőhalottaknak nem csupán egy fajtájuk létezik - ismételte.

Jack kinézett a tengerre. Mintha... Mintha látott volna valamit.

Egy újabb hajó? Vagy csak valami uszadék?

- Az micsoda? Valami kiáll a vízből. - A szeméhez emelte a mesz-szelátóját. - Jaj! Csung bácsi... Azt hiszem, egy tengeralattjáró!

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

- Leszálltunk? - riadt fel Alice. A csend térítette magához az álomból.

Hangosan tette fel a kérdést, de a priccse szélén ülő kislány leolvasta a szájáról a szót.

- Üzemanyag - jelelte Becky.

- Remélem, ez a hely biztonságosabb, mint az előző volt...

- Alice kicsatolta a pántokat, felállt. A fájdalmai jelentősen enyhültek. Nyújtózkodni kezdett. A kislány a kezébe nyomott egy mű-

anyag palackot, amiben csokoládé ízű vitaminkészítmény volt. Alice ivott, majd kinézett a gép ablakán.

Magasan voltak - egy ház tetején lehettek. Alice kíváncsian elindult, végigsétált a leeresztett rámpán, kilépett a hűvös reggelbe.

A város romba dőlt épületei között élénk szél fújt. Lentről, a mélyből, az utca szintjéről felhallatszott az élőhalottak szűnni nem akaró hörgése.

A gép alumínium burkolatú felületen állt. Leszállópálya - állapí-

totta meg Alice. Oldalt jókora üzemanyagtartályok sorakoztak, mellettük fegyveres őrök álltak. A helikopter oldalánál egy technikus figyelte a tankolást.

- Ez az épület korábban az Umbrelláé volt - lépett ki a helikopter mellől Jill. Szárazon elmosolyodott. - Ez volt Wesker leszálló-

pályája.

- Washingtonban vagyunk?

- Még nem. Egy ideig itt fogunk várakozni, azután átrepülünk a washingtoni landolózónába. Ez itt Baltimore.

- Mire kell várnunk? A tankolást hamar cl lehet intézni.

- Történtek bizonyos... események. Megpróbálnak kialakítani szá-

munkra egy biztonságosabb landolózónát. Egy, talán két-három órát maradunk itt, de még ma elindulunk Washingtonba.

- Jill... - Alice közelebb lépett a másik nőhöz, halkabbra fogta a hangját. - Nézd, komolyan azt akarjuk tenni, amit Wesker vár tőlünk?

267

 

Ada ezt szeretné. Leon is. Összeakaszkodnál velük? Ada átko-zottul kemény nő. Ráadásul ezek is itt vannak... - Az őrökre pillantott.

Alice megvonta a vállát.

- Kedvelem Adát. Nem szeretnék harcolni ellene, de ha muszáj...

Olyan halkan beszéltek, hogy alig értették egymás szavát.

Adának feltett szándéka, hogy elvisz minket Washingtonba -

mondta JilL - Tudom, mi jár a fejedben. Wesker ott van. De... Állítólag azt szeretné, ha szövetségre lépnénk vele.

- Egészen addig lehetünk a szövetségesei, amíg szüksége van ránk - felelte Alice. Hogy utána mi lesz? JiJI, ez a fickó fel akart falni engem! A szó legszorosabb értelmében. Meg akart enni!

- Tudom. Hallottam. - Jill halkan felnevetett. - Igen, érthető, hogy nem kedveled, de... Gondolj csak bele, mi maradt odakint?

- Körbemutatott. - Mi maradt a világból? Hová mehetnénk? Eddig bárhol voltunk, mindig a pokol közepébe csöppentünk. Ha elfogad-juk az ajánlatot, legalább lesz egy bázisunk. Ha Wesker tényleg ott van, esetleg megtalálhatjuk a módját, hogy végezzünk vele. Talán kínálkozik majd valamilyen lehetőség.

Alice elgondolkodott. Logikusnak tűnt a dolog, de túlságosan ir-tózott Weskertől ahhoz, hogy megtegye.

Becky lépett hozzájuk.

- Miről beszélgettek? - jelelte.

- Arról, hogy most hova menjünk - felelte Alice mosolyogva.

- És? Eldöntöttétek?

- Azt hiszem... Azt hiszem, megnézzük a Fehér Házat.

Tom

a tengeralattjáró tornyában állva, gyönyörködve pillantott végig Santa Catalinán. Dori és Judy felkapaszkodott a fémlétrán, mindketten odaálltak a férfi mellé.

- Hölgyeim! Ez bámulatos! - Tom körbemutatott. - Azt hiszem, ez Catalina. Egyetlen élőhalottat sem látok, márpedig ha tiszta a terep... Ó, már reménykedni sem merek!

 

- Hát, tényleg jó lenne, már szeretnék kiszállni ebből a... - kezdte Judy, de nem fejezhette be a mondatot.

Kies pendüléssel egy golyó tépte le a torony egyik transzmissziós antennáját. Egy pillanattal később a fegyverdörrenés is eljutott a tengeralattjáróhoz.

- Feküdj! - Tom villámgyorsan letérdelt, Dori és Judy követte a példáját. A periszkópok, a csövek és az antennák viszonylag jó fedezéket biztosítottak a számukra.

- Dori, mássz le! - súgta Judy,

- Ne, maradj! - mondta Tom. Ahhoz el kellene hagynia a fedezéket.

- Valaki lő ránk? - kérdezte Dori, Remegett a hangja. A golyó nem tett kárt benne, de a reményeit szétzúzta.

- Igen, kislány. Lőnek ránk - felelte Tom. Ez a rossz hír. A jó hír az, hogy az élőhalottak többsége nem tud lőni. Vajon elképzelhető, hogy Las Plagas-katonák vannak a szigeten? Aligha...

- Vagyis normál, élő emberek nyitottak ránk tüzet - állapította meg Judy.

- Pontosan! - mondta Tom. Egy újabb golyó zúgott el a fejük fö-

lött. - Normál, élő emberek, akik nem igazán akarnak kárt tenni bennünk. Van egy olyan érzésem, hogy csak cl akarnak riasztani minket.

A parton felkiáltott valaki. Túl távol volt ahhoz, hogy értsék a szavakat, de a hangsúlyból ítélve az illető nem volt valami barátságos.

Tom a szeméhez emelte a messzelátóját, óvatosan kinézett. Egy viharvert, ócska betonbunkert látott, valamivel távolabb pedig egy modern stílusú házat, aminek a tetején napelemeket helyeztek el.

Végigpásztázta a partot és a kikötő egy részéi.

A madarakon kívül semmi sem mozdult.

- Azt hiszem, ezen a szigeten nincsenek élőhalottak mondta tű-

nődve. - Ha volnának, a lövés hangjára már előjöttek volna.

Nem szállhatunk partra egy szigeten, ahol olyan emberek élnek, akik meg akarnak ölni minket! - mondta Judy.

-

Nem hiszem, hogy komolyan gondolják. Csak cl akarnak ijeszteni minket. Ha gazemberek volnának, akkor megvárták volna, míg kiszállunk, és ott, a parton ölnek meg minket. Tom elgondolkodott, aztán döntött. - Vállalom a kockázatot, Judy. hallgatok a meg-

érzésemre.

- Tom, ne...!

Tom azonban már felállt, átrohant a torony másik oldalához, és a fém létrán lemászott a védőponyvával letakart, állványra helyezett, Zodiac-mintájú

gumicsónakhoz. Remegő kézzel, izgatottan dobogó szívvel kioldotta a köteleket, és vízre eresztette a csónakot. Kí-

váncsi vagyok, mibe ugrok fejest... - gondolta, miközben beszállt.

Nem volt egyszerű a dolog, kis híján felborult, de végül sikerült elhelyezkednie. Beindította az akkumulátoros motort, amit még az Umbrella technikusai szereltek fel a csónakra, majd kicipzárazta az overallját, levetette a pólóját - úgy gondolta, ez tökéletesen megfelel majd fehér zászlónak. A hűvös tengeri szél végigvágott a hátán.

Megborzongott, gyorsan belebújt az overallba. Megfogta a kormányaidat, sebességbe tette a motort, mély lélegzetet vett. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a heves hullámzás miatt lett tengeribe-teg, vagy a félelemtől támadt hányingere.

- Tom! Várjon! - kiáltott le hozzá Judy.

- Ezt egyedül kell végigjátszanom. Tartsanak ki! - A pólóját a jobb kezében tartva a sziget felé kormányozta a csónakot.

Amikor eltávolodott a tengeralattjáró orrától, a szigetlakok ismét tüzet nyitottak. A golyók közvetlenül a csónak előtt verték fel a vizet. Figyelmeztető kiáltást sodort felé a szél. Megnyalta a száját, a feje íölé emelte a pólóját, lengetni kezdte. A bal kezét is felemelte.

- Nincs fegyverem! - üvöltötte. Nincs nálam fegyver! Békés szándékkal érkeztem!

- Még felkelned sem lett volna szabad, Bim! - mondta Lony.

- De te nem bírsz magaddal, kijössz ide, és emberekre lövöldözöl!

Es ha elfertőződik a sebed? Akkor mi lesz? Már csak pár adag an-tibiotikumunk maradt.

Bim merev háttal ült a bunker lőrése előtt. A fegyverét a kezében tartva figyelte a tengert.

 

- Ez egy tengeralattjáró! - mondta Jack, aki Bimmel ment ki a bunkerba.

- És szabad tudnom, miért nyitottatok tüzet egy tengeralattjáró-

ra? - kérdezte Lony. - És ha egy rakétával válaszolnak?

- Láttam őket a messzelátón keresztül - mondta Bim. - Ezek nem katonák. - Felszisszent, a homlokán verítékcseppek gyöngyöztek.

A lábán fehérlő kötésre mutatott. - Nézd, mi történt akkor, amikor idejöttek azok a rohadékok! Ha nem akarjuk, hogy ez megismét-lődjön, mindenkit távol kell tartanunk a szigetünktől!

Jack egy másik lőréshez lépett, kilesett.

- Csónak! Egyikük csónakba szállt, és kijön!

- Tessék! - mordult fel Bim, - Kijön, pedig megpróbáltam el-ijeszteni. Most akkor szétlövöm a csónakját...

- Ne, Bim, várj! - kiáltott fel Jack. - Csung bácsi... A parton van, és integet.

Lony előrehajolt Bim válla fölött, kinézett.

- Csung odakint van! Ne lőjetek!

Jack felkapta a fegyverét, kirohant a bunkerból, végigvágtázott a partra vezető ösvényen. Lihegve érkezett meg Csung mellé. Meglepetten látta, hogy az öregnél nincs fegyver.

Csung rosszallóan pillantott rá.

- Nem lenne szabad itt lenned! - mondta. - Még nem biztonságos.

- Tényleg? Mégis fegyver nélkül jöttél ki...

- Az ember időnként jobban teszi, ha nem hadonászik fegyverekkel. Annál az embernél sincs. - Csung a fekete gumicsónakban ülő férfira mutatott.

- És ha a csónakban van a géppisztolya? Vagy valahol másutt?

- Nem hiszem. Ha így volna, egészen biztos, hogy... - Csung elhallgatott, megvonta a vállát. - Ne szegezd rá a fegyvered. Bim még lövöldözni akar?

- Nem hiszem... Lony lebeszélte. Egyébként Bim is csak azért kezdett lőni, mert eléggé kiborult a kalózok miatt.

- Érthető. Meg is sebesült.

A vörös arcú, középkorú, mosolygó férfira néztek, aki egyre közelebb jutott a parthoz a hullámok hátán hánykolódó kis gumicsónakkal.

271

 

- Ne lőjenek! - kiáltotta az idegen, és lobogtatni kezdett egy izzadságtól sárga pólót.

- Célba veszem őt, bácsi, de nem lövök, csak ha... tudja.

Csung a fiúra nézett, bólintott.

- Jól van. Ez tényleg nem árthat.

Jack a vállához emelte és célra tartotta az Ml-est.

- Látni akarom a kezét! - kiáltotta. - Csak semmi hirtelen mozdulat!

- Rendben, rendben van! - kiabált vissza a férfi.

Három perccel később az idegen ki vonszolta a homokra a gumicsónakot, majd lihegve, mosolyogva Csung és a Jack felé fordult, - Ejha! Jaj, de jó... Úgy látom, nem bűnözők - mondta. - Judy hiába aggódott.

- Mi pedig maga miatt aggódtunk - nevetett fel Csung. - Ki maga?

- Ó, elnézést... Tom vagyok. Elkötöttünk egy tengeralattjárót.

Ehhez mit szól?

Jacknek látva maradt a szája a csodálkozástól.

- Elloptak egy tengeralattjárót? Kitől?

- Az Umbrellától. Egy régi szovjet gép... Alig bírtam irányítani, de... De hát, ahogy látják, valahogy sikerült elvergődnünk idáig.

- Hányan vannak? - kérdezte Csung.

- Csak hárman. - Tom mintha még mondani akart volna valamit, de gyorsan becsukta a száját.

Csung figyelmét nem kerülte el a dolog.

- Úgy látom, van még valami, amit a tudomásunkra kellene hoznia - jegyezte meg szelíd hangon. - Talán az lenne a legjobb, ha el-mondaná.

Tom felsóhajtott,

- Van a tengeralattjárón néhány mélyhűtött.,, lény. Las Plagas-mutánsok. Szerintem ártalmatlanok, legalábbis ebben az állapotuk-ban. Nem sikerült rájönnöm, hogyan tudnánk biztonságosan megsza-badulni tőlük. Egy... fagyasztórekeszben vannak. A fedélzet alatt, Jack számára hirtelen túl sok volt ennyi információ, de Csung úgy viselkedett, mintha semmin sem lepődne meg.

 

- Ah! Értem. Biztos vagyok benne, hogy önök nem jelentenek ránk veszélyt. Hozza partra nyugodtan a társait. Nem kell fegyvert viselniük, nem ártunk önöknek.

Tom alaposan szemügyre vette Csungot, majd bólintott.

- Oké. Ha úgy döntenek, hogy kijönnek, én kihozom őket. De...

Kérdeznék valamit. Mondják, igaz? Egyáltalán igaz lehet?

Mármint micsoda? - kérdezte Jack.

Az, hogy ezen a szigeten nincsenek élőhalottak! Én legalábbis úgy láttam, hogy nincsenek. Ha lennének, már biztos előjöttek volna.

- Valóban nincsenek - mondta Csung. Valamennyiük szenvedésének sikerült véget vetnünk.

Tom elégedetten bólintott.

- Nos, akkor én most megyek... De amint lehet, visszatérek!

- Ööö... Nem mehetnék segíteni? - kérdezte Jack, - Nem - mondta Csung. - Te itt vársz. Velem.

Jack, mivel nem tehetett mást, megpróbált uralkodni magán és a türelmetlenségén. Végignézték, ahogy Tom beül a gumicsónakba, visszavergődik a tengeralattjáróhoz, azután vitatkozni kezd valakivel - Jack úgy látta, egy nővel. Hosszú ideig beszélgettek, de a csó-

nak végül elindult kifelé, a part irányába. Tom és két nő ült benne.

Csung az unokaöccsére nézett és felnevetett.

- Furcsa! Milyen sápadt vagy! Talán félsz a nőktől?

- Tessék? Sápadt? Hogy mitől félek?

Csung fejcsóválva nevetett.

A csónak megérkezett, Jack és Csung segített Tomnak kihúzni a homokra. A két nő csak ekkor szállt ki - mintha féltek volna valamitől. Jack udvariasan a kezét nyújtotta a fiatalabbiknak, hogy segítsen.

A lány először a Jack vállán lógó fegyverre nézett, azután a fiú arcára, végül a kezére. Óvatosan Jack is végigmérte öt. Tinédzser korú, karcsú lány volt. A szeme barna, az ajka telt és puha. Ő is, és a másik nő is katonai gyakorlóruhát viselt, ami szemmel láthatóan nagy volt rájuk.

273

 

Miután hagyta, hogy a fiú kisegítse a partra, a lány gyorsan visz-szarántotta a kezét, és a nőre nézeti, aki Tom közreműködésével szállt ki a csónakból.

- Én Jack vagyok, ez pedig itt a nagybátyám. Csung mondta Jack a lánynak. Hirtelen úgy érezte, mintha forró szél csapna végig rajta.

A lány ránézett, nyelt egyet.

- Don... mondta halkan. Ez itt JudyTech.

- Judy... micsoda?

- Később elmagyarázom, fiam mondta Tom. Lakik még valaki a szigeten, akivel találkoznunk kellene?

- Rajtunk kívül csak ketten - felelte Jack.

Csung homlokráncolva nézett rá; nem igazán örült, hogy a fiú kiadta ezt az információt. Szeretett volna megbízni ezekben az embe-rekben, de úgy gondolta, az óvatosság sosem árthat.

Jack észrevette a nagybátyja rosszalló tekintetét, de nem igazán foglalkozott vele.

- Gvere! - mosolygott rá Dorira. Gyere, ismerd meg őket! És...

Üdv Catalinán!

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Két pere a landolózónáig jelentette a pilóta, ahogy átrepültek a romhalmaz fölött, amely egykor a nemzet fővárosa volt.

Ahogy közeledtek Washington szíve felé, Alice a kislánnyal együtt a helikopter pilótafülkéje mögött állt. A pilóta bejelentését követően az egyik ablakhoz lépett, kinézett, és megpróbálta megállapítani, milyen állapotban van a város. A helikopterek orr-reflektora éppen a Lincoln Memóriáit világította meg. Hz is és a Washington-emlék-mű is épnek látszott, de ahogy elhúztak a Capitol fölött, látni lehetett, hogy a város bizonyos részein tüzek lobognak. A Capitol épü-

lete sem úszta meg a pusztítást: a kupolája szétrepedt, egy részen leégett, az ablakai betörtek, az ablakkeretek megfeketedtek, körű-

 

lőtte emberi maradványok, többnyire tisztára rágott cs szopogatott csontok hevertek.

Alice rengeteg élőhalottat látott az épületegyüttes körül, de a sö-

tét miatt nem lehetett volna meghatározni a pontos számukat, Olt nyüzsögtek a Potomae folyó partjain, a víz mellett, aminek a felüle-tét szinte belepték a lassan lebegő, felpüffedt holttestek; ott hemzsegtek, ott hullámzottak a Fehér Ház körül. A Pennsylvania Avcnue-n is sötét tömeg sűrűsödött. Egyedül a Fehér Házban és környékén világítottak reflektorok, de ezek még az eget is folyamatosan pász-tázták, A komplexumot körbeölelő hatalmas telken rakétakilövő állomásokat állítottak fel, helikopter-leszállópályákat és bunkerokat építettek ki. a/ objektumok között tankok álltak.

A kertben csupán néhány fát hagytak meg, A gyepet széttiporták, a virágágyásokat felszántották a lánctalpak. Az eredeti kerítésen be-lül magas barikádokat, új. erődszerű őrtornyokat emeltek, a torlaszok tetején több sorban szögesdrótot feszítettek ki. Az épület többé-ke-vésbé érintetlen maradt, de a tetejére géppuskafészkeket telepítettek, a falaira reflektorokat szereltek lel.

A fényszórók rászegezték sugaraikat a lefelé ereszkedő helikopterre. A pilóta folyamatosan rádiókapcsolatot tartott fenn a köz-ponttal, kódokat és jelszavakat ismételt cl. mire megkapta a leszál-lási engedélyt.

Ahogy megérkeztek, Alice fejcsóválva nézett körül a leszállópá-

lyát körbefogó fegyvereseken és Kiállásokon. Érezte, hamarosan belekeveredik valamibe, amiből később nagyon nehéz lesz kiszállni. Kínzó kérdés villant át az agyán: lehet, hogy hibát követett el azzal, hogy elhozta magával Beckyt? Korábban még volt választá-

si lehetősége, de most... Most már nem tehetett mást, mint amit Jill mondott. Figyel és vár. Várja az esetleg felkínálkozó alkalmat.

A rotorok lelassultak, majd megálltak. Egy sebhelyes arcú katona leeresztette a rámpát. Alice ránézett, azonnal felismerte.

- Grady? - kérdezte, miközben elindult kifelé.

- Igen, Alice. Grady mormolta a férfi. Egykor ö is az Umbrella biztonsági szolgálatának dolgozott, Alice beosztottja volt.

- Még mindig az Umbrellánál? - kérdezte Alice, de előre tudta, mi lesz a válasz.

275

 

- Ha nem így volna, itt lennék? - kérdezett vissza Grady. - Most az volt a feladat, hogy hozzam el magát meg a társait erre a helyre.

Lesz itt pár doktor, aki majd rendbe teszi magát. Kapnak enni. Az-után meg... találkozni fognak a nagy emberrel.

Alice meghökkent. A nagy emberrel?

Wesker!

Jack kissé kísértetiesnek találta a hármas számú raktárai. Nem tudta miért, hiszen egyszerű, polcos raktár volt - csak így érezte. A korábban itt tárolt holmikat már elvitték; Lonyval, Tommal, Judyval és Dorival azzal töltötte a nap nagy részét, hogy minden használható dolgot elszállítottak a tengeralattjáróról. A medikai felszerelésnek különösen örültek. Mire végeztek, már csak néhány nagy mű-

anyag palack maradt a polcokon, ezekben motortisztító folyadék volt.

Mivel Lony, Dori és Judy visszament a szigetre, Jack egyedül maradt Tommal a tengeralattjárón.

- Mit gondolsz, az a srác, aki tüzet nyitott ránk... Össze fogunk barátkozni vele? - kérdezte Tom.

Csung bácsi úgy döntött, bízhatnak Tomban, és hogy ezt bebizonyítsa, átadta neki a halott Pacótól zsákmányolt Desert Eagle-t.

Jack a biztonság kedvéért most is magánál tartotta az Ml-eset.

- Mármint Bim? Persze. Jó srác. Megsebesült, ezért állati dühös, és éppen nincs olyan hangulatban, hogy bárkiben megbízzon, de ez változni fog.

- Ó, megértem. Manapság olyan ez a világ, hogy teljesen normá-

lisak a reakciói.

- Tulajdonképpen mit keresünk?

Tom megállt, előrehajolt.

- Itt van. Ezt itt fel kell húzni, aztán be kell ütni egy kódot...

Tessék!

Jack riadtan nézett a kinyíló csapóajtóra, és a lentről felfelé áramló, kísérteties fényre.

- Hát, ettől féltem - jegyezte meg Tom.

276

 

- Mitől?

-

Attól, hogy alaposabban körül kell néznem odalent. Tudod, a biztonság kedvéért...

Lemászott a létrán, Jack követte. Mindketten az üvegpadló alatt kiépített tartályra, és a benne lévő kórságkatonákra néztek.

- Látod? - kérdezte Tom. - Nincs jég. És már nincs olyan hideg, mint korábban volt. Tudod, akadt némi problémánk a bárka ener-giaellátásával... Leállt a rendszer, és kénytelen voltam beindítani pár tartalék dízelt. Ez eltartott egy kis ideig, és addig ez az izé...

Hát, ez nem kapott energiát. Felfüggesztődött a fagyasztás.

Jack leguggolt, alaposabban szemügyre vette a lényeket.

- Halottak?

- Nem tudom, de nem hiszem. Amikor így világít a szemük, akkor ott van bennük az élet szikrája. Látod, látod! Erről beszélek!

Jack látta a Las Plagas-mutánsok félig lehunyt szemének izzá-

sát. Közelebb hajolt az egyik lényhez, hogy jobban megvizsgálhassa, de aztán riadtan visszahőkölt. A mutáns megrebbentette a szemhéját.

- Ó, a fenébe! Azt hiszem, ez itt pislogott egyet!

- Nem baj. Most megnézem, meg tudom-e fordítani ezt a behemótot, aztán ha sikerül, beindítom a hajtóműveket, mi meg szépen átszállunk a kis hajóra, amit odafont kötöttünk ki a toronyhoz. Nem tart sokáig. Megtennéd, hogy addig őrt állsz?

- Persze.

Jack szája kiszáradt, a keze hideg volt, a tenyere mégis izzadt. Félt, de nem akart gyávának látszani. Ez az ember Dori barátja volt. Hajó hatást gyakorol Tomra, akkor... Akkor ki tudja, talán Dorira is.

Bármit megtett volna azért, hogy kedvező színben tűnjön fel Dó-

ri előtt. Amikor megpillantotta, úgy érezte, már tudja, mit jelent az, hogy „szerelem első látásra”. Persze, ebben valójában nem volt semmi furcsa, hiszen évek óta Dori volt az első és egyetlen fiatal lány, akivel találkozott.

- Jól van. De nem kell idelent várakoznod. Gyere!

Felmásztak a fémlétrán. Toni lezárta a csapóajtót.

- Szerintem húzzunk rá pár polcot meg szekrényt - javasolta Toni.

- A biztonság kedvéért. Tudod mit? Pakoljunk rá mindent, amit ta-277

 

tálunk. Tűzoltó készüléket, meg mondjuk, azt a ládát... Mindegy, csak nehéz legyen.

A következő húsz percben felforgatták a raktárhelyiséget, és minden mozdíthatót ráhúztak, rávonszoltak a csapóajtóra.

- Na, most már odalent maradnak - jelentette ki Jack, bár korántsem volt biztos ebben. Ha igaz, amit Tom ezekről a lényekről mondott...

- Jól van, tartsd szemmel a csapóajtót. Én megfordítom a bárkát, beindítom. Kivisszük a nyílt tengerre, aztán, mielőtt merülni kezd, szépen elhagyjuk a fedélzetet. Rendben?

Jack bólintott. Tom kisietett a raktárból.

Tom bosszúsan nyugtázta, a tengeralattjáró rendszerei közül csupán néhány maradt üzemképes. A legfontosabb akkumulátorok kor-rodálódtak és lemerültek, nem volt alkalma feltölteni őket. A reaktorok nem pumpáltak - fogalma sem volt róla, miért. Szerencsére a dízelmotorokkal nem volt semmi baj.

Átváltott a tartalék rendszerre, azután lassan, nagyon lassan megfordította a tengeralattjárót. A monstrum orra nyugati irányba, a Csendes-óceán felé mutatott. Tom maximálisra fokozta a sebessé-

get (azt akarta, hogy a bárka a lehető leghamarabb a lehető leg-messzebbre kerüljön a szigettől), azután megnyitotta a ballaszttartályokat, blokkolta az automatikus záró szelepeket, amelyek azt biztosították volna, hogy a tengeralattjáró bizonyos mélység elérését kö-

vetően automatikusan befejezze a merülést.

- Maradjatok lent Örökre! - mormolta, miközben beállította az időzítő szerkezetet.

Elégedetten hátradőlt. Nem volt több dolga, csak várnia kellett...

Jack a fémfalhoz támaszkodva, feszengve várakozott, A percek észvesztő lassúsággal teltek. Érezte, hogy a tengeralattjáró elindul, és tudta, ez azt jelenti, hogy lassan eltávolodnak a szigettől.

 

A csapóajtó túlsó oldaláról eddig egyetlen nesz sem hallatszott, Jacknek mégis olyan érzése volt, mintha készülőben lenne valami.

Hiába ismételgette magában, hogy ostobaság félni, hiszen elkép-zelhetetlen, hogy a Las Plagas-mutánsok még azelőtt felélednek, még azelőtt keresztüljutnak a csapóajtón, hogy ők elhagyják a ha-jót - a hátborzongató, gyomorfacsaró érzés megmaradt.

Tovább rontott a helyzeten, hogy pisilnie kellett. Tudta, hogy senki sem látja, és valószínűleg soha, senki sem fog rájönni, mit tett, valami mégis visszatartotta attól, hogy a padlóra vizeljen. Egy ideig tűrte, tartogatta, aztán kirohant a folyosóra, és beviharzott a mellékhelyiségbe. A lehető leggyorsabban végzett, felhúzta a cipzárját, felkapta a fegyverét, és máris rohant vissza.

Ahogy kilépett a folyosóra, dörömbölést hallott a hármas raktár irányából.

Ó, a rohadt életbe!

Visszafutott a raktárba. Döbbenten látta, hogy a csapóajtó meg-emelkedik, azután...

A polcok, a ládák, a rengeteg, súlyosnak ítélt tárgy, amit odahord-tak, úgy fröccsentek szét, mintha bomba robbant volna a halom kö-

zepén. A csapóajtó kiszakadt a helyéből. Egy műanyag palack Jack lába elég gurult... A következő másodpercben egy térti ugrott ki a nyílásból. Jack döbbenten bámult rá. A jelek szerint a Las Plagas-mutánsok erősebbek voltak, mint bárki gondolta.

A férfi félrerugdosta a padlón tátongó nyílás közelében heverő

tárgyakat, majd Jack felé fordult. A szeme vörösen izzott, a teste furcsán duzzadt volt, majdnem szétrepedtek rajta a ruhák. Az arcán vastag erek kígyóztak, az ujjal végén karmok görbültek.

Jack azon kapta magát, hogy moccanni sem bír. A vörös szempár úgy hatott rá, mint rágcsálóra a kígyó delejező pillantása.

A lény elindult felé.

Felemelte a fegyverét, lehúzta a biztosítókart. A vállához emelte a puskát. Lőtt. És újra. És újra...

A lövedékek mindegyike talált. A Las Plagas-mutáns mindegyik találat pillanatában hátrahőkölt, de nem állt meg. Közben a nyílásból kimászott a második szörny. Jack folyamatosan tüzelt, már az

 

egész tárat meresztette az első mutánsra, de hiába. A lényt még a direkt fejlövés sem fékezte meg.

- A rohadt életbe!

Jack felkapta a padlóról a motortisztító folyadékot tartalmazó műanyag palackot, majd megfordult, kiugrott a folyosóra, és bc-csapta a raktár ajtaját. Kétségbeesett igyekezettel pörgetni kezdte a kilincset helyettesítő fémkereket, de fogalma sem volt, mit ér cl ve-le azt sem tudta, be lehet-e egyáltalán zárni az ajtót.

Végigrohant a folyosón, eljutott a fémlétrához. A fegyverét és a műanyag palackot szorítva felmászott a következő fedélzetre. Éppen feljutott, amikor lentről éles, csikorgó hangot hallott. Ezek kinyitották az ajtót!

Tovább rohant, éppen akkor jutott cl a vezérlőhöz, amikor Tom kilépett a folyosóra.

- Minden rendben, elindultunk, és... Hé. mi a baj, kölyök?

- Kitörtek! - lihegte Jack. - Az egyiket többször is eltaláltam, de meg se torpant!

-

Igen, ezekhez nagyobb kaliberű fegyver kell. - Tom a fiú kezében lévő palackra nézett. - Az meg micsoda?

- Nem tudom. Az van ráírva, hogy tűzveszélyes. Arra gondoltam, esetleg...

- Gyere! Hozd!

Átrohantak a következő létrához, kimásztak a toronyhoz.

- Bölcs gondolat volt, Jack fiam, hogy elhoztad ezt a löttyöt mondta Tom. Nyisd ki! Van egy öngyújtóm. Már legalább egy éve nem használtam, de remélem, maradt benne némi gáz. - Leté-

pett egy darabot a nadrágja amúgy is el rongyolódott szárából; a szö-

vetdarabot betömte a műanyag palack szájába.

A Las Plagas-mutánsok a létrához értek, hörögve, vicsorogva mászni kezdtek felfelé.

A nyugati irányba fordított tengeralattjáró megkezdte a merülést.

A víz pillanatok alatt a bokájukig ért.

Tom az öngyújtóval piszmogott.

- Az istenit!

A tengeralattjáró rándult egyet. Tom előredőlt, be leejtette az ön-gyújtót a vízbe. Jack lehajolt, tapogatózni kezdett. Már-már feladta

 

a reményt, amikor az ujjal megtalálták a gyújtót. Felemelte, odaad-ta Tomnak, aki gyorsan megtörölte.

Az első Las Plagas-mutáns felért a létra tetejére.

Tom megpöckölte az öngyújtón lévő kis kereket. Újra. És újra...

Apró lángocska jelent meg a szelep fölött. Tom odatartotta a vegy-szerrel átitatott rongy darabhoz.

A rongy azonnal lángra kapott.

- Ez az!

Tom bevágta a palackot a nyitott zsilipajtón.

A palack szétrobbant - a legelöl mászó Las Plagas-mutánst beborította az égő folyadék. Ahogy sikítva hanyatt zuhant, magával sodorta a társát, aki szintén lángra kapott.

- Gyere, Jack! - lom a torony mellett, az egyre emelkedő vízben áttámolygott az egyik antennacsonkra rácsavart, megfeszülő kötélhez.

Leoldotta a csonkról a kötelet, a kezére hurkolta, majd az aláme-rülő tengeralattjáró hátáról a vízbe vetette magát. Jack is a hullá-

mok közé ugrott, és úszni kezdett a közelben lebegő kis hajó felé.

Miközben a fémbehemót leste eltűnt a víz alatt. Jack odaért a kis hajóhoz, felkapaszkodott az oldalán lévő kötélhágcsón, azután elő-

ferohant az orrba. Megmarkolta a kötelet, aminek a másik végébe Tom kapaszkodott. Húzni kezdte; kisvártatva felsegítette a férfit a fedélzetre.

- Húzzunk el innen, de gyorsan, nehogy magával rántson minket ez a bárka! - kiáltotta Tom,

Jack beindította a motort, és a kormánykereket megpörgetve a sziget felé fordította a kis hajó orrát. Csak egyszer nézett vissza, hogy lássa; a tengeralattjáró - amiből már csak a torony teteje látszott - teljes sebességgel tart a nyílt óceán felé.

Pár másodperccel később a torony is a hullámok alá merült.

Azon az estén Catalina szigetén kisebb ünnepséget rendeztek. A házban talált régi lufi berendezést rákötötték a napelemes rendszerre, így még zenét is hallgathattak. A Blue Cyster Cult egy régi szá-

mára, a „Dancing in the Ruins'”-ra még Csung is táncolt egy kicsit.

Dori és Jack távolabbról figyelte a felnőtteket; Jack kicsit szegyei 1-te magát, amikor a nagybátyja ugrándozni kezdett.

 

- Kedvelem Csung bácsit - súgta Dori. Ő a legkedvesebb ember. akivel életemben találkoztam, lehallgatott, majd hozzátette: - Persze az az igazság, hogy eddig nem sok emberrel találkoztam.

Én egy... Azt hiszem, ezt cl kell mondanom neked. - Látszott rajta, kényelmetlenül érzi magát.

Jack hirtelen nem tudta, mit feleljen.

- Sétálunk egyet? Mondjuk, a parton... Mindent elmesélhetsz, amit akarsz, és mindent elhallgathatsz, amiről nem szeretnél be-szelni. Én már annak is örülök, hogy itt vagy.

- Jól van, menjünk - mondta Dori szégyenlősen.

Amikor elindultak, Jack még visszanézett. Judy éppen Tommal táncolt; Tom átkarolta a nő derekát. Bim az egyik nyugágyban heverészett, Lony mellette üldögélt. Mindketten odaintettek Jacknek.

Ezután hosszú, hosszú sétát tettek a holdfényes tengerparton, és amikor visszamentek a házhoz, már egymás kezét fogták.

HARMINCADIK FEJEZET

Grady és két másik őr átkísérte Alice-t, Adat, Beckyt, Jill Valentine-t és Leont a Fehér Ház főépületén. A távolból, néha egészen közelről robbanásokat lehetett hallani; időnként megremegett a lá-

buk alatt a padló, időnként villogni kezdtek a lámpák. Elhaladtak az elnökök portréi és a gyönyörű, régi bútorok előtt, végigmentek a süppedés szőnyegeken.

Az egyik ajtó előtt katonák posztoltak. Grady megállt, bekopo-gott, várt egy kicsit, azután benyitott. Alice belépett, de a társai nem követhették - az őrök megállították őket. Alice felismerte a helyiséget, az Ovális Irodát, és felismerte az elnöki íróasztal mögött ülő, fekete bőrbe öltözött, hátrafésült hajú, napszemüveges férfit is.

- Wesker! - bólintott Alice. - Berendezkedett?

Wesker felállt az íróasztal mögül, könnyed léptekkel elindult a nő felé.

Be kell vallanom, vannak bizonyos nehézségeim, de...

 

Villámgyors mozdulattal Alice nyakába döfött egy injekciós tűt.

A készülék automatikusan belepumpálta a testbe a fecskendőben lé-

vő vörös folyadékot. Alice dühödten felordított, félreütötte Wesker kezét, de már elkésett. A szervezetébe fecskendezett folyadék pillanatok alatt végigáramlott az idegrendszerén, és iszonyatos fájdalmat okozott. Alice hátában megfeszültek az izmok, remegni kezdett a karja, a lába. Térdre rogyott, és előre-hátra imbolyogva tűrte, hogy egymást váltogatva elárasszák a testét a fájdalom és az elviselhetetlen forróság hullámai.

- Mi volt ez? - hörögte.

Wesker elmosolyodott.

- Maga volt az egyetlen alanyunk, aki megfelelő módon reagált a T-vírusra. Szerettem volna maximalizálni a képességeit és az erejét. Teátrális mozdulatot tett. Megtörtént! Most viszont szüksé-

gem van magára. A régi önmagára. Maga a fegyver... Jöjjön velem!

Kilépett a folyosóra, majd miután intett a katonáknak, hozzák utána Alice társait, felvezette a nőt a tető alatti szintre, ahol megállt egy ajtó előtt, amelyen a „Biztonsági szolgálat /Megfigyelés feliratú tábla függött. Odabólintott az ajtó előtt posztoló őrnek, beve-zette a társaságot egy helyiségbe, ahonnan egy újabb lépcsősor megmászása után feljutottak a szögesdróttal, géppuskafészkekkel és feszülten figyelő őrökkel védett tetőre.

Wesker kisétált a telő szélére, intett Alice-nek és a többieknek, menjenek utána.

- Az elmúlt néhány hét során sok minden megváltozott - mondta. - Amit most látnak, az nem egyéb, mint az emberi faj maradvá-

nya. Igen, ez minden, ami megmaradt belőlünk!

Alice szívesen vitába szállt volna ezzel a kijelentéssel. A világ óriási hely. másutt is maradhattak túlélők, de... De ahogy jobban belegondolt, rá kellett jönnie, Wesker nem is jár túlságosan távol az igazságtól.

- Azt hiszem, összeköt minket valami, Alice - folytatta Wesker.

- Az az apróság, hogy van egy közös ellenségünk. Ezért szeretnénk visszakapni magát. Magát, a csodafegyvert, amivel elérhető a győ-

zelem.

 

Alice értetlenül bámult rá. Én mint csodafegyver? Hülyeség! Ennek még a maradék esze is elment! Megcsóválta a fejét, de jobbnak látta, ha hallgat.

Wesker jelére a katonák az utcák irányába fordították a reflektorokat. A férfi az Avenue felé mutatott. Alice pislogva odanézett, és ahogy a szeme hozzászokott a különös fényviszonyokhoz, ahogy felfogta, mit lát, gyomorgörcsös félelem hullámzott végig rajta.

- Ez az emberiség utolsó bástyája - jelentette ki Wesker.

Több ezren... Nem! Több százezren voltak odakint.

Élőhalottak!

Ott nyüzsögtek, ott tolongtak a Fehér Ház körül felépített torlaszok, falak előtt. Az Avenue-n emelt barikádok tetején álló katonák lángszórókkal próbálták visszaszorítani őket. A lények hanyatt zuhantak, vergődve szétéglek, de elszenesedve darabokra hulló testü-

kön tiporva újabbak indítottak rohamot a falak ellen.

Felköhögtek a rakétavetők, robbanótöltetek aktiválódtak az élő-

halottak tömegében. Testek szakadtak cafatokra, de mégis, újabbak jöttek, újabbak vergődtek, sodródtak, imbolyogtak előre a reflektorok fénykörébe, amin túl mintha maga az éjszaka sötétje hozta volna világra a förtelmes lényeket.

- A végső összecsapás - mondta Wesker.

A magasban köröző helikopterek fényszórói végig vágtak világosságkorbácsaikkal a környező városrészeken, és Alice látta, tévedett, óriásit tévedett, amikor megbecsülte az élőhalottak számát.

Több millióan voltak!

Több millióan, és a fajtájuk minden típusa, minden perverz mu-tációja képviseltette magát. Nyelvek, mutáns kutyák, hóhérok, óriás-pókok - az apokalipszis valamennyi teremtménye jelen volt, hogy egyetlen, eszelős hadsereggé tömörülve megsemmisítse az emberek világának utolsó központját. Nem volt parancsnokuk, mindegyik csak a saját éhségét próbálta enyhíteni, mindegyik csak a sa-ját őrült-dühödt vérvágyát próbálta kielégíteni.

Több millió élőhalott vette körül a Fehér Házat, a civilizáció utolsó, ostromlott bástyáját.

- A vég kezdete - mondta Wesker halkan.

 

S akkor hirtelen, miközben a helikopterek gépágyúi kíméletlenül gyilkolták a hullámzó tömeget, olyan lények bukkantak elő a sötét-ségből, amilyenekhez hasonlót Alice még sosem látott. A zombik seregéből felemelkedett egy fekete felhő - egy felhő, amelyet agyaras-karmos, bőrszárnyú bestiák alkottak. A repülő szörnyek éles, vijjogó rikoltással vetették rá magukat a helikopterekre, szétmarták, szétharapták az alkatrészeiket, hogy aztán a keletkező, lefelé zuhanó tűzgömbökben egyesüljenek velük.

Alice megremegett, de közben érezte magában az új erőt. Érezte ez az erő mire teszi képessé; érezte, hogy ennek birtokában részt vehet a közelgő összecsapásban, abban a csatában, amely végre pontot tesz ennek a sötét kalandnak a végére.

Érezte, hogy hamarosan sor kerül erre a harcra, és érezte azt is, hogy központi szerepe lesz benne, minden rajta, csakis rajta fog múlni.

Rajta. Alice-en.